2017. április 18., kedd

Vihar – 22. fejezet – A sokaság úrnője

Vihar

22. fejezet

~ A sokaság úrnője ~

Hogy mondjam el neki? – gondolta Eren, miközben fél szemmel Kreusára sandított. A lány nem vehetett részt a kihallgatáson, noha arról tudott, hogy Lieselotte váratlanul megérkezett, ám legnagyobb meglepetésükre nem kérdezősködött. Semmi sem érdekelte, ami a zárt ajtók mögött zajlott le. Erennek a szeme sem rebbent volna, ha kiderült volna, hogy Kreusa kerítette elő az asszonyt. Ha ő is volt, Selma valódi kilétét nem ismerte. Az édesanyjának vélte, és Eren egyre inkább elbizonytalanodott.

Elmondjam egyáltalán, hogy valójában nem Selma lánya? Van jogom ahhoz, hogy tönkretegyem az eddigi életét? – Beharapta az ajkát, és óvatosan megrázta a fejét. – Abban a tudatban nőtt fel, hogy Selma az édesanyja. Selma… Ő magához vette és a gyermekeként nevelte. Kitudja, mi történt az igazi szüleivel – győzködte magát. – Talán eszüket vesztett óriásokként lézengnek valahol a világban, vagy az is lehet, hogy már réges-rég meghaltak. Selma talán életében először jól cselekedett. – Ezt nehezen tudta csak elképzelni.
Persze ez lehetett az oka annak is, amiért annyira könnyedén lemondott róla Shiganshina eleste után – jött rá, miután végiggondolta a történteket. – Végül is… nem fűzte őket egymáshoz vér köteléke, csak a kötelesség. Selma kötelességből nevelte őt, ameddig nevelhette vagy ameddig nevelni akarta, aztán… Gyanítom, elunta és lepasszolta. Ankára bízta, és többé fel sem nézett, mert nem tartoztak egymáshoz. Kreusa egy senki. Ő csak egy lány, aki a múltjára emlékeztette Selmát, arra az időre, amikor anya még élt, és amikor még együtt játszottunk. Mi vagyunk azok, akiktől meg kell szabadulni, nem igaz? Jelentéktelen kis…

– Áú!

Levi hadnagy megelégelhette a szótlanságát, mert hirtelen a nyakára csapott. Nemcsak őt érte váratlanul a támadás, Sasha annyira megijedt, hogy majdnem hátraesett a székével, Connie pedig kiejtette a kezéből a kanalat. Nifa egészen addig remekül szórakozott, amíg a hadnagy felé nem fordította hidegen fénylő, szürke tekintetét, akkor aztán nyelt egy nagyot, és sűrű bocsánatkérések után inkább a hallgatást választotta.

Eren bőre kivörösödött a csípős ütéstől; behúzta a nyakát, és sietve elnézést kért. Nem mert a hadnagyra pillantani, ezért inkább újból Kreusát tüntette ki figyelmével. A lány Ymirnek magyarázott valamit csendesen, és egyszer sem nézett feléjük. Kerülte Annie-t és Hitchet, és inkább minden idejét Ymirrel töltötte.

„Hiányzik Ymir.”

„Ymirrel álmodtam.”

Kreusa szerette Ymirt… Nem is kicsit, hanem nagyon szerette őt, és Eren elszégyellte magát, amiért egy pillanatig is, de meg akarta zavarni a beszélgetésüket. Hátradőlt a székében, kézfejével pedig megdörzsölte a szemét. Valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy felálljon és félbeszakítsa őket. Kreusa arca ragyogott, miközben suttogott, Ymir meg áhítattal csüngött minden egyes szaván. Ymir, aki senkit sem engedett a közelébe, megnyitotta neki a szívét. Neki, a lánynak, akinek semmije sem maradt már. Sem neve, sem múltja.

Eren elfordította a fejét, és tekintete összetalálkozott Mikasáéval. Már meg sem lepődött, hogy a lány lopva őt figyelte, azon inkább, hogy valamilyen okból kifolyólag visszafogta magát, szinte rá sem lehetett ismerni. Az aggodalom persze minduntalan ott csillogott a szemében, ám nem próbálta megfojtani vele. Mikor egymásra néztek, finoman megvonta a vállát, mintha csak azt akarná kifejezni, hogy változnak az idők. Változtak is. Eren szabadnak érezte magát, Mikasa meg… Valami vele is történt. Hogy pontosan mi, azt nem árulta el, ám bármi is volt, Eren örült neki.

– Hogy érzed magad, Eren? – rángatta ki az elmélkedésből a lány szelíd hangja. A kezébe vette a jobbját, és óvatosan megszorította azt. – Fáradtnak látszol.

– Ja, eléggé sápadt vagy – jegyezte meg Connie is teli szájjal, mire Levi hadnagy undorodva nézett rá.

– Nyeld le, mielőtt megszólalsz, Springer.

Connie bólogatott, közben meg bőszen kanalazott.

– I-igen is, uram.

Levi felhorkant.

– Mit mondtam, Springer?

– Elnézést, uram.

Eren szája halvány mosolyra görbült.

– Jól vagyok, Mikasa – válaszolt halkan. – Lieselotte rengeteg gondolkodnivalót hagyott.

– A töprengést bízd Arminra, te tökelütött – huppant le melléjük Jean. – Úgysem vagy ahhoz elég okos.

– Téged senki sem kérdezett, lóarcú gyökér! – vágott vissza Eren ingerülten. Kihúzta a kezét Mikasa szorításából, és Jeanra vicsorgott. A fiú eltátotta a száját felháborodásában; az első másodpercekben csak hápogni tudott.

– Lóarcú? Hogy minek neveztél?! – vakkantotta, mire Eren gúnyosan nevetett.

– Láttad már valaha a képedet?

– Miért? Te azt hiszed, annyira jól nézel ki?

– Ó, látom, már megint kezdik! – vidult fel Hitch. Ő volt az egyetlen az asztalnál, aki pillanatok alatt felvillanyozódott az események nem várt fordulatát látva. – Hé, Annie! – nézett hátra a válla fölött a lányt keresve. Csakhamar megtalálta: Annie Bertolt és Reiner társaságában ácsorgott, ám hangosan egy szót sem váltottak. – Gyere gyorsan! – kiáltott neki vidáman, arcán széles, már-már ijesztő mosoly terült szét. – Jean és Eren megint egymásnak esnek! Vajon ez alkalommal ki fogja őket szétválasztani? – forgatta a fejét a kuncogva. Sem Mikasa, sem Levi hadnagy nem reagált, Hitch jókedvét azonban nem lehetett ennyivel letörni; kihívó fénnyel a szemében állta Mikasa tekintetét. – És vajon… meddig fajul a helyzet, mire megteszik? – suttogta.

Hitch. – Annie hangja éles volt és parancsoló, keze súlyosan nehezedett Hitch vállára, a lányba fojtva a szót. – Elég.

Hitch pillantása megkeményedett. Noha tizedmásodpercek alatt rendezte a vonásait, nem volt elég gyors ahhoz, hogy másoknak te tűnjön fel.
Felvihogott.

– Igenis – vigyorgott rá a szőke lányra. – Látom, azért te is szereted a jó mókát. Kezdtem már aggódni érted, drágám.

– A legkevésbé sem érdekel két éretlen kölyök gyerekes csatározása. – Annie a szavait meghazudtolva óvatosan helyet foglalt az asztal végében, a lehető legtávolabb a többiektől, különösen Mikasától. Figyelmessége ellenére mégis mindenki, még ha csak néhány másodpercig is, de megbámulta. Connie és Sasha megfeszültek, Mikasa pedig megmarkolta a tányérján felejtett kését. Eren és Jean is elhallgattak egy pillanatra, hogy aztán hangosabban folytassák nézeteltérésük rendezését.

Annie morgott valamit, mire Hitch szeme rávillant.

– Fáj a bizalmatlanság?

– Megérdemlem – vonta meg a vállát.

– Ez igaz – biccentett Hitch. – De vajon megkérdezték-e már, hogy miért akartad magaddal vinni Eren Jaegert?

Eren éppen ütésre lendítette a kezét, ám ezt hallva félúton megállt a levegőben. Jean, aki nem figyelt eléggé, bevitte a sajátját. Reccsenés hallatszódott, Eren egyenesen az arcába kapta, és ahogy hátratántorodott, ömleni kezdett az orra vére.

Kreusa felsikoltott.

Mikasa hátralökte a székét, és megragadta Jeant az ingénél fogva. A szemébe nézett, aztán lassan kifújta a benn tartott levegőt, és elengedte a fiút. Ellépett tőle, és Eren felé fordult. A fiú még mindig meghökkenve állt, a kezét sem eresztette le, Levi hadnagy viszont már ott termett előtte. A jelenlevőkkel mit sem foglalkozva úgy vizsgálta meg, hogy a két tenyere közé vette az arcát.

– Életed legtökéletesebb ütése lehetett – állapította meg elismerően. – Eltörted az orrát.

– Senki sem halt még bele ennyibe – jegyezte meg Annie. Ő is felállt, és nem törődve a hátába éles késként szegeződő pillantásokkal, odalépett Eren elé. Levi hadnagynak a szeme sem rebbent, mikor megérezte az érintését. Annie ugyan Eren arcára simította a jobbját, keze finoman hozzásimult az övéhez. – Mondd, Eren – törte meg a csendet –, te is szeretnéd tudni, miért pont téged akartalak? Hogy pontosan mi is a feladatom? Hogy mi, óriásbőrbe bújt emberek kiknek is dolgozunk? És kérlek – fintorodott el –, kezdj már valamit az orroddal. Undorító, hogy még mindig csöpög a vér.

Eren lehunyta a szemét. A törött csont és az orrvérzés is a semmivé lett, csupán a megszáradt vér emlékeztette, hogy Jean egyszer az életében tényleg meg tudta őt ütni annyira, hogy majdnem maradandó sérülést okozzon. A fiú persze nem győzött elnézést kérni, a vitájuk pedig mintha végleg a feledésbe merült volna, amint Annie visszaült a székébe, egyik lábát átvetve a másikon, karját összefonva, egyik lábát átvetve a másikon.

– Kinek dolgozol? – Eren hangja egészen karcos volt. – Ez valahogy kimaradt a mesédből. – Annie megnedvesítette az ajkát, miközben Eren folytatta a kérdezősködést. – Tudom, hogy nem Selma az irányítója mindennek, de azt sem hiszem el, hogy egy egész falakon túli világ akarja a pusztulásunkat. Hogy odakint mindenki azt akarja, hogy az emberiség kihaljon. Úgy érzem, van valaki, egy valaki, aki ennek az egésznek a kitalálója. Kérdem én, ki az? Ki lehet az az ember, aki mindenkit úgy rángat, akár egy bábut? Gyanítom, ő is közénk tartozunk. Úgy értem, úgy közénk, hogy olyan, mint te meg én… Intelligens. Kellő erővel kell rendelkezzen, ha valamiért mindenki vakon követi a parancsait. És nem lehet túl fiatal sem, hiszen anya gyermek volt még, amikor megtalálták a Mária fal előtt.

– Átveszed Armin szerepét? – szakította félbe Annie. – A fejtegetést hagyd meg neki.

– Úgy látszik, mégiscsak van esze – döbbent meg Jean is. – Azt hittem, csak egy hülye óriásmániás.

– Jean, fogd be – szólt rá Mikasa fáradtan.

– Ja, Jean, kérlek, tégy meg nekünk egy nagy szívességet és hallgass már végre el – vigyorgott rá Connie erőltetetten.

– Nincs olyan titok, amit nem lehet valamilyen módon kiszedni – mormogta Reiner, mire Annie megfeszült.

– Meg szeretnéd mutatni, hogy milyen fából faragtak? – kérdezte gúnyosan. – Egy magamfajta gyönge lány…

– Gyönge? Annie, kérlek! – húzta el a száját Eren. – Korábban már tisztáztuk, hogy te minden vagy, csak nem gyönge! Inkább azt áruld el, mi az a titok, amiről nem beszélhettek? Miért hajtogatja azt mindenki, hogy majd a pincében kiderül? Én… – Elhallgatott. Félve pillantott a barátaira, aztán vissza Annie-ra. – Mi nem fogunk megkínozni téged, Annie – mondta halkan, egyenesen a lány szemébe nézve. – Erre ígéretet teszek itt és most, mindenki füle hallatára. Ahogyan megesküdtem Nifának, hogy nem éri bántódás… Ugyanezt tettem Kreusával is… – Magán érezte mindkét lány tekintetét, de nem fordult feléjük, minden figyelmét Annie-nak szentelte. – És most veled is – jelentette ki határozottan. A kezdeti bizonytalanság tovaszállt, megtalálta a bátorságát. – Én megértelek… De neked is meg kell értened, hogy az emberiség léte a tét, nem csupán az én személyes boldogságom!

Annie szája széle felfelé rándult. Nem éppen a legbarátságosabb mosoly volt, sőt inkább grimaszba torzult, távolságtartónak és hitetlenkedőnek látszott, Eren azonban nem foglalkozott vele.

– Annie, kérlek!

Azt állítod, megérted – előzte meg a lány élesen –, ennek ellenére mégsem hagyod abba a faggatásomat, Eren.

Annie

Nem! – vágta el a mentegetőzését. – Fogalmatok sincs semmiről! Egyikőtök sem tudja, mibe keveredik! Higgyétek el, hogy nem akartok ebbe belefolyni! Az igazi ellenség… – Felnevetett, a fejét rázta. Szemében eszelős fény csillant meg. – Nem elég nektek, hogy tudtok a falakon túli világ létezéséről? És arról, hogy valami vár rátok a pincében? Ó, ne hidd azt, hogy én tudom, mi az, amit ott találunk, őszintén megmondom, fogalmam sincs. Valami, ami által minden megvilágosodik. Legalább addig… bírjátok ki. Ott megtudjátok, amit én nem árulhatok el.

– Miért csak ott? – ráncolta a homlokát Mikasa. – Miért nem most?

Igen! – kiáltott fel Eren zihálva. – Mi változik ott? Miért lehet pont ott és pont akkor?

Annie a szemét forgatta.

– Semmit sem tanultál, Eren?

– Mi lenne, ha inkább valami egészen másról beszélgetnénk? – csendült fel hirtelen az ajtó felől Armin hangja. A fiú a küszöbön állt, mögötte édesanyja, az asszony keze a vállán nyugodott.

– Csak nem újabb meséje van, Mrs. Arlert? – kérdezte Mikasa gúnyosan. Lieselotte annyival sem tisztelte meg, hogy odaforduljon felé.

– Az engedélyedet kérem – mondta szelíden. Hogy kinek, az hosszú másodpercekig rejtély volt. – Tudod jól, hogy nélkülünk esélyük sincs.

– Tudom – válaszolta végül Ymir halkan, mindenki legnagyobb döbbentére. – Mindig is tudtam, ezért is egyeztem bele abba, hogy csatlakozz hozzánk és találkozzanak veled. Az én drága Kristám… – Kreusára pillantott, halvány mosoly suhant át az arcán. – Talán mégsem akkora áruló, mint amilyennek gondoltátok?

– És te mi vagy, Ymir? – kérdezett vissza Armin. – Ha Kristát árulónak véljük, szerinted róla miképp gondolkodunk? Te lennél most a megmentőnk?

– Én? – Ymir elnevette magát. – Kérlek! Egy szóval sem mondtam ilyesmit. Én nem vagyok jó ember, Armin, de erre hamarosan mindannyian rá fogtok jönni.

– Ymir, ne mondj ilyet!

– Ugyan, Kristám – mosolyodott el a lány. – Csak őszinte vagyok.

Egymásra néztek, Kreusa felsóhajtott.

– Én elvesztettem a fonalat – törte meg a csendet a Connie. – Ymir… Mégis mi a fenéről beszélsz? T-te is… T-te is részese vagy ennek a pokolnak?

Ymir elvigyorodott.

– De még mennyire, Connie! – csettintett a nyelvével beismerően, mire Sasha felnyöszörgött.

– Van egyáltalán valaki, aki nem tud valamiről? Ha igen, az jelentkezzen, mert én személy szerint kezdek megőrülni!

Senki sem foglalkozott vele.

Eren felemelte a fejét, egész testében megfeszült, ahogy Ymirre nézett.

– Hallgatlak – suttogta. – Mást sem csinálok, csak hallgatok.

Ymir bólintott, vigyora mintha megfakult volna.

– Ülj le, Eren – intett az egyik szék felé –, ez nem egy rövid történet. Azt szeretném, ha rám figyelnétek, csakis rám. Ne szakítsatok félbe, mert nem fogom még egyszer elmondani. Ha befejeztem, talán megválaszolom a kérdéseiteket. Attól függ, milyenek, aztán a magam részéről letudtam ezt az egészet. Elegem van, hogy mindenki csak parancsolgat és irányítgat. A szabadság, Eren… Én is ugyanazért küzdök, amiért te: hogy többé ne éljünk egy ketrecbe zárva, ne szégyenkezzünk azért, amik vagyunk. Hogy kijuthassunk és világot láthassunk. Lángoló víz, a jeges tájak, minden szépség. Kegyetlen egy világban élünk, Eren, ugyanakkor… – Csillogott a szeme, ahogy Erenre bámult, és a fiúnak elakadt a lélegzete a felismeréstől. – Gyönyörű is ez a világ, Eren. És hamarosan ti is megtapasztaljátok mindkét oldalát.

Eren a magasba emelte a kezét. Összepréselte az ajkait, és amikor Ymir elégedetten biccentett, hátradőlt a székében.

– Ismerem Armin és Nifa édesanyját – közölte a lány mindenféle kertelés nélkül. – Persze az én történetem nem itt kezdődik. Az óriások közöttetek élnek, a falakon belül. Meglepően nagy létszámban, és annyi éven keresztül még csak sejtésük sem volt az embereknek a létezésünk felől. Azt hitték, az óriások csak vannak. Hogy nincsenek olyan emberek, akik képesek rá, hogy átváltozzanak. De mi itt vagyunk, mindig is voltunk és úgy érzem, mindig is leszünk.
– Én még azok közé tartozom, akik a falakon túl születtek. A Mária fal eleste remek lehetőséget biztosított, hogy elrejtőzzem az emberek világában, és azt hiszem, nem egy hozzám hasonló így cselekedett. – Fél szemmel Annie-ra pillantott, a lány azonban nem volt hajlandó ránézni. – Olyan vagyok, mint te, Eren. Mint ti. Képes rá, hogy óriássá változzak. Olyan is vagyok, mint Annie: megszámolni sem tudom, hány évet töltöttem kristályba zárva, a rémálmok fogságában, várva arra a pillanatra, amikor kiszabadulhatok. Gondolkodtam és gondolkodtam, erre legalább jó volt az a sok idő. Aztán hirtelen kiszabadultam. Valaki – egy asszony, aki Selmaként mutatkozott be – felébresztett. Elsőre látásra sem volt szimpatikus, hát még azután, hogy beszélgetni kezdtünk. A hideg rázott, valahányszor édes szavakat suttogott a fülembe… Ő maga a kígyó, de nem ő az, aki mindenkit irányít. Persze az események középpontjában helyezkedik el. Ő nem akárki, Eren, nagyon is fontos szerepet játszik, és nemcsak azért, mert ő az a nő, aki felnevelte Kreusát. – Krista összerezzent. Eren szíve kihagyott egy dobbanást.

– Ymir… Ő nem… Mi még nem… – Első ízben szólalt meg, mióta a lány nekikezdett a monológjának, Ymir azonban egyetlen pillantásával elhallgattatta.

– Selma Dok nem Fritz király lánya – jelentette ki a lány nyersen, mire Krista szeme kitágult.

– H-hogyan? – nyögte. – Fritz király…

– Selma Dok nem Fritz király lánya – ismételte meg Ymir –, hanem a királynéé. Selma Edna királyné törvénytelen gyermeke. Még jóval azelőtt született, hogy Edna királyné lett volna. A falakon túl látta meg a világot, és amikor Edna megismerkedett a királlyal, ott is maradt, ahol maradnia kellett. Nagyon sokáig, talán addig, amíg Ednában fel nem ébredt az anyai szeretet és úgy nem döntött, hogy magához veszi. Akkor a király is mindent megtudott. Ez körülbelül akkorra tehető, amikor rátaláltak Carla Jaegerre a Mária fal előtt. Mindent alaposan kiterveltek, nagyszerűen időzítettek, és igen, jól sejtitek, az az irányító az, aki ezekért felelős. Hogy ki is ő valójában? Én sosem találkoztam vele, csak Selmát ismerem. Selma mondott dolgokat, de nem mondta el a teljes igazságot. Mindannyian ismerjük az igazság egy-egy szeletkéjét… A pincén múlik, hogy össze tudjátok-e rakni a képet, drága Eren. – Szünetet tartott, már nem mosolygott. Valami ősi komorság ülte meg a tekintetét, Eren nem bírta tovább figyelni. – Selma rám bízta az Arlert házaspárt. Éveken keresztül tartották őket fogságban… Aztán megérkezett Selma, rájuk „talált” és gondoskodott róluk. Szánalmas volt, ahogyan engem is hazugságra kényszerített. Sajnálom, Lieselotte. Sajnálom, amiért eltitkoltam előletek, miféle ember… szörnyeteg a barátotok. Selma pontosan tudta, hogy elfogtak titeket, és a kisujját sem mozdította értetek egészen addig a pillanatig, amíg el nem jött az ideje, hogy szabadságot kapjatok. Akkor megadta a kegyelmet: óriássá változtatott benneteket, és hagyta, hogy felfaljátok azokat, akiknek lejárt az idejük, és már nem voltak többé a hasznukra. És mindezek után odaadott benneteket nekem. Ymir úrnő tudja a dolgát, nem igaz? – Ymir hangja keserűen csengett. – Úrnő lennék? Ó, igen, az vagyok. De te is, nem? Mi vagyunk az irányítói a magunk családjának. A sokaság úrnője vagyok, Ymir. A sokaságé. Egy óriásokból álló sokaságé, akik különlegesek, akik emberibbek, akik majdhogynem olyanok, mintha emberek lennének óriásbőrben. Olyan óriásoké, akik eszüket vesztett gyilkológépek helyett rendelkeznek bizonyos mennyiségű intelligenciával… És én most őket ajándékozom nektek, Eren Jaeger – nézett a döbbent fiú szemébe. – Őket, akik nemcsak emberevő gyilkosok, hanem intelligensebb egyedek, őket, akiket irányítás alatt tarthatok… és magamat, a sokaság úrnőjét… Egy sereget adok nektek, Eren, egy óriásokból álló sereget, akikkel visszafoglalhatjátok azt az átkozott falat, és akik segítségével el tudtok jutni a pincéig, hogy véget vethessetek ennek a rémálomnak.

Ymir elhallgatott, befejezte a történetét.

– Egy óriásokból álló sereg? – cincogta Sasha. – Ez most… Ez most komoly, Ymir?

– A lehető legkomolyabb – bólintott. A mosolya halvány volt és elégedett. – Na, mit szólsz hozzá, Eren? Mit gondolsz, mekkorák lennének a túlélési esélyeink, ha nemcsak ennyien vágnánk neki a Mária fal visszahódításához?

– Ez… – Eren megnedvesítette az ajkát; remegve nézett végig a társain. – Srácok, ez…

– Ez a kulcs – lépett előre Kreusa. – Ez a kulcs a győzelmünkhöz, Eren.

A fiú lassan bólintott.

– Készen álltok? – kérdezte a barátaitól.

– Vágjuk bele – vigyorgott Connie.

– Nyírjuk ki a mocskokat! – tapsolt Sasha.

– Befejezzük ezt a háborút – szorította ökölbe a kezét Reiner. – Addig nem nyugszom, amíg be nem végzem a küldetésemet.

– Én sem – suttogta erre Bertolt.

– Hiszen mindannyian ezért vagyunk most itt, nem igaz? – húzta fel a szemöldökét Annie. – Hát mire várunk, nem igaz, fiúk?

– A játékra – vihogott Hitch. – Tudod, Annie, az igazi játszma még csak most fog elkezdődni.

Eren felállt. Nem kérdőjelezte meg Ymir meséjét, a szíve viszont mintha átdöfte volna a bordáját, annyira erőteljesen dobogott. Nem félelmet érzett, hanem valami egészen mást: lelkesedést. A győzelem ízét a nyelve hegyén… A reményét, hogy az emberiség valóban revansot vehet a Mária falon ejtett sérelemért.

– Uram… Levi… – szólította meg a férfit suttogva. – Mit gondolsz… Úgy értem… Mit gondol… Öhm… mindegy. – Az éjszaka emlékétől biztosra vette, hogy az arcát elöntötte a vér. El akarta fordítani a tekintetét, de aztán megérezte a hadnagy érintését a csuklóján, és a feszültség, mely lassan, pontról pontra növekedett a testében, hirtelen alábbhagyott. Ellazulva simult bele az érintésbe, és remélte, hogy a barátait jobban leköti Ymir faggatózása, mintsem hogy kettőjük párosa.

– Nem rossz – mormolta Levi halvány mosollyal a szája szegletében. – Nem rossz.

Eren megszorította a kezét: végre-valahára biztosan készen álltak.

Készen álltak rá, hogy visszafoglalják a Mária falat… Hogy fényt derítsenek az igazságra.

Hogy eljussanak arra a helyre, amely minden titok tudója.


A pincébe.

6 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hű-ha. Ez volt a szép mesedélután :D
    Egyre több kérdésre kapunk választ (bár ez sajnálatos módon csupán még több kérdést szül :D), és egy óriássereg? Fantasztikus.
    Nos, köszi az újfent remek fejezetet, remélem a következőt hamar hozod :D
    Szim, a lelkes

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Szükség volt erre a mesedélutánra, de most már tényleg nem húzom tovább, hátrahagyjuk Trostot és irány a pince. :) Ott minden tisztázódni fog, nem lesz több kérdés, csak válasz (remélhetőleg). :D
      Az óriássereget az egyik OVA-nak köszönhetjük, remélem, tetszeni fog, amit kitaláltam.
      Köszönöm, hogy írtál, igyekszem a következővel!
      Detti ^^

      Törlés
  2. Hello ^^ most találtam rá a blogodra és imádom *.* kB 2nap alatt végig olvastam és WoW. Már nagyon várom az új részt :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, hogy írtál, nagyon örülök, hogy ennyire tetszik! *-* Remélhetőleg estefelé sikerül hoznom a következő fejezetet. :)
      Detti ^^

      Törlés
  3. Jajj...ne várakozással tovàbb!!*.* <3<3 Devilgirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És már nem is várakoztatlak tovább, hanem jó olvasást kívánok az új fejezethet! ;) Detti ^^

      Törlés