2017. október 8., vasárnap

A Titánok – 4. fejezet – A bukás napja

4. fejezet

A bukás napja

A fény robbanásszerűen csapott fel a körzetben, a föld kiszaladt az emberek lába alól, ők pedig a levegőbe repültek, hogy aztán durván visszazuhanjanak. A rémült sikolyokat dühös, számonkérő ordibálások követték, tisztán hallatszódtak a távolból is. Azok, akik nem voltak a robbanás közvetlen helyszínén, szintén nagyot estek; egyesek ijedten, mások zavartan keresték a forrását.

A három felderítő senki kérésére nem állt meg, bár az egyikük egy kicsit hezitált, amikor egy kislány a magasba nyújtotta a karját, úgy kérte a segítségüket. Még ha igazán meg szerettek volna állni, nem tehették. Most nem. Minden egyes másodperc egy szívdobbanás volt, minden egyes másodperc tétlenkedés időveszteségnek számított, nem egy, hanem több ember életébe is kerülhetett. Ezt mindannyian pontosan tudták, így ennek tudatában cselekedtek. Amint meglátták a villanást, összenéztek és irányt váltottak. Olyan gyorsan suhantak a levegőben, amilyen gyorsan csak tudtak. Mintha szárnyakat növesztettek volna és az égen repülő madarakká váltak volna… Mintha. Odafent minden könnyű volt és szabad. Odafent a maguk uraiként repülhettek.

Hárman voltak – két férfi és egy nő –, de nem viselték a Szabadság Szárnyait hirdető zöld köpenyt, mintha korábban el akartak volna vegyülni az utcán kódorgó emberek között. Nem volt késő éjjel, de már jócskán besötétedett. A körzetlakók többségét a különös fény és a robbanás ereje csalta ki az utcára. Életük legnagyobb hibáját követték el azzal, hogy nem fojtották el a kíváncsiságukat.

A felderítők a lassan elülő aranysárga fény irányába sandítottak.

– Mi a franc folyik ott? – suttogta a nő döbbenten. – Mi volt ez?

– Hé, Levi… – A sötétszőke férfi a harmadik társuk felé fordult, az arcára volt írva a meglepettsége. Az ő fejében is ugyanaz járhatott, mint a nőben. – Ez…

– Igen… Kétség sem fér hozzá, Farlan, bármit is láttunk az előbb. – Levi hadnagy szeme összeszűkült. – Ők azok.

** * **

Születésünktől fogva szabadok vagyunk. Amit most megmutatok, az az én szabadságom, az, amit felajánlok az itt élőknek.

Az óriás lassan egyenesedett fel a ragyogó, aranysárga fényben; hosszú, sötétbarna haja és zölden izzó szeme volt. Nem felemás szemű, hanem egyértelműen zöld. Vibráló, smaragdoknak tűnő zöld. Teste izmos volt és meztelen, hatalmas fejét büszkén szegte fel.

Nézzétek, amint megteszem azt, amiről álmodni sem mertetek. Nézzétek, ahogy elétek tárom a világot és megannyi szépségét. Legyen bármennyire is kegyetlen ez a hely, ugyanakkor gyönyörű is. Megmutatom hát az érem mindkét oldalát… Küzdjetek! Küzdjetek azért, hogy szabadok legyetek!

Amikor a fény alábbhagyott és a döbbent felderítők gyűrűjében az egykori Titán eltűnt, hogy helyébe a falakon belül legnagyobb szörnyetegekként emlegetettek közül legyen egy, az emberek egymást taposva, sikoltozva próbáltak menekülni. Talán feleslegesen. A Helyőrség sosem vette komolyan a feladatát, naphosszat iszogattak és gúnyolódtak a fal aljában felfelé nyújtózkodó óriásokon, és meg sem fordult a fejükben, hogy valaha is áttörhetik a Mária falat.

Az óriás nem indult meg utánuk, csak állt és lassan kifújta a levegőt; lehelete tisztán látszódott.

Amikor először megmozdult, akkor sem lépett sehová, csupán a fejét fordította el oldalra. Még két aranyvillanás borította ragyogásba Shiganshina körzetét, és amikor a Nőstény Óriás és a Páncélos Óriás is felöltötték az alakjukat, Eren az óriástestben halvány mosolyra húzta az ajkát.

Tényleg megcsináljuk – gondolta. – Senki sem állíthat meg minket.

A felderítők arcára fagyasztották az átváltozásukkal a döbbenetet. Annyiszor elképzelték már, milyen érzés lesz felfedni a Titánok valódi titkát, megmutatni, hogy honnan kapták a nevüket, miért azok, akik, de álmukban sem gondolták volna, hogy ennyire csodálatos lesz. Egyetlen perc leforgása alatt az egész emberiség több évszázados történelmét kérdőjelezték még. Emberek voltak, akik fel tudták ölteni egy falakon túl élő szörnynek az alakját. Óriásokká tudtak válni, és nemcsak óriásokká, hanem intelligens egyedekké. Valami olyasmit mutattak meg, amire még az abnormális példányok sem voltak képesek, pedig ők aztán számtalan alkalommal bosszúságot okoztak a Felderítő Egység osztagainak.

Ők, a Titánok mások voltak.

Valami egészen újak.

Eren büszkén mosolygott.

Pengék törtek ketté, ahogy Petra és Oluo megpróbálták a Nőstény Óriás nyakszirtjébe mélyeszteni őket, de kudarcot vallottak a hirtelen megkeményedett bőre miatt. Annie hideg, kék szemében nevetős fény csillant. A hitetlenkedés és rémület keveredett egymással, Petra tágra nyílt szemmel bámulta a szörnyet.

Ilyet még nem láttatok, igaz? – kuncogott fel Eren. – Azt hittétek, tudtok valamit Róluk… De most rá kell ébrednetek, hogy semmit sem. Semmit sem tudtok még, fogalmatok sincs, ki az igazi ellenség… hogy mit akarnak. Semmit sem tudtok, sem az óriásokról, sem a kinti világról. Sem a múltatokról. Hallgassatok és figyeljetek, nézzétek, amint lángba borítjuk a világot.

A négyből hárman maradtak, minden a terv szerint alakult, csak a vártnál sokkal korábban. Erennek valamiért az az érzése támadt, hogy ez egyedül őt lepte meg.

Amikor este későn találkozott a többiekkel, semmilyen beszélgetést nem szakított félbe, mindenki némán várt rá, ugyanakkor a feszültség tapintható volt a levegőben. Bertolt nyugtalannak tűnt, Reiner mogorván fonta körbe a karját a mellkasa előtt, Annie pedig kifejezéstelen arccal ácsorgott mellettük.

– Megtesszük. – Csak ennyit mondott, amikor Eren hallótávolságon belül került. – Ha elkapnak, akkor is. Ha addigra sikerül megcsinálnunk, akkor Shiganshinának befellegzett. Megkapják a hőn áhított szabadságukat.

– Mindannyian egyet akarunk, Eren – vette át a szót Reiner, amint Annie elhallgatott –, az pedig nem más, mint hazatérni. Te is ezt akarod, nem? – Eren nem felelt, nem tudott mit mondani. Ő mit akart? A szabadságon kívül mit akart? A szabadság… az nem elég? Az a mindenség. – Ez a hely nem az otthonunk – folytatta Reiner komoran. – Egyikünk sem tartozik ide. Van egy küldetésünk, egyedül arra kell koncentrálnunk. A küldetésünket az igaz otthonunktól kaptuk, ugye tudod? – Ökölbe szorította a kezét, ahogyan Eren is; mindketten büszkén szegték fel a fejüket, hogy állják egymás tekintetét. – Ugye emlékszel még arra az életre, amelyről mindannyian álmodoztunk? – kérdezte Reiner halkan. – Amiért küzdöttünk? Ugye nem felejtetted el?

Hogy tudnám pont ezt elfelejteni?

– Bertolt – Eren pillantása a hallgatag, kétségbeesettnek tűnő fiúra vándorolt –, te is mondj valamit – kérte csendesen. – Én nem felejtettem, ezt jegyezzétek meg jól.

– Akkor ne hősködj majd, Eren – fordított neki hátat Annie könyörtelenül. – Nincs szükségünk hősökre, katonákra, akik vakon cselekednek, csak igazi harcosokra. Remélem – sandított hátra a válla fölött egy pillanatra –, érted, mire gondolok.

Eren összepréselte az ajkait, miközben bólintott. Tökéletesen értette Annie-t – mindig is ő értette meg a legjobban hármójuk (négyük, amikor még Ymir is velük tartott éjjelente) közül, mégsem nyugodott meg teljesen. Amire készültek, az tulajdonképpen árulás volt. Nem a küldetésüket vagy az otthonukat árulták el, hanem azokat, akiket a barátaiknak nevezhettek hosszú évek óta. Marcót, Sashát, Jeant. Shadist. Azokat, akik semmiről sem tudtak, nem pedig azokat, akik látták már Eren igazi énjét. Ők… még mindig számítottak rájuk, ahogy Shiganshina nyomornegyedében élők is titokban reménykedtek, hogy a Titánok felszabadítják őket a nyomoruk alól. Remélték, hogy egy új életet, magát a szabadságot kínálják majd nekik.

A Titánok úgy is tettek.

A nyomornegyed tagjaival együtt Eren is hitt bennük.

Bertolt – próbálta keresni a tekintetével a fiúét, aki időközben kicsusszant a felderítők markából –, én bízom benned. – Pontosan azt tette, amiben megállapodtak: ha felbukkannak a felderítők, véletlenül sem változik át, hanem menekül. Bertolt volt maga a Kolosszális Óriás, a több mint ötven méteres fal fölé tudott magasodni, és hatalmas teste következtében lassabban tudott mozogni, mint Reiner, Annie vagy Eren. Bertoltot védelmezni kellett, és ez a feladat rendszerint Reinerra hárult. Ezúttal nem engedhették meg. Bertoltnak is megvolt a maga küldetése, ahogyan nekik is. Eren szíve összeszorult, ahogy erre gondolt. – A kezedbe helyezem az életüket, Kolosszális. Védd meg őket… Bármi áron.

Újabb aranysárga robbanás remegtette meg a földet, ez alkalommal annyira erősen, hogy Erennek meg kellett feszítenie az izmait, hogy ne sodródjon el ő is. Az eddig talpon maradt felderítők úgy csapódtak neki a házfalaknak, mintha rongybabák lennének. Eren figyelme egy pillanatra Petrára irányult, aki vérző fejjel, félig kábultnak próbálta magát talpra küzdeni, de annyira erős fájdalmai lehettek, hogy kiáltva visszarogyott.

Zihálás, kiabálás, döbbent sikoltás.

Eren lehunyta a szemét, aztán lassan a Mária fal felé fordult.

A kéz.

Ott volt, a fal tetejébe kapaszkodva.

Bertolt átváltozott és a Mária falba kapaszkodott, de olyan erővel, hogy a fal nem bírta tovább: előbb megrepedezett, a megrepedezést pedig apró darabkáknak az aláhullása követte. A Kolosszális Óriás a bőven több mint ötven méterével a Mária fal fölé emelkedett, és a tekintete végül találkozott Erenével.

Most – gondolta a fiú. – Most kell megtenned.

És Bertolt nem hezitált többé, megtette, pont úgy, ahogy eltervezték: nézve az emberek kétségbeesett arcát, hallgatva a rémült sikoltásokat, mozgásra bírta hatalmas testét, és teljes erejével a tömör falba rúgott.

Eren szeme tágra nyílt, ahogy az ötven méteres védőburok végleg megadta magát a támadásnak és a megszámlálhatatlan mennyiségű törmelékek szerteszét zuhannak a körzetben. Emberekre, házakra, mindenre hullottak alá az égből, s Shiganshina körzet pillanatok alatt bukásra lett ítéltetve.

Ennyi volt – mosolyodott el szomorúan, amikor arra lett figyelmes, hogy a falban tátongó lyukat testek töltik be. Hatalmas, nyurga testek, arcukon széles, ijesztő mosollyal, egyik a másik után, egyre több, egyre éhesebben… az emberek mozdulatlanná dermedése pedig hirtelen megtört.

– ÓRIÁSOK! – csendültek fel a sikolyok. A végső pánik zajai. – JÖNNEK AZ ÓRIÁSOK!

** * **

– Hogy érted, hogy a semmiből kerültek elő? – kérdezte Levi élesen. Egy háztetőn álldogált, és tagadni sem tudta volna a meglepettségét, amikor Petra zihálva felegyenesedett; köpenyére vér száradt, és Levi nem volt benne egészen biztos, hogy az óriásokból származott. A lány, bár nem súlyosan, de igenis megsebesült, amikor megkísérelte a Nőstény Óriás nyakszirtjébe mártani a pengéjét.

– Óriások… – Levi szeme tágra nyílt. Farlan, aki mellette állt, halk nyögést hallatott. – A Titánok… átváltoztak, Levi hadnagy. A Titánokból óriások lettek. – Petra a saját arcára csapott, hogy felocsúdjon. – Azt hittem, ilyen nem lehetséges… Én… Sosem láttam még ilyet… Ők… Emberbőrbe bújt szörnyetegek… Vagy éppen óriásbőrbe bújt szörnyszülöttek.

– A négy Titán a négy óriás. – Farlan az ajkába harapott. – Levi, ez… lehetséges?

A francba, Farlan, bármi lehetséges! – Levi elvicsorodott. – Azok a rohadt kölykök!

Már így is többet időztek Shiganshinában, mint amennyit terveztek. A Katonai Rendőrség rendszerint túlzott, valahányszor a segítségüket kérték; meg sem fordult a fejükben, hogy ez alkalommal az igazságot tárták eléjük.

De Levi maga sem tudta, mit látott vagy mit hallott. Sosem látott aranysárga fény villant fel, a fiatalok helyébe pedig hatalmas, izmos testek léptek – ugyanolyan szörnyetegeket, mint amiket a falakon túl irtottak rendületlenül. Hogyan lehetséges mindez? Létezhet egyáltalán, hogy azok a fiatalok… hogy belőlük lettek az óriások? Létezhetnek emberek, akik képesek rá, hogy óriásalakot öltsenek? Mégis mit jelent ez?

Levi Petra felé fordult. A lány felkapta a fejét és megtörölte az arcát. Levi túl élénken látta a szeme mélyén meglapuló félelmet, túl élénken és túl valósan. Valami olyasmit láthatott, amit még soha sem. Valami… lélegzetelállítót.

– Az a szaros pápaszemű mit mondott erről?

A kérdésével meglepte Petrát; a lány meghökkenve kérdezett vissza:

– Hanji osztagvezető?

Levi a szemét forgatta. Nem volt erre idejük.

– Ki más?

– Semmit az égvilágon – rázta a fejét. – Amit láttunk…

– Az még őt is megdöbbentette? – csodálkozott Farlan. – Hanji osztagvezető imádja az óriásokat.

– Szóhoz sem jutott – erősítette meg Petra. Farlan és Isabel összenéztek.

– Most mit csináljunk, bátyus? Az a lyuk a falban… Már megkezdték az evakuálást, de rengeteg a sérült… és hiába ölünk meg egyet, újabb meg újabb mászik be a lyukon! Mindenhol ott vannak!

– És az a négy? – Levi szeme összeszűkült. – Amelyik lyukat ütött, az eltűnt, igaz?

– Igen – bólintott Petra. – Többet nem láttuk. Az egyik testét páncél borítja… Ő lehet a Páncélos Óriás? A szőke hajú… a nőstény… Ő lehet a lány?

– El sem hiszem, hogy létezik ilyesmi! – nyögte Isabel.

– Nem érünk rá a csevegésre – vágta el a beszélgetést Farlan komoran. – Levi, a parancsodra várunk.

– Az enyémre?

– Te vagy a hadnagy, bátyus.

Levi kivonta a kardját, a pengén megcsillant a rózsaszín-aranyba hajló nap fénye. A sikoltozások újból értelmet nyertek. A falakon belüliek mindig panaszkodtak a Felderítő Egységre, élősködőknek, ingyenélőknek nevezték őket, de az ilyen ritkaszámba menő esetekben könyörögtek nekik, hogy védjék meg a körzeteiket, a családjaikat. Levi undorodó horkantást hallatott.

– Menjünk – mondta halkan. – Vessünk véget a vérfürdőnek. – Isabel felé fordult, aki azonnal szalutált. – Isabel, te az evakuálásban segíts, azt hiszem, a Helyőrségre ráfér egy kis sürgetés. Petra, csatlakozz az osztagod többi tagjához, ahogy elnézem, a többieknek meggyűlik a bajuk azzal a szőke nősténnyel. Farlan, én intézem azt a kettőt ott, a tiéd az a másik ocsmányság.

– Igenis, bátyus!

– Igenis, hadnagy!

– Értettem, Levi!

Mindannyian elrugaszkodtak; Petra megpördült a levegőben, úgy száguldott a Nőstény Óriás felé. Levi és Farlan vetettek még egy utolsó pillantást Isabelre, amit a lány is észrevett; szélesen elmosolyodott, és intett, mielőtt eltűnt volna az egyik épségben maradt ház rejtekében.

Levi nehezen állta meg, hogy ne sóhajtson fel. Érezte, hogy rávándorolt Farlan tekintete, de nem mondott semmit, csak szorosabban markolta a kardját. Farlan figyelmét semmi sem kerülte el, arcvonásai ellágyultak.

– Minden rendben lesz, Levi – mondta. – Higgy bennünk, higgy a társaidban.

Levi nem válaszolt, nem maradt rá ideje. Az óriások megindultak feléjük, az emberek pedig egymást taposva menekültek. A kard éle a húsba mélyedt, a hatalmas test füstölögve zuhant az egyik házra. A pengét megszínezte a szörnyeteg forró, sötétvörös vére. Levi egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét.

Undorító – sóhajtotta, majd a másik óriás felé fordult. Farlan meglepően ügyesen vette az akadályt, könnyedén boldogult a saját szörnyével, Leviban azonban így is benn akadt a levegő, amikor csak néhány milliméteren múlott, hogy az óriás a markába zárja. Nem történt meg végül, mert Farlan addig manőverezte magát, amíg el tudta kerülni, de az ő arcán is látszott az ijedtség.

– Ne aggódj miattam, Levi, foglalkozz az óriásokkal!

Azon vagyok – gondolta a férfi. A második óriást megvakította. A szörnyeteg üvöltve kapott a szeme helyére, a fájdalomtól hol jobbra, hol balra billegett. – Csak megnehezíted a dolgomat. Sokkal jobb lenne, ha mozdulatlan lennél… Így mindkettőnknek problémát okozol. – Mélyen a szörny nyakszirtjébe vágott, a vér ez alkalommal a köpenyére fröccsent. – Rohadt szörnyek – vicsorogta. – Ez egy új köpeny volt.

** * **

– Gyorsabban! Kérem, ne lökdösődjenek!

– Kellett nekem itt vállalnom munkát – morgolódott éppen egy lóarcú fiú, amikor Isabel megérkezett. Az emberek, akik korábban az óriások elől menekültek egymást taposva, most sokkoltan tolakodtak, hogy mihamarabb felkerülhessenek az egyik hajóra, ami a biztonságos Rózsa fal mögé szállította volna őket. A Helyőrségre ráfért a segítség. Isabel a szemét forgatta, amikor egy vérző homlokú menekült megkísérelt átbújni az egyik helyőr kinyújtott karja alatt.

– Ne aggódj, Jean, hamarosan mész vissza anyucihoz – ütötte meg Isabel fülét a lóarcú mellett álló fiú hangja. – Anyuci pici fia végre hazatér! Hát nem csodálatos?

– Connie… Te rohadék! – vicsorgott Jean. Ökölbe szorult a keze, az arca pedig elvörösödött. A magas lány, aki Connie mellett állt, felkuncogott. – Sasha, te meg mit nevetsz?! Nevess magadon, tiszta piszok az arcod!

– De legalább neki nincs lópofája – vihogott a Connie-nak nevezett fiú. – Hihetetlen ez a becenév, hálásak lehetünk Erennek!

Eren? – torpant meg Isabel. – Az az Eren?

Jean felháborodása azonban nem Erennek szólt, hanem a megjegyzésnek.

– Nincs is lóarcom!

– Dehogynem – nevetett Sasha. – Az van.

– De nem!

– De.

– De…

– Srácok, elég legyen! – szakította félbe őket egy magas, szeplős fiú, akiről hamar kiderült, hogy Marcónak hívják. Isabel legnagyobb meglepetésére ő volt az, aki ismét szóbahozta Erent. – Az óriások mindjárt utolérnek minket, Eren pedig sehol! Nem láttátok valahol? Jaj, remélem, nem esett baja!

– Rossz pénz nem vész el! – vágta rá Jean. – Biztos jól van. – De szavait meghazudtolva ő is idegesen nézett körbe. – A családját sem látom – mondta halkan, mire Sasha és Connie abbahagyták a nevetést.

– Az édesanyja gyengélkedik – mondta Connie –, az unokatestvérének meg gyermeke van. Gondoljátok, hogy… lehetséges, hogy nem tudtak… hogy a törmelékek… – Connie elborzadva hallgatott el. Isabel szeme tágra nyílt, ahogyan Sasháé is. Marco a szája elé kapta a kezét, Jean pedig zaklatottan túrt a hajába.

– Jól van – jelentette ki. – Biztos jól van.

– De azért te is ideges vagy, Jean!

– Nyugodjatok meg! Nézzétek, ott van Armin!

– Tényleg! – csillant fel Sasha szeme. – Armin, hahó, Armin!

– Srácok! – kiáltott fel a szőke fiú, amikor végre észrevette őket. Rögtön odasietett hozzájuk, a nagyapja csak bicegve tudta követni. – Jól vagytok?

– Mi jól vagyunk – válaszolta Marco. – Erenékkel mi a helyzet? Tudtok róla vagy a családjáról valamit?

– E-Eren? – Armin sápadtan rázta a fejét, a pillantása mintha Isabelre vándorolt volna. – A törmelékek betemették a házukat, odaküldtem hozzájuk Hannest segíteni. Hannes a Helyőrség tagja… Remélhetőleg jól vannak… de itt, a tömegben még nem találkoztam össze velük – tette hozzá halkan.

Amikor a Felderítő Egység kihallgatta az Arlert család megmaradt tagjait, Levi parancsára sem Isabel, sem Farlan nem mutatkoztak, de Isabel mégis óvatosságra intette magát: ez az Armin – ha jól emlékezett a nevére – túl okosnak tűnt. Ha nem is találkoztak, a derekára erősített felszerelést látva bizonyára összerakta a képet. A Helyőrség tagjait kivétel nélkül ismertek, a Katonai Rendőrség pedig azonnal visszavonulót fújt, amint a Felderítő Egység betette a lábát Shiganshinába. Ki lehetett találni, hogy Isabel hova tartozik.

– Biztos jól vannak. Jól kell lenniük – győzködte magát ezalatt Marco. – Minden rendben lesz… Minden rendben…

Isabel ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon. Hirtelen történt, nem tervezte, hogy felhívja magára a figyelmet, de a tömegben egy ismerős, sötét hajú lányt vett észre, aki egy kisgyereket tartott a karjaiban. A virágai nélkül is elsőre felismerte. Mina volt az, Mina Carolina, Eren Jaeger állítólagos menyasszonya. Isabel a nevét kiáltotta, és Mina meglepetten kapta fel a fejét.

– Isabel?

– Mina, hála az égnek! – örült meg Armin is. – Jól vagytok, ugye?

Nem volt nehéz ezek után kiderülni, hogy kikkel érkezett. A magas, fekete hajú lány – Mikasa Ackerman, azonosította magában Isabel – és az ellentéte, az apró, törékeny lányka – Krista Lenz, Eren unokatestvére – Eren beteg édesanyját, Carla Jaegert támogatta. Mina Carolina Krista gyermekét, Kuklót ölelte magához. Döbbenten nézte Isabelt.

– Isabel? H-hogyan… – A pillantása Isabel felszerelésére siklott. – H-hol van… Farlan? Vele… – Megrázta a fejét, szín azonban így sem költözött az arcába. Szorosabban ölelte Kuklót, az árulás a szemében nyilvánvaló volt. – K-ki vagy te? M-mit akarsz tőlem? Tőlünk?

Isabel felsóhajtott.

– Sajnálom, Mina – mondta végül halkan –, de ti kezdtétek, nem mi.

– Isabel…

Sajnálom.

** * **

A francba, nagyon gyorsak! – gondolta Eren a fogát csikorgatva, miközben óvatosan hátrasandított. Az óriások lassan elözönlötték Shiganshinát, Levi hadnagy osztaga viszont továbbra is az „Intelligenseket” üldözte. Nem ejtették őket a fejük lágyára, csakhamar rájöttek, hogy ők mások, mint akikkel eddig végeztek. Azok ostobák voltak, eszetlen, emberevő szörnyetegek. De ez a négy óriás… Erenék nem. Ők pontosan tudták, mit csinálnak. Ők képesek voltak rá, hogy irányítsák a hatalmas testet, amibe elrejtőztek.

– Gyorsnak kell lennünk!

– Ezúttal elkapjuk!

– Nemcsak elkapjuk… Itt és most végzünk vele!

– Te rohadt óriás!

Csesszétek meg!

Abban a pillanatban, amikor Petra utolérte, az óriása megpördült, öklével pedig a felderítők felé vágott. Azok üvöltve próbáltak kitérni az útjából, és ugyanekkor, amikor ez megtörtént, Eren kitépte magát a hatalmas testből.

Csesszétek meg, mocskok!

– Hanji osztagvezetőnek igaza volt! – hallotta még Petra zihálásba torkoló sikoltását. – Tényleg az óriásban vannak! Abban a négy óriásban… a négy Titán!

– Ez ne gátoljon meg benneteket! – ordította Gunther. – Végezzetek vele!

– Te kibaszott óriásfattyú, ezt nem úszod meg szárazon! – üvöltötte Oluo. – Lecsapok a csinos kis nyakszirtedre, mielőtt pisloghatnál!

Eren szája széle mosolyra görbült. Alig tudta megállni, hogy ne kiáltson hátra… Inkább magában mondta ki mindazt, amit az orrukra szeretett volna kötni. A nyelvén érezte a győzelem ízét. Már nem tudták őket megállítani, élő pokollá változtatták Shiganshinát.

Szeretném látni, ahogy megpróbáljátok!

A mosoly az arcára fagyott. A test, amit eddig észre sem vett, hogy közeledne, teljes erővel csapódott belé, levette a lábáról és addig sodorta, amíg neki nem ütődött az egyik ház falának. A fájdalom azonnal és élesen jelentkezett, kitágult a szeme és az ajkába kellett harapnia, hogy ne kiáltson fel, annyira fájt. Megszédült tőle, de nem hagyta, hogy a földre rogyjon, minden egyes másodperc számított. Talpra ugrott, sokkal gyorsabban, mint azt remélte, az alak viszont már ott volt előtte. Ő is gyors volt, túl gyors. És alacsony, nagyon alacsony.

Levi hadnagy – ismerte fel Eren hirtelen. Még mindig szédült, és az ütéstől homályosan látott, de fel tudta ismerni a férfit. Az emberiség legerősebb katonáját mindenki fel tudta ismerni, és nemcsak a törpe méretéről. – Levi hadnagy az.

A francba.

Eren kirántotta a kését az övtartójából; a férfi torkát akarta megcélozni, végül az oldala mellett döntött. A penge szédületes tempóban pördült meg a kezében, lehetetlennek tűnt kitérni előle. Levi hadnagynak mégis sikerült. Hogy mikor rántotta ki a saját fegyverét, azt Eren nem tudta megállapítani. Minden annyira hirtelen játszódott le, hogy felocsúdni sem tudott; penge feszült pengének, Eren a fogát csikorgatva feszítette meg a testét, hogy puszta erővel gyűrje le a hadnagyot. Magasabb volt, nem is kevéssel, és nem rettentette meg, hogy a férfit az emberiség legerősebb katonájaként tartották számon… Annyira erős nem lehetett, nem igaz? Nem abban nyilvánult meg az ereje, nem?

Nem félt tőle – pedig kellett volna.

Az ellenállás meglepő volt és erőteljes. Eren szorosabban markolta a kését, de így is majdnem kicsúszott a kezéből, ahogy a férfi nekifeszült.

Nem…! – zihált fel, de máris megbánta. A hangja, a hangja, amire eddig gondosan ügyelt. Ezúttal, bármennyire is viselkedett eddig óvatosan, tisztán hallották a hangját. Elbukott. Levi hadnagy hideg, elsőre szürkének tűnő szemébe bámult, és elakadó lélegzettel fedezte fel a szürkeség mögött megbúvó kéket és még valami mást is. Az elégedett csillogást.

Levi hadnagy tudta.

– Elég volt, Eren – mondta halkan, mire a fiú mozdulatlanná merevedett. – Elég volt.

A kés kicsúszott a kezéből és koppanva ért földet.


Elkapták – és ez perccel később végleg tudatosult benne, amikor a bilincs kattant a csuklóján.


folyt. köv.

Megjegyzés: Sokkal lassabban haladtam ezzel a fejezettel, mint azt terveztem, ráadásul rövidebb is lett, de nagyon fontos események történtek, és a következő fejezetben igyekszem megmagyarázni, mi miért volt. Ami várható, rengeteg Levi és Eren jelenet (!), a kis drágák végre találkoztak, a sorsuk pedig jó hosszú időre összefonódott. ^^
A véleményeiteket ne tartsátok magatokban; ha pozitív, ha negatív, örömmel fogadom! ^^

4 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a rész is,annyira más a hangulata mint a Viharnak:) nagyon várom a folytatást,egyszerüen fantasztikus történet!!^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^
      Nagyon örülök, hogy tetszett, valóban nagyon más történet a Viharhoz képest, kicsit aggódtam is, hogy fogjátok majd fogadni. :) A folytatás már készülőben, szokás szerint megcsúsztam vele, de ezért nem is ígérgetek... Remélhetőleg a héten sikerül befejeznem! :)
      Detti ^^

      Törlés
  2. Szia,
    Nekem tetszett ez a fejezet is, és lelkesen várom a következőt~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ennek nagyon örülök! ^^ A 4. fejezet garantáltan érkezik a hétvégén, talán még azelőtt! ;)

      Törlés