4. fejezet
A
bukás napja
A fény
robbanásszerűen csapott fel a körzetben, a föld kiszaladt az emberek lába alól,
ők pedig a levegőbe repültek, hogy aztán durván visszazuhanjanak. A rémült
sikolyokat dühös, számonkérő ordibálások követték, tisztán hallatszódtak a
távolból is. Azok, akik nem voltak a robbanás közvetlen helyszínén, szintén
nagyot estek; egyesek ijedten, mások zavartan keresték a forrását.
A három felderítő
senki kérésére nem állt meg, bár az egyikük egy kicsit hezitált, amikor egy
kislány a magasba nyújtotta a karját, úgy kérte a segítségüket. Még ha igazán
meg szerettek volna állni, nem tehették. Most nem. Minden egyes másodperc egy
szívdobbanás volt, minden egyes másodperc tétlenkedés időveszteségnek
számított, nem egy, hanem több ember életébe is kerülhetett. Ezt mindannyian
pontosan tudták, így ennek tudatában cselekedtek. Amint meglátták a villanást,
összenéztek és irányt váltottak. Olyan gyorsan suhantak a levegőben, amilyen
gyorsan csak tudtak. Mintha szárnyakat növesztettek volna és az égen repülő
madarakká váltak volna… Mintha.
Odafent minden könnyű volt és szabad. Odafent a maguk uraiként repülhettek.
Hárman voltak –
két férfi és egy nő –, de nem viselték a Szabadság Szárnyait hirdető zöld
köpenyt, mintha korábban el akartak volna vegyülni az utcán kódorgó emberek
között. Nem volt késő éjjel, de már jócskán besötétedett. A körzetlakók
többségét a különös fény és a robbanás ereje csalta ki az utcára. Életük
legnagyobb hibáját követték el azzal, hogy nem fojtották el a kíváncsiságukat.
A felderítők a
lassan elülő aranysárga fény irányába sandítottak.
– Mi a franc
folyik ott? – suttogta a nő döbbenten. – Mi volt ez?
– Hé, Levi… – A
sötétszőke férfi a harmadik társuk felé fordult, az arcára volt írva a
meglepettsége. Az ő fejében is ugyanaz járhatott, mint a nőben. – Ez…
– Igen… Kétség sem
fér hozzá, Farlan, bármit is láttunk az előbb. – Levi hadnagy szeme
összeszűkült. – Ők azok.
** *
**
Születésünktől fogva szabadok vagyunk. Amit most
megmutatok, az az én szabadságom, az, amit felajánlok az itt élőknek.
Az óriás lassan
egyenesedett fel a ragyogó, aranysárga fényben; hosszú, sötétbarna haja és
zölden izzó szeme volt. Nem felemás szemű, hanem egyértelműen zöld. Vibráló,
smaragdoknak tűnő zöld. Teste izmos volt és meztelen, hatalmas fejét büszkén
szegte fel.
Nézzétek, amint megteszem azt, amiről álmodni sem
mertetek. Nézzétek, ahogy elétek tárom a világot és megannyi szépségét. Legyen
bármennyire is kegyetlen ez a hely, ugyanakkor gyönyörű is. Megmutatom hát az
érem mindkét oldalát… Küzdjetek! Küzdjetek azért, hogy szabadok legyetek!
Amikor a fény
alábbhagyott és a döbbent felderítők gyűrűjében az egykori Titán eltűnt, hogy
helyébe a falakon belül legnagyobb szörnyetegekként emlegetettek közül legyen
egy, az emberek egymást taposva, sikoltozva próbáltak menekülni. Talán
feleslegesen. A Helyőrség sosem vette komolyan a feladatát, naphosszat
iszogattak és gúnyolódtak a fal aljában felfelé nyújtózkodó óriásokon, és meg
sem fordult a fejükben, hogy valaha is áttörhetik a Mária falat.
Az óriás nem
indult meg utánuk, csak állt és lassan kifújta a levegőt; lehelete tisztán
látszódott.
Amikor először
megmozdult, akkor sem lépett sehová, csupán a fejét fordította el oldalra. Még
két aranyvillanás borította ragyogásba Shiganshina körzetét, és amikor a
Nőstény Óriás és a Páncélos Óriás is felöltötték az alakjukat, Eren az
óriástestben halvány mosolyra húzta az ajkát.
Tényleg megcsináljuk – gondolta. – Senki sem állíthat meg minket.
A felderítők
arcára fagyasztották az átváltozásukkal a döbbenetet. Annyiszor elképzelték
már, milyen érzés lesz felfedni a Titánok valódi titkát, megmutatni, hogy
honnan kapták a nevüket, miért azok, akik, de álmukban sem gondolták volna,
hogy ennyire csodálatos lesz. Egyetlen perc leforgása alatt az egész emberiség
több évszázados történelmét kérdőjelezték még. Emberek voltak, akik fel tudták
ölteni egy falakon túl élő szörnynek az alakját. Óriásokká tudtak válni, és
nemcsak óriásokká, hanem intelligens egyedekké. Valami olyasmit mutattak meg,
amire még az abnormális példányok sem voltak képesek, pedig ők aztán számtalan
alkalommal bosszúságot okoztak a Felderítő Egység osztagainak.
Ők, a Titánok
mások voltak.
Valami egészen
újak.
Eren büszkén
mosolygott.
Pengék törtek
ketté, ahogy Petra és Oluo megpróbálták a Nőstény Óriás nyakszirtjébe
mélyeszteni őket, de kudarcot vallottak a hirtelen megkeményedett bőre miatt.
Annie hideg, kék szemében nevetős fény csillant. A hitetlenkedés és rémület
keveredett egymással, Petra tágra nyílt szemmel bámulta a szörnyet.
Ilyet még nem láttatok, igaz? – kuncogott fel
Eren. – Azt hittétek, tudtok valamit Róluk… De most rá kell ébrednetek, hogy
semmit sem. Semmit sem tudtok még, fogalmatok sincs, ki az igazi ellenség… hogy
mit akarnak. Semmit sem tudtok, sem az óriásokról, sem a kinti világról. Sem a
múltatokról. Hallgassatok és figyeljetek, nézzétek, amint lángba borítjuk a
világot.
A négyből hárman
maradtak, minden a terv szerint alakult, csak a vártnál sokkal korábban.
Erennek valamiért az az érzése támadt, hogy ez egyedül őt lepte meg.
Amikor este későn
találkozott a többiekkel, semmilyen beszélgetést nem szakított félbe, mindenki
némán várt rá, ugyanakkor a feszültség tapintható volt a levegőben. Bertolt
nyugtalannak tűnt, Reiner mogorván fonta körbe a karját a mellkasa előtt, Annie
pedig kifejezéstelen arccal ácsorgott mellettük.
– Megtesszük. –
Csak ennyit mondott, amikor Eren hallótávolságon belül került. – Ha elkapnak,
akkor is. Ha addigra sikerül megcsinálnunk, akkor Shiganshinának befellegzett.
Megkapják a hőn áhított szabadságukat.
– Mindannyian
egyet akarunk, Eren – vette át a szót Reiner, amint Annie elhallgatott –, az
pedig nem más, mint hazatérni. Te is ezt akarod, nem? – Eren nem felelt, nem
tudott mit mondani. Ő mit akart? A szabadságon kívül mit akart? A szabadság… az
nem elég? Az a mindenség. – Ez a hely nem az otthonunk – folytatta Reiner
komoran. – Egyikünk sem tartozik ide. Van egy küldetésünk, egyedül arra kell
koncentrálnunk. A küldetésünket az igaz otthonunktól kaptuk, ugye tudod? –
Ökölbe szorította a kezét, ahogyan Eren is; mindketten büszkén szegték fel a
fejüket, hogy állják egymás tekintetét. – Ugye emlékszel még arra az életre,
amelyről mindannyian álmodoztunk? – kérdezte Reiner halkan. – Amiért
küzdöttünk? Ugye nem felejtetted el?
Hogy tudnám pont ezt elfelejteni?
– Bertolt – Eren
pillantása a hallgatag, kétségbeesettnek tűnő fiúra vándorolt –, te is mondj
valamit – kérte csendesen. – Én nem felejtettem, ezt jegyezzétek meg jól.
– Akkor ne hősködj
majd, Eren – fordított neki hátat Annie könyörtelenül. – Nincs szükségünk
hősökre, katonákra, akik vakon cselekednek, csak igazi harcosokra. Remélem – sandított hátra a válla fölött egy pillanatra
–, érted, mire gondolok.
Eren összepréselte
az ajkait, miközben bólintott. Tökéletesen értette Annie-t – mindig is ő
értette meg a legjobban hármójuk (négyük, amikor még Ymir is velük tartott
éjjelente) közül, mégsem nyugodott meg teljesen. Amire készültek, az
tulajdonképpen árulás volt. Nem a küldetésüket vagy az otthonukat árulták el,
hanem azokat, akiket a barátaiknak nevezhettek hosszú évek óta. Marcót, Sashát,
Jeant. Shadist. Azokat, akik semmiről sem tudtak, nem pedig azokat, akik látták
már Eren igazi énjét. Ők… még mindig számítottak rájuk, ahogy Shiganshina
nyomornegyedében élők is titokban reménykedtek, hogy a Titánok felszabadítják
őket a nyomoruk alól. Remélték, hogy egy új életet, magát a szabadságot
kínálják majd nekik.
A Titánok úgy is
tettek.
A nyomornegyed
tagjaival együtt Eren is hitt bennük.
Bertolt – próbálta keresni a tekintetével a fiúét,
aki időközben kicsusszant a felderítők markából –, én bízom benned. – Pontosan azt tette, amiben megállapodtak: ha
felbukkannak a felderítők, véletlenül sem változik át, hanem menekül. Bertolt
volt maga a Kolosszális Óriás, a több mint ötven méteres fal fölé tudott
magasodni, és hatalmas teste következtében lassabban tudott mozogni, mint
Reiner, Annie vagy Eren. Bertoltot védelmezni kellett, és ez a feladat
rendszerint Reinerra hárult. Ezúttal nem engedhették meg. Bertoltnak is megvolt
a maga küldetése, ahogyan nekik is. Eren szíve összeszorult, ahogy erre
gondolt. – A kezedbe helyezem az
életüket, Kolosszális. Védd meg őket… Bármi áron.
Újabb aranysárga
robbanás remegtette meg a földet, ez alkalommal annyira erősen, hogy Erennek
meg kellett feszítenie az izmait, hogy ne sodródjon el ő is. Az eddig talpon
maradt felderítők úgy csapódtak neki a házfalaknak, mintha rongybabák lennének.
Eren figyelme egy pillanatra Petrára irányult, aki vérző fejjel, félig
kábultnak próbálta magát talpra küzdeni, de annyira erős fájdalmai lehettek,
hogy kiáltva visszarogyott.
Zihálás, kiabálás,
döbbent sikoltás.
Eren lehunyta a
szemét, aztán lassan a Mária fal felé fordult.
A kéz.
Ott volt, a fal tetejébe kapaszkodva.
Bertolt átváltozott és a Mária falba kapaszkodott,
de olyan erővel, hogy a fal nem bírta tovább: előbb megrepedezett, a
megrepedezést pedig apró darabkáknak az aláhullása követte. A Kolosszális Óriás
a bőven több mint ötven méterével a Mária fal fölé emelkedett, és a tekintete
végül találkozott Erenével.
Most – gondolta a fiú. – Most kell megtenned.
És Bertolt nem
hezitált többé, megtette, pont úgy, ahogy eltervezték: nézve az emberek
kétségbeesett arcát, hallgatva a rémült sikoltásokat, mozgásra bírta hatalmas
testét, és teljes erejével a tömör falba rúgott.
Eren szeme tágra
nyílt, ahogy az ötven méteres védőburok végleg megadta magát a támadásnak és a
megszámlálhatatlan mennyiségű törmelékek szerteszét zuhannak a körzetben.
Emberekre, házakra, mindenre hullottak alá az égből, s Shiganshina körzet
pillanatok alatt bukásra lett ítéltetve.
Ennyi volt – mosolyodott el szomorúan, amikor arra lett
figyelmes, hogy a falban tátongó lyukat testek töltik be. Hatalmas, nyurga
testek, arcukon széles, ijesztő mosollyal, egyik a másik után, egyre több,
egyre éhesebben… az emberek mozdulatlanná dermedése pedig hirtelen megtört.
– ÓRIÁSOK! – csendültek fel a sikolyok. A végső pánik
zajai. – JÖNNEK AZ ÓRIÁSOK!
** *
**
– Hogy érted, hogy
a semmiből kerültek elő? – kérdezte Levi élesen. Egy háztetőn álldogált, és
tagadni sem tudta volna a meglepettségét, amikor Petra zihálva felegyenesedett;
köpenyére vér száradt, és Levi nem volt benne egészen biztos, hogy az óriásokból
származott. A lány, bár nem súlyosan, de igenis megsebesült, amikor
megkísérelte a Nőstény Óriás nyakszirtjébe mártani a pengéjét.
– Óriások… – Levi
szeme tágra nyílt. Farlan, aki mellette állt, halk nyögést hallatott. – A
Titánok… átváltoztak, Levi hadnagy. A Titánokból óriások lettek. – Petra a
saját arcára csapott, hogy felocsúdjon. – Azt hittem, ilyen nem lehetséges… Én…
Sosem láttam még ilyet… Ők… Emberbőrbe bújt szörnyetegek… Vagy éppen óriásbőrbe
bújt szörnyszülöttek.
– A négy Titán a
négy óriás. – Farlan az ajkába harapott. – Levi, ez… lehetséges?
A francba, Farlan, bármi lehetséges! – Levi elvicsorodott. – Azok a rohadt kölykök!
Már így is többet
időztek Shiganshinában, mint amennyit terveztek. A Katonai Rendőrség
rendszerint túlzott, valahányszor a segítségüket kérték; meg sem fordult a
fejükben, hogy ez alkalommal az igazságot tárták eléjük.
De Levi maga sem
tudta, mit látott vagy mit hallott. Sosem látott aranysárga fény villant fel, a
fiatalok helyébe pedig hatalmas, izmos testek léptek – ugyanolyan
szörnyetegeket, mint amiket a falakon túl irtottak rendületlenül. Hogyan
lehetséges mindez? Létezhet egyáltalán, hogy azok a fiatalok… hogy belőlük
lettek az óriások? Létezhetnek emberek, akik képesek rá, hogy óriásalakot
öltsenek? Mégis mit jelent ez?
Levi Petra felé
fordult. A lány felkapta a fejét és megtörölte az arcát. Levi túl élénken látta
a szeme mélyén meglapuló félelmet, túl élénken és túl valósan. Valami olyasmit
láthatott, amit még soha sem. Valami… lélegzetelállítót.
– Az a szaros
pápaszemű mit mondott erről?
A kérdésével
meglepte Petrát; a lány meghökkenve kérdezett vissza:
– Hanji
osztagvezető?
Levi a szemét
forgatta. Nem volt erre idejük.
– Ki más?
– Semmit az
égvilágon – rázta a fejét. – Amit láttunk…
– Az még őt is
megdöbbentette? – csodálkozott Farlan. – Hanji osztagvezető imádja az
óriásokat.
– Szóhoz sem
jutott – erősítette meg Petra. Farlan és Isabel összenéztek.
– Most mit
csináljunk, bátyus? Az a lyuk a falban… Már megkezdték az evakuálást, de
rengeteg a sérült… és hiába ölünk meg egyet, újabb meg újabb mászik be a
lyukon! Mindenhol ott vannak!
– És az a négy? –
Levi szeme összeszűkült. – Amelyik lyukat ütött, az eltűnt, igaz?
– Igen – bólintott
Petra. – Többet nem láttuk. Az egyik testét páncél borítja… Ő lehet a Páncélos
Óriás? A szőke hajú… a nőstény… Ő lehet a lány?
– El sem hiszem,
hogy létezik ilyesmi! – nyögte Isabel.
– Nem érünk rá a
csevegésre – vágta el a beszélgetést Farlan komoran. – Levi, a parancsodra
várunk.
– Az enyémre?
– Te vagy a
hadnagy, bátyus.
Levi kivonta a
kardját, a pengén megcsillant a rózsaszín-aranyba hajló nap fénye. A
sikoltozások újból értelmet nyertek. A falakon belüliek mindig panaszkodtak a
Felderítő Egységre, élősködőknek, ingyenélőknek nevezték őket, de az ilyen
ritkaszámba menő esetekben könyörögtek nekik, hogy védjék meg a körzeteiket, a
családjaikat. Levi undorodó horkantást hallatott.
– Menjünk – mondta
halkan. – Vessünk véget a vérfürdőnek. – Isabel felé fordult, aki azonnal
szalutált. – Isabel, te az evakuálásban segíts, azt hiszem, a Helyőrségre ráfér
egy kis sürgetés. Petra, csatlakozz az osztagod többi tagjához, ahogy elnézem,
a többieknek meggyűlik a bajuk azzal a szőke nősténnyel. Farlan, én intézem azt
a kettőt ott, a tiéd az a másik ocsmányság.
– Igenis, bátyus!
– Igenis, hadnagy!
– Értettem, Levi!
Mindannyian
elrugaszkodtak; Petra megpördült a levegőben, úgy száguldott a Nőstény Óriás
felé. Levi és Farlan vetettek még egy utolsó pillantást Isabelre, amit a lány
is észrevett; szélesen elmosolyodott, és intett, mielőtt eltűnt volna az egyik
épségben maradt ház rejtekében.
Levi nehezen állta
meg, hogy ne sóhajtson fel. Érezte, hogy rávándorolt Farlan tekintete, de nem
mondott semmit, csak szorosabban markolta a kardját. Farlan figyelmét semmi sem
kerülte el, arcvonásai ellágyultak.
– Minden rendben
lesz, Levi – mondta. – Higgy bennünk, higgy a társaidban.
Levi nem
válaszolt, nem maradt rá ideje. Az óriások megindultak feléjük, az emberek
pedig egymást taposva menekültek. A kard éle a húsba mélyedt, a hatalmas test
füstölögve zuhant az egyik házra. A pengét megszínezte a szörnyeteg forró,
sötétvörös vére. Levi egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét.
– Undorító – sóhajtotta, majd a másik
óriás felé fordult. Farlan meglepően ügyesen vette az akadályt, könnyedén
boldogult a saját szörnyével, Leviban azonban így is benn akadt a levegő,
amikor csak néhány milliméteren múlott, hogy az óriás a markába zárja. Nem
történt meg végül, mert Farlan addig manőverezte magát, amíg el tudta kerülni,
de az ő arcán is látszott az ijedtség.
– Ne aggódj
miattam, Levi, foglalkozz az óriásokkal!
Azon vagyok – gondolta a férfi. A második óriást
megvakította. A szörnyeteg üvöltve kapott a szeme helyére, a fájdalomtól hol
jobbra, hol balra billegett. – Csak
megnehezíted a dolgomat. Sokkal jobb lenne, ha mozdulatlan lennél… Így
mindkettőnknek problémát okozol. – Mélyen a szörny nyakszirtjébe vágott, a
vér ez alkalommal a köpenyére fröccsent. – Rohadt szörnyek – vicsorogta. – Ez egy
új köpeny volt.
** *
**
– Gyorsabban!
Kérem, ne lökdösődjenek!
– Kellett nekem
itt vállalnom munkát – morgolódott éppen egy lóarcú fiú, amikor Isabel
megérkezett. Az emberek, akik korábban az óriások elől menekültek egymást
taposva, most sokkoltan tolakodtak, hogy mihamarabb felkerülhessenek az egyik
hajóra, ami a biztonságos Rózsa fal mögé szállította volna őket. A Helyőrségre
ráfért a segítség. Isabel a szemét forgatta, amikor egy vérző homlokú menekült
megkísérelt átbújni az egyik helyőr kinyújtott karja alatt.
– Ne aggódj, Jean,
hamarosan mész vissza anyucihoz – ütötte meg Isabel fülét a lóarcú mellett álló
fiú hangja. – Anyuci pici fia végre hazatér! Hát nem csodálatos?
– Connie… Te
rohadék! – vicsorgott Jean. Ökölbe szorult a keze, az arca pedig elvörösödött.
A magas lány, aki Connie mellett állt, felkuncogott. – Sasha, te meg mit
nevetsz?! Nevess magadon, tiszta piszok az arcod!
– De legalább neki
nincs lópofája – vihogott a Connie-nak nevezett fiú. – Hihetetlen ez a becenév,
hálásak lehetünk Erennek!
Eren? – torpant meg Isabel. – Az az Eren?
Jean felháborodása
azonban nem Erennek szólt, hanem a megjegyzésnek.
– Nincs is
lóarcom!
– Dehogynem –
nevetett Sasha. – Az van.
– De nem!
– De.
– De…
– Srácok, elég
legyen! – szakította félbe őket egy magas, szeplős fiú, akiről hamar kiderült,
hogy Marcónak hívják. Isabel legnagyobb meglepetésére ő volt az, aki ismét
szóbahozta Erent. – Az óriások mindjárt utolérnek minket, Eren pedig sehol! Nem
láttátok valahol? Jaj, remélem, nem esett baja!
– Rossz pénz nem
vész el! – vágta rá Jean. – Biztos jól van. – De szavait meghazudtolva ő is
idegesen nézett körbe. – A családját sem látom – mondta halkan, mire Sasha és
Connie abbahagyták a nevetést.
– Az édesanyja
gyengélkedik – mondta Connie –, az unokatestvérének meg gyermeke van.
Gondoljátok, hogy… lehetséges, hogy nem tudtak… hogy a törmelékek… – Connie elborzadva
hallgatott el. Isabel szeme tágra nyílt, ahogyan Sasháé is. Marco a szája elé
kapta a kezét, Jean pedig zaklatottan túrt a hajába.
– Jól van –
jelentette ki. – Biztos jól van.
– De azért te is
ideges vagy, Jean!
– Nyugodjatok meg!
Nézzétek, ott van Armin!
– Tényleg! –
csillant fel Sasha szeme. – Armin, hahó, Armin!
– Srácok! –
kiáltott fel a szőke fiú, amikor végre észrevette őket. Rögtön odasietett
hozzájuk, a nagyapja csak bicegve tudta követni. – Jól vagytok?
– Mi jól vagyunk –
válaszolta Marco. – Erenékkel mi a helyzet? Tudtok róla vagy a családjáról
valamit?
– E-Eren? – Armin
sápadtan rázta a fejét, a pillantása mintha Isabelre vándorolt volna. – A
törmelékek betemették a házukat, odaküldtem hozzájuk Hannest segíteni. Hannes a
Helyőrség tagja… Remélhetőleg jól vannak… de itt, a tömegben még nem
találkoztam össze velük – tette hozzá halkan.
Amikor a Felderítő
Egység kihallgatta az Arlert család megmaradt tagjait, Levi parancsára sem
Isabel, sem Farlan nem mutatkoztak, de Isabel mégis óvatosságra intette magát:
ez az Armin – ha jól emlékezett a nevére – túl okosnak tűnt. Ha nem is
találkoztak, a derekára erősített felszerelést látva bizonyára összerakta a
képet. A Helyőrség tagjait kivétel nélkül ismertek, a Katonai Rendőrség pedig
azonnal visszavonulót fújt, amint a Felderítő Egység betette a lábát
Shiganshinába. Ki lehetett találni, hogy Isabel hova tartozik.
– Biztos jól
vannak. Jól kell lenniük – győzködte magát ezalatt Marco. – Minden rendben lesz…
Minden rendben…
Isabel ezt a
pillanatot választotta, hogy megszólaljon. Hirtelen történt, nem tervezte, hogy
felhívja magára a figyelmet, de a tömegben egy ismerős, sötét hajú lányt vett
észre, aki egy kisgyereket tartott a karjaiban. A virágai nélkül is elsőre
felismerte. Mina volt az, Mina Carolina, Eren Jaeger állítólagos menyasszonya.
Isabel a nevét kiáltotta, és Mina meglepetten kapta fel a fejét.
– Isabel?
– Mina, hála az
égnek! – örült meg Armin is. – Jól vagytok, ugye?
Nem volt nehéz
ezek után kiderülni, hogy kikkel érkezett. A magas, fekete hajú lány – Mikasa
Ackerman, azonosította magában Isabel – és az ellentéte, az apró, törékeny
lányka – Krista Lenz, Eren unokatestvére – Eren beteg édesanyját, Carla Jaegert
támogatta. Mina Carolina Krista gyermekét, Kuklót ölelte magához. Döbbenten
nézte Isabelt.
– Isabel? H-hogyan…
– A pillantása Isabel felszerelésére siklott. – H-hol van… Farlan? Vele… –
Megrázta a fejét, szín azonban így sem költözött az arcába. Szorosabban ölelte
Kuklót, az árulás a szemében nyilvánvaló volt. – K-ki vagy te? M-mit akarsz
tőlem? Tőlünk?
Isabel
felsóhajtott.
– Sajnálom, Mina –
mondta végül halkan –, de ti
kezdtétek, nem mi.
– Isabel…
– Sajnálom.
** *
**
A francba, nagyon gyorsak! – gondolta Eren a
fogát csikorgatva, miközben óvatosan hátrasandított. Az óriások lassan
elözönlötték Shiganshinát, Levi hadnagy osztaga viszont továbbra is az „Intelligenseket”
üldözte. Nem ejtették őket a fejük lágyára, csakhamar rájöttek, hogy ők mások,
mint akikkel eddig végeztek. Azok ostobák voltak, eszetlen, emberevő
szörnyetegek. De ez a négy óriás… Erenék nem. Ők pontosan tudták, mit
csinálnak. Ők képesek voltak rá, hogy irányítsák a hatalmas testet, amibe
elrejtőztek.
– Gyorsnak kell
lennünk!
– Ezúttal elkapjuk!
– Nemcsak elkapjuk…
Itt és most végzünk vele!
– Te rohadt óriás!
Csesszétek meg!
Abban a
pillanatban, amikor Petra utolérte, az óriása megpördült, öklével pedig a
felderítők felé vágott. Azok üvöltve próbáltak kitérni az útjából, és
ugyanekkor, amikor ez megtörtént, Eren kitépte magát a hatalmas testből.
Csesszétek meg, mocskok!
– Hanji
osztagvezetőnek igaza volt! – hallotta még Petra zihálásba torkoló sikoltását.
– Tényleg az óriásban vannak! Abban a négy óriásban… a négy Titán!
– Ez ne gátoljon
meg benneteket! – ordította Gunther. – Végezzetek vele!
– Te kibaszott
óriásfattyú, ezt nem úszod meg szárazon! – üvöltötte Oluo. – Lecsapok a csinos
kis nyakszirtedre, mielőtt pisloghatnál!
Eren szája széle
mosolyra görbült. Alig tudta megállni, hogy ne kiáltson hátra… Inkább magában
mondta ki mindazt, amit az orrukra szeretett volna kötni. A nyelvén érezte a
győzelem ízét. Már nem tudták őket megállítani, élő pokollá változtatták
Shiganshinát.
Szeretném látni, ahogy megpróbáljátok!
A mosoly az arcára
fagyott. A test, amit eddig észre sem vett, hogy közeledne, teljes erővel
csapódott belé, levette a lábáról és addig sodorta, amíg neki nem ütődött az
egyik ház falának. A fájdalom azonnal és élesen jelentkezett, kitágult a szeme
és az ajkába kellett harapnia, hogy ne kiáltson fel, annyira fájt. Megszédült
tőle, de nem hagyta, hogy a földre rogyjon, minden egyes másodperc számított.
Talpra ugrott, sokkal gyorsabban, mint azt remélte, az alak viszont már ott
volt előtte. Ő is gyors volt, túl gyors. És alacsony, nagyon alacsony.
Levi hadnagy – ismerte fel Eren hirtelen. Még mindig
szédült, és az ütéstől homályosan látott, de fel tudta ismerni a férfit. Az
emberiség legerősebb katonáját mindenki fel tudta ismerni, és nemcsak a törpe
méretéről. – Levi hadnagy az.
A francba.
Eren kirántotta a
kését az övtartójából; a férfi torkát akarta megcélozni, végül az oldala
mellett döntött. A penge szédületes tempóban pördült meg a kezében,
lehetetlennek tűnt kitérni előle. Levi hadnagynak mégis sikerült. Hogy mikor
rántotta ki a saját fegyverét, azt Eren nem tudta megállapítani. Minden annyira
hirtelen játszódott le, hogy felocsúdni sem tudott; penge feszült pengének,
Eren a fogát csikorgatva feszítette meg a testét, hogy puszta erővel gyűrje le
a hadnagyot. Magasabb volt, nem is kevéssel, és nem rettentette meg, hogy a
férfit az emberiség legerősebb katonájaként tartották számon… Annyira erős nem
lehetett, nem igaz? Nem abban nyilvánult meg az ereje, nem?
Nem félt tőle – pedig
kellett volna.
Az ellenállás
meglepő volt és erőteljes. Eren szorosabban markolta a kését, de így is majdnem
kicsúszott a kezéből, ahogy a férfi nekifeszült.
– Nem…! – zihált fel, de máris megbánta. A
hangja, a hangja, amire eddig
gondosan ügyelt. Ezúttal, bármennyire is viselkedett eddig óvatosan, tisztán
hallották a hangját. Elbukott. Levi hadnagy hideg, elsőre szürkének tűnő
szemébe bámult, és elakadó lélegzettel fedezte fel a szürkeség mögött megbúvó
kéket és még valami mást is. Az elégedett
csillogást.
Levi hadnagy tudta.
– Elég volt, Eren – mondta halkan, mire a fiú
mozdulatlanná merevedett. – Elég volt.
A kés kicsúszott a
kezéből és koppanva ért földet.
Elkapták – és ez
perccel később végleg tudatosult benne, amikor a bilincs kattant a csuklóján.
folyt. köv.
Megjegyzés: Sokkal lassabban haladtam ezzel a fejezettel, mint azt terveztem, ráadásul rövidebb is lett, de nagyon fontos események történtek, és a következő fejezetben igyekszem megmagyarázni, mi miért volt. Ami várható, rengeteg Levi és Eren jelenet (!), a kis drágák végre találkoztak, a sorsuk pedig jó hosszú időre összefonódott. ^^
A véleményeiteket ne tartsátok magatokban; ha pozitív, ha negatív, örömmel fogadom! ^^
Nagyon tetszett ez a rész is,annyira más a hangulata mint a Viharnak:) nagyon várom a folytatást,egyszerüen fantasztikus történet!!^^
VálaszTörlésSzia! ^^
TörlésNagyon örülök, hogy tetszett, valóban nagyon más történet a Viharhoz képest, kicsit aggódtam is, hogy fogjátok majd fogadni. :) A folytatás már készülőben, szokás szerint megcsúsztam vele, de ezért nem is ígérgetek... Remélhetőleg a héten sikerül befejeznem! :)
Detti ^^
Szia,
VálaszTörlésNekem tetszett ez a fejezet is, és lelkesen várom a következőt~
Szia!
TörlésEnnek nagyon örülök! ^^ A 4. fejezet garantáltan érkezik a hétvégén, talán még azelőtt! ;)