Vihar
25. fejezet
~ Johanna
~
– Tessék?!
Eren a
karján érezte a hadnagy érintését, de nem kapta felé a fejét. Johanna arca – az apja arca –, Johanna mosolya – az apja mosolya –; Johanna minden
vonásában az apját fedezte. Hát persze,
hiszen Johanna az apja anyja volt, a nagyanyja.
Borzongtató volt látni azt az asszonyt, akinek a halál hírét keltették. Azt az
asszonyt, akivel azt hitte, sosem fog találkozni – és most mégis itt állt
előtte, ráadásul nem is akárhogyan, egy ígérettel az ajkán, miszerint mindenre fény derül. A pince titka: egy
alagút, mely a falakon túli világba vezet, oda, ahonnan a családja származik,
valamint Johanna a maga meséjével, mert Eren most már biztosan tudta, hogy
megkapják a kérdéseikre a válaszaikat. Türelemjáték, kérdezz-felelek, Eren
pedig élesen szívta be a levegőt: egyszerre remegetett az izgatottságtól és az
idegességtől. Gyomra görcsbe rándult, és még az sem nyugtatta meg, hogy Levi
nem engedte el, hanem összefűzte az ujjaikat. Ritkaságba ment, amikor megtette,
s Eren hálás volt érte.
– Johanna
Jaeger vagyok – ismételte meg az asszony nyugodtan –, az apád, Grisha anyja. Az
unokám vagy, Eren… – A mellére szorította ráncos kezét, szeme sarkát mintha
könny ülte volna meg. – Isten a tudója – suttogta –, csakis ő a tudója,
mennyire boldog vagyok, amiért végre láthatlak. Le sem tagadhatnád édesanyádat,
Eren. – Halvány, szomorkás mosoly suhant át az arcán, egészen szívszaggató
volt. Eren csak akkor vette észre, hogy hozzá hasonlóan remeg. Ő maga is
sokkolódott a viszontlátástól (?), megismerkedéstől (?). – Ahogyan te bennem az
apádat látod, úgy látom én benned Carlát – mondta lágyan. – Erős vagy és bátor.
Az anyád mása… És te pedig… – Kreusa felé fordult, mire Eren szeme
elkerekedett. – Szintúgy – lehelte. – Te is édesanyádra hasonlítasz, Kreusa.
Johanna nem beszélhetett Selmáról. Kreusa és
Selma nem hasonlítottak, csak a hajszínük volt hasonló. Johannának tudnia kellett az igazságot Selmáról, hiszen Selma éppen úgy kintről
származott, ahogyan ő is, Kreusa viszont… Kreusa csak bizonyos dolgokat tudott.
Hogy tudta-e, hogy valójában nem Selma lánya, azt Eren nem tudta. Valószínűleg nem.
Kreusa
elfordította a fejét.
– Remélem,
nem – mormolta, mire Johanna szeme megvillant. Figyelmen kívül hagyta, közelebb
lépett. Eren – maga sem értette, pontosan miért – ösztönből hátrált – volna; Levi határozottan tartotta
egyhelyben, és Johanna megadóan emelte fel a kezét, amikor észrevette, miért
nem tudott hátrahúzódni.
– Semmi
baj. – Bár mosolyt erőltetett az arcára, hangjából kicsendült a bánat. –
Megértem, hogy időre van szükséged… Persze éppen időnk nincs. Hamarosan
felfedezik, hogy idejöttem. Nem szeretik. Ez a világ tiltottá vált, mióta… nos,
Shiganshina óta. – Köhögni kezdett,
és az egész teste rázkódott vele. A szájához kapta a jobbját, a kézfejével
próbálta elfojtani. A köhögés ellenére tovább beszélt. – Mindig is tudtam, hogy
eljön ez a nap… Nagyon… régóta vártam… – A köhögése nem csillapodott. Kétrét
görnyedt, és talán percek teltek el, mire végre elemelhette a kezét a szájától;
a vércseppek igenis ott voltak a bőrén és az ajkán, és a szívet tépő mosoly sem
múlt el nyomtalanul, halványan továbbra is ott játszott a szája sarkában.
Johanna beteg volt, s Eren azon kapta magát,
hogy dühében végigszánt a haján az ujjaival.
Nem!
Nem, nem, nem!
Ez nem
lehetett igaz! A nagyanyja, a hús-vér nagyanyja, akiről korábban álmodozni sem
mert, ott állt előtte, és a viszontlátás örömét nemcsak a titkok áradata
árnyékolta be, hanem az is, hogy a vére megfestette pengevékony ajkát. Erennek
fel sem tűnt, mikor kezdett remegni. Valamikor Levi szorítása felerősödött
körülötte, Johanna pedig, ha meg is lepődött a kettőjük kapcsolatán, nem
mutatta ki.
– Kérlek –
hallották meg aztán a köhögéstől még gyenge, reszelős hangját. – Engedjétek
meg, hogy elmeséljek mindent. Válaszokat kerestetek, nem? – Bár mindennél
jobban vágyott rá, hogy közelebb lépjen hozzájuk, mégsem mozdult. Tiszteletben
tartotta Eren kimondatlan kérését. – Az egész életetek megkérdőjeleződött –
mondta lágyan. – Én meg tudom adni, amire szükségetek van. Sietnünk kell –
tette hozzá sürgetően. Kreusa és Eren összenéztek. – Készen álltok rá, hogy
megismerjétek a múltatokat és mindazt, amit elfeledtetek? – kérdezte Johanna,
mire Eren ráemelte a tekintetét.
–
Hallgatjuk, asszonyom…
** * **
Bertolt
olyan gyorsan szelte át a levegőt, hogy Mikasa majdnem lemaradt, úgy meglepődött.
Miután észbe kapott, aggódva kiáltott a fiú után; nem kockáztathatták meg, hogy
elfogyjon az üzemanyaguk, míg hírt nem hallanak Erenék felől. Percek vagy órák?
Mikasa nem tudta megállapítani, mennyi idő telt el azóta, hogy Eren, Kreusa és
Levi eltűntek a pince rejtekében, azt viszont igen, hogy takarékoskodniuk
kellett.
–
Lassabban, Bertolt!
– Ne
haragudj! – szabadkozott a fiú, amint utolérte. – De Ymir… Armin a lelkemre
kötötte, hogy minél előbb érjünk oda hozzá!
Mikasa
szeme megvillant.
– Minden rendben
lesz, Bertolt – mondta végül. – Ne aggódj.
– Reiner… –
Bertolt arcán fájdalom suhant át. – Vajon jól van?
Mikasa nem
válaszolt. Túl sok bajtársukról nem tudtak semmit – vagy amilyen információval
éppenséggel rendelkeztek, félelmet és aggodalmat keltett a szívükben.
Összeszorította a fogát, ahogyan eszébe jutott, hogy hagyta maga mögött Jeant
és Connie-t. Connie még mindig szédelgett az ütés erejétől, és Jean… Ő szóhoz
sem jutott a döbbenettől, miután megcsókolta. Mikasa halványan elmosolyodott
erre: Jean, aki mindig lopva figyelte, féltékeny csillogással a szemében,
valahányszor megérintette Erent, annyiszor álmodozhatott erről a pillanatról, s
amikor megvalósult, nem akarta elhinni. Pedig megtörtént. Mikasa saját magát is
meglepte vele, nemcsak Jeant, de megtörtént, és örült neki, amiért végre
felismerte az igazi érzelmeit.
Eren… A
fiú, aki megmentette, aki újra értelmet adott az életének. A barátja, a
családja. De csak a barátja, a családja volt, nem a szerelme. Amit iránta
érzett, az nem szerelem volt, hanem erős szeretet, hála, amiért nem hagyta, hogy elvesszen a sötétségben.
Nem tudta,
mikor történt pontosan, nem tudta, hogyan történt, de valamikor beleszeretett
Jeanba. A Katonai Rendőrség fogságában? Utána? Valamikor ráeszmélt, mi az, ami
valós és mi az, ami a hamis.
– Mikasa,
erre!
Bertolt
rángatta ki a gondolataiból. A fiú hirtelen a föld felé kezdte venni az irányt,
arra, amerre a faltömbök a legnagyobb pusztítást okozták. Szinte porrá zúzták a
házakat, a romokat, amik a Kolosszális Óriás által maradtak egykor Shiganshina
körzetéből; rá sem lehetett ismerni az öt évvel ezelőtti világra. Mikasa
megkésve követte csak, és már menet közben is azt kereste, melyik törmelék alá
szorult Ymir.
Mikasa lába
alig érte a földet, amikor ráeszmélt élete legnagyobb hibájára: a hely
hemzsegett az óriásoktól, megszámolni sem lehetett őket. Váratlanul bukkantak
elő a törmelékek alól, vérszomjasabbnál vérszomjasabb vicsorral az arcukon, és
a lány hallotta, ahogy Bertoltnak elakadt a lélegzete.
– Fedezlek!
– Nem szállt inába a bátorsága, újabb meglepetést okozva. Mikasa szóhoz sem
jutott: Bertolt összeszedte magát annyira, hogy igenis merjen cselekedni. – Át
kell jutnod az óriásokon, ott van Ymir és Armin!
– Armin! –
Mikasa a fiú nevét sikoltotta, válasz azonban nem érkezett. Bertolt felé kapta
a fejét, de az csak riadt-komoran, falfehéren bámult vissza rá. – Bertolt… –
Mikasa élesen szívta be a levegőt. – Fedezz, amíg ki nem derítem, mi történt
velük – mondta lassan. – Mindenképpen
visszajövök érted. Megígérem. Három percet
kérek, nem többet, jó?
Bertolt
nagyot nyelt, mielőtt rábólintott volna.
– Jó –
lehelte, mire Mikasa elrugaszkodott. Az egyik óriást használta, hogy a levegőbe
tudjon emelkedni, s ahogy megpördült, sikerült átrepülni egy gyönyörű ívben a
szörnyeteg rusnya feje felett; kardjának pengéje megcsillant, a vágás pedig
éppolyan mélyre sikeredett, hogy a lény utána füstölögve dőlt el.
Finoman
megérintette a földet a tenyerével; zihálva, a homlokát ráncolva egyenesedett
fel. Ismét Armin nevét kiáltotta. A fiú, ha válaszolt is, hangját elnyomta
Bertolt kiáltása, és az azt követő hatalmas puffanás, ahogyan végzett
valamelyik óriással a sok közül.
Vércseppek
a földön, a törmelékeken.
Mikasa
megfeszült.
– Armin…
Ymir…
Megállt –
valószínűleg pont ott, annál a törmeléknél, ahol egykor Ymir megmentője is
állt. Ymir nem volt sehol, valaki – talán Reiner – idejében kihúzta, amíg
Bertolt elszáguldott értük, és biztonságban elmenekültek Arminnal. Talán. Mikasa az óriások felé nézett: a
sajátjaik ismét harcoltak, bár néha mintha bizonytalanabb mozdulatot tettek
volna, ami csak egyet jelentett, mégpedig nem más, mint hogy Ymir élt, de rossz
állapotban volt. Ymir… megmenekült. Armin is. Reiner megtalálta őket, igaz?
Reiner… Hála az égnek, Reiner…
Akkor látta meg, az egyik kőtömbbe karcolták az
üzenetet. Egyedül Ymir tehette – ki más? –, és Mikasa szeme elkerekedett a
sokktól, ahogy elolvasta.
Pillanatok
teltek csak el, de hirtelen mindent megértett.
– Mindvégig
hazudtál – suttogta hitetlenül. Felemelte a fejét, és Bertoltra emelte csillogó
tekintetét. A fiú észrevétlenül lopakodott mögé, köpenyét és kardját vér
borította. Legyőzött néhány óriást, de pusztán figyelemelterelésből. Persze nem
bírta állni Mikasa pillantását – ha megtette volna, Mikasa biztosan az arcába
vágott volna az öklével –, inkább a csizmája orrát bámulta. Legalább maradt még
benne annyi emberség, hogy elszégyellje magát. Mikasa felhorkant. – Igazából én
vagyok az ostoba – folytatta sötéten kuncogva –, sokkal hamarabb rá kellett
volna jönnöm, nem? Annyi jel volt, hogy többet tudtok, mint amennyit
elmondtatok, hogy egy követ fújtok Ymirrel… Vagy mégsem?
Ymir
neveket vésett a kődarabba, nem is egyet, amíg arra várt, hogy kiszabadítsák, alájuk pedig a következő üzenetet: ők közénk tartoznak. Mikasa nem értette
ugyan, miért nem változott át azonnal óriássá. Talán az ő óriása nem lett volna
elég erős ahhoz, hogy felemelje a kődarabot? Lehetséges.
De nem
unatkozott.
A nevek…
Az egyik
név Carla Jaegeré volt. Carláé, aki a falakon túlról származott, és aki végre
megmutatta azt a nevét, melyet még azelőtt viselt, hogy Grisha Jaeger felesége
lett volna. Még Eren sem tudta, nemhogy Mikasa. Valahogy soha sem került szóba,
de mégis… Mikasa egyszerűen csak tudta, hogy Carlához tartozik.
Carla Hoover.
Hoover, mint Bertolt,
akinek a neve szintén szerepelt.
Carla a
falakon túlról származott és a Hoover család gyermeke volt, éppúgy, ahogyan
Bertolt Hoover is. Carla és Bertolt valamilyen szinten rokonok voltak. Bertolt…
Közéjük tartozott.
Mikasát
elvakította a harag.
– Hol van
Ymir? – esett a fiúnak. – Mit tettetek Ymirrel, Bertolt? Nézz a szemembe! –
szólította fel parancsoló éllel a hangjában. – Gyerünk, Bertolt! Nézz a
szemembe és válaszolj a kérdésemre! Hol van Ymir? És Armin? Te jóságos ég… – Tágra nyílt szemmel,
elborzadva meredt rá. – Mit műveltetek Arminnal?! – sikoltotta. – Ti
szörnyetegek!
– Mégis mit
képzelsz rólunk?! – Bertolt eddig állta meg szó nélkül a monológját, dühösen
rivallt rá. Ökölbe szorította a kezét, és sápadtan viszonozta a lány
pillantását. – Azt hiszed, valaha is ártanánk az egyik barátunknak?! Ymir
megsérült, aztán eltűnt, mire ideértünk! Nem mi húztuk ki! A sérülései miatt
nem mindig képes irányítani őket! De nem bántottuk őket! Sem Ymirt, sem Armint!
Hogy képzelheted… Te tényleg azt hiszed, hogy…
– Ó, de még
mennyire! – Mikasa elvicsorodott. – Engem is ezért csaltál el magaddal, nem?
Hogy megölj. Jaj, Bertolt, ne nézz
már így rám, pontosan tudom, mi jár a fejedben! Most már minden világos! Hogy
nem jöttem rá hamarabb? Már az elejétől fogva gyanúsnak kellett volna lenned!
Ostoba vagyok!
Bertolt
élesen szívta be a levegőt; kezét olyan erősen szorította, hogy még a bütykei
is kifehéredtek. Egész testében remegett, és Mikasa félig kaján élvezettel
figyelte. A szíve persze makacsul elárulta valódi érzéseit is, eszét vesztett
tempóban dörömbölt a mellkasában. Sejtelme sem volt, mit fog tenni, ha a fiú
átváltozik.
– Igen! – szólalt meg Bertolt váratlanul.
– Valóban ezért hívtalak magammal.
Mikasa
szeme elkerekedett a sokktól. Nem várta a fiútól, hogy ennyire könnyedén
bevallja, Bertolt azonban nem adott időt neki a reagálásra. Ajka lusta, riasztó
mosolyra görbült, és Mikasa hirtelen rá sem ismert. Ez nem az a fiú volt,
akivel annak idején összebarátkozott. Persze, hogy nem!
B. H., a Kolosszális, véste Ymir
a kőbe.
B. H. –
csak ő lehetett: Bertolt Hoover. A Kolosszális.
Ymir, aki
mindvégig csak hallgatott, pedig valójában minden titkok tudója volt. Talán
mindenkinél többet tudott.
Mikasa
sosem szeretett vele társalogni, igaz, nem is volt rá lehetősége. Ymir és
Krista valahogy csak egyként léteztek, amerre az egyik ment, arra kellett
keresni a másikat is. Talán Connie-val vagy Sashával beszélgetett még, és Annie
után… Annie után Bertolt és Reiner oldalán küzdött a Katonai Rendőrség ellen.
Mikasa
ráébredt, mennyire ostoba is volt a hónapok alatt. Bertolt, Reiner és Ymir
együtt tűntek el, Ymir ismerte Armin szüleit, Selmát… Ymir tudott dolgokat,
sokkal többet, mint ők. Tudott a Kolosszálisról és a Páncélosról.
Betroltra
nézett.
Bertolt
Hoover, aki Carla által valahogyan kapcsolódott Erenhez, maga volt a
Kolosszális Óriás, legnagyobb ellenségeik egyike, nem egy szegény, nagyra nőtt
bajtárs, aki inkább csendben meghúzódott a sarokban. Hát persze, hogy nem!
Bertolt
előrelépett.
– Mondanám,
hogy sajnálom, Mikasa – mosolygott rá kegyetlenül –, de akkor hazudnék, és már
így is majdnem a fejemet vetted a hazugságaimért, nem? Jobb lenne, ha nem
folytatnám. Elég a játszadozásból, a szándékom valóban az, hogy megöljelek. És
meg is fogom tenni, Mikasa. Egy cseppet sem sajnálom, de még ha sajnálnám is, ezt
a helyet akkor sem hagyhatod el élve. – Kivonta a kardját, és a lány torkának
szegezte. Mikasának a szeme sem rebbent, sem ekkor, sem akkor, amikor Bertolt –
saját, eddigi énjét meghazudtolva – rávigyorgott. – Remélem, azért nincs harag.
** * **
Mit tettetek Ymirrel?
A kérdés
megválaszolatlanul lógott a levegőben.
Hitch a
hátán cipelte Sashát. Mindketten vértől és portól voltak mocskosak, és az
óriások szinte hemzsegtek körülöttük, amikor Armin és Reiner észrevették őket.
Armin érezte, hogy Reiner szorítása felerősödött a csuklóján.
– Egy szót
se! – suttogta a fülébe. – Nem szeretnénk, hogy Mikasának komolyabb baja essen,
nem igaz? – Remegett a hangja, és Armin nem tudott nem arra gondolni, ahogyan
mindig a megmentésére sietett. Akkor is, amikor Annie a Nőstény Óriás alakjában
rájuk támadt az ötvenhetedik falakon túli expedíció során, és most is, amikor
az óriások majdnem megölték a Jaeger család otthonának közelében. Reiner mindig
önzetlenül, a saját életét kockáztatva segített, aztán most kiderült, hogy a
semmiért? Hogy mindez csupán egy álca volt? Armin nem akarta elhinni, de a
szeme előtt vált valóra, hogy mindaz, amire az elmúlt hónapok alatt felfigyelt,
nemcsak képzelgés volt, hanem a kőkemény valóság. Az igazság, amit legszívesebben
figyelmen kívül hagyott volna, csak nem tehette meg.
Mikasa majdnem olyan erős, mint Levi hadnagy – gondolta. – Nem kell féltenem,
minden rendben lesz. Csak Bertolt van vele… Csak Bertolt, aki a Kolosszális
Óriás. Ó, édes Istenem! – Nézte, ahogy Hitch térdre ereszkedett, hogy
lesegítse a hátáról Sashát. Hogy kihúzta a kardját, szeme pedig összeszűkült.
Készen állt rá, hogy megvédje Sashát, ha szükséges, akkor akár az élete árán
is. És Reiner is látta ugyanezt, és mégis magával húzta Armint.
– M-mit művelsz? – hebegte. – Hagyod őket…
Hagyod őket meghalni? – kerekedett el
a szeme. – Reiner… Kérlek… Ezt nem… Ezt
nem… – Reiner megragadta a fejét, mire nyüszítve hallgatott el.
– Látod? –
dörmögte. – Én senkit sem hagyok meghalni, de meg tudják védeni saját magukat.
Aranysárga
fény villant fel, szinte kettéhasította a szürkésfeketébe boruló égboltot, s
miközben Sasha a tenyerébe temette az arcát, hogy elrejtse könnyeit, Hitch
Dreyse hosszú idő után először, ismét megmutatta óriásalakját.
** * **
Johanna
megfáradt mosollyal az arcán nézett végig rajtuk. Néha köhögött, és olyankor
Eren szorítást érzett a mellkasában, de senki sem hozta szóba. Levi szó nélkül
tisztára mosott, fehér anyagkendőt nyújtott át, Johanna pedig egyből elfogadta.
Megtörölte a szája szélét, utána pedig ismét mosolygott.
– A
családotok története egy adott ponton összefonódott – mondta lágyan, elsősorban
Erennek. Végül is én vagyok az unokája,
emlékeztette magát a fiú, nem Kreusa.
– Nem véletlen lettetek legjobb barátotok gyermekkorokban. Igazából mindig is
egymás mellett volt a helyetek, Eren. – Kinyújtotta a kezét, és talán meg
akarta érinteni Eren asztalra fektetett jobbját, végül azonban meggondolta
magát. Látszott rajta, hogy nem merte. Szomorúság csillant meg a szemében, és
Eren még a levegőben kapta el és fűzte össze az ujjaikat. Ösztönből
cselekedett: finoman rájuk szorított, s Johanna hálásan pillantott rá.
– Kérem,
mondja el – biztatta. – Mindannyian kíváncsiak vagyunk rá.
– Igen –
jött meg Kreusa hangja is. Felbátorodva hajolt előre. – Szeretnénk tudni, hogy
kik vagyunk… Hogy én ki vagyok… Mert
lassan már fogalmam sincs. – Észrevette Eren döbbent-ijedt pillantását, mire
hatalmasat sóhajtott. – Tudok róla, Eren – mondta halkan. – Tudom, hogy Selma
nem az édesanyám. Hogy semmi közöm a Lenz családhoz. Philip Lenz, ő sem volt az
apám, igaz? Ezeket már tudom, de azt nem, hogy akkor ki vagyok. Ha se nem Kreusa
Dok, se nem Krista Lenz, se nem Kreusa Fritz nem vagyok, akkor ki vagyok? Mrs.
Jaeger – fordult Johanna felé –, ön tudja, igaz? Kérem, árulja el, akkor ki
vagyok én? Tényleg csak Kreusa lennék és semmi több? Vagy már ez sem az igazi
nevem?
Annyi
fájdalommal beszélt, hogy Eren szíve teljesen összefacsarodott tőle.
Legszívesebben a karjaiba vonta volna, hogy szorosan átölelje, megvigasztalja,
de nem tehette meg. Johanna meglepő erővel kapaszkodott belé, és egészen
megrendültnek látszott, ahogy Kreusa monológját hallgatta.
– Selma? – suttogta a nő nevét hitetlenül.
– Te tényleg azt hitted, hogy Selma lánya
vagy?
– I-igen… –
felelte Kreusa bizonytalanul. – Ebben a hitben nőttem fel, és most már… most
már nem tudom, ki vagyok, Mrs. Jaeger.
Johanna
hitetlenkedve nézett rá.
– Ennek
soha nem lett volna szabad megtörténnie – jelentette ki a fejét rázva. – Sosem
kellett volna hagynom, hogy idáig fajuljanak az események. Meg kellett volna
tennem, amikor az első lehetőségem adódott… Nem szabadott volna, hogy mindez
megtörténjen. Annyira sajnálom, gyerekek. Ha tudnátok, mennyire…
– Hogy érti
ezt? – ráncolta a homlokát Levi. – Mi ezeknek a szegény kölyköknek a története?
– Ez a
történet hosszú-hosszú évekkel ezelőttre nyúlik vissza, hadnagy úr. – Johanna
felemelte a fejét; egész testében remegett, a harag, a bánat és kétségbeesés
különös egyvelege fűtötte.
– Van
valami köze Rene Jaegerhez?
Ártatlan
kérdésnek látszott, mégis sok feszültséget hozott magával.
Johanna komoran
biccentett.
– Túl sok köze van.
– Ki ez a
férfi? – nézett rá Eren kíváncsian. – Valamilyen rokonunk?
– Igen –
válaszolta az asszony szárazon. – Ő a nagyapád
volt, Eren. A férjem.
– Volt? – kérdezett közbe Levi élesen.
Eren érezte az érintését a combján, s megkönnyebbülten lélegzett fel, amiért
nem neki kellett feltennie. Szédült a sok információtól.
– Meghalt.
– Johanna hangjából nem csendült ki sajnálat, közben pedig fejével Kreusa felé
intett. – Hála neked, drága gyermekem.
Kreusa
szeme tágra nyílt.
– H-hogyan?
Nekem?
– Igen. –
Johanna szája sarkában halvány mosoly játszott. Kihúzta a kezét Eren
szorításából, és hátradőlt ültében. – Megölted őt, Kreusa, és ezért
kimondatlanul hálás vagyok. Ha te nem tetted volna meg, a jó ég tudja csak, mi
történt volna még.
– De én… –
kezdett bele a tiltakozásba, aztán váratlanul elhallgatott. Egyszerre akadt a
lélegzete Erenével. – Amikor Selma belém fecskendezte a szérumot… – suttogta
színtelen hangon. – Megettem a nagyapámat… Az apját. Selma apját. Az a férfi…
Az a férfi Rene Jaeger volt, a maga
férje. Eren nagyapja…
Johanna
bólintott.
– És a te
nagyapád is, Kreusa – mondta csendesen, mire a lány ajkai elnyíltak.
– Tessék? – hökkent meg. – Az előbb… Az előbb
tisztáztuk, hogy nem vagyok Selma lánya. De várjunk csak… – Hirtelen jött rá,
mi rejlik igazából az elsuttogott szavak mögött. – Úgy érti, hogy Selma apja…
és Rene Jaeger, a maga férje… Ők egy és ugyanaz a személy? Úgy érti, hogy Selma
nem Fritz király gyermeke, ahogy azt már kiderítettük, hanem valójában… Ő egy… Jaeger? Ő…
– A
nagynéném – fejezte be helyette Eren döbbenten. – Selma a maga lánya.
– Nem! –
tiltakozott Johanna kiáltva. Eren összerezzent és megugrott ültében az éles
hangjától. Az asszony bocsánatkérően pillantott rá, egy árnyalattal szelídebb
hangon folytatta: – Selma nem a lányom.
– De Rene
Jaeger…
– Selma a
férjem gyermeke, de nem én hoztam a világra. Ez egy nagyon hosszú és bonyolult
történet, gyerekek. Elmesélem nektek, cserébe viszont azt kérem, hogy ne
szakítsatok félbe. Csak hallgassatok és utána kérdezzetek, jó?
Kreusa és
Eren összenéztek.
– Legyen –
egyezett bele a fiú. Levi érintése bátorító volt. Ha nem lett volna vele,
mellette, Eren nem volt benne biztos, hogy végig tudta volna csinálni. Nézni
Johanna – a nagyanyja, emlékeztette
magát keserű szájízzel – arcát, viszontlátni benne Grishát, közben pedig
ráébredni, hogy az egész élete hazugságokból épült fel… Kavargott a gyomra.
Johanna
megnedvesítette az ajkát, mielőtt belekezdett volna a történetébe.
– A falakon
túli világ, így emlegettek bennünket? – Mélyet sóhajtott. – Mindig is az volt a
küldetésünk, hogy leromboljuk a három falat. Azok, akik az óriássá változás
képességével rendelkeznek, kivétel nélkül ebből a másik világból származnak,
nem a Mária falon belülről. Az óriások keletkezésének története nagyon messzire
nyúlik vissza, elsősorban nem is erre szeretnék kitérni. Azt szeretném
elmesélni, milyen szerepet játszik a családunk, Eren.
A fiú tágra
nyílt szemmel hallgatta. Érezte, hogy kiszáradt a torka, és Levi erősebben
markolta meg a kezét az asztal alatt, mintha tudta volna, mennyire gyorsan
dübörög a szíve. Johanna pusztán szemének villanásával jelezte, hogy észrevette
az apró mozdulatot, Erent azonban a legkevésbé sem érdekelte. Tudja meg a
világ, mindenki, ha kell, a barátai így is összesúgtak a háta mögött. Nem
kürtölték világgá, de senki sem volt ostoba, még Connie-nak is feltűnt, pedig
neki sosem esett le a nyilvánvaló sem.
– A Jaeger
család mindig is az események középpontjában helyezkedett el, nem is annyira
véletlenül… hiszen azok, akik a falakon belül élnek, a prédák, s mi magunk
vagyunk a vadászok, nemde? Valahogy így. – Mintegy magának bólintott. Eren
előredőlt ültében, egyik könyökével az asztalra támaszkodott, állát pedig
megpihentette a tenyerén. Jól láthatóan remegtek az ujjai.
– Nyugalom,
kölyök – súgta Levi. Kreusa felé kapta a fejét, de nem szólalt meg.
– Miért? –
suttogta Eren. – Miért vagyunk ennyire fontosak?
Johanna
szája sarkát halvány, kissé talán hitetlen mosoly ülte meg.
– Tényleg nem tudjátok? A fiam sosem
árulta el?
Eren a fejét ingatta.
– Egy árva
szót sem mesélt a családunkról. Sem ő, sem anya. Higgye el, semmit sem tudok
róla, hogy ki vagyok valójában. Azt sem tudtam, hogy a szüleim óriássá tudtak
változni. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy annyi éven át el tudták ezeket
titkolni előlem! És aztán Kreusa… Hogy valahogy mindent elfelejtettem, az egész
közös múltunkat, Selmát.
Johanna
előredőlt, szokatlan fény villant a szemében, és Eren érezte, hogy kiszáradt a
torka. Görcsösen kapaszkodott a hadnagy kezébe, és maga sem tudta, mit is vár
pontosan, hogy mi lehet az a titok, amit annyira féltve őriztek a szülei.
– Gideon
Fritz a falak uralkodója – jelentette ki az asszony –, a falakon túli világ
irányítása azonban… – Élesen szívta be a levegőt; mosolya megtört, vesztett
fényéből, ahogy folytatta: – Mi vagyunk azok, akiknek ez a feladat jutott. Ezért vagyunk annyira jelentősek, Eren. Ezért volt elengedhetetlen, hogy
megismerd a pincét és vele együtt a megannyi titkot: te is Jaeger vagy. Biztos vagyok benne, hogy a fiamnak szándékában állt
egy nap elmondani mindent, elhozni téged ide, hazahozni, ahová igazán tartozol,
mert az nem Shiganshina világa, Eren, hanem a miénk. Te is meg Kreusa is… Mindketten a falakon túli világ
gyermekei vagytok, éppen úgy, ahogyan a szüleitek.
– Én ide tartozom! – kiáltotta Eren. – Semmi
közöm egy olyan világhoz, aminek emberei el akarják pusztítani a falakon belüli
emberiséget! Ez őrültség! Ha a vérem odaköt, akkor sem… – A bizonytalanság
bennakasztotta a levegőt. A felismerés éppolyan őrjítő volt, mint a
tudatlanság, talán még rosszabb is. Eren nem tudott, nem is akart hinni,
zsigerből tiltakozott az asszony igaza ellen. – Én akkor sem… – lehelte.
Egyedül arra volt képes, hogy lehelje, úrrá lett rajta a remegés. – Én akkor
sem, és… nem, ő sem… Kreusa… Ugye te
sem? – pillantott a lányra szinte reménykedve. Krista összepréselte az ajkait;
látszott rajta, mennyire küzdött, hogy mit tegyen. Végül szavakkal nem volt
hajlandó válaszolni, csak a fejét ingatta. Volt valami a szemében, ami viszont
egy cseppet sem tetszett Erennek. – Ugye
véletlenül sem? – suttogta ismét a kérdést. – Kreusa… – A lány megint
fejrázással felelt.
– Eren –
mondta a nevét Levi, talán azért, hogy észhez térítse, talán azért, hogy erőt
nyújtson.
– Eren… – Johanna vele egyszerre szólalt
meg; végtelen türelemmel, szelíden nézett a fiúra. – Felfogtad, amit mondtam?
Érted, mennyire fontos vagy? Hogy milyen vér csörgedezik az ereidben?
Nem, egy cseppet sem fogtam fel.
Eren nyelt
egyet.
(De, mindent felfogtam.)
– Én értem
– szólalt meg hirtelen Kreusa, magára vonva a figyelmet. Erent annyira
váratlanul érte, hogy még a nyaka is reccsent, ahogy a lány felé fordult.
Kreusa lehajtotta a fejét, szőke haja eltakarta az arcát. – Azt hiszem, egyre
inkább értem.
Johanna –
vele ellentétben – nem vette le róluk a tekintetét. Mintha éveket fiatalodott
volna, mintha mindig is erre a napra vágyott volna, s tulajdonképpen igen, döbbent rá Eren, csak ez állhatott
mögötte: Johanna Jaeger éveken át meghúzódott a háttérben, hogy egy nap a
szemükbe nézhessen és kimondja az igazságot. Azt az igazságot, amit nem kevesen
őriztek.
Azon a
napon az emberiség emlékeztetőt kapott – a Tőlük való félelmüket illetően, és a
falnak nevezett ketrecbe zártságuk szégyenéről. Azon a napon, Shiganshina
körzetében elkezdődött (vagy talán folytatódott?) valami, ami ép ésszel felfoghatatlan volt, s ugyanitt, öt évvel
később véget fog érni, ebben Eren biztos volt. Véget kell érjen.
Johanna – a
nagyanyja – felszegte a fejét; a büszkeség ott csillogott a szemében.
– A királyi
család tagjai vagytok – mondta halkan; mondta ki azt, amit már megértettek, ám
gondolni sem mertek rá. Kreusa megrázkódott, mire a pillantása őrá rebbent. – Mindketten – mormolta. – Mindketten,
Kreusa.
Eren
összeráncolta a homlokát.
– Mindketten?
Kezdte
megérteni, kezdett emlékezni.
– Selma
sosem volt Fritz király lánya – suttogta Kreusa –, de én mindig is Fritz király
unokája voltam, jól sejtem? Sosem hazudtak, csak elferdítették az igazságot,
nem? Ez Selma legnagyobb bűne.
Johanna
bólintott.
–
Emlékszel? – kérdezte szomorúan.
– A
férfira, akit Selma az apjának nevezett?
– Igen, a
férjemre.
Kreusa mély
levegőt vett.
– Igen –
felelte halkan. – A férfira, aki Selma apja volt, a maga férje… és aki… azt
mondta, a nagyapám. Úgy mutatkozott be, hogy a nagyapám. Ez… nem volt hazugság,
igaz? Ahogyan az sem, hogy Gideon Fritz unokája vagyok. Semmi sem volt
hazugság, csak nem a teljes igazság, jól sejtem?
Eren szeme
elkerekedett, amint meghallotta a választ. Minden igaz volt és hamis, egyszerre
mindkettő. A kemény valóság mindig is ott lebegett a szemük előtt, mint
megkérdőjelezhetetlen igazság, ám egyszer sem tulajdonítottak neki
jelentőséget. Nem vették észre a nyilvánvalót. Eren hagyta, hogy elvesszen az
emlékeiben, melyek lassan törtek csak a felszínre, azonban egyszer sem jutott
el odáig, hogy összerakja a képet. Ha Armin is mindenről tudott volna, talán ő…
Armin volt közülük a nagy stratéga, aki mindig megoldást talált, aki mindig
kihúzta őket a szorult helyzetből. Nem Mikasa döbbenetes ereje, nem Eren
kitartása, hanem Armin páratlan elméje volt az, ami sokszor megmentette már az
életüket.
– Fritz király felesége és gyermekei megbetegedtek. – Nanaba szavai jutottak az eszébe, szinte beleszédült, ahogy tényleg kezdte megérteni. Elöntötték az
emlékek, és szédülve markolta meg az asztal peremét. Kitágult a szeme és
elnyílt az ajka, s hiába hallotta fél füllel Johanna és Kreusa aggódó hangját,
érzékelte Levi szorítását felerősödni a karján, nem tudott rájuk koncentrálni. – Akkoriban hatalmas járvány pusztított a
falakon belül, sok áldozatot követelt – mesélte Nanaba. – Fritz király legidősebb lánya, Alethea alig
volt tizenhat éves, amikor elkapta a betegséget, őt pedig lassan követte a
többi gyermek, később meg maga a királyné is.
Fritz
király mintha megveszett volna, nem? A gondolat egyszeriben befészkelődött Eren
elméjébe és nem akart onnan távozni – mert mindenki kapcsolódott mindenkihez, a
szálak pedig lassan egymásba fonódtak. A pince döntött: Johanna felfedte a
titkokat. Minden a falakon túl kezdődött – az emberiség bizonyos része igenis
életben maradt, s megtalálta a módját, hogy felvértezze magát az óriások ellen.
Óriássá változó fiatalok, egy csapat gyermek, akiknek az lett volna a feladata,
hogy kiirtsa a falakon belül élőket: Carla, Selma, Céline, Grisha… Az ellenség
réges-rég köztük élt, s a történet túlságosan is messzire nyúlt vissza.
– Selma?
Eren
tisztán hallotta visszacsengeni édesanyja hangját.
– A lánya… Emlékszik a lányára, ugye?
Fritz király
nem emlékezett, hiába faggatta őt Carla Jaeger. Egyre csak ugyanazt hajtogatta:
– A lányom halott… Halottak.
– Nem tudok kapcsolatba lépni Selmával azóta.
Azóta – de
mióta? Amióta meghaltak azok a szegény gyermekek?
Eren szeme
előtt foltok táncoltak, Fritz királyét viszont mély szomorúság ülte meg.
– Selma halott – szegezte átható
pillantását egyenesen Carla Jaegerre. –
Számomra halott, akárcsak az anyja.
Az anyja,
aki Edna királyné volt, és aki még jóval azelőtt hozta a világra, hogy Fritz
király felesége lett volna. Selma apja… Rene Jaeger volt. Ugyanolyan
óriásváltó, amilyen ők is, és aki hagyta, hogy Kreusa eszét vesztett óriásként
felfalja, hogy öntudatára ébredhessen abban az évben, 844-ben, amikor Mikasa a
családjuk részesévé vált. Rene Jaeger, aki Kreusa nagyapjának nevezte magát,
azért hagyta, hogy mindez megtörténjen, mert Kreusa… Selma, aki valamilyen
okból kifolyólag gondoskodott Kreusáról, és Fritz király, aki Kreusa másik
nagyapja volt… Az anyai nagyapja.
– Minden Alethea hibája – suttogta maga
elé Carla Jaeger évekkel ezelőtt. Fritz király felkapta a fejét, ahogy
meghallotta legidősebb gyermeke nevét. Tiszta volt a tekintete, egyértelműen
tiszta, hangja pedig keserű. A fejét ingatta.
– Nem, drága Carlám – felelte szomorúan. –
Selmáé… és a többi szörnyetegé. A
férjedé.
Carla arca pedig
megrándult e szavakra – mert igazak voltak.
– Hogyan
lehetséges mindez? – lehelte Eren. – Hogyan lehetséges… Kreusa, ő valójában…
– Az
unokatestvéred – válaszolta Johanna. – Mindketten a királyi család tagjai vagytok,
a férjem unokái. Hogy hogyan lehetséges mindez? A nagyapátoknak három gyermeke
született, de csak egyet hoztam én a világra.
– Az
apámat.
– Igen –
bólintott. – Grishát.
– Selma… –
szólalt meg Kreusa is. – Ő is Rene Jaeger gyermeke. Ő… De nem ő… De nem ő az
édesanyám. Sosem voltam Selma lánya, csak megtévesztettek. – Johanna minden
egyes kijelentése után lassan biccentett egyet a fejével. Igen, igen és igen! Eren gondolata szédületes tempóban kavarogtak.
– A
harmadik testvér – szólt Levi rekedten –, neki a gyermeke Kreusa – nézett az
idős asszony szemébe. – Rene Jaeger unokája, meg azé a szánalmas bolondé,
Fritzé – húzta el a száját, ahogy a királyra gondolt. – Ha pedig Fritz unokája,
akkor Kreusa valójában…
– Alethea
Fritz lánya – fejezte be helyette Eren, s a pillantás, amit Johannától kapott
viszonzásul, mindenről árulkodott.
** * **
Lehetetlen!
Mikasa fel
volt készülve Bertolt támadására, azonban a mindig csendes, meghúzódó fiú
döbbenetes gyorsasága és agresszivitása mégiscsak váratlanul érte. Ujjaival
alig érintette meg a kardjának markolatát, Bertolt már nekilökte az egyik
faldarabnak. Mikasa úgy érezte, mintha kipréselték volna a tüdejéből a levegőt.
Próbálta tompítani az ütközés erejét, de a kapkodásban rosszul támaszkodott
meg; reccsenés hallatszott valahonnan a csuklója környékéről, az éles
fájdalomtól pedig hangosan felzihált.
H-hogy lehet ennyire jó?
Bertolt
magasabb volt nála, és majdnem annyira erős is; természetesen mindkettőt
kihasználta. Ökle milliméterekkel kerülte el Mikasa fejét, és így is súrolta a
fülét. A lány kirúgta a lábát, miközben záporoztak a gondolatai.
És én? Hogy lehettem ennyire vak? Miért nem jöttem rá korábban? Miért
nem vettem észre a nyilvánvalót?
Összeszűkítette
a szemét, ahogy ráébredt, mindvégig félreismerték a fiút. A fiút, aki Ymir
állítása alapján Eren unokatestvére volt, Carla Jaeger, azaz Hoover unokaöccse…
A fiú, aki miatt Carla meghalt. Ahogy lyukat ütött a Mária falba, a kőzápor
összezúzta a Jaeger család otthonát, és Carla – a saját nagynénje – nem tudott
többé mozogni. Akkor megtehette volna, hogy óriássá változik, ahogyan Eren is,
mikor végül szembeszállt Annie-val, ám végül mégsem fedte fel a titkát. Akkor
is, élete utolsó perceiben megóvta Erent a múlt sötét emlékeitől.
Mikasa
változtatott a kardjának fogásán.
– Elég volt
– suttogta mintegy magának. Tudta, hogy nem szabad alábecsülnie Bertolt
képességeit. Egyetlen tökéletes pillanat is elegendő volt ahhoz, hogy Bertolt
maga legyen a Kolosszális Óriás – és akkor nemcsak az óriással kell
szembenéznie, hanem az öt évvel korábban történő események emlékeivel is,
melyek őt is mélyen sokkolták. Mindig is erősnek mutatta magát, de hiába volt
ura az érzelmeinek, amikor egyedül volt, minél többet gondolkodott, annál
inkább érezte a fájdalmat. – Most megfizetsz, Bertolt – vicsorogta. – Minden
bűnödért kegyetlenül megfizetsz. Fogalmad sincs róla, hogy mit tettél, nem?
Vagy mégis? Ennyire velejéig romlott lennél?
Megöletted a saját nagynénédet!
Bertolt
arca erre megrándult. Nem érte arculcsapásként az információ, ami azt
jelentette, hogy tudott róla, ám szemében különös fény villant fel. Mikasa nem
tudta eldönteni, pontosan mi is az, amit lát.
– Előfordul
az ilyesmi – mondta végül színtelen hangon. – Az árulók nem érdemelnek
kegyelmet, a nagynéném meg réges-rég elárulta az ügyünket.
– Te pedig
minket! Te sem érdemelsz tehát kegyelmet, nem?
– Akkor ne
érdemeljen – vonta meg a vállát. – Nem különösebben érdekel, hogyan vélekedtek
rólam. Egy biztos, Mikasa, mégpedig az, hogy te nem jutsz el Erenig. Addigra
meg fogsz halni. Alig várom már, hogy ismét találkozhassak! Csak elképzelem,
milyen arcot fog vágni az a szánalmas fattyú, és máris nevetnem kell!
Mikasa
leengedte a nyugalom páncéljait. A kardját szabad szemmel követni sem lehetett,
és látszott Bertolton, hogy ő is mennyire erőlködött, amikor kivédte az első
csapást. A másodikat már nem tudta elkerülni, Mikasa pedig kaján élvezettel
hallgatta az ordítását: a penge belemélyedt a fiú vállába, feltépve a húsát.
Majdnem!
Mikasa
elkáromkodta magát. Ha egy kicsit jobban célzott volna, talán sikerült volna
átvágnia a fiú torkát.
Leszedem a fejét – döntötte el –, akkor legalább befogja.
Bertolt
rávigyorgott a véres szájával.
– Nem
érted, Mikasa? Hiába vagy az emberiség harmadik legerősebb katonája, a hozzánk
hasonló ördögi szörnyek ellen esélyed sincs! Nézz körül és döbbenj már rá, hogy
itt fogsz megdögleni!
– Hol van
Reiner? – Mikasa nem törődött az ostoba fecsegéseivel. Újra csapott a
kardjával, Bertolt meg védekezni és visszatámadott. Az óriások a semmiből
jelentek meg, a súlyos kőtömbök temették alá őket. Egy, kettő, három…
Megszámolhatatlan. Mindenhol ott voltak. És a távolban is feltűnt egy tizennégy
és egy tizenegy méteres. Mikasa élese szívta be a levegőt.
– Ő az,
nem? – folytatta, miközben belédöfte fegyverét a fiú oldalába. Szaggatottan
lélegzett így is, a bal csuklója meg biztosan eltörött, mert amikor
odapillantott, észrevette, hogy legalább a kétszeresére dagadt. Egyáltalán nem
tudta megmozdítani sem, éppen ezért még inkább oda kellett figyelni, mikor
harcolt. Nem engedhette meg, hogy még jobban megsérüljön, különben… Most már
nem kételkedett afelől, hogy Bertolt habozás nélkül megöli, ha alkalma adódik
rá.
– Reiner, a
kis cimborád a Páncélos Óriás. Ha te vagy a Kolosszális, akkor neki kell lennie
a Páncélosnak, csak így van értelme. Most, hogy jobban belegondolok, tényleg
hatalmas idióta voltam, amiért nem jöttem rá korábban! Hasonlítotok az
óriásformátokra! És Annie, a Nőstény Óriás… – Ajka megvető fintorra húzódott. –
Ő is elárult minket, igaz? – Mikor Bertolt nem válaszolt, felnevetett. –
Tudtam, hogy nem lenne szabad megbíznunk benne! – rázta meg a fejét. – Ki árult
még el? – kérdezte. – Ki az, aki valójában az ellenség oldalán áll? Egyáltalán
ki az ellenség? Selma? Ő is csak egy kutya, nem? Akkor meg… Akkor meg ki az? –
Hangja fokozatosan halkult el, a végére suttogássá szelídült. – Hol van Armin?
Ymir? – Az egyik könnycsepp megremegett a szempilláján. – Hol vannak?
Könyörgöm, mondd meg… Mi a francot
tettetek, Bertolt?
Bertolt nem
felelt, a mosolya viszont kiszélesedett.
– Hoppá –
lehelte, s amikor a föld megremegett a lábuk alatt, Mikasa teste a levegőbe
emelkedett… Vastag valamik – ujjak,
döbbent rá megkésve – fonódtak a dereka köré, kiszorítva belőle a szuszt, és az
óriás, aki a markában tartotta, éppúgy mosolygott, mint öt évvel ezelőtt,
eszelősen és ijesztően.
Mikasa
szeme elkerekedett.
Ugyanaz az
óriás volt, ugyanaz, öt évvel korábbról… A mosolygó, amelyik megette Carla
Jaegert.
Az óriás,
akiben ember lapult.
** * **
– Alethea?
– visszhangozta Kreusa. – Hogy lennék én…
– A lánya
vagy – előzte meg Johanna. – Eren jól mondta: Alethea Fritz lánya vagy, Kreusa.
Ha szeretnéd, hívhatod magadat Kreusa Jaegernek, de… amikor megszülettél, az
édesanyád Kreusa Fritznek keresztelt.
– Alethea
Fritz meghalt tizenhat évesen.
– Csak
elferdítették az igazságot. – Ezt már Eren mondta. Johanna meglepetten nézett
rá. – Nem hozták nyilvánosságra, hogy a Fritz család tagjai a falakon kívül
haltak meg, hiszen akkor azt is el kellett volna mesélniük, hogy a királyné,
Edna is onnan valósi. Egy eszét vesztett óriás ölte meg valamennyiüket… Az
édesanyám az utolsó pillanatokban érkezett… És egyedül a királyt tudta
megmenteni. Fritz ekkor bolondult meg végleg. A szüleim ezek után úgy
határoztak, azt hazudják, hogy betegségben haltak meg. Egy őrült hazugságot
eszeltek ki, és éveken át tévhitben tartották a világot.
– Tehát
Alethea, mielőtt meghalt volna…
– Világra
hozott téged, gyermekem.
– Tizenöt
évvel ezelőtt… – Kreusa hitetlenkedve gondolta végig. – Azért kerültem
Selmához, mert az anyám meghalt, és így már nem tudott többé nevelni… Az anyai
nagyapám megőrült… És… Jól sejtem, hogy nem vagyok törvényes gyermek?
Johanna
szomorúan bólintott.
– A te
létezésedről sem tudott senki a falakon belül.
– Maga
tudott róla.
– Én
valóban tudtam.
– Azért,
mert Rene Jaeger unokája vagyok.
Kreusa
hangja nyugodtan csengett.
– Igen,
gyermekem – válaszolta az asszony. – A férjem, Rene Jaeger unokája vagy. A
legidősebb gyermekének, Yoel Jaegernek az egyetlen, ugyanakkor törvénytelen
lánya. Unokatestvérek vagytok Erennel. Érted már, miért nektek kellett
eljutnotok a pincéig? Ti vagytok azok, akik a kulcsfontosságú szerepet
játszanak ebben az ördögi történetben! Haza kellett térnetek, hogy
szembenézzetek a múltatokkal… és ismét emlékezzetek… Emlékeznetek kell mindenre,
mert csak ti vagytok azok, akik véget vethetnek ennek a háborúnak.
– Most már
kezdem érteni… – suttogta Kreusa. Eren magán érezte a pillantását, azonban
szándékosan nem nézett a szemébe. Megkapta, amire vágyott, megismerte
valamennyire a családja történetét, találkozott is az egyik tagjával,
ugyanakkor mégsem kapott választ minden kérdésére. Valami még mindig hiányzott.
– Kérem –
emelte fel a fejét –, árulja el…
– Azt
hiszem, itt az ideje, hogy vége legyen a mesedélutánnak. – Hűvös hang vágta el
az újabb kérdését, a pincéből vezető átjáró felől érkezett. Mind a négyen
egyszerre kapták a fejüket az irányába, s Eren szédelegve kapaszkodott bele
Levi hadnagyban. Az átjáróban egy viszonylag alacsony, sötétszőke hajú férfi
állt, kezében géppuskát tartva, melynek csövét egyenesen rájuk szegezte.
Mogorva arcán undorító, alattomos vigyor – vicsor – terült szét. Johanna sokkoltan meredt rá. – Drága mostohaanyám,
remélem, nem zavar, hogy eluntam a fecsegésedet. Féltem, túlcifrázod, ezért
inkább most állítottalak meg. Megtörtént a nagy családi újraegyesülés, nem?
Találkozhattál az unokáddal, megismerhetted a férjed fattyának gyermekét is… –
A pillantása Kreusa rebbent, s vonásai egészen ellágyultak. – Kreusa Fritz –
ejtette ki a lány nevét. – Hasonlítasz édesanyádra… De azért engem sem
tagadhatsz le, jól mondom, Johanna?
– M-magát?
– nyögte ki a lány döbbenten. – Maga lenne…
– Yoel! –
szisszent fel Johanna. – Követtél!
– Kérlek –
forgatta meg a szemét a férfi. – Tudtam, hogy készülsz valamire. Valahányszor
idejöttél, követtelek. Annyira vártad már ezt a két kölyköt. Minden egyes nap
azt hitted, jönni fognak. Öt teljes éve jársz ide szüntelen. Bolond lettem
volna, ha nem jövök rá, aztán amikor Selma kiskedvence, a Mosolygós Óriás
elhagyta Shiganshinát, egyből tudtam, hogy az a valami, ami egykor elkezdődött,
folytatódott.
– Maga
lenne… – Kreusa eközben döbbenten motyogott. Yoel Jaeger felé fordította a
fejét, és amikor rámosolygott, arcáról minden torzság eltűnt.
– Igen,
lányom – mondta halkan. – Az apád vagyok, éppen ezért nem szeretnék ártani
neked. – Kreusa szeme kitágult, mintha csak akkor vette volna észre a
géppuskát. Eren a szabad kezével megragadta a karját.
– Nyugalom
– súgta a fülébe. – Ne csinálj semmi őrültséget.
Yoel
elégedetten bólintott.
– Az
unokaöcsém jól mondja. Ha szeretnétek megélni a holnapot, akkor ne csináljatok
semmi őrültséget.
– Yoel,
gondold végig, mit csinálsz…
– Már
réges-rég végiggondoltam, Johanna. Most pedig elhallgass!
A puska
csöve az asszony irányába mutatott, és mielőtt Eren megálljt kiálthatott volna,
a férfi tüzelt. Kreusa és Johanna egyszerre sikoltottak fel. A föld
megrázkódott, ahogy két test nekiütődött, Eren pedig kővé dermedt a sokktól.
Johanna a
feje búbját fogva feküdt előttük; hörögve szedte a levegőt, vére pedig ott,
ahol beverte a fejét, megszínezte a pince falát.
Jól volt, nem sérült meg komolyabban. Életben maradt.
Yoel
meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Nahát –
jegyezte meg csodálkozva. – Észre sem vettem, hogy volt veletek még valaki. Bár
ahogy elnézem, most már mindegy is. Látod, Johanna? Téged nagyon szeretnek
odafent, ismét megmentették az életedet.
Eren ajkai
elnyíltak.
– Nem…
Levi…
Nem vette
észre, pontosan melyik pillanatban történt; valamikor a hadnagy elengedte őt,
ellépett mellőle, s úgy mozdult, hogy félrelökte vele Johannát. Az idős asszony
a fejével ütődött a falnak és úgy csúszott le a földre félig eszméletlenül,
Levi pedig… Levi még az eszméleténél volt, amikor a koszos padlóra zuhant, az
oldala azonban merő vér volt, ahol eltalálta a golyó. Furcsán nehézkesen vette
a levegőt, és ahogy találkozott a tekintetük, Eren érezte, hogy remegni
kezdett. A gyomrát összeszorította valami… félelem?
Azon kívül valami mást is érzett. A sokk elmúlt, helyét valami más vette
át: harag.
Yoel
előttük termett, a puska csöve pedig Eren hasába nyomódott.
– Mire
vársz, kölyök? – morrant rá. Nem tűnt fel neki, nem ismerte Eren tekintetét,
nem úgy, mint Kreusa vagy Levi. – Szeretnéd úgy végezni, mint ez a szánalom?
– Levi… –
Nem a sokkolt nyögés szaladt ki a száján, a hangja egészen hideg lett. A világ,
amelyben éltek, kegyetlen volt. A kemény valóság hidegzuhanyként érte, de
legalább észhez térítette.
–
Mozduljatok! – hangzott el a rideg parancs, s Kreusa felsikoltott, ahogy az
apja megragadta a karjánál fogva, és az átjáró felé taszajtotta. Ő is szinte
megbénult; megbotlott a saját lábában, ahogy Yoel mozgásra kényszerítette, és a
végén négykézláb terült el a földön.
Yoel
elhúzta a száját.
– Hogy
ennyire szerencsétlen gyermeket nemzettem… Szégyen rám nézve. – Belerúgott a
lányba, újabb nyöszörgő hangot csalva ki belőle. – Talpra, Kreusa! –
parancsolta. – Mutasd meg, hogy kinek a vére vagy! Ne legyél annyira szánalmas,
mint az anyád! – Mikor a lány nem mozdult, többször is belérúgott még, hátha
azzal ráveszi, hogy felálljon. Kreusa minden egyes ütés után fájdalmasan
sikoltott.
– Elég… – sziszegte Eren. – Elég legyen…
Kreusa nagy
nehezen talpra küzdötte magát.
– Elég? –
Yoel elmosolyodott, kivillantva a fogát. – Akkor mozdulj, Eren.
Eren keze
lassan ökölbe szorult. Johanna zihálva fogta a fejét, Levi pedig a fogát
összeszorítva próbálta türtőztetni magát, hogy ne üvöltsön. Még élt, ami szemlátomást bosszúsággal
töltötte Yoelt. Johanna életben maradása is.
– Azért ne
hidd, hogy megúszod, drágám – mondta az asszonynak. Újabb dörrenés hallatszott,
amit sikoltás követett, Eren pedig lehunyta a szemét borzalmában.
Három, kettő, egy… – számolt
visszafelé.
Yoel
megfordult, és az arcára volt írva a döbbenet, amikor Eren vicsorogva rávetette
magát.
– PUSZTULJ!
Megjegyzések:
El sem
hiszem, hogy sikerült végre befejeznem ezt a fejezetet – és szégyen, hogy még
nem értem a végére a történetnek, pedig már a második évad is befejeződött. :D
Letudtam a vizsgákat, most már tengernyi időm van, úgyhogy tényleg igyekszem
rendszeresen frissíteni. Közel a történet vége.
Na de a
mostani állásról egy kicsit: továbbra is két szálon fut a történet, a
Kolosszális és a Páncélos Óriás kiléte felfedve, Ymir pedig… nos, valahol
határozottan van, súlyosan megsérülve. Ami a másik szálat illeti, összegezve:
Rene és Johanna Jaeger Grisha Jaeger szülei, azaz Eren nagyszülei. Rene-nek
három gyermeke született: Yoel – Kreusa biológiai apja –, Grisha – ugyebár Eren
apja – valamint Selma – neki nem született gyermeke, de mivel Kreusa az
unokahúga volt, magához vette. Kreusa valóban Fritz király unokája, mégpedig
Alethea Fritz által. A rokonai kapcsolatok nagyon fontosak, éppen ezért…
A következő
fejezet: Alethea.
Kiderül, mi
történt pontosan azon a napon, amikor a királyi család tagjai – Fritz király
kivételével, akit ugye Carla mentett meg – meghaltak, hogy ki áll minden
mögött, Yoelnek milyen szerepe van, hogy hova került Ymir…
Szia!
VálaszTörlésEz fergeteges lett. Határozottan megérte ennyit várni ré. (Bár azért remélem a következőre nem kell majd ennyit várni... :D)
Igazán szövevényes volt eddig is, és bár most sok információt fedtél fel, ez csak még több kérdést vetett fel. Szóval, lelkesen várom a folytatást.
Előre is köszi: Szim
Szia! ^^
TörlésKöszönöm, hogy írtál, nagyon örülök, hogy tetszett! Ne aggódj, a következő fejezetre nem kell ennyit várni, hála az égnek, letudtam a vizsgáimat. A tervek szerint 30-án érkezik is. :)
Detti ^^