2017. január 22., vasárnap

Vihar – 16. fejezet – A holnap gondolata

Vihar

16. fejezet

~ A holnap gondolata ~

Levi a királyi pecséttel ellátott levelet bámulta, miközben könyökével az asztalra támaszkodva, az orrnyergét masszírozva töprengett. Hanji sosem várt eredménnyel tért vissza a fővárosból – Levi igazából majdhogynem biztos volt a bukásában és abban, hogy őt is ki kell majd szabadítaniuk –, az információk pedig, melyek végre-valahára napvilágra kerültek, valósággal sokkolták őket. Mindannyiukat – beleértve Kristát is.

Fritz réges-rég elvesztette már a józan eszét, ez egyikőjük számára sem volt újdonság. Valami történt a múltjában, amire mindeddig senki sem tudott elfogadható magyarázatot találni. Hanji sem járt sikerrel, ám volt egy pillanat, amikor a király elméje mintha kitisztult volna. Carla neve mindannyiszor bánatos sóhaj kíséretében gördült le az ajkáról; kezének remegése felerősödött, és szinte nem kapott levegőt, annyira fájtak neki az emlékek.

Selma Dok Fritz király lánya volt – csakis ő lehetett, nem igaz? –, ez pedig azt jelentette, hogy Krista – pontosabban Kreusa, javította ki magát Levi horkantva – meg az egyetlen unokája. Levi elsőre nem akarta elhinni, Hanji viszont a kedvéért háromszor is elismételte ugyanazokat a szavakat, amiket az öregembertől hallott. Levi a homlokát ráncolta, ahogy megint felidézte őket.

A lányom halott – mormogta maga elé. – Azt mondta, hogy a lánya halott, utána meg azt, hogy Kreusa anyja az.

Halk mocorgás térítette magához.

– Valamiért azt hiszi, Selma meghalt – csóválta a fejét Eren, szemlátomást igencsak fészkelődve. Levi fél szemmel őt figyelte. Sápadtnak tűnt, és amíg Hanji beavatta őket, addig jóformán állandóan a szemét dörzsölte. Ez most sem javult, bár látszott rajta, mennyire igyekezett, hogy leleplezze.

– Mi jár a fejedben, kölyök?

Jó megfigyelő volt, ahhoz viszont, hogy rájöjjön, Erent kimondatlan gondolatok tömkelege emészti, nem kellett, hogy az legyen. A fiú többször is a hajába túrt, közben pedig szüntelenül izgett-mozgott, annyira nem fért a bőrébe. A hangjára úgy kapta fel a fejét, mintha villámcsapás érte volna. Égető zöld szeme kitágult, és Levi-nak kényszerítenie kellett magát, hogy ne arra, hanem a válaszára koncentráljon.

– Lehetséges, hogy Shingashina miatt? – hajolt előre Eren mohón. – Selma azután eljátszotta, hogy elvesztette a férjét és a gyermekét is – magyarázta izgatottan. – Konkrétan új személyiséget vett fel, és senki sem kérdezte meg, hogy hívták, mielőtt Nile Dok befogadta a családjába! Nem ismerjük a múltját, szinte alig tudunk róla valamit! – Elhallgatott, elbizonytalanodva nézett rá. – Ez nagyon őrültség, uram? – kérdezte végül félénken. – Tényleg megőrülhet valaki annyira, hogy ne ismerje fel a saját lányát? Selma évek óta Fritz király tanácsadója, nem? Mi történhetett, ami ennyire tönkretette annak a szegény embernek az elméjét?

Levi elhúzta a száját, ahogyan végiggondolta mindazt, amit a fiú mondott.

– Bármi is legyen az, valaki más rángatja a fonalakat Fritz király helyett – jelentette ki végül. – Ha tényleg ennyire súlyos az állapota, meg vagyok győződve afelől, hogy nem az ő fejéből pattant ki a kivégzésed gondolata. Talán mindez egy csapda volt? Hanjinak az az elmélete támadt, hogy így akartak elfogni téged – tette hozzá, mikor észrevette Eren értetlen pillantását.

– Mert a meggyilkolásom helyett valami egészen mást terveztek velem, igaz? – Eren hangjának keserű volt az éle, szeme pedig különös fénnyel ragyogott. Levi – magát is meglepve – vágyott rá, hogy megismerje a gondolatait. Olvasni akart belőle, mintha egy nyitott könyv lenne, meg akarta fejteni a tekintetét, érteni akarta az első látásra aprónak tűnő, sokak szerint jelentéktelen mozdulatait.

Eren maga volt a vihar – a tavasz szülte, kiszámíthatatlan vihar –; olykor kellően heves, máskor csendes, szinte engedelmesen megjuhászkodó.

– Nem tudom, kölyök. Még nem.

Eren gúnyosan elmosolyodott.

– Hát persze! – szusszantotta. – Még semmit sem tudunk. A közelébe sem járunk a teljes igazságnak! És ne! – kiáltott fel, mikor észrevette, hogy Levi közbe akar vágni. – Kérem, ne mondja, hogy majd megtudjuk, csak várjak türelemmel, mert már fogytán a türelmem, uram! Tehetetlennek érzem magam! – fakadt ki. – Tudom, mit kell tennem, tudom, hogy menni fogunk, de akkor is… – Ökölbe szorult a keze, egész testében remegett. – Mire eljutunk a pincébe…! Úgy érzem, addigra meg fogok őrülni, uram... Sőt! Azt hiszem, már most elvesztettem az eszemet… – Mikor elhallgatott, már alig tudott uralkodni magán. Félig megemelkedett ültében – fülsértő roppanás követte a mozdulatát –, közben viszont valahogy megfeszítette az izmait, és ebbe a furcsa pozícióba merevedve, sápadtan és lázasan csillogó szemmel nézett a férfira. Választ várt tőle, ez egyértelmű volt, Levi azonban nem tudta, miképp reagáljon. Valahogy sosem a megfelelő szavakat használta, valahányszor arra került sor, hogy megvigasztaljon valakit, így egy idő után nem próbálkozott többé. Elrejtette a valódi érzelmeit, és ennek köszönhetően senki sem fordult hozzá. Eren persze ebben is különbözött az átlagos emberektől. Kíváncsi volt rá, közeledett felé, és úgy tűnt, mostanra már egy cseppet sem tartott tőle.

Levi végül felsóhajtott.

– Ülj le! – Bár halkan szólt, érezhetően parancsolt. Eren kapkodva szívta magába a levegőt, és egy pillanatig mintha nem jutott volna el a tudatáig a parancs, aztán hirtelen nagyot bólintott. Visszarogyott a székébe, és arcát a tenyerébe temette. Rázkódott a válla, de nem sírt, nem is nevetett. Közel állt hozzá, hogy összeroppanjon. Levi megnedvesítette az ajkát, és átnyúlt az asztal fölött, hogy megragadja a vállát. Eren összerezzent, ahogy megérintette. Egyből felemelte a fejét, Levi pedig kihasználta az alkalmat, hogy valamennyire őrá fókuszál, mélyen a szemébe nézett. – Tudod, mi az a levél ott az asztalon? – Nem a vigasztalást választotta, ahhoz valóban nem értett, valami egészen mást kísérelt meg, hogy elterelje Eren gondolatait. A fiú tekintete a papírra rebbent.

– Hanji hozta – felelte. – Fritz király saját kezűleg írta alá és látta el pecséttel.

– És tudod, mit tartalmaz? – kérdezte Levi fojtottan. Eren szája sarkában halvány mosoly jelent meg.

– A reményt – lehelte. – Azt, hogy még élhetek.

– Pontosan.

És még valami mást is – gondolta. – Az engedélyt, hogy hazatérhess.

Eren persze nem láthatott a fejébe. Hanji előbb Levi-nak számolt be a királlyal folytatott beszélgetésről, csak utána avatta be a többieket – a kölyköket, gondolta Levi –, és utólag bölcs döntésnek bizonyult. Krista hosszú idő után először hasonlított arra a lányra, akit megismertek; mélyen megrendítette az anyja titka. Krista nem tudott Selma Dok származásáról. Többet tudott, mint Eren – igazából több mindenre emlékezett a közös múltjukból, pusztán erről volt szó –, ám még így is csak felvetésekbe mertek bonyolódni, konkrétumokba nem.

Sóhajtva engedte el a fiú vállát.

– Karanes körzetét elpusztították az óriások – jelentette be csendesen. – Azt hittem, ez a legbiztonságosabb hely a számodra, de most, hogy a falakon túliak elkezdték kimutatni a foguk fehérjét, valóban eljött az ideje, hogy mi is lépjünk. Minél tovább várunk, annál nagyobb előnyt adunk Selmának… már ha ő az igazi ellenségünk.

– Engem akarnak.

– Téged – értett egyet Levi –, de hogy miért, az még rejtély. Hanji annyit elért, hogy visszavonták a kivégzésedről szóló parancsot. Ez persze nem jelenti azt, hogy odafent biztonságban vagy, megértetted? Nem tudjuk, ki az ellenségünk. Kristával úgy határoztatok, hogy visszatértek Shingashinába, igaz? Fritz király jóváhagyta. A Helyőrség nem fog feltartóztatni, ha meglátnak a Sina vagy a Rózsa falnál, de senkiben sem bízhatunk.

– Tudom, uram. Tudom, hogy az út, amire vállalkozunk, őrültség…

– Emberek nélkül, akik az oldalunkon harcolnának? – Levi felhorkant. – Öngyilkos küldetés.

Eren szemlátomást figyelmen kívül hagyta a gúnyos megjegyzését.

– Ahogy ön is mondta, itt az ideje, hogy lépjünk! Ha nem cselekedünk, kifutunk az időből, uram! Karanes körzetben, ami zajlik… Nem tudjuk, hányan vannak, nem tudjuk, mikor bukkannak fel! Senkiben sem bízhatunk! Semmit sem tudunk a terveikről! Cselekednünk kell, uram, hát még mindig nem érti? Nem várhatunk tovább! Nem ülhetünk tétlenül! A végén arra eszmélünk, hogy az egész világot leigázták azok a szörnyek! Annie… Beszédre kell bírnunk Annie-t! El kell mondania mindent, amiről csak tud!

– Annie eltűnt – emlékeztette Levi. Csak ennyit mondott, az is elég volt ahhoz, hogy Eren folytassa.

– De Krista biztos benne, hogy vissza fog térni! Tudom, hogy a hadnagynak minden oka megvan rá, hogy gyűlölje őt… Higgye el, a bűneit én sem tudom csak úgy megbocsátani neki! Nem tudom még, hogyan álljak hozzá… De úgy érzem, nem az ellenségünk. Amiket tett… Ha megismerjük a falakon túli világbeliek gondolkodásmódját, ha megismerjük Annie ottani életét, talán választ kaphatunk rá, miért tette ezeket… És talán megfejthetjük, miért akarnak minket – elsősorban engem – annyira.

Levi felsóhajtott.

– Holnaptól fogva nem viselkedhetsz meggondolatlanul, kölyök.

– Tudom, uram – suttogta Eren. – Mindenben hallgatni fogok önre.

– El foglak juttatni a pincéig, kerüljön bármibe.

– És utána? Utána mi lesz, uram?

Levi szeme megvillant; kihallotta a kérdésből az elválástól való félelmet.

– Nem tudom – válaszolta őszintén. – Én sem tudhatom, kölyök.

Eren óvatosan bólintott.

És még csak nem is hazudtam – gondolta Levi. – Tényleg nem tudom, mi lesz utána…

** * **

Mikasa Ackerman magán kívül volt az első napokban, aztán valamilyen oknál kifolyólag megnyugodott. Megváltozott a tekintete, s azzal együtt a testtartása is; már-már legyőzötten sandított rájuk a rácsok mögül, Marlowe azonban nem hitte el, hogy végleg feladta a küzdelmet.

– Az a lány rendkívül veszélyes, drága Marlowe – susogta a fülébe Selma, miután jelentette neki, hogy a Katonai Rendőrség akciója a még szabadon kószáló Felderítők ellen ezúttal sikerrel zárult. Igaz, sem Eren Jaegert, sem Levi hadnagyot nem tudták kézre keríteni, de még így is többet értek el a semminél, hiszen megkaparintották a fiú két legjobb barátját, Mikasa Ackermant és Armin Arlertet. Selma elégedettnek tűnt. – Vigyázz vele! – figyelmeztette. – Jól ismerem a fajtáját, képes rá, hogy a bolondját járassa a hozzád hasonló naiv emberekkel!

Marlowe nyelt egyet. Selma mellette állt, hideg szemében szokatlan fény gyúlt lángra, miközben alaposan megnézte magának Mikasát. Marlowe nem tudta elképzelni, hogyan árthatna nekik egy láncra vert, tizenöt éves lány, mindenesetre eleget tett a kapitány utasításának, megőrizte az éberségét.

– Krista Lenz meghalt, asszonyom – számolt be csendesen. – Nifa Arlert, akiről kiderült, hogy Eren Jaegerhez hasonlóan képes óriássá változni, megette őt.

Ugyanabban a pillanatban, amikor Selma felhúzta a szemöldökét, Mikasa megfeszült.

Valóban? – kérdezett vissza élesen. – Meghalt volna? Erről miért csak most hallok először?

– Elnézést, kapitány, a nagy kapkodásban csak most…

– Hol van Hitch Dreyse? – szakította félbe Selma ingerülten.

Marlowe meghökkent. Nem tudott válaszolni az asszony kérdésére, mert Hitch csak a vállát vonta, mikor rákérdezett, miért nem azt csinálja, amire a felettesük utasította. Bár órák teltek el azóta, a fülében csengett a lány hangja, ahogyan arra kérte, törődjön a saját dolgával. Pedig Marlowe már azt hitte, társak lettek! Most már ő is találkozott Dok kapitány másik énjével – azzal, amelyik a falakon túli világhoz kötődött –, és feléledt benne a remény. Ugyan biztos volt benne, hogy még a negyedét sem ismerhette meg mindannak, aminek Hitch is a részesévé vált, megelégedett azzal a kevéssel is, amit megosztottak vele. Ettől azt képzelte, elnyerte Hitch bizalmát.

Tévedett.

Hitch semmit sem árult el neki, egy szó nélkül hagyta magára.

– Miért olyan fontos, hogy hol van Hitch? – puhatolózott végül óvatosan. A legkevésbé sem vágyott rá, hogy magára haragítsa Selmát, ám annyi megválaszolatlan kérdése volt már,  hogy úgy érezte, meg fog őrülni, ha legalább egyre nem kap feleletet rövid időn belül. – Ha szeretne tőle valamit… Én örömmel állok a szolgálatára, asszonyom – suttogta áhítatosan. – Hiszen meghagyta az életemet… noha könnyedén elvehette volna… Én felesküdtem önre, az emberiségre. Hitchre.

Selma felkacagott; éles volt a nevetése, egészen riasztó. Marlowe gyomra összezsugorodott tőle, tenyere pedig izzadni kezdett. A nadrágjába törölte a verejtéket, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Hát ennyire motiválna az a lány? – kérdezte Selma csillogó szemmel. – Ennyire szereted?

– Hitch…

– Ugyan, kedvesem! – Selma megjátszott vidámsággal intette le. – Nincs szükségem a magyarázatodra, egy cseppet sem érdekel, mennyire szerelmes vagy belé, undorodom az ilyesmitől. A kérdésedre a válaszom pusztán ennyi: ahol az a drága gyermek van, ott találom a sajátomat is.

– A lányát keresi? – döbbent meg Marlowe. – Én azt hittem…

– Hogy találkoztam már vele? – Marlowe bizonytalanul bólintott, mire Selma felsóhajtott. – Kreusa felfedte magát Eren Jaeger előtt – jelentette be csendesen. – Válaszokat akarnak. Hogy mi történt igazából Shingashinában azon a napon, amikor a Kolosszális Óriás lyukat ütött a Mária falba, hogy mit titkolt Grisha és Carla, mit rejt a pince, miért léteznek az óriások, miért képesek rá az emberek, hogy egyek legyenek közülük. Kíváncsiak, mit terveznek a falakon túl, hogy van-e még remény – kegyelem – az emberiség számára…

– Dok kapitány, kérem! – zihált fel a fiú. Selma ránézett, ujját a szájára nyomta.

– Csitt! – suttogta; fejével Mikasa felé biccentett. – Vigyázz velük! Nemcsak a lánnyal, hanem a barátjával, azzal az Arminnal is. Ne felejtsd el, mit mondtam, kinek a gyermeke. Lieselotte és Abraham Arlert élnek, akárcsak Nifa Arlert. Ha ez a kölyök egy kicsit is rájuk ütött, még sok bosszúságot fog nekünk okozni… Vannak titkok, melyek jobb, ha örökre feledésbe merülnek… Éppen ezért nem szabad hagynod, hogy ezek a kölykök kiszabaduljanak, megértetted?

Marlowe kihúzta magát.

– Igenis, asszonyom. Kívánsága számomra parancs.

– Helyes – mosolygott Selma hidegen. – Nagyon helyes, ugyanis nem árt, ha tudsz valamit, fiam… – Vetett még egy utolsó pillantást Mikasára, aztán hátat fordított neki, és elindult a folyosó vége felé. Már elérte a lépcsőt, amikor Marlowe meghallotta a hangját. – Gyűlölöm az árulókat…

** * **

– Egészen biztos vagy benne? – kérdezte Hanji élesen, miután Eren magukra hagyta őket. Anka fáradtan emelte fel a fejét.

– Selma apja halott – ismételte meg. – Halott, Hanji, hiszen Kreusa… Kreusa neki köszönhetően képes rá, hogy óriássá változzon. Megette őt, ebben biztos vagyok.

– Ezt nem értem – suttogta Nifa. – Mi a fene folyik itt? – Értetlenül nézett Hanjira. – Azt mondtad, Fritz király…

Fritz király azt állítja, a lánya halott. És azt, hogy a lánya Kreusa anyja.

– Levi tudja? – kérdezte Nifa kíváncsian. – Ha igen, mit szólt hozzá?

– Tudja – felelt Anka Hanji helyett. – Azt viszont nem tudom, mi jár a fejében, nem volt hajlandó elárulni.

Nifa megdörzsölte a szemét. Hátradőlt ültében, szája halvány mosolyra húzódott.

– Minden válasz Shingashinában van, igaz?

Hanji komoran bólintott.

– Nagyon úgy tűnik, Nifa… Nagyon úgy tűnik.

** * **

Senki sem az, akinek látszik.

Eren nem értette, hogyan jutott eszébe ez a gondolat, ám annyira beférkőzött az elméjébe, hogy órákkal később sem hagyta nyugodni. Bárki is irányította Fritz királyt, abban a percben kudarcot vallott, amikor engedte, hogy Hanji eljusson a trónteremig, és a levél, amelyet az uralkodó saját kezűleg írt alá, igazi bizonyítéka volt az első győzelmüknek.

Örülnöm kéne, nem? – gondolta a lépcső korlátjába kapaszkodva. – Hazamegyek... Újra látni fogom a házunkat… Már amennyi megmaradt belőle. – Keserű szájízzel emlékezett vissza a romokra. A kép, ahogy az óriás a magasba emelte az anyja testét, visszafordíthatatlanul, örökre az emlékezetébe vésődött. – De újra ott leszek, ahová mindig is vágytam – győzködte magát. – Ha sikerrel járok, fény derül a titokra. Mindenre, amit eltitkoltak előlem… Miért nem örülök neki teljesen?

Kristával a szobája előtt találkozott össze; a lány éppen az ajtót csukta be, szemöldökét dühösen ráncolta. Erennek nem kellett sokat töprengenie, hogy rájöjjön, kivel beszélgethetett, Levi hadnagy volt az egyetlen, aki nem tartózkodott odalent a konyhában, és annak ellenére, hogy ideiglenesen fegyverszünetet kötöttek, valamiért még mindig nem kedvelték egymást.

– Eren! – Kristának egyedül a hangján érződött, hogy meglepődött, az arca nem árulta. Tétova mosoly kúszott fel az ajkára. Látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan viselkedjen gyermekkori legjobb barátja társaságában.

A hazugságok nem esnek csak úgy a felejtőbe – húzta el a száját a fiú. Azóta, hogy Krista felfedte magát, nem tudott úrrá lenni az érzelmein. Nem akarta az ellenséget látni a lányban, ugyanakkor minduntalan az eszébe villant, hogy egy nap talán mégis arra kényszerül. Annie-hoz is a végsőkig ragaszkodott, és amikor már mindenki számára egyértelművé vált a valódi természete, ő akkor is kitartott az ellenkezője mellett. Még most is. Volt valami Annie-ban, ami óvatosságra intette. Nem azért, mert attól kellett tartania, hogy ismét megpróbálkozik az elrablásával és az osztag kiirtásával – ebben tulajdonképpen biztos volt. Valami mást érzett vele kapcsolatban.

Mindenki megérdemel egy második esélyt… Még Annie is… – Talán még azok után is, amiket tett. Eren erre nem akart gondolni, mert ezt mindig egy újabb gondolat követte. Petra vér borította arca, elnyílt ajkai, ahogy a fának dőlve örökre megpihent… Noha hónapok múltak el, az emléke túlságosan fájt.

Kényszerítette magát, hogy elűzze a rémálmokat okozó emlékeket. Viszonozta Krista mosolyát, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány mennyire megkönnyebbült ettől az aprócska gesztustól.

– Holnap felmegyünk a felszínre – sóhajtotta. – Nifa szólt, hogy mindenképpen beszélni szeretne velem ezzel kapcsolatban. Gondoltam, nem várom meg vele a hajnalt. Jobb, ha nem indulás előtt tárgyalunk.

– Nem kedvel téged – állapította meg Eren. Krista mosolya vesztett a ragyogásából.

– Nem – ismerte el –, de meg tudom érteni: semmi okot nem adtam rá, hogy megkedveljen.

Eren összeráncolta a homlokát; szelíden nézett a lányra.

– Régebben azt hittem, téged mindenki szeret – jegyezte meg játékosan. – Te voltál a földre szállt angyal, aki mindig, minden körülmények között képes volt rá, hogy meglássa a jót… És mindig mosolyogtál. Gyönyörű mosolyod van – tette hozzá halkan, mire Krista felkuncogott.

– Vigyázz a dicséretekkel! – mondta lágyan; arca sugárzott a boldogságtól. – A végén még meghallja… – Fejével a fiú szobája felé biccentett. Kacsintott egyet, majd finoman megveregette Eren vállát. – A régi énem a múlté. Sosem létezett, nem is akarom, hogy létezzen. – Valami megcsillant a szemében, szokatlan komolyság, melyet látva Eren élesen szívta be a levegőt. – Az akarok lenni, aki igazán vagyok, Eren. Az, aki Shingashina előtt voltam: a gyermekkori legjobb barátod, leghűségesebb társad. Nem akarok Kristaként élni, nem akarom, hogy az emberek az istennőt vagy az angyalt lássák bennem. Kreusa vagyok, Kreusa akárki. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy pontosan ki is. Azt hiszem, semmit sem tudok a családomról. Közös a múltunk, Eren, és együtt kell megfejtenünk azt a megannyi titkot, amely a születésünktől fogva meghatározta az életünket.

– Melletted állok – bólintott. – A pincében dől el minden… De még el kell jutnunk odáig.

– Eljutunk – felelte a lány határozottan. – El kell jutnunk.

Eren csupán egy mosollyal válaszolt. Krista még egyszer megérintette a vállát, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha hezitálna, mintha mondani szeretne valamit, de mielőtt Eren rákérdezhetett volna, elindult a lépcső irányába.

– Azt hiszem, a hadnagy rád vár – mondta halkan, mikor már a korlátot fogta. Nem nézett hátra, Eren azonban biztos volt benne, hogy mosolygott, miközben ezt mondta; érződött a hangján a vidámsága.
Levi hadnagy valóban várta, legalábbis szeme elégedetten villant meg, miután Eren becsukta maga mögött az ajtót, hátával pedig nekitámaszkodott. Fáradtan simított végig a haján, és amikor találkozott a tekintetük, nem találta a szavakat. Levi az ágyon ült. Nem viselte az egyenruháját, a csizmáját sem, sőt az ingét is kigombolva hagyta. Talán éppen arra készült, hogy átöltözzön. Eren nem volt benne biztos.

– N-ne! – szólalt meg gyorsan, mikor észrevette, hogy a hadnagy fel akar állni. – Levi erre ugyan felrántotta a szemöldökét, de meglepő módon nem ellenkezett. Eren remegő keze lassan ökölbe szorult. – H-holnap… Holnap minden más lesz, uram.

Valóban – suttogta Levi mélyen. – Minden.

Eren mélyet lélegzett, elnyelte vele a félelmét. Levi ott maradt, ahol kérte, nem mozdult el az ágyról. Még csak feljebb sem csúszott, pedig látszott rajta, hogy legszívesebben nekidőlt volna a falnak a hátával; tiszteletben tartotta Eren kérését, a homlokát sem ráncolta többé. Türelmesen várt, és közben követte őt kíváncsian ragyogó tekintetével, szája szélében mintha mosoly bujkált volna.

Eren megállt előtte. A torkában érezte a pulzusát, miközben felbátorodva, ügyelve rá, hogy gyengéd legyen, lenyomta a férfit a kemény párnára. Lassan a csípőjére ült, remegő combjaival satuként fogta közre a testét, meg sem adva neki az esélyt a menekülésre. Nem mintha a hadnagy bármilyen jelét is mutatta volna annak, hogy ellenére lenne Eren ügyetlen próbálkozása… Nem. Igazából Eren volt az, aki erőt merített mindebből, aki ezzel biztossá tette, hogy Levi ne hagyja magára. Hiába feszítette ívbe a hátát, valahányszor a hadnagy végigsimított a bordáin az inge alatt, hiába hunyta le a szemét és fulladt el a hangja egy mély sóhajban, az ijedtség aljas árulóként költözött belé. Igazából nem akarta, hogy eljöjjön a hajnal. Nem akarta elhagyni Anka házát, még az Alvilágot sem. Képes lett volna úgy leélni az életét, hogy soha többé nem látja a napot. Bármiről megfeledkezett volna, akár még a bosszújáról is, ha cserébe mindannyian épségben maradnak.

Levi fénylő szeme szinte ragyogott a sötétben. Erennek hunyorítania kellett ahhoz, hogy arcának minden vonását az emlékezetébe vésse, és még így is kételkedett benne, hogy jól olvasott. Szerette volna azt hinni, hogy ismeri a hadnagyot – hogy mindent, de mindent tud róla –, azonban biztos volt benne, hogy ez nem igaz. Talán a hadnagy tényleg jobban kitárulkozott előtte, ám némely titkát éppúgy homály fedte, mint azelőtt. Eren egy percig sem bánta, ameddig még volt elég idejük ahhoz, hogy ezen is változtassanak.

Reszketeg sóhaj szakadt ki belőle, amikor megérezte a finom érintést az arcán. Levi ujjai lágy táncot járva simítottak végig az arcélén; halvány mosollyal az ajkán köszöntötte őket, egész testében megborzongott. Vágyódva sóhajtott fel, és a szíve mintha kiszakadt volna a mellkasából, olyan gyorsan kalapált, mikor megfogta a hadnagy csuklóját, hogy a szájához emelve megcsókolja a kézfejét. Utána az arcához szorította, és csak tartotta ott, sem azt, sem pedig a tekintetét nem engedte el. Levi nem mordult rá, nem húzódott el tőle, így megtehette mindezt.

– Mit szeretnél, kölyök? – kérdezte mélyen, vágytól karcos hangon.

– Magam sem tudom – felelte Eren. – Csak a hadnaggyal akarok lenni, amíg el nem jön a holnap. Ez… túl sok lenne, uram?

Levi szája felfelé gördült.

– Nem – mormolta. – A legkevésbé sem.

– Jól van. Öhm… Jól van.

Önmagát nyugtatta azzal, hogy megismételte a saját mondatát. Ezzel mindketten tisztában voltak, Levi hadnagy azonban nem mulatott rajta. Elöntötte a hála, és legszívesebben lehajolt volna, hogy megcsókolja, de mielőtt megmozdulhatott volna, különös fény villant a férfi szemében. Eren meglepetten kiáltott fel, mikor váratlanul egy határozott kéz simult a csípőjére. Bennakadt a levegő, ugyanakkor engedelmesen hagyta, hogy a hadnagy lassan a karjaiba vonja. Igazából a végén ő volt az, aki görcsösen kapaszkodott belé. Szorosan odapréselte hozzá a testét, hogy érezze a melegét, és csak akkor oldódott fel valamelyest, amikor Levi finoman összefűzte az ujjaikat, másik kezével pedig, amelyiket addig a csípőjén pihentette, óvatosan, a tarkójánál fogva a mellkasára húzta.

Lehunyta a szemét, és élvezte a pillanatnyi boldogságot.

Később nem tudta pontosan megmondani, mikor aludt el, ahogyan azt sem, hogy melyik álom követte melyiket – valahogy minden eggyé, egyetlen ijesztő emlékké mosódott össze.

Egyre élesen emlékezett.

Egyik álmában biztosan az édesanyja óvó karjaiban volt, és ismét gyermeknek érezte magát, miközben egy nagyon öreg férfi hajolt oda hozzá.

– Örülök, hogy újra láthatom, Carla – mosolygott szomorúan. – Remélem, a következő alkalommal nem ilyen körülmények között kell találkoznunk.

– Fogadja őszinte részvétemet, uram – suttogta Carla Jaeger. – A lánya… Nincsenek szavak! És az a szegény kislány… Gyermek volt még, akárcsak az anyja… És most mindketten… Uram, ön hihetetlenül erős.

– A gyermekem és az unokám is odalett, Carla. – Az öregember hangja remegett. Megtörten nézett az asszonyra, és Eren nem lepődött meg, amikor elsírta magát. Az álombeli énje nyugtalanul bújt az anyjához. – Mindkettőjüket elvették tőlem azok a szörnyetegek! – csattant fel. – Most már csak te maradtál nekem, kedvesem… Te meg a fiad… – Az öreg megsimogatta Eren gyermekarcát, könnyek csorogtak le ráncos arcán. – Ti vagytok minden reménységem… Főleg te, pici gyermek. Isten hozott a világon, Eren Jaeger…

Eren hirtelen nyitotta ki a szemét. Életében először látta Levit gondtalanul aludni, homloka kisimult, szorítása ellazult. Eren, ha akarta volna, könnyedén kicsusszanhatott volna a karjaiból. Ha akarta volna. Nem akarta.

Szíve őrült ütemben kalapált, a fülében pedig vér dobolt, ahogy rájött, kit látott az álmában.

Fritz király… – gondolta. – Az az öregember Fritz király volt.

** * **

Az óriás mosolygott, miközben a szájába lökte újabb áldozatát; azután sem hagyta abba, miután vér fröccsent mindenfelé, a levegő pedig megtelt kétségbeesett kiabálásokkal, fájdalmas halálsikolyokkal. Tommy megmoccant a törmelékek alatt, hogy aztán mozdulatlanná dermedjen.

Füstszagot érzett.

Ellie nem volt többé, ahogyan valószínűleg az anyjukat és az apjukat is utolérte a végzetüket. Talán Karanes körzetben rajta kívül senki sem maradt életben. Sejtelme sem volt, ki élte túl. Minden olyan hirtelen történt. Lehetetlen gondolatnak tűnt, hogy bárki is kijuthatott volna, az óriások szinte körbekerítették őket. Persze nem egyszerű óriások voltak.

Ez az óriás, amelyik arcáról letörölhetetlen volt rémisztő mosolya, füstölgött.

Tommy résnyire nyitotta a szemét, kezével belemarkolt a földbe.

Egy ember! – dobbant nagyot a szíve. – Az ott… Az ott benne egy ember!

Az ember korábban szinte eggyé vált a gigantikus méretű szörnnyel, most erővel kellett kitépnie magát a testéből. Tommy nem akart hinni a szemének, amikor megpillantotta, ám még véletlenül sem azért, mert ismerte volna.

Lehetetlen! – gondolta riadtan. – Egy ilyen szörnyetegben…! Nem lehet, hogy ez az óriás valójában egy…

Még mindig mosolygott. Akkor is ezt tette, amikor leporolta a köpenyét, aztán a felszerelése segítségével könnyedén a levegőbe emelkedett. Tommy látta az arcát, és úgy érezte, a sokk talán örökre megbénította.

Egy volt az.

Megjegyzések:
Köszönöm szépen a sok visszajelzést, nagyon jólesik őket olvasni. Ne habozzatok, nyugodtan mondjátok el a véleményeiteket! Ez az első alkalom, hogy hosszabb történet írására vetemedtem ebben a fandomban, a visszajelzéseitekből tanulok. Ha esetleg valami nem világos, kérdezzetek (jó szokásom összekuszálni a szálakat, és csak lassan bogozni ki őket), ha valamire vagy valakikre kíváncsiak vagytok, szívesen írok róluk többet.

Ami fontos, sikeresen letudtam a vizsgaidőszakot, ez pedig azt jelenti, hogy február közepéig teljesen a történeté vagyok. Szeretnék hetente frissíteni – a későbbiekben is, bár elképzelhető, hogy olykor másfél hét lesz belőle –, tehát a következő fejezet január 29-én vagy 30-án várható.

A 17. fejezetben visszatérünk a felszínre, és többé valószínűleg nem térünk vissza az Alvilágba. Hosszú út vár rájuk, hiszen a cél a Mária fal. Összeáll a teljes csapat, akik arra az öngyilkos küldetésre vállalkoznak, hogy eljussanak a Jaeger család pincéjébe, és akár az is előfordulhat, hogy itt-ott óriásokba botlanak. ;)

És egy utolsó megjegyzés (pontosabban kérdés): szeretnétek, hogy két frissítés között hozzak esetleg részlete(ke)t az új fejezetből?

2 megjegyzés:

  1. Szió :D
    Na elsőként: Hát persze, hogy igen, hogy ja, hogy jó lenne részleteket olvasni:DDD
    Egyszerűen ma alig bírtam magammal. 10 percenként frissítettem az oldalt, hogy biztosan ne maradjak le. És komolyan már kezdtem bekattani. Annyira megszállott lettem, hogy szerintem mire felrakod a következő részt, már hatszor újraolvastam idáig az egészet XDDD. Egyszerűen nem bírok a seggemen maradni.
    Na de most a fejezetről ;)
    Igaz aludni kéne már, de hát ilyen izgalmas pillanatokban hogy lehetséges az egyáltalán? Hát sehogy. Ki kell írnom magamból, mert egész éjszaka forgolódnék, ha nem. xD
    SZERINTEM ÉN TUDOM KI A VIGYORI ÓRIÁS. De ugye számomra egyértelmú, de ugyanakkor nem is akarok hülyeséget mondnaom.....de szerintem akkor is Hitch az. Hát ki más? Egyfolytában vigyorog, és nő?? HITCH! Ha nem ő az én hitet váltok. xD Igazából én nagyon megszerettem Hitch-t a történetben. Tudom eléggé furcsán vagyok összerakva XD. De szerintem annyira jó karaktere van. Izgalmas, rejtélyes. Az olyan karaktereket szeretem, akikről nem tudok meg rögtön mindent a személyiségéről néhány fejezet után. Úgyhogy számomra ő a best karakter eddig LEVI MELLETT..
    Hát igen már az animében is ő volt a kedvencem. Ez olyan, hogy észre se veszi az ember, de már minden lehetséges háttérképe Levi, minden facebook beceneve hozzá fűződik, minden gondolata Ő... xDDD Nálam legalábbis így van.. Aztán így elgondolkozom, hogy MÉGIS MIKOR??? xd
    Szóval Levit itt is imádom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire bírni fogom a romcsi Levit XD. Igazából attól féltem, hogy ez a szerelem elfogja így deformálni a személyiségét, de ez pozitív csalódás volt, mert hál' Istennek nem lett igazam. Ott van az a szerelmes kis Levike, de közben ott a jól megszokott "Bitch Please I'm Levi" dolog is XD. Szóval nem fordult ki önmagából és ezért hatalmaaaas virtuális ölelést és cuppanós puszit küldök. :*
    Hát nem tom ki hogy van vele, de nekem Kreusa sokkal jobban bejött Kristaként vagy mi XD. Most hogy így kijelentette, hogy Krista gyakszilag nem is létezett, így olyan mintha megölte volna Kristát.. Pedig én bírtam Kristát xDD . Na mindegy még barátkozom a tényekkel.
    Úúú és annnnnnnyira aranyosak még mindig.... FANGÖRCS... *---* Meghaltam, na. Eren most csak a hadnagy urasággal akar lenni :33 Hát milyen cukcsika.
    Ez utolsó jelenet amúgy.. Lehet, hogy Fritz király bolond, de szerintem jobb is hogy az... Szerintem ha nem lenne bolond nagyon veszélyes lenne az információk miatt amik valahooool mélyen el vannak rejtve az agyacskájában. Persze ha csak Erenéknek köpne az jó lenne, de hát sosem ilyen egyszerűek az ilyen helyzetek. Mindenesetre A most elejtett információ morzsa is kellőképpen összeborzolta a szálakat... Ismét xdd.. Úgyhogy már alig várom, hogy megpróbáljam kibogozgatni.
    Lucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^
      Húha, nagyon köszönöm, hogy írtál, ráadásul milyen szép hosszú véleményt! *-* (Most bezzeg gyötör a bűntudat, amiért nem tudtam feltölteni hamarabb, de örülök, hogy sikerült még ma elolvasnod. ^^ Azért remélem, holnap nem leszel emiatt nagyon fáradt.)
      Természetesen azt nem árulhatom el, hogy igazad van-e, tényleg Hitch a mosolygós óriás vagy sem, annak viszont kifejezetten örülök, hogy megkedvelted. Nem tudom, mennyire mondhatok ilyet, de szerintem is jó karakter lett, minden alkalommal meglepetést tud okozni - még nekem is. :)
      Levi... Ő a best. Komolyan. Valahol akkor tudatosult bennem, amikor minden egyes nap őt rajzoltam, meg vagy százszor megnéztem azokat a jeleneteket, amikben szerepelt... Éppen ezért, mivel ennyire szeretem, nagyon próbálkozom, hogy megfelelően hozzam a karakterét. Örülök, hogy eddig sikerült, igyekszem a későbbiekben sem csalódást. :*
      Ami Kreusát illeti, én egyelőre nagyon szeretem ezt az új karakterét, szerintem sokkal jobban áll neki ez a határozottság/keménység. Engem mindig is idegesített, hogy Kristát mindenki kb istennőnek látja, valahogy annyira természetellenesnek tűnt. Persze nem azt mondom, hogy Kreusa egy utálatos, hűvös alak lesz, aki semmivel és senkivel sem foglalkozik, csak a saját kis tervével, hiszen Krista is ő volt, csak talán, hm, mondjuk úgy, a szelídebb, ártatlanabb énje... Szeretnék belőle egy erős női karaktert faragni. :) Remélem, idővel megkedveled majd. :)
      Bizony-bizony, Eren a hadnaggyal szeretne lenni! *-* És már majdnem rávett, hogy korhatárosabb jelenetet írjak velük... De csak majdnem. Az is érkezik valamikor (öhm, hamarosan?), de még nem most. Szépen lassan fedezik fel a dolgokat. :)
      Huhh, igen, remekül átlátod a helyzetet. Igazából én azt is elképzelhetőnek tartom, hogy még Erenék is jól járnak Fritz király hallgatásával... Néha az igazság túlságosan is sokkoló, és senki sem tudhatja, a király az emlékei birtokában mikre vetemedne. (Mondjuk nem is olyan biztos, hogy visszavonná a rendeletet Eren kivégzéséről.)
      Szeretem összekuszálni a szálakat, de ha valaki már nagyon elveszett, az bátran sikítson. :) Magyarázni is nagyon szeretek! :D
      Még egyszer nagyon köszönöm, hogy írtál, várlak sok szeretettel a következő fejezetnél!
      Detti ^^

      Törlés