2017. augusztus 13., vasárnap

Vihar – 30. fejezet – Ketten, együtt (+18) (vége) (hírek a végén)

Vihar

30. fejezet

~ Ketten, együtt ~

A visszaérkezés éjjelén telihold ragyogott Trost elnéptelenedett utcáira. Kevesen tartózkodtak a körzetben, azon kevesek viszont valamelyest nyugodt szívvel gyönyörködhettek a látványban; az emberiség győzelmet aratott. Bár csak egy ellenség fölött diadalmaskodtak, az az egy is elég volt ahhoz, hogy egy olyan ösvényre lépjenek, mely a végsőkig repíti majd őket.

Akik nem menekültek el, azok olyan csatában vettek részt, melyről a legtapasztaltabb katonák sem mertek álmodni. A körzetet vér, oszló testek és felokádott tetemek bűze borította be; épületromok, felismerhetetlenségig roncsolt házak, gyökerestül kitépett fák, megannyi szörnyűség tárult az utcákon járó emberek szeme elé. A távolban tisztán kivehető volt a Rózsa falban tátongó lyuk is.

Eren az első éjszakát végigaludta. Anélkül aludta végig, hogy egyszer is felébredt volna, pedig utólag azt kívánta, bárcsak óránként felriadt volna, úgy könnyebben viselte volna el az emlékeket, az egymást váltó rémálmokat. A jelenetek csak pörögtek és pörögtek, és mindent újra meg újra átélt, kezdve az öt évvel ezelőtti nappal, amikor elvesztette az édesanyját. Olyasmikről is álmodott, amikről később nem tudta eldönteni, hogy csak álmok voltak vagy inkább emlékek. Némelyikben Selmát látta, akivel végül Anka végzett a trosti ütközetben, némelyikben Kreusát és magát, amint együtt játszanak, együtt kergetőznek. A gondtalannak tűnő gyermekkor fölé sötét árnyékot vetettek a titkok és a rettegés. Kreusa mosolya, Kreusa nevetése, Selma és Carla kuncogása. Néha még Grishát is látta. Grishát, akit elnyelt, miután a férfi beléfecskendezte a szérumot. A végére minden összemosódott, eggyé vált. Egyik percben Kreusa hajolt fölé a mezőn, a következőben viszont Mikasa, és Eren ugyanúgy, mint a szekéren, most is a kezét a szájára szorítva, sírva kelt fel.

A második éjszaka éppolyan lett, amilyet szeretett volna: fájdalmas és nyugtalan, és ha Levi nem ölelte volna magához, a rohama talán sosem csillapodott volna. A harmadik éjjel fedezte fel, hogy a férfin sem suhantak át nyomtalanul az események. Ő nem aludt annyit, mint Eren, de még éberebbnek, még feszültebbnek látszott, s egy alkalommal, amikor nem jött álom Eren szemére, ezért próbálkozás helyett inkább felkönyökölt, és elmerengve hallgatta a légzését, furcsa hang tört fel a torkán. Egyetlen nyögés, nem több, de annyira panaszosan hangzott, hogy Eren fájó szívvel simult hozzá teljes testével.

Melletted vagyok.

Itt vagyok.

Élünk.

Ketten vagyunk.

Együtt vagyunk.

Félig kimondott, félig kimondatlan gondolatok hadát suttogta el hol félhangosan, hol csak magában. Levi szemhéja azonnal megrezzent, a szorítása Eren csípője körül pedig felerősödött. Csupán ennyivel adta a jelét, hogy felébredt, Eren viszont nem szólította meg; hálásan és szeretetteljesen fészkelődött a karjaiban, bújt hozzá még közelebb, még jobban, még inkább vágyódóan.

Nem merészkedett ki a szobából, látogatói viszont így is érkeztek; minden barátja valamint ismerőse meglátogatta. Először Pixis tábornok kopogott be – Anka és Gustav elmaradhatatlan kíséretként a nyomában lépett be –; Eren ki akart kecmeregni az ágyból, azonban sem a férfi, sem Levi nem engedték. Az idős katona szelíd erővel nyomta vissza az ágyba, hogy aztán végighallgassa a beszámolóját. Eren a végén keserű ízt érzett a szájában, az emlékek pedig a torkát fojtogatták. A tábornok távozott, Anka és Gustav azonban visszatértek, miután megkapták rá az engedélyt, hogy maradjanak. Anka széket húzott Eren mellé, majd a kezéért nyúlt.

– Van valaki, aki szeretne majd veled találkozni – mondta. – Két valaki – helyesbített.

– Ebből semmit sem ért – forgatta a szemét Levi. – Kik azok?

– Az egyik egy kisgyerek – válaszolta Gustav. – A neve Tommy. – Ankára sandított, megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. Egészen zavarba jött, Eren még sosem látta őt elpirulni. Most is csak halványan történt meg, de határozottan megtörtént. – Úgy döntöttünk, örökbe fogadjuk.

– Tehát tényleg igaz – mosolyodott el Eren. – Te és Gustav…

– Valami olyasmi – mormolta Anka. – Túl sokáig éltem a múltam fogságában. Neveltem Kreusát, szolgáltam a tábornok urat, közben pedig elfelejtettem élni a saját életemet. Megszabadultam a démonjaimtól.

– Könnyebb? – érdeklődött Eren őszintén. – Jobb, hogy megölted Selmát?

– Jobb, hogy végeztél Bertolt Hooverrel? – kérdezett vissza Anka.

Eren a fejét rázta.

– Semmi sem lett jobb – suttogta. – Azt hiszem, az lesz. Azt hittem, ez kell ahhoz, hogy anya… De talán ha az összes óriást megölöm…

– Akkor sem lesz jobb, Eren – jelentette ki Anka szelíden. – A halottak már megpihentek, de neked sosem lesz jobb ezáltal. Gondolj rájuk úgy, hogy felszabadítottad őket.

– És mi alól? Én éltem fogságban, nem ők!

– Ők is fogságban éltek, ahogyan te is. Befolyás, hatalom… A túlélésért küzdöttek. A maguk világában ők ugyanolyan hősök, amilyen te is vagy.

– Ne emlegess minket együtt! – csattant fel a fiú. – Én nem vagyok olyan!

Anka szomorúan érintette meg az arcát, az ujjai hűvösek voltak és gyengédek.

– Az érem, Eren – mondta csendesen –, az éremnek két oldala van.

– Ezzel meg…

– Most még fiatal vagy és tapasztalatlan… Pont olyan, amilyen én is voltam egykor! – sóhajtott fel. – Talán csak most kezdem igazán megérteni… Egy nap te is megérted, miért nem lett jobb a világ azzal, hogy megöltük azokat, akik felelősek Carla haláláért. Egy nap azt is megérted, miért nem lesz jobb a világ azáltal, hogy megöljük az összes létező óriást. Semmi sem lesz jobb. Az édesanyád…

– Ő is felszabadította – sóhajtotta Eren. – Azért halt meg, hogy Alethea felszabadulhasson.

– És azért, hogy titeket megmentsen – hangzott fel egy ismerős férfihang az ajtó felől. Eren odakapta a fejét, majd döbbenten kiáltott fel:

– Hannes!

– A második valaki – mondta Gustav. – Hannes, cimbora, jó látni.

– Bosszút álltam anyádért. – Hannes csak ennyit mondott. A jobb karját Selma teljesen letépte, mielőtt Anka kivágta volna a nyakszirtjéből, ám büszkén mutogatta a csonkot.

– Köszönöm. – Eren is csak ennyivel felelt. Ennyi bőven elég volt. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy kifejezzék, mennyire örülnek egymást viszontlátásának. Anka, Gustav és Hannes együtt távoztak, hogy átadják a helyüket Hanjinak és Nifának. Nifa Levi-hoz lépett, és Eren legnagyobb döbbentére finoman megölelte őt. Valamit súgott a fülébe, Eren azonban nem értette, mit. Valami olyasmit, aminek köze volt hozzá is, mert Levi tekintete egyből rávillant. A halvány mosoly, ami átsuhant az arcán, megmelengette Eren szívét.

– Búcsúzkodni jöttem – jelentette be aztán Nifa. – Még mindig a Felderítő Egység tagja vagyok, a kötelességem elszólít.

– A legjobb beosztottam – húzta ki magát Hanji büszkén.

Levi a levegőbe szimatolt.

– Nahát, pápaszem – lepődött meg –, kivételesen nem bűzlesz.

Hanji erre még büszkébben nézett rájuk.

– Megfürödtem.

– De hát gyűlölsz! – csodálkozott Eren. – Ez köztudott!

A nő erre megvonta a vállát.

Nifa szája sarkában mosoly játszott.

– Valakiből parancsnok lett! – dalolta.

Miután magukra hagyták Erent és Levi-t, Eren hirtelen ráébredt, minek lett a szemtanúja.

Erwin parancsnok miatt van, igaz? – A férfi nevét óvatosan ejtette ki, közben pedig Levi reakcióját fürkészte. A hadnagy megfeszült, mint mindig, ha felemlegették néhai barátját, utána viszont felengedett annyira, hogy állja Eren tekintetét.

– Igen – válaszolta egyszerűen. – Tisztelet.

– Nem akar szégyent hozni a parancsok úr… Ó, értem.

– Erwin különleges személy volt. Valamit elkezdett, amit sajnos sosem fejezhetett be, de… nyomot hagyott maga után. Ő mindennek az elindítója, Eren, ő az, aki által a Felderítő Egység az lett, ami. Ő az, akinek az emléke még most is összekovácsolja mindazokat, akik valaha is viselték magukon a Szabadság Szárnyait.

– És ő az, akire Hanji most is támaszkodik.

– Ez nem bűn, Eren.

– Nem is azt mondtam, hogy bűn… Erwin parancsnok mindig is valaki lesz, csupán erre akartam utalni.

– Igen. Ő nem akárki – mosolyodott el Levi. – Ő tényleg valaki.

Connie és Sasha is meglátogatták. Connie hasogató fejfájásra panaszkodott, ami Shiganshina óta kínozta őt, Sasha pedig mankóra támaszkodva bicegett be. Ők sebesültek meg a legsúlyosabban mindannyiuk közül, többször is az a veszély fenyegette őket, hogy nem élik túl az ütközetet.

– Vissza fogunk jönni Trostba – közölte Connie –, de csak azután, hogy megkerestük a családjainkat.

– Reméljük, jól vannak – mondta Sasha szorongva. – Nem tudtak mindenkit evakuálni, ráadásul Dauper… – Megborzongott, Connie pedig finoman magához ölelte.

– Jól kell lenniük – mormolta a lány hajába.

– Jól is vannak – értett egyet Levi. – Az apád szívós férfi.

– Tudom. – Sasha ajkára apró, hálás mosoly ült ki.

– Vigyázzatok magatokra – búcsúzkodott Eren.

– Hamarosan találkozunk – ígérte Connie. – Ha nem is Trostban, akkor meglátogatunk a falakon túl. – Sasha erre összerezzent. Connie azonnal óvatosabbá vált, és bocsánatkérően pillantott szerelmére. – Ha nem is rögtön… Ha már ott lesztek, mire visszaérünk, akkor lehet, hogy ez a találkozó kicsit várat magára. Az emlékek minket is kínoznak, nemcsak titeket, de a barátok barátok maradnak, történjék bármi is. Számíthatsz ránk, Eren.

Eren megértően bólintott.

– Igyekszem türelmes lenni.

Megveregette Connie hátát, majd gyengéden megszorította Sasha kezét. A lány fel-felszisszenve a fájdalomtól lehajolt, hogy puszit nyomjon Eren arcára, ám félúton találkoztak egymással. Gyors ölelés, szigorú kézfogás Levi részéről – és mintha hezitálás, mintha valamit szeretett volna búcsúzóul mondani, ám az végül elmaradt. Sasha és Connie kiléptek az ajtón, Eren pedig sóhajtva nézett utánuk.

– Nahát, egy Jean – hökkent meg, mikor észrevette, hogy valaki bekukucskál a nyitva felejtett ajtón. Jean persze nem egyedül érkezett, és egészen addig nem is mert bemenni, amíg Mikasa fejét felszegve, büszkén el nem haladt mellette. (Akkor bezzeg annyira megiramodott, hogy majdnem felbukott a küszöbben. Levi fintorgással reagált, Eren nevetett, Mikasa meg a fejét csóválta.) – Mi szél hozott? – kérdezte Eren, miután valamelyest megnyugodott, és a nevetés már nem rázta annyira, hogy ne tudjon beszélni. – Várj! – emelte fel a kezét. – Te is búcsúzkodni jöttél.

– Én? – lepődött meg a fiú. – Dehogyis! Én már találkoztam az anyámmal.

– Bemutatott – magyarázta Mikasa.

– Hűha! – álmélkodott Eren. – Akkor ez most…

– Azt hiszem – vonta meg a vállát a lány. – Most már tisztábban látok.

– És ennek mennyire örülök – mondta Jean sietősen. – Vége a félreértéseknek, vége a féltékenykedéseknek.

– Féltékenykedés? – Mikasa legyintett egyet. – Senki sem féltékenykedett.

– Ugyan – vigyorgott Eren –, ez teljesen természetes. Levi is féltékeny volt Kreusára… – Annyira könnyedén ejtette ki a száján a lány nevét, hogy elszégyellte magát, amikor rájött erre. Remegni kezdett a keze, és azt az egész teste követte, és már majdnem utat engedett a könnyeinek, amikor Levi egy megjegyzéssel megakadályozta:

– Én nem voltam féltékeny, kölyök.

– Vagy csak nem akarod beismerni – kommentálta Jean. – Pedig nem szégyen. Én is az voltam, Mikasa is az volt, sőt… Szerintem Eren is. Apropó, ha már így szóba hoztuk, még mindig hihetetlen, hogy te meg a hadnagy – vándorolt a pillantása Erenről Levi-ra. – Nagyon… fura.

– Nem furább, mint hogy te meg Mikasa – vágott vissza Eren nyugodtan.

Jean elmosolyodott.

– Ez igaz.

– De ha nem búcsúzkodni jöttetek – Eren a homlokát ráncolta –, akkor miért?

Jean Mikasára pillantott.

– Látni akartalak – jelentette ki a lány egyszerűen. – Ez az első alkalom, hogy nem virrasztottam az ágyad mellett.

– Kilenc éven át nem virrasztottál mellette.

– De utána igen. Eren… Én…

– Te mindig fontos leszel nekem – mosolygott rá a fiú –, ahogyan én is neked. – Mikasa hevesen bólintott. Természetes volt. – Figyelj… Én… Hogy érzed magad? – kérdezte végül. Connie és Sasha mellett Mikasa is komoly sérüléseket szenvedett. És annak ellenére, hogy milyen állapotba került, addig-addig ügyeskedett, míg valahogy sikerült úgy használnia a felszerelését, hogy Jean és Annie után siethessen. Hogy Eren megmentésére siessen. Sokkal súlyosabban károkat okozott magának, hogy segíthessen nekik, és a végén, amikor Eren elvesztette az eszméletét, ő is összecsuklott a kimerültségtől és a fájdalomtól.

Jean akarta, de végül Levi volt az, aki a karjába emelte. Előbb őt vitte ki, utána pedig Erent. Annie és Hitch kivételével mindenki vele tartott. Amíg várták, hogy visszatérjen Erenért, mint kiderült, Annie a kardját Hitch torkának szegezte, úgy óvta a fiút. Közben beszélgettek valamiről. Erenék nem tudták, pontosan miről, de Levi azt mondta, mikor megjelent, Annie a sokktól kikerekedett szemmel bámulta Hitchet. Egyikük sem kérdezett rá azóta, hogy mit mondott neki a fiatalabbik lány.

– Egyre jobban – felelte Mikasa. – Jártam Johannánál, az ő állapota is javul.

– Hála az égnek! – sóhajtott fel Eren.

– Ymirre emlékezett? – kérdezte Levi. Mikasa a fejét rázta.

– Nem.

– Beszéltünk róla – mondta Jean óvatosan. Mikasa egyből átvette tőle a szót; nyugodt, egészen hűvös hangon beszélt, Eren azonban ismerte már annyira, hogy kihallja belőle az igazi érzelmeit.

– Elmondtuk, milyen élete volt… Hogy mennyire szerettük.

– Hát egy kicsit túloztunk is – horkant fel erre Jean. – Mindent Ymirért.

– Kreusáról is meséltünk neki.

– Ironikus, hogy egymásba szerettek, nem? Johanna testvére és a férje unokája. De legalább Ymir úgy halt meg, hogy tudott róla, kicsoda Kreusa valójában.

– Jaj, Jean, fogd már be!

– De hát…

– Jean – nézett rá Mikasa is. – Elég.

– Jól van, jól van.

– Még beugrom – ígérte Mikasa. – Jean édesanyja ma érkezik vissza. Kimegyünk elé.

– Üdvözlöm őt – mosolygott Eren. Levi is biccentett.

– Köszönjük, átadjuk.

Amikor tényleg csak kettesben maradtak, az azután volt, hogy az utolsó látogató után is becsukták az ajtót. Eren addigra összeszedte magát annyira, hogy kimásszon az ágyból és ne pihenjen többet, de még mindig visszavágyott oda. Levi egyszer sem hagyta magára, vagy ha mégis kiment a szobából, a folyosón megállt, és inkább onnan beszélgetett. Még Pixis tábornok parancsát is megtagadta, amiért Anka visszarobogott, és nem győzött háborogni a tiszteletlenségért. Levi-t nem érdekelte.

Fogak koccantak össze, kétségbeesett, vágytól reszketeg érintések halmozódtak fel. Eren remegve feszítette hátra a fejét, amikor Levi a nyakára simította a tenyerét. A nyakszirtje, a gyengepontja, az egyetlen, ami vele is könnyedén végezhetett. Levi másik keze a keskeny csípőjére simult, szája lázasan találta meg az övét. Első alkalommal a szoba sötétjében tapogatóztak egymás után, finom és óvatos mozdulatok kísérték a szárnypróbálgatásaikat, most viszont… a mostani semmiben sem hasonlított rá.

Eren bőre szinte lángolt, a szeme meg csillogott, miközben csókolóztak. Lába az ágy sarkának ütközött, Levi pedig egyszerűen meglökte őt, hogy végigdőljön a tiszta ágyneműn. A feje ennek a manővernek köszönhetően kis híján az ágykeretnek ütődött, de Levi még idejében a tarkója alá nyúlt, hogy megakadályozza azt, így a testével odaszegezve. Lehetetlennek tűnt kivergődni alóla, Eren azonban nem is akart. Lehunyta a szemét és megnyitotta az ajkát a férfi követelődző nyelvének.

A félelem, mely korábban a csontjaiba itta magát, amikor Yoel meghúzta a ravaszt, csak mostanra távozott belőle. Fellélegezhettek, mert életben maradtak. Mind a hárman falra majdhogynem végzetes csapást mértek a bennük rejtőző óriások, ahogy kitörték magukat, és azok, amelyek nem rendelkeztek intelligenciával, elözönlötték a városokat, szétzúzták az otthonokat. Embereket ettek, falvakat mészároltak le. Még mindig nem érkezett meg a teljes jelentés a károk pontos mértékéről, annyi viszont bizonyos volt, hogy hosszú hetekbe, hónapokba fog telni, míg minden visszaáll a régi kerékvágásba. Talán sosem lesz olyan, mint régebben.

A bizalmunkat Annie-ba fektettük – gondolta, miközben sóhajtva tapadt az ajkával Levi nyakára. – Yoel édesanyja, Krista Jaeger különleges asszony volt. Valószínűleg a felmenőinek köszönhetően tudta irányítani az óriásokat – azokat, akikből nem veszett ki nyomtalan az emberi tudat –; Ymir azonban azzal ébredt öntudatra, hogy felfalta őt, miután beléfecskendezték a szérumot. Ellopta tehát Krista képességét, s ő maga lett az óriások úrnője. Ymir úrnő.

Ha Ymir meghal, úgy az óriások sem engedelmeskednek többé – jutott Eren eszébe. – Ymir márpedig meghalt. Yoel megette, és így ő lett az, aki… – De Annie, mert végül Annie volt az, pont Annie, akire senki sem számított, elpusztította Yoel Jaegert. Megsemmisítette, az erejét meg magáévá tette. Annie-ban ott lakozott a néhai Krista Jaeger képessége, és Eren úgy gondolta, a legjobb helyre került. Annie elárulta őket. Annie gyilkos volt. Igazi mészárlást hajtott végre az ötvenhetedik falakon túli expedíción és Stohess körzetben, ám mindezt csak a falakon túl élőktől való rettegés miatt követte el, s a végén, a legvégén, amikor választania kellett, jól döntött.

Hihetetlen volt, hogy távolból is miképp befolyásolták őket. Bertolt, Reiner, Annie, Ymir, korábban Selma, Céline… és még mások, sokan mások. Egy egész sereg rejtőzött a falakon belül, akik arra vártak, hogy jelt kapjanak. Mint az kiderült, ez a feladat Annie apjára valamint Selmára hárult. Ők indították el azt a féktelen pusztítást, mely végigszántott a Mária, a Rózsa és a Sina fal belüli területeken, ők tehettek mindenről. Ők, akik megadták a kezdőlökést, akik által az óriások kirobbantak a falakból és mindent és mindenkit a semmivé tettek egyenlővé, ami és aki csak az útjukba került.

Eren felnyögött.

Elég – gondolta. – Most… minden rendben.

Nem volt minden rendben, de szeretett így gondolni rá. Apró csókokat hintett Levi szája szegletébe, az állára, a kulcscsontjára, aztán áttért a mellkasára, és tekintetével fogságba ejtette a férfiét. Egymást nézték, Eren pedig lejjebb csúszott, lovagló ülésben helyezkedve el Levi csípőjén. Érezte, ahogy Levi keze a derekáról alább siklott, hogy határozottabban tartsa meg, ezért előredőlt, hogy jutalmul szájon csókolja, utána meg egymásnak támassza a homlokukat. Néhány pillanat is elegendő volt ahhoz, hogy megregulázza a lélegzetvételét; úgy kapkodta a levegőt, hogy kínzó fájdalom hasított a mellkasába. Meg kellett nyugodnia, meg kellett értenie, hogy győztek.

Egy óriásoktól hemzsegő világban esett szerelembe, ráadásul túlontúl fiatalon. Egy óriásoktól hemzsegő világban, ahol minden egyes nap küzdeniük kellett a túlélésért, érintették meg egymást másodszor úgy, hogy Eren egész teste belebizsergett. Szokatlan volt, hogy pusztán egy jól irányzott csóktól annyira megfeszült, hogy a lábujját is begörbítette, de hozzá tudott volna szokni. Most, hogy nem sürgette őket semmi, Eren nem érezte a hajszolást, csak a gyönyört, mely pontról pontra csúcsosodott ki benne. Levi a nyakát csókolta, az ott levő érzékeny, puha bőrt szívta meg kapzsin, hogy haragos vörös nyomot hagyjon maga után, az ujjai pedig annyira finoman táncoltak Eren meztelen bőrén, hogy a fiú háta ívbe feszült; egyik remegés követte a másikat, míg különös színű szeme annyira kitágult, hogy a zöld teljesen felette a kéket. Forró és kemény volt az öle, annyira, hogy szinte már fájt, ahogy ráfeszült a nadrág, s amikor az ujjak a korcra vándoroltak, megemelte a csípőjét, ösztökélve őket, hogy megszabadítsák az anyagtól.

A mozdulat félig sikerrel zárult. Ahogy előrelökte magát, egymáshoz simult a merevedésük, s még Levi megfeszítette az izmait, szemlátomást sokkal jobban uralkodni magán, addig Eren mély, torokhangon hördült fel.

Az ujjak alig hámozták ki a nadrágból, az alsója pedig még rajta volt, amikor ismét előremoccantotta a csípőjét, s a mozdulat újra meg újra megismételte. Nem bírta lecsillapítani hevesen dobogó szívét; olyan érzés volt, mintha ki akarna törni a mellkasából. Egyre gyorsabban és gyorsabban verdesett, akár egy riadt kismadáré, de nem érezte magát riadtnak. Felbátorodott, ahogy érintett és simított, és ahogy azt látta, hogy Levi arccsontján lassan kipirul a bőre.

Amikor egy erőteljesebb mozdulat következtében a férfi hátravetette a fejét, hogy még jobban a párnába süppedjen, de úgy, hogy kis híján beverte az ágytámlába, és hangosan, szemtelenül és majdnem magán kívül felzihált, még inkább elvesztette higgadtságát. Emlékezett, hogy elfordították a kulcsot a zárban, mielőtt egymásnak estek, és ez jó volt, nagyon jó. Bölcs döntés. Túl sokszor zavarták már meg őket ahhoz, hogy nyugodtan csókolózhassanak, érintsék és simogassák egymást.

Mintha csak erre készülnénk – szaladt át rajta a gondolat. Kitágult a szeme, megnedvesítette az ajkát. Levi tekintete követte az apró mozdulatot, Eren pedig azon kapta magát, hogy a következő percben már úgy ostromolják a száját, mintha az életük múlna rajta. Újabb remegés futkosott végig a gerince mentén, a csípője mozdult, előre és hátra, előre és hátra, a keze reszketett, ahogy simított, a torkából meg egyre szégyentelenebb hangok törtek fel. Kivetkőzött magából, Levi azonban nem panaszkodott, sőt bátorította. Egyre csak bátorította azokra a furcsa kis hangokra, és Eren nyöszörögni kezdett, mikor megszabadult az alsójától, s a férfi a farka köré fonta az ujjait. Hogy hogy tódulhatott minden vér az arcába, amikor annyira keménynek érezte magát odalent, azt nem tudta, mindenesetre mélyen elvörösödött, az ajkai meg elnyíltak. Zihált és még mindig a hadnagy csípőjén ült. Levi a kezébe vette a farkát. Az ujjak túl lassan, túl kínzón siklottak végig a teljes hosszán, simultak rá a makkjára, mely már síkos volt az őrjítő vágytól, hogy az addigi nyöszörgések és sóhajok artikulátlan nyögés-nyüszítés keverékébe csaptak át.

– Kérlek… – Ez egyfajta mantrává vált, miközben lejjebb csúszott, hogy megérintse a férfit. Ügyetlenül babrált a nadrág csatjával, aztán dühösen rántott rajta. – Kérlek… – Eren nem tudta, hányszor mondta, de azt igen, hogy a türelme végleg elfogyott, amikor Levi megállította a kezét, hogy az arcát vizslassa. – Kérlek! – nyögte.

– Eren… Semmi sincs rendben, de velünk vagy – mondta óvatosan. – Ugye tudod?

– Tisztában vagyok vele – jelentette ki szárazon. Lepillantott, Levi szemébe nézett. – Akarom – mondta egyszerűen. – Nem azért akarom, mert egy szemhunyásnyit sem tudok nyugodtan aludni és egyik rémálomból a másikba csöppenek. Azért akarom, mert Shiganshina előtt is akartam. Amikor gyerek voltam… – Elakadt, de bizonytalansága csupán egy pillanatig tartott. Végiggondolta, majd folytatta: – Mindig arra vágytam, hogy szabad legyek. Azóta szerettem volna a Felderítő Egység tagja lenni, amióta először megpillantottam őket és megértettem, miért kockáztatják az életüket. Aztán hallottam rólad is. – Levi elhúzta a kezét, megérintette Eren arcát. Eren mély levegőt vett. – Az emberiség legerősebb katonája – suttogta áhítatosan. – Annyira… Annyira akartalak látni, Levi. Találkozni, megszólítani, a szemedbe nézni, úgy, mint most… Mindez olyan, akár egy álom. Amikor még kadét voltam… Láttalak titeket. Erwin parancsnokot, Hanjit… és persze téged. Annyira izgatott voltam, Levi. Annyira örültem, ahogy az álmom lassan megelevenedett előttem. A cellámban is, amikor magamhoz tértem, ott találtalak benneteket, téged és a parancsnokot… A körülmények ellenére is… Boldog voltam.

Levi válaszul megcsókolta. Eren megnyitotta az ajkát és sóhajtott, ahogy Levi megfordította magukat. Belepréselte Erent az ágyba, s ahogy összeakadt a nyelvük, úgy simult össze a testük is. Eren tenyere megpihent a tarkóján, miután ujjaival finoman meghúzta a fekete tincseket.

Levi lebámult rá.

– Tehát mindig is engem akartál. – Önelégült mosoly kúszott fel az ajkára, és ezúttal Eren volt, aki felhorkantott.

– Senkire sem gondoltam úgy.

– Mikasára sem?

– Különösen Mikasára nem – hördült fel Eren. – Ő mindig is olyan volt számomra, mintha a nővérem lenne.

Kreusát nem említették. Jobb volt így – egyelőre. Eren tudta, hogy idővel beszélni fognak róla. Levi őt is azok közé a lányok közé fogja majd sorolni, akikről Eren gondolhatott volna úgy. Eren előtt nem volt titok többé, hogy a férfi akkor, amikor bujkálni kényszerültek, féltékeny lett Kreusára.

És lám, micsoda tévedés volt – gondolta. – Kreusa az unokatestvérem. A családom része. A családom… De csak Johanna maradt.

– Na és te? – kérdezte hangosan. – Te gondoltál valakire…

– Nem. – A válasz gyorsan és élesen érkezett, Eren azonban nem bánta; kihallotta belőle az őszinteséget. – Kire gondoltam volna? Hanjira? Néha elgondolkodtat, vajon tényleg nő-e. Amikor egyszer megfürdettem és elájult, ruhástul áztattam el.

– Szerintem egyértelműen nő.

– Biztos? – Levi remekül szórakozott. – Sosem gondoltam rá úgy. Erwin talán igen, én viszont soha. Rajta kívül pedig… Nanaba? Ugyan, kérlek, őt meghagyom Mikének, úgyis egymásra találtak.

– És Petra? – Hosszú idő után először Eren nem érzett szúró fájdalmat a szíve tájékán, ahogy a nőre gondolt. – Ő nagyon… csinos volt… és ahogy rád nézett, ahogy veled viselkedett…

– Ha érzett is valamit irántam… – Levi elhallgatott. – Nem viszonoztam. Ő… Nem az volt, akit én kerestem – fogalmazta meg végül. – Nekem… nem ő kellett. És Nifa sem kellett. Sem Isabel. Egyikük sem. Valahogy egyikük sem keltette fel a figyelmemet.

Eren elemelte magát az ágytól, hogy megcsókolhassa. Érezte, ahogy a férfi gyengéden széjjelebb simogatja a combjait, miközben az ajkával a szája helyett inkább a nyakára tapad. Nem akarta tudni, hány folttal gazdagodott egyetlen éjszaka leforgása alatt. Levi szeretett harapni, persze óvatosan, hogy ne okozzon fájdalmat, csak jóleső borzongást, élvezetet, és másnap, amikor Erennek csak koncentrálnia kellett, hogy a nyom eltűnjön a bőréről, elégedetlenül mordult fel. Újból meg újból megszívta, egyre elszántabban, egyre jobban elnyújtva a bőrének szívogatását, egészen addig csinálva azt, amíg olyannyira felkorbácsolta Erenben a vágyat, hogy a fiú észre sem vette, amikor a síkos ujjak megérintették a bejáratát. Azt sem tudta hirtelen, mitől lettek síkosak; az elméje felmondta a szolgálatot, pedig az ujjak csak finoman köröztek, nem hatoltak belé.

– Ha akarod, cserélhetünk – ajánlotta. Eren az arcára kapta a tekintetét.

– Most?

Levi lassan bólintott.

– Amikor akarod.

– Voltál… – Eren megnedvesítette az ajkát. – Voltál valaha úgy?

Levi félrebillentette a fejét.

– Hogy volt-e bennem valaki? – segített. Eren bólintott. – Nem. Úgy még nem.

Eren félig megemelkedett, az ujjakra simította a kezét. Nem eltolta őket, hanem még közelebb húzta.

– Majd – mondta. – Most nem.

Levi hümmögött, és mikor újból fölé hajolt, hogy összesimítsa az ajkukat, Eren megérezte, ahogy a középső ujja lassan és gyengéden beléhatol. Nem fájt annyira, mint első alkalommal, de nem is volt kimondottan kellemes érzés. Furcsa volt. Furcsa és kissé kényelmetlen, de Eren nagyobb fájdalmakat is kibírt már, zokszó nélkül. Várnia kellett, mert már tudta, hogy egy idő után a kellemetlenséget perzselő gyönyör fogja kísérni.

– Folytasd! – szólította fel a férfit. – Jól vagyok.

Levi az arcát tanulmányozta, majd beljebb nyomta az ujját. Eren úgy érezte magát, mintha törékeny porcelán lenne, amihez alig mernek hozzányúlni. A következő óvatos mozdulatra erőszakosan fellökte a csípőjét, és a lélegzete a fájdalom és a gyönyör kettős érzetétől akadt el annyira, hogy a szeme tágra nyílt, a combja meg reszketni kezdett.

– Mit művelsz? – mordult rá Levi. Leszorította a csípőjét, és azonnal kihúzta belőle az ujját.

– Nem fájt… – Levi hitetlenkedve nézett rá. – A fájdalom… A fájdalmat… – próbálta magyarázni. – Elnyomta… Ne hagyd abba!

Levi nem engedte többé ficánkolni. Lassan mozdult, Eren számára túl lassan, annyira, hogy a tempó már kínozta, de amikor ismét megérintette, egy ujj helyett kettővel hatolt belé. Az égető érzés visszaköltözött Erenbe. Hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy nem fáj. Egy ujj kényelmetlen volt, kettő viszont hirtelen túl sok.

– Ne hagyd abba! – Mégis ezt mondta. Az ujjak mozdulni kezdtek benne, Eren pedig lehunyta a szemét.

A kényelmetlen percek gyorsan elillantak. A végén, amikor a testében érezte a férfit, és ezúttal úgy, hogy végig az arcát láthatta, nem az összegyűrt lepedőt maguk alatt, alig bírta visszafojtani a nyögéseit. Levi vállába kapaszkodott, és a csípője ösztönösen érzett rá a megfelelő ritmusra.

Már az első lökések is majdnem tökéletesek voltak. Levi éppolyan lassan és őrjítően mozgott benne, mint ahogyan előkészítette őt; elnyújtotta a gyönyörét, hagyta, hogy pontról pontra csúcsosodjon ki benne, de amikor lehajolt, hogy megcsókolja, éhesen tapadt az ajkára, s mohón falta, mintha sosem állna szándékában elereszteni.

Eren meg sem próbált beszélni; zihálva lélegzett, a szíve olyan ütemben kalapált a mellkasában, hogy a fülében érezte a dobolását.

Amikor Levi a csípője alá nyúlt, hogy még közelebb vonja magához, vele mozdult, és az új pozíció visszahozta a korábbi, akkor csupán halovány gyönyört. Annyira élesen jelentkezett, hogy Eren hangosan felsikoltott. Sikoltásnak lehetett nevezni, nem kiáltás és nyögés keveréke volt. Annyi még átfutott az agyán, hogy vajon hányan hallhatták meg a papírvékony falaknak köszönhetően, utána viszont minden gondolat kisiklott az elméjéből. Levi folytatta, újra meg újra lökött, s most, hogy már tudta, hol találja Eren legérzékenyebb pontját, örömmel ingerelte azt. Eren minden egyes lökésre mély nyögéssel vagy kiáltással válaszolt, amit aztán hangos zihálás követett. Levi zihált, bele a fülébe, és olyan erővel szorította magához, hogy Eren biztos volt benne, hogy másnapra zúzódások nyomait fogja magán találni. Vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni; mintha még erősebben markolta volna a csípőjét, mintha még erősebben préselte össze a testüket, és a legvégén Eren már arra eszmélt, hogy szinten nem is mozog, hanem élvezi a lökések áradatát, a gyönyör meg annyira intenzív, annyira eleven, hogy az egész teste rázkódik tőle. Levi-nak még a farkát sem kellett a kezébe vennie, anélkül élvezett el, és abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, a férfi nevét kiáltotta. Érezte, hogy Levi is megfeszült és ezáltal kiesett a ritmusból, ám nem hagyta abba a mozgást.

Eren még meg-megremegett az orgazmus utóhatásától, amikor Levi egy utolsót döfött a túlérzékeny testébe, majdhogynem újra arra késztetve őt, hogy elélvezzen, de mivel ez nem történt meg, tisztán láthatta a férfi arckifejezését, ahogy kiteljesedett a gyönyöre. Levi szemhéja megrezzent, miközben átélte a maga orgazmusát, és miután kihúzódott belőle, úgy zihált, mintha maratont futott volna.

– Eren… – Levi a karjaiba húzta. – Remegsz.

– Te is.

Nem tudta, mennyi idő telt el, percek vagy órák. Feküdt Levi karjaiban, hallgatta a szívverését, élvezte a cirógatásokat, közben pedig egy szót sem váltottak egymással. Nem kellett szavak, hogy kifejezzék, mit éreznek egymás iránt. Levi különben sem volt a szavak embere. Őt meg kellett fejteni, s Eren örömmel vállalta ezt a feladatot.

A csendet sem Levi törte meg, hanem végül Eren, miután már nem bírt magával. A gondolatai az utóbbi napokban egyenesen az őrületbe kergették. Néha ki kellett mondania őket ahhoz, ha nem akart megbolondulni.

Most is ez történt.

– Nem akarom – suttogta, mire Levi mindaddig meztelen bőrén táncoló ujjai megálltak egy pillanatra. Eren nem nézett rá, sőt még a szemét is lehunyta, ugyanakkor magán érezte a kutató, szürkés-kék tekintetet. – Nem akarom látni őt. Nem akarom elhagyni ezt a szobát, itt csak mi vagyunk, csak ketten vagyunk… Ha kimegyek, mindennel szembesülnöm kell. Megvívtunk egy háborút, de nem kerültünk előrébb. Még nincs vége, még folytatnunk kell. – Felsóhajtott, a mellkasa is belesajdult. – Oda kell mennem… – mondta. – Nem hagyhatjuk a falakon túli embereket csak úgy magukra. Vannak, akik visszavárják a királynőjüket… Johannát. A nagyanyámat. És engem is visszavárnak – súgta végül annyira halkan, amennyire halkan csak tudta. Érezte, hogy Levi teste megfeszült, hogy aztán lassan engedjen. – Johanna, mármint… a nagymamám – helyesbített – azt mondja, meg akarnak ismerni. Hogy mindig is arra vártak, hogy egy nap hazatérjek. – Levi feszült figyelemmel hallgatta. Eren nem tudta, hogyan fejezze ki magát, a gondolatai örvényként kavarogtak az elméjében. Belekezdett az egyik mondatba, kibuggyantak a szavak a száján, ám valahogy maga sem tudta, pontosan miért hozakodott elő velük, hogy mi az, ami legfőképpen nyomja a szívét.

Johannával kellett mennie és Johannával is fog menni. Az emberiség utolsó reménye bevégzi a sorsát. Sokkal jobban fogja segíteni a falakon túl élő embereket, mint a nagyapja, a nagybátyja vagy a nagynénje. Még az apjánál is jobb lesz, de…

A Felderítő Egységnek szüksége van az emberiség legerősebb katonájára, nem igaz? – gondolta. – Neki… maradnia kell, igaz?

– Ki kell menned – törte meg végül a csendet Levi. – Találkoznod kell azzal a lánnyal.

– Ó, igen! – sóhajtott fel Eren. Kicsit csalódott volt, amiért Levi nem jött rá helyette is, mit akart igazán elmondani. Azt várta, hogy megválaszolja a kimondatlan kérdést, hogy biztosítsa, hogy mindig mellette fog állni. Mindketten a szabadságra vágytak: Eren a falak mögül akart kitörni, Levi pedig az Alvilágból. Mindketten maguk mögött akarták hagyni a ketreceiket, hogy megpillantsák a végtelenbe nyúló óceánt és a világ megannyi csodáját.

Eren megint sóhajtott egyet. – Hitch – ejtette ki a nevét nyugtalanul. – Az ő sorsa még várat magára. Egy cseppet sem bízom benne. A tekintete… A múltja… Én… Nem hiszem, hogy valaha is meg tudok neki bocsátani. Tudom, ez egy kicsit álszent, mert végül is Annie… – Jobbnak látta, ha inkább nem fejezi be. Nevek villantak az elméjébe: Gunther, Eld, Petra, Oluo. Túl sokan. Annie miatt.

Levi hadnagy hosszas mérlegelés után így válaszolt: – Cselekedj belátásod szerint. Hallgasd meg a lányt, utána meg dönts. Azt, hogy mi lesz vele, nemcsak te fogod meghozni, Eren. Ahogyan Annie-t is ítélőszék elé állítottuk, úgy őt is.

Annie tárgyalását meglepően hamar lekavarták. Eren nem volt teljesen meggyőződve afelől, hogy azért mentették fel, mert valóban elhitték, hogy megváltozott, vagy azért, mert féltek a benne lakozó erőtől. (Vagy azért, mert Pixis tábornok mindig is vágyott egy szőke nőstényre. Ez utóbbit hallva Anka annyira hangosan felhördült, hogy az elmondások alapján az egész teremre néma csend telepedett.)

– Beszélek vele – adta meg magát Eren. – Talán már most.

– Akarod, hogy veled menjek?

– Nem – rázta a fejét. – Annie szeretne jönni. Azt mondta, van valami, amiről beszélniük kell.

– A lánnyal?

– Igen.

– Barátok lettek, amikor a Katonai Rendőrséghez kerültek – gondolkodott el Levi. Eren aprót bólintott.

– Igen, de valamiért úgy érzem, nemcsak ez az egyetlen, ami összekapcsolja őket. Te is mondtad, hogy Hitch valami sokkolót árult el Annie-nak, mikor visszamentél értem.

– Mindketten a falakon túlról származnak.

Levi nem tudott többet.

– Pont ez az – sóhajtott Eren. – Elfogtuk Annie apját. Eleget szervezkedett, ideje, hogy a börtönben rohadjon. Ő nem óriás, rá nyugodtan alkalmazhatjuk valamelyik falakon belüli büntetést. Nem támogatom a kivégzését… – tette hozzá óvatosan. – Az… nem lenne helyén való. Joga van az élethez, és talán ő is csak egy agymosott senki, semmi több. Annie ragaszkodik hozzá, az életéért könyörgött… Azzal érvelt, hogyha ő kegyelmet kapott, akkor az apja is megérdemli.

– Van benne valami – ismerte el Levi. – Majd elválik, hogyan döntenek. Ez már nem a mi hatáskörünk.

– Úgy érzem, harcolnom kellene értük. A Felderítő Egység is ezt tette az én esetemben…

– A te eseted merőben más volt, Eren. Ha a Katonai Rendőrség kaparintott volna meg… – Levi elhallgatott. A szorítása felerősödött Eren körül, és a fiú a nyakán érezte az ajkát, lehelete cirógatta a bőrét. – Senkiért sem kell már küzdened. Most már szabad vagy, Eren. Olyan szabad, amilyen mindig is lenni szerettél volna. Haza fogsz menni a nagyanyáddal, én meg… – A bőrébe hümmögött, hogy aztán kapzsin megszívja. Eren felnyögött, a forró vágy pillanatok alatt uralkodott el rajta. Elég volt egy kicsit fordulnia, hogy Levi csípője köré fonhassa a lábát, s amikor ez megtörtént, egymáshoz feszült az ölük, és azt követően milliónyi érzelem szállta meg.

Az ujjai szórakozottan formáltak betűket Levi alkarján, de mindegyiket komolyan gondolták.

S-z-e-r-e-t-l-e-k.
Eren nem láthatta, ám szinte érezte, ahogy Levi mosolyra húzta a száját.

– Én is szeretlek, kölyök.

** * **

– Sajnálom, amiért velem kellett jönnöd – jelentette ki Annie, miután magára hagyták Hitchet.

A lányt éppúgy kiláncolták, ahogy egykor Erent, annyi különbséggel, hogy jóval szorosabban. Teljesen átkutatták, mikor ez megtörtént, nehogy véletlenül is legyen valamilyen eszköze, amivel megsebezhetné magát. Nem kockáztathattak, hogy elszabaduljon óriásként, azonban Eren kételkedett benne, hogy Hitchnek ilyesfajta tervei lennének. Nem értette a lány viselkedését, de tudta, hogy semmit sem tesz csak úgy.

– Inkább én sajnálom, hogy hallanom kellett nekem is – felelte Eren. – Azt hiszem, ez csak rád tartozott.

– Hitch csalta oda Aletheát a házatokhoz – tiltakozott Annie. – Rád is tartozott, Eren.

Eren a fejét rázta.

– De a ti múltatokról beszélt.

– Lehet – hagyta rá Annie –, de nem szeretnék többé titkolózni előttetek. Hitch… bármennyire is hihetetlen, a féltestvérem. Nemcsak azt tudta rólam, hogy én vagyok a Nőstény Óriás, hanem azt is, hogy a nővére vagyok. Mindent tudott, és ezek szerint mindent az apámtól. Az apám… aki csak egy közönséges ember, beleszeretett Céline-be, de végül mégis az anyámat vette el. – Annie megállt, megremegett. Eren aggódva figyelte. – Az apám mindig is Céline-t szerette – suttogta –, és ezért… ezért bánt velem úgy, ahogyan. Szeretett engem is. Gondolom, bűntudatot érzett, amiért Céline-t szerette az anyám helyett… Értem rajongott.

– Hitch személyisége romlott, Annie. Megölte a nagyszüleiteket… Végezni akart az anyáddal is. Hitch mindvégig hazudott nekünk. Csak miattad tartott velünk. Csak azért, mert egykor összejátszott a többiekkel. Őt is befolyásolták, ám veled ellentétben nem tudott kitörni ebből a befolyásból. Ő…  nem érdemel kegyelmet.

– Tudom. Az apám is rájöhetett. – Annie megnedvesítette az ajkát. – A sorsa…

– Dönteni fogunk felőle – ígérte Eren. – Meglesz a tárgyalása.

– Meglesz – rázkódott meg Annie. – Nem tudom, mit akarok. Hitch mindig is gyűlölt engem. Gyermekkorábban az anyja nevelte belé ezt a gyűlöletet, utána teljesen magára maradt. Gyanítom, Selma egyengette egy darabig az útját, na meg az apám. Ha jól értettem, az apám sosem hagyta magára, de sosem tudta úgy szeretni, ahogyan engem is. Micsoda csapás lehetett! Ott volt a lánya, aki attól a nőtől született, akit a legjobban szeretett a világon, ám nem tudta szeretni, és ott volt a másik lánya, az idősebbik, akit meg az hozott a világra, akit kényszerből vett el… és őt úgy szerette, hogy kész lett volna az életét is adná érte. – Annie elhallgatott, a szempilláján könnycseppek csillantak meg. Ökölbe szorult a keze, ezért Eren nem nyúlt érte. Annie nem engedte, hogy gyengének lássák, mindig erősnek mutatkozott. – Amikor kicsi voltam, nem értettem, miért bánik velem úgy, ahogy bánt. Ha csak azt az énjét figyelnék, nem mondanám, hogy engem jobban szeretett… pedig de. Engem az életre nevelt, Hitchet viszont csak arra, hogyan kell túlélni. Van különbség élet és létezés között, Eren, és most egyre tisztábban látom a cselekedeteit.

– Köszönöm, hogy beszélgethettem vele – mondta végül Eren hálásan. Hagyta, hogy Annie magától mondja el, amit el akar mondani, és mindig csak annyit, amennyi jólesik. Mivel a szünet túl hosszúra nyúlt, Eren úgy érezte, nem fog többet beszélni.

– Ott leszel a tárgyalásán, ugye?

– Az első sorból fogom végignézni. Te?

– Akkor remélhetőleg egymás mellett állunk – közölte Annie zordan. – Arra mindenképpen visszajövök.

– Nem kapkodják el.

– Ne is. Ezt végig kell gondolni. Egyelőre én magam sem tudom, hogy mit akarok… Talán a halálát… – suttogta. – Majd elválik.

Eren vette a bátorságot, és végre a kezéért nyúlt. Összefűzte az ujjaikat, és finoman rájuk szorított, miközben Annie szemébe nézett.

– Köszönöm – mondta, és nem kellett magyarázkodnia. Annie tudta.

– Én köszönöm, Eren – suttogta. – A második esélyt.

Mindenki megérdemel egy második esélyt – gondolta ezek után Eren. – Mindenki… Még Hitch is… De vannak, akiknek ez már nem a második, hanem a sokadik esély. Talán ő is ilyen… Talán ők… mind ilyenek…

Lehunyta a szemét.

Messze volt még a tárgyalás, és egészen addig, amíg annak a napja el nem érkezett, nem akart rá gondolni.

Többé nem.

Csak egy dolgot akart: szabadságot.

** * **

Armin annyiszor mesélte el a történetet, hogy a végén már azzal kísérletezett, hányszor kell levegőt venni a gyors hadarás közepette. Kívülről fújta már azokat a szavakat is, amiket legelőször csak az adott pillanat szülte, de túl jól hangzottak ahhoz, hogy ne tartsa meg, és sokkal könnyebben ült a döbbent-riadt tekintetek kereszttüzében, mint akkor, amikor Pixis tábornoknak kellett beszámolnia.

Miután az utolsó embernek is elmesélte, sóhajtva temette az arcát a tenyerébe. Egyedül maradt, és hirtelen csapta meg az ólmos fáradtság. Remegett a keze, ezért a combjához szorította, hátha így sikerül megnyugodnia; még mindig a történtek hatása alatt állt, pedig napok teltek már el azóta, hogy véget vetettek Yoel uralmának.

Ajtónyikorgásra kapta fel a fejét, és még azelőtt tudta, hogy ki az, mielőtt megérezte a hátán a leheletfinom érintést. A hűvös ujjak felkúsztak a nyakára, utána pedig lejjebb csúsztak a vállára. Annyira gyöngéden, annyira óvatosan kezdték masszírozni, hogy majdnem megtörte a köztük feszülő csendet, hogy gyorsabb tempóra ösztökélje. De nem tette. Visszafogta magát, és inkább a szemét lehunyva élvezte a finomkodást.

Armin – hallotta meg aztán a nevét, lágy sóhaj kíséretében gördült le Annie vékony, ám szép ajkáról. A lány abbahagyta a masszírozást, s mire Armin feleszmélt, már előtte térdelt, kezét a combján pihentetve, túlságosan is közel Armin öléhez. A fiú megborzongott, arca meg kipirult a fejében kavargó gondolatoktól, Annie szeme pedig rávillant a kezére. Amikor felnézett, megértés csillant meg a szemében, de ennek ellenére nem húzódott el tőle, sőt, olybá’ tűnt, mintha határozottabban kapaszkodott meg benne. – Elfáradtál? – Mást akart kérdezni, az arcára volt írva, mégis emellett döntött. Armin ajkán halvány mosoly foglalt helyet.

Mind fáradtak vagyunk – mondta. – Te is, igaz?

Annie vállat vont.

– Holnap csatlakozom a nővéredhez. Le fogjuk mészárolni az óriásokat és be fogjuk tömni a falat. Azok, akik eddig a falakban pihentek, elég intelligensek ahhoz, hogy követni tudják a parancsomat. Nem tudom, mikor fog megtörténni, senki sem tudja, meddig fog tartani, tényleg senki – hangsúlyozta, amikor összekapcsolódott a tekintetük –, egy nap viszont képesek leszünk rá, hogy az összestől megszabaduljunk.

Armin szája kiszáradt, a pulzusa megemelkedett. Mielőtt visszatértek volna Shiganshinából, Nifa félrevonta őt. Hogy melyik óriás tette, azt nem tudta megmondani, de sem az anyjuk, sem az apjuk nem élte túl az ütközetet. Armin szívében mintha kést forgattak volna. Végre megismerhette a szüleit, akikre sosem tudta, hogyan kell gondolnia, hiszen mégiscsak egyedül hagyták őt a születése után, igaz, mint kiderült, Nifa miatt, erre mindkettőjüket elvesztette. A fülében érezte szívének egyre hevesebb dobogását, és csak az járt a fejében, hogy legalább Nifa megmaradt neki, őt nem vették el tőle.

– Többé nem válunk el egymástól – mondta neki utána a lány. – Veled maradok, ameddig csak élek. – De utána mégis elment. Szükség volt az óriásalakjára, hogy leszámoljanak az érkező szörnyetegekkel.

A falakon túli világ határtalan volt és vad, az ott élő katonák Johanna parancsára éjt nappallá téve azon fáradoztak, hogy megfékezzék az óriásokat. Semmit sem tudtak róluk, csupán sejtések voltak, hogy az első óriások sem a semmiből jelentek meg, mint ahogy hitték, hanem valaki kreálta őket. Hogy ki, miért, hogyan, mindezek megválaszolatlan kérdések voltak, Armin azonban biztos volt benne, hogy idővel mindenre választ fognak kapni. Csak türelmesnek kellett lenniük, és mindaddig, amíg a válasz meg nem érkezik, a falak helyrehozatalára kell koncentrálniuk.

– Visszamegyek Shiganshinába – jelentette ki hirtelen. Annie felkapta a fejét, a csodálkozó fényt a szemében csakhamar felváltotta a megértés. Bólintott, de még mindig nem húzódott hátrébb, sőt közelebb hajolt. Armin megnedvesítette az ajkát, mielőtt folytatta volna; erőt kellett gyűjtenie. – Először maradni akartam. A Felderítő Egységet újrakovácsolták, Hanji a parancsnok. Azt mondta, szüksége van rám, tudod. Ketten, együtt olyasmikre is képesek lennénk, amikre kevesen. De inkább hazatérnék. Mindannyiunk érdekét figyelembe vettem, amikor meghoztam ezt a döntést. Azt hiszem, így lesz jó mindenkinek.

Annie felsóhajtott.

– De főleg nekem, igaz? – kérdezte. – Azért, mert én vagyok a Nőstény Óriás. Lehet, hogy segítettem az embereken, a múltamat viszont nem dobhatom úgy hátra. Túl sok bűnt halmoztam fel az elmúlt egy év alatt… Az elmúlt öt évben inkább – helyesbített, s arcán fintor suhant át. – Te sosem magadat helyezed előre, te mindig az utolsó vagy. Shiganshina az otthonod volt, Armin, ugyanakkor itt áll előtted egy remek lehetőség… Miattam nem kell visszafognod magadat. Ragadd meg, maradj itt, legyél Hanji után a második! A Felderítő Egységnek… Az emberiségnek… Mindenkinek szüksége van rád, Armin!

– A mindenkibe te is beletartozol, Annie.

– Ne másokat mérlegelve hozd meg a döntésedet. – A lány most már elhúzódott tőle. Felállt, szőke haja ragyogott a sötétben. Gyűrű csillant az ujján, ugyanaz, amivel egykor megvágta az ujját. Armin megbabonázva meredt rá. Mintha évek teltek volna azóta, hogy a lány elárulta őket. A bizalom illékony volt, de meg kellett tanulniuk, hogyan kell. Esélyt kellett adniuk Annie-nak, hogy megmutassa, milyen is ő valójában. Most, hogy felszabadult a befolyás alól, az lehetett, aki mindig is lenni akart. – Dönts saját magad alapján, Armin – mondta komolyan. – Én is úgy teszek.

Az ajtó felé fordult, és talán ki is sétált volna rajta, ha Armin nem kapott volna a karja után. Annie ugyan nem magasodott felé, pusztán azzal, hogy a csuklója köré fonta az ujjait, érezte a benne lakozó erőt, a Nőstény Óriás erejét. Ez talán vissza kellett volna tartsa, ám Armin nem viszolygott tőle. Mindig is megértették, mindig is tisztelték egymást. Egyikük sem volt rá képes, hogy ártson a másiknak.

Visszahúzta magához, és amikor megcsókolta, nemcsak az erőt érezte, hanem a remegést is. Annie remegett a karjaiban, s megmutatta azt az oldalát is, amit leplezni próbált. Ő mindig védekezett, ezzel tette magát erőssé, most viszont felengedett. Reszketve simította a tenyerét Armin tarkójára, Armin pedig még mindig fogta a csuklóját, mintha azzal, hogy eleresztené, Annie-t is örökre elveszítené.

Az első csók meglepett volt, egy pillanat és pusztán ajkak cirógatása. A másodikra már mindketten felbátorodtak, Armin határozottabban érintette, Annie meg halkan felnyögött, ahogy összesimult az ajkuk és a testük. A végén egymásnak döntötték a homlokukat, és Annie jeges-kék szeme tágra nyílt és csillogott, élénken csillogott, meleg fénnyel.

– Ha te maradsz, akkor én is maradok – mondta. – Ha te mész, akkor én is megyek. Ez az én döntésem. Mindig oda megyek, ahová te.

Armin nyelt egyet, zavart pír kúszott fel a nyakán az arcára. Annie egyenes tekintete, kíméletlenül őszinte szavai… Komolyan gondolja? Komolyan gondolta. Armin lassan bólintott; végre megértette.

– Akkor maradunk – mormolta. – Akkor itt maradunk Trostban és megküzdjük az újjáépítést. Együtt – tette hozzá óvatosan, de Annie azonnal bólintással felelt rá. Csak ennyivel, mert szavak nem is kellettek hozzá. Armin visszaült a székébe, és magával húzta őt is.

A szoba sötétjében, ketten, együtt csókolóztak, és utána Annie, miután kényelmesen elhelyezkedett az ölében, finoman nekidőlt. Lehunyták a szemüket és megpihentek.

Közel volt a teljes győzelem perce.

** * **

Az óriás még lassan mozgott, amikor a súlyos kőtömbök a helyükre kerültek. A helyreállítási munkálatok zajlottak, Annie a Nőstény Óriás alakjában, Nifa a sajátjában teljesen felszámolta azokat a szörnyeket, akiknek a tudatát nem érte el és fogta át Krista Jaeger képessége. Persze mindezt nem ketten hajtották végre. A Felderítő Egység Hanji parancsára ismét tette a dolgát, pengék villantak a levegőben, a Szabadság Szárnyai ragyogott, ahogy pördültek, ahogy pusztítottak.

A falakat még nem hozták teljesen helyre, amikor a szekér lassan kigördült a trosti kapun. Pixis tábornok Anka és Gustav társaságában ácsorgott a fal tetején, s miután Eren gyorsan megölelte Mikasát, szem elől tévesztette a lányt. Mint kiderült, azért, mert gyorsan csatlakozott Ankáék mellé, hogy onnan figyelhesse őket. Jean mögötte állt, kezét Mikasa derekán pihentette.

– JÓ UTAT, JAEGER! – bömbölte, amikor észrevette Erent.

Johanna fáradtan kuncogott, szemében azonban jókedvű fény csillogott.

– Ez a Jean nagyon udvarias fiatalember – jegyezte meg, mire Eren rámeresztette a szemét.

– Ez azért nagyon téves kijelentés volt.

Horkantás hallatszott, és amikor a hang irányába kapta a fejét, azt vette észre, hogy Levi hadnagy szája mosolyra húzódik.

– Még most sem tudom elhinni, hogy velünk jössz – sóhajtotta. Levi felhúzta a szemöldökét.

– Minden egyes éjjel a szuszogásodat hallgatom – jelentette ki. – Ezek után hogy tudnék egyedül aludni?

Eren halkan nevetett, Johanna pedig mosolygott.

– Csak ennyi?

Levi megfogta a karját.

Szeretlek – írta ugyanúgy, ahogy korábban Eren.

– Na azért – szusszantotta elégedetten a fiú. – Így már jobban hangzik.

A fal felé néztek, miközben ő is némán megvallotta az érzéseit. Johanna figyelmen kívül hagyta az apró közjátékot, ő is inkább a Rózsa falnak szentelte magát. A fal tetején Pixis tábornok, Anka, Gustav, Jean, Mikasa valamint Armin álltak. Armin valószínűleg Mikasát kereshette, mert éppen sietősen magyarázott neki valamit.

Erent elsősorban ők érdekelték. Mikasa és Armin. A barátai.

Egykor velük hagyta el az otthonát, Shiganshinát, később pedig velük tért oda vissza.

Ezúttal viszont nem.

Ezúttal Johannával és Levi-jal fog utazni.

Ez nem az első alkalom – gondolta –, hogy elválunk egymástól, de ez a legfájdalmasabb. Ez most úgymond örökre szól. Ha az egyikünk nem látogatja meg a másikat, akkor… De ez persze nem fog megtörténni. – Érezte, hogy lassan megnyugszik. Tudta, hogy a barátaira mindig számíthat. Tudta, hogy egyik sem fogja magára hagyni. A csatában sem hagyták. A csatában is jöttek utána, amikor kellett. Együtt nőttek fel, együtt harcoltak, együtt szerettek. Barátok voltak egy életen át, azok is maradnak a végsőkig.

Armin elhallgatott, ráébredt, hogy Mikasa nem figyel rá. Ő is Erent nézte már, és integetett, amikor összekapcsolódott a tekintetük.

Eren nem látott jól. Nem is láthatott, mert egyre távolodtak a faltól, de mintha Mikasa ajkai szavakat formáltak volna.

Vigyázz magadra, Eren.

Aztán elmosolyodott.

Intett egy utolsót, majd elfordult tőle, s Eren már csak a rövid, fekete haját láthatta és a zöld köpenyt. A köpenyen megcsillant a jelkép a nap aranyló, meleg fényében: a Szabadság Szárnyai.

A szekér elindult a hazafelé vezető úton, és Eren Levi vállának dőlt.

Ketten, együtt.
Végre szabad lett.

Vége

+
Nyilvánosságra hozott információk:

1. Kasper Leonhart bűnösnek ítéltetett az emberiség ellen elkövetett tetteiért. Vádoljuk többek között, hogy összejátszott Yoel Jaegerrel valamint Selma Dokkal – akitől, bár már megtért teremtőjéhez, haladéktalanul megvonjuk a kapitányi rangot –, hogy áttörhessék a három falat, továbbá azzal, hogy lehetőséget biztosított az Intelligenseknek, hogy mészárlást hajtsanak végre Trostban és a többi körzetben.
Ítélet: kötél általi halál a hó első napján.

2. Hitch Dreyse – valódi nevén Leonhart – bűnösnek ítéltetett az emberiség ellen elkövetett tetteiért. Vádoljuk, hogy közrejátszott Carla Jaeger (született Hoover) meggyilkolásában, a falak áttörésében, Yoel Jaeger és Selma Dok támogatásában, satöbbi-satöbbi. Bár az utolsó megmérettetés során megpróbált tenni ellenük, bűnei oly’ súlyosnak bizonyulnak, hogy veszélyt jelent az emberiségre.
Ítélet: a Nőstény Óriás általi halál a hó első napján.

3. Reiner Braun bűnösnek ítéltetett az emberiség ellen elkövetett tetteiért. A fiatalember ügyében Annie Leonhart – köztudottan a Nőstény Óriás – valamint Armin Arlert – Hanji Zoe parancsnok jobb keze – szólaltak fel, ám mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy ejtsék a vádakat.
Ítélet: a Nőstény Óriás általi halál a hó első napján.
Szerkesztés a hó első napján: Reiner Braunt megszöktették. Az ügyben a Felderítő Egység tiszteletben levő tagjai, név szerint Armin Arlert, Annie Leonhart (a Nőstény Óriás), Connie Springer, Sasha Blouse, Jean Kirstein valamint Mikasa Ackerman nem hajlandóak nyilatkozni.

4. Mindkét ítélet végrehajtására sor került. A bűnösök – egy kivételével, akinek nyomára azóta sem bukkantak – megbűnhődtek, a győztesek fellélegezhettek. A falak többé nem ketrec céljául szolgálnak, megkezdődött a végső leszámolás, a Mária falon túl élő óriások felkutatása és kiirtása.

Elérkezett hát a szabadság pillanata.

– o –

Megjegyzés-áradatok:

1.

El sem hiszem, hogy eljutottam idáig, befejeztem az első hosszú Shingeki no Kyojin regényemet! ^^ Kimondhatatlan boldog vagyok, és nagyon köszönöm a sok szép véleményt, amit az írás során kaptam tőletek. Remélem, legalább annyira élveztétek a történetemet, mint amennyire én élveztem írni!

Egy kis magyarázat ehhez a fejezethez:
A jelenlegi mangafejezeteket olvasva túlságosan is megszerettem Reiner karakterét ahhoz, hogy megöljem, és mivel Bertoltot elég gonosznak tettem ahhoz, hogy Eren végezzen vele, úgy döntöttem, Reiner mindenképpen életben marad. Nyitva hagytam, hogy ki szöktette meg (az én fejemben elsősorban Annie és Mikasa fogott össze, életükben először, Armin meg segített nekik), de azt viszont elárulom, hova került: csatlakozott Erenhez, Levi-hoz és Johannához, és jelenleg a falakon túl van épségben, egészségben, boldogságban stb. Tehát jól van.

Hitch… Eredetileg úgy terveztem, ő lesz a Mosolygós Óriás, aki megölte Carlát, de egy-két fejezet alatt meggondoltam magam. Hitch Annie féltestvére ebben a történetben, mégpedig az apja, Kasper Leonhart által. Kasper szerelmes volt Céline Dreyse-be, de sosem vette feleségül, mert a családja ellenezte. Céline éppannyira veszélyes volt, mint Hitch, ezért az öreg Mr. és Mrs. Leonhart egy kedves, szerető lányt kerített a fiának Daphne személyében, aki Annie édesanyja lett. Kasper fenntartotta a viszonyt Céline-nel, és Annie után egy évvel lányuk született (Hitch). A sors iróniája, hogy bár Céline-t jobban szerette Daphnénál, Hitchet nem szerette jobban Annie-nál.

Ha esetleg van valakinek valamilyen kérdése, arra szívesen válaszolok.





2.
Ami a hosszabb történeteket illeti, lassan egy éve tervezgetek egy újabb Ereri regény megírását. Ebben egy kicsit elrugaszkodnék a megteremtett világtól, remélem, nem bánjátok majd. :)

Rövid tartalom és ami fontos:
854-ben járunk, Shiganshina körzetét éjjelente és néha napközben is „rettegésben” tartja egy fiatal – a Katonai Rendőrség szerint bűnözőkből, az elnyomottak szerint hősökből álló – csoport, akik a nyomornegyedben élőket segítve dacolnak a törvénnyel és lopnak, ha kell. Amikor a Katonai Rendőrség sokadszorra is kudarcot vall a négy fős csoport, név szerint a Titánok elfogásával kapcsolatban, úgy határoz, itt az ideje, hogy a Felderítő Egység segítségét kérje. A Felderítő Egység nem mást küld a feladat elvégzésére, mint Levi hadnagyot és az osztagát. Eren, aki tizenkilenc éves és a Titánok tagja, mindig is szabad szeretett volna lenni. Falak általi ketrecben él, és tudja, hogy a kiút a fogságból a kapukon keresztül történik, így hát kész bármit megtenni, akár azt is, hogy a Kolosszális lyukat üssön a Mária falba.

Tehát ebben a történetben Eren úgymond az emberiség ellensége, ismeri a Kolosszális, a Páncélos valamint a Nőstény Óriás személyazonosságát, sőt mi több, támogatja is őket. A különbség csupán annyi, hogy nem kintről akarják áttörni a falakat, hanem belülről próbálkoznak meg vele. De hogy miért és ki az igazi ellenség, az a jövő zenéje.

Manga spoiler imitt-amott befigyel majd egy kicsit (a tervek szerint Kenny, a Reiss család és Zeke által).

A párost tekintve Levi x Eren (lesznek mellékpárosok is, több hangsúllyal, mint a Viharban), de akik olvasták tőlem a Szabadság Szárnyai szösszenetcsokromat, azok tudják, hogy nagyon szeretem Mina Carolinát. Tehát Mina Carolina ebben a történetben él és virul, és nagyon leheletnyi, amolyan semmilyen oldalú Eren/Mina Carolina figyelhető meg a történet elején. És ami fontos, 845 semmilyen formában nem történt meg, tehát Carla is él. (Őt is nagyon szeretem. ^^)

Remélem, tetszeni fog nektek!

A tervek szerint várhatóak újabb meg újabb szösszenetek, esetleg rövidebb történetek is, szösszenetcsokrok, mint a Szabadság Szárnyai (Levi x Eren).

A Szabadság Szárnyai jelenleg is íródik, eddig 4 szösszenet olvasható belőle, az 5. pedig írás alatt áll. Készülőben van még egy-két másik szösszenet is,  és bár nagyon Ereri shipper lettem, igyekszem majd más shipben is gondolkodni.

Lehet kéréseket is küldeni, ha valamelyik megtetszik és megihlet, akkor előbb vagy utóbb kerítek időt a megírására. ;)


– és most már tényleg vége –

8 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ez... egyszerűen csodálatos volt. Bár nem a kezdettől olvastam, miután becsatlakoztam, lelkesen olvastam.
    Köszönöm szépen az élményt.
    (Ennyit arról, hogy hosszan és behatóan akartalak megörvendeztetni egy kommentel... Bocsánat ezért)
    Nos, ha lesz új Ereri, én azt nagyon is várom. Ez a fentebb vázolt ötlet nagyon tetszik.
    Szim

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy rám találtál, tetszett is, amit "alkottam", és még vélemény(eke)t is írtál! Minden egyes visszajelzés (rövid vagy hosszú, nem számít) nagyon jólesik, legalább tudom, hogy nemcsak magamnak írom a Shingekis történeteket. :)
      Mindenképpen érkezik Ereri, mert az elején hiába nem shippeltem őket annyira, mostanra már nagyon nehéz más párosban gondolkodnom. :) (Persze azért írok másokról is.)
      Hamarosan érkezik az új történet beharangozója, utána meg az első fejezete, "Titánok" néven lehet majd megtalálni.
      Még egyszer köszönöm, hogy írtál!
      Detti

      Törlés
  2. Szia! :)
    Huh, nagyon vártam már (nem azért hogy vége legyen) ezt a részt. Érdekes volt nagyon, és nem is tudlak jobban dícsérni mint a múltkor hehe. :D
    A karakterek fejlődése nagyon tetszett, a végére mindenki beérett.
    Az ötleteidet is nagyon várom szeretnék újra olvasni valamit tőled. :)
    Nem hazudtolom meg magam, kicsit szomorú vagyok hogy Jean és Mikasa nem talál egymásra, ha már Levi és Mikasa esélytelen, de azért én reménykedek egy esetleges szösszenetben :P
    Minden nap követem és nézem a blogodat, szóval remélem hamarosan olvashatjuk az új kalandot!

    Csak így tovább.

    Egy kis rajongód. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Bevallom, én egy kicsit vártam, hogy vége legyen. :) A legnehezebb mindig befejezni egy történetet, és ennek bizony már érett, hogy pontot tegyek a végére. (Vagy csak hirtelen túl sok ötletem támadt, amihez kevés idő párosul, és úgy tűnik, türelmetlen is vagyok! :D)

      Jean és Mikasa kapcsán a Szabadság Szárnyai szösszenetcsokorra gondolsz? Mert abban ugyan nem fognak egymásra találni, de a Viharban viszont igyekeztem boldoggá tenni az őket shippelőket. ;)
      De tényleg ne aggódj, annyira próbálnak rávenni egy Levi/Mikasa szösszenetre, hogy az is érkezni fog! Sőt... egyszer még egy hosszabb történet is megfordult a fejemben velük kapcsolatban... ;) Majd meglátjuk, hogy és mire lesz időm, de figyelem ám, hogy kinek milyen igénye lenne... ;)

      Nagyon köszönöm, hogy írtál, várlak vissza szeretettel! ^^

      Detti

      Törlés
    2. De jóóó :D Nagyon várom.
      Igen ők boldogok lettek, örültem is neki. :P
      A türelmetlenséget maximálisan megértem. Hehe :D Jó ez így ne aggódj, szerintem sokan várjuk a folytatásokat és a szösszeneteket is (mindegy milyenek :P). Élvezettel olvasom az összeset.

      Törlés
    3. Köszönöm, ennek nagyon örülök! ^^ Egy kis türelmet, hamarosan megmutatom, mit szorgoskodtam az elmúlt napokban... ;)

      Törlés
  3. Köszönöm szépen ezt a csodálatos történetet...fantasztikus vagy!!!*.* Annyira kevés LevixEren történet van ami karakter hű,és ennyire kidolgozott... köszönöm neked ezt a rengeteg izgalmat..nagyon remélem hogy rengeteg ötleted lesz még, és én soha nem tudom megunni az Ereri shippeket!!!:):) Igazából ez az egy kedvencem van,de belőlük sose elég..és a korhatáros részek hmmm...nagyon jók lettek:D szóval...nagyon várom a következő történetet és a sok Ereri shippeket.<3<3 Devilgirl^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^

      De aranyos vagy, én köszönöm, hogy végigolvastad és írtál nekem! :) Álmomban sem hittem volna, hogy ekkora érdeklődése lesz a "szárnybontogatásaimnak" Shingeki terén. :)

      Rengeteg ötletem van (nagyrészt Ereri, de azért kacérkodom más párosokkal is), hamarosan pedig érkezik a következő történet beharangozója. (Az első fejezet például nagyon jól halad. ;))

      A korhatáros részek... Örülök, hogy tetszettek! ;) (Még nem nagyon próbálkoztam ennyire részletesen írni, minden véleményt örömmel fogadok. :D)

      Nagyon köszönöm még egyszer, hogy írtál! Várlak vissza majd szeretettel! ^^

      Detti

      Törlés