9. fejezet
Csupán egy zseniális terv
Négy év.
Eren
négy év után először pillantotta meg a féltestvérét; Zeke Jaeger a nyomtalanul
eltűnt Grisha Jaeger doktor első házasságából született, és a két testvér
között bő tíz évnyi korkülönbség volt. Mindez egyáltalán nem számított,
mindkettőjüket ugyanaz a küldetés hajtotta, mindketten a Titánokhoz tartoztak. Míg Eren aktívan részt vett a falakon belüli
szervezkedésben, addig Zeke a falakon túlról
segítette őket. Csupán ennyiben különböztek, ám ez elegendő volt ahhoz, hogy
négy hosszú évre elszakadjanak egymástól. Négy évvel ezelőtt, amikor utoljára
látták egymást, Zeke ígéretet tett rá, hogy vissza fog jönni érte – és lám,
betartotta a szavát.
Négy évbe telt, de…
Eren,
noha tisztán érezte, ahogy a férfi védelmezően és a viszontlátás extázisában
szorosan magához ölelte, még mindig nem tudta felfogni, hogy valóban eljött
érte a Rózsa fal mögé. Nem keveset kockáztatott azzal, hogy egy biztonságos, ép
fal mögé merészkedett, jóformán az egész küldetésüket feltette rá. Persze
mindez nem számított, legalábbis nem abban a pillanatban, amikor ismét
találkozhatott a férfival. Akkor egyetlen egy gondolat lüktetett az elméjében:
a Titánok nem hagyták magára – pedig kezdett kételkedni bennük –, valahogy
megtalálták a módját, hogy kapcsolatot teremtsenek Zeke-kel, sőt azt is
kinyomozták, hogy hova küldte Levi hadnagy osztagát híres-neves Erwin
parancsnok.
Ezt
a gondolatat újabb követte: Zeke és Annie eljöttek érte, az életüket és a
szabadságukat kockáztatva küzdöttek, és képesek lettek volna rá, hogy teljesen
megsemmisítsék az osztagot. Mindez kínzó lassan tudatosult Erenben. Ha nem
változott volna át, hogy harcoljon, valószínűleg máshogyan ért volna véget a
küzdelem. Furcsamód attól a perctől fogva, hogy meglátták Eren óriásalakját,
minden gyökeres fordulatot vett: nem azért harcoltak, hogy mindenkit
lemészároljanak, és úgy szerezzék vissza Erent, hanem azért, hogy egyáltalán
eljussanak hozzá. És végre sikerrel jártak. Zeke a karjában tartotta és erősen
szorította. Bertolt és Reiner szintúgy itt voltak, Utgard váránál, ahogyan
mások is; Reiner arca eltorzult a haragtól, miközben kivetette magát a
nyeregből, hogy pengéjét az egyik óriás nyakába mélyessze.
De
mások is voltak velük.
Eren
ismerős arcokat fedezett fel a Szabadság Szárnyait viselők között: barátokat
Shiganshinából, akiket elveszített, amikor lerombolták a Mária falat. Kábultan
ugyan, de valamennyiüket kiszúrta a zöld köpenyesek közül. Marcót, Jeant és
Sashát… Olyanokat, akikre nem is számított.
Hogyan lehetséges mindez?
Semmit
sem értett.
–
Zeke… – Saját hangja karcosan csengett, bizonytalanul, amikor megszólalt. A
teste nehezen nyugodott meg. Az óriássá változás mindig kimerítette, alig
tudott megmaradni a lábán; bizonyosan összecsuklott volna, ha Zeke nem tartotta
volna a karjában. Köhögni kezdett, majd kétrét görnyedve a térdére támaszkodott,
félig kitépve magát az ölelésből. Zeke ekkor sem eresztette; fogta őt, amíg
abba nem hagyta, és finoman dörzsölte a hátát, hogy csillapítsa a rohamát. A
köhögés hullámokban tört rá és meglepően hosszan tartott; a szájában
kellemetlen utóíz maradt ezt követően. – Zeke…
Zeke
mindvégig mellette maradt.
Ez
volt ő, a testvére, a családja.
–
Hogyan… Jaj… Nem kapok levegőt… Mit keresnek itt a többiek? Zeke…
–
Eren. – Zeke eltolta magától, hogy tetőtől talpig megvizsgálja. A
megkönnyebbülés szemmel láthatóan hullámokban öntötte el, miután
meggyőződhetett afelől, hogy Erennek nem esett baja. Vajon mit várt? Csonkítást? Úgyis visszanőnek a végtagjaim… Eren
néha nem értette a testvérét. Vagy
esetleg lelki gyötrelmeket? Abból kaptam eleget, amíg a cellámban ücsörögtem… –
El sem hiszem, hogy újra láthatlak. Megváltoztál.
–
Felnőttem – találta meg a hangját.
Zeke
szája széle mosolyra rándult.
–
Ó, igen, hallottam hírét.
Hogy
pontosan mit értett ez alatt, arra Eren nem tudott rájönni. Annie nem szeretett
pletykálkodni, de akár Mina Carolina is szóba kerülhetett – a közelgő esküvő
gondolata egyre inkább elúszni látszott, ahogy belefolyt a Felderítő Egység
mocskos játszmájába –, vagy az, hogy neki kellett gondoskodnia Carláról,
Historiáról és Kuklóról. Bármelyik lehetett, Zeke pedig nem magyarázkodott.
Mindegy is, gondolta,
nem számít.
Nem
nyerte vissza az erejét, Zeke-nek továbbra is támogatnia kellett, de a
tudatával lassan kezdte felfogni, hogy mit látott, mit tapasztalt. Óriásokat,
akik Utgard romjai felé vették az irányt, Zeke küldte, csak így kerülhettek a
Rózsa falon belülre. Zeke-nek kiaknázatlan képességei voltak, olyanok, amiket
senki sem értett, csak azok, akiket nagy nehezen beavatott a titkaiba – mint
például Erent. A Felderítő Egységnek fogalma sem volt róla, hogy mivel állt
szemben. Nemcsak az óriások eredetét nem értették még, hanem a legapróbb
utalásokat sem vették észre. Persze erről nem az ostobaságuk tehetett, Eren
hamar ráébredt, hogy Erwin parancsnok valamint Hanji osztagvezető remek
stratégáknak bizonyultak, ráadásul Levi hadnagy sem a hatalmas erejébe
kapaszkodott, volt még egy kis sütnivalója is.
–
Hol van a többiek? – kérdezte. – Miért nem menekülünk?
Zeke
kihúzta az óriása testéből és védekezően ölelte magához, mégsem menekítette ki
azonnal. Miért? Utgard vára szinte teljesen megsemmisült, ahogy az óriások
nekidőltek hatalmas testükkel, s mostanra már csak tetemek füstölögtek a
törmelékeken. A Szabadság Szárnyait viselők ellepték a romokat, Eren korábban
az egyre gyülemlő füstön keresztül is tisztán látta, hogy szelték át a levegőt,
hogy végezzenek az óriásokkal. Miután az utolsó is meghalt, minden
elcsendesedett. Egyedül csak a saját, kapkodó lélegzetét hallotta, a szíve
olyan iramban dobogott, hogy egészen a torkában érezte már.
Semmi sem véletlen, súgta
egy kishang a fülébe. Zeke remek
stratéga… és úgy tűnik, mégsem azért érkezett, hogy magával vigyen. Valami mást
akar. Meggondolta magát, jobb ötlete támadt.
Ez
Zeke-re vallott volna.
A
föld megremegett alattuk: a Nőstény Óriás bámulatos erővel folytatta a
félbemaradt harcot. Eren hunyorított, hogy átlásson a füstön, de egyedül Annie
robosztus alakját sikerült kivennie, a Felderítő Egység tagjai hangyáknak
tűntek a tizennégy méteres óriás mellett. Ha Bertolt és Reiner óriássá
változtak volna, garantáltan ki tudták volna irtani az egységet.
És akkor egy gonddal kevesebb lenne, gondolta
Eren. Vajon mi lehet a tervük, hogy
mégsem tették meg?
Zeke
a füléhez hajolt.
–
Készen állsz, Eren? – búgta. Eren készen állt. A szabadság pillanatát várta, de
ahogy Zeke szemébe nézett, rá kellett jönnie, hogy előre ivott a medve bőrére.
A szabadság még váratott magára, nem is keveset. – Hamarosan hazatérhetünk. –
Zeke persze mintha a gondolataiból olvasott volna. Tudta, mit kell mondania,
hogy megnyugtassa, és ahogy magához ölelte, minden olyan gondtalannak tűnt.
Eren már-már boldognak érezte magát. – De – folytatta ekkor a testvére – ahhoz,
hogy ezt megtehessük, be kell fejeznünk a küldetésünket.
A küldetés. Hát persze.
– Különben sosem
lesz vége – magyarázta Zeke. – Minden újra meg újra meg fog ismétlődni… Minden
egyes apró hiba… Minden… Ahhoz, hogy mindezt elkerüljük, meg kell bíznod
bennem, Eren. Meg tudod ezt tenni, öcsém? Értem, értünk, a jövőnkért?
Vajon képes leszek rá?
A
bizonytalanság alattomos lassúsággal támadta meg a testét, mégsem adott neki
hangot.
–
Te most szórakozol velem? – forgatta meg a szemét. Tagadni, egyre csak tagadni,
csak ez járt a fejében. Menekülőösvényt keresett, hát talált is egyet. – Szerinted? – Évek teltek el azóta, hogy
utoljára látták egymást, Zeke viszont egy cseppet sem változott; ugyanolyan
titokzatoskodó volt, mint mindig, a maga irritáló stílusában. – Hogy a francba
ne tenném… Levi hadnagy sem tudott eltántorítani a küldetésünktől! Lehet, hogy
a zöld köpenyt viselem, a szívem azonban hozzátok húz, Zeke, a Titánokhoz és a
küldetésünkhöz. Tudom, mit kell
tennem, és meg is fogom tenni, legyen bármi az ára.
–
Pontosan ezt a választ vártam tőled, öcsém. – Zeke elégedetten simogatta meg a
szakállát. A szemüvege nélkül még inkább az apjuk szakasztott mása volt, minden
egyes másodpercben őrá emlékeztetett. – A Titánok szervezete még nem
lepleződött le, Bertolt és Reiner csatlakoztak a Felderítő Egységhez, a kis
barátnőtök, Annie pedig a Katonai Rendőrséghez. A mi körünk még nem ért véget,
ezt vésd jól az eszedbe.
–
Remek. – Eren igyekezett kellő
szarkazmust belesűríteni ebbe az egyetlen szóba. Elhúzta a száját, és ahogy
Zeke változtatott a testtartásán, ellépve tőle, hirtelen ólomsúllyal csapta meg
a fáradtság. – Z-Zeke? – dadogta elvékonyodott hangon. A térde megbicsaklott, s
mielőtt megakadályozhatta volna, a talaj kiszaladt a lába alól. Zeke ezúttal
nem kapta el, sőt mintha szándékosan nem kapta el! Bólintott egyet, nem is
titkolva elégedettségét, ahogy Eren a hideg, koszos földre zuhant, majd
elfordult tőle.
–
Később találkozunk, Eren… – mondta halkan. – Örülök, hogy nem kellett benned
csalódnom. Bírd ki még egy kicsit, férkőzz a bizalmukba! Ha minden jól alakul,
akkor te leszel a kulcs a győzelmünkhöz.
–
Zeke…
Eren
a térdére esve, minden ízében remegett, Zeke azonban nem foglalkozott vele. Hideg
sötétség kezdte körülölelni; valamennyi ereje elhagyta, ahogy kezével a bátyja
felé nyújtózott.
–
A kulcs, Eren – ismételte a férfi. Valami villant, egy penge. A húsba hatolt, a
fájdalom pedig hirtelen érkezett. – Ne felejtsd a kulcsot. A pince kulcsát.
Eren
nem felejtette. Voltak dolgok, amiket bármennyire is szeretett volna
elfelejteni, örökre az emlékezetébe vésődtek. A kimerültsége a tetőfokára
hágott, és az éles fájdalom ijesztő gyorsasággal terjedt szét a testében.
Te most… belém döfted azt a pengét?
Csak
egy pillanatra hunyta le szemét, hogy utána ismét Zeke-re nézhessen, összezavarodva,
elárultan, ahogy tudatosult benne, hogy mit tett vele a tulajdon testvére, ám
az az egy pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. A sötétség ólomsúllyal nehezedett
a szemhéjára, és mintha valaki a nevét kiáltotta volna; gyanúsan Historiáéra
emlékeztetett. De ugyan Historia mit keresne itt? Az emlékek és azokkal együtt
az arcok összemosódtak: egy lány hajolt fölé, a szemében könnyel; remegő ajkát
halvány mosolyra húzta. Eren mindössze ennyit látott.
Historia?, akarta
kérdezni, de ez az emlékbeli lány csupán vonásaiban hasonlított Historiára.
Ugyanaz a kék szempár, ugyanaz a mosoly, s közben mégsem… Sötét haj keretezte a
csinos, ismerős arcot, és ebben a kék tekintetben más minden is ült, olyasmi,
ami Historia Reiss tekintetében sosem fog, erről Eren személyesen gondoskodott.
Nem hagyhattam, hogy ezt tegyék veled,
Historia… Kérlek, bocsássatok meg… Nem egy áldozatot hozott már az életében
– hol a családjáért, hol az emberiségért –, de ez volt a legnagyobb. Ezzel
teljesen magát áldozta fel. Hiszen
tizenhárom év túl kevés, gondolta, pláne
akkor, ha van egy gyermeked. Nem vehetjük el Kuklótól az anyját is. Nem lehet
ez a gyermek apátlan és anyátlan is. Egykor ugyanezzel érvelt.
Mindannyiukat választás elé állították, és Eren életében először józan fejjel,
nem elhamarkodottan hozta meg a döntését.
Historia? A
kérdés újra a nyelve hegyére tódult. A szemhéja lecsukódott, ráadásul abban a
pillanatban, amikor karok fonódtak a teste köré. Valaki egy kellemes, meleg
ölelésbe vonta, ami jó volt, nagyon jó és biztonságos, és Eren úgy adhatta át
magát a sötétségnek, hogy tudta, nem kell mitől tartania, még akkor sem, amikor
valami forró csöpögött a bőrére. Vér, súgta
egy kishang a fülébe. Az a valaki, aki
átölel téged, vérzik. De a karok erősek voltak és biztonságot nyújtóak.
– Leszúrta! Csináljatok
valamit, tényleg leszúrta!
–
Eltalálta a szívét?
–
Meghalhat ennyitől?
A
magas, rémült-döbbent hangok tompa mormogássá szelídültek.
–
Csináljatok már valamit! – sikította Mina Carolina magán kívül. – Ne csak
bámészkodjatok, csináljatok valamit!
Aztán
valakik engedelmeskedhettek, mert Eren több kezet érzett, ahogy a testét
tapogatják. Az ölelő karok továbbra sem engedték, legalábbis nem teljesen;
hosszú ujjak indultak végig a testén, a ruhafoszlányai alá kúsztak,
végigsimították a meztelen, égő bőrét. Eren egyszerre fázott és volt melege.
Mit gondolsz, Frieda? Az
emlékbeli lány – Frieda Reiss – még mindig mosolygott, a mosolya azonban mit
sem segített Eren helyzetén. Vajon
helyesen cselekszem? Meg tudom tenni mindazt, amire te képtelen voltál?
És
ekkor több minden történt egyszerre: tudatosult benne, hogy az ölelő karok
gazdája Levi hadnagy, akinek az arcára vér száradt rá, de nem a sajátja, hogy a
barátai halálra váltan bámulják, hogy Annie elmenekült, Zeke megkéselte… és
hogy minden, amiben eddig hitt, csupán egy zseniális terv része volt. Zeke
terve. És ahogy mindezekre rájött, úgy végleg elhagyta az ereje.
Elájult
– és boldog beletörődéssel hagyta, hogy az emlékek kavalkádja magával ragadja.
**
* **
Eren
egy mezőn találta magát, a fűszálak nedvesek voltak a korábbi esőtől, a ruhája
viszont nem ázott át. Az égbolt, ami korábban szürkésfeketében játszott az
összegyűlt felhőktől, most ragyogó, kék színben pillantott le, a bárányfelhők
mögül lassan előbújó nap sugara kellemes volt és meleg. Színtiszta idill volt,
Eren egyszerűen tudta, hogy csak a képzelete űzött vele csúfos tréfát.
A
lány, aki a fűben térdelt, közvetlenül mellette, Mikasa volt, még évekkel
korábban. Eren is éveket fiatalodott, legfeljebb tizenöt vagy tizenhat
lehetett. Historia és Armin sem maradtak el, unokatestvére az egyik göcsörtös
törzsű fának dőlve, lehunyt szemmel élvezte a napsütést és a gyengéd szellőt, a
karját összefonta apró melle előtt. Még nem volt várandós (vagy egyelőre nem
látszott meg rajta), így Eren már ebből tudta, hogy helyesen tippelt a korukat
illetően. Armin a fűszálakat számolta (vagy csak pödörte az ujjaival), és néha
óvatosan Erenre sandított a szeme sarkából.
–
Eren. – A csendet Mikasa törte meg. – Még várjunk? – Eren emlékezett, hogy nem
akarta, hogy a mezőre jöjjenek. Csak azért tartott velük, mert azt végképp nem
akarta, hogy Eren egyedül menjen el otthonról, és az a tény, hogy Historia
felajánlotta, hogy elkíséri, nem győzte meg a biztonságukról. A végén Armin is
melléjük szegődött, aki újabb kedvenc olvasmányra lelt a nagyapja régi, poros
és titkos könyvei közül.
Eren
idegesen szusszantott.
–
Jönni fog. Megígérte.
–
Ha megígérte, akkor megígérte – mondta Armin kedvesen. Biztatóan mosolygott, és
Eren hálásan viszonozta azt. – Akkor még várunk. Ráérünk, nem igaz?
–
Nem tetszik ez nekem. – Mikasa a fejét csóválta. – Nem bízom benne. – De hát
kiben is bízott meg ő valaha?
–
Bennem sem bíztál – jegyezte meg Historia, mintha a gondolataiból olvasott
volna. – Tíz évesen pláne a légynek sem tudtam ártani, de téged ez nem érdekelt.
Úgy vizslattál, mintha ki akarnál végezni, pedig én csak… barátkozni akartam –
tette hozzá suttogva. Hangjából szomorúság áradt. Eren tudta, miért: élete első
tíz évében egyetlen barátja sem volt. Nem is hogy egyetlen barátja sem volt,
senkivel sem találkozhatott. Édesanyja a királyi családot szolgálta, akik
megváltoztatták a nevüket, hogy elmenekülhessenek a kereső-kutató tekintetek
elől, s miután állapotos lett, elküldték onnan. Historia az anyai nagyszüleinek
birtokán nevelkedett, és az égvilágon senki sem foglalkozott vele. Egyedül a
nővére – pontosabban a féltestvére –,
Frieda Reiss látogatta – a falak törvényes uralkodója, miután megörökölte az
erőt a nagybátyjától, Uri Reisstől –, ő is a legnagyobb titokban, majd minden
alkalommal megfosztotta az emlékeitől. Ez utóbbira Eren nem szeretett gondolni.
A Reiss családhoz tartozott kiváltság
volt ez a képesség, és Frieda előszeretettel használta Historia esetében. Az ő
érdekében, legalábbis állítása szerint.
–
Ne haragudj, Krista. – Mikasa nem mosolyodott el bocsánatkérően, ugyanolyan
komoly maradt, a szemének rebbenésén azonban látszott, hogy úgy gondolta,
ahogyan mondta. – Nem állt szándékomban. – Persze,
hogy nem akarta, de…
–
Túlságosan is védelmezel. – Eren, a tizenöt-tizenhat körüli Eren fáradtan
pillantott rá. – Nem vagy sem az anyám, sem a nővérem. Azzal barátkozom, akivel
csak akarok, és azt teszek, amit csak akarok. Nem akadályozhatod meg.
Elmondhatod a véleményedet, de nem vagyok köteles megfogadni.
Mikasa
arca erre megrándult, Eren érzékeny pontra tapintott.
–
A fogadott nővéred vagyok. Az egy
kicsit sem számít?
–
Nem minden a vér – erősítette meg Armin. – Vannak kötelékek, amik…
–
Mindegy. – Eren nem foglalkozott velük. Várt, ezért számolt. Gyorsabban telt az
idő, ha magában számolta a perceket, másodperceket, ráadásul az idegessége is
csillapodott egy kicsit, mivel elterelte a figyelmét.
Zeke
késve érkezett, de Eren akkor sem adta fel a reményt, amikor Mikasa felállt,
finoman célozva rá, hogy ideje menniük. Mikasa mindig is így viselkedett; ha
azt mondta, menjenek haza, akkor hazamentek. De Eren aznap nem akart rá
hallgatni. A keze a hajába siklott, úgy szorította a tincseket, mintha az élete
múlott volna rajta, és közben beharapta az alsó ajkát. Amikor végre-valahára
megpillantotta Zeke lassan ballagó alakját, úrrá lett rajta a megkönnyebbülés.
Leeresztette a vállát, a feszültség alábbhagyott a testében; óvatosan fújta ki
a benntartott levegőt, ám még így is magán érezte Mikasa féltő tekintetét. A
lány a kardigánja alá simította a jobbját, és Erennek valamiért olyan érzése
támadt, hogy egy rejtett kést vagy más fegyvert ragadott meg alatta. Nem
lepődött volna meg. Gyanúsan a konyhában tevékenykedett, mielőtt elbúcsúztak
volna az édesanyjuktól.
Tehát jól tippeltem a koromat
illetően. Eren elmosolyodott. Már négy éve, gondolta. Négy
éve láttalak utoljára, bátyám. Azelőtt pedig még annál is régebben.
Nyolcszáznegyvenötöt írtak, abban az évben töltötte a tízet, és abban az évben
minden megváltozott. A fülében csengtek az édesanyja szavai, ahogy a csenevész,
szőke kislány elé terelték. A kislány vele egykorú volt, bár sokkal
fiatalabbnak látszott alacsony termete miatt, és úgy mutatták be, mint a Reiss
család legfiatalabb tagját. Hamar kiderült, hogy jobb szerettek róla hallgatni,
mert Rod Reiss balkézről született gyermeke volt, és Lady Reisst felháborította
a tény, hogy Historia és Rod törvényes lánya, Florian csupán egyetlen nap
eltéréssel jött a világra. Eren akkor még gyermek volt, így nem értette, ez
miért annyira botrányos, de az édesanyja helytelenítő fejingatásából arra
következtetett, hogy valamiért a felnőttek szemében mégiscsak az lehetett. Az
édesanyja – Yvonne nénivel ellentétben, aki mindig mindenen húzta a száját –
ritkán pletykálkodott, még ritkábban tett másra becsmérlő kijelentést.
Komolynak kellett lennie, ha Historia Reiss esetében elsőre nem tudott őszintén
mosolyogni.
– Ő lenne az?
Eren
édesanyja a homlokát ráncolta, amikor először esett a pillantása a gyermek
arcára. Kócos hajú, mezítlábas kisgyereket látott maga előtt, aki túl alacsony
és túl sovány volt a korához képest. Akinek folyt az orra, és akivel semmit sem
törődtek. A nővére, Frieda nem lehetett mellette a nap minden percében, az
asszony pedig, aki megszülte, mit sem hasonlított Eren mamájára. A tíz éves
Eren ezt egyből megértette. A nő, akit Almának neveztek, az ablak előtt
ácsorgott, és a saját gyermeke vagy a vendégeik helyette inkább a tájat
fürkészte. Egész testében remegett, és mintha várt volna valamire. Ha mégis
oldalra sandított, szép arca – mert azt nem lehetett mondani, hogy csúnya nő
volt – azonnal eltorzult. A szép vonásokat a tulajdon lányának a puszta
létezése torzította el, annyira nem bírt ránézni. Már a látványától is
felkavarodhatott a gyomra, mert a kezét a gyomorszájára szorította, és közben olyan
arcot vágott, mint aki menten felöklendezi az ebédét.
–
Eren, viselkedj kedvesen! – Eren
édesanyja megszólította őt, amikor nem mozdult. Nem arról volt szó, hogy nem
akart barátkozni, egyszerűen nem ment neki. Két barátja volt, Armin és Mikasa,
őket is csak az extrém körülményeknek köszönhetően szerezte. Armint azoktól
védte meg, akik bántották, Mikasát emberrablóktól mentette meg. Mivel Mikasa
szüleit megölték az elrablók, Eren édesapja úgy határozott, hogy magukhoz
veszik, és attól a pillanattól fogva, hogy Eren lecsavarta a nyakáról a sálját,
hogy Mikasa köré tekerje, a lány mindenhová követte őt. Szó nélkül és hálásan,
mint aki így akarta volna leróni a tartozását… Egy életre szóló adósságát. – Ő az unokatestvéred – fűzte hozzá
időközben az anyja ezt a lényeges információt. Mindeddig azt hitte, csak egy
ismeretlen gyerekkel próbálják összeismertetni, aki hozzá hasonlóan magányos
(mert az látszott rajta, hogy magányos!), pedig valójában egy rokont mutattak
be. Egy olyan rokont, akiről soha sem hallott. Apja vagy anyja ágáról? Hogyan
lehetséges?
Nem
ismerte a családját. Amióta a világ a világ, amióta megszületett, csak a
szüleit ismerte. Mivel nem barátkozott, nagyon nem is kérdezősködött. Egyszer,
amikor kisgyerekeket látott idősebb férfiakkal vagy nőkkel, kiderítette, hogy
ők a nagypapák és nagymamák. Az édesapja elmagyarázta neki, hogy mit
jelentenek, és akkor megkérdezte, hogy az övéi hol vannak. Azt a választ kapta,
hogy meghaltak.
–
Nagyon régen, Eren – csóválta a fejét az apja szomorúan. – A kishúgom, Faye még
akkor halt meg, amikor gyerekek voltunk, a szüleim pedig… Őket jóval a
születésed előtt vesztettem el, ezért nem ismered őket. Ami az édesanyád
szüleit illeti, ők még láttak téged kisbabakorodban. A születésed után nem
sokkal mentek el. – A halált nem kellett magyarázni, sem a túlvilágot. A
fővárost uraló vallási szektáról eleget hallottak még a peremvidéken is, Eren
pedig unta a témát. Nem volt senkijük, így inkább folytatta tovább a játékát.
Még ha egyedül is játszott, még ha saját magával is játszott, érdekesebb volt,
minthogy tovább faggatózzon és elszomorítsa a szüleit. Mindkettőjük arca
elkomorult, amikor szóba kerültek azok, akiket elvesztettek. Az apja keze
ökölbe szorult, ahogy kiejtette Faye
nevét.
Ezután
egyszer szóba került még a család. Eren nem emlékezett már, miért, mikor és
hogyan hozakodott vele elő, de arra igen, hogy az apja akkor a munkája miatt a
fővárosba utazott, és így az édesanyját kezdte faggatni az anyai ágról. Az
édesanyja kiejtette a kezéből a tányért, és amikor az eltört, annyira
elkeseredett, hogy sírva fakadt. Remegve fogta meg a vállát, úgy
kényszerítette, hogy mélyen a szemébe nézzen. Ideges, zaklatott hangon
kérdezte:
– Pletykáltak valamit a körzetben?
–
Csak annyit mondtak, hogy apa meggyógyított benneteket. Téged, a mamát és a
papát.
–
Igen. – Carla elmosolyodott. Megnyugodott.
– Így szerettünk egymásba apáddal. Amikor megbetegedtünk, az apád… segített
rajtunk. Megmentette az életünket, és mire észbe kaptam, már igent mondtam
neki. – Megcirógatta Eren arcát, és közben még mindig mosolygott. – Nagyon
hamar megérkeztél, siettél, hogy még több boldogságot hozz az életünkbe, kicsi
drágám.
–
Jaj, anya, hagyd már a hajamat! Teljesen összeborzolsz!
Az
édesanyja nevetett.
–
Csak nem egy csinos lány miatt kell ügyelned a külsődre, Eren? – kérdezte
évődve, mire Eren elfintorodott.
–
Lányok! – horkantotta. – Nem kellenek nekem. Nyafogósak.
–
Ej, Eren. – Az anyját mulattatta a válasza. – Biztos vagyok benne, hogy később
megváltozik a véleményed. Láttam, hogy a múltkor megbámultam a körzetbeli
lányokat. Tudom, hogy nincsenek nagyon barátaid…
–
Senkim sincs, anya – vágott a szavába. Ekkor még nem ismerte sem Mikasát, sem
Armint. Tényleg egyedül volt, teljesen egyedül, magányosan a saját kis
világában (éppúgy, mint két fallal odébb az unokatestvére, Historia a
nagyszülei birtokán).
–
De ezen még változtathatsz, Eren. Próbálj beszélni velük. Yvonne néni fia
idősebb nálad, de mielőtt csatlakozott volna a Felderítő Egységhez, pont olyan
volt, mint te. Yvonne néni segített neki, hogy barátokra leljen. Nem lehetetlen
küldetés. – Eren azonban az egészből csak egy valamit hallott. A szeme
felcsillant, az ajkai elnyíltak.
–
A Felderítő Egység… – suttogta áhítatosan. – Hogy nem jutott eszembe…
–
Eren. – Az édesanyja a homlokát ráncolta, az arcán aggodalom suhant át. – Hogy
érted, hogy…
–
A múltkor láttam őket, anya! Éppen kimerészkedtek a falakon túlra… Láttam a
lovaikat, a zöld köpenyüket… és tudod, mi van a hátukon?
–
Jaj, Eren! – Az anyja felsóhajtott. – Na, vajon mi lehet?
–
A Szabadság Szárnyai! – vigyorgott boldogan. – A Szabadság Szárnyai!
–
Értem. Érdekesen hangzik.
–
Ugye? – Eren teljesen fellelkesült. – Ha nagy leszek…
–
Semmi esetre sem csatlakozol a Felderítő Egységhez – vágta rá az anyja. –
Nagyon veszélyes. Ostobák, akik kimerészkednek a falakon túlra, és még ostobák,
ha megteszik és utána sem adják fel.
–
De odakint…
–
Csak veszély ólálkodik. Óriások. A falak azért vannak, hogy megvédjenek minket.
Nem véletlenül épültek, Eren, azt hittem, ezt már kismilliószor elmagyaráztuk
édesapáddal.
–
Apa nem is a te pártodat fogja… – motyogta erre, mire az anyja felcsattant.
– Eren!
–
Bocsánat… De ha láttad volna azt, akit én láttam! – A csillogás ismét
visszaköltözött a szemébe. Úgy ragyogott, akár egy drágakő. Az édesanyja nem
hagyta magát megrémiszteni, elfordult tőle és inkább nekilátott a mosogatni
valónak, a tányérok törlése közepette csak fél füllel hallgatta Eren lelkes
csacsogását. – Azt pletykálják, nemrégiben csatlakozott a Felderítő Egységhez,
de… képzeld, ráaggatták az emberiség legerősebbje elnevezést! Az emberiség
legerősebb katonája, anya! El tudod ezt képzelni?
–
Csodálatosan hangzik, drágám.
–
Csodálatos! Nagyon csodálatos, anya! Úgy kaszálja az óriásokat, mint más a
tyúkokat! Azt pletykálják, még csak nem is izzad meg, miközben legyilkolja
őket! A szeme sem rebben! Egyetlen határozott vágás és BUMM! – Az anyja úgy
megijedt, hogy elejtette a rongyot, amivel a tányért törölgette.
–
Eren, a szívbajt hozod rám!
–
De BUMM! – kiáltotta a fiú. – És az óriásnak annyi!
–
Nem szeretem, hogy ennyire lelkesen beszélsz az erőszakról.
–
De…
–
Menj és inkább hozd be a kosár almát, jó? Holmi legerősebb katonák helyett
inkább a veled egykorúakkal kellene foglalkoznod! Biztos vagyok benne, hogy a
fiúk-lányok örömmel barátkoznának veled, ha egy kicsit kedvesebb lennél
hozzájuk… vagy nem fecsegnél állandóan a flancos Felderítő Egységről.
–
De…
–
Hozd be az almákat! Yvonne nénitől kaptuk.
Eren
lebiggyesztette az ajkát a név hallatán.
–
Fúj.
–
Eren! – pirított rá egyből az anyja. – Viselkedj!
–
Jól van, jól van… De utálom az almát.
Az
anyja sem a családjukról, sem a Felderítő Egységről nem szeretett beszélni. A
tizenkilenc éves Eren megfeszült, ahogy ráébredt, gyermek-énje kiről
ábrándozott annyira lelkesen.
Miért nem tudsz végre békén hagyni?
Levi
hadnagy folyton kísértette.
Historia
Reiss az orrát dörgölte a ruhájával, amikor Eren édesanyja letérdelt elé.
Nővére, Frieda nemcsak a legnagyobb titokban látogatta, hanem a legnagyobb
titokban lépett kapcsolatba a Jaeger családdal. Jóformán alig érkezett meg a
levele, Eren édesanyja pedig már neki is látott, hogy csomagoljon. Nem is volt
kérdés, hogy a fővárosba utaznak, csak az bonyolította a helyzetet, hogy Grisha
is ott tartózkodott. Mind Eren, mind az anyja azt remélte, hogy nem fogják
elkerülni egymást. (A biztonság kedvéért hagytak üzenetet, Yvonne néni pedig
vállalta a feladatot, hogy addig, amíg haza nem térnek, gondoskodik a doktor
úrról.)
Frieda
Reiss megkönnyebbült, amikor megérkeztek.
–
Mi még nem ismerjük egymást – mondta –, de Rod lánya vagyok.
–
A legidősebbik, igaz? – Frieda bólintott. – Én pedig Carla. Ő a fiam, Eren.
–
Szervusz, Eren. – Frieda szép lány volt, csak olyan szomorú. Pont olyan, mint
Historia. – Örülök, hogy végre megismerhetlek benneteket. Remélem, kényelmesen
utaztatok.
–
Unalmas volt – húzta el a száját Eren –, anya pedig nem volt hajlandó
elmondani, hogy miért jövünk… és hogy ki vagy.
–
Eren! Több tiszteletet!
–
Ugyan. – Frieda elnevette magát. A tekintete még mindig olyan furcsa volt, de
legalább a szája mosolygott. – Nagyon érdekes fiúcska vagy, Eren. Azt hiszem,
Historiának pont rád van szüksége!
–
Historia?
–
Pontosan. – Frieda a kislányhoz terelte őket, közben pedig olyasmikről
csacsogott Eren édesanyjával, amiket Eren nem értett. Ki az az Uri? Ki az a
Lord Reiss? Honnan ismeri a nevüket a mamája? Miért kérdezősködik ennyit a
Reiss családról? Semmi közük hozzájuk! Aztán az édesanyja azt mondta
Historiára, hogy Eren unokatestvére, Eren pedig végképp összezavarodott.
–
Ő az unokatestvéred – ismételte meg az anyja –, és mostantól velünk fog lakni.
–
Ő is? Egy újabb lány?
Eren
csak egy kicsit volt csalódott.
Ugyanabban
az évben azonban nemcsak Historiával bővült a család. A fiú, aki váratlanul
bekopogott a házuk ajtaján, kétszer annyi idős volt, mint Eren, majdnem kész
férfi, és mintha Eren apjának tükörképe nézett volna vissza rájuk. Nem lehetett
titkolni a nyilvánvalót, az egész ház Grisha és Carla veszekedésétől
visszhangzott.
A
fiú, aki azt mondta, Zeke-nek szólítsák, Erenre mosolygott.
–
Számítottam rád, mégsem tudtalak elképzelni.
–
Te meg ki a franc vagy?
–
Zeke Jaeger – mutatkozott be a fiú. – A testvéred.
–
Nekem nincs testvérem.
–
De, van. – Zeke mosolya nem halványodott. – Ha nem is teljes testvér, de van. A
bátyád vagyok, Zeke.
–
Nem vagy a testvérem.
A
szülei még mindig veszekedtek. Amennyire Eren értette, az apja semmiféle
magyarázatot nem volt hajlandó adni a rejtélyes Zeke Jaeger kilétéről, az
édesanyja pedig hiába fenyegetőzött, egyszerűen nem tudta kiszedni belőle az
igazságot. Aztán egyszer csak megtántorodott és a szívéhez kapott. Eren annyira
megijedt, hogy félrelökte Zeke-et, és azonnal az anyjához futott.
–
Anya, anya, anya! Mi történt?
–
Takarodj… – Az anyja csak ezt sziszegte. Az apjának. – Takarodj a házból.
–
Carla, drágám, engedd, hogy megvizsgáljalak…
–
Takarodj! – süvöltötte az asszony, és akkor minden ereje elhagyta. Eren karjába
zuhant, aki persze nem tudta megtartani, a feje pedig nagyot koppant a földön.
Pillanatok múltán Grisha és Zeke Jaeger már ott térdeltek Eren mellett, és
próbálták eszméletéhez téríteni. Eren édesanyjának nehezen csillapítható
betegsége ugyanabban az évben érkezett, amikor Historia és Zeke. Idővel Eren
megértette, hogy Zeke tényleg a testvére volt. Az édesapja első házasságából
született, és még annyi idős sem volt, mint Eren, amikor elszakadt tőle.
Egészen mostanáig semmit sem tudott róla.
–
Hogy találtál meg? – kérdezte akkor Grisha. Nem örült Zeke felbukkanásának,
ideges volt és rémült, és állandóan az ablakot leste, mintha attól tartott
volna, hogy másvalakik is követni fogják a fiút.
Zeke
gurgulázó nevetéssel felelt, azt követően feljebb tolta az orrán csillanó
szemüveget. Még ebben is nagyon hasonlított Grishára. Szőke haját rövidre
nyírta, az arca pedig sima volt – állítása szerint a nagy családi találkozó
kedvéért, még mielőtt útnak indult volna, borotválkozott meg. Hogy hol élt,
Eren kérdésére csak annyit mondott, hogy nagyon messze. Egy falnyira. Eren
akkor még naivan azt hitte, hogy a Rózsa falra gondolt.
Ezek
után elvonultak, Grisha és Zeke. Grishát szemlátomást különösen felzaklatta a
tény, hogy Zeke akkor érkezett, amikor mindenki otthon tartózkodott, s Eren
egyetértett vele: az édesanyja a szívére szorította a tenyerét, miután magához
tért, és csendesen sírni kezdett. Nem mozdult ki a szobájából, amíg
beszélgettek.
Eren
óvatosan kilopakodott, majd csatlakozott a lányokhoz. Mikasa és Historia
próbáltak hallgatózni, de semmit sem értettek a beszélgetésből, és amikor Eren
is odaszorította a fülét, csak morzsákat tudtak elcsípni. A szóváltás hol
hangosabb, hol csendesebb lett. Eren apjának a hangja remegett, Zeke-é pedig
furcsán kemény volt, vádló. Szóba került egy Dina nevű nő, akiről kiderült,
hogy Zeke édesanyja, tehát Grisha felesége, a Fritz család, akikről Eren már
hallott, hiszen a fővárosban trónoló öregembert is így hívták, és akik… Zeke és
Grisha beszélgetése alapján nevet változtattak…
Historia,
aki Eren mellett hallgatózott, összerezzent, amikor meghallotta, hogy „Reissre”. Úgy rántotta el a fejét az
ajtótól, mint akit megégettek. Remegni kezdett, mint a nyárfalevél, és amikor
Mikasa csodálkozva emelte rá a pillantását, olyan erősen harapott az ajkába,
hogy vér serkent ki. Eren jól tudta, miért.
Miután
hazaérkeztek vele a fővárosból, úgy mutatták be Grishának, mint Krista Lenz, Carla
szegény, távoli unokahúga, aki mindenkijét elvesztette, és akit kénytelenek
magukhoz venni, és egy árva szóval sem említették a szép, fekete hajú lányt, Friedát
vagy azt, hogy királyi kocsival utaztak a Sina fal mögé. Ha Grisha gyanított is
valamit a meséjükből – amit Eren ugyan nem értett, miért volt szükség, de az
anyja nem magyarázkodott, csak követelte, hogy úgy tegyen, ahogyan ő –, nem
kérdezősködött. Amikor Eren ezen elcsodálkozott, Mikasa csak összeszűkítette a
szemét, és annyit mondott, hogy bizonyára a doktor úrnak is megvannak a maga
titkai. Nem is tévedett akkorát, hiszen a legnagyobb titok éppen dühödten
társalgott vele, miután bejelentette, hogy a gyermeke.
Zeke
az életük részévé vált. Ha nem is látogatta őket, valahogy mindig megoldotta,
hogy megkapják a leveleit, Eren meg kicsattanó örömmel bontotta fel őket, az
apja rosszallása ellenére is. Aztán az apja egyre többet kezdett eltünedezni.
Frieda Reisstől, akivel az anyja továbbra is tartotta a kapcsolatot, hogy
elhozták Historiát, nem érkezett több levél. Körülbelül ugyanakkor történt,
amikor Grisha a fővárosba utazott, valaki lemészárolta az egész Reiss családot
és ellopta az erőt.
–
Milyen erőt, anya? – ráncolta a homlokát Eren, miután az édesanyja felolvasta
Historiának a levelet, az asszony azonban makacsul összepréselte az ajkait. –
Milyen erőt, anya? És ez azt jelenti, hogy Frieda…
–
Nem fontos – mondta kurtán. – És igen. Frieda nincs többé. De vannak még
örökösök – tette hozzá. – Van, akivel tarthatjuk a kapcsolatot.
–
Anya?
–
Vajon mit értett ez alatt? – motyogta Historia is.
Soha
többet nem beszéltek róla.
Zeke
gondterheltnek látszott, amikor késve megjelent a mezőn; Mikasa, Historia és
Armin addigra már türelmetlenül néztek össze, sokkal hamarabb feladták volna a
várakozást, mint Eren. Zeke nem tette szóvá a jelenlétüket, de úgy tűnt, nem
dobódott fel tőlük annyira. Mikasát és Armint vizslatta a leginkább, amiből
Eren egyből tudta, hogy azért, mert őket szeretné elküldeni. De persze erről
szó sem lehetett, Mikasa olyan vehemenciával védelmezte, hogyha esetleg
kísérletet is tettek volna rá, csúfosan elbuktak volna. Néha hallgatott a józan
érvekre – azaz Arminra és a kétségbeesett próbálkozásokra –, többnyire azonban
tántoríthatatlan volt; ha valamit egyszer a fejébe vett, a végsőkig kitartott
mellette.
–
Azt hittem, nem jössz. – Eren átölelte a férfit, aki napról napra jobban
hasonlított az apjukra, majd sután megveregette a hátát. – A leveledben azt
írtad, feltétlenül beszélnünk kell,
ezért nem értettem…
–
Szerinted olyan könnyedén tudtam átjutni a Mária falon? – Zeke a fejét ingatta.
– Reménykedjünk, hogy a tervünk működik. Hála neked és az unokatestvérednek –
biccentett udvariasan Historia felé. – Historia,
jól emlékszem?
–
Krista – javította ki őt a lány
zordan. – De nem probléma.
–
Hát hogyne. – Zeke szórakozottan bólintott. Eren felé fordult, majd így
folytatta: – Sok minden történt az elmúlt években, Eren. Sajnálattal értesültem
Frieda Reiss haláláról. A fal királynő nélkül maradt. – Ha Carla semmiről sem
volt hajlandó beszélni, Eren megtalálta azt a valakit, aki mindent
elmagyarázott. Zeke mesélt neki Ymir Fritzről, a lányról, aki magával az
ördöggel szövetkezett, és aki hatalmas erőre tett szert. A legenda szerint ő
teremtette az óriásokat. A halála után az ereje kilenc utódra szállt, s az erő,
amit Frieda és Historia családja birtokolt, egy volt a kilenc közül. – Tudod,
mi történt aznap, Eren? – kérdezte Zeke, és amikor Historia felé sandított,
egyértelművé tette, hogy nem akarta más orrára kötni. Bármennyire is dühítette
Mikasát, Eren akkor is Zeke mellé szegődött. A szél magával sodorta a szavakat,
de Mikasáék semmit sem értettek belőle.
–
Hazugságban élek, Zeke.
–
Tudom – felelte erre a férfi. – Miattam.
–
Ez az… egész miatt, Zeke.
–
Pedig a java még csak most kezdődik. – Erre Eren összeszorította a szemét. – A
legutóbbi levelemben… említettem őket.
Eren
kiszáradt szájjal bólintott.
A Titánok, gondolta.
Hát minden így kezdődött.
Minden,
amiben eddig hitt, csupán egy zseniális terv része volt.
Zeke terve,
ami akkor, ott, a mezőn kezdődött el, sok-sok évvel ezelőtt. Eren akkor
csöppent bele mindebbe, és nem sokkal később nem tehetett semmit,
vitathatatlanul belesodródott, amikor Historiát megtámadták és elrabolták.
Amikor Grisha soha többé nem tért vissza, mert egyszerűen nem térhetett. Amikor
Carla annyira beteg lett a szívével, hogy ki sem tudott mozdulni az ágyból.
A
három fiatal közül a langaléta, visszafogott fiú nyújtotta elsőként a kezét.
–
Bertolt vagyok – mondta kedvesen. – Bertolt Hoover, ők pedig a barátaim, egyben
bajtársaim.
–
Reiner Braun.
–
Annie – vetette oda a csapat egyetlen lánya. – Leonhart. Marcelt fogod
helyettesíteni – mondta rögtön. – Amíg meg nem találjuk azt a szerencsétlent,
aki útközben megette, szükségünk lesz rád. Azért vagyunk itt, hogy befejezzük a
küldetésünket. Te a küldetésünk részévé váltál, amikor követted az apádat az
erdőbe.
–
Az erdőbe? – Eren hangja elvékonyodott. – Miről beszélsz?
–
Szeretnéd tudni, hogyan halt meg Frieda Reiss? – A lány, aki Annie-nak
mutatkozott be, hűvösen, távolságtartóan beszélt. – Szeretnéd tudni a teljes
igazságot, vagy csak az érdekel, amit el akarnak veled hitetni?
–
Frieda azért halt meg, mert ellopták az erejét.
–
Az apád lopta el, Eren – mondta erre Annie. – Az apád ette meg Friedát. Az unokatestvéredet. Te pedig megetted a saját apádat, Eren.
– Nem!
–
Sajnálom.
–
Nem! Ez… nem igaz!
Annie
a szemét forgatta.
–
Jól mondom, Zeke?
–
Tökéletesen. – Zeke elmosolyodott, a szemében mintha halványan szomorúság
csillant volna. Megigazította a szemüvegét, és a lencse csillanása miatt Eren
nem tudta eldönteni, hogy csak káprázott-e a szeme vagy sem. Amennyire gyűlölte
Grishát, annyira szerette Erent. – Hatalmas szívességet tettél nekünk, öcsém,
és most itt a lehetőség, hogy bizonyíts!
–
Vállalod? – Annie mindenféle kertelés nélkül kérdezte. Nem adott időt neki a
gondolkodásra, bánatra vagy értetlenkedésre. – Most nem léphetünk vissza.
Igennel vagy nemmel kell felelned! És nincs második esély! – figyelmeztette. –
Mondjon bármit a bátyád, most kell döntened!
–
Vállald el, Eren – kérte Bertolt. Kedves, szelíd fiúnak tűnt. Eren nem értette,
hogyan keveredhetett bele ennyire ebbe az őrületbe. Egy szövetség… az emberiség
ellen? Vagy egy szövetség… az emberiség érdekében? Melyik az igaz a kettő
közül? – Szükségünk van rád. Mindannyiunknak.
Eren
megszorította a kinyújtott jobbot.
Az apám… Az apám…
Hazugságban élek.
Hazugságban élek.
–
Vállalom – suttogta megtörten. – Vállalom,
Zeke.
Minden
így kezdődött. Zeke és a három Titán alakja elhomályosodott. Eren az emlékek
kavalkádjában találta magát: Historia rettegő tekintetét látta, ahogy a kezében
tartott szérumot nézte, egy ismeretlen, alacsony férfit… egy másik, kalapos
alakot… Eren láncokat érzett a karján, rémületet a testében. Friedát is látta,
ahogy védelmezően kinyújtotta a karját, amikor Grisha Jaeger megjelent és
követelődzött. Aztán látta őt meghalni is, az apja kiharapta a nyakszirtjéből.
Eren
öklendezni kezdett.
Frieda.
Frieda.
Frieda.
A
lány neve lüktetett az elméjében. Hallotta a hangját.
–
Később találkozunk, Eren…
Minden,
amiben eddig hitt, csupán egy zseniális terv része volt.
Zeke
terve, ami akkor, ott, a mezőn kezdődött el, sok-sok évvel ezelőtt.
**
* **
Hangokra
ébredt. Az első, ami tudatosult benne, hogy puha ágyban feküdt, a fény pedig
sértette a szemét, utána fedezte fel a hosszú ujjakat is, amik finoman
simították hátra a homlokához tapadó, verejtéktől nyirkos tincseit. A tenyér
elidőzött a homlokára simulva, az érintés kellemes volt és hűvös.
–
Lejjebb ment a láza.
–
Mindig meg tudsz lepni, Levi – hallatszott a kuncogás. – Álmomban sem gondoltam
volna, hogy ehhez is értesz. Azt hittem, ismét Moblit segítségét kell kérnem.
Vagy azt a lányt a száznegyedik egységből. Ha jól emlékszem a nevére, akkor
Sashának hívják. Mások csak Burgonyalánynak nevezik. Ő úgyis otthonosan mozog a
vidéken.
–
Mondd meg Erwinnek, hogy megmarad a kölyök.
–
Nocsak, újabb meglepetés. – Eren felismerte a hangját: Hanji volt. A másik pedig… Résnyire nyitotta a szemét, de Hanji
gyakorlatilag már megnevezte a
férfit… Levi hadnagy ült az ágya mellett, és az ő keze pihent a homlokán. A francba! Túl jólesett az érintése. –
Tehát inkább te maradnál vele? Biztos vagyok benne, hogy a családja és a
barátai…
–
Majd később.
–
Hm. – Hanji észrevette, hogy magához tért. – Hogy érzed magad, Eren? – kérdezte
kedvesen. – Alaposan ránk ijesztettél. Hogy szeretnél az emberiség utolsó
reménye lenni, ha közben meg ilyesmit művelsz?
Eren
felnyögött.
–
H-hol vagyok?
–
Egy kis faluban – válaszolta a hadnagy. – Dauperben.
–
Dauper? – Eren soha nem hallott még
róla. – H-hogyan… Mi történt? Az óriások! – kiáltott fel, ahogy eszébe jutottak
a történtek. – A Titánok! Hol vannak? Mi történt? Áú! – Ahogy mozdult, könny szökött a szemébe a fájdalomtól. Egyből
sikerült visszaemlékeznie: Zeke valamiért
megkéselte. De miért? Ez hogy lehetett a terv része? Azt akarta, hogy
elveszítse a belé fektetett bizalmát? Az lassan kezdett megtörténni.
A
legnagyobb hiba a kötődés volt, és
tudta, hogy ezt már elkövette. Törődött
Petrával, törődött Guntherrel. Törődött Elddel, még Oluóval is… és görcsbe
rándult a gyomra, valahányszor arra gondolt, hogy Annie vagy Zeke kárt tehettek
volna Levi hadnagyban.
Most
már jobban emlékezett.
Emlékezett
olyan dolgokra, amik az évek folyamán feledésbe merültek. Emlékezett rá, hogy
kisgyermekként mennyire rajongott a Felderítő Egységért. Akkor nem ismerte még
Zeke-et, semmit sem tudott az óriások eredetéről, semmit sem tudott a
küldetésük jelentőségéről. Akkor szó szerint ajnározta a felderítőket, hősöket
látott bennünk, és mindenáron csatlakozni szeretett volna hozzájuk.
Emlékezett
Levi hadnagyra is, az emberiség legerősebb katonájára.
Tágra
nyílt a szeme a rémülettől.
Nem lehet, hogy én…
A
szíve kihagyott egy ütemet.
–
Eren – hallotta a nevét a férfi szájából –, nyugodj meg.
–
Én… nem értem. Semmit sem értek – suttogta. – Mi történt? Hogy lehet, hogy…
–
Eren, nyugodj meg. – Levi hadnagy erőszakkal nyomta vissza az ágyra. Eren
kelletlenül engedelmeskedett. Kitágult szemmel, kalapáló szívvel nézett a férfi
szép metszésű arcába; teljesen összezavarodott. – Semmire sem emlékszel? Nem
csodálnám – tette hozzá –, nagyon magas volt a lázad.
Eren
nem válaszolt, egyszerűen nem tudott mit mondani. Fészkelődni kezdett, de azonnal
meg is bánta, mert kínzó fájdalom hasított a mellkasába, a szeme is könnybe
lábadt tőle. Ezt végképp nem értette. Azon kevesek közé tartozott, aki képes
volt óriássá változni, ez pedig azzal a kiváltsággal járt együtt, hogy
bármilyen súlyos sérülést is regenerálni tudott. Egy késelést… könnyedén, valamiért viszont most mégsem
gyógyult.
Ennyire sokkolt volna, hogy Zeke ezt
tette? Miért?
A bizalom, súgta
egy kishang a fülébe. Hogy elnyerd a
bizalmukat.
Zeke-nek
konkrét terve volt, kellett legyen oka, hogy kést döfött a saját testvérébe,
nem igaz? Legalábbis Eren szerette volna ezt hinni, de nem tudott gondolkodni.
Zsongott a feje, és legszívesebben lehunyt szemmel pihent volna tovább. Amíg
lázálomban szenvedett, minden könnyebb volt. Gyötörték ugyan az emlékek, fájóak
voltak és józanító bénultsággal jártak együtt, ám azt jobban szerette. Voltak
emlékek, amiket el kellett felejteni, de voltak olyanok is, amikre csak azért
is emlékeznie kellett. Észhez térítették, leckét tanítottak.
–
Döbbenetes, de mindannyian életben maradtunk. – Levi hadnagy elgondolkodva
figyelte őt. – Mondhatni, köszönettel tartozunk neked… meg persze a barátaidnak
– tette hozzá –, hiszen nélkületek nem biztos, hogy kihúztuk volna a többi
osztag megérkezéséig. Hála az égnek, Erwin már korábban sejtett valamit a kis
akciódból, és amikor fülest kapott, rögtön akcióba tudott lépni. Rajtatok múlt
a siker, nem rajtam vagy az osztagomon.
Erennek
az ajkába harapott, mielőtt kérdezett volna:
–
Petráék?
Tagadhatatlanul
aggódott a többi felderítőért. Nem ismerte őket annyira régóta, de Petra
kedvessége megrendítette a bajtársaiba fektetett hitét. Nem gondolta meg magát,
inkább csak többször végigpörgette a fejében a küldetést és annak fontosságát.
Tudta, hogy nem menthet meg mindenkit. Amikor lyukat ütöttek a Mária falba…
Tudta, mivel fog járni a fal elvesztése. Tudta, hogy az óriások ellepik majd
Shiganshinát és mindenkit felfalnak, akit csak elérnek. De ez nem számított.
Azért tette meg, hogy megmentse az emberiséget. Ha néhányukat fel is kellett
áldozniuk ennek érdekében… Ez valami olyasmi volt, amit meg kellett tennie,
hogy szabad lehessen. A szabadságért… bármire hajlandó volt, akár arra is, hogy
mindhárom falat lerombolja.
–
Jól vannak – bólintott Levi. – Megsérültek, de… te sokkal jobban. A kérdés csak
az, hogy vajon miért tetted? Megvolt rá a lehetőséged, hogy elmenekülj, te
mégsem éltél vele. Miért, Eren? Áruld el nekem, mi változott? A barátaidat talán
még megértem, ők… nem azt az életet élik, amit te. Ők csak sodródtak veled, nem
igaz?
–
Mindannyian sodródunk.
Különösen én.
Összeszorította
a szemét, és amikor felnyitotta, Levi hadnagy közelebb került hozzá. Fölé
hajolt, a szemöldökét ráncba vonva nézett rá. Nemcsak elgondolkodva fürkészte,
szabályosan tanulmányozta őt. Próbált
olvasni a gondolataiból, az arckifejezéséből, a szemének csillogásából… És
talán sikerült is valamit, mert a tekintete Eren cserepes ajkára siklott, ami
kisebesedett a sok harapdálástól. És remegett.
–
Az a bestia – törte meg ismét a csendet – komoly fejtörés okozott.
–
Hogy tudta legyőzni? – szaladt ki Eren a száján a kérdés. De nem ezt kérdezte
igazából. Hogy tudtál életben maradni
azok után, hogy Zeke eljutott hozzám? Biztos vagyok benne, hogy nem adott
kegyelmet. Aztán ahogy erre gondolt, eszébe jutott a férfi brutális,
embertelen ereje. Nem véletlenül nevezték az emberiség legerősebb katonájának. Ha
valaki, akkor bizonyos ő kihívást jelentett Zeke-nek.
–
Az a bestia felszerelést viselt magán. – Eren nyaka belereccsent, ahogy
felkapta a fejét. Felszerelést? Csakis
a háromdimenziós manőverfelszerelést érthette ez alatt. De mégis honnan… Ó, hát persze! Legszívesebben a
homlokára csapott volna. Annie-val
mindenre felkészültek. De miért nem vittek magukkal? Előbb Ymirt küldik, hogy
szabadítson ki, utána meg…
És
akkor megértette. Hirtelen minden világossá vált. Zeke újabb fondorlatos
tervének középpontjában az állt, hogy a bizalom próbája elé vessék őt minden
egyes alkalommal.
Sosem akartak kiszabadítani, gondolta.
Azt akarták, hogy helyesen döntsek, és
elnyerjem a Felderítő Egység bizalmát. Tudták, hogy így fogok viselkedni… Hogy
nem fogom tudni feláldozni őket, mert én mindig is… gyenge voltam. Tudták, hogy
meg fogom kedvelni Petrát… És azt akarták, hogy magamtól cselekedjek, ne
megjátsszam magamat.
Tehát
tényleg mindent elterveztek.
–
A felszerelést nem te adtad neki – állapította meg a férfi eközben. – Jól
sejtettem. Valahonnan máshonnan szerezte. Látszott rajta, hogy nem tud vele
megfelelően bánni. Elég ügyes volt ahhoz, hogy ideiglenesen megállítson. Ő meg
az a másik szörnyeteg, a Nőstény… Na meg persze a többi óriás. A Rózsa falat
nem romboltátok le, minden ezeknek a szörnyeknek a műve, nem igaz?
Eren
még mindig nem válaszolt, sokkolta az igazság.
–
Azért jöttek, hogy kiszabadítsanak, mégsem tették meg. – Levi hadnagy hümmögött.
– Mert te másképp viselkedtél, nemde? Mert te… végül segítettél nekünk. Ezzel…
hm, elárultad volna őket?
–
Tőlem kérdezi vagy bizonyosan állítja?
–
Mindkettő – rántotta meg a vállát Levi. – A valódi kérdésem igazából csupán
annyi, hogy ezek szerint elkötelezted magad a Felderítő Egység mellett?
Eren
a fejét rázta. Végre tisztán látott.
–
Nem az Egység mellett – mondta. – A szabadság mellett.
–
Nocsak. – Levi felvonta a szemöldökét. – Ennyire vágyódsz utána?
Eren
a kezét bámulta.
–
Igen – vallotta be csendesen, s még csak nem is hazudott. – A szabadság valami
olyasmi, amiért az életemet is adnám.
–
Lehet, hogy később lesz rá lehetőséged. Előtte viszont… még két kérdésem van.
–
Mi történt köztem meg a bestia között?
–
Nem éppen – felelte. Eren, aki még mindig a kezét bámulta, mert azt sokkal
könnyebb volt, mint állni a férfi kutató tekintetét, összerezzent, amikor a hűvös
tenyér, mely korábban a homlokán pihent, a hasára siklott. A mozdulat
túlságosan is… intim volt. Az ujjak
gyengéden simultak a hőemelkedéstől még mindig meleg bőrére, és a fájdalom
halovány bizsergés kíséretében cikázott végig a testén. – A sebed nem gyógyult
meg. Korábban képes voltál rá, hogy regeneráld magad, most mi történt? Hanji
azt állította, a sokk az oka. Sokkolt téged, amit a Titánok műveltek. Annyira
felszökött a lázad, hogy rémálmok kezdtek gyötörni… Ide-oda dobáltad magadat az
ágyon, a sebed pedig, hiába próbált összeforrni, újra meg újra felszakadt.
–
Fogalmam sincs.
Ebben
sem hazudott, ezt Levi is látta a szemén.
–
Nem fordult még elő ilyesmi?
–
Egyszer sem.
–
Értem. – Levi erősebben ráncolta a homlokát. – És akkor most hogyan tovább?
–
Ahogyan eddig is. – Eren óvatosan megmoccant, hogy végigsimítson a haján. Levi
már majdnem ezt is megakadályozta; nem tetszett neki, hogy nem maradt egy
helyben, mert a kötése már így is vöröslött. – Én… hajlandó vagyok…
tulajdonképpen… régebben is ezt akartam… – Ezeket már csak suttogta, de nem
annyira halkan, hogy ne lehessen hallani.
–
Régebben? – Levi hadnagy azonnal ráharapott az elejtett információkra. – Ezt
hogy érted?
–
Amikor gyerek voltam… – Erenből lassan törtek fel a szavak. – Mielőtt még ez
lettem… szerettem volna csatlakozni a Felderítő Egységhez. Nagy álmom volt…
mert a felderítők mindig a Shiganshina körzetnél levő kapun távoztak, hogy
felderítsék a kinti világot… és én mindig velük akartam menni. Úgy gondoltam,
hogy odakint…
–
A szabadság vár ránk – fejezte be helyette Levi hadnagy. Eren hümmögött,
miközben bólintott. – Így még érdekesebb, hogy ezek után ennyire az emberiség
ellen fordultál.
–
Félreért… Én éppen az emberiséget védem!
–
Érdekesen mutatod ki, Eren.
Eren
ismét a hajába tépett.
–
Ezt… maga nem értheti! – nyögte. – Senkinek sem értheti! Még…
–
Még te magad sem érted. – Levi hadnagy szája halványan felfelé kunkorodott,
nehezen fojtotta el a mosolyát. – Tehát ott tartottunk, hogy láttál minket és
csatlakozni szerettél volna hozzánk. Aztán ez időközben valamiért megváltozott.
Hát jó, akkor maradjunk ennyiben. – Eren a nyelvére harapott, mielőtt azt
mondhatta volna, hogy „Téged láttalak. Érted
rajongtam mindig is.” Ez valami olyasmi volt, amit szeretett volna
elfelejteni. – Később Erwin is be fog ugrani. Na meg persze a barátaid. Meg a
drágalátos menyasszonyod – tette hozzá. – Kisírta a szép szemét, meg annyit
sikított a fülembe, hogy azt hittem, megsüketülök.
Eren
felkuncogott, majd a sebére szorította a kezét.
–
Ezt még inkább ne… – mondta. – Még fáj.
–
Pihenj – mondta erre Levi. Felállt. – Később visszanézek.
Eren
bólintott.
–
Egy kérdésem… még lehetne? – kérdezte, mikor a férfi keze már a kilincsre
simult.
–
Kettő is.
–
A füles… – Levi megemlítette, hogy Erwin fülest kapott valakitől. Erennek csak
most kezdett annyira kitisztulni az elméje, hogy kérdezni tudjon. – Kitől
érkezett? Ha… nem fél attól, hogy ezzel… – Bonyolult kézmozdulatot művelt. –
Tudja, úgymond az emberiség árulója is vagyok, nemcsak az utolsó remény.
Levi
lassan bólintott.
–
Nem hinném, hogy ez akkora titok lenne… A fülest az egyik új felderítő adta.
–
Új felderítő? – Eren összevonta a szemöldökét. – Kicsoda? – Az új felderítők…
azok lehettek, akiket ő is ismert? A körzetbeli barátai? Jean, Sasha, Connie?
Vagy esetleg… Még a szeme is elkerekedett a gondolattól. Zeke még erre is
gondolt?
–
Az egyik magas srác – vonta meg a vállát Levi. – Azt hiszem, Reinernak hívják. Reiner
Braun.
Eren
magába fojtotta a nyögését és az azt követő cifra káromkodást.
Jól van, gondolta.
Csak tartsuk magunkat a tervhez, és akkor
nem lesz semmi gond.
–
Értem… – motyogta. – Köszönöm, uram.
Levi
bólintott. Vetett még egy utolsó, kutató pillantást rá, aztán kilépett az
ajtón. Mintha az odakint hallgatózók csak erre vártak volna – az ajtó még csak
be sem csukódott a férfi mögött, máris berontottak. Mire Eren észbe kapott, Mikasa
már magához szorította. Őt Mina Carolina követte, végül pedig Historia. Míg Historiát
ölelte, Armin a kezébe kapaszkodott.
–
Ugye… – Mikasának az ajkán maradt a kérdés, hang nem hagyta el a torkát. Eren
tudta, mit akart kérdezni.
–
Sajnálom – mondta halkan. – Még nincs vége.
–
Valahogy sejtettem. – Armin a fejét ingatta. – Nem tudsz megállni, igaz, Eren?
Pedig lehet, hogy már meg akarok…
Hangosan
csak ugyanazt tudta mondani, mint néhány másodperccel korábban.
–
Sajnálom. – Miközben hagyta, hogy Historia az ölébe ültesse az izgatott,
kíváncsi Kuklót, akiből úgy eredtek a kérdések, mint a vízfolyás, csak egyre
tudott gondolni, azon kívül, hogy mennyire sajnálta, amiért őket is magával
ragadta. Mennyire egyszerűbb lett volna, ha akkor hallgatott volna az apjára,
és távolmaradt volna Zeke-től! Ha Zeke nem tett volna ígéretet neki, hogy
megmenti! Ha nem mesélt volna neki a kinti világról… Ha nem tette volna a
tervének kulcsává. Ha… Túl sok volt a „ha”.
Minden
a mezőn kezdődött, legalábbis látszólag. Valójában minden sokkal korábban.
Akkor, amikor „Bagoly” mindenkit
kijátszott. Akkor, amikor kinyilvánították a küldetést. Minden egy küldetésen
múlt, de mindenki más néven ismerte azt.
Vajon mi az igaz küldetés? Eren
erre a kérdésre szeretett volna leginkább választ kapni.
Semmiben
sem volt biztos, egy valamit leszámítva.
–
Még nincs vége – ismételte meg. – Még csak most kezdődik igazán.
–
o –
Megjegyzések:
Hatalmas
kihagyás után visszatértem… és még én sem akarom elhinni, hogy végre
frissítettem. :D Igyekszem a következőt hamarabb hozni, pláne, hogy a mostani
az inkább csak mesélős volt, és még csak nem is a teljes.
Historia
és Eren rokonsága egy nagyon régi teóriára vezethető vissza, aminek az volt a
lényege, hogy Carla valójában a Reiss család tagja. Igen, tudom, ez azóta
lehetetlen, de… úgy gondoltam, mégis kezdek valamit. Tehát már ebben más a
történet, illetve abban is, hogy akik szemfülesek, azok rájöhettek, hogy a
tizenhárom év valahogy nem stimmel Grisha esetében. Kicsit ebben is
változtattam: a tizenhárom megmarad, de mivel Erent öregítettem, így nem
832-ben örökölte meg az erőt.
Hamarosan
érkezem még… ^^
Oh, ez a rész nagyon tetszett... Hogy Zeke így leszúrta Erent...
VálaszTörlésRemélem a következőt hamarosan hozod :)
Szia!
TörlésEnnek nagyon örülök! ^^ Kicsit nehezen született meg, az elejét egy párszor átírtam... :D
Bizony, Zeke egy kicsit túl messzire ment ezzel... majd meglátjuk, hogyan befolyásolja a kapcsolatát Erennel (illetve azt is megtudjuk, hogy eddig milyen volt, szeretem a visszaemlékezéseket :D)
Igyekszem hamar hozni a következőt, biztos nem kell várni rá több mint egy hónapot, nagyon szégyellem. Remélem, a hétvégén sikerül befejeznem. :)
Ez remekül hangzik :)
TörlésSok sikert, és kitartást~ Én szurkolok.
Köszönöm! ^^ Igyekszem! ^^
Törlés