Vihar
16. fejezet
~
A holnap gondolata ~
Levi a
királyi pecséttel ellátott levelet bámulta, miközben könyökével az asztalra
támaszkodva, az orrnyergét masszírozva töprengett. Hanji sosem várt eredménnyel
tért vissza a fővárosból – Levi igazából majdhogynem biztos volt a bukásában és
abban, hogy őt is ki kell majd szabadítaniuk –, az információk pedig, melyek végre-valahára
napvilágra kerültek, valósággal sokkolták őket. Mindannyiukat – beleértve Kristát
is.
Fritz
réges-rég elvesztette már a józan eszét, ez egyikőjük számára sem volt
újdonság. Valami történt a múltjában, amire mindeddig senki sem tudott elfogadható
magyarázatot találni. Hanji sem járt sikerrel, ám volt egy pillanat, amikor a
király elméje mintha kitisztult volna. Carla neve mindannyiszor bánatos sóhaj
kíséretében gördült le az ajkáról; kezének remegése felerősödött, és szinte nem
kapott levegőt, annyira fájtak neki az emlékek.
Selma Dok
Fritz király lánya volt – csakis ő lehetett, nem igaz? –, ez pedig azt
jelentette, hogy Krista – pontosabban Kreusa,
javította ki magát Levi horkantva – meg az egyetlen unokája. Levi elsőre
nem akarta elhinni, Hanji viszont a kedvéért háromszor is elismételte ugyanazokat
a szavakat, amiket az öregembertől hallott. Levi a homlokát ráncolta, ahogy
megint felidézte őket.
– A lányom halott – mormogta maga elé. –
Azt mondta, hogy a lánya halott, utána meg azt, hogy Kreusa anyja az.
Halk
mocorgás térítette magához.
–
Valamiért azt hiszi, Selma meghalt – csóválta a fejét Eren, szemlátomást
igencsak fészkelődve. Levi fél szemmel őt figyelte. Sápadtnak tűnt, és amíg
Hanji beavatta őket, addig jóformán állandóan a szemét dörzsölte. Ez most sem
javult, bár látszott rajta, mennyire igyekezett, hogy leleplezze.
– Mi jár
a fejedben, kölyök?
Jó
megfigyelő volt, ahhoz viszont, hogy rájöjjön, Erent kimondatlan gondolatok
tömkelege emészti, nem kellett, hogy az legyen. A fiú többször is a hajába
túrt, közben pedig szüntelenül izgett-mozgott, annyira nem fért a bőrébe. A
hangjára úgy kapta fel a fejét, mintha villámcsapás érte volna. Égető zöld
szeme kitágult, és Levi-nak kényszerítenie kellett magát, hogy ne arra, hanem a
válaszára koncentráljon.
–
Lehetséges, hogy Shiganshina miatt? – hajolt előre Eren mohón. – Selma azután
eljátszotta, hogy elvesztette a férjét és a gyermekét is – magyarázta
izgatottan. – Konkrétan új személyiséget vett fel, és senki sem kérdezte meg,
hogy hívták, mielőtt Nile Dok befogadta a családjába! Nem ismerjük a múltját,
szinte alig tudunk róla valamit! – Elhallgatott, elbizonytalanodva nézett rá. –
Ez nagyon őrültség, uram? – kérdezte végül félénken. – Tényleg megőrülhet
valaki annyira, hogy ne ismerje fel a saját lányát? Selma évek óta Fritz király
tanácsadója, nem? Mi történhetett, ami ennyire tönkretette annak a szegény
embernek az elméjét?
Levi
elhúzta a száját, ahogyan végiggondolta mindazt, amit a fiú mondott.
– Bármi
is legyen az, valaki más rángatja a fonalakat Fritz király helyett – jelentette
ki végül. – Ha tényleg ennyire súlyos az állapota, meg vagyok győződve afelől,
hogy nem az ő fejéből pattant ki a kivégzésed gondolata. Talán mindez egy
csapda volt? Hanjinak az az elmélete támadt, hogy így akartak elfogni téged –
tette hozzá, mikor észrevette Eren értetlen pillantását.
– Mert a
meggyilkolásom helyett valami egészen mást terveztek velem, igaz? – Eren
hangjának keserű volt az éle, szeme pedig különös fénnyel ragyogott. Levi –
magát is meglepve – vágyott rá, hogy megismerje a gondolatait. Olvasni akart
belőle, mintha egy nyitott könyv lenne, meg akarta fejteni a tekintetét, érteni
akarta az első látásra aprónak tűnő, sokak szerint jelentéktelen mozdulatait.
Eren maga
volt a vihar – a tavasz szülte, kiszámíthatatlan vihar –; olykor kellően heves,
máskor csendes, szinte engedelmesen megjuhászkodó.
– Nem
tudom, kölyök. Még nem.
Eren
gúnyosan elmosolyodott.
– Hát
persze! – szusszantotta. – Még semmit sem tudunk. A közelébe sem járunk a
teljes igazságnak! És ne! – kiáltott fel, mikor észrevette, hogy Levi közbe
akar vágni. – Kérem, ne mondja, hogy majd megtudjuk, csak várjak türelemmel,
mert már fogytán a türelmem, uram! Tehetetlennek érzem magam! – fakadt ki. –
Tudom, mit kell tennem, tudom, hogy menni fogunk, de akkor is… – Ökölbe szorult
a keze, egész testében remegett. – Mire eljutunk a pincébe…! Úgy érzem, addigra
meg fogok őrülni, uram... Sőt! Azt hiszem, már most elvesztettem az eszemet… –
Mikor elhallgatott, már alig tudott uralkodni magán. Félig megemelkedett
ültében – fülsértő roppanás követte a mozdulatát –, közben viszont valahogy
megfeszítette az izmait, és ebbe a furcsa pozícióba merevedve, sápadtan és
lázasan csillogó szemmel nézett a férfira. Választ várt tőle, ez egyértelmű
volt, Levi azonban nem tudta, miképp reagáljon. Valahogy sosem a megfelelő szavakat használta,
valahányszor arra került sor, hogy megvigasztaljon valakit, így egy idő után
nem próbálkozott többé. Elrejtette a valódi érzelmeit, és ennek köszönhetően
senki sem fordult hozzá. Eren persze ebben is különbözött az átlagos
emberektől. Kíváncsi volt rá, közeledett felé, és úgy tűnt, mostanra már egy
cseppet sem tartott tőle.
Levi
végül felsóhajtott.
– Ülj le!
– Bár halkan szólt, érezhetően parancsolt. Eren kapkodva szívta magába a levegőt,
és egy pillanatig mintha nem jutott volna el a tudatáig a parancs, aztán
hirtelen nagyot bólintott. Visszarogyott a székébe, és arcát a tenyerébe
temette. Rázkódott a válla, de nem sírt, nem is nevetett. Közel állt hozzá,
hogy összeroppanjon. Levi megnedvesítette az ajkát, és átnyúlt az asztal
fölött, hogy megragadja a vállát. Eren összerezzent, ahogy megérintette. Egyből
felemelte a fejét, Levi pedig kihasználta az alkalmat, hogy valamennyire őrá
fókuszál, mélyen a szemébe nézett. – Tudod, mi az a levél ott az asztalon? –
Nem a vigasztalást választotta, ahhoz valóban nem értett, valami egészen mást
kísérelt meg, hogy elterelje Eren gondolatait. A fiú tekintete a papírra
rebbent.
– Hanji
hozta – felelte. – Fritz király saját kezűleg írta alá és látta el pecséttel.
– És
tudod, mit tartalmaz? – kérdezte Levi fojtottan. Eren szája sarkában halvány
mosoly jelent meg.
– A
reményt – lehelte. – Azt, hogy még élhetek.
–
Pontosan.
És még valami mást is – gondolta.
– Az engedélyt, hogy hazatérhess.
Eren
persze nem láthatott a fejébe. Hanji előbb Levi-nak számolt be a királlyal
folytatott beszélgetésről, csak utána avatta be a többieket – a kölyköket,
gondolta Levi –, és utólag bölcs döntésnek bizonyult. Krista hosszú idő után
először hasonlított arra a lányra, akit megismertek; mélyen megrendítette az
anyja titka. Krista nem tudott Selma Dok származásáról. Többet tudott, mint
Eren – igazából több mindenre emlékezett a közös múltjukból, pusztán erről volt
szó –, ám még így is csak felvetésekbe mertek bonyolódni, konkrétumokba nem.
Sóhajtva
engedte el a fiú vállát.
– Karanes
körzetét elpusztították az óriások – jelentette be csendesen. – Azt hittem, ez
a legbiztonságosabb hely a számodra, de most, hogy a falakon túliak elkezdték
kimutatni a foguk fehérjét, valóban eljött az ideje, hogy mi is lépjünk. Minél
tovább várunk, annál nagyobb előnyt adunk Selmának… már ha ő az igazi
ellenségünk.
– Engem
akarnak.
– Téged –
értett egyet Levi –, de hogy miért, az még rejtély. Hanji annyit elért, hogy
visszavonták a kivégzésedről szóló parancsot. Ez persze nem jelenti azt, hogy
odafent biztonságban vagy, megértetted? Nem tudjuk, ki az ellenségünk.
Kristával úgy határoztatok, hogy visszatértek Shiganshinába, igaz? Fritz király
jóváhagyta. A Helyőrség nem fog feltartóztatni, ha meglátnak a Sina vagy a
Rózsa falnál, de senkiben sem bízhatunk.
– Tudom,
uram. Tudom, hogy az út, amire vállalkozunk, őrültség…
– Emberek
nélkül, akik az oldalunkon harcolnának? – Levi felhorkant. – Öngyilkos
küldetés.
Eren
szemlátomást figyelmen kívül hagyta a gúnyos megjegyzését.
– Ahogy
ön is mondta, itt az ideje, hogy lépjünk! Ha nem cselekedünk, kifutunk az
időből, uram! Karanes körzetben, ami zajlik… Nem tudjuk, hányan vannak, nem
tudjuk, mikor bukkannak fel! Senkiben sem bízhatunk! Semmit sem tudunk a
terveikről! Cselekednünk kell, uram, hát még mindig nem érti? Nem várhatunk
tovább! Nem ülhetünk tétlenül! A végén arra eszmélünk, hogy az egész világot
leigázták azok a szörnyek! Annie… Beszédre kell bírnunk Annie-t! El kell
mondania mindent, amiről csak tud!
– Annie
eltűnt – emlékeztette Levi. Csak ennyit mondott, az is elég volt ahhoz, hogy
Eren folytassa.
– De
Krista biztos benne, hogy vissza fog térni! Tudom, hogy a hadnagynak minden oka
megvan rá, hogy gyűlölje őt… Higgye el, a bűneit én sem tudom csak úgy
megbocsátani neki! Nem tudom még, hogyan álljak hozzá… De úgy érzem, nem az
ellenségünk. Amiket tett… Ha megismerjük a falakon túli világbeliek
gondolkodásmódját, ha megismerjük Annie ottani életét, talán választ kaphatunk
rá, miért tette ezeket… És talán megfejthetjük, miért akarnak minket –
elsősorban engem – annyira.
Levi
felsóhajtott.
–
Holnaptól fogva nem viselkedhetsz meggondolatlanul, kölyök.
– Tudom,
uram – suttogta Eren. – Mindenben hallgatni fogok önre.
– El
foglak juttatni a pincéig, kerüljön bármibe.
– És
utána? Utána mi lesz, uram?
Levi
szeme megvillant; kihallotta a kérdésből az elválástól való félelmet.
– Nem
tudom – válaszolta őszintén. – Én sem tudhatom, kölyök.
Eren
óvatosan bólintott.
És még csak nem is hazudtam – gondolta
Levi. – Tényleg nem tudom, mi
lesz utána…
** * **
Mikasa
Ackerman magán kívül volt az első napokban, aztán valamilyen oknál kifolyólag
megnyugodott. Megváltozott a tekintete, s azzal együtt a testtartása is;
már-már legyőzötten sandított rájuk a rácsok mögül, Marlowe azonban nem hitte
el, hogy végleg feladta a küzdelmet.
– Az a
lány rendkívül veszélyes, drága Marlowe – susogta a fülébe Selma, miután
jelentette neki, hogy a Katonai Rendőrség akciója a még szabadon kószáló
Felderítők ellen ezúttal sikerrel
zárult. Igaz, sem Eren Jaegert, sem Levi hadnagyot nem tudták kézre keríteni,
de még így is többet értek el a semminél, hiszen megkaparintották a fiú két
legjobb barátját, Mikasa Ackermant és Armin Arlertet. Selma elégedettnek tűnt.
– Vigyázz vele! – figyelmeztette. – Jól ismerem a fajtáját, képes rá, hogy a
bolondját járassa a hozzád hasonló naiv emberekkel!
Marlowe
nyelt egyet. Selma mellette állt, hideg szemében szokatlan fény gyúlt lángra,
miközben alaposan megnézte magának Mikasát. Marlowe nem tudta elképzelni,
hogyan árthatna nekik egy láncra vert, tizenöt éves lány, mindenesetre eleget
tett a kapitány utasításának, megőrizte az éberségét.
– Krista
Lenz meghalt, asszonyom – számolt be csendesen. – Nifa Arlert, akiről kiderült,
hogy Eren Jaegerhez hasonlóan képes óriássá változni, megette őt.
Ugyanabban
a pillanatban, amikor Selma felhúzta a szemöldökét, Mikasa megfeszült.
– Valóban? – kérdezett vissza élesen. – Meghalt volna? Erről miért csak most
hallok először?
–
Elnézést, kapitány, a nagy kapkodásban csak most…
– Hol van
Hitch Dreyse? – szakította félbe Selma ingerülten.
Marlowe
meghökkent. Nem tudott válaszolni az asszony kérdésére, mert Hitch csak a
vállát vonta, mikor rákérdezett, miért nem azt csinálja, amire a felettesük
utasította. Bár órák teltek el azóta, a fülében csengett a lány hangja, ahogyan
arra kérte, törődjön a saját dolgával. Pedig Marlowe már azt hitte, társak
lettek! Most már ő is találkozott Dok kapitány másik énjével – azzal, amelyik a
falakon túli világhoz kötődött –, és feléledt benne a remény. Ugyan biztos volt
benne, hogy még a negyedét sem ismerhette meg mindannak, aminek Hitch is a
részesévé vált, megelégedett azzal a kevéssel is, amit megosztottak vele. Ettől
azt képzelte, elnyerte Hitch bizalmát.
Tévedett.
Hitch
semmit sem árult el neki, egy szó nélkül hagyta magára.
– Miért
olyan fontos, hogy hol van Hitch? – puhatolózott végül óvatosan. A legkevésbé
sem vágyott rá, hogy magára haragítsa Selmát, ám annyi megválaszolatlan kérdése
volt már, hogy úgy érezte, meg fog
őrülni, ha legalább egyre nem kap feleletet rövid időn belül. – Ha szeretne
tőle valamit… Én örömmel állok a szolgálatára, asszonyom – suttogta áhítatosan.
– Hiszen meghagyta az életemet… noha könnyedén elvehette volna… Én felesküdtem
önre, az emberiségre. Hitchre.
Selma
felkacagott; éles volt a nevetése, egészen riasztó. Marlowe gyomra
összezsugorodott tőle, tenyere pedig izzadni kezdett. A nadrágjába törölte a
verejtéket, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Hát
ennyire motiválna az a lány? – kérdezte Selma csillogó szemmel. – Ennyire
szereted?
– Hitch…
– Ugyan,
kedvesem! – Selma megjátszott vidámsággal intette le. – Nincs szükségem a magyarázatodra,
egy cseppet sem érdekel, mennyire szerelmes vagy belé, undorodom az ilyesmitől.
A kérdésedre a válaszom pusztán ennyi: ahol az a drága gyermek van, ott találom
a sajátomat is.
– A
lányát keresi? – döbbent meg Marlowe. – Én azt hittem…
– Hogy
találkoztam már vele? – Marlowe bizonytalanul bólintott, mire Selma
felsóhajtott. – Kreusa felfedte magát Eren Jaeger előtt – jelentette be
csendesen. – Válaszokat akarnak. Hogy mi történt igazából Shiganshinában azon a
napon, amikor a Kolosszális Óriás lyukat ütött a Mária falba, hogy mit titkolt
Grisha és Carla, mit rejt a pince, miért léteznek az óriások, miért képesek rá
az emberek, hogy egyek legyenek közülük. Kíváncsiak, mit terveznek a falakon
túl, hogy van-e még remény – kegyelem
– az emberiség számára…
– Dok
kapitány, kérem! – zihált fel a fiú. Selma ránézett, ujját a szájára nyomta.
– Csitt!
– suttogta; fejével Mikasa felé biccentett. – Vigyázz velük! Nemcsak a lánnyal,
hanem a barátjával, azzal az Arminnal is. Ne felejtsd el, mit mondtam, kinek a
gyermeke. Lieselotte és Abraham Arlert élnek, akárcsak Nifa Arlert. Ha ez a
kölyök egy kicsit is rájuk ütött, még sok bosszúságot fog nekünk okozni… Vannak
titkok, melyek jobb, ha örökre feledésbe merülnek… Éppen ezért nem szabad
hagynod, hogy ezek a kölykök kiszabaduljanak, megértetted?
Marlowe
kihúzta magát.
– Igenis,
asszonyom. Kívánsága számomra parancs.
– Helyes
– mosolygott Selma hidegen. – Nagyon helyes, ugyanis nem árt, ha tudsz valamit,
fiam… – Vetett még egy utolsó pillantást Mikasára, aztán hátat fordított neki,
és elindult a folyosó vége felé. Már elérte a lépcsőt, amikor Marlowe meghallotta
a hangját. – Gyűlölöm az árulókat…
** * **
– Egészen
biztos vagy benne? – kérdezte Hanji élesen, miután Eren magukra hagyta őket. Anka
fáradtan emelte fel a fejét.
– Selma
apja halott – ismételte meg. – Halott, Hanji, hiszen Kreusa… Kreusa neki
köszönhetően képes rá, hogy óriássá változzon. Megette őt, ebben biztos vagyok.
– Ezt nem
értem – suttogta Nifa. – Mi a fene folyik itt? – Értetlenül nézett Hanjira. – Azt
mondtad, Fritz király…
– Fritz király azt állítja, a lánya halott. És azt, hogy a lánya Kreusa
anyja.
– Levi
tudja? – kérdezte Nifa kíváncsian. – Ha igen, mit szólt hozzá?
– Tudja –
felelt Anka Hanji helyett. – Azt viszont nem tudom, mi jár a fejében, nem volt
hajlandó elárulni.
Nifa
megdörzsölte a szemét. Hátradőlt ültében, szája halvány mosolyra húzódott.
– Minden
válasz Shiganshinában van, igaz?
Hanji
komoran bólintott.
– Nagyon
úgy tűnik, Nifa… Nagyon úgy tűnik.
** * **
Senki sem az, akinek látszik.
Eren nem
értette, hogyan jutott eszébe ez a gondolat, ám annyira beférkőzött az elméjébe,
hogy órákkal később sem hagyta nyugodni. Bárki is irányította Fritz királyt,
abban a percben kudarcot vallott, amikor engedte, hogy Hanji eljusson a
trónteremig, és a levél, amelyet az uralkodó saját kezűleg írt alá, igazi
bizonyítéka volt az első győzelmüknek.
Örülnöm kéne, nem? – gondolta
a lépcső korlátjába kapaszkodva. – Hazamegyek...
Újra látni fogom a házunkat… Már amennyi megmaradt belőle. – Keserű
szájízzel emlékezett vissza a romokra. A kép, ahogy az óriás a magasba emelte
az anyja testét, visszafordíthatatlanul, örökre az emlékezetébe vésődött. – De újra ott leszek, ahová mindig is vágytam
– győzködte magát. – Ha sikerrel
járok, fény derül a titokra. Mindenre, amit eltitkoltak előlem… Miért nem
örülök neki teljesen?
Kristával
a szobája előtt találkozott össze; a lány éppen az ajtót csukta be, szemöldökét
dühösen ráncolta. Erennek nem kellett sokat töprengenie, hogy rájöjjön, kivel beszélgethetett, Levi hadnagy volt
az egyetlen, aki nem tartózkodott odalent a konyhában, és annak ellenére, hogy
ideiglenesen fegyverszünetet kötöttek, valamiért még mindig nem kedvelték
egymást.
– Eren! –
Kristának egyedül a hangján érződött, hogy meglepődött, az arca nem árulta.
Tétova mosoly kúszott fel az ajkára. Látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan
viselkedjen gyermekkori legjobb barátja társaságában.
A hazugságok nem esnek csak úgy a felejtőbe – húzta el a száját a fiú. Azóta, hogy Krista felfedte magát, nem tudott
úrrá lenni az érzelmein. Nem akarta az ellenséget látni a lányban, ugyanakkor
minduntalan az eszébe villant, hogy egy nap talán mégis arra kényszerül.
Annie-hoz is a végsőkig ragaszkodott, és amikor már mindenki számára
egyértelművé vált a valódi természete, ő akkor is kitartott az ellenkezője
mellett. Még most is. Volt valami
Annie-ban, ami óvatosságra intette. Nem azért, mert attól kellett tartania,
hogy ismét megpróbálkozik az elrablásával és az osztag kiirtásával – ebben
tulajdonképpen biztos volt. Valami mást érzett vele kapcsolatban.
Mindenki megérdemel egy második esélyt… Még Annie is… – Talán még azok után is, amiket tett. Eren erre nem akart gondolni, mert
ezt mindig egy újabb gondolat követte. Petra vér borította arca, elnyílt ajkai,
ahogy a fának dőlve örökre megpihent… Noha hónapok múltak el, az emléke túlságosan
fájt.
Kényszerítette
magát, hogy elűzze a rémálmokat okozó emlékeket. Viszonozta Krista mosolyát, és
nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány mennyire megkönnyebbült ettől az
aprócska gesztustól.
– Holnap
felmegyünk a felszínre – sóhajtotta. – Nifa szólt, hogy mindenképpen beszélni szeretne
velem ezzel kapcsolatban. Gondoltam, nem várom meg vele a hajnalt. Jobb, ha nem
indulás előtt tárgyalunk.
– Nem
kedvel téged – állapította meg Eren. Krista mosolya vesztett a ragyogásából.
– Nem –
ismerte el –, de meg tudom érteni: semmi okot nem adtam rá, hogy megkedveljen.
Eren
összeráncolta a homlokát; szelíden nézett a lányra.
–
Régebben azt hittem, téged mindenki szeret – jegyezte meg játékosan. – Te
voltál a földre szállt angyal, aki mindig, minden körülmények között képes volt
rá, hogy meglássa a jót… És mindig mosolyogtál. Gyönyörű mosolyod van – tette
hozzá halkan, mire Krista felkuncogott.
– Vigyázz
a dicséretekkel! – mondta lágyan; arca sugárzott a boldogságtól. – A végén még
meghallja… – Fejével a fiú szobája felé biccentett. Kacsintott egyet, majd
finoman megveregette Eren vállát. – A régi énem a múlté. Sosem létezett, nem is
akarom, hogy létezzen. – Valami megcsillant a szemében, szokatlan komolyság,
melyet látva Eren élesen szívta be a levegőt. – Az akarok lenni, aki igazán
vagyok, Eren. Az, aki Shiganshina előtt voltam: a gyermekkori legjobb barátod,
leghűségesebb társad. Nem akarok Kristaként élni, nem akarom, hogy az emberek
az istennőt vagy az angyalt lássák bennem. Kreusa
vagyok, Kreusa akárki. Már csak arra
kéne rájönnöm, hogy pontosan ki is. Azt hiszem, semmit sem tudok a családomról.
Közös a múltunk, Eren, és együtt kell megfejtenünk azt a megannyi titkot, amely
a születésünktől fogva meghatározta az életünket.
–
Melletted állok – bólintott. – A pincében dől el minden… De még el kell jutnunk
odáig.
–
Eljutunk – felelte a lány határozottan. – El kell jutnunk.
Eren
csupán egy mosollyal válaszolt. Krista még egyszer megérintette a vállát, és
egy pillanatig úgy tűnt, mintha hezitálna, mintha mondani szeretne valamit, de
mielőtt Eren rákérdezhetett volna, elindult a lépcső irányába.
– Azt
hiszem, a hadnagy rád vár – mondta halkan, mikor már a korlátot fogta. Nem
nézett hátra, Eren azonban biztos volt benne, hogy mosolygott, miközben ezt
mondta; érződött a hangján a vidámsága.
Levi
hadnagy valóban várta, legalábbis szeme elégedetten villant meg, miután Eren
becsukta maga mögött az ajtót, hátával pedig nekitámaszkodott. Fáradtan
simított végig a haján, és amikor találkozott a tekintetük, nem találta a
szavakat. Levi az ágyon ült. Nem viselte az egyenruháját, a csizmáját sem, sőt
az ingét is kigombolva hagyta. Talán éppen arra készült, hogy átöltözzön. Eren
nem volt benne biztos.
– N-ne! –
szólalt meg gyorsan, mikor észrevette, hogy a hadnagy fel akar állni. – Levi
erre ugyan felrántotta a szemöldökét, de meglepő módon nem ellenkezett. Eren
remegő keze lassan ökölbe szorult. – H-holnap… Holnap minden más lesz, uram.
– Valóban – suttogta Levi mélyen. – Minden.
Eren
mélyet lélegzett, elnyelte vele a félelmét. Levi ott maradt, ahol kérte, nem mozdult
el az ágyról. Még csak feljebb sem csúszott, pedig látszott rajta, hogy
legszívesebben nekidőlt volna a falnak a hátával; tiszteletben tartotta Eren
kérését, a homlokát sem ráncolta többé. Türelmesen várt, és közben követte őt
kíváncsian ragyogó tekintetével, szája szélében mintha mosoly bujkált volna.
Eren megállt
előtte. A torkában érezte a pulzusát, miközben felbátorodva, ügyelve rá, hogy
gyengéd legyen, lenyomta a férfit a kemény párnára. Lassan a csípőjére ült,
remegő combjaival satuként fogta közre a testét, meg sem adva neki az esélyt a
menekülésre. Nem mintha a hadnagy bármilyen jelét is mutatta volna annak, hogy
ellenére lenne Eren ügyetlen próbálkozása… Nem.
Igazából Eren volt az, aki erőt merített mindebből, aki ezzel biztossá tette,
hogy Levi ne hagyja magára. Hiába feszítette ívbe a hátát, valahányszor a
hadnagy végigsimított a bordáin az inge alatt, hiába hunyta le a szemét és
fulladt el a hangja egy mély sóhajban, az ijedtség aljas árulóként költözött
belé. Igazából nem akarta, hogy eljöjjön
a hajnal. Nem akarta elhagyni Anka házát, még az Alvilágot sem. Képes lett
volna úgy leélni az életét, hogy soha többé nem látja a napot. Bármiről
megfeledkezett volna, akár még a bosszújáról is, ha cserébe mindannyian
épségben maradnak.
Levi
fénylő szeme szinte ragyogott a sötétben. Erennek hunyorítania kellett ahhoz,
hogy arcának minden vonását az emlékezetébe vésse, és még így is kételkedett
benne, hogy jól olvasott. Szerette volna azt hinni, hogy ismeri a hadnagyot –
hogy mindent, de mindent tud róla –,
azonban biztos volt benne, hogy ez nem igaz. Talán a hadnagy tényleg jobban
kitárulkozott előtte, ám némely titkát éppúgy homály fedte, mint azelőtt. Eren
egy percig sem bánta, ameddig még volt elég idejük ahhoz, hogy ezen is
változtassanak.
Reszketeg
sóhaj szakadt ki belőle, amikor megérezte a finom érintést az arcán. Levi ujjai
lágy táncot járva simítottak végig az arcélén; halvány mosollyal az ajkán köszöntötte
őket, egész testében megborzongott. Vágyódva sóhajtott fel, és a szíve mintha
kiszakadt volna a mellkasából, olyan gyorsan kalapált, mikor megfogta a hadnagy
csuklóját, hogy a szájához emelve megcsókolja a kézfejét. Utána az arcához
szorította, és csak tartotta ott, sem azt, sem pedig a tekintetét nem engedte
el. Levi nem mordult rá, nem húzódott el tőle, így megtehette mindezt.
– Mit
szeretnél, kölyök? – kérdezte mélyen, vágytól karcos hangon.
– Magam
sem tudom – felelte Eren. – Csak a hadnaggyal akarok lenni, amíg el nem jön a
holnap. Ez… túl sok lenne, uram?
Levi
szája felfelé gördült.
– Nem –
mormolta. – A legkevésbé sem.
– Jól van.
Öhm… Jól van.
Önmagát
nyugtatta azzal, hogy megismételte a saját mondatát. Ezzel mindketten tisztában
voltak, Levi hadnagy azonban nem mulatott rajta. Elöntötte a hála, és
legszívesebben lehajolt volna, hogy megcsókolja, de mielőtt megmozdulhatott
volna, különös fény villant a férfi szemében. Eren meglepetten kiáltott fel,
mikor váratlanul egy határozott kéz simult a csípőjére. Bennakadt a levegő,
ugyanakkor engedelmesen hagyta, hogy a hadnagy lassan a karjaiba vonja. Igazából
a végén ő volt az, aki görcsösen kapaszkodott belé. Szorosan odapréselte hozzá
a testét, hogy érezze a melegét, és csak akkor oldódott fel valamelyest, amikor
Levi finoman összefűzte az ujjaikat, másik kezével pedig, amelyiket addig a
csípőjén pihentette, óvatosan, a tarkójánál fogva a mellkasára húzta.
Lehunyta
a szemét, és élvezte a pillanatnyi boldogságot.
Később
nem tudta pontosan megmondani, mikor aludt el, ahogyan azt sem, hogy melyik
álom követte melyiket – valahogy minden eggyé, egyetlen ijesztő emlékké mosódott
össze.
Egyre élesen emlékezett.
Egyik álmában
biztosan az édesanyja óvó karjaiban volt, és ismét gyermeknek érezte magát,
miközben egy nagyon öreg férfi hajolt oda hozzá.
– Örülök, hogy újra láthatom, Carla – mosolygott szomorúan. – Remélem,
a következő alkalommal nem ilyen körülmények között kell találkoznunk.
– Fogadja őszinte részvétemet, uram – suttogta Carla Jaeger. – A lánya…
Nincsenek szavak! És az a szegény kislány… Gyermek volt még, akárcsak az anyja…
És most mindketten… Uram, ön hihetetlenül erős.
– A gyermekem és az unokám is odalett, Carla. – Az öregember hangja remegett. Megtörten nézett az asszonyra, és Eren
nem lepődött meg, amikor elsírta magát. Az álombeli énje nyugtalanul bújt az
anyjához. – Mindkettőjüket elvették tőlem
azok a szörnyetegek! – csattant fel. – Most
már csak te maradtál nekem, kedvesem… Te meg a fiad… – Az öreg megsimogatta
Eren gyermekarcát, könnyek csorogtak le ráncos arcán. – Ti vagytok minden reménységem… Főleg te, pici gyermek. Isten hozott a
világon, Eren Jaeger…
Eren
hirtelen nyitotta ki a szemét. Életében először látta Levit gondtalanul aludni,
homloka kisimult, szorítása ellazult. Eren, ha akarta volna, könnyedén
kicsusszanhatott volna a karjaiból. Ha
akarta volna. Nem akarta.
Szíve
őrült ütemben kalapált, a fülében pedig vér dobolt, ahogy rájött, kit látott az
álmában.
Fritz király… – gondolta. – Az az öregember Fritz király volt.
** * **
Az óriás mosolygott, miközben a szájába lökte
újabb áldozatát; azután sem hagyta abba, miután vér fröccsent mindenfelé, a
levegő pedig megtelt kétségbeesett kiabálásokkal, fájdalmas halálsikolyokkal.
Tommy megmoccant a törmelékek alatt, hogy aztán mozdulatlanná dermedjen.
Füstszagot érzett.
Ellie nem
volt többé, ahogyan valószínűleg az anyjukat és az apjukat is utolérte a
végzetüket. Talán Karanes körzetben rajta kívül senki sem maradt életben.
Sejtelme sem volt, ki élte túl. Minden olyan hirtelen történt. Lehetetlen
gondolatnak tűnt, hogy bárki is kijuthatott volna, az óriások szinte
körbekerítették őket. Persze nem egyszerű óriások voltak.
Ez az
óriás, amelyik arcáról letörölhetetlen volt rémisztő mosolya, füstölgött.
Tommy
résnyire nyitotta a szemét, kezével belemarkolt a földbe.
Egy ember! – dobbant nagyot a szíve. – Az ott… Az ott benne egy ember!
Az ember
korábban szinte eggyé vált a gigantikus méretű szörnnyel, most erővel kellett
kitépnie magát a testéből. Tommy nem akart hinni a szemének, amikor
megpillantotta, ám még véletlenül sem azért, mert ismerte volna.
Lehetetlen! – gondolta riadtan. – Egy ilyen szörnyetegben…! Nem lehet, hogy ez
az óriás valójában egy…
Még
mindig mosolygott. Akkor is ezt tette, amikor leporolta a köpenyét, aztán a
felszerelése segítségével könnyedén a levegőbe emelkedett. Tommy látta az arcát,
és úgy érezte, a sokk talán örökre megbénította.
Egy nő volt az.
Megjegyzések:
Köszönöm
szépen a sok visszajelzést, nagyon jólesik őket olvasni. Ne habozzatok,
nyugodtan mondjátok el a véleményeiteket! Ez az első alkalom, hogy hosszabb
történet írására vetemedtem ebben a fandomban, a visszajelzéseitekből tanulok. Ha
esetleg valami nem világos, kérdezzetek (jó szokásom összekuszálni a szálakat,
és csak lassan bogozni ki őket), ha valamire vagy valakikre kíváncsiak vagytok,
szívesen írok róluk többet.
Ami
fontos, sikeresen letudtam a vizsgaidőszakot, ez pedig azt jelenti, hogy február
közepéig teljesen a történeté vagyok. Szeretnék hetente frissíteni – a
későbbiekben is, bár elképzelhető, hogy olykor másfél hét lesz belőle –, tehát
a következő fejezet január 29-én vagy
30-án várható.
A 17. fejezetben visszatérünk a felszínre,
és többé valószínűleg nem térünk vissza az Alvilágba. Hosszú út vár rájuk,
hiszen a cél a Mária fal. Összeáll a teljes csapat, akik arra az öngyilkos
küldetésre vállalkoznak, hogy eljussanak a Jaeger család pincéjébe, és akár az
is előfordulhat, hogy itt-ott óriásokba botlanak. ;)
És egy utolsó megjegyzés (pontosabban kérdés): szeretnétek, hogy két frissítés között hozzak esetleg részlete(ke)t az
új fejezetből?
Szió :D
VálaszTörlésNa elsőként: Hát persze, hogy igen, hogy ja, hogy jó lenne részleteket olvasni:DDD
Egyszerűen ma alig bírtam magammal. 10 percenként frissítettem az oldalt, hogy biztosan ne maradjak le. És komolyan már kezdtem bekattani. Annyira megszállott lettem, hogy szerintem mire felrakod a következő részt, már hatszor újraolvastam idáig az egészet XDDD. Egyszerűen nem bírok a seggemen maradni.
Na de most a fejezetről ;)
Igaz aludni kéne már, de hát ilyen izgalmas pillanatokban hogy lehetséges az egyáltalán? Hát sehogy. Ki kell írnom magamból, mert egész éjszaka forgolódnék, ha nem. xD
SZERINTEM ÉN TUDOM KI A VIGYORI ÓRIÁS. De ugye számomra egyértelmú, de ugyanakkor nem is akarok hülyeséget mondnaom.....de szerintem akkor is Hitch az. Hát ki más? Egyfolytában vigyorog, és nő?? HITCH! Ha nem ő az én hitet váltok. xD Igazából én nagyon megszerettem Hitch-t a történetben. Tudom eléggé furcsán vagyok összerakva XD. De szerintem annyira jó karaktere van. Izgalmas, rejtélyes. Az olyan karaktereket szeretem, akikről nem tudok meg rögtön mindent a személyiségéről néhány fejezet után. Úgyhogy számomra ő a best karakter eddig LEVI MELLETT..
Hát igen már az animében is ő volt a kedvencem. Ez olyan, hogy észre se veszi az ember, de már minden lehetséges háttérképe Levi, minden facebook beceneve hozzá fűződik, minden gondolata Ő... xDDD Nálam legalábbis így van.. Aztán így elgondolkozom, hogy MÉGIS MIKOR??? xd
Szóval Levit itt is imádom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire bírni fogom a romcsi Levit XD. Igazából attól féltem, hogy ez a szerelem elfogja így deformálni a személyiségét, de ez pozitív csalódás volt, mert hál' Istennek nem lett igazam. Ott van az a szerelmes kis Levike, de közben ott a jól megszokott "Bitch Please I'm Levi" dolog is XD. Szóval nem fordult ki önmagából és ezért hatalmaaaas virtuális ölelést és cuppanós puszit küldök. :*
Hát nem tom ki hogy van vele, de nekem Kreusa sokkal jobban bejött Kristaként vagy mi XD. Most hogy így kijelentette, hogy Krista gyakszilag nem is létezett, így olyan mintha megölte volna Kristát.. Pedig én bírtam Kristát xDD . Na mindegy még barátkozom a tényekkel.
Úúú és annnnnnnyira aranyosak még mindig.... FANGÖRCS... *---* Meghaltam, na. Eren most csak a hadnagy urasággal akar lenni :33 Hát milyen cukcsika.
Ez utolsó jelenet amúgy.. Lehet, hogy Fritz király bolond, de szerintem jobb is hogy az... Szerintem ha nem lenne bolond nagyon veszélyes lenne az információk miatt amik valahooool mélyen el vannak rejtve az agyacskájában. Persze ha csak Erenéknek köpne az jó lenne, de hát sosem ilyen egyszerűek az ilyen helyzetek. Mindenesetre A most elejtett információ morzsa is kellőképpen összeborzolta a szálakat... Ismét xdd.. Úgyhogy már alig várom, hogy megpróbáljam kibogozgatni.
Lucy
Szia! ^^
TörlésHúha, nagyon köszönöm, hogy írtál, ráadásul milyen szép hosszú véleményt! *-* (Most bezzeg gyötör a bűntudat, amiért nem tudtam feltölteni hamarabb, de örülök, hogy sikerült még ma elolvasnod. ^^ Azért remélem, holnap nem leszel emiatt nagyon fáradt.)
Természetesen azt nem árulhatom el, hogy igazad van-e, tényleg Hitch a mosolygós óriás vagy sem, annak viszont kifejezetten örülök, hogy megkedvelted. Nem tudom, mennyire mondhatok ilyet, de szerintem is jó karakter lett, minden alkalommal meglepetést tud okozni - még nekem is. :)
Levi... Ő a best. Komolyan. Valahol akkor tudatosult bennem, amikor minden egyes nap őt rajzoltam, meg vagy százszor megnéztem azokat a jeleneteket, amikben szerepelt... Éppen ezért, mivel ennyire szeretem, nagyon próbálkozom, hogy megfelelően hozzam a karakterét. Örülök, hogy eddig sikerült, igyekszem a későbbiekben sem csalódást. :*
Ami Kreusát illeti, én egyelőre nagyon szeretem ezt az új karakterét, szerintem sokkal jobban áll neki ez a határozottság/keménység. Engem mindig is idegesített, hogy Kristát mindenki kb istennőnek látja, valahogy annyira természetellenesnek tűnt. Persze nem azt mondom, hogy Kreusa egy utálatos, hűvös alak lesz, aki semmivel és senkivel sem foglalkozik, csak a saját kis tervével, hiszen Krista is ő volt, csak talán, hm, mondjuk úgy, a szelídebb, ártatlanabb énje... Szeretnék belőle egy erős női karaktert faragni. :) Remélem, idővel megkedveled majd. :)
Bizony-bizony, Eren a hadnaggyal szeretne lenni! *-* És már majdnem rávett, hogy korhatárosabb jelenetet írjak velük... De csak majdnem. Az is érkezik valamikor (öhm, hamarosan?), de még nem most. Szépen lassan fedezik fel a dolgokat. :)
Huhh, igen, remekül átlátod a helyzetet. Igazából én azt is elképzelhetőnek tartom, hogy még Erenék is jól járnak Fritz király hallgatásával... Néha az igazság túlságosan is sokkoló, és senki sem tudhatja, a király az emlékei birtokában mikre vetemedne. (Mondjuk nem is olyan biztos, hogy visszavonná a rendeletet Eren kivégzéséről.)
Szeretem összekuszálni a szálakat, de ha valaki már nagyon elveszett, az bátran sikítson. :) Magyarázni is nagyon szeretek! :D
Még egyszer nagyon köszönöm, hogy írtál, várlak sok szeretettel a következő fejezetnél!
Detti ^^