2016. december 27., kedd

Vihar – 15. fejezet – Lepkeszárnyi bizalom és a döntés

Halihó, látogatók! ^^
Csak sikerült még belecsúsznom a 27-ébe, úgyhogy meghoztam az „ünnepi” friss fejezetet. Remélem, elnyeri a tetszéseteket! Januárban érkezik a folytatás – pontos dátumot a vizsgák miatt nem tudok mondani, de ha minden jól alakul, 12-én lesz az utolsó *-*, utána pedig a történeté vagyok teljesen –, addig is jó olvasást és kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! ^^

Vihar

15. fejezet

~ Lepkeszárnyi bizalom és a döntés ~

Ellie semmit sem látott a porfelhőből, a föld remegett alatta, a törmelékek pedig majdnem teljesen betemették. Résnyire nyitotta a szemét, hogy aztán egyből lehunyja, úgy könnyebb volt elviselni azt a káoszt, ami a Rózsa falon belül egy szempillantás alatt bontakozott ki. Az óriások – emberek, akik képesek voltak rá, hogy átváltozzanak – elözönlötték a körzetet. A fal épségben maradt – persze, hogy épségben maradt! –, hiszen azok a szörnyetegek mindvégig köztük éltek, és a Helyőrség tagjai nem tudták elejét venni a pániknak, sem annak, hogy ne kezdjék el felfalni az embereket.
Ellie maga sem hitte volna, hogy életben marad. Igazából biztos volt benne, hogy az elsők között ragadják el, ha addig nem zúzzák össze valahogyan a pusztítás közepette, ám valamilyen csoda folytán túlélte. Erőt vett magát, és elkezdte keresni a testvérét.
Tommy! – dobbant meg a szíve; mintha ő mozgott volna tőle nem messze. Kinyújtotta érte a kezét, amennyire csak tudta, aztán visszacsuklott a földre. Meglapult, mikor váratlanul ismét minden remegni kezdett körülötte. Ő maga is rázkódott, és amikor megpillantotta a hatalmas lábat, az ajkába kellett harapnia, hogy elfojtsa sikolyát.
Az óriás, aki lehajolt érte, hogy kihúzza a romok alól, viszonylag magasnak számított a többiek mellett; arcán ijesztő, széles mosoly terült szét, foga és ínye is tökéletesen látszódott. Sötét haja a válláig sem ért, szeme pedig barna volt, meglepően értelmes.
Ember, aki közöttünk él – szaladt át Ellie-n a gondolat; a félelem, mely alattomosan kúszott fel a szívéből, összeszorította a torkát. Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia többé a mosolygó óriást, aki lassan a szája felé emelte, aztán bennakadt a levegő a tüdejében, és a fájdalom egy pillanat alatt megszűnt.

** * **

– Megenni az egyik kölyköt? – Levi összefonta a karját a mellkasa előtt, majd hátradőlt a székében. Tekintete megkeményedett, miközben Nifát figyelte; a lány lebiggyesztette az ajkát, és bűnbánóan viszonozta a pillantását. Többnyire Ankát kellett hallgatniuk, néha azonban Levi is közbeszólt.
A nő a fejét rázta.
– Fel nem foghatom, hogy juthatott eszedbe ekkora őrültség!
– De Mikasa…! – próbálkozott Nifa, mire Anka szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Engem nem érdekel Mikasa Ackerman! – emelte meg a hangját; kihallatszott belőle az éle. – Nifa, ez nem így működik. Nem teheted kockára mások életét. Azok az emberek, akik idelent élnek, komolyan megsérülhettek volna! Így is nézd meg azt a pusztítást, amit véghezvittél! Házak mentek tönkre! Vannak, akik utcára kerültek miattad!
– Találnak maguknak új otthont.
Levi szeme megvillant.
Nifa – szólt figyelmeztetően. – Tudd, hol a határ, kölyök.
– Levi, legalább te állj az oldalamra!
– Hadnagy, kérem, mondja meg neki, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennünk! Azt hiszem, rám egyik gyerek sem hallgat többé. Sem Kreusa, sem Nifa… És van egy olyan érzésem, hogy Eren Jaeger sem fog.
– A fejükbe vettek egy ostobaságot – mormogta maga elé a férfi. – De vajon sikerrel járhatnak? Ennyire hirtelen, a Felderítő Egység nélkül… A többi kölyök nélkül. Ha megtesszük, mi a garancia, hogy eljutunk a pincéig?
– Csak nem…? – Anka lélegzete elakadt; a felismerés villámcsapásként érte. – Csak nem gondolkodik abban, hogy megpróbáljunk eljutni a Mária falig? Egyelőre az Alvilágot kéne elhagynunk anélkül, hogy a Katonai Rendőrség ne akadjon a nyomunkra! Utána pedig életben kéne maradnunk a Sina falon belül, csak aztán lopakodhatunk vissza a Rózsa fal mögé – töprengett. – Szükségünk van még időre, tudnunk kell, Hanji mit ért el Fritz királynál. Sokkal több mindenről van itt szó, mint azt sejtenénk.
Levi felhorkant.
– Értelmetlen fecsegés – kommentálta, mire Nifa felvihogott. Levi egyetlen pillantással elnémította. – Hiába mondok nekik bármit is, Rheinberger, rám sem fognak hallgatni. Menni akarnak, nem igaz? Főleg Eren.
– Meglepően lelkes – ismerte el a lány. – De ha ön azt mondja, hogy nem, biztos vagyok benne, hogy átgondolja.
Levi a fejét csóválta.
– Mi a terve? – kérdezte.
– Erennek?
– Kreusának – morogta. – Ő az, akit a kölyök vakon követni fog a biztos pusztulásba.
– Hadnagy, biztosíthatom, hogy Kreusa nem akarja bántani Erent – szólt közbe Anka sietősen. – Én magam neveltem az anyja helyett… Azt hiszem, mindenkinél jobban ismerem.
– Nem nehéz – jegyezte meg a férfi gúnyosan. – Senki sem ismeri őt, nem? Krista Lenz vagy Kreusa Dok… Azt sem tudjuk, hogy hívják.
Anka mélyet sóhajtott.
– Lényegtelen – válaszolta kitérően. – Csak az számít, hogy Erennek nem akar ártani.
Egyelőre – villant meg Levi szeme. – Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Az a lány Selma Dok lánya, Rheinberger, remélem, megérted, amiért nem bízom benne.
– Az ön bizalmát igen nehéz elnyerni, uram.
– És nagyon könnyű elveszíteni – bólintott Levi. – Ne aggódj rá okot, hogy kételkedjek benned, Rheinberger. Gyanítom, te is velünk tartanál Shiganshinába.
– Ez csak természetes – felelte Anka. – Carláról van szó. Bár nem volt vér szerinti testvérem, én tényleg úgy tekintettem rá, mintha a nővérem lenne, Erenre meg… Erent úgy szeretem, akár az unokaöcsémet.
– Ahhoz képest hagytad, hogy Grisha eltűnése után a saját életét élje – nézett rá dühösen Nifa. – Annak a szegény kölyöknek éppen miattad nincs fogalma semmiről!
– Az én feladatom Kreusa védelmezése volt – vonta meg a vállát a nő; tekintetében szomorúság csillant meg. – De most visszatértem, és nem áll szándékomban elhagyni az oldalukat. Mellettük maradok az igazságig.
– Pompás. – Levi gúnyosan horkantott. – Tehát Shiganshina.
Anka bólogatott.
Levi hátradőlt ültében; a fejét rázta.
– Őrültség – mormogta. – Igazi őrültség.
Nifa kuncogott, miközben átnyúlva az asztal fölött, megérintette a vállát.
– De nincs is annál jobb, nem igaz, hadnagy?
Levi nem válaszolt. Kortyolt egyet a teájából – „Rheinberger, ez pocsék!”, véleményezte –, aztán lehunyta a szemét, és elmerült a gondolataiban.
Várt.
Hanjira.

** * **

– Uram, egy pillanatra!
Levi csak a szemének villanásával jelezte meglepettségét, mikor meghallotta, hogy Krista – Kreusa, emlékeztette magát fintorogva – utána szól. A lány a szobája ajtajában állt, a küszöbön, az ajtófélfában kapaszkodva; kócos, szőke haját nem fogta össze laza copfba, hanem szabadon hagyta. Kemény volt a tekintete, meglepő határozottság tűnt ki belőle. Nem ugyanaz a lány volt, mint akivel Levi először találkozott. Mindvégig valaki más volt.
– Lenz. – Levi összeszorította a fogát, úgy szűrte a szavakat. – Mit szeretnél?
– Nem tudom, mi jár a fejében, uram, de szeretném, ha tudná, hogy mindenképpen elmegyünk a Mária falhoz.
Elmegyünk? – kérdezte élesen a férfi. Krista bólintott.
– Erennel és Nifával. És még másokkal – tette hozzá kelletlenül, mire Levi összehúzta a szemöldökét.
– Annie Leonhart? Hitch Dreyse?
– Talán ők is velünk jönnek – felelte a lány titokzatosan. – Mielőtt félreértene, nem kérem rá, hogy tartson velünk. Ha akar, jön, ha nem akar, nem jön. Készen állok rá, hogy szembenézzek a múltammal. Én több mindenre emlékszem belőle, mint Eren. Tudok dolgokat, amiket ő nem, de reménykedem benne, hogy a pincét látva újra emlékezni fog mindazokra, amiket el kellett felejtenie.
Levi a szemébe nézett, Krista pedig higgadtan állta azt.
Te mindent tudsz, Kreusa?
– Eleget tudok ahhoz, hogy menni akarjak, uram.
Levi bólintott.
– Még valami?
Krista habozott.
– Ön… – Megnedvesítette az ajkát, és finoman a füle mögé igazította egyik tincsét. – Ön ismerte Nifát régebbről, nem igaz? Tudott róla, hogy Arlert, tudott Annie édesapjáról. Megbíznak egymás, igaz?
– Nifában lehet, hogy megbízom, benned viszont aligha.
Krista elvigyorodott.
– Ezt talán jól teszi, uram, mégis arra kérem, egyelőre ne kérdőjelezze meg a bizalmát irántam.
– Egyelőre? Mondjuk a pincéig? – Levi szája széle felfelé rándult, alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel sötéten a lány szavai hallatán. – Ismerem Nifát. Gyakorlatilag én neveltem fel, Lenz. Ha valaha is előfordul, hogy választania kell, kinek az oldalán áll, remélem, te is tudod, hogy egy pillanatig sem fog gondolkodni, benned viszont nem vagyok annyira biztos. A hűséged attól függ, mit találunk a pincében?
– A hűségem sok mindentől függ, uram, elsősorban viszont Erentől.
– Én felelek a fiúért.
– Tudom – mosolygott Krista. – Ahogyan azt is tudom, hogy ezért velünk fog tartani. Ezért is… meg más miatt is. Eren nagyon különleges a hadnagy számára, nem igaz?
Levi rezzenéstelen arccal meredt rá. Nem szerette a mosolyát, a megjátszott ártatlanságot. Nem tagadhatta meg a származását, ízig-vérig Selma Dok lánya volt.
– Térj vissza a sötét terveid szövögetéséhez, Lenz – mondta végül kitérően –, én addig közlöm a döntésem a kölyökkel.
Krista bólintott.
– Igenis, uram – felelte, Levi pedig egészen addig magán érezte különös pillantását, míg az ajtó nyikorogva be nem csukódott mögötte.

** * **

Fritz király nem tudott magáról, elveszett az emlékeiben, miközben maga elé motyogott, és az utolsó fél órában mit sem fogott fel Hanji szavaiból. A nő éppen ezért nem kísérletezett többet, hogy felhívja magára a figyelmet, amit kellett, azt már úgyis az értésére adta, és akkor a király elméje még meglepően tiszta volt.
Carla nevét nem kellett volna kiejtenem a számon – gondolta. – Akkor történt meg. – Vetett egy pillantást az öregemberre, aki reszketve ivott bele a boros kupájába, hogy aztán tovább folytassa a félhangos motyogást. – Nem tudom, hogyan kapcsolódtok egymáshoz, de úgy érzem, minden összefügg. Fritz király, ön egyértelműen részese Eren múltjának, csak azt nem tudom, miképp.
– Fenség – próbálkozott –, ön kitörölte az emlékezetéből Carla Jaegert, jól sejtem?
– Carla… – Fritz király rekedtes kuncogással reagált a halott asszony nevére. – Drága Carla… Mit tettünk? Mit tettünk? Ó, mit tettünk? – Hogy magára értette, vagy valaki másra is gondolt, miközben e szavakat suttogta, Hanji nem tudta eldönteni.
– Eren Jaeger Carla fia.
Eren? – Fritz úgy ejtette ki a nevét, mintha akkor hallotta volna először. Hanji felsóhajtott. Sokadszorra játszották el ugyanezt.
– Eren, a fiú, aki képes rá, hogy óriássá változzon. Akinek elrendelte a kivégzését!
– A kivégzés, ó, igen!
Fritz megvilágosodott.
– Borzasztó – nyögött fel Hanji, hogy aztán udvarias mosolyt erőltessen az arcára. – Uram, mint említettem, mindennek Selmához van köze, akiről ön azt állítja, mit sem tud, nem igaz? Azt mondta, Nile Dok hozta magához, ön nem ismerte, viszont Carlát igen. Annak idején ön védte meg Carla Jaegert, ön volt az, aki elsimította az ügyét, aki eltitkolta, hogy honnan származik valójában. Kérdem én, miért tette mindezt?
– Carla meghalt.
– Igen. Pont annak köszönheti a halálát, aki önt nap mint nap tanácsokkal látja el. Selma, Selma Dok. Még mindig nem mond önnek semmit ez a név?
Fritz a fejét rázta.
– Nem ismerem – motyogta. – Csak Carlát.
– Értem – bólintott Hanji. – És mióta ismeri Carla Jaegert?
Fritz nem felelt.
Hanji megint sóhajtott.
– Fenség, emlékszik még egyáltalán, mit magyaráztam önnek? Emlékszik rá, mit mondott az a három gyermek? Emlékszik a Mária falra? A pincére, amiről mit sem tudunk?
– Visszafoglalni a Mária falat…
– Igen, igen! – kiáltott fel Hanji. – Pontosan! Emlékszik?
– Nem…
– Vonja vissza Eren Jaeger kivégzéséről szóló rendeletét! Vissza kell vonnia, hogy az emberiség győzelmet arathasson! Az a lány, Kreusa, ő Selma lánya, és egyike azoknak, akik segíthet nekünk!
Kreusa?
Hanji szeme tágra nyílt.
– E-esetleg ismeri? – kérdezte lelkesen. – Ismeri Kreusa Dokot?
Kreusa
– Fenség, kérem, figyeljen rám…
– Kreusa. – Fritz felemelte a fejét, tekintetében mintha értelem csillant volna meg, Hanji azonban már nem mert reménykedni. Álmában sem gondolta volna, hogy a király elméje ennyire megbomlott volna az évek folytán. Valakinek állnia kellett mögötte ahhoz, hogy az emberek ne érezhessék meg ezt a változást.
Selma? – töprengett. – Nile azért juttatta be a királyhoz, hogy dróton rángathassák őt? Hogy a falakon túlról lassan átvegyék a hatalmat? Mit akartak elérni? Hogy a király megnyissa a kapukat előttük? Hogy óriások segítsége nélkül jussanak be? Vagy valami egészen mást? Hogy a király tálcán kínálja fel az embereket? Mire megy ki ez az egész, mi járhatott a fejükben?
Fritz megrázkódott.
– A lányom… – hörögte. – A lányom…
– Fenség…!
Hanji éppen idejében ugrott a királyhoz, hogy elkapja, mielőtt kiesik a saját székéből. Az öregember minden ízében remegett a karjai között, és úgy tűnt, mintha valamiféle rohammal küzdene. Erősen kellett tartania, erősen kellett aztán megrázni, hogy észhez térítse. Mélyen a szemébe nézett, és amikor Fritz nehezen odafókuszált, jól érthetően így kérdezett:
– Ki az ön lánya, Fritz király?
– A lányom? – kérdezett vissza a király. Hanji bólintott. – A lányom meghalt.
Hanji megint sóhajtott.
– És ki volt a lánya? – hajolt közelebb mohón. – Válaszoljon!
– A lányom annak a gyermeknek az anyja... – Fritz elméje mintha egy pillanat erejéig kitisztult volna. – Annak a szegény kislánynak… Kreusának
Hanji szeme kitágult döbbentében.
– H-hogyan?!
De nem maradt elég ideje, hogy kérdezősködjön. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy férfi rontott be rajta zihálva.
– A Rózsa fal…! Karanes körzet hemzseg az óriásoktól!
– Lehetetlen! – kiáltotta Hanji.
Fritz király megsimogatta a szakállát. Csak egy szót suttogott, Hanji a beálló csöndben azonban kristálytisztán értette. Elakadt a lélegzete.
Elkezdődött

** * **

A falba zárt óriás mintha hosszú álomból ébredt volna. Eleinte laposakat pislogott, miközben a nyüzsgő teret figyelte – a megannyi embert, akik nap mint nap a látóterébe merészkedtek –, ahogy viszont teltek napok, hetek, hónapok, úgy vált egyre éberebbé – és erősebbé.
Annie magán érezte a tekintetét. Olyan volt, mintha a tömegből egyenesen őrá bámulna meredten, s amióta kiszabadult a kristályából, nem telt el úgy nap, hogy nem rejtette volna köpeny mögé az arcát, hogy megnézhesse magának.
Megállt, és megint őt fürkészte.
Mindenhol ott vannak – gondolta. – Nincs kegyelem.
Váratlanul ujjak markoltak a vállára. Elővigyázatos maradt, nem sikoltott fel, ám abban a pillanatban, ahogy érzékelte magán az idegen érintést, hátrarántotta a karját, könyökével pedig mellkason vágta a mögötte állót. Fájdalmas szisszenés hallatszott, Annie azonban nem tulajdonított neki jelentőséget, villámgyorsan mozdult, és ahogy a szorítás mögötte engedett, ő volt az, aki először ragadott. Mikor az alak elvágódott előtte, és az arra járó gyanútlan emberek egy percre megtorpantak, hogy megbámulják a „dulakodókat”, szája megvető fintorra húzódott.
– Meg sem lepődöm – suttogta. Félrebillentette a fejét, és kíváncsian húzta össze a szemöldökét. – Hitch? – kérdezte. – Azt hittem, jobb dolgod is van annál, mintsem hogy engem támadj meg.
– Csak kíváncsi voltam a Nőstény Óriás erejére – kuncogta a lány; szemében vidám fény táncolt. – Nem csalódtam. Egyike vagy a legjobbaknak, Annie Leonhart.
Annie aprót biccentett.
Hitch mohón előre hajolt; arcáról sütött a kíváncsiság.
– Tudod, miért jöttem, Annie?
– Csak nem Kreusa küldött?
Hitch felvihogott.
– A barátaid a Katonai Rendőrség fogságába kerültek. Vallatni fogják őket, kínozni… – Annie szeme megvillant. Harag szikrázott fel benne, de csak egy röpke pillanatig tartott, aztán a lány ismét uralta az érzelmeit. Visszahúzódott a hűvös álcája mögé, és finoman megvonta a vállát. Hitch kiismerhette, mert még jobban rázendített a nevetésre. Azok, akik megálltak bámészkodni, lassan továbbmentek. Ugyan Annie arcából mit sem láthattak a köpeny jóvoltából, Hitchet, mint a Katonai Rendőrség becsületes tagját, lassan fel-felismerték az utcákon. – Mondd, Annie – kezdte. – Fontosak neked azok az emberek? Érdekel a sorsuk, vagy habozás nélkül lemészárolod, ha ezt a parancsot kapod odakintről? Mondd, Nőstény Óriás, ember vagy még? Vagy inkább közéjük tartozol?
Mindenkit elfogtak? – Annie megfontolta a kérdését, ezzel viszont csak fokozta Hitch jókedvét. Persze Hitch mindig is ilyen volt, bármin el tudott szórakozni, még akkor is, ha rajta kívül senki sem találta nevetésre méltónak.
Számít? – kérdezett vissza.
– Talán – felelte Annie. – Kreusát nem kapták el.
– Nifa kimenekítette.
Eren?
– Őt is.
– A többiek?
Hitch megdörzsölte az állát, elgondolkodva hümmögött. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar válaszolni óhajt, Annie pedig lassan elvesztette a türelmét. Valamiért felgyorsult a szívverése, miközben a lány vidám arcába bámult, valamiért nem tudott józanul gondolkodni. Ez alkalommal nem rágta meg gondosan a szavait, az, ami – aki – a legjobban foglalkoztatta, hirtelen szaladt ki a száján kérdés formájában:
Armin?
Hitch meglepetten kapta rá a pillantását.
– Nahát! – jegyezte meg meglepetten. – Ő érdekel a leginkább?
– Őt is elfogták?
– Ó, igen. Vallatni fogják, kínozni… Tudod, hogy mindent az emberiségért tesznek. Nincs kegyelem azok számára, akik egy követ fújnak az óriásokkal, és attól félek, szegény fiút már az sem menti meg a biztos haláltól, hogy annyira eszes kölyök. Mikasa Ackermant is megkaparintották, nincs, aki megvédhesse őt.
– Hacsak ki nem szabadítjuk őket – villant meg Annie szeme.
Óóó, iiiigen – nyújtotta el a szavakat Hitch. – Végül is… Talán ezt kellene tennünk, nem? Az lenne emberséges. De vajon mi embernek nevezhetjük még magunkat, Annie? Azok után, amiket tettünk. Amiket te műveltél az ötvenhetedik falakon túli expedíción, amiket én műveltem Shiganshinában. Nem lehet, hogy a vétkeinkkel eleget bizonyítottunk azoknak, akik közé igazán tartozunk?
Annie elfordult tőle.
– Láttam az apámat – mondta halkan. – Tettünk egymásnak egy ígéretet.
– És hogy érzed, Annie? Képes vagy megszegni azt?
– Sok mindent megígértem már, Hitch.
– De csak most kezded igazán megszegni őket – mutatott rá a lány. Szelíd kedvesség ülte meg a tekintetét, Annie-t nem zavarta annyira, mint amire először számított. – Ez nem baj, Annie. Talán mindannyian hibát követtünk el.
Annie felsóhajtott.
– Miért jöttél, Hitch? Miért mondod el ezeket?
A lány megvonta a vállát.
– Beszélgetek veled, Annie. Nem tehetem?
– Mikor ajánlod fel?
– Mégis mit?
– Hogy segítesz kiszabadítani Armint, Mikasát és a többieket.
– Úgy gondolod, fel fogom ajánlani?
– Félig nyitott könyv vagy, Hitch Dreyse.
– Félig? – Hitch elfojtott egy kuncogást. – Ez hízelgő. Én annyira jól ismerlek már, te viszont mit sem tudsz rólam. De azt legalább jól sejtetted, hogy ezért érkeztem. Ki kell szabadítanunk néhány kalitkába zárt, riadt madárkát, hogy aztán visszavigyük őket az igazi gazdájuknak. Hogy melyiküknek a fontosabb, azt még nem fejtettem meg.
Annie szája szegletében gúnyos mosoly szőtte ki magát. Fejével aprót biccentett. Megigazította a köpenyét, és miközben intett a lánynak, hogy kövesse, mélyen a gondolataiba temetkezett. Hitch nem szólt többé; engedelmesen felzárkózott, utána pedig várt. Mintha tényleg annyira jól ismerte volna, hogy tudja, meg fog szólalni. Úgyis tett.
– Egy valamit tudok – mondta ki hirtelen. Hitch kíváncsian nézett rá.
– Igazán? – kérdezte mohón. – És mi lenne az, drágám?
Annie tekintete megkeményedett.
– Azt, hogy a legkevésbé sem bízhatok benned, drágám – nyomta meg gúnnyal a hangjában, mire Hitch szeme összeszűkült.
Nocsak! – suttogta meglepetten. Arcáról lehervadt a mosolya, eltűnt a színlelt vidámsága. – Úgy látszik, mégiscsak van némi eszed, Nőstény Óriás… – Azzal megállt, és a térdére támaszkodva nevetni kezdett. Csak nevetett és nevetett, és amikor végre nehezen abbahagyta, meg kellett törölnie a szeme sarkát, nehogy legördüljön egy könnycsepp.
– No és most mi lesz, Annie? – kérdezte. Rávigyorgott, aztán felkuncogott. – Mihez kezdesz velem?
Annie nem reagált a nyílt provokálásra.
– Gyere – mondta. – Feladatunk van.
Hitch bólintott.
– Bölcs döntés – suttogta komolyan. – Csak meg ne bánd! – figyelmeztette.
Már most bánom – válaszolta Annie magában, de még mindig inkább gondolkodott, mintsem cselekedett. Még nem tehette, amíg nem tudta Hitch valódi szándékait. Felállított egy fontossági sorrendet, s abban a percben, amikor Hitch félig-meddig kimutatta foga fehérjét, az első helyen nem ő állt, hanem valaki egészen más.
Armin.

** * **

– Uram?
Eren meglepetten emelte fel a fejét, amikor a hadnagy óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Bár látszólag közömbösnek tűnt az arca, Eren mostanra már könnyedén a maszk mögé tudott lesni, észrevette, hogy valójában mennyire feszült.
– Döntöttek?
Levi nem felelt. Hátával az ajtónak dőlt, karját pedig összefonta a mellkasa előtt.
Eren mélyet sóhajtott.
– Tudom, hogy Krista… mármint Kreusa – javította ki magát kelletlenül – beszámolt a terveinkről. Tudom, hogy elsősorban a hadnaggyal kellett volna megbeszélnem mindezt, hiszen ön az, aki felelősséget vállalt értem… és tudom, hogy önnek köszönhetem az életemet is, ráadásul nem is egyszer, de akkor… akkor a hadnagy nem volt ott. Egyedül kellett döntenem, és végül úgy határoztam, hogy Kreusával tartok. Elfogadtam a javaslatát. Azt hiszem, tudni akarom, mi történt annak idején. A múltam egy része, mely ismeretlen előttem, végre napvilágra kerülhet. Tudni akarom, tudnom kell. Minden Shiganshinában kezdődött, mindennek a szüleimhez van köze. El kell jutnom a pincéig, látnom kell, mi az, amit eltitkoltak előlem. Meg kell ismernem az óriások – az Intelligensek – titkát.
Miután elhallgatott, csend telepedett a szobára. Levi összehúzta a szemöldökét.
– És ehhez az én beleegyezésem szükséges, kölyök? – kérdezte végül rekedten.
– Nem feltétlenül beleegyezés – sietett Eren a válasszal. – Én csak… Szeretném, ha… Tudom, hogy a hadnagynak az a kötelessége, hogy felügyeljen. Én… Valószínűleg most pont azt valósítanám meg, amivel olyannyira vádoltak. Úgy tűnhet, mintha szövetkeznék az óriásokkal, mintha többé már nem állnék az emberiség oldalán.
Levi arca megrándult e szavakra.
– Ezt te mondtad, Eren, nem én.
– Valóban – bólintott a fiú.
– És igaz?
Eren szemében dühös, mindenre elszánt fény villant.
Soha! – közölte harciasan. – Az soha nem történik meg, uram!
– Akkor nincs miért aggódnom, nem igaz? Nyugodt szívvel veled tarthatok.
– I-igen, uram. E-ezek szerint jönni fog?
Nagyot dobbant a szíve a gondolatra. Csak remélni tudta, hogy a hadnagy nem hagyja magára. Mikasától és Armintól már elszakították, Levi hadnagyot azonban nem akarta elveszíteni. A férfi sandított, az éppen kelletlen sóhajtással hunyta le a szemét. Még mindig nem lépett el az ajtótól, Eren pedig erős késztetést érzett, hogy felálljon, és odasétáljon elé.
– Ma többen is rávilágítottak, hogy te az én felelősségem vagy. Lehet, hogy a Felderítő Egység már nem létezik olyan formában, amilyenben egykor, de az nem jelent semmit. A feladatom nem ért véget. Az életem az emberiségé.
És az enyém – gondolta Eren. – Ahogy az én életem fölött is csupán a hadnagy ítélkezhet.
– Hamarosan fény derül az igazságra – suttogta. – Újra emlékezni fogok a múltamra. Megtudom, miért kellett elfelejtenem, megtudom, mit titkoltak előlem a szüleim. Minden napvilágra kerül.
– De ahhoz, hogy eljussunk a Mária falig, szükségünk lesz a kis barátaidra is.
Eren keze ökölbe szorult.
– Igen – mondta komoran. – Egyiküket sem hagyjuk itt. Nifa azt mesélte, hogy a Katonai Rendőrség tartóztatta le.
– Akkor a Katonai Rendőrségnek is kell kihozni őket – mormogta Levi. Eren felsóhajtott.
– Krista megoldja, ebben biztos vagyok – mondta biztatóan.
– Bízol benne? – kérdezte hirtelen a férfi.
– A hadnagy mit tenne a helyemben? – Levi nem felelt, mire Eren megeresztett egy halvány mosolyt. – Ne aggódjon, uram, nem vesztettem el teljesen a józan eszemet. Tudom, kinek a gyermeke, de abban nem kételkedem, hogy egészen a pincéig nem esik bántódásom. Nem fog nekem ártani, azt akarja, hogy a saját szememmel lássam mindazt, amit eltitkoltak előlem. Hogy utána mit fog tenni? Azt nem tudom. Utána… Utána megkérdőjelezhetjük a bizalmát. Akkor Kreusa lesz, most még nem az. Most csak Krista. Krista – hangsúlyozta –, aki a barátom.
Végül mégis megtette: odaállt a hadnagy elé, és szeme komolyan csillogott, ahogy lebámult rá. Komolyan is gondolta, amiket mondott. A végsőkig bízni akart Kristában, azonban nem volt ostoba, felkészült az árulásra is. Hogy ki kinek az oldalán állt valójában, az még a jövő zenéje volt. Mit sem tudott az igazi személyiségükről, hiszen nem is ismerte őket. Nem tudott semmit róluk, mert nem engedték meg, hogy emlékezzen rájuk.
Egy emberben bízott feltételek nélkül, és az ott állt előtte.
Levi szeme megvillant, ahogy megértette mindezt.
Egy pillanat műve volt. Eren meglepetten kiáltott fel, amikor a férfi ujjai váratlanul a csuklója köré kulcsolódtak, hogy aztán erővel megszorítsák azt. Összekapcsolódott a tekintetük, a következő percben pedig már arra eszmélt, hogy a hadnagy a falnak lökte, szája pedig éhesen tapadt az övére. Nem adott neki időt, hogy feleszméljen, nyelvével követelődzően hatolt Eren szájába, végigsimítva a fogán, elrabolva teljesen a maradék lélegzetét.
Levegőért kapkodott, mikor elszakadtak egymástól, arcán kipirosodott a bőre. Lángolt a teste ott, ahol a hadnagy végigsimított, és sosem érezte magát ennyire elevennek, sosem vágyott más után ennyire, mint most.
Felzihált, hogy aztán ő legyen az, aki először mozdul. Bátrabban csókolta meg a férfit, mint első alkalommal. Ahogy egyre közelebb érezte magát, egyre inkább felbátorodott. Elrugaszkodott a félelmeitől, a hadnagy mellett az lehetett, aki akart. Nem kellett megjátszania magát, nem kellett titkolóznia sem.
Ő volt az, aki felcsúsztatta a kezét az ing alatt, megérintve a férfi meztelen bőrét. Mindkét keze gyakorlatilag önálló életre kelt. Az egyik végigsiklott a puha, forró bőrön, végigkövette a gerincoszlop ívét, fentről le, lentről fel, hogy aztán megpihenjen a hadnagy tarkóján, míg a másik… Lázasan csillogó szemében gyengéd kihívás táncolt, ahogy remegő ujjai az ing gombjaira simultak.
Levi felhorkant, miközben megfogta őket. Nem engedte, de nem is mozdult. Várt, ahogyan Eren is, de hogy pontosan mire, azt talán egyikük sem tudta volna megmondani, ha valaki vette volna a fáradságot, hogy megkérdezze tőlük.
Eren arca égett a zavartól. Furcsa pozícióban találta magát. Bőrének forrósága mit sem csillapodott, a fal viszont meglepően hűvös volt mögötte. Egyik lábát még valamikor az elején húzta fel, Levi pedig egyik kezét arra használta, hogy a behajlított térde alá nyúlva fogja és tartsa őt szorosan, míg a másikat arra, hogy a balját szorítsa meglepő gyengédséggel.
Valahogy túl intim volt.
Eren nem emlékezett rá, mikor vetette hátra a fejét és hunyta le a szemét, arra azonban igen, amikor megérezte, mennyire kemény a hadnagy teste. Halványan tudatosult benne a saját izgatottsága is, és ahogy lassan átkarolta a férfi nyakát, csípőjét pedig ugyanabban a kompótos tempóban előre moccantotta, mintha minden józan irányítót kikapcsoltak volna a fejében. Megfeszült, száján kiszaladt a nyögés – egy olyan nyögés, amire azt sem tudta, hogy egyáltalán képes, túlságosan is mély volt, vágyakozó. A vágy, ami Levi szürke íriszében lapult, talán az volt ahhoz hasonló. Eren gerince mentén borzongás futkosott végig a sötét pillantástól, és az a néhány, mindössze röpke pillanatig tartó mozdulatlanság, amit így töltöttek, elég volt ahhoz, hogy önkívületbe kerüljön.
Lüktetett az öle. A nadrágon keresztül is tökéletesen érezte a hadnagy farkát, s már ettől majdnem nem látott mást, csak vakító fehérséget. Vér dobolt a fülében, nedvesség csorgott végig az arcán, a saját verejtéke volt.
Nem tudott róla, ösztönből cselekedett: csípője lassú ringásba kezdett, szeme pedig ezzel egy időben akkorára tágult, hogy pupillája szinte felette a szeme fehérjét. Porszáraz volt a torka, ajka kicserepesedett. Levi tartotta őt, miközben mozgott, ám mintha remegett volna a keze, mintha ő maga sem lett volna ura a maga cselekedeteinek, s Erennek vigyorogni támadt kedve, de alig kísérelte meg ezt tenni, puha száj simult az övére, fog karcolta végig az ajkát, és valahogy minden… minden annyira ijesztően intenzívvé vált, hogy azt sem tudta magáról, hogy fiú-e vagy lány.
Levi váratlanul elengedte a kezét, megragadta helyette a combját. Zihálva kortyolta a levegőt, és mintha ő maga is arra készült volna, hogy megmozdítsa a csípőjét, és Eren emiatt nem volt többé képes a normális légzésre, amikor…
– Juhú, Levi osztag! – csendült fel egy lelkes hang a földszintről. Levi és Eren egyszerre nyögtek fel. – Megjöttem!
Dübörgő léptek zaja hallatszott, az ajtó pedig annyira hirtelen nyílt ki, hogy Erennek még annyi ideje sem maradt, hogy azt kiáltsa, „Ne!”, Nifa már a térdére támaszkodva lihegte ki a futás fáradalmát, hogy aztán felemelje a fejét, és… amilyen hangosan csak tud, lelkesen felvisítson.
BUMM!
Eren szeme elkerekedett, amikor eljutott a tudatáig, mi történt: Levi leeresztette a karját, nem tartotta többé. Nem tudott miben időben megkapaszkodni, ráadásul még mindig fájdalmasan felizgultnak érezte magát. Kiszaladt a lába alól a padló, ő maga pedig lecsúszott rá. Félig lesütött szemmel simította ki a homlokába lógó nyirkos tincseit, és amikor óvatosan felpislogott, egyből észrevette, hogy a hadnagy füle lángol.
Nifa abbahagyta a visítást, tekintete viszont úgy csillogott, mintha élete legszebb ajándékát kapta volna meg tőlük.
– Hanji megérkezett – jelentette be boldogan. – Csak ezt akartam mondani.
Eren magában elkáromkodta magát.
Most komolyan, Nifa? – kérdezte. – Ez volt az, ami nem várhatott még néhány percet?
Később, miután Hanji mindenről beszámolt, ami vele történt, rájött, mekkorát tévedett.
Ez tényleg nem várhatott – hiszen már így is túl késő volt.

7 megjegyzés:

  1. Szia! Azt hiszem épp most szereztél egy új 'törzsolvasót'a személyemben, mert ez valami fantasztikus! Nagyon szépen írsz, a sztori pedig lenyűgöző, és rettentően izgalmas. Szóval, lelkesen várom a folytatást. ☺ És határozottan örülök, hogy felkaroltad eme párosítást, mert magyarul megbotránkoztatóan kevés ilyen írást találni...Köszönettel: Szim

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hűha, nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a sok dicséretet, nagyon köszönöm, örülök, hogy így gondolod. ^^ Tényleg nagyon kevés ilyen írás van (okát máig nem értem, hiszen nemcsak az anime/manga, hanem a párosítás is igencsak népszerű, legalábbis én úgy vettem észre), éppen ezért a jövőben igyekszem ezen egy kicsit javítani.
      A folytatás alakulóban, csak a vizsgák olykor-olykor magukba szippantanak, és nem hagyják, hogy azt csináljam, amit igazán akarok. Pontos dátumot még nem tudok mondani, de igyekszem, hogy minél előbb hozhassam.
      Detti ^^

      Törlés
  2. Szia!:)
    Úristen, most először írok neked.
    Kezdeném azzal, hogy AUDBDOEVSOVSODVSKSHOWJSODBO. Annyira jól írsz, hogy ezek a szavak a legmegfelelőbbek rá . Bűn.Komolyan bűn, hogy eddig nem olvastam ezt.
    Hát.. Tulajdonképpen azért kezdtem el olvasni ezt a fanfit, mert már naggggyon régen elkezdtem nézni az animét, (néztem vagy három részt) csak akkor valamiért abbamaradt. De Két napja. Elhatároztam magam. Megnéztem. Mindössze két nap alatt. És Ugsisvosvwosishjso. oda került holt versenyben a toplistám első helyére. És már akkor tudtam. Éreztem.Láttam magam előtt. Én bizony nem úsztam meg súlyos Ereri fan görcsök nélkül. Így muszáj volt.Egyszerűen kénytelen voltam keresni egy fanfit velük. És így jutottam el ide De még milyen jól tettem . Na szerintem elég a fecsegésből, most fontosabb hogy kifejtsem a fejezetről a véleményemet nemde? Hisz biztos téged is inkább az érdekelne;)
    Szóóval. Ismét ezzel kezdeném: HskbsosbodbsosbksisÚristen. Hát elájulok ezek ketten milyen ahhhhanyosan szehhencsétlenek együtt (most Levire és Erenre gondolok) hát meghalok értük. Izzik itt a levegő .
    Annnyira tetszik az egész történet, hogy szerintem ha más írná is király lenne, DE. Nehogy félre érts itt nekem. Ahogy megírod ahogy az egészet kivitelezed. Hát úristen. Annyira megfogott az egész, hogy jéé. Olyan színtiszta tehetséged van, hogy csak nahh.
    Rólam köztudott, hogy nem szeretem a túlzottan nyálas, értelmetlenül klisés jelenetekkel tele rakott Izéket . Vagyis ezek nálam a sorozatoknál, animéknél érvényesül. A fanfictionok általában kivételt élveznek. DE Egy SNK fanfi esetében, én elvárom hogy ne legyen olyan mint amit fentebb említettem. És te annyira profin csinálod hogy hihetetlen. Romantikus, de nem viszi túlzásba. Mindig pont jókor, jó időben jönnek a romcsi jelenetecskék. Lehet hogy nem szeretem a túl sok nyálat , de az aranyos dolgokért viszont élek halok. És ez az Ereri szál mi ha nem az?
    Nagyon tetszik még az is, hogy ennyi rejtély, és titok van a storyban. Ez így tökéletesen felidézi bennem azt az igazi SNK feelinget. Amikor sosem tudhatod ki rossz és ki jó, és azt sem, hogy milyen meglepetés vár a következő jelenetben.
    Az is nagyon tetszik,ahogy csavarod a szálakat. Ez nagyon bonyolult. Sok író próbálkozik ilyennel, de nem mindenki tudja jól megcsinálni, mert előbb utóbb ők is elvesztik a fonalat. De nagyon tetszik, hogy te nem. Úgy szövőd bele a karaktereket, hogy közben senkiről nem feledkezel meg, így az olvasó sosem érez hiányt, vagy űrt miközben olvassa.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsi muszáj ket részletben folytatnom, mert nem tudtam egyben elküldeni 😂😂 :
      Konkrétan a fejezetből a kedvenc részem. (nyilván most az Ererit levéve ) az volt amikor Annie elhatározta, hogy kiszabadítja a többieket. Különösen Arminra gondolva. Na már most. Már az amimében is (srry mangát nem olvastam így mindig csak az akiméből tudok kiindulni) volt valamiféle kötelék köztük. Nem tudom mit takarhat ez igazándiból, de amikor őket egy légtérben írod meg, mindig az a jelenet jut eszembe amikor nem ölte meg Armint, hanem csak lehúzta a csuklyáját és megnézte az arcát. Nem tudom, hogy ez a kapcsolat romantikus jellegű -e vagy csak baráti. De mindenesetre a kötődés az mindenképp ott van.
      Aztán ott van Hitch, akiről fogalmam sincs mit higgyek. Szerintem ő az egyik legveszélyesebb karakter. Sosem mutatja meg az igazi oldalát. És ráadásul mindenki mást tud róla. Ezr úgy ertem, hogy kb mindenki tud valamit Hitchről, de senki sem eleget. Ez eléggé nyugtalanító. Mintha neki külön célja lenne, de ez csak egy felvetés.
      Na most muszáj megállnom egy pillanatra és megemlítenem Mikasat. Na már most. MIÉRT ILYEN IDEGESÍTŐ???? nem tudom, nekem az amimében nem volt ennyire ellenszenves, mert hát jó oké. Az amimében is színtisztán látszott hogy szerelmes Erenbe és hát na. De ez már azért túlzás. Ez már túllép minden határt. Nem azért mondom ez csak izgalmasabbá teszi a történetet, de könyörgöm.Még Sakura sem ragaszkodott ennyire Szászkéhoz. És ezzel most sokat elárultam. De legalább Mikasa nem mihaszna. De azt annyira utálom amikor valaki nem veszi figyelembe a másikat. Meg akarja védeni Erent oké. De észre sem veszi mikor szorul tényleg védelemre meg mikor nem. Az meg a másik hogy nem hozhat Eren helyett döntéseket, ahhoz képest rendszeresen megteszi. Na mindegy
      A másik kitérőm aztán befejezem a dumát mer nem vagyok izgi. Krista. Világos minden. DE. Most akkor tényleg szerette Ymir-t vagy sem?
      Hát izgatottan várom a következőt és sok sikert kívánok mindenhez:)
      Lucy

      Törlés
    2. Szia! Hűha, csak ámulok és bámulok, milyen szép véleményt kaptam. Nagyon köszönöm, a lehető legjobbkor érkezett; amint elolvastam, belevetettem magam a 16. fejezet írásába.
      Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik ez a kis történet, bevallom, féltem, hogy nem sikerül elnyernem a tetszéseteket az alternatív második évaddal. Figyelemmel követtem a mangát, de azért igyekszem eltérni tőle (mert elsősorban ez a regényötlet még akkor született meg, amikor csak az animét láttam). Remélem, a későbbiekben sem veszem majd el a szálakkal kapcsolatban (van egy szép vázlatom, igyekszem ahhoz tartani magamat).
      Ami Annie-t és Armint illeti, én is úgy gondolom, hogy volt közöttük valamiféle kötelék. A mangában nekem kicsit kevésbé érződött ez, de az animében szerintem igenis volt ott valami, vannak is vele terveim.
      Hitch, húha, szépen ráéreztél az "igazi" természetére, tényleg mindenki tud valamit róla, de senki sem eleget. Annyit elárulhatok, hogy vannak terveim vele, nem véletlenül szerepel annyit.
      Mikasa. Jaj, tényleg nagyon sajnálom, tudom, hogy ki nem állhatjátok szegényt, annyira idegesítővé vált. Az igazság az, hogy nekem az animében sem volt nagyon szimpatikus, és sajnos a sok fanfiction hatására ez az érzés felerősödött. Még barátkozom a karakterével, de azt nyugodt szívvel megígérem, hogy a későbbiekben igyekszem változtatni rajta, egy kicsit szerethetőbbé formálni. Ennek ellenére úgy gondolom, egy kicsit érthető, miért viselkedik így. Amióta megismerte Erent, sosem volt tőle ilyen hosszú időre elszakadva (ráadásul fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán él-e még), aztán amikor visszakapta, akkor sem tudott teljes mértékben az életének részévé válni, hiszen Eren nem mondott el neki mindent.
      Krista és Ymir, nem tudom, mennyit tudsz róluk, ha csak az animét láttad, ezért csak annyit mondok, hogy igen, Krista szereti Ymirt (és ez az érzés kölcsönös).
      A következő fejezet legkésőbb január 22-ig érkezni fog. Sajnos csúsztattam az egyik vizsgámat, úgyhogy ha minden igaz, csak 19-én fogom letudni a vizsgaidőszakot, de már most jól állok a fejezettel, hátha sikerül befejeznem 22-e előtt. :)
      Köszönöm még egyszer, hogy írtál! Várlak vissza szeretettel!
      Detti ^^

      Törlés
  3. Szia,jajj..Csak kapkodom a fejemet mik történnek itt:):) remélem sikerültek a vizsgàid:) érdeklődnék mikor lesz fent a folytatást^^ Devilgirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^
      Jaj, nagyon aranyos vagy, köszönöm, szerencsére sikerült az összes, most már teljes mértékben a történeté vagyok, amíg a következő félév el nem kezdődik. :)
      A folytatás kb egy óra múlva érkezik. A tervek szerint már tegnap feltöltésre került volna, de annyira sokkolt a veronai buszbaleset, hogy egyszerűen nem volt erőm elvégezni az utolsó simításokat...
      Detti

      Törlés