Vihar – 14. fejezet – Kreusa

Halihó, erre tévedők! ^^

Minden alkalommal meglepődök, mennyien látogatjátok az oldalt, öröm nézni, ahogy a feliratkozók száma is szépen növekedik.

Kivételesen a megjegyzés-áradatom a fejezet elején (is) érkezik, ennek több oka is van: a következő héten megkezdődik a vizsgaidőszakom, ami a legrosszabb esetben februárig tart. Ez annyi változást jelent, hogy kevesebb időm lesz az írásra, tehát az új fejezetet már egyáltalán nem ígérem egy héten belül (nem mintha eddig olyan jól betartottam volna, nem?); inkább azt mondanám, hogy kéthetente hoznám. Ha nem is az, akkor egy rövid szösszenet mindenféleképpen érkezni fog. Nem szeretném elhanyagolni az oldalt, de persze a vizsgákat is teljesíteni kéne. Próbálkozom majd! Előfordulhat, hogy érkezik egy-egy bejegyzés arról, hogy mi hogyan várható. :)

A fejezethez jó olvasást kívánok! Minden véleményt kíváncsian fogadok! ^^

Vihar

14. fejezet

~ Kreusa ~

– Krista?!

Eren józan esze sikítva tiltakozott a látottak ellen.

Krista.

Krista, Krista, Krista.

Krista.

Krista Lenz volt az, mindig is ő volt, csak a bolondját járatta velük. Kreusa Dok, Selma lánya, Eren gyermekkori barátja… Ugyanolyan, mint ő: emberbőrbe bújt óriás, egy Intelligens. Villámcsapásként érte az árulás szele: Krista hazudott nekik – vagy ha nem is kifejezetten a szemükbe hazudott, eltitkolta előlük az igazságot –, kicsalta belőlük az információkat, kicsalta Erenből az érzéseit; tudott a hadnagyról, arról, hogy milyen mély kötelék bontakozott ki közöttük. Mindenről tudott, aztán meg… aztán elárulta őket, nem? Csak ez lehetett az egyetlen magyarázat. Kreusa Dok nem tagadhatta meg a saját anyját. Kreusa nem választhatta őket a családja helyett, nem igaz? Ha pedig ez így volt, akkor Krista… Krista sem állhatott az oldalukon.

Krista szemében szomorkás fény csillogott. Előrelépett, mire Eren ösztönösen elhátrált. Nem akart hinni annak, amit látott, nem akarta elhinni, hogy Krista mindeddig megőrizte a valódi személyazonosságát, mindeddig kijátszotta őket. Annie tettei is sokként érték, hát még az övé! Ő volt az egyetlen, akiben igazán megbízott, akinek még Levi hadnagyról is mesélt. Összekovácsolódtak, amíg elszakadtak a többiektől, erre meg… erre semmi sem volt több puszta színjátéknál?

– Régóta vártám ezt a napot – törte meg a csendet a lány. – Sosem tudtam elfelejteni a barátomat, pedig évek teltek el… És aztán váratlanul visszakaptalak. Persze nem mondhattam neked semmit a múltunkról, tisztában voltam vele, hogy magadtól kell emlékezned mindarra, amit együtt átéltünk, de… De legalább veled lehettem, Eren. – Minden egyes mondatával egyre közelebb került Erenhez, ugyanakkor látszott rajta az óvatosság. Figyelte Eren reakcióját, és valahányszor úgy érezte, átlépett egy határt, felemelte a kezét védekezésképpen. – Nem ilyen körülmények között akartam veled először találkozni. Úgy terveztem, hogy ott, ahol minden elkezdődött, Shiganshinában látjuk viszont egymást úgy, mint két gyermekkori barát, akiket elszakítottak egymástól. De Mikasa és Armin nem tudtak nyugtin maradni. Félre ne érts, véletlenül sem hibáztatom őket, de igencsak megnehezítették a helyzetemet. Nifa kénytelen volt eljátszani, hogy megevett engem… Csak így menekíthetett ki, hogy találkozhassunk.

Krista, az angyal, a mosolygós, kedves lány, akit mindenki szeretett, soha sem létezett. Kreusa más volt, szinte teljesen ismeretlen. Eren nem tudta, veszélyt jelent-e rá. A kétségbeesett bizonytalanság olyan volt, akár egy gombóc a torkában: Krista védtelen lányként állt előtte, akit közelharcban könnyűszerrel legyőzhetett, az alagút mélye pedig gondoskodott róla, hogy ne változhassanak át óriássá.

Igen – emlékeztette magát a lány valódi mivoltára fanyarul –, ő is képes arra, amire én. – Ez persze furcsa, egyben őrült gondolat volt. Elképzelni Kristát, mint egy nőstény óriást, elképzelni, amint az anyja oldalán embereket eszik… Eren gyomra azonnal felkavarodott. Undor támadt fel benne, öklendezni kezdett.

Krista elhallgatott, fénylő szemében mintha felismerés villant volna.

– Eren, mi barátunk vagyunk – mondta halkan, ezúttal ügyelve rá, hogy megtartsa a kellő távolságot. Nem közeledett többé, viszont a kezét sem engedte le. – Kérlek, adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam! Kérlek… emlékezz a múltunkra, minden egyes apró részletre, a sok közös élményre. Emlékezz rá, mennyire szerettük egymást. Legjobb barátok voltunk, Eren, csak rád számíthattam. Csak te voltál nekem, te, az egyetlen… – Nem sírt, ám ehhez hatalmas önuralomra volt szüksége. Remegett.

Eren nyelt egyet.

– Miért, Krista? – szólalt meg végül rekedten. – Miért?

– Szeretlek, Eren! Nagyon szeretlek! Ugye tudod?

– Én… én már nem tudom, mit higgyek – kerülte ki a válaszadást. Krista mintegy magának bólintott.

– Hát persze… Évek teltek el… – motyogta. – Muszáj mindent elmondanom…

– Kifutunk az időből – szólt közbe váratlanul Nifa. – Kreusa…

– Tudom, tudom, Nifa. Sietek, ígérem!

– Kifutunk? Milyen időből? Elárulnátok végre, mi a fene folyik itt?! – csattant fel Eren a türelmét vesztve. – Elegem van! Elegem van az állandó titkolózásból, hazudozásból! „Minden a te érdekedben történik, Eren!”, „Eren, én csak meg akarlak védeni!”, „Vannak dolgok, amikről nem tudhatsz, Eren!”, egész életemben ilyeneket hallgattam! Titkok, titkok, titkok! Elegem van! Mindenki hazudott nekem! Anya, apa... És ti, ti ketten legalább olyan sokat hazudtatok, mint ők! Én… – Hirtelen mozdult. Nifának arra sem maradt ideje, hogy figyelmeztesse Kristát, Eren addigra már torkon ragadta a szőke lányt. Utoljára akkor érzett ekkora emésztő dühöt, amikor Intelligensként lemészárolta az óriásokat Trostban – de talán még az is eltörpült emellett.

A nyirkos, mocskos falhoz nyomta Kristát, közben pedig nem eresztette el a nyakát, szorítása csak egyre erősödött rajta. A lány szeme kidülledt, ahogy fulladozni kezdett, ujjai pedig meg-megrebbentek, azonban Erent nem érdekelte. Felidegesítette, mert hiába fojtogatta egyre nagyobb erővel, nem kezdett el kétségbeesetten ficánkolni, hogy kiszabaduljon. Olyan volt, mintha elfogadta volna Eren csapását kimondatlan halálos ítéletként. Mintha. Látszóra megadta magát, a tekintete viszont életért könyörgött.

Eren nem tudta eldönteni, mit tegyen.

– Eren, elég! Állj le, meg fogod fojtani! – sikoltotta a fülébe Nifa, miközben megpróbálta letépni Kristáról. – Eren, nem hallod?! Megölöd őt!

– H-h… agy… d… – krákogta Krista. – H-h… N… i… fa…

– De… De…! – Nifa a szája elé kapta a kezét. Úgy tett, ahogy Krista – Kreusa, mondta magának Eren a nevét – parancsolta, nem rángatta tovább a fiút. – Kérlek, Eren, ne tedd! H-ha megölöd, esélyt sem adsz neki, hogy megmagyarázza!

– Miért kéne esélyt adnom bármelyikőtöknek is? – mordult fel dühösen. – Magyarázatok, magyarázatok! Mindenből elegem van! – Kristára nézett. Olyan közel hajolt hozzá, hogy pontosan érezte a lány riadt levegővételét, akárcsak azt a félelmet, ami egyre inkább eluralkodott rajta. – Meg kellene ölnöm – sziszegte az arcába megvetően. – Itt és most végeznem kellene veled, aztán meg az anyáddal is, ti, emberiség árulói! Te nevezed magadat büszke Felderítőnek?! Elfelejtetted már, mire esküdtünk fel?! Hogy merészelsz beszivárogni közénk?! Hogy… Hogy tehetted mindezt, Krista? Hogy árulhattál el minket? – Végül mégiscsak elengedte. Krista a térdére zuhant, ujjai a nyakára kulcsolódtak, ahol haragos vörösen ragyogott a sötétben Eren ujjlenyomata; a döbbenet, a megkönnyebbültség és a hála egyszerre öntötte el, de nemcsak őt, hanem Nifát is. – Hogy szerethetlek mindezek ellenére is? – hallotta meg aztán Eren suttogását. – Hogyan lehetséges, hogy nem érdekel, mit tettél? Hogy lehet… hogy szeretlek? – Lassan felemelte a fejét, és amikor találkozott a tekintetük, halvány, szomorú mosoly ülte meg vékony ajkát.

– Én sem tudom – lehelte –, hiszen meg sem érdemlem.

Eren keserűen nevetett.

– Legalább most az egyszer igazat szóltál.

Krista lesütötte a szemét.

– Sajnálom, Eren. Nagyon, nagyon sajnálom.

Eren letérdelt mellé. Megérintette az arcát, mire összerándult.

– Megígérem, hogy többé nem foglak bántani – mondta lágyan. – Végighallgatlak… Végighallgatlak a múltunkra való tekintettel. Te magad mondtad, mennyire szerettél… mennyire szeretsz még most is, én pedig… nem tudlak kiűzni a szívemből egyik percről a másikra. Én is szeretlek, legalább annyira, mint te… É-és… szeretném tudni, Kreusa, mindent szeretnék tudni.

Érezte, ahogy Krista megremegett az igazi neve hallatán; nem gondolkodott többé, habozás nélkül a karjaiba húzta a lányt.

– Sajnálom, Eren, tényleg nagyon sajnálom. Kérlek, higgy nekem! Semmi sem az, aminek látszik. Még semmit sem tudsz a Mária falon túli világról, az ott élők terveiről. Az a világ igenis létezik, minden választ ott kapunk meg, és ahhoz, hogy oda eljuthassunk, előbb a szüleid pincéjében kell szétnéznünk.

– És ahhoz, hogy ezt megtehessük, vissza kell foglalnunk a Mária falat, igaz?

– Pontosan – bólintott Krista. – Ha nem akarjuk, hogy az emberiség kipusztuljon, akkor ezt kell tennünk.

– Miben reménykedsz? Hogy ketten – bocsánat, Nifával hárman – meg tudjuk állítani az óriásokat anélkül, hogy bármi bajunk esne? Utoljára, amikor láttam a házunkat, minden romokban volt. Nem úszhatjuk meg sérülések nélkül, sőt! Lehet, hogy meghalunk.

– Akkor meghalunk. – Krista tekintete megkeményedett. – Az az Eren, akit én ismerek, azt mondta, addig nem nyugszik, míg meg nem öli az összes óriást. Azt mondta, megbosszulja az anyja halálát. Én megadom neked most ezt a lehetőséget, Eren. Tudom, mit tett az anyám. Tudom, hogy közrejátszott az édesanyád elvesztésében. Ha tehetnék valamit, ha visszapörgethetném az időt… Nem gondolkodnék. Elárulnám az anyámat, hogy megtehessem ezt értetek. Az apám… Az apám megtette. Szembeszegült az anyámmal, és azt hiszem, megkísérelte figyelmeztetni a családodat. Talán sikerült is neki. Talán az anyád már mindenről tudott, mikor úgy döntött, feláldozza magát. Én… Nem akartam, hogy… hogy Shiganshina így végződjön…

– Te elhagyni sem akartál engem – hunyta le a szemét Eren. Nem emlékezett mindenre, de azt tudta, hogy a gyermekkorát igenis meghatározta Kreusa, vagyis Krista. Együtt nőttek fel, együtt töltötték a szabadidejüket, együtt játszottak. Mindig együtt voltak, mindig, egészen a Shiganshinát megelőző évig. Felnyílt a szeme, mikor megérezte Krista ujjait a kézfején. – Te kinek oldalán állsz, Kreusa? Nem tudom, Selma Dok mit tervez, de azok után, amit a családommal művelt, nem kérheted tőlem, hogy ne tegyek semmit, ahogyan én sem várhatom el, hogy eláruld őt, a saját anyádat.

– Senkire sem kell támaszkodnunk, Eren, csak egymásra. Egymásban kell megbíznunk, a közös múltunkban. Barátok voltunk, vagyunk és leszünk, nem? A történtek ellenére… Annak ellenére, hogy nem mondtam el neked, hogy ki vagyok… – Krista hangja elhalkult. Többé nem volt képes rá, hogy Eren szemébe nézzen.

Eren összeszorította a fogát.

Szerette Kristát. Úgy szerette, mint Mikasát vagy Armint. A barátjaként gondolt rá, és ezen az sem változtatott, hogy hazugságot hazugságra halmozott. Annie is megtette. Annie is a szemükbe hazudott, gyilkolt, és mégis… mégis akkor, amikor esélyt kapott rá, hogy végleg leterítse, még azelőtt, hogy a lány a kristály fogságába került, hezitált, hogy mit tegyen, ezzel pedig tálcán kínálta a lehetőséget a menekülésre.

Mikasa nem bízott volna meg Kristában. Eren tudta, hogy az első dolga az lett volna, hogy ártalmatlanná tegye. Nem engedte volna meg, hogy magyarázkodjon, hiszen Nifának is azonnal nekitámadt. Mikasa túlzottan védelmezte őt. Azt hitte, nem képes rá, hogy megfelelő döntést hozzon nélküle, pedig tévedett.

Eren felemelte a fejét.

– Nifa azt mondta, vannak óriások rajtam kívül, akik az emberiséget választották. – Krista döbbenten nézett rá, mire halványan elmosolyodott. – Te közéjük tartozol, Kreusa? Tényleg van egy seregünk, amivel megállíthatnánk őket, vagy csak hárman harcolnánk ellenük?

– Mi köztük élünk – felelte a lány. – Shiganshina előtt és után… Mindig is voltak lehetőségek arra, hogy megismerhessük a falakon belüli életet. Vagyunk, ahányan vagyunk. Talán elegen, talán nem, de az emberiség nem adhatja fel oly’ könnyedén. Felesküdtünk, nem? Te magad emlékeztettél rá a beszélgetésünk kezdetén. Kötelességünk folytatni a harcot az óriások ellen. Azok ellen, akiket még nem ismerünk. A kérdés nem is az, hogy én közéjük tartozom-e, hanem az, hogy te közénk tartozol-e, Eren Jaeger? Mellénk állsz a háborúban… és kitartasz a végsőkig?

Eren megnedvesítette az ajkát.

– A pince? – kérdezte végül rekedten. Krista biccentett. A kezét nyújtotta, és bár halványan mosolygott, pillantása komoly volt.

– A pince – mondta halkan. Eren nyelt egyet.

– Legyen – döntött, lassan belecsúsztatva a tenyerét a lányéba.

Krista mosolya kiszélesedett.

– Köszönöm – suttogta lágyan. – Köszönöm, hogy velem vagy, Eren…

** * **

Levi összevonta a szemöldökét, miközben megvizsgálta a törmelékeket. Kreusa Dok rejtekhelyéből alig maradt valami, a robbanás ereje akkor volt, hogy szinte porrá zúzta a házat és környékét. A vérnyomok pedig ott voltak, ott, egyetlen helyen, és Levi nem tudta nem azt bámulni meredten.

– Ostoba kölyök – sziszegte. – Mit műveltél? – Anka megigazította a köpenyét, hogy takarja az arcát, Levi azonban észrevette, hogy a fejét csóválta a kérdése hallatára. – Van valami sejtésed, pontosan mi történhetett?

– Tudja, kinek a műve mindez, nem igaz, hadnagy? – kérdezett vissza a nő. Levi felmordult.

– Nifa – mormogta.

– Mindvégig tudta, ugye?

– Hogy Armin testvére? – Levi kurtán bólintott. – Tudtam bizonyos dolgokat. Nem mindent. De ostoba sem vagyok, Rheinberger.

– Ezt soha nem feltételezném önről, hadnagy – rázta meg a fejét Anka.

– És most mit feltételezel? Hol van az osztagom?

Végig sem gondolta, mit kérdez, ám akkor eljutott a tudatáig, arca megrándult. Idejét sem tudta már, mikor kezdett úgy gondolni arra a csapat kölyökre, mint a saját osztagára. Elsősorban persze azokat látta a sajátjainak, akikkel több hónapokat kellett együtt időznie, míg Fritz király elől menekültek és bujkáltak: Eren, Krista, Sasha, Connie és Nifa képesek voltak egy csapatként működni, engedelmeskedni a parancsainak, felnőni az élethez. Elismerésre méltó volt.

Csak egy pillanatig tartott, amíg az eszébe villant Petra és vele együtt az előző osztaga. Oluo, Eld, Gunther. Aztán valamiért a múltjára is visszaemlékezett: az első barátjára, Farlanra, utána pedig Isabelre, aki annyira vágyott rá, hogy megtanulhassa használni a felszerelésüket, és aki végül messze ment. Mindannyian messzire mentek. Isabel, Farlan, Gunther, Eld, Oluo, Petra. A legvégén pedig egy újabb név is megjelent: Erwin. Fájdalmas mantra részévé váltak, Levi keze meg ökölbe szorult.

– U-uram? Levi hadnagy?

Levi meglepetten emelte a fejét. Mindenre odafigyelt – mindenre! –, valamiért mégsem vette észre a felé tartó férfit, noha az még bicegett is. Magas volt, magasabb nála – igaz, ez nem volt komoly kihívás, bárki könnyedén túlszárnyalhatta a százhatvan centijét –, sűrű, barna hajában viszont kora ellenére – Levi a harmincas éveinek végére tippelt – ősz szálak vegyültek.

Ismerős volt.

Túl ismerős.

A férfi botra támaszkodott; tekintetét csodálat és mély hála ülte meg, és ahogy szája szomorú mosolyra görbült, Levi ráeszmélt, kivel áll szemben. Azóta nem találkoztak, amióta végleg elhagyta az Alvilágot, csatlakozva a Felderítő Egységbe. Még látta, amint Lovof parancsára felviszik a felszínre a lába miatt, teljes sorsát viszont sosem tudta meg.

– Yan?*

Kétség nem fért hozzá, ő volt az. Megöregedett ugyan, de kin nem hagytak súlyos nyomot az Alvilágban töltött évek?

– Ismeri? – kérdezte Anka azonnal. Levi biccentett.

Yan sápadt arca felragyogott.

– Levi hadnagy – suttogta áhítatosan. – El sem hiszem, hogy újra látlak! Farlant és Isabelt merre hagytad? És ő? Ő ki lenne? Csak nem a feleséged?

Anka szeme elkerekedett. Még jobban a köpenye rejtekébe menekült, és a fejét hevesen rázva tiltakozott a férfi állítása ellen.

Levi felhorkant.

– Nem tudod, mi történt itt? – Fejével a romos ház felé intett. – Mintha óriás pusztította volna le!

Yan felsóhajtott.

– Ha tudnád, hogy ráhibáztál! El sem hinném, ha nem a saját szememmel láttam volna! Úgy hiszem, a Felderítő Egységből való kölykök voltak. Egy csapat kölyök jelent meg amott, annál a háznál. Csinos lányka lakott ott, igaz, ideje nagyját nem itt töltötte. Úgy hiszem, valami fejes kölyke. A Katonai Rendőrség intézett mindent, hol lejött, hol felment. Ilyesmi bezzeg régen nem fordulhatott elő. Csak vágyunk a felszín után, mások viszont mindent megkapnak.

– Kreusa – suttogta Anka. – Mi történt a gyerekekkel, uram? Miért néz ki ilyen állapotban a ház?

– Egy óriás tette – halkította le a hangját Yan. – A semmiből tűnt fel. Akkora volt a robbanás, hogy mindannyian a falnak repültünk, aztán az óriás rátámadt a romok alatt fekvő gyerekekre. Megette az egyiket, aztán a szájába vette a másikat, egy fiút. A többi gyerek szavaiból úgy vettem ki, hogy az a fiú még élt odabent, az óriás pedig, mintha esze lett volna, elindult vele az alagutak felé.

– Az alagutak felé? – zihált fel Anka, Levi azonban leintette.

– Megette az egyiket? – kérdezte Yantól.

– Igen. Az egyik kislányt.

Sasha, Mikasa, Krista, Ymir, villantak az elméjébe a nevek. Nifa megette az egyiküket.

– Folytasd!

– Aztán megjelent a Katonai Rendőrség. Egy egész csapat jött! Az óriás megszökött a fiúval, a rendőrök pedig letartóztatták a sérült kölyköket. Az összest elvitték, gyanítom föl a felszínre. A hírek ide is eljutottak. Erwin parancsnok halott, a Felderítő Egységnek befellegzett. Itt úgy sejteni, a kölykök is bitófán végzik.

Levi összeráncolta a homlokát.

– Hány kölyköt vittek el?

– Öhm… Talán nyolcat? – tippelt Yan.

Mikasa, Armin, Sasha, Connie, Jean, Krista, Bertolt, Reiner, Ymir.

Kilenc. Az egyiket elvesztettük.

Az tényleg nyolc.

Nyolc.

– Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy kilenc?

– Kilenc biztos nem – ingatta a fejét Yan. – Nyolc. A nejem is ezt mondja, igaz, drágám? – Egy sápadt, beteges arcú asszony botorkált elő a házból. Karján kisebb gyermekét tartotta, szoknyájához nagyobbacska lánya bújt szégyenlősen.

– Nyolcan voltak – mondta a nő halkan, mire Levi Ankára pillantott.

Nyolcan – gondolta. – Annie nem volt velük.

– A rendőrök elmentek a házhoz is. – Yan felesége mintha olvasott volna a fejében. – Persze nem találtak semmit. A ház üres volt, ők pedig, amennyire azt láthattuk, igencsak csalódottak voltak, uram. Kereshettek valamit.

– Vagy valakit – dörmögte oda Yan.

– Ennyi elég lesz – suttogta Anka Levi-nak. A férfi bólintott.

Yan meghallotta.

– Már mentek is? – hökkent meg.

– Levi hadnagynak kötelességei vannak – mondta Anka kimérten. – Végeznie kell a dolgát.

– A Felderítő Egység romokban.

Anka kihúzta magát.

– Dolgunk van – közölte szárazon, mire Yan felesége megértően nézett rá.

– Menjenek – lehelte. – A férjemmel örülünk, hogy találkozhattunk önökkel.

– Jó egészséget, boldogságot, asszonyom – hadarta gyorsan Anka, majd karon ragadta Levi-t, és meg sem várva Yan és felesége válaszát, sietve maga után húzta. – Annie-re gondolt, jól sejtem? – kérdezte útközben.

– A ház üres volt. Vagy tényleg kevesebbet tartóztattak le, vagy ezek az ostobák őrizetlenül hagyták Annie Leonhartot, aki így sikeresen megszökött. Ha a kölykökből indulunk ki, akkor az utóbbit mondanám esélyesnek.

– Emlékszik, mit mondtam a Nőstény Óriásról, uram?

Levi összeszorította a fogát.

– Gyerünk, Rheinberger! – szűrte a szavakat végül. – Nagyon úgy hiszem, hogy az a kölyök megint az én megmentésemre szorul.

– Kreusa sosem bántaná, ugye tudja, hadnagy?

– Ő talán nem is, az anyjában viszont nem bízom.

– Selma? – Anka arca megrándult. – Ne is. – Egy pillanatig hezitált, majd így kérdezett: – Tudja, hova kell mennie?

Levi horkantva nézett rá.

– Egy valamiben biztos vagyok, Rheinberger – mondta gúnyosan –, mégpedig abban, hogy nálad jobban ismerem ezt a környéket.

– Akkor ott találkozunk, uram.

Levi ezúttal sem búcsúzkodott. Szótlanul fordult el a nőtől, majd anélkül indult el a ház felé, hogy akár egyszer is hátrapillantott volna.

** * **

Annie kristálya üres volt, ő maga pedig eltűnt. Levi számított rá, így tulajdonképpen nem érte váratlanul, keze azonban mégis ökölbe szorult.

Felhorkant.

Mi a francba keveredtél már megint, kölyök? – kérdezte hitetlenül, választ viszont nem kapott.

** * **

Anka már azelőtt tudta, hogy vendégei vannak, mielőtt belépett volna a házba: a bejárati ajtót résnyire felejtették – szándékosan vagy véletlenül –, és az utcáról mintha látni vélt volna némi fényforrást. A házat senki sem lakta. Az övé volt, de az utóbbi években szerette volna kitörölni az elméjéből azokat időket, amikor az Alvilágba látogatott.

– Remélem, nem baj, hogy beugrottunk hozzád – szólt Kreusa halkan, mikor megpillantották egymást, mire Anka szomorúan elmosolyodott. Határozottan nem így tervezte Kreusa Dok, vagyis Krista Lenz viszontlátását. Nem így, nem ilyen körülmények között, ám ami megtörtént, az megtörtént, nem változtathattak rajta. Eren Jaeger döbbenten ült a lány mellett, Nifa azonban lelkesen integetett.

Anka felsóhajtott.

– Nifa – kezdte.

– Hé, hé, hé! – emelte fel a kezét védekezésképpen a lány. – Nem hagytak más lehetőséget!

– De megenni Kreusát? – hüledezett. – Nem gondolod, hogy kissé elvetetted a sulykot? Na és a robbanás? Láttam Kreusa otthonát, meg is ölhetted volna valamelyiküket!

– De nem öltem meg senkit.

– Nifa.

– Hol van a hadnagy? – szakította félbe őket Eren. – Itt van?

– Hol van Annie Leonhart? – kérdezett vissza Anka. Felhúzta a szemöldökét, és szigorúan nézett rájuk. – Tudjátok, egyáltalán mit csináltok? Van bármiféle logikája a tetteteknek?

– Shiganshina. – Krista és Eren egyszerre válaszoltak. – A pince – pontosított a lány, mikor elkapta Anka csodálkozó tekintetét.

– Te tudod, mi van a pincében?

– Azt hiszed, édesanyád valaha is megmutatta? – Anka keserűen nevetett. – Nem, Eren. Tudok dolgokat, de a közelébe sem járok a teljes igazságnak.

Kreusának a szeme sem rebbent.

– Akkor majd megtudjuk.

– Ahogyan azt is, hogy ki volt az az óriás, aki megölte az anyámat – tette hozzá Eren suttogva.

– És azt is, hogyan lettek az első óriások – toldotta meg Nifa.

– Sok dolog van, amit még nem tudunk, gyerekek, de azt nem mondhatjuk, hogy nem tudunk semmit. Minden egyes lépéssel közelebb kerülünk az emberiség győzelméhez.

– Pontosan – bólintott Krista. – És eljön a nap, amikor választanunk kell.

Eren a vállára tette a kezét.

– De még nem jött el az a nap, Krista.

– Tudom – felelte a lány. Lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. – Még nem.

Még.

** * **

Későre járt az idő, mire Levi megérkezett Anka Rheinberger otthonába. A nő nyitott ajtót neki, ám alig tettek néhány lépést, s máris Nifával találták szembe magukat, aki ahelyett, hogy meghúzta volna magát újdonsült szobájában, szemlátomást égett a tettvágytól, éppen ezért a konyhában sürgölődött.

Levi felrántotta a szemöldökét.

– Megenni az egyik kölyköt? – kérdezte élesen.

Nifa bűntudatosan szegte le a fejét.

– Miért mindenki ezzel kezdi? Mikasa provokált!

Anka a fejét csóválta.

– Hiába adtam neki fejmosást, nem hallgat rám – panaszkodott a férfinak. Levi szeme erre összeszűkült.

– Majd rám fog. – Homloka ráncba szaladt, ahogy körbenézett a helyiségben. – A kölyök?

– Tudsz már Kreusáról?

Levi legyintett.

– Elmondtam neki – mondta Anka gyorsan. – Tudja, ki ő. Ha szeretnél vele beszélni… – fordult a hadnagyhoz, mire Nifa felnevetett.

– Szerintem ő inkább valaki mással szeretne beszélni, nem Kristával.

Anka meglepetten nézett a férfira.

– Ó, vagy úgy.

– Bizony-bizony – vigyorgott Nifa. Levi egyetlen pillantásával elnémította.

– Jöjjön utánam, hadnagy!

Megvárta, míg Levi megszabadul a felszerelésétől, csak utána indult meg a lépcső felé, mely az emeltre vezetett. Felérve megállt, és balra fordulva a folyosó végébe mutatott.

– Arra – biccentett halvány mosollyal. Ritkán tette meg, többnyire csak komolyan fürkészte az embereket, Levi azonban csodálkozva vette észre, mennyire megváltozott tőle az arca. Nem tűnt annyira távolságtartónak, mint a múltkori találkozásukkor, Pixis tábornok oldalán. – Az utolsó ajtó – mondta neki szelíden –, nem tudja eltéveszteni, hadnagy.

Levi – aznap már sokadszorra – nem köszönte meg a segítségét. Bólintott egyet, aztán szó nélkül hátat fordított neki, és elindult a szoba felé, ahol arra a néhány napra, míg elcsitultak a kedélyek, elszállásolták a kölyköt.

Eren az ágyában feküdt, szemét szorosan lehunyta, ujjaival a halántékát masszírozta. Csak azután ült fel, miután az ajtó halkan becsukódott a férfi mögött.

Sértetlennek látszott – a képességeinek köszönhetően gyorsan regenerálódott –, Levi azonban emlékezett a vérnyomokra, melyek rászáradtak a törmelékekre. Nifa felelőtlen volt, és ezt nem tűrhette szó nélkül.

De nemcsak Nifa viselkedett meggondolatlanul.

Pillanatok alatt átszelte a köztük levő távolságot, és Eren alig kászálódott ki az ágyból, már magához rántotta, hogy mélyen a szemébe nézhessen. Hatalmas szeme meglepetten csillogott, ajkai pedig elnyíltak.

– Uram – nyögte. – Hát visszatért.

Levi keze megpihent a csípőjén.

– Én felelek érted, kölyök! – Figyelmen kívül hagyta Eren tiltakozó hördülését, szorítása felerősödött. Szája megpihent a fülénél, hangja pedig rekedt suttogássá halkult. – Amíg én úgy nem döntök, addig nem halhatsz meg, megértetted? – Kicsendült belőle valami, valami olyasmi, amitől Eren biztos volt benne, hogy mélyen elpirult.

Levi ellépett tőle. Könnyedén fordított hátat, mintha mi sem történt volna; érzelmeit a közömbösség álarca mögé bújtatta. Egyedül akkor fordult meg, amikor kinézett a szoba ablakán, akkor is csak félig. Karját összefonta izmos mellkasa előtt, szemöldökét összerántotta; a ránc homlokán még az eddigieknél is jobban elmélyült. Eren kalapáló szívvel figyelte.

Egy pillanat műve volt, csak erre tudott gondolni. Egy pillanat műve, ő pedig végre rádöbbent arra, valójában mennyire szereti és tiszteli a hadnagyot. A halál torkában, amikor el kellett szakadnia a barátaitól, amikor biztos volt benne, hogy kivégzik, Levi hadnagy megmentette. Ha szükség volt rá, mindig a megmentésére sietett…

És akkor megtörtént, végre megértette.

Tudta, hogy beleszeretett a hadnagyba.

Ez a felismerés szinte villámcsapásként érte. Nem számított a kilátástalanság, hogy megint elszakadtak a barátaiktól, hogy mennyire messze voltak még a pincétől, a győzelemtől, hogy megannyi titkot kellett még megfejteniük, megannyi veszélyt kellett átvészelniük. Ezek nem számítottak.

– Eren – hallotta meg a nevét. Összerezzenve rángatta ki magától az emlékekből. Levi a kinti utcát fürkészte, szája széle egyértelműen felfelé kunkorodott. Hogy gúnyos volt-e vagy kedves, nem számított. Mosoly volt. Mosolyféleség, javította ki magát Eren hitetlenül, igazi mosolyféleség, amit Levi hadnagy egyedül neki tartogatott.

A férfi szemhéja lassan lecsukódott.

– Ez egy parancs, Eren – mormogta. Eren szeme kitágult. – Ne merészelj meghalni!

– Értettem, uram – suttogta engedelmesen bólintva.

Levi felhorkant ugyan, tekintete viszont meglepően lágy volt.

Csak ez számított.

Megjegyzések:

1.*Yan az egyik OVA-ban szerepelt (A Choice with No Regrets). Aki esetleg nem emlékezne rá, annak itt egy kis segítség: http://attackontitan.wikia.com/wiki/Yan :)

2. Még mindig az Alvilágban vagyunk, de egy-két fejezeten belül kikerülünk onnan, és elindulunk egy hosszú útra – igen, jól sejtitek, a Mária fal felé.

3. Az előző fejezetben történtek bizonyos dolgok a Rózsa falon belül – Ellie és Tommy jelenete –, a következőben megmagyarázom, kivel mi történt. Ez Hanjira és Fritz királyra is vonatkozik, lesz egy nagyon érdekes beszélgetésük.

4. Több Ereri jelenet lesz, ezt garantálhatom. Talán… hm, talán már a következőben számíthatunk némi korhatáros részre is. ;)

5. Annie eltűnt, hamarosan előkerül. Talán nem is minden az, aminek tűnik… :)