2017. június 30., péntek

Vihar – 26. fejezet – Alethea

Vihar

26. fejezet

~ Alethea ~

– Egek! – Yoel elhúzta a száját, miközben a fejét ingatta. – Nem gondoltam volna, hogy kölyök létedre ennyire szívós vagy. Persze mit is várunk Grisha fiától, nem? Az öcsém mindig is ilyen volt. Ha a külsődet nem is örökölted tőle – hála az égnek, nem? –, legalább valamiben hasonlítasz rá. – Eren rávicsorított. – Kár, hogy le kellett vágnom mindkét karodat, hogy egy kis nyugtot verjek beléd – folytatta a férfi elmélázva. – Igazán kár.

A fegyver csöve Eren hátába nyomódott, és valahányszor Kreusa hátrapillantott, rémület csillant meg kék szemében. Yoel őt egy ujjal sem bántotta – leszámítva azt a néhány rúgást és pofont, amivel indulás előtt, noszogatásképp adott –, Johannát és Levit azonban hátrahagyták; mindketten mozdulatlanul feküdtek a vértócsában, a pince koszos padlóján. Eren páni félelmet érzett a torkában: senki sem segíthetett rajtuk, hiszen Mikasa, Armin meg a többi barátjuk a maguk csatáját vívták a falakban megbúvó óriásokkal.

Yoel nem árulta el, hova viszi őket, hiába kérdezték. Függetlenül attól, hogy Kreusa a lánya volt, éppúgy az ellenségének tartotta, ahogyan Erent is; mindkettőjük életét fenyegette, ahogy előrelökdöste őket az alagútban.

– Közvetlenül a fal alatt lehetünk – suttogta Kreusa. – Most haladhatunk át… Egy titkos, földalatti út, mely kivezet minket Shiganshinából. A fal túlsó oldalára kerülünk, Eren. Oda, ahonnan a családunk származik.

Yoel felkuncogott.

– Hamarosan – ígérte. – Hamarosan a saját szemetekkel láthatjátok, hogyan pusztítjuk el azt a szánalmas pórnépet, akik elmenekültek a kötelességüktől és inkább falak mögé rejtőztek. Hátrahagytak minket, a saját embereiket. A nagyapád – pillantott Kreusára –, az öreg, ostoba Fritz annak a bolondnak a leszármazottja, aki falakat emelt a birodalma köré, hogy megóvja magát az óriásoktól. – Gúny csengett ki a hangjából, sértette Eren fülét. – Nem tudjuk, honnan érkeztek – mondta tovább Yoel –, sem azt, hogy hogyan képesek szaporodni nemzőszervek nélkül, egyszer csak megjelentek és az emberiség rohamos fogyatkozásba kezdett. Mire a vezetők észbe kaptak, az emberek nagyját felfalták azok a kibaszott szörnyetegek. – A fejét ingatta, mosolya egészen torzzá vált. – Aztán persze tettünk valamit. – Eren lehunyta a szemét e szavakra. Büszkeség. – Hatalommal ruháztunk fel néhány kiválasztottat; ők lettek azok, akik óriássá alakulva felvették a harcot az óriássereggel. – Szünetet tartott, és megállt. Már majdnem látták az alagút végét, egyre inkább világosodott, Yoel azonban mintha nem akarta volna folytatni az útjukat. – Valahogy így történt – mormogta. – Ez volt mindennek a kezdete.

– Tehát ez az egész… – törte meg a csendet Eren rekedten, mire Yoel tekintete rárebbent. Megköszörülte a torkát, és csak utána tette fel a kérdését: – Tehát ez az egész csak a bosszúról szól? Egy kicsinyes, ostoba bosszúról, mert voltak, akik magukra hagytak embereket az óriásokkal elleni harcban?

– Fogalmad sincs semmiről, kölyök – sziszegte erre Yoel. – Te nem voltál ott.

– Miért? Maga igen? – kérdezett vissza Eren. – Én nem hiszem. Ezek a falak túl régóta állnak, ráadásul… Tudta, hogy mindegyik falban a Kolosszális Óriáshoz hasonló óriások pihennek? Köréjük emelték a falakat. És élnek. A Mária falban levők parancsszóra előtörtek, a Sina falban levő meg… Talán az is. Hogy lehetséges ez az árulás? A falakon belül élők nem tudtak róla?

– Csak a kiváltságos helyzetben levők tudtak.

Eren elfintorodott.

– A királyi család? – tippelt.

– Például. De voltak még mások is. Az Ackerman klán, a Langnar család, a Lenz család… Csak hogy néhány nevet említsek. Ó, úgy látom, ismerősek. Hát persze, milyen ostoba is vagyok! Az én drága Kreusámból is Lenz lett egy kis időre, nem igaz? A sógorom, Philip… Tudod, drága unokaöcsém, nem szeretjük az árulókat. Ugyanazt érdemelte, amit az anyád is, Eren. Szerencsére vannak, akik nem felejtették el, miért harcolunk. Vannak, akik megbánták, amit az őseik tettek.

– Maga mégis mi a francról beszél?

– Hamarosan…

– Tudom – szakította félbe ingerülten. – Hamarosan megtudjuk. De én nem hamarosan akarom megtudni, bácsikám, hanem most. Válaszokat akarok! És azt akarom, hogy regenerálódjak! Levágta mindkét karomat, gyáva féreg! Harcoljon!

– Szeretnéd, hogy összemérjük az erőnket? – Yoel gúnyosan vigyorgott. – Hát jó. Megtehetjük, miután megérkeztünk a szülőföldünkre. Kíváncsi vagy az óriásalakomra, mi? Én is a tiédre.

– Miért nem lepődöm meg… – sóhajtotta Kreusa. – A civilek, akik nem képesek rá, hogy átváltozzanak, nem is folynak bele az ilyesfajta ügyekbe.

– Jól gondolod.

– És maga kit evett meg? – kérdezte Eren. – A napnál is világosabb: ahhoz, hogy valaki efféle képességre tegyen szert, szüksége van egyfajta szérumra, aztán meg fel kell falnia valakit, aki szintén óriássá tud változni. Kreusa a nagyapánkat ette meg, én az apámat. És maga? Selma? Az anyám? Istenem, mindannyian embert ettünk!

– Ez volt a sorsunk – vonta meg a vállát Yoel. – Megannyi harcos állt készen rá, hogy feláldozza magát a nemes célunkért. Ne hidd, hogy sokat szomorkodtunk miattuk. A falakon túli király és királyné, azaz a nagyszüleim büszkén áldozták fel magukat, ahogyan Selma nagyszülei is. Akinek az volt a sorsa, hogy a frontvonalon küzdjön az elnyomottakért, az nem habozott: gyermekébe, unokájába döfte az injekciós tűt és büszkén halt meg általa.

Kiértek az alagútból, a fény Eren szemébe vakított, beléfojtva dühös felháborodását. Kreusa meglepett nyikkanását hallotta, és legszívesebben a lány után kapott volna, hogy megvédje őt, ám félúton rá kellett döbbenjen, hogy Yoelnek köszönhetően nem maradt mivel megfognia. Még mindig nem nőttek vissza a karjai, és már majdnem ott voltak, ahová Yoel vezetni akarta őket.

Kiléptek a szabad levegőre, és a vakító fény visszatükröződött valamiről… Egy hatalmas kékségről, ami a beláthatatlan végtelenségbe kúszott, s ami úgy csillogott, akár egy drágakő. A levegőben különös, sós illat keringett, s Eren… megbabonázta nézte az eléje táruló látványt. Úgy itta magába, mintha sosem akarná elfelejteni mindazt a gyönyörűséget, amit látott. A fák mintha zöldebbek lettek volna, a virágok elevenebbek, és a megannyi szépség közül kiemelkedett az a valami, amit óceánnak hívtak, s ami lélegzetelállító volt. Kegyetlen, ám gyönyörű világban éltek, s most végre megértette, miért mondta ezt Mikasa. A világ a sok szörnyűség ellenére is teli volt szépséggel, és odakint, a falak általi ketrecen túl várt rájuk a szabadság… Eren a nyelve hegyén érezte, és nem tudott betelni vele.

Az óceán finoman hullámzott. A távolban, messze a parttól megszámlálhatatlanul sok hajó ringott a vízen. A fű kikopott a hatalmas lábnyomoktól, melyek a faltól északnyugat felé vezettek.

Óriások.

A kegyetlen, ámde gyönyörű világban igenis léteztek óriások.

Yoel elkiáltotta magát:

– A falakon túli birodalom uralkodónője, Johanna Jaeger áldozatául esett a bentiek kegyetlenségének! Elhoztam azokat, akik törvényes örökösei a koronájának: a lányomat, Kreusa Fritzet – ragadta meg Krista karját –, aki egyben a benti világ úrnője is, s az unokaöcsémet, Eren Jaegert, szeretett fivérem, Grisha fiát.

Eren összeszorított foggal tűrte, hogy odalökje Kreusa mellé. A lány felszegte a fejét, és büszkén nézett végig az összegyűlteken. Katonák voltak, éppolyan háromdimenziós manőverfelszerelést viselve, amilyet Eren és Kreusa is. Mintha nem tartottak volna az óriásoktól. Igaz, Eren hiába forgolódott, egyet sem látott, de… Bármikor felbukkanhattak, ezek az emberek viszont nyugodtan várakoztak Yoel visszatértére.

– Ó, igen! – kapott a fejéhez Yoel. – Erről megfeledkeztem. Ide a felszereléssel, drágáim. Csak nem képzelitek, hogy felfegyverkezve vezetlek benneteket a városunkba?

Eren a szemét forgatta.

– De, pont ezt képzeltük.

– Ennyire ostobának nézel, kölyök? – sziszegte a fülébe a férfi. Eren elfintorodott.

– Én csak azt mondom, ami a valóság.

Yoel felhorkant.

– Irritáló kölyök – mormogta. Gondosan ügyelt rá, hogy a szavait véletlenül se hallják meg a katonák; azok így is kíváncsisággal vegyes félelemmel bámulták a két fiatalt.

– Hova megyünk? – suttogta Kreusa. – Én nem látok semmiféle várost.

– Egy újabb földalatti kaland – vicsorogta Eren. – Már kezd nagyon elegem lenni.

– Okos fiú – biccentett Yoel elismerően. – Talán mégis van remény a te esetedben is.

– Remény…

Kreusa megmerevedett; óvatosan Erenre pillantott.

Vigyázz vele és maradj veszteg! – formálták az ajkai, mire Eren kelletlenül bólintott. Vissza kellett fognia magát, ebben igazat adott Kristának, de sosem volt a türelméről híres. Ezen mit sem javított, ha eszébe jutott a pince és az ott történtek: Levi és Johanna eszméletlen teste, a fegyver dörrenése, a vér padlón. Végigszaladt a hátán a hideg, egész testében megfeszült. Az emberiség legerősebb katonája… ezekben a percekben éppen elvérzik? Felkavarodott a gyomra a gondolattól.

– Ezek a katonák… – törte meg a csendet Kreusa. – Ők mind óriások? És akik a falakban pihentek… Ők mindvégig vártak erre a napra? Egyáltalán hogy kerültek a falakba? Kit szolgálnak?

Yoel egyik kérdésére sem felelt.

– Irritáló kölykök – mormogta magának. – Egytől egyig irritáló kölykök.

Eren lenézett a karjára, a csuklójáig regenerálódott már.

Még ne – intette magát türelemre. Összeszorította a fogát, és hagyta, hogy Yoel egy újabb földalatti alagútba vezesse.

** * **

– Pixis tábornok! Pixis tábornok!

Anka keze ösztönből moccant a kardja felé. Hosszú évek óta először kellett felvérteznie magát az óriások támadása ellen – többnyire Pixis tábornok mellett időzött, és próbálta megakadályozni, hogy a tábornok még többet húzzon az itókájából –, és nem hazudott magának: titokban nagyon várta ezt a pillanatot. Annak idején a Helyőrséghez csatlakozott – részben Carla nyomására, aki óvta attól, hogy Felderítő legyen és a falakon túlra merészkedjék –, s nem bánta meg, hiszen e döntésnek köszönhetően ismerte meg Gustavot is, de… Ő is vágyott rá, hogy lássa azt a világot, ahová Carla tartozott. Persze tanult Lieselotte hibájából. Ő átlátott Selma és Céline álcáján, még Carla előtt rájött, hogy nem szabad megbízniuk bennük, ám hiába figyelmeztette fogadott nővérét, az nem hallgatott rá. Lehetetlennek tartotta, hogy Selma vagy Céline elárulja őket. Lehetetlennek – és ez lett a veszte is. Anka azonnal tudta, hogy Selma közrejátszott Carla halálában, elég volt egy pillantást vetnie a nő arcára. Kézen fogta Kreusát, nem kérdezett semmit, és nem is nézett többé hátra. Elvezette a gyermeket, közben meg magát szidta.

Akkor nem mertem ellenszegülni – gondolta –, nem mertem feltenni a kérdéseimet. Megbíztam Grishában, hogy nem hagyja magára Erent… A saját fiát… Aztán mi történt? – Keserű mosoly játszott a szája szegletében. Gustav észrevette, de nem tette szóvá. Érezte az érintését a csuklóján, s finoman megborzongott. Gustav ujjai lejjebb csúsztak a kezén, egy pillanatra megtalálták az övéit. Leheletnyi szorítás, csak ennyit kapott a férfitól, a tekintete egészen különös volt, szinte megfejthetetlen. Talán kimondatlan szavak? Anka a fejét rázta, inkább tovább gondolkodott. – Amikor újra találkoztam a fiúval, az apja már halott volt, ő pedig… óriássá változott. Óriássá… Azt hiszem, akkor értettem meg teljesen Carla történeteit. Akkor tudatosult bennem, hogy ő maga is miféle képességgel rendelkezett. – Lehunyta a szemét, megfeszült. – Carla… – A nő neve fájdalmas sóhajként gördült le a nyelvéről. – Meg foglak bosszulni. Nem hagyom, hogy Selma győzzön, véget vetek ennek a borzalomnak, még akkor is, ha belepusztulok.

– Pixis tábornok! Pixis tábornok! – hallatszott továbbra a vinnyogás.

– Hannes – forgatta a szemét Gustav, amint felismerte.

– Már megint ő – pödört egyet a bajszán Pixis. – Komoly a baj.

– Pixis tábornok, megszámolhatatlan mennyiségben özönlenek be az óriások a lyukakon! – zihálta Hannes, térdre zuhanva a tábornok előtt. – Több jelentés is érkezett, elsöpörték Ragakót, lerohanták Daupert! Nem tudjuk őket megállítani! Ha meg is ölünk közülük néhányat… Ekkora túlerő ellen esélyünk sincs! – kiáltott fel. Rettegés ülte meg a tekintetét, Anka borzongva fordult el tőle. – A fővárosból is nyugtalanító hírek érkeztek! – hallotta fél füllel Hannes rekedt-rémült hangját. – A Sina falban levő óriás… állítólag kitörte magát onnét… A falak… A Rózsa fal és a Sina fal… végleg elestek, Pixis tábornok.

Anka remegve sóhajtott.

– Ez lenne a vég? – suttogta. – Az óriások kiirtják az emberiséget? Ez lenne a bukásunk napja?

– Ne fessük az ördögöt a falra, gyermekem! – tette a vállára a kezét Pixis. Annyira nyugodtan mosolygott, hogy Anka majdnem rákérdezett, mennyi maradt még a flaskájában. A két rózsás folt az arcán és a lázas fény a férfi szemében mindenről árulkodott. – A bizalmunkat fektettük Eren Jaegerben. A feladatunk, hogy időt nyerjünk neki, elfelejtetted?

– Időt? Na és az emberek?

– Megkezdtük az evakuálást – mondta gyorsan Gustav.

– És mégis hová? – kérdezte Anka keserűen. – Áruld el, Gustav, hol vagyunk biztonságban? Hol nincsenek ott ők?

Gustav felhúzta a szemöldökét.

– Ezt pont te kérdezed, Anka? Te, aki még jártál is odalent?

– H-hogyan?!

Anka szeme kitágult, ahogy megértette.

– Az A-alvilág? – nyögte. – Azt akarod, hogy az emberek…

– A földalatti alagutak – pontosított Gustav. – Annak idején megannyi földalatti utat építettek. Nemcsak az Alvilágra gondolok. Minden összeköttetésben van mindennel, Anka, ezt még te magad mesélted. Olyan helyre kell menekítenünk a megmaradt emberiséget, ahová az óriások nem követhetnek bennünket! Az elmondások alapján Nifa Arlert sem tudott sokáig az óriásalakjában időzni odalent. Ha azt akarjuk, hogy az emberiség túlélje, le kell vinnünk őket a föld alá! Ez az egyetlen megoldás!

– És a hegyek – szólalt meg hirtelen Hannes. – A hegyekben levő barlangok, elég sötétek és elég szűkösek ahhoz, hogy az óriások ne tudjanak beférni. A nagyobb példányok biztosan nem, ha pedig emberi formában jut be oda az egyik dög, átváltozni nem tud anélkül, hogy ne öletné meg saját magát is.

– Pontosan – biccentett Gustav. – Hannes, te ott voltál Shiganshinában… Mi a helyzet a vízzel?

– Nem követtek minket – rázta a fejét a férfi. – A hajók hemzsegtek az emberektől, de meg sem próbáltak utánunk jönni.

Gustav elégedetten mosolyodott el.

– Látod, Anka? – fordult a nő felé. – Még nincs vége.

– Még valóban nincs – mormogta Pixis. – Aztán meglátjuk, mit tudunk tenni. Anka, Gustav… Köszönöm, hogy mellettem voltatok az elmúlt években. Két hűséges katona, két nagy bolond… – Felnevetett. – Ha túlélitek, házasodjatok már össze, az Istenért! – vágott egy nagyot Gustav hátára. – Mentsd meg a nőt és az emberiséget, és nyert ügyed van, Gustav fiam. – Felettébb jól szórakozott, mikor meglátta a döbbent arcokat; sem Gustav, sem Anka nem jutott szóhoz. Anka arca lángolt. Hirtelen annyira zavarban volt, hogy azt sem tudta, merre, kire nézzen… Annyit biztosan tudott, hogy Gustavra nem pillanthat, mert akkor abba belehal. – Remek – csapta össze a tenyerét Pixis. Mind Anka, mind Gustav összerezzentek. – Na, induljunk! Nyírjunk ki néhány dögös nőstényt! Talán a benne lakozó nem egy gyermek lesz, mint legutóbb – sóhajtotta. – Egyszer nekem is lehet szerencsém, nem igaz, Hannes?

– I-igen, uram.

– No, gyerünk! Előre az emberiségért!

Anka ökölbe szorította a kezét, a zavartsága elillant.

Előre – gondolta. – Érted, Carla.

** * **

– Ez nem lehetséges…

Mikasa a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa a kiáltását. Az óriás, amelyik megette annak idején Carla Jaegert, nem a Mária fal túloldaláról érkezett, hanem a Rózsa fal felől. Ember lapult benne és mosolya éppolyan riasztó volt, mint amilyenre Mikasa emlékezett. A sokktól szinte kővé dermedt, úgy nézett farkasszemet a szörnyeteggel.

Az óriás nem eresztette el, vastag ujjai körülfonták a derekát, és mintha egy pillanatra Bertoltra pillantott volna, mielőtt szorítása felerősödött volna. Bertolt lassan biccentett a fejével, szája széle felfelé kunkorodott.

Szörnyetegek!

Mikasa levegőért akart kapkodni, tüdeje viszont sípoló hangot hallatott. Kidülledt a szeme, és a fájdalom elviselhetetlenné vált. A reccsenés összetéveszthetetlen hangja élesen ivódott az elméje, s utána… valahogy könnyebb lett. Mintha megszűnt volna a kín, ami addig a csontjaiba mart, minden könnyű lett, a teste meg ernyedt. Az óriás keze lejjebb csúszott rajta, a lábainál fogva emelte a magasba, és ő éppúgy lógott odafent, ahogy egykor Carla. Vér fémes ízét érezte a szájában, a kardja a kavargó porba zuhant.

– Ne kíméld! – hangzott Bertolt könyörtelen utasítása, aztán a fiú hátat fordított nekik. Mikasa résnyire nyílt szemmel bámult utána; nézte, amint megindul valahová… a Jaeger család háza felé.

A pince – gondolta. – A pincébe tart… Eren után.

Ahogy eszébe jutott Eren, mintha kijózanodott volna. Az egyetlen, aki a családjából megmaradt… Az egyetlen, akire számíthatott. Azon a napon, amikor Bertolt lyukat ütött a Mária falba, ígéretet tett Carlának, hogy mindig mellette marad.

– Nem… – nyöszörögte. – Még nincs vége…

Küzdj!
Küzdj!
Küzdj!

A fiú kiáltása még most, annyi évvel később is a fülében csengett.

Küzdj!

Annak ellenére, hogy majdnem mindene eltörött, maradt még benne annyi erő, hogy ne adja fel.

KÜZDJ!

A kampó az óriás nyakszirtjébe fúródott, s Mikasa maga sem értette, hogyan lehetséges, de valahogy sikerült kitépnie magát a szorításból. Talán az segíthetett, hogy merő vérben úszott, talán az, hogy az óriás figyelme valamiért elterelődött. Száját szélesre nyitva nézett a távolba, Mikasa pedig megragadta a lehetőséget. A teste egymás után többször könnyedén pördült a levegőben, és még a fájdalmat sem érezte, pedig azt hitte, vissza fog térni, amint kiszabadul a lény markából. Vére a fülében dobolt, s ahogy a lábával megérintette a talajt, megbotlott az egyik kiálló kődarabban. Arccal előre ért földet a porba.

– Bertolt… Ti átkozott szörnyetegek! – vicsorogta.

Az óriás lebámult rá. A könnyek a szemét csípték, észre sem vette, mikor kezdett el sírni – vagy egyáltalán miért. Bertolt árulása vagy a múlt emlékei kínozták jobban? Nem tudta eldönteni. Azzal a kezével, amelyik nem tört el, kinyúlt a kardjáért, és nagy nehezen térdre küzdötte magát.

– PUSZTULJ! – sikoltotta, és a kardját a magasba emelve felkészült, hogy az óriás felé csapjon. A könnyek a szeme sarkában a haragtól voltak, most már tudta. Megfeszítette a testét, amennyire csak sikerült, és figyelmen kívül hagyta a belényilalló fájdalmat. A fájdalom nem létezett, sosem létezett. Csak az erő volt az, ami a testében pulzált, ami cselekvésre szólította fel: küzdj, küzdj, küzdj! Küzdj és pusztíts!

Mikasa a fogát vicsorította.

– KÜZDJ!

És abban a percben, hogy támadni akart, lába alól kiszaladt a talaj, ő maga meg a levegőbe dobódott, hogy aztán hatalmas csattanással érjen földet. A bordái… Eltörtek a bordái, ezt egyből tudta. A kardja messze repült tőle, és a mosolygó óriás lassan fölé hajolt. Lehunyta a szemét, mellkasából reszketeg sóhaj szakadt fel.

Shiganshina, az otthonom – gondolta lágyan. – Legalább itthon vagyok, amikor bevégzem.

És akkor meghallotta az üvöltést.

Túl ismerős üvöltés volt.

Felemelte a fejét, és nem akart hinni a fülének:

– Annie? – lehelte a lány nevét, a Nőstény Óriás pedig megállt mellette. Annie jeges-kék szemében harag izzott, a vállán meg… a vállán meg Armint és Sashát pillantotta meg. A lány ült, Armin viszont úgy állt, hogy közben Annie nyakában kapaszkodott. Mindkettőjük arca komor volt, ahogyan Annie-é is.

– Mikasa! – Egyedül akkor suhant át a megkönnyebbülés a fiú arcán, amikor találkozott a tekintetük.  – Mikasa, ugye jól vagy? – Mondott valamit Sashának, azonban túl halkan ahhoz, hogy Mikasa meghallja a körülöttük uralkodó káoszban.

A távolban Hanji Lieselotte oldalán küzdött, tetőtől talpig vér borította. Óriások tetemei füstölögtek, és azok, akik háromdimenziós manőverfelszerelést használva harcoltak, fogytán voltak az üzemanyagnak.

Mikasa arra eszmélt fel, hogy Armin letérdelt mellé. Sasha a nyakát karolta át, s amikor elengedte azt, fájdalmasan sziszegett, ahogy elterült a földön. Mindkét lábát eltörte, használhatatlan volt.

– Biztonságba kell helyeznünk! – nyögte ki Mikasa az első gondolatát. Armin gyengéden simított végig az arcán, kisöpörve a szemébe lógó nyirkos, véres tincseket.

– Ahogyan téged is.

– Armin… – Mikasa hangja elcsuklott. – Azt hittem… Bertolt… és Reiner…

– Árulók – bólintott a fiú komoran. – Tudom.

– De…

– Hitch megmentett minket – suttogta Sasha. – Átváltozott óriássá… és megmentett minket.

– Hol van Reiner? Hitch megölte őt? – Mikasa a fejét forgatta. Annie dühösen morgott a mosolygó óriásra. –  Sehol sem látom. Armin…

Armin az ajkára helyezte az ujját.

– Később mindent elmagyarázunk, Mikasa – vágott a szavába higgadtan –, de most nem érünk rá. Ki kell menekítenem titeket innen, mielőtt komolyabb bajotok lesz.

Mikasa szeme kitágult.

– Eren – lehelte, ahogy eszébe jutott a fiú. – Armin, Bertolt Eren után ment! Most azonnal… Áú!

– Ne, inkább ne mocorogj!

– Bertolt Eren után ment! – nyögte a lány. – Nem érted? Eren veszélyben van!

– Minden rendben lesz, Mikasa – mondta erre Sasha. – Minden rendben.

– De…

A mosolygó óriás elunta.

Armin talán életében először káromkodott, Mikasa mégis helyénvalónak érezte, hogy kiszaladt a száján. A pillanat, amikor a Nőstény Óriás egyszerre támadt a Mosolygós Óriással, lélegzetelállító volt. Két gigantikus teremtmény, ahogy egymásnak esik, Mikasa szeme előtt elevenedett meg a világ igazi kegyetlensége.

Annie korábban visszafogta magát. Akkor, amikor Erennel harcolt, visszatartotta valami, talán pont az, hogy a barátjának tekintette a fiút, de Arminnak igaza volt: ahhoz, hogy győzelmet arassanak, le kellett mondaniuk az emberségükről, s Annie… Ő réges-rég megtette, még jóval Shiganshina előtt, amikor gyermek volt.

Armin talpra ugrott.

– A FRANCBA, HITCH! HOL VAGY MÁR?!

– Hitch?

– Ő is velünk jött – magyarázta Sasha. – Ő… megmentett.

– Mi folyik itt, Armin?

Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, Mikasa fülét ismerős hang ütötte meg.

– Armin! Mikasa! Sasha!

– Jean! – suttogta a lány döbbenten. – Te meg…

A fiú köpenye füstölgött a rászáradt vértől, arcát megannyi seb tarkította. Felszakadt a szemöldöke, és úgy festett, mint akit többször állon vágtak volna. De élt, és ez már sokat számított. Nem sérült meg annyira, hogy ne tudjon mozdulni, mint Mikasa valamint Sasha… Az ő sérülései eltörpültek, mintha csak karcolások lettek volna.

Végigmérte a lányt, és szája szegletében halvány, gúnyos mosoly jelent meg.

– Ennyit arról, hogy minden rendben lesz – közölte a fejét csóválva, majd sietve Mikasa hóna alá nyúlt. – Kapaszkodj belém… Lassan felemellek.

– Azt hiszem, eltörtem a… Áú!

– A bordáidat, igen – forgatta a szemét a fiú. – Szép volt, emberiség legerősebb katonája.

– A-az… Levi hadnagy… – préselte ki a szavakat nagy nehezen Mikasa, mire Jean felhorkant.

– Akkor őutána. Nekem mindegy.

Annie kigáncsolta az óriást, így Mikasa már nem tudott válaszolni. Jean a karjaiba emelte, a következő pillanatban pedig oldalra vetődött, hogy kitérjen a zuhanó testtől. Armin a fogát csikorgatva húzta magával Sashát.

Por kavargott a levegőben, Mikasa pedig ismét farkasszemet nézett az óriással.

– Annie életben van… És ez az óriás… Ez…

– Intelligens – zihálta Armin.

– Ez…

– Tudjuk, ki van benne.

Mikasa elhallgatott.

Armin és Sasha összenéztek.

– Egy nő – folytatta végül a fiú –, akit lassan másfél évtizede halottnak hiszünk.

– Hogyan?! – nyögte Mikasa meglepetten. – Mégis… mégis kicsoda?

Armin lassan a mosolygó óriás felé fordította a fejét. Annie rávetette magát, és a kavargó porban csak halványan látszódott az alakjuk. Annie vérszomjas vicsora, az óriás széles, őrült mosolya… Az üvöltésük, amit hallva Mikasa hátán jeges hideg szaladt végig.

Armin visszanézett rá, összekapcsolódott a tekintetük.

– Alethea – mondta. – A neve Alethea Fritz. Kreusa édesanyja.

** * **

– Térdre! – parancsolta Yoel, mire Eren elfintorodott.

– Már megint?

– Mozdulj már, kölyök!

– Jól van, jól van. – Kelletlenül úgy tett, ahogy Yoel kérte. – Látod? – nézett fel aztán; széttárta megcsonkolt karját. – Teljesen fegyvertelenek vagyunk, még átváltozni sem tudok. Kreusa meg… Nem ostoba, tudja, hogy azonnal átalakulnál. A kettőtök csatája… még nem kezdődött el, igaz?

– Azért rajtad tartom a szememet, kölyök. – Yoel leplezetlen undorral mérte végig. – Éppolyan irritáló vagy, mint az ostoba apád is volt – rázta meg a fejét. A lusta mosoly csak felkúszott az ajkára. – Igaz… – mormogta. – Nagy szívességet tettél nekem, amikor felfaltad. Eggyel kevesebb gond, amivel törődnöm kell.

– Tehát maga áll minden mögött?

A földalatti alagút egy régi vár romjaihoz vezette őket. Kívül-belül ingatagnak látszott, és voltak részei, amik teljesen elpusztultak az évek folyamán. Yoel egy terembe vezette őket, ami talán a trónterem lehetett – legalábbis Eren erre következtetett az emelvényből és a két kőszékből –, aztán arra kényszerítette, hogy letérdeljenek.

– Remélem, nincs harag, amiért kiláncollak titeket – vigyorgott rájuk a férfi, figyelmen kívül hagyva a kérdéseiket. Csak arra válaszolt, amire válaszolni akart, máskülönben pedig nagyszerűen szórakozott a tudatlanságukon és az idegességükön.

– Ezeket a csonkokat mégis…

– Pofa be!

Eren összepréselte az ajkait. Yoel a nyaka köré tekerte az egyik láncot, a másik kettővel pedig a karját rögzítette. Egy-egy ujja már visszanőtt, de még mindig nem érzett magában annyi erőt, hogy át tudjon változni. Yoel pontosan tudhatta ezt, mert elégedetten szemlélte meg a csonkokat.

– Remek – közölte. – Minden tökéletes.

– Mi folyik itt? – Kreusa remegő hangon kérdezett. – Mikor kapunk végre válaszokat?

– Válaszokat? – Yoel elgondolkodva hümmögött. – Ó, hát persze, válaszokat. Mit szeretnétek tudni, drága lányom?

– Például azt, hogy hol vagyunk – vicsorogta Eren.

Yoel felsóhajtott.

– Te a lányom lennél, Eren? – Meg sem várta a fiú reakcióját, elnézően ingatta a fejét. – Ahogy látom, nem éppen. Bár attól függetlenül te nyugodtan érezheted magad lánynak, ha attól könnyebb lesz.

– Lepereg rólam. – A szavai ellenére hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne vesse magát azonnal a férfira. Mély levegőt vett, aztán így kérdezett: – Nem gondolja, hogy válaszokat érdemlünk? Lelőtte a nagyanyámat és Levit, utána bejelentette, hogy maga Kreusa apja és hogy Kreusa biológiai édesanyja Alethea Fritz, a király lánya. Utána idehozott minket, ebbe a kastélyba… Tudni akarom, mi történt tizenöt évvel ezelőtt… Tudni akarom Shiganshinát is. Mindent tudni akarok, és maga el fogja nekünk mondani.

– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Yoel. – Ezt tenném?

– Igen.

– Milyen magabiztos vagy, drága unokaöcsém.

Kreusát is meglepte, nemcsak Yoelt. A lány szemébe mintha visszaköltözött valami; készen állt rá, hogy felvegyék a harcot Yoellel. Eren egyből megértette ezt, ugyanakkor azt is tudta, hogy még várniuk kell. Előbb ki kellett szedniük belőle a teljes igazságot, csak utána támadhattak rá. Időt kellett nyerniük, hogy Eren is teljesen regenerálódjon. Amint az megtörtént, mindketten átváltoznak és megküzdenek a férfival.

– Ha nem hajlandó beszélni – vett egy újabb mély levegőt Eren –, akkor elmondom én, hogy mire jöttem rá.

– Ennyire eszes kölyök lennél? Már rá is jöttél bizonyos dolgokra?

– Igen.

Yoel szórakozottan nézett rá.

– Ez esetben hallgatlak, Eren Jaeger, Grisha és Carla fia. Mondd el, amit tudsz, cserébe én is megosztom veled a titkaimat. – Kacsintott egyet, Eren azonban kiérezte belőle a gúnyolódást.

Rohadt féreg!

Rávicsorított.

Gyerünk! Szedd össze magad, Jaeger!

Összeszedte.

– Fritz király felesége, Edna ebből a világból származott. Ő Selma édesanyja, aki pedig az apja által a maga féltestvére. Ednának több gyermeke is született azonban a mi királyunktól, Gideon Fritztől… A legidősebbik Alethea volt. Tizenhat évesen… meghalt? – Eren hangja elbizonytalanodott. – Életet adott Kreusának, aztán meghalt. Maguk ketten… találkoztak. Egymásba szerettek? Azt nem hiszem. Maga valahogy kihasználta Aletheát. Nem is… Selma által használta ki – javította ki magát döbbenten. – Selma réges-rég beszivárgott a falakon belülre. Gyanítom, felkereste a születésekor utoljára látott anyját, Fritz király meg befogadta a családjukba. Selma és Alethea ismerték egymást. Selma… Lehetséges lenne, hogy kiadta Aletheát magának? Vagy Alethea magába szeretett? Fogalmam sincs. Abban biztos vagyok, hogy Selma által ismerkedtek meg.

– Nem is annyira ostoba kölyök – sziszegte Yoel elismerően. – Tényleg kezdtem lemondani rólad, Eren, de lassacskán bebizonyítod, hogy mégiscsak van eszed. Megleptél. Nagyon megleptél, az elméleted majdnem tökéletes. Kitölteném a hézagokat, ha nem bánod.

– Hát hogyne, csak nyugodtan – intett a fiú ingerülten. – Ahogy jónak látja.

Yoel nem vette magára.

– Minden egy fondorlatos terv része volt – kezdett bele. – Edna lemondott Selmáról és a falakon belüli kényelmes életet választotta. Hálatlan ribanc, hátrahagyta a saját gyermekét. Ezt nem hagyhattuk annyiban. Selma valóban felkereste az anyját, miután beszivárgott, ám esze ágában sem volt boldogan élni vele: elnyerte féltestvére, Alethea bizalmát…

Kreusa összerándult.

– Alethea a legidősebb Fritz-gyermek volt – folytatta Yoel –, éppen elég idős ahhoz, hogy egyik szereplője lehessen a tervünknek. Selma segítségével találkoztunk. Selma sokat mesélt neki. Elmondott mindent az édesanyjukról, az óriásokról, erről a világról… „Úgymond”, a bizalmába fogadta, ahogyan Alethea is az övébe, s valahogy így történt: találkoztunk.

– Alethea…

Eren nyelt egyet.

– Hogy Alethea belém szeretett-e? – Yoel tekintete rárebbent. – Azt hiszem, igen. Hogy én szerettem-e? Annyira nem. A végén, amikor ráébredt, mi történt, hogy milyen ember is vagyok valójában, már túl késő volt – vonta meg a vállát. – Elvettem tőle, amit akartam, és megszületett a lányunk. Aletheának volt annyi esze, hogy a szülei előtt hallgasson Selmáról. Félt tőlünk és jogosan. Mindenki hallgatott. Kreusa Fritz egy fattyú volt az uralkodói családban, s inkább úgy döntöttek, eltussolják az ügyet. Elrejtették a babát, kitalálták a betegséget… A terv a következő fázisba lépett… Kitalálod, melyik nap volt az, Eren?

– Csak nem az a nap, amikor egy óriás lemészárolta a Fritz családot? – kérdezett vissza a fiú gúnyosan. Yoel elégedetten csettintett a nyelvével.

– Nem rossz.

Eren megborzongott.

– Fogja be…

– Nem tetszett a kifejezésem?

– Fogja be! – mordult rá.

Yoel elvigyorodott.

– Az a nap, jól mondod. Azon a napon elhatároztuk, hogy végleg tönkretesszük a királyi családot. Edna királyné megneszelte, és azonnal a lánya megmentésére sietett… Az egész pereputty jött vele. Mire ideértek, már késő volt: Selma beléfecskendezte a szérumot Alethea Fritz testébe, eszetlen óriássá változtatva őt.

Eren lélegzete elakadt. A hiányzó darab… Lassan minden összeállt.

– Alethea nem tudott uralkodni magán, hiszen nem evett meg egy olyan embert sem, aki birtokában lett volna ennek a képességnek, és mészárlást kezdett végrehajtani. Megette a saját anyját, a testvéreit… Egytől egyig kivégezte a családját, kivéve az apját. Az anyád, Eren, az anyád – vicsorodott el Yoel – az utolsó percekben érkezett, óriássá változva megállította Aletheát. – Felsóhajtott. – Fritz persze beleőrült. – Kárörvendően nevetett. – Ez van. Az anyád és az apád kitalálták azt a nevetséges történetet a betegségről, amiben belehaltak… és békésen élték tovább az életüket 845-ig, amikor is eljött a harmadik fázis. A bosszúnk majdnem kiteljesedett. – Yoel ismét felnevetett. – Csodálatos év volt. Alethea eszét vesztett óriásként lézengett a falakon túl… A kölykünket Selma vette magához. Az apám, a ti nagyapátok feláldozta magát Kreusáért 844-ben. Grishának vagy Carlának ugyanezt kellett volna tennie a te esetedben, Eren, de ők nem tették. Féltettek téged, minket pedig elárultak. Meg is kapták a méltó büntetésüket. Selmával úgy határoztunk, itt az ideje visszahoznunk Aletheát. 845-ben, amikor Bertolt Hoover, aki amúgy az anyai unokatestvéred, ha még nem tudnál róla, mivel az apja az anyád öccse volt, áttörte a Mária falat, feladatot adott Céline Dreyse lányának, Hitch Dreyse-nek. Hitch akkor már át tudott változni óriássá… Az ő feladata volt Aletheát Carla Jaeger közelébe csalni. Alethea ezek után elpusztította édesanyádat és ezáltal visszanyerte az emberi alakját… és persze az ép eszét. Utána az ügyünknek szentelte magát. Semmire sem emlékezett abból a napból, amikor megölte a családtagjait, mi meg gondoskodtunk róla, hogy egyáltalán ne az igazságot tudja meg. Rólad is, Kreusám, azt tudta, amit mi mondtunk neki: Anka Rheinberger, Carla Jaeger fogadott testvére elrabolt téged Selmától, mi meg vissza akarunk szerezni. Annyira beleőrült, hogy nem bírt türelemmel várni, Karanesbe ment, hogy pusztítson. Mindent megtett, hogy megtaláljon… És most végre itt vagy, Kreusa – fordult a lánya felé. – Velünk vagy. Csak ez számít.

– Csak ez? – lehelte a lány. – Csak én?

Eren majdnem vele egyszerre kérdezett:

– Miért pont Hitch?

Yoel csodálkozva nézett rá.

– Edna a Dreyse családból származott. Selma és Hitch úgymond rokonok.

Eren bólintott, a válasz logikusan hangzott.

– Tehát Alethea él – folytatta különös hangon. – Ő ölte meg az anyámat.

– Az anyám a te édesanyádat… – Kreusa mellette egyenesen rosszul volt a megannyi információtól. – Istenem… Miért?

– Bizony – bólintott Yoel. – Ő él, nagyon is él.

– És mi a terve most velünk? Miért hozatott ide minket? Miért láncolt ki minket?

– Még mindig nem világos, Eren? – Yoel ez alkalommal őszinte meglepettséggel fordult felé. – Azt hittem, ezt már réges-rég megfejtetted. Vagy ha nem is régen, időközben rájöttél mindenre. Hiszen megmondtam neked, drága unokaöcsém: egyedül Kreusa fontos. Egyedül Kreusát akartam megszerezni. Te Grisha és Carla fia vagy, egy cseppet sem érdekelsz. Hánynom kellett az apádtól és az anyádtól is… és te sem vagy éppen megbízható.

– De Kreusa az?

– Ő a lányom… Ráadásul az anyja megölte az anyádat. Rá fog jönni, kihez tartozik hűséggel. Shiganshina… A pince… Nos, mindenkit megváltoztat, nem igaz? Minden itt dől el. Az is, hogy ti ellenségek vagy szövetségesek lesztek.

– És maga ellenségnek akar minket.

– Azok is lesztek.

Yoel túl magabiztosan mosolygott.

Eren idegesen szívta be a levegőt.

– Miből gondolja? – kérdezte végül rekedten.

Yoel széttárta a karjait.

– Nos, elsősorban azért, mert Kreusa életben akar maradni. Azért, mert van vesztenivalója. Ott van az a lány, nem igaz? Ymir… – ejtette ki a nevét. Kreusa lélegzete elakadt. – Ó, Ymir… – mondta erre Yoel. – Pont Ymir… – sóhajtotta. – Vicces az élet, drága gyermekem. Te is a lehető legrosszabb emberbe szerettél bele, de érte bármire hajlandó vagy, nem igaz?

Ymir? – suttogta. – Ő hogyan… Miért…

– Szeretnéd, hogy Ymir kegyelmet kapjon, drágám?

– Ymir… Miért kellene… Ymir… Ő nem követett el semmit! – csattant fel Kreusa. – Ő mindvégig… Ő azt tette, amire Selma utasította! Ő nem árult el senkit! Ő…

– Ő még réges-rég követett el egy szörnyű hibát! – emelte fel a hangját Yoel is. – Jóval azelőtt, hogy te megszülettél volna!

– H-hogyan?! – Kreusa szinte sikította. – Mégis miről beszél?!

– Ymir 774-ben született, majdnem annyi idős, mint a nagyanyád, Eren. Hét évvel idősebb nála, ha egészen pontosak akarunk lenni. – Yoel felkuncogott. – Jaj, annyira szórakoztató itt minden!

– Örülök, hogy maga ennyire jól szórakozik – vicsorgott Eren –, mi viszont a legkevésbé sem. Mi van Ymirrel? – vakkantotta. – Mi ilyen vicces? Tudjuk jól, hogy kristályba zárta magát, mint Annie Leonhart, ezért olyan öreg! Milyen hibát követett el? Miről beszél maga?

– Ymir 787-ben követte el élete legnagyobb hibáját, mégpedig akkor, amikor az apám úgy határozott, megadja neki a kiváltságot: az óriások áldását. – Yoel szemében harag villant fel. – Apám első felesége, az anyám, aki után az álnevedet kaptad, Krista szintén ott volt, amikor beléfecskendezték a szérumot. Ymir eszetlen óriássá változott, és mielőtt bármit is tehettünk volna, felfalta az anyámat. Utána… – Yoel elfintorodott. – Utána kristályba zárta magát. Ostoba liba. Azt hiszi, elfelejtettük a vétségét? Azt hiszi, jóvá tette a bűneit azzal, hogy Selma kutyája lett egy időre?

– De elfelejtik a bűneit… – szólalt meg Kreusa remegő hangon. – H-ha én helyesen döntök?

Eren ijedten pillantott rá.

– Kreusa!

A lány nem foglalkozott vele, egyedül Yoelt nézte.

– Ha most helyesen döntök, egy cseppet sem fognak törődni azzal, hogy megölte a nagyanyámat?

Yoel bólintott.

– Pontosan, lányom. Ha most a jó döntést hozod meg, szent esküt teszek itt és most, hogy egy haja szála sem fog görbülni. Gyönyörű élete lesz az oldalon, gyönyörű és hosszú. Együtt fogtok megöregedni, kedvesem.

– Kreusa… – Eren is remegett, nemcsak a lány. – Kreusa, ugye nem az jár a fejedben, hogy elfogadod az ajánlatát? Azt sem tudjuk még, hogy mi az.

Kreusa arca megrándult, de még most sem fordult Eren felé.

Élesen szívta be a levegőt, és apjára nézett.

– Mit kell tennem? – kérdezte suttogva. – Mit kell ezért feláldoznom?

Yoel elmosolyodott.

Őt – mutatta, s Kreusa lélegzete elakadt.
– Fel kell falnod Eren Jaegert.

Megjegyzések:

A következő fejezet várhatóan 7-én érkezik, mert 8-án elutazom nyaralni.

Még egy-két titok kiderül, de lassan már minden ismert. :) Hogy mi van Ymirrel, az a mostani részbe mégsem fért bele, hamarosan viszont hallunk felőle, ezt megígérem! A múltja még nem teljes…

Az is ki fog derülni, mi történt Arminnal és Sashával, miután Hitch felvette az óriásalakját, illetve az is, Annie hogyan lehet életben.

Kreusa meghozza a döntését és számol a következményekkel.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ismét egy remek fejezetet olvashattam, így szeretném megköszönni. Továbbra is nagyon izgalmas. Tehát remélem hamar hozod a folytatást. (Tudom, hogy leírtad, hogy mikor lesz ez, de ezt a mondatot mindig leírom, így most sem hagyhattam ki.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Én köszönöm, hogy írtál (és hogy mindig elmondod a véleményed a fejezetekről, nagyon jólesik olvasni). Igyekszem a folytatással, remélem, abban sem fogsz majd csalódni. ^^
      Várlak vissza szeretettel 7-én!
      Detti

      Törlés