Vihar
26. fejezet
~ Alethea
~
– Egek! –
Yoel elhúzta a száját, miközben a fejét ingatta. – Nem gondoltam volna, hogy
kölyök létedre ennyire szívós vagy. Persze mit is várunk Grisha fiától, nem? Az
öcsém mindig is ilyen volt. Ha a külsődet nem is örökölted tőle – hála az
égnek, nem? –, legalább valamiben hasonlítasz rá. – Eren rávicsorított. – Kár,
hogy le kellett vágnom mindkét karodat, hogy egy kis nyugtot verjek beléd –
folytatta a férfi elmélázva. – Igazán kár.
A fegyver
csöve Eren hátába nyomódott, és valahányszor Kreusa hátrapillantott, rémület
csillant meg kék szemében. Yoel őt egy ujjal sem bántotta – leszámítva azt a
néhány rúgást és pofont, amivel indulás előtt, noszogatásképp adott –, Johannát
és Levit azonban hátrahagyták; mindketten mozdulatlanul feküdtek a vértócsában,
a pince koszos padlóján. Eren páni félelmet érzett a torkában: senki sem
segíthetett rajtuk, hiszen Mikasa, Armin meg a többi barátjuk a maguk csatáját
vívták a falakban megbúvó óriásokkal.
Yoel nem
árulta el, hova viszi őket, hiába kérdezték. Függetlenül attól, hogy Kreusa a
lánya volt, éppúgy az ellenségének tartotta, ahogyan Erent is; mindkettőjük
életét fenyegette, ahogy előrelökdöste őket az alagútban.
–
Közvetlenül a fal alatt lehetünk – suttogta Kreusa. – Most haladhatunk át… Egy
titkos, földalatti út, mely kivezet minket Shiganshinából. A fal túlsó oldalára
kerülünk, Eren. Oda, ahonnan a családunk származik.
Yoel
felkuncogott.
– Hamarosan
– ígérte. – Hamarosan a saját szemetekkel láthatjátok, hogyan pusztítjuk el azt
a szánalmas pórnépet, akik elmenekültek a kötelességüktől és inkább falak mögé
rejtőztek. Hátrahagytak minket, a saját embereiket. A nagyapád – pillantott
Kreusára –, az öreg, ostoba Fritz annak a bolondnak a leszármazottja, aki
falakat emelt a birodalma köré, hogy megóvja magát az óriásoktól. – Gúny
csengett ki a hangjából, sértette Eren fülét. – Nem tudjuk, honnan érkeztek –
mondta tovább Yoel –, sem azt, hogy hogyan képesek szaporodni nemzőszervek
nélkül, egyszer csak megjelentek és az emberiség rohamos fogyatkozásba kezdett.
Mire a vezetők észbe kaptak, az emberek nagyját felfalták azok a kibaszott
szörnyetegek. – A fejét ingatta, mosolya egészen torzzá vált. – Aztán persze
tettünk valamit. – Eren lehunyta a szemét e szavakra. Büszkeség. – Hatalommal ruháztunk fel néhány kiválasztottat; ők
lettek azok, akik óriássá alakulva felvették a harcot az óriássereggel. –
Szünetet tartott, és megállt. Már majdnem látták az alagút végét, egyre inkább
világosodott, Yoel azonban mintha nem akarta volna folytatni az útjukat. –
Valahogy így történt – mormogta. – Ez volt mindennek a kezdete.
– Tehát ez
az egész… – törte meg a csendet Eren rekedten, mire Yoel tekintete rárebbent.
Megköszörülte a torkát, és csak utána tette fel a kérdését: – Tehát ez az egész
csak a bosszúról szól? Egy kicsinyes, ostoba bosszúról, mert voltak, akik
magukra hagytak embereket az óriásokkal elleni harcban?
– Fogalmad
sincs semmiről, kölyök – sziszegte erre Yoel. – Te nem voltál ott.
– Miért?
Maga igen? – kérdezett vissza Eren. – Én nem hiszem. Ezek a falak túl régóta
állnak, ráadásul… Tudta, hogy mindegyik falban a Kolosszális Óriáshoz hasonló
óriások pihennek? Köréjük emelték a falakat. És élnek. A Mária falban levők parancsszóra előtörtek, a Sina falban
levő meg… Talán az is. Hogy lehetséges ez az árulás? A falakon belül élők nem
tudtak róla?
– Csak a
kiváltságos helyzetben levők tudtak.
Eren
elfintorodott.
– A királyi
család? – tippelt.
– Például.
De voltak még mások is. Az Ackerman klán, a Langnar család, a Lenz család… Csak
hogy néhány nevet említsek. Ó, úgy látom, ismerősek. Hát persze, milyen ostoba
is vagyok! Az én drága Kreusámból is Lenz lett egy kis időre, nem igaz? A
sógorom, Philip… Tudod, drága unokaöcsém, nem szeretjük az árulókat. Ugyanazt
érdemelte, amit az anyád is, Eren. Szerencsére vannak, akik nem felejtették el,
miért harcolunk. Vannak, akik megbánták, amit az őseik tettek.
– Maga
mégis mi a francról beszél?
–
Hamarosan…
– Tudom –
szakította félbe ingerülten. – Hamarosan megtudjuk. De én nem hamarosan akarom
megtudni, bácsikám, hanem most.
Válaszokat akarok! És azt akarom, hogy regenerálódjak! Levágta mindkét karomat,
gyáva féreg! Harcoljon!
–
Szeretnéd, hogy összemérjük az erőnket? – Yoel gúnyosan vigyorgott. – Hát jó.
Megtehetjük, miután megérkeztünk a szülőföldünkre. Kíváncsi vagy az
óriásalakomra, mi? Én is a tiédre.
– Miért nem
lepődöm meg… – sóhajtotta Kreusa. – A civilek, akik nem képesek rá, hogy
átváltozzanak, nem is folynak bele az ilyesfajta ügyekbe.
– Jól
gondolod.
– És maga
kit evett meg? – kérdezte Eren. – A napnál is világosabb: ahhoz, hogy valaki
efféle képességre tegyen szert, szüksége van egyfajta szérumra, aztán meg fel
kell falnia valakit, aki szintén óriássá tud változni. Kreusa a nagyapánkat
ette meg, én az apámat. És maga? Selma? Az anyám? Istenem, mindannyian embert ettünk!
– Ez volt a
sorsunk – vonta meg a vállát Yoel. – Megannyi harcos állt készen rá, hogy
feláldozza magát a nemes célunkért. Ne hidd, hogy sokat szomorkodtunk miattuk.
A falakon túli király és királyné, azaz a nagyszüleim büszkén áldozták fel
magukat, ahogyan Selma nagyszülei is. Akinek az volt a sorsa, hogy a
frontvonalon küzdjön az elnyomottakért, az nem habozott: gyermekébe, unokájába
döfte az injekciós tűt és büszkén halt meg általa.
Kiértek az
alagútból, a fény Eren szemébe vakított, beléfojtva dühös felháborodását.
Kreusa meglepett nyikkanását hallotta, és legszívesebben a lány után kapott
volna, hogy megvédje őt, ám félúton rá kellett döbbenjen, hogy Yoelnek
köszönhetően nem maradt mivel megfognia. Még mindig nem nőttek vissza a karjai,
és már majdnem ott voltak, ahová Yoel vezetni akarta őket.
Kiléptek a
szabad levegőre, és a vakító fény visszatükröződött valamiről… Egy hatalmas
kékségről, ami a beláthatatlan végtelenségbe kúszott, s ami úgy csillogott,
akár egy drágakő. A levegőben különös, sós illat keringett, s Eren…
megbabonázta nézte az eléje táruló látványt. Úgy itta magába, mintha sosem
akarná elfelejteni mindazt a gyönyörűséget, amit látott. A fák mintha zöldebbek
lettek volna, a virágok elevenebbek, és a megannyi szépség közül kiemelkedett
az a valami, amit óceánnak hívtak, s ami lélegzetelállító
volt. Kegyetlen, ám gyönyörű világban éltek, s most végre megértette, miért
mondta ezt Mikasa. A világ a sok szörnyűség ellenére is teli volt szépséggel,
és odakint, a falak általi ketrecen túl várt rájuk a szabadság… Eren a nyelve
hegyén érezte, és nem tudott betelni vele.
Az óceán
finoman hullámzott. A távolban, messze a parttól megszámlálhatatlanul sok hajó
ringott a vízen. A fű kikopott a hatalmas lábnyomoktól, melyek a faltól
északnyugat felé vezettek.
Óriások.
A
kegyetlen, ámde gyönyörű világban igenis léteztek óriások.
Yoel
elkiáltotta magát:
– A falakon
túli birodalom uralkodónője, Johanna Jaeger áldozatául esett a bentiek
kegyetlenségének! Elhoztam azokat, akik törvényes örökösei a koronájának: a
lányomat, Kreusa Fritzet – ragadta meg Krista karját –, aki egyben a benti
világ úrnője is, s az unokaöcsémet, Eren Jaegert, szeretett fivérem, Grisha
fiát.
Eren
összeszorított foggal tűrte, hogy odalökje Kreusa mellé. A lány felszegte a
fejét, és büszkén nézett végig az összegyűlteken. Katonák voltak, éppolyan
háromdimenziós manőverfelszerelést viselve, amilyet Eren és Kreusa is. Mintha
nem tartottak volna az óriásoktól. Igaz, Eren hiába forgolódott, egyet sem
látott, de… Bármikor felbukkanhattak,
ezek az emberek viszont nyugodtan várakoztak Yoel visszatértére.
– Ó, igen!
– kapott a fejéhez Yoel. – Erről megfeledkeztem. Ide a felszereléssel, drágáim.
Csak nem képzelitek, hogy felfegyverkezve vezetlek benneteket a városunkba?
Eren a
szemét forgatta.
– De, pont
ezt képzeltük.
– Ennyire
ostobának nézel, kölyök? – sziszegte a fülébe a férfi. Eren elfintorodott.
– Én csak
azt mondom, ami a valóság.
Yoel
felhorkant.
– Irritáló
kölyök – mormogta. Gondosan ügyelt rá, hogy a szavait véletlenül se hallják meg
a katonák; azok így is kíváncsisággal vegyes félelemmel bámulták a két fiatalt.
– Hova
megyünk? – suttogta Kreusa. – Én nem látok semmiféle várost.
– Egy újabb
földalatti kaland – vicsorogta Eren. – Már kezd nagyon elegem lenni.
– Okos fiú
– biccentett Yoel elismerően. – Talán mégis van remény a te esetedben is.
– Remény…
Kreusa megmerevedett;
óvatosan Erenre pillantott.
Vigyázz vele és maradj veszteg! –
formálták az ajkai, mire Eren kelletlenül bólintott. Vissza kellett fognia
magát, ebben igazat adott Kristának, de sosem volt a türelméről híres. Ezen mit
sem javított, ha eszébe jutott a pince és az ott történtek: Levi és Johanna
eszméletlen teste, a fegyver dörrenése, a vér padlón. Végigszaladt a hátán a
hideg, egész testében megfeszült. Az emberiség legerősebb katonája… ezekben a
percekben éppen elvérzik? Felkavarodott a gyomra a gondolattól.
– Ezek a
katonák… – törte meg a csendet Kreusa. – Ők mind óriások? És akik a falakban
pihentek… Ők mindvégig vártak erre a napra? Egyáltalán hogy kerültek a falakba?
Kit szolgálnak?
Yoel egyik
kérdésére sem felelt.
– Irritáló
kölykök – mormogta magának. – Egytől egyig irritáló kölykök.
Eren
lenézett a karjára, a csuklójáig regenerálódott már.
Még ne – intette magát türelemre. Összeszorította a
fogát, és hagyta, hogy Yoel egy újabb földalatti alagútba vezesse.
** * **
– Pixis
tábornok! Pixis tábornok!
Anka keze
ösztönből moccant a kardja felé. Hosszú évek óta először kellett felvérteznie magát
az óriások támadása ellen – többnyire Pixis tábornok mellett időzött, és
próbálta megakadályozni, hogy a tábornok még többet húzzon az itókájából –, és
nem hazudott magának: titokban nagyon várta ezt a pillanatot. Annak idején a
Helyőrséghez csatlakozott – részben Carla nyomására, aki óvta attól, hogy
Felderítő legyen és a falakon túlra merészkedjék –, s nem bánta meg, hiszen e
döntésnek köszönhetően ismerte meg Gustavot is, de… Ő is vágyott rá, hogy lássa azt a világot, ahová Carla tartozott.
Persze tanult Lieselotte hibájából. Ő átlátott Selma és Céline álcáján, még
Carla előtt rájött, hogy nem szabad megbízniuk bennük, ám hiába figyelmeztette
fogadott nővérét, az nem hallgatott rá. Lehetetlennek tartotta, hogy Selma vagy
Céline elárulja őket. Lehetetlennek – és ez lett a veszte is. Anka azonnal
tudta, hogy Selma közrejátszott Carla halálában, elég volt egy pillantást
vetnie a nő arcára. Kézen fogta Kreusát, nem kérdezett semmit, és nem is nézett
többé hátra. Elvezette a gyermeket, közben meg magát szidta.
Akkor nem mertem ellenszegülni – gondolta
–, nem mertem feltenni a kérdéseimet.
Megbíztam Grishában, hogy nem hagyja magára Erent… A saját fiát… Aztán mi
történt? – Keserű mosoly játszott a szája szegletében. Gustav észrevette,
de nem tette szóvá. Érezte az érintését a csuklóján, s finoman megborzongott.
Gustav ujjai lejjebb csúsztak a kezén, egy pillanatra megtalálták az övéit.
Leheletnyi szorítás, csak ennyit kapott a férfitól, a tekintete egészen különös
volt, szinte megfejthetetlen. Talán kimondatlan szavak? Anka a fejét rázta, inkább
tovább gondolkodott. – Amikor újra
találkoztam a fiúval, az apja már halott volt, ő pedig… óriássá változott. Óriássá…
Azt hiszem, akkor értettem meg teljesen Carla történeteit. Akkor tudatosult
bennem, hogy ő maga is miféle képességgel rendelkezett. – Lehunyta a
szemét, megfeszült. – Carla… – A nő
neve fájdalmas sóhajként gördült le a nyelvéről. – Meg foglak bosszulni. Nem hagyom, hogy Selma győzzön, véget vetek ennek
a borzalomnak, még akkor is, ha belepusztulok.
– Pixis
tábornok! Pixis tábornok! – hallatszott továbbra a vinnyogás.
– Hannes –
forgatta a szemét Gustav, amint felismerte.
– Már
megint ő – pödört egyet a bajszán Pixis. – Komoly a baj.
– Pixis
tábornok, megszámolhatatlan mennyiségben özönlenek be az óriások a lyukakon! –
zihálta Hannes, térdre zuhanva a tábornok előtt. – Több jelentés is érkezett,
elsöpörték Ragakót, lerohanták Daupert! Nem tudjuk őket megállítani! Ha meg is
ölünk közülük néhányat… Ekkora túlerő ellen esélyünk sincs! – kiáltott fel.
Rettegés ülte meg a tekintetét, Anka borzongva fordult el tőle. – A fővárosból
is nyugtalanító hírek érkeztek! – hallotta fél füllel Hannes rekedt-rémült
hangját. – A Sina falban levő óriás… állítólag
kitörte magát onnét… A falak… A Rózsa fal és a Sina fal… végleg elestek, Pixis
tábornok.
Anka remegve
sóhajtott.
– Ez lenne
a vég? – suttogta. – Az óriások kiirtják az emberiséget? Ez lenne a bukásunk
napja?
– Ne fessük
az ördögöt a falra, gyermekem! – tette a vállára a kezét Pixis. Annyira
nyugodtan mosolygott, hogy Anka majdnem rákérdezett, mennyi maradt még a
flaskájában. A két rózsás folt az arcán és a lázas fény a férfi szemében
mindenről árulkodott. – A bizalmunkat fektettük Eren Jaegerben. A feladatunk,
hogy időt nyerjünk neki, elfelejtetted?
– Időt? Na
és az emberek?
–
Megkezdtük az evakuálást – mondta gyorsan Gustav.
– És mégis
hová? – kérdezte Anka keserűen. – Áruld el, Gustav, hol vagyunk biztonságban?
Hol nincsenek ott ők?
Gustav
felhúzta a szemöldökét.
– Ezt pont te
kérdezed, Anka? Te, aki még jártál is odalent?
–
H-hogyan?!
Anka szeme
kitágult, ahogy megértette.
– Az
A-alvilág? – nyögte. – Azt akarod, hogy az emberek…
– A
földalatti alagutak – pontosított Gustav. – Annak idején megannyi földalatti
utat építettek. Nemcsak az Alvilágra gondolok. Minden összeköttetésben van
mindennel, Anka, ezt még te magad mesélted. Olyan helyre kell menekítenünk a
megmaradt emberiséget, ahová az óriások nem követhetnek bennünket! Az
elmondások alapján Nifa Arlert sem tudott sokáig az óriásalakjában időzni
odalent. Ha azt akarjuk, hogy az emberiség túlélje, le kell vinnünk őket a föld
alá! Ez az egyetlen megoldás!
– És a
hegyek – szólalt meg hirtelen Hannes. – A hegyekben levő barlangok, elég
sötétek és elég szűkösek ahhoz, hogy az óriások ne tudjanak beférni. A nagyobb
példányok biztosan nem, ha pedig emberi formában jut be oda az egyik dög,
átváltozni nem tud anélkül, hogy ne öletné meg saját magát is.
– Pontosan
– biccentett Gustav. – Hannes, te ott voltál Shiganshinában… Mi a helyzet a
vízzel?
– Nem
követtek minket – rázta a fejét a férfi. – A hajók hemzsegtek az emberektől, de
meg sem próbáltak utánunk jönni.
Gustav
elégedetten mosolyodott el.
– Látod,
Anka? – fordult a nő felé. – Még
nincs vége.
– Még
valóban nincs – mormogta Pixis. – Aztán meglátjuk, mit tudunk tenni. Anka,
Gustav… Köszönöm, hogy mellettem voltatok az elmúlt években. Két hűséges
katona, két nagy bolond… – Felnevetett. – Ha túlélitek, házasodjatok már össze,
az Istenért! – vágott egy nagyot Gustav hátára. – Mentsd meg a nőt és az
emberiséget, és nyert ügyed van, Gustav fiam. – Felettébb jól szórakozott,
mikor meglátta a döbbent arcokat; sem Gustav, sem Anka nem jutott szóhoz. Anka
arca lángolt. Hirtelen annyira zavarban volt, hogy azt sem tudta, merre, kire
nézzen… Annyit biztosan tudott, hogy Gustavra nem pillanthat, mert akkor abba
belehal. – Remek – csapta össze a tenyerét Pixis. Mind Anka, mind Gustav
összerezzentek. – Na, induljunk! Nyírjunk ki néhány dögös nőstényt! Talán a
benne lakozó nem egy gyermek lesz, mint legutóbb – sóhajtotta. – Egyszer nekem
is lehet szerencsém, nem igaz, Hannes?
– I-igen,
uram.
– No,
gyerünk! Előre az emberiségért!
Anka ökölbe
szorította a kezét, a zavartsága elillant.
Előre – gondolta. – Érted,
Carla.
** * **
– Ez nem
lehetséges…
Mikasa a
szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa a kiáltását. Az óriás, amelyik
megette annak idején Carla Jaegert, nem a Mária fal túloldaláról érkezett,
hanem a Rózsa fal felől. Ember lapult benne és mosolya éppolyan riasztó volt,
mint amilyenre Mikasa emlékezett. A sokktól szinte kővé dermedt, úgy nézett
farkasszemet a szörnyeteggel.
Az óriás
nem eresztette el, vastag ujjai körülfonták a derekát, és mintha egy pillanatra
Bertoltra pillantott volna, mielőtt szorítása felerősödött volna. Bertolt
lassan biccentett a fejével, szája széle felfelé kunkorodott.
Szörnyetegek!
Mikasa levegőért
akart kapkodni, tüdeje viszont sípoló hangot hallatott. Kidülledt a szeme, és a
fájdalom elviselhetetlenné vált. A reccsenés összetéveszthetetlen hangja élesen
ivódott az elméje, s utána… valahogy könnyebb
lett. Mintha megszűnt volna a kín, ami addig a csontjaiba mart, minden könnyű
lett, a teste meg ernyedt. Az óriás keze lejjebb csúszott rajta, a lábainál
fogva emelte a magasba, és ő éppúgy lógott odafent, ahogy egykor Carla. Vér
fémes ízét érezte a szájában, a kardja a kavargó porba zuhant.
– Ne kíméld!
– hangzott Bertolt könyörtelen utasítása, aztán a fiú hátat fordított nekik.
Mikasa résnyire nyílt szemmel bámult utána; nézte, amint megindul valahová… a Jaeger család háza felé.
A pince – gondolta. – A
pincébe tart… Eren után.
Ahogy
eszébe jutott Eren, mintha kijózanodott volna. Az egyetlen, aki a családjából
megmaradt… Az egyetlen, akire számíthatott. Azon a napon, amikor Bertolt lyukat
ütött a Mária falba, ígéretet tett
Carlának, hogy mindig mellette marad.
– Nem… –
nyöszörögte. – Még nincs vége…
Küzdj!
Küzdj!
Küzdj!
A fiú
kiáltása még most, annyi évvel később is a fülében csengett.
Küzdj!
Annak
ellenére, hogy majdnem mindene eltörött, maradt még benne annyi erő, hogy ne
adja fel.
KÜZDJ!
A kampó az
óriás nyakszirtjébe fúródott, s Mikasa maga sem értette, hogyan lehetséges, de
valahogy sikerült kitépnie magát a szorításból. Talán az segíthetett, hogy merő
vérben úszott, talán az, hogy az óriás figyelme valamiért elterelődött. Száját
szélesre nyitva nézett a távolba, Mikasa pedig megragadta a lehetőséget. A
teste egymás után többször könnyedén pördült a levegőben, és még a fájdalmat
sem érezte, pedig azt hitte, vissza fog térni, amint kiszabadul a lény
markából. Vére a fülében dobolt, s ahogy a lábával megérintette a talajt,
megbotlott az egyik kiálló kődarabban. Arccal előre ért földet a porba.
– Bertolt…
Ti átkozott szörnyetegek! – vicsorogta.
Az óriás
lebámult rá. A könnyek a szemét csípték, észre sem vette, mikor kezdett el
sírni – vagy egyáltalán miért. Bertolt árulása vagy a múlt emlékei kínozták
jobban? Nem tudta eldönteni. Azzal a kezével, amelyik nem tört el, kinyúlt a
kardjáért, és nagy nehezen térdre küzdötte magát.
– PUSZTULJ! – sikoltotta, és a
kardját a magasba emelve felkészült, hogy az óriás felé csapjon. A könnyek a
szeme sarkában a haragtól voltak, most már tudta. Megfeszítette a testét,
amennyire csak sikerült, és figyelmen kívül hagyta a belényilalló fájdalmat. A
fájdalom nem létezett, sosem létezett. Csak az erő volt az, ami a testében
pulzált, ami cselekvésre szólította fel: küzdj,
küzdj, küzdj! Küzdj és pusztíts!
Mikasa a
fogát vicsorította.
– KÜZDJ!
És abban a
percben, hogy támadni akart, lába alól kiszaladt a talaj, ő maga meg a levegőbe
dobódott, hogy aztán hatalmas csattanással érjen földet. A bordái… Eltörtek a
bordái, ezt egyből tudta. A kardja messze repült tőle, és a mosolygó óriás
lassan fölé hajolt. Lehunyta a szemét, mellkasából reszketeg sóhaj szakadt fel.
Shiganshina, az otthonom – gondolta
lágyan. – Legalább itthon vagyok, amikor
bevégzem.
És akkor
meghallotta az üvöltést.
Túl ismerős üvöltés volt.
Felemelte a
fejét, és nem akart hinni a fülének:
– Annie? – lehelte a lány nevét, a Nőstény Óriás pedig
megállt mellette. Annie jeges-kék szemében harag izzott, a vállán meg… a vállán
meg Armint és Sashát pillantotta meg. A lány ült, Armin viszont úgy állt, hogy
közben Annie nyakában kapaszkodott. Mindkettőjük arca komor volt, ahogyan
Annie-é is.
– Mikasa! –
Egyedül akkor suhant át a megkönnyebbülés a fiú arcán, amikor találkozott a
tekintetük. – Mikasa, ugye jól vagy? – Mondott valamit Sashának, azonban túl
halkan ahhoz, hogy Mikasa meghallja a körülöttük uralkodó káoszban.
A távolban
Hanji Lieselotte oldalán küzdött, tetőtől talpig vér borította. Óriások tetemei
füstölögtek, és azok, akik háromdimenziós manőverfelszerelést használva
harcoltak, fogytán voltak az üzemanyagnak.
Mikasa arra
eszmélt fel, hogy Armin letérdelt mellé. Sasha a nyakát karolta át, s amikor
elengedte azt, fájdalmasan sziszegett, ahogy elterült a földön. Mindkét lábát
eltörte, használhatatlan volt.
– Biztonságba
kell helyeznünk! – nyögte ki Mikasa az első gondolatát. Armin gyengéden
simított végig az arcán, kisöpörve a szemébe lógó nyirkos, véres tincseket.
– Ahogyan
téged is.
– Armin… –
Mikasa hangja elcsuklott. – Azt hittem… Bertolt… és Reiner…
– Árulók – bólintott
a fiú komoran. – Tudom.
– De…
– Hitch
megmentett minket – suttogta Sasha. – Átváltozott óriássá… és megmentett
minket.
– Hol van
Reiner? Hitch megölte őt? – Mikasa a fejét forgatta. Annie dühösen morgott a
mosolygó óriásra. – Sehol sem látom. Armin…
Armin az
ajkára helyezte az ujját.
– Később
mindent elmagyarázunk, Mikasa – vágott a szavába higgadtan –, de most nem érünk
rá. Ki kell menekítenem titeket innen, mielőtt komolyabb bajotok lesz.
Mikasa
szeme kitágult.
– Eren –
lehelte, ahogy eszébe jutott a fiú. – Armin, Bertolt Eren után ment! Most
azonnal… Áú!
– Ne,
inkább ne mocorogj!
– Bertolt
Eren után ment! – nyögte a lány. – Nem érted? Eren veszélyben van!
– Minden
rendben lesz, Mikasa – mondta erre Sasha. – Minden rendben.
– De…
A mosolygó
óriás elunta.
Armin talán
életében először káromkodott, Mikasa mégis helyénvalónak érezte, hogy kiszaladt
a száján. A pillanat, amikor a Nőstény Óriás egyszerre támadt a Mosolygós
Óriással, lélegzetelállító volt. Két gigantikus teremtmény, ahogy egymásnak
esik, Mikasa szeme előtt elevenedett meg a világ igazi kegyetlensége.
Annie
korábban visszafogta magát. Akkor, amikor Erennel harcolt, visszatartotta
valami, talán pont az, hogy a barátjának tekintette a fiút, de Arminnak igaza
volt: ahhoz, hogy győzelmet arassanak, le kellett mondaniuk az emberségükről, s
Annie… Ő réges-rég megtette, még jóval Shiganshina előtt, amikor gyermek volt.
Armin
talpra ugrott.
– A
FRANCBA, HITCH! HOL VAGY MÁR?!
– Hitch?
– Ő is
velünk jött – magyarázta Sasha. – Ő… megmentett.
– Mi folyik
itt, Armin?
Mielőtt a
fiú válaszolhatott volna, Mikasa fülét ismerős hang ütötte meg.
– Armin!
Mikasa! Sasha!
– Jean! –
suttogta a lány döbbenten. – Te meg…
A fiú
köpenye füstölgött a rászáradt vértől, arcát megannyi seb tarkította.
Felszakadt a szemöldöke, és úgy festett, mint akit többször állon vágtak volna.
De élt, és ez már sokat számított. Nem sérült meg annyira, hogy ne tudjon
mozdulni, mint Mikasa valamint Sasha… Az ő sérülései eltörpültek, mintha csak
karcolások lettek volna.
Végigmérte
a lányt, és szája szegletében halvány, gúnyos mosoly jelent meg.
– Ennyit
arról, hogy minden rendben lesz – közölte a fejét csóválva, majd sietve Mikasa
hóna alá nyúlt. – Kapaszkodj belém… Lassan felemellek.
– Azt
hiszem, eltörtem a… Áú!
– A
bordáidat, igen – forgatta a szemét a fiú. – Szép volt, emberiség legerősebb
katonája.
– A-az…
Levi hadnagy… – préselte ki a szavakat nagy nehezen Mikasa, mire Jean
felhorkant.
– Akkor
őutána. Nekem mindegy.
Annie
kigáncsolta az óriást, így Mikasa már nem tudott válaszolni. Jean a karjaiba
emelte, a következő pillanatban pedig oldalra vetődött, hogy kitérjen a zuhanó
testtől. Armin a fogát csikorgatva húzta magával Sashát.
Por
kavargott a levegőben, Mikasa pedig ismét farkasszemet nézett az óriással.
– Annie
életben van… És ez az óriás… Ez…
–
Intelligens – zihálta Armin.
– Ez…
– Tudjuk,
ki van benne.
Mikasa
elhallgatott.
Armin és
Sasha összenéztek.
– Egy nő –
folytatta végül a fiú –, akit lassan másfél évtizede halottnak hiszünk.
– Hogyan?!
– nyögte Mikasa meglepetten. – Mégis… mégis kicsoda?
Armin
lassan a mosolygó óriás felé fordította a fejét. Annie rávetette magát, és a
kavargó porban csak halványan látszódott az alakjuk. Annie vérszomjas vicsora,
az óriás széles, őrült mosolya… Az üvöltésük, amit hallva Mikasa hátán jeges hideg
szaladt végig.
Armin
visszanézett rá, összekapcsolódott a tekintetük.
– Alethea –
mondta. – A neve Alethea Fritz. Kreusa édesanyja.
** * **
– Térdre! –
parancsolta Yoel, mire Eren elfintorodott.
– Már
megint?
– Mozdulj
már, kölyök!
– Jól van,
jól van. – Kelletlenül úgy tett, ahogy Yoel kérte. – Látod? – nézett fel aztán;
széttárta megcsonkolt karját. – Teljesen fegyvertelenek vagyunk, még átváltozni
sem tudok. Kreusa meg… Nem ostoba, tudja, hogy azonnal átalakulnál. A kettőtök
csatája… még nem kezdődött el, igaz?
– Azért
rajtad tartom a szememet, kölyök. – Yoel leplezetlen undorral mérte végig. –
Éppolyan irritáló vagy, mint az ostoba apád is volt – rázta meg a fejét. A
lusta mosoly csak felkúszott az ajkára. – Igaz… – mormogta. – Nagy szívességet
tettél nekem, amikor felfaltad. Eggyel kevesebb gond, amivel törődnöm kell.
– Tehát
maga áll minden mögött?
A
földalatti alagút egy régi vár romjaihoz vezette őket. Kívül-belül ingatagnak
látszott, és voltak részei, amik teljesen elpusztultak az évek folyamán. Yoel
egy terembe vezette őket, ami talán a trónterem lehetett – legalábbis Eren erre
következtetett az emelvényből és a két kőszékből –, aztán arra kényszerítette,
hogy letérdeljenek.
– Remélem,
nincs harag, amiért kiláncollak titeket – vigyorgott rájuk a férfi, figyelmen
kívül hagyva a kérdéseiket. Csak arra válaszolt, amire válaszolni akart,
máskülönben pedig nagyszerűen szórakozott a tudatlanságukon és az
idegességükön.
– Ezeket a
csonkokat mégis…
– Pofa be!
Eren
összepréselte az ajkait. Yoel a nyaka köré tekerte az egyik láncot, a másik
kettővel pedig a karját rögzítette. Egy-egy ujja már visszanőtt, de még mindig
nem érzett magában annyi erőt, hogy át tudjon változni. Yoel pontosan tudhatta
ezt, mert elégedetten szemlélte meg a csonkokat.
– Remek –
közölte. – Minden tökéletes.
– Mi folyik
itt? – Kreusa remegő hangon kérdezett. – Mikor kapunk végre válaszokat?
–
Válaszokat? – Yoel elgondolkodva hümmögött. – Ó, hát persze, válaszokat. Mit
szeretnétek tudni, drága lányom?
– Például
azt, hogy hol vagyunk – vicsorogta Eren.
Yoel
felsóhajtott.
– Te a
lányom lennél, Eren? – Meg sem várta a fiú reakcióját, elnézően ingatta a
fejét. – Ahogy látom, nem éppen. Bár attól függetlenül te nyugodtan érezheted
magad lánynak, ha attól könnyebb lesz.
– Lepereg
rólam. – A szavai ellenére hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne vesse
magát azonnal a férfira. Mély levegőt vett, aztán így kérdezett: – Nem
gondolja, hogy válaszokat érdemlünk? Lelőtte a nagyanyámat és Levit, utána
bejelentette, hogy maga Kreusa apja és hogy Kreusa biológiai édesanyja Alethea
Fritz, a király lánya. Utána idehozott minket, ebbe a kastélyba… Tudni akarom,
mi történt tizenöt évvel ezelőtt… Tudni akarom Shiganshinát is. Mindent tudni akarok, és maga el fogja
nekünk mondani.
– Valóban?
– vonta fel a szemöldökét Yoel. – Ezt tenném?
– Igen.
– Milyen
magabiztos vagy, drága unokaöcsém.
Kreusát is
meglepte, nemcsak Yoelt. A lány szemébe mintha visszaköltözött valami; készen
állt rá, hogy felvegyék a harcot Yoellel. Eren egyből megértette ezt,
ugyanakkor azt is tudta, hogy még várniuk kell. Előbb ki kellett szedniük
belőle a teljes igazságot, csak utána támadhattak rá. Időt kellett nyerniük,
hogy Eren is teljesen regenerálódjon. Amint az megtörtént, mindketten
átváltoznak és megküzdenek a férfival.
– Ha nem hajlandó
beszélni – vett egy újabb mély levegőt Eren –, akkor elmondom én, hogy mire
jöttem rá.
– Ennyire
eszes kölyök lennél? Már rá is jöttél bizonyos dolgokra?
– Igen.
Yoel
szórakozottan nézett rá.
– Ez
esetben hallgatlak, Eren Jaeger, Grisha és Carla fia. Mondd el, amit tudsz,
cserébe én is megosztom veled a titkaimat. – Kacsintott egyet, Eren azonban
kiérezte belőle a gúnyolódást.
Rohadt féreg!
Rávicsorított.
Gyerünk! Szedd össze magad, Jaeger!
Összeszedte.
– Fritz
király felesége, Edna ebből a világból származott. Ő Selma édesanyja, aki pedig
az apja által a maga féltestvére. Ednának több gyermeke is született azonban a
mi királyunktól, Gideon Fritztől… A legidősebbik Alethea volt. Tizenhat évesen…
meghalt? – Eren hangja elbizonytalanodott. – Életet adott Kreusának, aztán
meghalt. Maguk ketten… találkoztak. Egymásba szerettek? Azt nem hiszem. Maga
valahogy kihasználta Aletheát. Nem is… Selma által használta ki – javította ki
magát döbbenten. – Selma réges-rég beszivárgott a falakon belülre. Gyanítom, felkereste
a születésekor utoljára látott anyját, Fritz király meg befogadta a
családjukba. Selma és Alethea ismerték egymást. Selma… Lehetséges lenne, hogy
kiadta Aletheát magának? Vagy Alethea magába szeretett? Fogalmam sincs. Abban
biztos vagyok, hogy Selma által ismerkedtek meg.
– Nem is
annyira ostoba kölyök – sziszegte Yoel elismerően. – Tényleg kezdtem lemondani
rólad, Eren, de lassacskán bebizonyítod, hogy mégiscsak van eszed. Megleptél.
Nagyon megleptél, az elméleted majdnem tökéletes. Kitölteném a hézagokat, ha
nem bánod.
– Hát
hogyne, csak nyugodtan – intett a fiú ingerülten. – Ahogy jónak látja.
Yoel nem
vette magára.
– Minden
egy fondorlatos terv része volt – kezdett bele. – Edna lemondott Selmáról és a
falakon belüli kényelmes életet választotta. Hálatlan ribanc, hátrahagyta a
saját gyermekét. Ezt nem hagyhattuk annyiban. Selma valóban felkereste az
anyját, miután beszivárgott, ám esze ágában sem volt boldogan élni vele:
elnyerte féltestvére, Alethea bizalmát…
Kreusa
összerándult.
– Alethea a
legidősebb Fritz-gyermek volt – folytatta Yoel –, éppen elég idős ahhoz, hogy
egyik szereplője lehessen a tervünknek. Selma segítségével találkoztunk. Selma
sokat mesélt neki. Elmondott mindent az édesanyjukról, az óriásokról, erről a
világról… „Úgymond”, a bizalmába fogadta, ahogyan Alethea is az övébe, s
valahogy így történt: találkoztunk.
– Alethea…
Eren nyelt
egyet.
– Hogy
Alethea belém szeretett-e? – Yoel tekintete rárebbent. – Azt hiszem, igen. Hogy
én szerettem-e? Annyira nem. A végén, amikor ráébredt, mi történt, hogy milyen
ember is vagyok valójában, már túl késő volt – vonta meg a vállát. – Elvettem
tőle, amit akartam, és megszületett a lányunk. Aletheának volt annyi esze, hogy
a szülei előtt hallgasson Selmáról. Félt tőlünk és jogosan. Mindenki hallgatott.
Kreusa Fritz egy fattyú volt az uralkodói családban, s inkább úgy döntöttek,
eltussolják az ügyet. Elrejtették a babát, kitalálták a betegséget… A terv a
következő fázisba lépett… Kitalálod, melyik nap volt az, Eren?
– Csak nem
az a nap, amikor egy óriás lemészárolta a Fritz családot? – kérdezett vissza a
fiú gúnyosan. Yoel elégedetten csettintett a nyelvével.
– Nem
rossz.
Eren
megborzongott.
– Fogja be…
– Nem
tetszett a kifejezésem?
– Fogja be!
– mordult rá.
Yoel
elvigyorodott.
– Az a nap,
jól mondod. Azon a napon elhatároztuk, hogy végleg tönkretesszük a királyi
családot. Edna királyné megneszelte, és azonnal a lánya megmentésére sietett…
Az egész pereputty jött vele. Mire ideértek, már késő volt: Selma
beléfecskendezte a szérumot Alethea Fritz testébe, eszetlen óriássá változtatva
őt.
Eren
lélegzete elakadt. A hiányzó darab… Lassan minden összeállt.
– Alethea
nem tudott uralkodni magán, hiszen nem evett meg egy olyan embert sem, aki
birtokában lett volna ennek a képességnek, és mészárlást kezdett végrehajtani.
Megette a saját anyját, a testvéreit… Egytől egyig kivégezte a családját,
kivéve az apját. Az anyád, Eren, az anyád – vicsorodott el Yoel – az utolsó
percekben érkezett, óriássá változva megállította Aletheát. – Felsóhajtott. – Fritz
persze beleőrült. – Kárörvendően nevetett. – Ez van. Az anyád és az apád
kitalálták azt a nevetséges történetet a betegségről, amiben belehaltak… és
békésen élték tovább az életüket 845-ig, amikor is eljött a harmadik fázis. A
bosszúnk majdnem kiteljesedett. – Yoel ismét felnevetett. – Csodálatos év volt.
Alethea eszét vesztett óriásként lézengett a falakon túl… A kölykünket Selma
vette magához. Az apám, a ti nagyapátok feláldozta magát Kreusáért 844-ben.
Grishának vagy Carlának ugyanezt kellett volna tennie a te esetedben, Eren, de
ők nem tették. Féltettek téged, minket pedig elárultak. Meg is kapták a méltó
büntetésüket. Selmával úgy határoztunk, itt az ideje visszahoznunk Aletheát.
845-ben, amikor Bertolt Hoover, aki amúgy az anyai unokatestvéred, ha még nem
tudnál róla, mivel az apja az anyád öccse volt, áttörte a Mária falat,
feladatot adott Céline Dreyse lányának, Hitch Dreyse-nek. Hitch akkor már át
tudott változni óriássá… Az ő feladata volt Aletheát Carla Jaeger közelébe
csalni. Alethea ezek után elpusztította édesanyádat és ezáltal visszanyerte az
emberi alakját… és persze az ép eszét. Utána az ügyünknek szentelte magát.
Semmire sem emlékezett abból a napból, amikor megölte a családtagjait, mi meg
gondoskodtunk róla, hogy egyáltalán ne az igazságot tudja meg. Rólad is,
Kreusám, azt tudta, amit mi mondtunk neki: Anka Rheinberger, Carla Jaeger
fogadott testvére elrabolt téged Selmától, mi meg vissza akarunk szerezni.
Annyira beleőrült, hogy nem bírt türelemmel várni, Karanesbe ment, hogy
pusztítson. Mindent megtett, hogy megtaláljon… És most végre itt vagy, Kreusa –
fordult a lánya felé. – Velünk vagy. Csak ez számít.
– Csak ez?
– lehelte a lány. – Csak én?
Eren
majdnem vele egyszerre kérdezett:
– Miért
pont Hitch?
Yoel
csodálkozva nézett rá.
– Edna a
Dreyse családból származott. Selma és Hitch úgymond rokonok.
Eren
bólintott, a válasz logikusan hangzott.
– Tehát
Alethea él – folytatta különös hangon. – Ő ölte meg az anyámat.
– Az anyám
a te édesanyádat… – Kreusa mellette egyenesen rosszul volt a megannyi
információtól. – Istenem… Miért?
– Bizony –
bólintott Yoel. – Ő él, nagyon is él.
– És mi a
terve most velünk? Miért hozatott ide minket? Miért láncolt ki minket?
– Még
mindig nem világos, Eren? – Yoel ez alkalommal őszinte meglepettséggel fordult
felé. – Azt hittem, ezt már réges-rég megfejtetted. Vagy ha nem is régen,
időközben rájöttél mindenre. Hiszen megmondtam neked, drága unokaöcsém: egyedül
Kreusa fontos. Egyedül Kreusát akartam megszerezni. Te Grisha és Carla fia
vagy, egy cseppet sem érdekelsz. Hánynom kellett az apádtól és az anyádtól is…
és te sem vagy éppen megbízható.
– De Kreusa
az?
– Ő a
lányom… Ráadásul az anyja megölte az anyádat. Rá fog jönni, kihez tartozik
hűséggel. Shiganshina… A pince… Nos, mindenkit megváltoztat, nem igaz? Minden
itt dől el. Az is, hogy ti ellenségek vagy szövetségesek lesztek.
– És maga
ellenségnek akar minket.
– Azok is
lesztek.
Yoel túl
magabiztosan mosolygott.
Eren
idegesen szívta be a levegőt.
– Miből
gondolja? – kérdezte végül rekedten.
Yoel
széttárta a karjait.
– Nos, elsősorban
azért, mert Kreusa életben akar maradni. Azért, mert van vesztenivalója. Ott
van az a lány, nem igaz? Ymir… –
ejtette ki a nevét. Kreusa lélegzete elakadt. – Ó, Ymir… – mondta erre Yoel. –
Pont Ymir… – sóhajtotta. – Vicces az élet, drága gyermekem. Te is a lehető
legrosszabb emberbe szerettél bele, de érte bármire hajlandó vagy, nem igaz?
– Ymir? – suttogta. – Ő hogyan… Miért…
–
Szeretnéd, hogy Ymir kegyelmet kapjon, drágám?
– Ymir…
Miért kellene… Ymir… Ő nem követett el semmit! – csattant fel Kreusa. – Ő
mindvégig… Ő azt tette, amire Selma utasította! Ő nem árult el senkit! Ő…
– Ő még
réges-rég követett el egy szörnyű hibát! – emelte fel a hangját Yoel is. –
Jóval azelőtt, hogy te megszülettél volna!
–
H-hogyan?! – Kreusa szinte sikította. – Mégis miről beszél?!
– Ymir
774-ben született, majdnem annyi idős, mint a nagyanyád, Eren. Hét évvel
idősebb nála, ha egészen pontosak akarunk lenni. – Yoel felkuncogott. – Jaj,
annyira szórakoztató itt minden!
– Örülök,
hogy maga ennyire jól szórakozik – vicsorgott Eren –, mi viszont a legkevésbé
sem. Mi van Ymirrel? – vakkantotta. – Mi ilyen vicces? Tudjuk jól, hogy
kristályba zárta magát, mint Annie Leonhart, ezért olyan öreg! Milyen hibát követett
el? Miről beszél maga?
– Ymir
787-ben követte el élete legnagyobb hibáját, mégpedig akkor, amikor az apám úgy
határozott, megadja neki a kiváltságot: az óriások áldását. – Yoel szemében
harag villant fel. – Apám első felesége, az anyám, aki után az álnevedet
kaptad, Krista szintén ott volt, amikor beléfecskendezték a szérumot. Ymir eszetlen
óriássá változott, és mielőtt bármit is tehettünk volna, felfalta az anyámat.
Utána… – Yoel elfintorodott. – Utána kristályba zárta magát. Ostoba liba. Azt
hiszi, elfelejtettük a vétségét? Azt hiszi, jóvá tette a bűneit azzal, hogy
Selma kutyája lett egy időre?
– De
elfelejtik a bűneit… – szólalt meg Kreusa remegő hangon. – H-ha én helyesen
döntök?
Eren
ijedten pillantott rá.
– Kreusa!
A lány nem
foglalkozott vele, egyedül Yoelt nézte.
– Ha most
helyesen döntök, egy cseppet sem fognak törődni azzal, hogy megölte a
nagyanyámat?
Yoel
bólintott.
– Pontosan,
lányom. Ha most a jó döntést hozod meg, szent esküt teszek itt és most, hogy
egy haja szála sem fog görbülni. Gyönyörű élete lesz az oldalon, gyönyörű és
hosszú. Együtt fogtok megöregedni, kedvesem.
– Kreusa… –
Eren is remegett, nemcsak a lány. – Kreusa, ugye nem az jár a fejedben, hogy
elfogadod az ajánlatát? Azt sem tudjuk még, hogy mi az.
Kreusa arca
megrándult, de még most sem fordult Eren felé.
Élesen
szívta be a levegőt, és apjára nézett.
– Mit kell
tennem? – kérdezte suttogva. – Mit kell ezért feláldoznom?
Yoel
elmosolyodott.
– Őt – mutatta, s Kreusa lélegzete elakadt.
– Fel kell
falnod Eren Jaegert.
Megjegyzések:
A következő
fejezet várhatóan 7-én érkezik, mert 8-án elutazom nyaralni.
Még egy-két
titok kiderül, de lassan már minden ismert. :) Hogy mi van Ymirrel, az a mostani
részbe mégsem fért bele, hamarosan viszont hallunk felőle, ezt megígérem! A
múltja még nem teljes…
Az is ki
fog derülni, mi történt Arminnal és Sashával, miután Hitch felvette az
óriásalakját, illetve az is, Annie hogyan lehet életben.
Kreusa
meghozza a döntését és számol a következményekkel.
Szia!
VálaszTörlésIsmét egy remek fejezetet olvashattam, így szeretném megköszönni. Továbbra is nagyon izgalmas. Tehát remélem hamar hozod a folytatást. (Tudom, hogy leírtad, hogy mikor lesz ez, de ezt a mondatot mindig leírom, így most sem hagyhattam ki.)
Szia!
TörlésÉn köszönöm, hogy írtál (és hogy mindig elmondod a véleményed a fejezetekről, nagyon jólesik olvasni). Igyekszem a folytatással, remélem, abban sem fogsz majd csalódni. ^^
Várlak vissza szeretettel 7-én!
Detti