Vihar – 3. fejezet – Az óriásnő

Vihar

3. fejezet

~ Az óriásnő ~

– Egy nőstény – állapította meg Sasha cincogó hangon. Belecsimpaszkodott Connie köpenyébe, mire a fiú hátrafordult ültében, és bátorítóan végigsimított a karján. Eddig is csüngtek egymáson, most viszont olybá’ tűnt, mintha soha nem is léteztek volna külön. Eren csak egy pillantást vetett rájuk, egyet meg Kristára, aki mögötte ült a lovon, hogy lássa, mennyire ijedt meg – legnagyobb meglepetésére a lány erősnek látszott, egyedül ajkának remegése árulkodott a benne tomboló érzésekről –, aztán tekintetét visszafordította a hadnagyra. Várakozóan nézett rá, keze pedig, mellyel a kantárt markolta, reszketett.

Levi hadnagy elkáromkodta magát.

– Ha kijön az erdőből, nehezebb dolgunk lesz – jegyezte meg Nifa. Volt valami a hangjában, ami arra késztette Erent, hogy megfeszítse az izmait.

Levi felrántotta a szemöldökét; hezitált.

Sasha szorítása felerősödött Connie vállán, a fiú ujjai lágyan táncoltak rajta.

– De nem jön ki, nem igaz? – suttogta halkan. – Lát minket, mégsem mozdul. – Connie nem hagyta abba a cirógatását, mintha csak azt akarta volna vele üzenni, hogy „Nyugalom, Sasha, én megvédelek…”. Eren más esetben elcsodálkozott volna rajtuk, ám most minden figyelmét az Intelligens kötötte le.

Sasha nem tévedett: egy nőstény volt. Tizennégy méteres, ahogyan Connie tippelte, izomtól duzzadó, határozottan nőies jegyeket mutató egyed; arca ovális, szeme hideg, jeges-kék, haja meg fekete.

És nem mozdult.

Őket figyelte, de nem mozdult.

Várt.

– Elég a nőstényekből – mormolta Levi. – Torkig vagyok velük.

Eren szorosabban fogta a kantárt.

– A hadnagy sem tudja, mi a helyes döntés. Ezt mondta nekem aznap. – Az ötvenhetedik falakon túli expedíció emléke fájó súlyként nehezedett a vállukra: Gunther, Eld, Oluo és Petra és még sokan mások – Eren számára névtelen emberek, csak arcok –, akik odavesztek, s Levi hadnagy lába. Bár a Felderítőket sikerült megtévesztenie, Eren átlátott rajta: néha még mindig bicegett. – Mit tegyek, hadnagy? Mit gondol, mit kellene tennem?

– Te már meghoztad a döntésedet, Eren.

– Hadnagy…

– Tedd meg! – szólította fel Levi. – Ha tényleg ezt akarod, tedd meg!

Eren a szájához emelte a kezét.

– És mit tennél, ha átváltozol? – kérdezte hirtelen Krista. – Megölnéd az Intelligenst? Ha valóban olyan, mint te, bölcsebb lenne nem végezni vele, nem gondolod? És ha úgy döntenél, hogy nem az elpusztítása a célod, hanem az elfogása, mint Annie esetében, akkor hogyan csinálnád? Annie-t egyszer sikerült meglepnünk, második alkalommal Armin azt mesélte, könnyedén kiszabadult a csapdából. Most hálónk sincs. Semmink sincs, Eren. Sem elegendő üzemanyagunk, sem élelmünk. A lovaink is fáradtak, vizet is alig ittunk. Örüljünk, amiért eddig életben maradtunk. Ha minden erőnket elpazaroljuk erre, akkor később mi lesz velünk?

– Ez a lány nem ostoba – súgta oda Levi-nak Nifa.

Eren összeszorította a fogát.

– És akkor mit csináljunk? – szűrte a szavakat. – Próbáljunk elmenni mellette?

– A-azt hiszem, a-azt már nem tudjuk tenni! – dadogta Sasha halálra váltan. Felvinnyogott, majd a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa nyöszörgését; szorosan hozzásimult Connie hátához, és másik kezével előremutatott.

Az óriás a levegőbe szimatolt, mintha csak egy vadállat lenne, aztán lassan, dübörgő léptekkel megindult kifelé…

Kifelé az erdőből – konstatálta Eren riadtan.

Feléjük.

** * **

– Még ne!

Jean idegesen kapta el Mikasa karját, és ahogy visszarántotta maga mellé, észrevette, hogy a lány megfeszült az érintésétől. Először tiltakozni akart, ebben Jean biztos volt, aztán meggondolta magát, s engedelmesen visszahanyatlott; fekete haja sötét függönyként rejtette el az arcát, keze viszont, melyet az ölébe ejtett, árulkodóan remegett.

Eren.

Azóta, hogy Levi hadnagy kivetette magát az ablakon a fiúval a karjaiban, Mikasa elvesztette az ítélőképességét. Hiába nyugtatták, hogy a férfi vigyázni fog rá – különben is nem kettesben menekültek el, hanem Sasha, Connie és Krista is vele tartottak, meg egy lány, akit Hanji Nifának nevezett, és akiről azt állította, hogy talpraesett, megbízható Felderítő –, Mikasát nem érdekelte.

– Erennek szüksége van rám – mormogta mindannyiszor, valahányszor meg akarták állítani. – Tudom, hogy szüksége van rám. Meg kell találnom, mielőtt ismét elveszítem…

Többnyire ott húzták meg magukat, ahol csak tudták, és alig mertek hangosabban beszélni a suttogásnál. A Katonai Rendőrség emberei ellepték Stohess körzetet, bár eddig hiába járőröztek, nem akadtak a nyomukra.

– Mi is odamegyünk, ahová Levi hadnagy viszi – magyarázta Armin türelmesen, egy fáradt sóhaj kíséretében. – Hanji kismilliószor elmondta már, elfelejtetted volna?

– Az a törpe…! – Mikasa csak arra figyelt, amire akart, a többit elengedte a füle mellett. Keze ökölbe szorult, tekintete megkeményedett. – Az a törpe túl messzire merészkedett…! Lehet, hogy valójában nem is az emberiség legerősebb katonája… Lehet, hogy már réges-rég elárulta Erent… Biztos a Katonai Rendőrség kezére játszotta őt.

Armin felnyögött.

– Feladom – rázta meg a fejét. – Én egyszerűen feladom.

– Eddig is tudtuk, hogy hibbant – vonta meg a vállát Ymir, aki vigyorogva hallgatta őket.

– Én nem hinném, hogy Levi hadnagy elárult volna bennünket – gondolkodott Bertolt hangosan. – Legutóbb is ő mentette meg Eren életét.

– És ki miatt került veszélybe?! – hördült fel Mikasa. Jean és Armin összenéztek, ám inkább nem mondtak semmit; Ymir tulajdonképpen helyettük is beszélt, mikor ártatlanságot mímelve, előrehajolva visszakérdezett.

– Esetleg Annie miatt?

Mikasa ölni tudott volna a tekintetével.

– Hagyjuk Annie-t – kérte Armin.

– Annie miatt is.

Ymir nem zavartatta magát; összeráncolta a homlokát, s elgondolkodva mérte végig a lányt.

– Tudod, néha azon tűnődöm, te tényleg Annie-t gyűlölöd ennyire? Nem inkább azt, hogy fontos Eren számára?

Mikasának elakadt a lélegzete, mire Ymir felkuncogott. Elégedetten dőlt hátra a falnak, karjait pedig összefonta a melle előtt.

Ezt a kört én nyertem, üzente.

– Elég legyen! – szakította őket félbe Jean. – Erre nincs időnk!

– Szét kell válnunk – mondta Armin is. – Az lenne a legegyszerűbb, csak úgy juthatunk ki.

– Bertolt meg Ymir velem jönnek – bólintott Reiner. Ymir felvonta a szemöldökét, de nem ellenkezett.

Armin bólintott.

– Én Jeannal és Mikasával tartok. Vigyázzatok magatokra!

– Ti is.

Jean megrázta a fejét, hogy kijózanodjon; azóta, hogy Eren megszökött a Katonai Rendőrség emberei elől, nemcsak a Felderítők, hanem a barátaik is hallgattak magukról. Mikasa némasági fogadalmat tett, míg Armin lázasan próbálta kitalálni, mi járhatott Erwin parancsnok fejében.

Stohess hemzsegett a katonáktól; egy lépést sem lehetett tenni ellenőrzés nélkül. A Sina falban rejtőző óriás arcát vászonlepedő mögé bújtatták – ez volt az egyetlen tanács, amit elfogadtak a Felderítő Egységtől –, Jean azonban a szemtanúja volt, hogy egy anyuka megszaporázta a lépteit, mikor kislányával elhaladt a téren. Erwin parancsnok kivégzését a hét utolsó napjára tűzték ki; az öreg király, aki a pletykák szerint jobb’ szeretett az üveghez nyúlni, mintsem a fontosabb ügyekkel foglalkozni, úgy határozott, hogy ez alkalommal nem a tanácsosával képviselteti magát.

Jean felsóhajtott, majd megvakarta a tarkóját.

– Még ne – intette türelemre Mikasát. – Ha most megyünk, rögtön észrevesznek.

– Jeannak igaza van – suttogta Armin. – Hanji megmondta, hogy legyünk óvatosak. Biztos vagyok benne, hogy megvárnak minket a találkozóhelyen.

Mikasa keze kardjának markolatára simult; aprót biccentett. Jean megemelkedett, és óvatosan megleste a téren állomásozó katonákat. Néhányuk velük egykorú lehetett, és Jean valószínűnek tartotta, hogy ismerték Annie Leonhartot; talán még szóváltásba is keveredtek. Csak idáig bocsátkozott feltételezésbe, afelől ugyanis meg volt győződve, hogy egyikük sem barátkozott össze Annie-val. Annie mindig is magányos farkas volt. Ha tehette, a távolból figyelt, s csak akkor szólalt meg, ha már végképp nem kerülhette el a hallgatást.

Talán pont azért – vélte Jean –, hogy ne érezzen majd bűntudatot, miután megölt bennünket.

Nem sikerülhetett a terve, mert Arminnal nem tudott végezni. Hátrahúzta a csuklyáját, megnézte az arcát, de nem zúzta össze, ahogyan a többi Felderítővel tette. A könyörület legkisebb szikrája nélkül mészárolta le Levi hadnagy osztagát, erre meg pont Arminnál bukott el.

Az egyik katona hangosan nevetett. Jean ijesztőnek találta a széles mosolyt, mely azután sem tűnt el a lány arcáról, miután a felettese rámordult. Rövid, világosbarna haja hullámos volt, borostyánszínű szeme pedig nagy és fénylő. Egy magas, sötét hajú fiú mellett állt, aki komolyan pásztázta a teret, minden lehetséges búvóhelyet figyelembe véve; ő lehetett a lány nevetésének tárgya is, mert dühösen legyintett egyet felé.

A felettesük – egy kócos, borostás férfi – idegesen kiabált; arca mintha láztól vöröslött volna, Jean viszont tudta, hogy a sokadik pohár alkohol okozta azt, akárcsak bizonytalan járását és remegő kezét.

Ennyit arról, hogy tilos lerészegedniük – gondolta megvetően. Eren szökése óta látszólag megváltoztak bizonyos szabályok, valójában a veterán katonák a legkevésbé sem törődtek a feladatukkal, inkább mindent az újoncokra hárítottak, akik úgy-ahogy boldogultak. Az osztagvezetők is csak annyit tettek, hogy naponta háromszor „ellenőrizték” beosztottjaik munkáját; közönyösen vagy unottak hallgatták végig a beszámolókat, vagy pedig kiabáltak, aztán visszatértek a „fontosabb” dolgaikhoz, az ivászathoz.

– Dennis Eibringer – nevezte meg Armin a felettest, mire Jean megvonta a vállát. Egy cseppet sem érdekelte a férfi neve, ahogyan a többi katonáé sem; csak ki akart jutni, mielőtt elkapják és bebörtönözik Nanaba mellé, aki Mikével egyetemben nem tudott kijutni. Nem sokon múlott, hogy a katonák ne ejtsék foglyul Armint is, Reiner azonban az utolsó pillanatban a hóna alá kapta, így megmenekült.

– A király nevében kézre kerítjük azokat az árulókat, uram! – húzta ki magát a fiú. A lány alig bírta visszafojtani feltörő vihogását. Szerencséjére Dennis Eibringer figyelmét ez már elkerülte; elfordult tőlük, és ha az egyik katona nem siet a segítségére, talán meg is botlott volna a saját lábában. A fiú az égnek emelte tekintetét, aztán azonnal folytatta a tér kémlelését. – Jól szórakozol, Hitch? – kérdezte közben ingerülten. A lány – Hitch, pontosított magában Jean – szemében izgatott fény csillogott.

– A lehető legjobban, Marlowe – kuncogta, majd összeráncolta a homlokát. – Ha már ennyire a feladatunkra koncentrálsz, nem láttad valamerre Annie-t? Mostanság elkerültük egymást.

– Biztos elege lett belőled.

Hitch prüszkölve nevetett fel; még mindig mosolygott.

– Kérdezősködtem annál az ostobánál – fejével Dennis Eibringer irányába biccentett, akit ezúttal már nem lehetett megmenteni a földre zuhanástól –, de csak annyit sikerült kiszednem belőle, hogy a Felderítő Egység tehet mindenről. És hogy ne kérdezzem Annie-ról. Gondolod, hogy baja esett?

– Annie Leonhartnak? – Marlowe kétkedve ingatta a fejét. – Ne nevettess!

– Végül is… még álmában is elpusztíthatatlannak látszott. Biztos jól van.

Marlowe megfeszítette az izmait, tekintete megkeményedett.

– Végezd a dolgodat! El kell kapnunk azokat az árulókat!

– Árulókat? – Hitch elgondolkodva hümmögött. – De vajon tényleg árulók-e?

– Azok. – Marlowe szeme megvillant; összerántotta a szemöldökét. – Ott! – kiáltott fel hirtelen. – Mintha látnék valamit! Mindenki utánam! Kövessetek!

Jean morogva káromkodott, miközben visszahúzódott a fal mögé.

– Csak reméljük, hogy egy igazi balfácán és nem a többieket szúrta ki…

– Javaslom, hogy használjuk ki az időt, amíg azt a valamit üldözik, és tűnjünk el innen! – jelentette ki Armin; homlokán verejték gyöngyözött az idegességtől.

Elővigyázatosságból Jean még egyszer kilesett, – nem kellett aggódniuk, a fiatal katonák valóban elhagyták az őrhelyüket, sőt a kiáltásaik sem hallatszódtak már –, majd mindhárman felegyenesedtek. Mikasa előhúzta a kardját; jeges-szürke tekintete szinte parázsként izzott a félhomályban.

– Mitras – mormogta. – Alvilág.

** * **

Az óriás kirontott az erdőből; nyomában és a messze távolban fák csavarodtak ki, madarak röppentek rikoltozva a magasba. Eren keze félúton a szája felé megállt; mozdulatlanná dermedve figyelte az Intelligenst és annak hordáját.

Mert többen voltak.

Ahogyan az ötvenhetedik falakon túli expedíción Annie magával csalogatta azokat az egyedeket, akik tényleg csak óriások voltak – már ha egyáltalán nevezhették őket „csak óriásoknak”, hiszen szinte semmit sem tudtak az eredetükről –, úgy ez az Intelligens sem habozott hasonlóan cselekedni: egy hét méteres meg három négy méter körüli követte őt lassabb léptekkel.

– Eren, csinálj már valamit! – nyöszörögte Sasha halálra váltan, Eren azonban nem mozdult. Egyszerűen nem tudott mozdulni; ijedtség és döbbenet keveredett egymással türkizszínű szemében.

Eren, Eren, Eren – lüktetett az elméjében a saját neve, ahogyan a nő ejtette ki. – Eren, várj!

Krista előrehajolt ültében, és teljes erejét beleadva megrázta a vállát. Megrázta a fejét, hogy magához térjen kábultságából, s egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig tekintete összekapcsolódott Levi hadnagyéval. A férfi elkáromkodta magát.

– Képesek vagytok harcolni? – kérdezte hidegen.

– I-igen, uram – cincogta Sasha.

– Igen, uram – mondta Connie. Krista csak bólintott, miközben lekászálódott a lóról.

– És te, Eren?

Eren nem hezitált többé: belemélyesztette a fogát a kézfejébe, és egyből megérezte a vér fémes ízét. Meghasadt az ég, Levi hadnagy kiáltása pedig, ahogy az óriások felé irányította a többieket, beleveszett a robbanásba. Körülötte mindent betöltött a vakító, narancssárga fény, s nem hagyott hátra mást maga után, csak vad haragot.

Megölöm – gondolta. – Megölöm, megölöm, megölöm. Egyet sem kímélek, mindegyiket elpusztítom.

Üvöltve egyenesedett fel.

Maradt még benne annyi józanság, hogy ellenőrizze a többieket is. Nifa váltott át a leghamarabb a manőverfelszerelésre; egyenesen a hét méteres nyakszirtjét célozta meg, s olyan gyorsan mozgott, hogy Eren alig bírta követni. Gőzölgő vér fröccsent a levegőbe, ahogy belevágott az óriás nyakszirtjébe, az pedig füstölögve zuhant a földre. Zihálva törölte meg a tarkóját, mely verejtéktől gyöngyözött, és ahogy visszaugrott a nyeregbe, biccentett egyet Levi hadnagynak.

A férfi a három másik óriást Kristára, Connie-ra és Sashára bízta, ő maga meg Erent használta felszerelésének támasztékául, úgy szelte át a levegőt, hogy az Intelligens közelébe férkőzzön.

– Adj neki, Eren! – harsogta Sasha, Eren azonban a nőstényt figyelte. Az nem futott többé, hanem megállt; állig érő, fekete haját az arcába fújta a szél, szeme éppolyan hidegen csillogott, amilyen jeges-kék volt. Volt benne valami furcsán ismerős, ám hiába gondolkodott rajta, nem tudott rájönni, hogy mi lehet az.

Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint Annie-val – mondta magának. – Bízz Levi hadnagyban… és bízz a döntésedben.

Ráüvöltött a nőstényre, de az meg sem rezzent.

Mit lépsz, Eren? – kérdezte a tekintete. – Megpróbálsz elkapni? Vagy inkább megölsz?

– Ne légy ostoba, kölyök! – hallatszott a hadnagy hangja. A férfi megpördült a magasban, s egyetlen pillanatig farkasszemet nézett a szörnnyel, mielőtt lecsapott volna a nyakára. Eren ugyanabban a percben lendült előre; öklével nagyot vágott az Intelligens arcába, jobb lábával pedig ágyékon rúgta.

A nőstény… felvisított? Eren nem volt benne biztos, Levi hadnagy dühében viszont nem kételkedett; a férfi kardjának pengéje megolvadt ott, ahol érintkezett az óriás bőrével, az okozta bosszúságának (és talán meglepettségének) okát. Félredobta a használhatatlanná vált pengét, s ingerülten rázta meg a fejét. Az óriásnőnek annyira forró volt a bőre, hogy nem tudott elég mélyen belevágni, hogy meg is ölje vele.

N-nevet?

Eren döbbenten meredt rá: tényleg nevetett. A nőstény óriás fogta magát és egyszerűen olyan hangot produkált, ami akár nevetésnek is beillett.

– Eren, ne habozz! – kiabálta Connie.

Eren puszta kézzel akart nekiesni a nősténynek, Sasha kétségbeesett kiáltása azonban elterelte a figyelmét. A lány a földön feküdt, furcsán kicsavarodott pozícióban, ujját előreszegezve. Connie mellette térdelt, az ölébe húzva őt, és gyöngéden simított végig a haján. Krista előttük állt; hangosan kapkodta a levegőt, miközben őket védelmezte. Alig pusztították el a kísérő óriásokat – az utolsóval éppen akkor végzett Nifa –, máris újabbak érkeztek, s így is a tervezettnél több gázt használtak el. Takarékoskodniuk kellett, ha azt akarták, hogy maradjon még belőle, míg eljutnak arra a titokzatos helyre.

– Eren…

– Eren…

A nőstény füstölögni kezdett. Zöld csuklyás alak emelkedett ki belőle, köpenye alatt manőverfelszerelést viselt, s az érkező óriásokat használta kapaszkodóul. Eren legnagyobb meglepetésére nem az erdőbe menekült vissza, hanem az ő irányába fordult. Megállíthatatlannak tűnő sebességgel támadt, és mire Eren feleszmélt, jobb tenyere már füstölt, az éles fájdalom pedig az egész testén végigpattogzott; csak ezek után indult meg a sűrű rengeteg mélye felé.

Az óriások követték, mintha csak azért bújtak volna elő rejtekükből, hogy őt segítsék. Mintha nem pusztán egy Intelligens óriás lett volna, hanem egyben az úrnőjük is.

Levi hadnagy Eren vállára szökkent; megtámaszkodott a fiú izmos nyakában, úgy bámult annak tenyerére.

„Várni fogok rád, Eren…” – hirdette az üzenet.

„Várni fogok rád – odalent.”

Szerző megjegyzése: Általában több mint 4000 szavas fejezetek szoktam írni, de előfordult már, hogy 12000-nél is többre rúgott egy-egy rész. Nem ígérem, hogy itt is megtartom ezt a jó (vagy rossz?) szokásomat, de ahogy egyre jobban megismerem a történetemet – mégiscsak ez az első hosszabb SnK ficem –, annál jobban belelendülök. :)

A következő fejezet Sasha falujában játszódik majd, Eren várhatóan újabb álom-emléket tapasztal meg, illetve sor kerül az első komolyabb beszélgetésre közte meg Levi hadnagy között. ^^ Egy hét múlva érkezik, addig hozok egy újabb novellát. :)