2017. szeptember 10., vasárnap

A Titánok – 2. fejezet – Színjáték

2. fejezet

Színjáték

Délutánra lecsillapodtak a kedélyek, Mikasa nem hozta többé szóba a Titánokat. Eren elhatározta, hogy a piacon próbál szerencsét, információt kellett gyűjteniük a körzetbe érkezett felderítőkről, Mikasa és Mina Carolina pedig vele tartottak. A téren összefutottak Arminnal, aki éppen a nagyapját kísérte ki a könyvesboltból, amikor Mina észrevette. Armin és a nagyapja azon kevesek közé tartoztak, akik tudtak a Titánokról. Eren először nem akarta beavatni őket, ám Armin előtt nem titkolózhatott, barátja ugyanis egyszerűen túl okos volt ahhoz, hogy ne jöjjön rá.

Eren udvarias beszélgetést folytatott Mr. Arlerttel, ám csak fél füllel hallgatta az öreg lelkes monológját legújabb szerzeményéről, inkább kíváncsian nyújtotta a nyakát, hátha megpillanthatja valamelyik zöld csuklyást.

– Nahát! – Mr. Arlert váratlanul abbahagyta a mondandóját. Remegő ujját előreszegezte, szemébe izgatott fény költözött. – Az ott nem a híres Levi hadnagy és az osztaga? – kérdezte töprengve. Eren megpördült, és követte az öregember tekintetét.

Mr. Arlert nem tévedett: Levi hadnagy és emberei valóban ott álltak tőlük nem messze, a tér közepén. A csapat egyetlen női tagja éppen az egyik kofát faggatta – „Bizonyára rólunk, ki másról?”, gondolta Eren keserűen –, míg a többi férfi – a hadnagy kivételével – a tömeget fürkészte.

Levi hadnagy meglepően alacsony volt. Eren tudta róla, hogy nem tartozik a legmagasabb férfiak körébe, azonban álmában sem gondolta volna, hogy ennyire apró. Szemlátomást unottan bámészkodott, Erennek viszont az az érzése támadt, hogy mindez nem több puszta látszatnál, valójában igenis éber.

Felnyikkant, mikor váratlanul egy kéz nehezedett a vállára.

– Ifjú Titán-barátaink jobban tennék, ha odafigyelnének minden lépésükre – súgta az öreg Arlert különös hangon. Erent néha a hideg rázta, annyira furcsa volt a férfi. – Levi hadnagy az emberiség legerősebb katonája. Eddig senki sem lógott meg előle. Remélem, a Titánok is tudják ezt. – Eren megértette a figyelmeztetést, aprót biccentett a fejével, hogy magát és Armin nagyapját is megnyugtassa.

– Biztos vagyok benne, hogy óvatosabbak lesznek.

Mikasa aggodalmasan ráncolta a homlokát.

– Eren…

– Minden rendben lesz – jelentette ki a fiú dacosan. – Bízzatok a Titánok képességeiben!

– Azt tesszük – felelte Mina lágyan –, de csak merem remélni, hogy nem bízzák el magukat. Nem szabad alábecsülni az ellenséget.

– Megnyugodhattok: nem fogják.

A kofa, akivel addig a felderítő kedvesen beszélgetett, hirtelen lábujjhegyre emelkedett, úgy keresett valakit a tekintetével. Eren nyelt egyet, mikor egymás szemébe néztek.

Istenverte Yvonne néni!

Moccanni sem mert. Igyekezett úgy tenni, mint aki könnyed délutáni csevejt folytat a barátaival és egy öreg úrral, s akkor sem esett igazán pánikba, mikor az asszony határozottan felé bökött. Levi hadnagy is odapillantott – „Úgy tudtam, hogy a közömbösség csak álca!”, horkant fel magában Eren –, de hogy milyen arckifejezést öltött az addigi semmilyen helyett, azt Eren már nem látta. Szándékosan elfordította a fejét, a szíve a torkában dobogott. Megfogta Mina kezét, és gyengéden megcsókolta.

– Természetesen itt tartjuk az esküvőnket – magyarázta fennhangon. – Mina ugyan szerette volna, ha Karanes körzetbe utazunk a nagy napra, de édesanyám állapota rosszabbodott, félő, hogy egy utazás a Rózsa fal mögé kimerítené. – Mikasának, Arminnak és Mr. Arlertnek a szeme sem rebbent.

– És eldöntöttétek már, hány embert hívtok? – kérdezte a szőke fiú.

– Szűk körben tartanánk – mosolygott Mina. – Nem szeretnénk többet húsz-harminc főnél, sőt… igazából ezt is sokalljuk. A rokonaim többsége szerencsére visszamondta a meghívást, amikor kiderült, hogy Shiganshinában lesz. Mondanám, hogy szomorú vagyok emiatt, valójában azonban megkönnyebbültem. Ismered Erent… – A fejét csóválta, miközben elfojtotta a mosolyát. – Utálja őket.

– Jaj, Mina! – Eren nevetve vonta magához. – Nem utálom a rokonaidat, csak egy-egy unokatestvéredtől meg barátodtól a falra mászok. A kettő azért nem ugyanaz.

Mina szeme megvillant.

Thomas Wagner – ejtette ki a fiú nevét vigyorogva. Lehalkította a hangját, ám még így is elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a közeledő felderítők kristálytisztán értsék minden szavát. Szándékosan produkálta magát, és Eren imádta ezért. – Eren elképesztően féltékeny rá, Armin, elképesztően – hangsúlyozta –, pedig megmondtam, hogy nincs miért. Csak egy gyerekkori barát, semmi több.

Eren megjátszott dühvel mordult fel.

– Úgy legelteti rajtad a szemét, mintha azt remélné, hogy átláthat a ruhádon!

– Szívem, én akkor is csak téged szeretlek, ugye tudod?

Halk torokköszörülés szakította félbe őket; pont abban a percben, amikor Mina csókért pipiskedett, majd undorodó horkantás követte. Eren elfojtotta elégedett mosolyát, és mikor megfordult, Levi hadnagy megfejthetetlen tekintetével találta szembe magát. A többi felderítő is vele volt. A lány, aki csupán néhány évvel lehetett náluk idősebb, barátságosan mosolygott. Ő szólította meg őket először, s maga volt a megtestesült udvariasság. Eren, bár nem akarta, azonnal a szívébe zárta.

– Elnézésüket kérem… – mondta kedvesen. – Petra Ral vagyok, a Felderítő Egység egyik tagja. Az az asszony ott – Eren alig tudta megállni, hogy ne vicsorogjon Yvonne nénire – azt állítja, ön lenne Mr. Arlert.

Eren egy percig sem titkolta, mennyire meghökkent.

Mr. Arlert?!

Armin nagyapja nem jött zavarba, bólogatni kezdett.

– Én lennék, kedveském – kuncogott. – Örülök, hogy megismerhetem, Miss Ral.

– Petra. – Petra Ral sokadik ránézésre is kedves lánynak tűnt, Eren azonban nem felejtette el az előző nap történteket. Élénken az emlékezetébe vésődött a lány harciassága, ahogy elszántan próbálta utolérni Annie-t. Kis híján sikerült is neki, ám Annie az utolsó pillanatban egy bravúros mozdulattal kitért az útjából, így a felderítő – ezek szerint Petra Ral – majdnem nekirepült a Mária falnak. A nyakát is törhette volna.

– Petra – bólintott Mr. Arlert. – Miben segíthetek?

– A fia miatt jöttünk – magyarázta a lány. – Pontosabban a fia és a menye miatt.

Ó. – Mr. Arlert lopva Arminra sandított. A feszültség hirtelen tapinthatóvá vált a levegőben. Petra követte az öregember tekintetét, majd felvonta a szemöldökét. – Az unokám, Armin – mutatta be az öreg. – Ők pedig a kis barátai.

Petra széles mosollyal az arcán köszönt, amit egyedül Mina Carolina viszonzott hasonlóan. Eren és Mikasa hümmögtek valamit válaszul, és mindenhová néztek, csak a felderítőkre nem. Eren magán érezte Levi hadnagy hideg, vesébe látó pillantását, és idegesen túrt bele a hajába.

Nyugalom, Eren Jaeger! – szólította fel magát. – Nem kell félned! Nem tudják, ki vagy. Armin szülei kimentek a falakon túlra… Vagyis… Megpróbáltak kijutni. Ők talán látták azt a világot, és soha többé nem tértek vissza. Csak ennyi. Csak ezért jöttek. Még semmit sem tudnak rólad… Fogalmuk sincs, kivel állnak éppen szemben.

– Szép szempár, kölyök.

Eren összerezzent, mikor Levi hadnagy megszólalt. Nem tudta elkerülni többé, hogy ne bámuljon a nála sokkal alacsonyabb férfira.

– Öhm… Elnézést? – kérdezte nagyot nyelve, értetlenséget mutatva.

A hadnagy a szeméhez emelte a kezét.

– Szép szempár, kölyök – ismételte meg lassan, jól érthetően.

– Hűha! – vette észre Petra is. – Látjátok ezt, Eld – fordult a többi felderítő felé –, az egyik szeme zöld… vagy kék? – bizonytalanodott el. – A másik meg színtiszta arany! Hűha! – álmélkodott. – Hűha! Ez nagyon ritka! Petra Ral vagyok – mutatkozott be ismét, ezúttal még ragyogóbban –, téged hogy hívnak?

Eren teljesen összezavarodott a kedvességétől.

– Eren – préselte ki a nevét. – Eren Jaeger.

– Eren, gyönyörű szemed van. – Petra bűvölten nézte. – Így születtél?

– Igen.

– Hűha! Volt már valaha ilyen a családodban?

– Nem tudok róla. – Eren gondolatban a fogát csikorgatta. Kezdett már nagyon elege lenni a francos Felderítő Egységből, különösen Levi hadnagy osztagából.

– Hű! Biztos nem lehet könnyű…

Most komolyan?

Eren az égnek emelte a tekintetét, Petra viszont vagy nem vette észre az ingerültségét, vagy nem akarta észrevenni; ugyanazon a csodálkozó hangon, szemlátomást teljesen felvillanyozódva folytatta:

– Egyszerűen vonzza az emberek tekintetét.

– Előfordul, hogy megbámulnak – vallotta be. – Idővel hozzászoktam.

Petra még lelkesebben – pedig Eren azt hitte, ennél lelkesebb alig lehet egy ember – hajolt előre, hogy tovább faggassa, azonban az egyik felderítő – az, amelyik a legellenszenvesebben méregette Erent és a társaságukat – megköszörülte a torkát.

– Petra, drágám, dolgunk van.

A lány felhorkant. Nyilvánvalóan nem tetszett neki a megszólítás, s Eren szája sarkában kárörvendő mosoly jelent meg ezt látva. Azon kapta magát, hogy nem tudja teljes szívéből gyűlölni Petra Ralt. De amennyire kedvelte őt, annyira nem állhatta a mogorva felderítőt, aki továbbra sem hagyta abba a dühös fixírozást.

Petrának megvolt a maga esze, rá sem hederített a férfira. Inkább Erenre mosolygott, majd nekilátott a búcsúzkodásnak.

– Oluónak sajnos igaza van – sóhajtott fel fájdalmasan –, pedig még annyi kérdésem lenne!

Oluo, raktározta el a nevet Eren, imádattal csüngött Petra minden szaván.

Mr. Arlert. – Levi hadnagy hangjára mindannyian megugrottak egy kicsit. Egészen eddig teljesen megfeledkeztek róla, hogy a férfi is a négy felderítővel érkezett. Petra magára vonta a figyelmet, Oluo mindent megtett annak érdekében, hogy ne felejtsék el, a másik kettő pedig… Azok csak csendesen álltak és figyeltek. Eren majdnem őket is elfelejtette. De csak majdnem.

Nyelt egyet, amikor a tekintete Levi hadnagy arcára rebbent. A férfi még mindig Erent nézte, s elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Kérem, jöjjön velünk!

– Hogyne-hogyne – bólogatott az öregember. – Fiam, kérlek, menj a barátaiddal.

– Igenis, nagyapa – suttogta Armin, mire Levi hadnagy pillantása rávándorolt. Eren sosem látta még ennyire riadtnak legjobb barátját, mindig megfeszítette magát, hogy ne mutassa ki a félelmét.

– Jöjjön ő is? – értette félre Mr. Arlert. Ő meglepően nyugodtnak tűnt, mintha számított volna rá, hogy a felderítők kikérdezik. Pedig a Felderítő Egység a Titánok után nyomozott, akkor meg miért pazarolták az idejüket Mr. Arlertre? Lehetséges, hogy tudják, összefüggésben áll az egyik Titánnal? Lehet, hogy már tudják, Eren is közéjük tartozik?

Eren élesen szívta be a levegőt. Nem tetszett neki Levi hadnagy kutató tekintete, sem az, hogy Yvonne nénit faggatták. Yvonne néni szeretett pletykálni, és szerette olyasmibe is beleütni az orrát, amibe nem kellett volna.

Ha így folytatja, felhívja rám a figyelmet – gondolta. – Akkor pedig elszabadul a pokol.

Túl sok minden múlott azon, hogy elkapják-e vagy sem. A családja, a küldetése, a közös jövőjük. A kinti világ.

– Nem – válaszolta végül a hadnagy hosszú hallgatás után. Armin nem titkolta, mennyire megkönnyebbült. – Elég lesz ön is, Arlert úr.

– Sietek vissza – ígérte az öreg, amikor észrevette, unokáját mennyire megrémisztették az események. – Minden rendben lesz, Armin. Addig maradj a kis barátaiddal, jó?

Bár a botjára támaszkodott, hagyta, hogy a két másik felderítő – valami Eld és valami Gunther, Eren nem volt biztos a nevükben – elfoglalja a helyét az oldalán. Úgy tűnt, mintha támogatnák, Eren azonban átlátott rajta. És nemcsak ő, hanem a többiek is.

Levi hadnagy vetett még egy utolsó, különös pillantást Erenre, majd sarkon fordult, és megindult az osztaga után.

– Elvezetik – nyöszörögte Armin idegesen, mindannyiuk helyett is kimondva, mit láttak igazából. Hát persze, hogy nem támogatták… Elvezették. A napnál is világosabb volt, Armin pedig remegni kezdett. Mikasa megfogta a kezét, hogy csillapítsa félelmét.

– Nyugalom, Armin – mondta lágyan.

– De elvezetik… Nagyapa!

Kétségbeesett kiáltás hangzott el. Petra Ral integetett, mielőtt eltűnt volna a szemük elől, ám az ijedtség annyira beléitta magát Eren csontjaiba, hogy nem viszonozta a kedvességét. A félelem, ami korábban sosem környékezte meg, most teljesen a hatalmába kerítette.

Ne hagyd, hogy lankadjon a figyelmed! – emlékeztette magát zaklatottan. – Erre várnak!

Csak állt, és meredt maga elé.

Mikasa magához ölelte Armint, majd ránézett.

– Minden rendben lesz, mi, Eren? – kérdezte halkan, vádlón.

Eren nem felelt.

Nem – gondolta keserűen. – Ha ez így folytatódik, semmi sem lesz rendben.

** * **

A Mr. Arlerttel történtek tornádóként söpörtek végig a körzeten. Mire Eren nekilátott a hivatalos munkájának, mindenki erről suttogott. Voltak, akik diszkréten elhallgattak, ha észrevették őt – Marco Bottba például szorult annyi udvariasság, hogy megtegye –, mások viszont a legkevésbé sem zavartatták magukat. Jean Kirstein – vagy ahogy Eren magában hívta, a Lópofa, mert hosszúkás arcával leginkább egy lóra emlékeztetett – közéjük tartozott. Lópofáján kívül ismertetőjeként lehetett megemlíteni azt is, hogy fülig szerelmes volt Mikasába. Nem telt el nap, hogy ne kapják rajta, amint a lányról álmodozik, ahelyett, hogy a dolgát végezte volna. Eren mindannyiszor csak a fejét csóválta és vigyorgott; Mikasa mindeddig semmi jelét nem adta, hogy viszonozási Jean érzéseit.

– Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te – rántotta meg erre a vállát Marco. – Jean még keresi az igazit, te legalább már megtaláltad. Örülj neki és reménykedj, hogy ő is mi hamarabb rátaláljon…

– Már te is unod, mi? – vigyorgott rá Eren. Marco fáradtan sóhajtott egyet.

– Szinte bánom, hogy befogadtam – forgatta a szemét apró mosollyal a szája sarkában. – Egész éjjel nem tudtam aludni, annyit magyarázott a nővéredről.

– Tényleg! – csapott a homlokára Eren. – Elege lett az otthoni életből.

– Csak átmenetileg lakik nálam – pontosított Marco. – Kicsit megnyugszik, utána pedig megy vissza az édesanyjához. Tudod, hogy megy ez.

Eren nagyon jól tudta. Jean egyetlen éjszakát töltött náluk, de az is elég volt hozzá, hogy úgy összevesszenek, hogy azt követően másfél hétig nem álltak szóba egymással. Krista és Mina voltak a villámhárítók. Jean legnagyobb fájdalmára – talán azóta sem heverte ki teljesen – Mikasát a legkevésbé sem érdekelte, min kaptak össze és hogy azóta kibékültek-e. Egyszer sem hozta szóba, nem úgy, mint a Titánokat. Rájuk bezzeg mindig felfigyelt.

– Jaeger! A kezed járjon, ne a szád!

Eren és Marco összerezzentek.

– A francba – nyögte halkan. – Shadis.

– Mindenhol ott van – borzongott meg Marco, s valóban. Mire ezt kimondta, Keith Shadis már föléjük tornyosodott, Eren pedig akaratlanul is behúzta a nyakát. Akik régebbről ismerték, azok azt állították, Keith Shadis egykor sokkal kedvesebb és egy cseppet sem kopasz férfi volt, az évek tették tönkre. Mostan már rá sem lehetett ismerni a Felderítő Egység tizenkettedik parancsnokára, sőt… Eren el sem tudta képzelni, hogy valaha is az volt. A parancsnoki rang valahogy jobban illett Erwin Smithhez, a jelenleg – tizenharmadikként – kinevezetthez.

Jaeger – pillantott Erenre a szemöldökét ráncolva –, Bott. – Mindkét fiú megremegett szigorú arckifejezésétől. Shadis sosem játszotta meg magát. Ha szigorúnak tűnt (márpedig mindig szigorúnak tűnt), akkor az is volt. Ha pedig valaki felbosszantotta… például az a szerencsétlen lány – valami Sasha, tippelt Eren – a nevetséges burgonyájával az első napján… Nos, akkor az illetőn semmi és senki sem segíthetett.

– Dolgozunk, uram, dolgozunk – válaszolta Eren sietve.

– Ó, igazán? – susogta Shadis. Még közelebb hajolt, Eren pedig tisztán hallotta, ahogy Marco nagyot nyelt. – Ha visszajövök és még mindig csicseregtek…

– Nem fogunk, uram.

– Akkor nem állok jót magamért – fejezte be a férfi.

Elég volt egy pillantás, hogy Eren tudja, a pletykák Shadis fülébe is eljutottak.

Remek – gondolta. – Ennél jobb aligha lehet.

– Hogy kerültem én ide? – nyöszörögte Marco, miután Shadis elment. – Egyáltalán miért tettem ezt saját magammal?

Eren nagyot sóhajtott.

– Dolgozzunk és akkor talán nem lesz, amibe belekössön.

– Mindig talál valamit, amibe beleköthet – hallatszott a suttogás a hátuk mögül. Mikor Eren megfordult, a burgonyás lányt pillantotta meg. Szegényre rögtön az első napján ráaggatták, hogy Burgonyalány, és lassan mindenki elfelejtette, valójában hogy hívják, pedig többször is bemutatkozott. Eren sem volt teljesen biztos a nevében, de mintha valamilyen Sasha lett volna. Bárhogyan is hívták, annyi bizonyos volt, hogy Shadis kipécézte. Szinte mindenért őt tette a felelőssé, a többiek pedig, jó munkatársként örömmel mártották be ok nélkül. Eren már-már sajnálta ezért.

– Azt hittem, még mindig a büntetőköröket kell futnod – mondta, miután tetőtől talpig végigmérte a lányt. Biztosan futott, nem is keveset, mert remegett a lába, a térde meg többször megbicsaklott. Kezét a hasán nyugtatta, és szemlátomást éhesnek tűnt. Eren a kenyerére gondolt, amit Mina csomagolt neki még otthon, és amit a kezébe nyomott, amikor elváltak. Burgonyalány gyomrának korgását hallva már majdnem felajánlotta, de a lány éppen mély levegőt vett, hogy válaszoljon Marco megjegyzésére.

– Összeestem. Azt hittem, meghalok.

– De túlélted – mutatott rá Eren.

A lány felcsuklott.

– Sasha vagyok – mutatkozott be ismét. – Sasha Blouse, Dauperből.

– Dauper?

 Eren összeráncolta a homlokát.

– A Rózsa falon belülről – segítette ki Marco. – Nahát! Mi szél hozott Shiganshinába?

– Mintha te annyira idevalósi lennél – motyogta erre Eren.

– Hát igen – nevetett Marco. – Te vagy az egyetlen közülünk, aki születésétől fogva itt él. Marco vagyok – fordult aztán Sasha felé kedvesen. – Marco Bott, ő pedig a barátom, Eren. Eren Jaeger. Isten hozott Shiganshinában.

– Csak átmenetileg vagyok itt – mondta gyorsan Sasha. – Ha minden jól alakul, részt veszek a kiképzésben… Benne leszek a tíz legjobban és csatlakozom a Katonai Rendőrséghez.

– Kiképzés? – csodálkozott Eren. – Tényleg igaz? Shadis fogja őket oktatni?

– Igen. – Sasha lehalkította a hangját, izgatottan folytatta: – Megtanítanak bennünket a háromdimenziós manőverfelszerelés használatára is! Annyira kíváncsi vagyok, milyen lehet szárnyalni a levegőben! Olyanok leszünk, mint a madarak: átszeljük az égboltot, és…

– Szabadok leszünk – suttogta Eren. Sasha meglepetten pillantott rá.

– Igen – mondta elkomolyodva. – Szabaddá válunk.

Eren a kezét nyújtotta. Mondjanak bármit is a többiek, egyre szimpatikusabbnak találta a Burgonyalányként elhíresült Sasha Blouse-t Dauperből. Marco is így gondolhatta, mert Eren után ő is kezet fogott a lánnyal, sőt még sután meg is ölelte. Sasha lelkesen viszonozta. Valamiért nagyon választékosan fogalmazott, amivel mosolyt csalt Eren arcára.

– Eren, remélem, nem felejtetted el, hogy a menyasszonyodat Mina Carolinának hívják – szólt be Jean, amikor elsétált mellettük. Ő egyike volt azoknak, akik rendszeresen gúnyt űztek Sashából. – Azért Burgonyalány nem annyira csinos, hogy lecseréld rá.

– Te csak ne legeltesd a szemedet az én menyasszonyomon, Jean – vágott vissza Eren. – Vagy neked az olyan lányok be, akik csinosak és okosak ahhoz, hogy rád se hederítsenek?

– Ó, te nyavalyás…! – Jean arcát pillanatok alatt öntötte el a harag. Ha Marco nem kapta volna el a karját, bizonyosan Eren torkának ugrott volna.

Ugorjon csak! – gondolta Eren megvetően. – Sejtelme sincs róla, engem kik és mire képeztek ki. Azóta is minden egyes nap gyakorlok Reinerral és Annie-val. Jöjjön, legalább letörlöm ezt a beképzelt vigyort az arcáról! – Azon kapta magát, hogy teli szájjal vigyorog, Jean pedig vicsorgott.

– Nyugalom – mormolta Marco. – Nyugalom.

– De hát…

– Fogd vissza magad, Jean.

Én fogjam vissza magam?! Ő sértegetett! Én csak emlékeztettem, hogy menyasszonya van!

– És közben megsértetted Sashát – jegyezte meg Eren. A lány felé fordult, de az nem úgy tűnt, mint aki magára vette volna, helyette elnyílt ajkakkal figyelte Jeant. – Remélem, jobb ízlésed van nála. – Eren a kötelességének érezte, hogy ezt közölje vele. Míg Jean erre még inkább vicsorogni kezdett – Marco minden erejét bevetette, hogy visszatartsa –, Sasha felkuncogott (és egy kicsit el is pirult). Ha korábban meg is bánkódott, szinte teljesen elfelejtődött; Eren széles mosolyt fakasztott az ajkára.

– Ne aggódj, nem okozok csalódást.

Mielőtt bármelyik fiú megszólalhatott volna, hűvös hang csattant közvetlenül mögöttük:

– Már megint te?

Mind a négyen összerezzentek.

– Ó, a francba.

– Mondtál valamit, Jaeger?

– Nem, uram.

– Na és te? – Keith Shadis pillantása Sashára siklott. A lány nagyot nyelt, majd a fejét rázta. – Helyes – nyugtázta a férfi elégedetten. – Akkor nyomás a dolgotokra!

– Igazán felhagyhatna ezzel a lopakodással – suttogta végül Jean riadtan. Meg sem várta, hogy a többiek reagáljanak, sietve hátat fordított, és visszatért a munkájához.

Eren felsóhajtott.

Egy újabb nap – gondolta –, és úgy érzem, sosem fogok tudni aludni.

Való igaz: az éjszakába nyúló kalandja miatt, amit Levi hadnagy osztagának köszönhetett, vajmi keveset aludt. Majd’ leragadta a szeme, és alig tudott koncentrálni a munkájára.

Shiganshinában mindig akadt valamiféle teendő, Keith Shadis pontosan tudta ezt, amikor úgy döntött, ott telepedik le a parancsnoki rangjának lemondása után. Eren gyanította, hogy a választáskor egészen mást helyezett előtérbe, mint azt, hogy Shiganshina mennyire számít békés körzetnek a többi mellett, vagy azt, hogy a központtól minél távolabb legyen. Amennyire sikerült kihámoznia az édesanyja szavaiból, Shadis jobban ismerte őket, mint azt gondolta volna. Carlát egészen fiatal kora óta, Eren édesapját egy kicsivel később. De erről nem szerettek beszélni. Eren úgy sejtette, Shadis többet is érezhetett Carla iránt, mint jó barátságot, ám nem mert rákérdezni. A férfinál pláne nem.

Éjjel Titánként szárnyalt és szolgáltatott igazságot, lopott azoktól, akik a nyomorba taszították a körzetet, nappal pedig tisztességes fiatal férfiként dolgozott Shadis irányítása alatt. Itt találkozott Marcóval, Jeannal és most már Sashával is. Mind a hárman a Rózsa falon belülről keveredtek Shiganshinába, ám más-más ok vezette el őket az otthonukból. Határozottan rosszabbul jártak vele, hogy Shiganshinába érkeztek, Eren azonban nem kötötte az orrukra a véleményét. Ő szerette Shiganshinát, és remélte, hogy a többi Titán segítségével rövidesen jobbá teheti.

Nem felejthetem el, aki vagyok – emlékeztette magát kelletlenül, miközben nekilátott a feladatának. – Nem felejthetem el a küldetésemet sem, de addig… – Megrázkódott. Őrültség tűnt már maga a gondolat, de nem csak játékból merült fel benne. – Addig tehetek értük valamit – nyugtatta magát. – Teszek valamit értük, és leleplezem vele a valódi szándékomat. Amikor ebből a helyből maga lesz a földi pokol, minden megtapasztalja majd a világ kegyetlen és gyönyörű oldalát egyaránt. És mindannyian szabadok leszünk. Szabadnak születtünk, csak utólag zártak minket ketrecbe egy olyan bűnért, amit nem is mi követtünk el. Én elhozom a szabadságot… Mindenkinek. Kivétel nélkül.

– Tényleg igaz, amit pletykálnak? – hajolt oda hozzá Sasha, amikor Shadis éppen Jeant teremtette le. Eren kérdőn nézett rá. – Armin – bökte ki zavartan a lány. – Így hívják a barátodat, igaz? Azt hallottam, a Felderítő Egység elvitte magával, hogy kifaggassa.

– Nem őt, hanem a nagyapját – sóhajtott végül Eren. Hát így terjed a pletyka.

– A nagyapját? – csodálkozott Sasha. – Mégis miért?

– Armin szülei miatt. Ők… Néhány éve megkíséreltek átjutni a Mária falon.

Sasha szeme tágra nyílt.

– Ők lennének azok?! – kiáltotta izgatottan, mire Eren ijedten piszegte le. – Ők lennének azok? – ismételte meg a kérdését valamivel csendesebben. Szinte remegett az izgalomtól. – Hallottam egy házaspárról, akik valamiféle furcsa szerkezetet építettek, amivel aztán át akartak repülni a falon! Hihetetlen!

– De nem sikerült nekik – mondta Eren kimérten –, úgyhogy édes mindegy, mennyire zseniálisak voltak. Még a saját fiuk sem tartotta őket vissza. Szabadságra vágytak, a halálban meglelték. Vagyis… – Elbizonytalanodott. – Senki sem tudja, mi lett velük – vallotta be. – Vannak, akik azt pletykálják, elkapták őket… Ha igaz… Akkor valószínűleg kivégezték őket a törvény megszegéséért. Ha mégis átjutottak, akkor meg az odakint élő szörnyetegek végezhettek velük – vonta meg a vállát.

– Szörnyetegek? – suttogta erre Sasha. – Az óriásokra gondolsz, igaz?

– Igen. Mind szörnyeteg.

– Igen… Azok… – A lány hangja bizonytalanul csengett. – Róluk talán a Felderítő Egység tagjai tudnának mesélni a legtöbbet. Mi csak… azt halljuk, amit nyilvánosságra hoznak. Az emberek szájába rágnak bizonyos információkat, de vajon ez az igazság?

– Foglalkozz inkább a burgonyáddal – javasolta Eren –, az igazságot meg hagyd másokra.

– Mondjuk a Titánokra? – Sasha szeme felcsillant. Alig másfél hete érkezett Shiganshinába, de máris többet tudott, mint azt kellett volna. Eren kelletlenül biccentett.

– Mondjuk rájuk, bár amit ők csinálnak, az…

– Valami zseniális! – lelkendezett a lány. – Kiállnak a nyomornegyedért, szembeszállnak a törvénnyel! Küzdenek azért, amire a legjobban vágynak!

Eren halványan elmosolyodott.

– Tetszik, amit csinálnak?

– De még mennyire! – vágta rá Sasha. – Bárcsak megismerhetném az egyiküket! Csak az egyiküket – hangsúlyozta. – Nem álmodozom én olyan hatalmas dologról… Vagyis de… Jaj, Eren, hogy magyarázhatnám el? Annyira szeretném őket látni! Legalább egyet közülük!

És ha tudnád, hogy már réges-rég teljesült az álmod… – Eren mosolya kiszélesedett. – Vajon akkor mit szólnál? Akkor is ennyire lelkesednél irántuk, vagy akkor már másképp látnád ezt a… bűnbandát?

– Nem értem, mit képzelnek magukról – háborgott Jean, amikor odaért mellük. Alaposan fejmosást kapott Shadistől, ujjai még mindig remegtek, ahogy ellenőrizte a háromdimenziós manőverfelszerelést. Ez alkalommal ezt a feladatot kapták az egykori parancsnoktól. A körzetbe érkezett felderítők munkáját segítették. Máskülönben mindenbe beleütötték az orrukat, még abba is, amibe nem kellett volna.

Shadis nem kímélte őket. Kemény fizikai munkát végeztek, és még csak véletlenül sem a piacon kellett ezt megtenniük, hogy Eren és Mina összefuthassanak (vagy csak egy pillantást vethessenek egymásra). Shadis, amint tudomást szerzett az újdonsült gerlepárról, mindent megtett, hogy a lehető legkevesebbszer találkozhassanak. Eren eleinte morgolódott, idővel viszont beletörődött, hogy egyre kevesebb időt tölthet el Mina társaságában. Ez persze kihatással volt a közelgő esküvőjükre is. Mina nem emelte fel a hangját a Titánok miatt, a pillantása azonban minden eltitkolt érzelméről árulkodott. Talán az járt a fejében, hogy néhány könyörgő tekintettel vagy remegő szájszéllel meggyőzheti Erent… Talán. Eren nem tudhatta. Csak abban volt biztos, hogy nem fog megfutamodni, történjék bármi – akár az is, hogy a Felderítő Egység… különösen Levi hadnagy megsejti, ki ő valójában.

Soha – suttogta magának, és amikor összeakadt a tekintete Sasháéval, megrántotta a vállát. – Soha nem lesz vége a melónak – mondta fáradtan, mire a lány gyomra panaszosan kordult egyet.

– Pedig már elmúlt az ebédidő!

Eren felsóhajtott.

A nap valahogy csak nem akar eltelni – gondolta, majd lehunyta a szemét. Csak egy pillanatig tartott a pihenése, Shadis azonban résen volt; már csattant is a hangja, Eren pedig még kelletlenebbül látott hozzá a munkához, mint korábban.

– Eren – rángatta ki a gondolataiból Sasha. – Azt hiszem, látogatód érkezett – mondta. Eren azonnal felkapta a fejét, és a mutatott irányba fordult. Sasha összehúzta a szemöldökét, miközben végigmérte az illetőt. – Ő a menyasszonyod? – kérdezte töprengve. – Nagyon… csinos? – tette hozzá aztán óvatosan.

Eren a lányra nézett.

Nem Mina volt…

Hanem Petra Ral. És ezúttal nem mosolygott.

– Ó, a kurva életbe.

** * **

Mina Carolina egyszer sem bánta meg, hogy Shiganshinába költözött, miután huzamosabb ideje találkozgattak Erennel. Karanes körzet jómódú részéből származott; népes családja öt fiúgyermeket, három lánygyermeket és temérdek oldalági rokont számlált, Mina maga öt fivért és két húgot tartott számon, az unokatestvérei közül meg csak néhányat, azokat, akiket a legjobban kedvelt (és akik támogatták, amikor elhagyta Karanest Erenért). Szerencsére a családja is megkedvelte Erent, vagy legalábbis úgy vélték, találhatott volna sokkal rosszabbat is. Annak kevésbé örültek, hogy ennyire fiatalon össze akarják kötni az életüket, de mindketten kellően kitartóak voltak ahhoz, hogy idővel beletörődjenek a döntésükbe.

Eren édesanyja, Carla Jaeger egykor pincérnőként dolgozott. Miután megbetegedett, a piacig is ritkán járt el. Ha kimozdult, támogatásra szorult. Mina úgy sejtette, nem is annyira a betegség tette tönkre ennyire az asszonyt, hanem Jaeger doktor, akivel Mina összesen hatszor találkozott, amióta megismerték egymást Erennel.

– Jobban vagy, Carla? – kérdezte tőle gyengéden, mielőtt munkába ment volna. Hol egy pékségbe, hol a piacra kellett mennie. A mai alkalommal délelőtt a sütemények és a kenyerek helyett a virágok kerültek terítékre, és csak délután kellett a forróságban rostokolnia órákon át. Ilyenkor többnyire Krista maradt otthon Carlával, és vigyázott rá, nem Mikasa; részben Kuklo, részben saját maga miatt. Mina csak annyit tudott, hogy nem szerette elhagyni a házukat, mióta megszületett a gyermeke.

Túl fiatalon lett anya – jutott az eszébe, miközben elnézte a lányt, amint odanyújtja az egyik rongyjátékot a kisfiának. Egy óriásféleség lehetett, hosszú haja sötétbarna, arcán széles vigyor, ami akár ijesztő is lehetett volna, Kuklo viszont csak nevetett, amikor meglátta.

A játék Minát az első és utolsó óriásra emlékeztette, amit életében látott. Egy erdőben történt, az aranysárga fény felvillant, az emberi alak helyett pedig egy hatalmas, izmos teremtmény emelkedett fel valamelyest, ügyelve, hogy ne tornyosuljon a fák fölé. A világító zöld szempár egyenesen rámeredt, ő pedig visszafojtotta a lélegzetét. Nem sikoltott, szinte kővé dermedt a félelemtől. Utána sokkot kapott, és az érzés akkor sem múlt el teljesen, amikor Eren a karjaiba vonta és a szemhéjára csókolt. Ki akarta tépni magát a nyugtatónak szánt ölelésből, de a lába nem engedelmeskedett neki, annyira remegett.

– Én vagyok – suttogta Eren a fülébe. – Csak én… Mina… Nyugodj meg!

Megnyugodtam – mosolyodott el halványan. – Nem tudom, hogyan csináltam, de… megértettem mindent… és megnyugodtam. Ha a szüleim tudnák, sosem engednék, hogy férjhez menjek Erenhez. Soha. A Titánok… az óriások…

Megrázta a fejét, hogy elűzze a rémképeket. Bizonyos dolgok örökre az emlékezetébe vésődtek, s semmit sem tehetett, hogy kitörölje őket.

Carla Jaeger hosszú ujjai az arcára simultak. Az asszony mosolygott, és szelíden nézte őt.

– Menj csak nyugodtan, megleszünk. Igaz, Krista? – sandított a lányra. Krista bólintott.

– Várunk haza – mondta lágyan. – Vigyázz magadra!

Mina – karján a virágokkal teli kosárral – kilépett az ajtón, s egyből megcsapta a hűvöskés szellő. Valamiért elhalványult a mosolya, de nem értette, mitől kedvtelenedett el. Szeretett virágot árulni, olyankor mindig nosztalgiával gondolt vissza a régi időkre, amikor az édesanyjával utazott a körzetbe.

A piacon egyből kiszúrta Yvonne nénit.

Ő az egyetlen, aki a kedvemet szegi – húzta el a száját, a következő pillanatban viszont mosolyt erőltetett az arcára, és vidáman integetett az asszonynak. Yvonne néni természetesen viszonozta, majd rögtön vissza is fordult kebelbarátnőihez, hogy összesúgjon velük. Mina a fejét tette volna rá, hogy vagy őt, vagy Erent tárgyalták, vagy mindkettőjüket. Hogy mit követtek el ellene, még mindig nem tudta, Yvonne néni valamiért nagyon nem kedvelte a Jaeger családot (és most már velük együtt Minát is).

– Ó, milyen gyönyörű virágok! – térítette észhez egy vidám, női hang. – Szívem, ugye veszel nekem egyet? – A lány – vagy nő? –, aki megállt a pultja előtt, idősebb lehetett nála, de nem sokkal; rövid, vörös hajával és vibráló zöld szemével azonnal elérte, hogy Mina csak figyeljen az összes többi arra tévedő közül. Egy férfival karöltve bámészkodott a kínálatban, és amikor udvariasan köszöntötte, felragyogott az arca. – Csodaszépek! – ámuldozott. – Egyszerűen nem tudom eldönteni, melyik tetszik jobban.

– Ennek nagyon örülök – mosolygott Mina –, de azért nem olyan különlegesek.

A nő megérintette az egyiket, a legszebbet az összes közül: azt, amelyik hol kékben, hol lilában játszott, attól függően, hogy csillant meg rajta a nap fénye.

– Ez… gyönyörű – nézett egyenesen Mina szemébe. – Ezt szeretném.

A férfi a tárcájáért nyúlt. Míg fizetett, a nő úgy forgolódott, akár egy lelkes kisgyerek. Mina nehezen hitte el róla, hogy idősebb nála, pedig az volt, látszott az arcán.

A szeme… – gondolta hirtelen. – Honnan ennyire ismerős?

– Nagyon köszönjük! Jaj, milyen boldog vagyok most!

– Drágám – mondta a férfi lágyan, majd átnyújtotta a virágot. Egyetlen szállal vett, a nő viszont olyan boldog volt, mintha egy hatalmas csokrot kapott volna. Mina sosem látott még senkit, aki ennyire megörült volna egy virágnak.

– Most járnak először Shiganshinában? – kérdezte Mina, miután a fiatal pár még mindig nem mozdult.

– Ennyire látszik? – nevetett a férfi. – Többször jártunk már itt átutazóban – fordította aztán komolyabbra a szót –, azonban sosem töltöttünk el kellő időt, hogy megismerhessük. Ismerősek az utcák, de mégis minden sarkon találunk valami újat!

– Le tudnám itt élni az életemet! – sóhajtotta erre a nő. – Annyira gyönyörű!

– Kivéve a nyomornegyedet – válaszolta Mina ösztönösen. – Az nem éppen az éke a körzetnek.

A nő és a férfi erre összenéztek.

– Azt is láttuk – mondta az utóbbi. – Valóban nem a legszebb látvány.

Mina megvonta a vállát.

– Hozzá lehet szokni. – Bánta már, amiért megemlítette, de nem szívhatta vissza a kimondott szavakat. – Sok boldogságot kívánok – terelte el inkább a témát. Nem kerülte el ugyanis a figyelmét, hogy a nő ujján gyűrű csillant, ahogy vállig érő, vöröses haját igazgatta. Nem a legdrágább, ezt Mina egyből megállapította, de legalább annyira szép, mint amilyet ő kapott Erentől.

– Ó, köszönjük! – kuncogott a nő. – Ha így folytatjuk, a végén még itt kötünk ki, nem igaz, drágám? – fordult kedveséhez, aki csak szelíden mosolygott. Olyan embernek tűnt, aki mindent megtett az imádottjáért, legyen szó a legnagyobb őrültségről a világon. Aki a csillagokat is lehozná érte (vagy ehhez hasonló elhamarkodott ígéreteket hintene el).

– Akár – felelte, mire Mina elvigyorodott. Kevesen fordultak meg nála az utóbbi hetekben, ám ezt a fiatal párt találta a legszimpatikusabbnak mindannyiuk közül. Rájuk nézett, és saját magát látta Erennel.

– De úgy látom – vette át a szót időközben a nő –, nemcsak én vagyok az egyetlen, aki hamarosan férjhez megy. – Mielőtt Mina bármit is tehetett volna, hirtelen elkapta a kezét, és közelebb húzta magához, hogy megvizsgálja a gyűrűjét. – Milyen figyelmes vőlegény, a gyűrű remekül illik hozzád, drágám. Ó, jaj – ijedt meg egy pillanatra –, ugye nem baj, ha így szólítottalak?

– Ugyan, dehogyis – rázta meg a fejét nevetve Mina.

– Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék – csacsogott tovább a nő –, hiszen a nevedet nem ismerem, de annyira édes lány vagy, valahogy meg kellett szólítanom… Csak azokat hívom így, akiket nagyon kedvelek, igaz, drágám? – pillantott a vőlegényére. – De jaj, már megint össze-vissza fecsegek, nem igaz?

– Tényleg nem haragszom érte – biztosította Mina mosolyogva. Hezitált, hogy meglépje-e, de annyira szimpatikusnak tűntek… Miért ne mutatkozhatott volna be? – Mina vagyok – mondta a leheletnyi szünet után. – Mina Carolina. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket.

– Ó. – A nő ajkára finom mosoly ült ki. A kezét nyújtotta, Mina pedig örömmel fogadta el. – Én pedig Isabel vagyok – mondta. – Isabel Magnolia, ő pedig a vőlegényem, Farlan Church. Köszönöm a csodás virágot, Mina.

– Én köszönöm, hogy nálam vásároltatok.

Csak káprázott a szemem vagy tényleg összevillant a tekintetük?

Mina a fejét rázta.

Még mindig szimpatikusak voltak, csak a képzelete játszadozott vele. Yvonne néni és a mustráló pillantása tehetett mindenről. Mina a hátában érezte az asszony figyelő tekintetét, ezért képzelt bele olyasmit is egy szerelmes pár összenézésébe, amit nem kellett volna. Csak erről lehetett a szó, főleg hogy Isabel és Farlan már búcsúzkodtak is.

– Szép napot kívánok. – Mindez elég volt ahhoz, hogy a mosolyt csak úgy kelljen kipréselnie magából. Ha Isabel vagy Farlan észre is vette, nem tette szóvá, és ezért Mina hálás volt nekik. Meg kellett volna őriznie a hidegvérét, erre megint elvesztette az uralmát az érzései fölött. Túl könnyedén esett a saját teste csapdájába, s utána csak vergődni tudott, de kiszabadulni nem igazán.

– Szép napot, Mina Carolina – dalolta Isabel, majd hátat fordított neki. – Remélem, máskor is látjuk egymást!

Mina integetett.

– Én is – mondta, a mellkasát viszont összeszorította valami.

Csak tudnám, mi – gondolta. – Mi aggaszt ennyire?

– Mina… Mina, Mina, figyelsz te rám?

Újabb hang. Mina összerezzent.

– Oh, elnézést, miben… – A torkán akadt a kérdés. Csuklyás illető állt vele szemben, a Felderítő Egység egyenruháját viselte.

De csak az egyenruháját – nyelt nagyot Mina –, az arcát viszont nem.

A csuklya alól ugyanis Bertolt Hoover, a Kolosszális Óriás hunyorgott rá.

Megjegyzések: belecsaptunk a lecsóba, végre találkoztak és beszélgettek *-* Lesz még több kommunikáció is közöttük, már a következő fejezetben! ;) Ne aggódjatok, a Mina Carolina/Eren szál tényleg tiszavirág életű.

Ami Armin szüleit illeti, valószínűleg a legújabb hivatalos információkhoz fogok igazodni.

Ha mondhatok ilyet, nagyon közel áll hozzám ez a történet, ne fogjátok vissza magatokat, kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Folytatás várhatóan egy hét múlva, de majd még meglátom, hogy haladok vele. ^^

2 megjegyzés:

  1. Huhhuuu (ha fejezhetem ki magam ilyen primitíven)!
    Egyre izgalmasabb lesz, és több mindent tudunk meg.
    Lelkesen várom a következő részt :)
    Szim

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ennek nagyon örülök! ^^ Köszönöm, hogy írtál, a folytatás várhatóan 17-én, estefelé érkezik!
      Detti

      Törlés