A Titánok – 12. fejezet – Egy harcos vérző szíve

12. fejezet

Egy harcos vérző szíve

Eren nem szokott hozzá a fényűző életmódhoz, pedig már a második hetét töltötte Mitrasban. A főváros pompája túl sok volt a nyomornegyed szegénységéhez, a jómódú, gazdag emberek, akik semmit sem tettek a bámészkodáson kívül, éppúgy idegesítették, mint a Katonai Rendőrség állandó gyanakvása. Az ott tartózkodását követő harmadik napon Farlannak szemet szúrt, hogy valaki lépten-nyomon követi őket. A különleges osztag szentül meg volt győződve afelől, hogy a Katonai Rendőrség állt mindez mögött, és a kém feladata szigorúan Eren megfigyelésére korlátozott.

– Mindaddig, amíg nem okozol galibát, nincs mitől tartanunk – nyugtatta meg Eld homlokráncolva. – Ne aggódj, mindvégig melletted leszünk. Nem tudnak tőlünk erőszakkal elrabolni.

– Bizony – kontrázott rá Oluo. – Mi a legjobbak vagyunk, személyesen Levi hadnagy…

– Szerintem már nem figyel rád, Oluo.

– Eren, tiszteld az idősebbeket! Még nem fejeztem be!

Eren makacsul elfordította a fejét. Felállt a tarkóján a szőr, valahányszor arra gondolt, hogy minden lépését figyelik. Farlan nem mondott többet a „megfigyelőről”, és ez volt az, ami leginkább bosszantotta. Férfi? Nő? Mennyire tapasztal? Mit akar tőle? Megannyi kérdés kavargott az elméjében, de egyiket sem tudta megválaszolni, ráadásul amikor nem ezen rágódott, akkor Historia oldalán kellett feszítenie és tennie a szépet Mitras lakosai előtt. Meg a miniszterek előtt, akik minden alkalmat megragadtak, hogy átvegyék az irányítást a királynőtől. Kész szerencse volt, hogy Historia a Felderítő Egység támogatását élvezte! Nem ejtették a feje lágyára, így egészen eddig valamennyi szándékukat keresztbe tudta húzni, Eren azonban nem szívesen hagyta volna magára. Ki tudja, ezek az undorító alakok mire vetekednek, ha már nincs a fővárosban „az óriássá változó fiú”, hogy megvédje unokatestvérét? Erennek voltak ötletei, ám egyikbe sem szeretett volna igazán belegondolni.

– Most élvezd ki a kényelmet, Eren, ameddig csak tudod. – Ezzel a mondattal Levi hadnagy tisztelte meg, miután észrevette, hogy a fiú unottan támasztotta meg az állát a tenyerében, úgy bámészkodott. – Ha visszatérünk a főhadiszállásra, cseppet sem kapsz majd ekkora pompát.

– A láncok így is szükségesek – vágta rá Eren egy nagy sóhaj kíséretében. – Akkor meg nem mindegy, hol vagyok?

– Akkor nem a halott unokatestvéred szobájában leszel, kis taknyos – kommentálta Oluo –, hanem mész szépen vissza a celládba.

Eren meglepetten emelte fel a fejét.

– A föld alá? Megint?

– A pincébe – pontosított Levi, majd finoman vállat vont. – Mégis mit vártál? Számtalanszor az orrodra kötöttük már, hogy a Katonai Rendőrség miatt nem követhetünk el hibákat.

– De ha az állítása szerint az egész bagázs idiótákból áll… – Eren bizonytalanul pillantott a férfira. – Nem értem, uram – mondta őszintén. – Akkor miért tartanak tőlük ennyire? Mit árthatnak a Felderítő Egységnek? Magának?

– Bár valóban idióták… – Levi egyszer sem vonta kétségbe ezt a tényt, s Eren, ismerve a katonák eddigi teljesítményét, miközben a Titánokat próbálták elkapni, csak helyeselni tudott. – Ha akarnak valamit, azt el tudják érni. Ők azok, akik a fővárosban szarnak, Eren, ők sokkal nagyobb tekintéllyel bírnak, mint mi. Az egységünket adópazarló őrültekből álló ostobaságnak gondolják. Ha úgy vesszük, mindeddig teljesen jogosan, hiszen szinte semmit sem tudtunk felmutatni. Az óriások megették a bajtársainkat, mi meg megszégyenülten kullogtunk vissza a falak mögé. Odakint láttuk a szabadságot, amit te is annyira keresel, és nem tudtuk megmutatni azoknak, akik idebent maradtak.

– És most úgy gondolják, minden megváltozott?

Levi az osztaga felé fordult. Pillantásokkal beszélgetnek? Lehetséges? Eren úgy vélte, igen. Évek óta harcoltak egymás oldalán, úgy ismerték a másikat, ahogyan Eren sem a saját bajtársait a Titánok közül. Ez látszott a viselkedésükön.

Végül Eld volt az, aki elmosolyodott és megválaszolta a kérdését:

– Most már itt vagy nekünk, Eren. Néhány hét leforgása alatt annyi mindent tudtunk meg tőled, mint amennyit az évek folyamán sem sikerült összegyűjtenünk.

– Te vagy a kulcs a győzelmünkhöz – helyeselt Gunther is. – Az emberiség reménye.

– Az utolsó reménye – egészítette ki Petra. – A küldetésünk ezentúl rajtad áll vagy bukik, Eren, ezért jól fontold meg, hogyan döntesz.

Eren erre frusztráltan sóhajtott egyet.

Döntés?

Azt hiszem, én már…

– Ahogy elnézem – Eld még mindig mosolygott, miközben mély hangjával kirángatta Erent az őrlődésből –, a kölyök már döntött. – A kezével Eren vállára szorított, s Erent elfogta az érzés, hogy közéjük tartozik.

Amikor éppenséggel nem azt éreztették vele, hogy bármelyik percben véget vetnek az életének, akkor úgy tűnt, mintha valóban bajtársukként gondolnának rájuk. Eren sejtette, hogy bennük is hozzá hasonlóan vegyes érzelmek kavarognak. Egyfelől a bizalmatlanság, ami még mindig nem tudott átcsapni valami másba – teljesen jogosan! –, másfelől pedig az, hogy elkezdték megismerni, és ahogy elkezdték megismerni, úgy kezdték el megszeretni.

Hirtelenjében kíváncsi lett, vajon az ő vállukon is ugyanakkor teher nyugszik, mint az övén. Vajon nekik is ugyanolyan nehéz meghozni a megfelelő döntést?

Igen, gondolta, ahogy óvatosan viszonozta Eld mosolyát, nekik is legalább annyira rossz, mint nekem.

De hiába figyelmeztették számtalan alkalommal, nem tudott félelemmel gondolni a Katonai Rendőrségre. Látta őket, hogy mire képesek, látta, hogyan viselkednek… NEVETSÉGES volt! Kém ide vagy oda, nem tehetett kárt egy óriásban. Azok a balfácánok semmit sem tudtak az erejéről! Megkínozni? Igen, azt megtehetik. Kárt okoznának benne? Eren könnyedén regenerálta volna a testét.

Ha meghalok, férkőzött az elméjébe azért mégiscsak a gondolat, mielőtt lejárna az időm… Akkor a küldetésemet valaki más fogja folytatni. Az erőm… valaki másé lesz.

Zeke mindent elmagyarázott neki az óriáserőről. A szérum által, amit beléfecskendeztek, át tudott változni egy óriássá, ugyanakkor elvesztette az eszét. Az az óriás, akivé a szérum által vált, nem volt képes a gondolkodásra. Felfalta az első embert, aki az útjába került… és aki ilyen esetekben többnyire az óriáserő előző hordozója volt. Azzal, hogy megette, visszanyerte a tudatát, s átörökölte az erőt – a kilenc óriás erejének egyikét.

Ez az erő egyszerre volt áldás és átok – tizenhárom évet kapott csupán, a tizenharmadik év elteltével döntenie kellett, hogy mit tesz. Ha nem adja át az erejét egy másik embernek, akkor az automatikusan fog átszállni valakire, aki megfelel bizonyos követelményeknek. Eren a követelményekre emlékezve Zeke-re gondolt, és hogyan emlegette a falakon belül élő embereket. A démonok szót mintha nem lehetett volna kitörölni a férfi szótárából.

Megborzongott, majd sietve elhessegette a gondolatot.

– Nem számít – motyogta magának. – Nem bánthatnak. Igazán nem.

Mikasa, aki meghallotta ezt, megérintette az arcát.

– Senki sem bánthat – jelentette ki. – Meg foglak védeni, Eren. Erre megesküszöm.

– Ha összedolgozunk… – Eren ezúttal nem förmedt rá, amiért beavatkozott az életébe. Ha nem is érdekelte a Felderítő Egység figyelmeztetése, azért ő maga óvatosabbá vált. Tudta, kikre számíthat a siker érdekében, és Mikasa olyan ember volt, akiben teljességgel megbízott. Armin, Mina és Historia szintúgy. Persze azt is tudta, hogy ki mire volt képes. Armin sosem remekelt a harcban, őt Eren amúgy is stratégiának szánta. Historia a királynői szerepet játszva ügyesen igazgathatta a szálakat a háttérből, míg Mina Carolina… Eren nem véletlenül szeretett belé, nem kellett féltenie a lányt. Mina meg tudta védeni magát… és nemcsak magát, másokat is. – Ha összedolgozunk – ismételte meg határozottabban –, akkor meg tudjuk csinálni. Talán ebből az egész kalamajkából is ki tudunk szakadni.

– Úgy gondolod? – Mikasa hangja nem csengett reménykedően, tárgyilagos volt. – Ahová te mész, oda megyek én is, Eren. Az életemmel tartozom neked… – Az ujjai a nyakában pihenő sálra siklottak. – Melletted leszek – mondta halkan –, ameddig csak élek.

Eren halványan elmosolyodott.

– Akkor még sokáig boldogítjuk egymást.

Mikasa – könnyel a szemében? – bólintott. Eren elcsodálkozott, ahogy észrevette a sötét pillákon megülő cseppeket. Mikasa ritkán érzékenyült el, utoljára sírni… Eren nem is emlékezett, mikor látta. Ha valaki meg is bántotta – ami nehéz feladatnak bizonyult –, akkor inkább magába fojtotta a bánatát, mintsem hangosan is kifejezze. Inkább elvonult, összepréselte az ajkait… Uralkodott magán, a testén és az érzelmein.

– Rossz érzésem van. – Mikor ismét megszólalt, Eren meglepetten nézett rá. – Valami történni fog. Valami rossz.

Már megint kezdi?

Mikasa gyakran fejtette ki az aggodalmát valami miatt. Eren nem is értette, miért lepődött meg rajta, hogy újból előhozakodott valamivel. Amikor a Titánok megalakultak és Mikasa rájött, mivel is jár, hogy Eren a szervezet tagja lesz, nem lehetett vele bírni. Olyan összeesküvés-elméleteket szőtt, hogy csak akkor hallgatott el, amikor Eren kijelentette, hogy soha többet nem kéri a segítségét, ha nem fogja be. Akkor bezzeg rögtön abbamaradt az elméletgyártás.

Így hát, mivel Eren ismerte már annyira, hogy tudja, mivel áll szemben, nem vette komolyan. A fővárosban voltak, és a Felderítő Egység mellett még egy vallásos szekta védelmét is élvezhették. Annyi támogatójuk lett, hogy azt sem tudták, ki után kapjanak. Ugyan, mégis mi történhetne velük?

Eren a fejét csóválta, sóhajtva kérdezett. Inkább elpoénkodta.

– Tudsz ennél rosszabbat? Csatlakoznom kellett a Felderítő Egységhez…

– Amihez mindig is akartál – jegyezte meg Armin. – Én mindenkinél régebb óta ismerlek. Bár sokat változtál, azért a régi álmok és vágyak még benned vannak, Eren, látom a szemeden. Az az Eren, akit megismertem, még ott van benned, csak mélyen szunnyad.

– És úgy gondolod, hogy most fel fog törni? – Eren elfojtott egy mosolyt, miközben a fejét ingatta. – Ennyitől nem fogok megváltozni, Armin. Egyensúlyoznom kell, amíg a helyzet nem bonyolódik, de… többet nem tehetek. Egyelőre nem.

– Akkor is rossz érzésem van. – Mikasa makacsul kötötte az ebet a karóhoz. – Maradj mellettem, Eren, jó? Ha nem szakadunk el egymástól, akkor talán…

– Folyton a nyomomban vannak! Lélegezni sem tudok anélkül, hogy valaki ne lenne a közelemben! – Oldalra sandított, és amikor szembetalálta magát Guntherrel és Elddel, akik valamiről nagyon sutyorogtak, a szemét forgatta.

– Örülj, hogy nincsenek láncok a kezeden.

– Köszönöm az emlékeztetést, Armin. Igen, már annak is nagyon örülök. – És még csak nem is hazudott, valamiben boldog volt, hogy egy kisebbfajta bizalmat már kiérdemelt a bajtársaitól. Még ő maga sem tudta ugyan, hogy mit hogy csináljon, hogy tartsa meg a távolságot mind a két oldaltól – mert csak így nem veszíthette el egyik félt sem –, azonban abban biztossá vált, hogy bizonyítani akar. Nem másoknak, hanem elsősorban saját magának. Ember akart maradni, s nem úgy híresülni el, mint a fiú, aki valamilyen csoda – a szérum és az átok – folytán óriássá tud változni.

– Eren…

– Nem haragszom – rántotta meg a vállát –, tudom, hogy igazad van. Azt is tudom, hogy megérdemeltem a láncokat, a verést a tárgyalóteremben… Mindent. Azok után, amit tettem… A tetteimre valójában nincs bocsánat, ha az ő szemükből vizsgáljuk a dolgokat.

– Ez nem igaz, Eren! – kiáltott fel Mikasa. – Te…

– Embereket öltem. – Eren fáradtan pillantott rá a szeme sarkából. – Ha annak idején nem mentettelek volna meg… most te is halott lennél, Mikasa. Én lennék a gyilkosod… És a szüleidé is.

A lánynak még a lélegzete is elakadt. Az ujjai a nyaka körül pihenő sálra fonódtak, tágra nyílt szemében Eren soha nem látott érzelmeket fedezett fel. Ahogy emlékeztette őt arra a napra, mintha sokkolta volna.

– Ne haragudj – mondta bocsánatkérően. – Nem akarlak felzaklatni, de…

– Értettem. – Mikasa hangja halk volt és érzelemmentes. – De egyet ne felejts el, Eren, Arminnal bízunk benned. Armin, Mina, Historia… Mi mindannyian bízunk benned. Tudjuk, hogy meg fogod találni a helyes utat.

– Miért? Úgy gondolod, eddig nem a helyesen jártam?

Mikasa finoman vállat vont.

– Én azt nem tudhatom – felelte. – Neked kell tudnod.

– De hogyan? Miből jöjjek rá?

– Rá fogsz jönni – mosolyodott el Armin. – Biztos vagyok benne.

Eren ökölbe szorította a kezét. Ő nem látta ennyire pozitívan a világot, mint a barátai, ám nem vitatkozott velük. Órákkal később néhány bejelentés így is, úgy is hatalmas port kavart. Eren hálát adott az égnek, amiért nem pazarolta az értékes energiáit, hogy ellenkezzen, mert így meg tudta spórolni őket erre az alkalomra.

Mivel a „láblógatás” vagy „naplopás”, mikor hogy nevezték a „lazsálást” a fővárosban, az elkövetkező napokban véget fog érni, komoly változások születtek. Eren ekkor éppen Frieda Reiss szobájában tartózkodott, ami lassan a második otthonává vált, és miközben lehunyt szemmel feküdt az ágyon, néha-néha becsatlakozott a barátai beszélgetésébe.

Historiának ezer dolga adódott, hol a papokkal, hol Erwin parancsnokkal tanácskozott, így ismét ők vigyáztak Kuklóra. Eren legnagyobb döbbentére az őt felügyelő felderítők is teljesen hozzászoktak a kisfiúhoz. Különösen Petra élvezte a gyermek jelenlétét, no meg Eld, akiről kiderült, hogy nemrégiben megnősült és a felesége máris áldott állapotba került, ők nem zavartatták magukat, letérdeltek mellé, hogy játszanak. A kisfiú állandó kérdezősködése sem irritálta őket, nem úgy, mint Oluót, aki minden alkalommal a szemét forgatta, és akit Gunther minden alkalommal nyakon csapott, ha illetlenül viselkedett a gyermek előtt.

Levi hadnagy Frieda karosszékében foglalt helyet, egyik lábát átvetve a másikon, arcán unott kifejezéssel. Többször is felállt és elhagyta a szobát, és valahányszor visszatért, a homlokán még jobban elmélyült a ránca. Eren ezt elsőre felfedezte. Elgondolkodott rajta, vajon mi nyomaszthatta ennyire a férfit… Vajon ki és miért hívatta és mit mondhatott neki, ami ennyire megviselte? De nem érzett magában elég késztetést, hogy megkísérelje levenni a válláról a terhet. A sajátján is éppenséggel igencsak súlyos ült, nem tudta volna elviselni, ha egy újabbal kellett volna megspékelnie – így is jóformán egész nap fejfájás gyötörte.

Mikasa, Armin és Mina Carolina szintén a szobában voltak, mikor Farlan bekopogott. Mielőtt bármit is mondott volna, Levihoz sietett, vele kezdett sugdolózni. Eren már nem is vette magára ezt a fajta viselkedést. Megértette, hogy néhány dologról őt értesítették legutoljára… és még ha nem is tetszett neki, el kellett fogadnia, ha nem akarta, hogy a láncok újból visszakerüljenek a csuklója köré.

Megérte várakozni, Farlan, miután engedélyt kapott a hadnagytól, hozzájuk fordult.

A legújabb értesülések szerint a Felderítő Egység átszervezte a szervezetét: Mikasa és Armin kiemelt pozícióba kerültek. Mikasában a fizikai erő testesült meg, ezért Erwin parancsnok úgy vélte, kiérdemelte a helyét Mike osztagában, akit Levi hadnagy után az emberiség második legerősebbjeként tartottak számon, míg Armin, aki a páratlan elméjével bizonyított, Hanjihoz került, hogy hamarosan csodálatosan vagy éppen botrányosan zseniális tervvel rukkoljanak elő.

Mike veteránnak számított a Felderítő Egységben, és Eren a világ legfurcsább emberének találta. Valamiért állandóan szaglászott, s utána vagy vicsorgott, vagy éppenséggel mosolygott. Eren esetében az utóbbit cselekedte, és Hanji, aki szemtanúja volt ennek, elégedetten simogatta meg az állát. Ez jót jelentett, így Eren sem érezte magát annyira feszélyezetten Mike társaságában.

A férfi magas volt és többnyire szótlan; amikor bemutatták neki Mikasát, akkor is csak annyit kérdezett, hogy ez az a lány-e, majd mikor bólintással feleltek, intett Mikasának, hogy kövesse, aztán hátat fordított neki. Mikasa először meg sem moccant. Eren tudta, hogy azért ellenkezett ennyire, mert mindenáron Levi hadnagy osztagába akart kerülni, hogy mellette maradhasson és megvédhesse. Persze az is nyilvánvaló volt, hogy nem kedvelték egymást. Eren nem értette, ugyan mi történhetett – Mikasa csak nem orrolt meg ennyire a férfira a tárgyalóteremben történtekre! –, mindketten páratlan ellenszenvet tanúsítottak egymás iránt.

– Fogadd el – tanácsolta Armin. – Ha jól viselkedsz, lehet, megbontják az egységet.

– Jól viselkedni? – vonta föl a szemöldökét a lány. – Itt nem erről van szó!

– Hát akkor? – csodálkozott Mina Carolina. – Mike osztagvezető úr nagyszerű embernek tűnik.

– Azt hittem, te inkább ijesztőnek találod – cukkolta Eren, miközben finoman a lány vállába bokszolt. Mina meg sem rezzent, még csak fel sem szisszent. Igaz, Eren nem adta bele a teljes erejét, de a finomsága nem annyiban állt, hogy meg sem lehetett érezni. Barátnője elmosolyodott, miközben a fejét ingatta.

– Nem vagyok én anyámasszony katonája!

Mikasát nem nyugtatták meg az édes civódások.

– Eren – fordult a fiú felé –, ha elszakítanak egymástól, nem tudlak megvédeni.

– Nem szorulok állandóan a segítségedre, Mikasa. Meg kell értened, hogy nem vagy az anyám!

– Biztos vagyok benne, hogy Carla is ezt akarná!

– Remélem, nem jut eszedbe ilyesmivel zaklatni!

– Dehogyis! – Mikasa az ajkába harapott. – Eren, rossz érzésem van – suttogta. – Én csak… aggódom érted.

– Minden rendben lesz. – Eren biztatóan elmosolyodott. Rossz érzés? A szemét forgatta a gondolatra. Nevetséges. – Feleslegesen gyötröd magad. Bízz bennem! Tudod, hogy vágtam már ki magam szorultabb helyzetből is.

– Sajnos tudom – szusszantotta erre a lány. – Ahogy arra is emlékszem, hogy hányszor kellett már kihúznom a pácból. Ha így folytatod… Ezúttal sem lesz másképp. A végén…

– Ne aggódj ennyire, Mikasa. – Eren döbbentére Petra vágott a szavába. – Azért vagyunk, hogy megvédjük Erent. Tudom, hogy te néha úgy gondolod, tőlünk kell őt megvédened, de… Ha a kémre gondolsz vagy a Katonai Rendőrségre, szeretném, ha tudnád, hogy mi mindent megteszünk. A nap minden egyes órájában biztosítjuk Eren biztonságát.

– Ez édeskevés…

Eren felhorkant.

– Ne foglalkozzatok vele, Petra – sóhajtotta. – Mikasa… mindig is ilyen volt. Túlzottan védelmező. Néha megfojt a szeretetével…

– De Eren!

– Ne haragudj – pillantott rá. – Nem akarlak megbántani.

– Én csak a legjobbat szeretném neked…

– Tudom, de közben elfelejted, hogy felnőtt vagyok. Meg tudom hozni a saját döntéseimet… és meg tudom védeni az életemet. Nem lesz semmi baj. Szépen továbbállunk, ki-ki megy a maga dolgára, és amikor teljesítjük a feladatainkat, újból találkozni fogunk. – Levi hadnagyra sandított, aki szótlanul hallgatta végig a vitájukat. – Jól mondom, uram? – kérdezte udvariasan. – Látni fogjuk egymást, nem?

Levi bólintott. Mikasára nézett, majd a fejét csóválta.

– Nem raboljuk el a szerelmedet, Mikasa. Megnyugodhatsz.

– Szerelem?

A csodálkozó kérdés egyszerre hangzott el Armin és Mina szájából, utóbbi tekintetében féltékeny fény villant.

– Nem a szerelmem! – tiltakozott Mikasa egyből (bizonyosan nem azért, mert megérezte a vesztét Mina személyében; látszott rajta, hogy komolyan így gondolja). – Ő… családtag.

Eren is elnevette magát.

– Kérem! – Megtörölte a szemét, és finoman Minára mosolygott, aki még mindig feszülten bámulta a hadnagyot. – Ha elfelejtette volna, itt van a menyasszonyom is.

– A világért sem rombolnám szét a bimbózó románcotokat.

Eren egy pillanatra elkomolyodott.

– Azt nagyon remélem… – mondta halkan, mire Levi hadnagy ránézett. Összekapcsolódott a tekintetük, s Erent különös érzés fogta el. Vajon mi lehet ez? Keserű utóízt meg gyenge borzongást hagyott maga után.

Valamiért úgy érezte, meg kell szólalnia. Nem tudta ugyan, hogy mit akar mondani, de talán nem is kellett.

Szólásra nyitotta az ajkát, ám még az első szavak sem hagyták el azt, amikor remegés rázta meg a királyi rezidenciát. Eren ereiben megfagyott a vér. Túl jól ismerte már, mi okozhatta azt, hogy a föld reszketni kezdett a csizmája alatt, ezerszer tapasztalta már, mikor valamelyik barátja átváltozott. Az aranysárga fény hirtelen tört fel a semmiből, a robbanásszerű erő pedig kitépte az ablakokat és az ajtókat a helyükből, a magasba dobta az embereket. Frieda Reiss szobája sem volt kivétel, az ablakok és a tükör betörtek, s valamennyien, akik a helyiségben tartózkodtak, fájdalmasan értek földet.

Eren szíve kihagyott egy dobbanást, amikor meghallotta Kuklo sírását. Fájdalom nyilallt a testébe, ahogy megpróbálta négykézlábra gyűrni magát, hogy a tekintetével megkereshesse a kisfiút, és amikor megtalálta Petrát Eld karjában, Kuklót pedig sehol, és semmi mást nem hallott, csak a keserves sivalkodást, megszédült a gondolattól. Armin bevágta a fejét, Mikasa a szeme alá szerzett egy csúnya horzsolást, Mina pedig… Minára Frieda ruhásszekrénye dőlt rá, a lány levegőért kapkodva igyekezett leemelni magáról – természetesen eredménytelenül. A szekrény súlyos volt és hatalmas, minden alkalommal fájdalmas nyögés kíséretében hanyatlott vissza a kemény, koszos földre. Eren megindult felé. A feje kattogott, a tekintete össze-vissza cikázott a szobában.

– Kuklo…? – motyogta. – H-hol vagy?

– Jól van – érkezett a megnyugtató felelet. – Velem van. – Levi hadnagy volt az, aki a karjában tartotta a síró gyermeket. Kuklo úgy fúrta az arcát a mellkasába, hogy Erennek nem volt kétsége afelől, hogy teljesen összemaszatolta a tisztaságmániás férfi makulátlan egyenruháját. Persze egy ilyen szituációban ez nem számított. Erent hullámokban árasztotta el a megkönnyebbülés, ahogy felfedezte, hogy nem esett baja az unokaöccsének. Nyugodt szívvel koncentrálhatott Minára, akinek szemlátomást komoly fájdalmai voltak!

– Várj, segítek! – kiáltotta Farlan, mikor észrevette, hogy a lányhoz tart. Az első sikolyok akkor csendültek fel, amikor Erennek – Farlan valamint Gunther segítségével – sikerült leemelnie Mináról a szekrényt. Az első dübörgő léptek is ekkor hallatszódott tisztán és közelről, és Erennek nem kellett körbenéznie, hogy tudja, most már mindenki megfejtette, mi történt. Valaki óriássá változott a fővárosban. Valaki, aki pont olyan volt, mint Eren… beszivárgott a fővárosba. A Titánok egyike.

– De miért? – zihálta Eren. – Miért pont most? Miért… nem később?

– Te nyavalyás! – vicsorogta Oluo. – Hát még mindig nem tettél le az elpusztításunkról? Tudtam, hogy nem bízhatunk benned!

– Eren, mit jelentsen ez? – rántotta össze a szemöldökét Petra, magyarázatot követelve. A hangjából megbántottság áradt. Ő tényleg Erenbe fektette a bizalmát, nemcsak megjátszotta azt meg a barátságukat. – Elárultál minket?

– Eren, válaszolj! Kinek az oldalán állsz?

– Eren, hogy tehetted?

– BEFOGNÁK MÁR VÉGRE?! NEM CSINÁLTAM SEMMIT!

A kiabálással nem csillapította Kuklo félelmét, a kisfiú még jobban rázendített.

Eren remegve egyenesedett fel.

Hol vannak? Kik azok?

Az ablakhoz futott, de odakint csak sikoltozó emberek látott, sehol egy óriást. A léptek alapján közel járt. Nagyon közel.

– Melyikőtök az? – lehelte. – És miért pont most? Én… nem értem.

De akkor, amikor meghallotta a sikoltásszerű üvöltést, mindent megértett. Ragakóban is ez történhetett, Zeke valamennyi Bestiánál különlegesebb hordozónak bizonyult, az üvöltésével képest volt átváltoztatni embereket. Képes volt rá, hogy óriásokat alkosson. Hogy valami olyat mutasson a falakon belül élő emberiségnek, amihez foghatót sosem láttak.

– Levi, a Titánok azok! – zihálta Farlan. – Itt vannak!

– És ahogy látom, Mr. Majom is jelenlétét tette – dörmögte Levi sötéten. – A bátyád nem tanult a leckéből, Eren.

– Pedig a helyében meghúztam volna magamat! – vicsorodott el Petra. – Hogy volt képes megkéselni a saját testvérét?! Egyáltalán… miért jött ide?! – A korábbi határozott árulás gyanúját valami más vette át. Eren látta a lányon, hogy elbizonytalanodott. – Ugye nem akarja… megbosszulni, hogy információkat szolgáltattál ki?

Erre a feltevésre elakadó lélegzeteket kapott válaszul, mindezidáig senkinek sem fordult meg a fejében a gondolat. Eld, Gunther valamint Oluo összenéztek, majd ezt követően bizonytalanul Erenre pillantottak. A tekintetükből bocsánatkérés is áradt a vádaskodáson és a kételyen kívül, s Eren azonnal elfogadta. Nem tudhatták. Fájt a bizalmatlanságuk, ugyanakkor megértette őket.

A Bestia és a Nőstény Óriás ismét összedolgoztak.

De miért?

– Zeke… Mit akarsz tőlem?

Alig hagyta el a kérdés az ajkát, a hatalmas alak feltűnt előtte. Ahogy hirtelen szembetalálta magát az egyik hozzá hasonló szörnyeteggel, azt hitte, Zeke az. Valamennyi óriás teste csúnya volt, ez az apróbb, torzabb teremtmény sem gazdagította a kivételt, sőt talán a rosszabbak közé tartozott. Az otromba vonások mellé ijesztő, vérben forgó szem társult. Eren képzeletben fejbe kólintotta magát, amiért összetévesztette a bátyjával. Ez az óriás… a férfias külső ellenére… egy nőstény volt. Az ablak peremében kapaszkodott meg, úgy tartotta magát, mintha világéletében falakat mászott volna. Kapaszkodott és farkasszemet nézett Erennel. Várt.

Vajon mire?, suhant át a gondolat Eren elméjén. Hogy átváltozzak?

A szájához emelte a kezét.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte nyugodtan, mire az óriás az egyik kezével eleresztette az ablakpárkányt. A szájából szavak törtek fel, értelmes mondatot alkottak. Eren tisztán hallotta, hogy mindenki, még Levi hadnagy is felzihált.

– Eren… Jaeger… Velem… kell… jönnöd.

A kar, mielőtt Eren bármit is cselekedhetett volna, a törzse köré fonódott. Mina Carolina, akit Mikasa követett, felsikoltottak.

– EREN!

De Eren nyugodt volt. Akkor is nyugodt volt, amikor egy pillanat erejéig nem kapott levegőt, az óriás olyan erővel szorította, és akkor is, amikor kiemelte őt Frieda Reiss szobájából. Minden olyan gyorsan történt, fel sem tudta fogni ép elmével. Amint kiszedte őt a helyiségből, eleresztette az ablakpárkányt.

Zuhantak.

Nem sokat, de nem is keveset.

Eren a saját könnyét nyelte és a megannyi kérdést, ami a fejében kavargott.

– MIT AKARSZ TŐLEM? – ordította, ám az óriás többé nem szólalt meg. Odafent mindenki az ablakhoz rohant, ám a zúzódásaik, kisebb-nagyobb sérüléseik, amiket a robbanás során szereztek, alaposan hátráltatták a mozgásban. Mikasa, Armin valamint Mina nem viseltek felszerelést, rájuk nem lehetett számítani. Levi hadnagy még mindig a karjában tartotta Kuklót, Petra pedig, aki nem épült fel teljesen a legutóbbi sérüléséből, néhány pillanatra szédülten keresett támasztékot Oluóban.

Az óriás ekkor szélesre tátotta a száját.

Ezt akarta.

Eren felzihált. Érezte a temérdek nyálat, a sikamlós nyelvet, érezte a fogakat, s aztán a világosságot elvágták tőle. Nedves sötétség borult rá, ahogy az óriás a szájába tolta a testét és be is zárta oda, és miközben kezdte megérteni, hogy a Titánok valamiért lecsaptak a fővárosra, ráadásul Zeke is eljutott odáig, hogy ártatlanokat változtasson át óriássá, őt sem felejtették ki a sorból.

Ymir kimenekítette… Ugye?

De miért?

Miért pont most?

Nem ellenkezett. Nem mert csinálni semmit sem, nehogy később megbánja a döntését. Sosem volt egy türelmes ember, de most úgy érezte, megéri várakozni. Lehunyta a szemét a sötét, nedves és forró szájüregben, s számolta a perceket. Egy, kettő, három… Huszonnyolc, huszonkilenc, harminc.

Fél óra telt el.

Ymir leporolta a ruháját, majd az ujjaival végigszántott a haján. Egyszer sem fordította a fejét Eren irányába, mintha nem érdekelte volna a létezése. A lány, aki a múltkor is a segítségére sietett, aki mindenkinél jobban szerette Historiát, valamiért úgy tűnt, saját magával viaskodott. Eren nem értette. Egészen addig nem értette, amíg a hideg lánc ismét rá nem simult a bőrére. Ekkor ráeszmélt, hogy valamit nagyon félreértett.

– Ymir… Hol vagyunk? – kérdezte. – Hova hoztál engem… és miért?

– Sajnálom – mondta a lány. – Nem tehettem mást.

– Ymir…

– Őket is becsaptam, nemcsak téged.

– Ymir, hol vagyunk? – Eren most először érzett félelmet. – Hova hoztál?

– Ott vagyunk, ahová mindig is tartoztál, drága unokaöcsém. – A hang mögüle csendült fel, hidegen csengett és undorítóan mézesmázosan. Az alacsony ember, akire Historia szerencsére semmiben sem hasonlított, aggodalmas arccal lépett előre. A magas, kalapot viselő férfi most sem hagyta el az oldalát, ott állt mögötte.

Eren nyelt egyet.

– Rod – vicsorogta –, Rod Reiss… – majd a tekintete a kalaposra vándorolt. – Ó, hát a kedvenc barátomat is magaddal hoztad, bácsikám, micsoda megtiszteltetés! Torokmetsző Kenny az Ackerman családból! Hihetetlen! Micsoda élmények, pedig tudhatnád, hogy már elmúlt a szülinapom, tizenkilenc lettem! A huszadikig még hátravan néhány hónap. De miért is tudnád, igaz is… Rohadtul nem foglalkoztál velem vagy a családunk többi tagjával, Rod. A saját lányoddal sem.

– Mindenki követhet el hibákat – felelte erre Rod Reiss, Historia apja. – Most itt vagyok, hogy jóvátegyem őket.

– Azzal, hogy megint elraboltattál? – Eren értetlenül nézett rá. – Csak most Historia nélkül?

– Historia meghozta a maga döntését. – Rod nyugodtan viszonozta a pillantását. – Ő mindig is egy gyenge lány volt, nem királynőnek való. Össze sem lehet hasonlítani a nővérével. Frieda… Tudod, Eren, te Friedára emlékeztetsz. A lányomat látom benned, drága fiam, éppen ezért… Ha te is akarod, fiammá fogadlak.

– Azt hiszem – Eren érezte, ahogy az undor kiült az arcára –, nem kérek belőle, apuci – mondta gúnyosan. – Kinőttem már abból a korból, hogy papás-mamást játsszak vadidegenekkel, azzal meg tisztában vagyok, hogy milyen remek apa is vagy, Rod. Nem értem, miért lepett meg, hogy már fel is kavarodott a gyomrom a gondolatra.

Rod összevonta a szemöldökét.

– Jól fontold meg – figyelmeztette komolyan. – Ha elutasítod…

– Elutasítom!

– Ne legyél ostoba, kölyök. – Ezt már Torokmetsző Kenny jegyezte meg. – Ez egy olyan ajánlat, amit nem kéne töprengés nélkül csak úgy félredobni. A nagybátyád… nagyon nagylelkű a maga módján, nem gondolod? Felajánlhatná azt is, hogy válassz: élni akarsz vagy meghalni, ő viszont…

– Sokkal ragyogóbb köntösbe bújtatta ezt a kérdést, nem igaz? – mosolyodott el Eren enyhe gúnnyal a hangjában. – Valóban nagylelkű. Persze ő mindig is ilyen volt… Önzetlen. Aki félredobta a saját lányát a gyávasága miatt… Meg a testvéreit. Ő… Mindig is ilyen volt, nem? A legszentebb, legbölcsebb, legjobb ember a földkerekségen… Egyszerűen hánynom kell tőled, Rod!

– Eren, fiam…

– NE HÍVJ ÍGY! – üvöltött rá a fiú. – AZOK UTÁN NE, AMIT A SAJÁT CSALÁDUNKKAL MŰVELTÉL! TAKARODJ INNEN, TE ROHADÉK, VAGY AZ ELSŐ DOLGOM, MIUTÁN KISZABADULTAM A LÁNCOKBÓL, AZ LESZ, HOGY FELFALLAK, TE MOCSOK!

Rod rezzenéstelenül nézett vissza rá, mintha ezt a választ várta volna. A csalódottságnak csak egy pici fénye csillant meg a szemében, aztán gyorsan nyoma veszett; máskülönben nem szomorkodott, sőt, mintha egy kicsit mosolygott is volna. Eren határozottan nem ilyen reakcióra számított a kirohanását követően. Nem tetszett neki. Jeges borzongás kíséretében szárnyalt végig a testén a palástolhatatlan félelem, és amikor Torokmetsző Kenny torkából gurgulázó nevetés tört fel, még a szíve is megállt.

– Rod… Mi folyik itt? – kérdezte komolyan, mire a férfi rávillantotta a mosolyát. A fogai, melyek egykor fehéren ragyogtak, megsárgultak az évek során.

– Rájöttem valamire – mondta. – Rájöttem, mi hibázott mindig is.

– Hiba?

– Az apánk… Uri… Frieda… és most te, Eren… Az apád nem sejthette, hiszen az anyád mindvégig titkolózott… És te sem érthetted, miért nem vagy képes egyértelmű döntést hozni. Hogy miért nem akarsz belefolyni a háborúba… De most már rájöttem, mit rontottunk el. Nem a megfelelő alanyt választottuk ki az erőre. Ezt rontottuk. Rossz döntést hoztunk, már a kezdetek kezdetén.

– Rod, mégis mi a francról beszélsz?

– Többé nem követünk el ilyen hibát. – Rod nem figyelt rá. Hogy magának motyogta, Erennek vagy Kennynek, ezt Eren nem tudta megfejteni. A szérum a férfi kezében ismerős volt, Kenny a szeme sarkából mohón figyelte, leste Rod Reiss minden mozdulatát.

Ostoba, naiv ember…

Eren elfordította a fejét.

– Át akarsz változni? – kérdezte. – Óriás akarsz lenni? A következő… olyan, mint én?

– Hogy én? – Rod zavartan nevetett. – Dehogyis. Én… nem vagyok rá megfelelő. Valaki mást választottam. Valaki olyant, aki méltó lesz rá, hogy bevégezze a küldetést.

– Gondolom, nem kellett volna félredobnom az ajánlatodat…

– Így is, úgy is ezt tettem volna. Csak másképp haltál volna meg, ha úgy döntesz, elfogadsz engem, mint apát, aki Grisha Jaeger helyébe lép.

– Kegyelmet kaptam volna? – horkantotta Eren megvetően. – Milyen kedves tőled! Az emberiség legnagyobb szentje! Undorító vagy!

– Ugyanazt hangoztatod teljesen feleslegesen… – Rod megvonta a vállát. – Ha azt hiszed, hogy meggondolom magam, csak azért, mert a bolond testvérem, Carla fia vagyok, akkor tévedésben vagy. Én már réges-rég meghoztam a magam döntését, Eren. Mondd csak, készen állsz rá, hogy te is így tegyél?

– Attól függ. – Eren próbálta megőrizni a nyugalmát. – Kit választottál? Ki fog felfalni?

– Valaki, akit nagyon szeretsz. Akiben látok potenciált.

– Ki az? Mondd meg! – követelte a nevét. – Tudnom kell!

A fiú, akit Kenny odalökött elé, koszos volt és véres. Reszketett és az arcán könnyek folytak le, s ez az állapot egészen addig tartott, míg ki nem szúrta Erent. Akkor egymásra bámultak, és Eren hirtelenjében nem találta a szavakat.

Hogyan?

Miért?

Miért pont most?

Ilyesfajta kérdések visszhangoztak az elméjében, miközben Armin nézte, aki lassan felegyenesedett, nem kuporgott többé. Az ő kezét is láncok borították, Kenny ráadásul fegyvert nyomott a hátába, hogy féken tartsa. Nem mintha Armin az a fajta ember lett volna, aki meggondolatlanul cselekedik. Ő mindig az eszét használta előbb, nem pedig a nyers erőt. Őt Kenny barátai kaphatták el, mikor a Felderítő Egység kivezényelte az osztagait. Eren nem akart belegondolni, hogy mi történik odafent, a nyílt felszínen. Most már tudta, hogy a Reiss család otthona alatt, a föld alatt voltak, egészen pontosan ott, ahol tizenhárom évente kiláncoltak azt az embert, aki éppenséggel az óriáserővel bírt, hogy valamelyik családtag átörökölje az erejét. Eren úgy térdelt és lógott a láncokon, ahogyan őt megelőzően Uri Reiss várta az unokahúga általi halált.

Ahogyan egyszer, nagyon régen, emlékezett vissza fájdalmasan, ő is várta a halált… Csak ő akkor Historia által.

Historia akkor máshogy döntött. Historia akkor kapott választást.

Arminnak nem adtak.

Armin karját kifeszítették, és ő hiába küzdött, ficánkolt, kiabált és könyörgött, senki sem foglalkozott vele. Eren a nevét üvöltötte, miközben Rod a kezébe vette a szérumot, majd odalépett a rettegő fiúhoz.

– Minden rendben lesz, kölyök – mondta neki. – Csak egy kicsit fog fájni, utána állítólag nem emlékszel semmire. Bár én ezt nem tudhatom. Én sosem változtam át ilyen szörnyeteggé… De ez nemcsak egy átok, kölyök, hanem áldás – tette hozzá, amikor észrevette, hogy Arminnak elakadt a lélegzete. – Ez egy igazi áldás lesz, mert innentől kezdve a kezedben lesz az óriások irányítója. Az erő ugyanis, amit adok neked, a Koordinátor ereje. Képes leszel vele irányítani az eszetlen óriásokat. Azok bármit megtesznek majd neked… Akár azt is, hogy felépítsenek három falat, hogy megóvjanak bennünket a kinti világtól. Akár arra is képes leszel, hogy kitöröld az emberek emlékezetét… Ahogy Frieda is megtette Historiával. Ahogy az első falakon belüli király is megtette az embereivel.

– M-maga… – nyögte Armin sokkoltan. – M-miről beszél?

– Minden rendben lesz, kölyök – ismételte Rod, és Eren ekkor a saját nyelvébe próbált harapni, hogy a vér ízét érezze. Csúfos kudarcot vallott, Kenny egyik embere – egy nő – olyan gyorsan mozdult, hogy mire feleszmélt, betömték a száját, nehogy még egyszer megkísérelje. Nyál fröccsent mindenfelé, Eren az anyagba mormogott.

ROHADÉKOK!

DÖGÖLJ MEG, ROD!

EZÉRT MEGÖLLEK! MEG FOGLAK ÖLNI!

Nem a félelem, hanem a harag járta át a testét elsősorban. A félelem másodlagosnak tűnt, akkor erősödött csak fel, amikor rádöbbent, hogy semmit sem tehet Arminért. A mozdulat gyors volt és fájdalommentes, legalábbis a kezdet. Armin felkiáltott, de bárhogyan is igyekezett, nem tudta kitépni magát Kenny halálosnak tűnő öleléséből, és Eren… Eren el akarta a tépni a láncait, ki akart szabadulni. Támadni akart, harapni és ölni, ám semmit sem tudott megtenni. Rod jött, mozdult és döfött. Az injekciós tű Armin bőrébe fúródott, és Rod és a többiek, akik mind, kivétel nélkül köpenyt viseltek, a köpeny alatt meg lopott manőverfelszerelést, a magasba emelkedtek, amikor az aranysárga fény felvillant.

NE!

ARMIN!

Erennek sírni támadt kedve. Az aranysárga fényből apró testű, nagyfejű óriás emelkedett ki, nem lehetett több néhány méternél. A vonásai, a szőke haja… Tagadhatatlanul Armin volt az. Armin, a legjobb barátja, aki gyermekkora óta mellette volt, akire bármikor számíthatott, miatta került ebbe a helyzetbe. Ha akkor, régen nem szólítja meg… Ha nem barátkoznak össze… Ha… Túl sok „ha” volt, de mindegyik oda vezetett volna, hogy Armint nem változtatták volna óriássá. Armin nem állt volna előtte az eszét vesztetten, vicsorgó szájjal. Armin… nem akarta volna megenni őt.

Eren felzokogott.

Mit tegyek? Istenem, mit tegyek?

Vérzett a szíve, ahogy a barátja szemébe nézett és arra eszmélt rá, hogy nem tehetett semmit. Ez egy visszafordíthatatlan szörnyűség volt, amin csak egy módon lehetett segíteni… Ha hagyja, hogy Armin felfalja. Hogy aztán azzal a tudattal éljen – mert bizonyosan rájött volna, okos fiú volt –, hogy megette a legjobb barátját. Megette azt, akit nagyon szeretett.

Ezt… a sorsot… nem szabhatom rá.

Armin… Kérlek, bocsáss meg.

Ezt tehette még.

Bocsáss meg, amiért ezt tettem veled, és ahogy ezt kimondta magában, a nagybátyjára, Urira gondolt, aki Frieda emlékei szerint mosolyogva várta a halált. Ezt is megtehette, nem igaz? Hiszen nincs annál szebb halál, mint olyasvalaki keze által elszenvedni, akit a világon a legjobban szeretsz, nem?

Eren nem hunyta le a szemét, szándékosan nyitva tartotta.

Nézte Armint, nézte a vonásait… emlékezett a múltjukra…

És mosolygott.

Könnyekkel a szemében, keserűséggel a torkában mosolygott, de mégiscsak mosolygott.

Armin elérte őt…

És ekkor…

Eren emberfeletti erőt látott, immáron sokadszorra az életében, mégsem tudta feldolgozni a látványt. Ketten törtek be, őket még mások is követték, de ez a két alak… A két szörnyeteg, ahogyan Zeke gondolt rájuk, ösztönből cselekedett, szavak nélkül kommunikáltak. Eren nem akarta tudni, mi járt Mikasa fejében, amikor megpillantotta Armint óriássá változni, azzal viszont tisztában volt, hogy Levi hadnagy is tudta.

A Felderítő Egység megérkezett, de alaposan elkésett.

A világ legnagyobb hibája már megtörtént… és nem lehetett visszafordítani.

Armin megragadta őt, Eren pedig a szemébe nézett.

Kérlek… Bocsáss meg…

És aztán beletörődött.

---

Megjegyzés: mondtam én, hogy kezdeni fogok valamit azzal, hogy Eren királyi vérű :D Vajon mi lesz most így, hogy Armin óriássá változott? Ráadásul nem is falt (még) fel senkit sem… Lehet aggódni, vajon ki milyen sorsra jut. :D

1.) A következő fejezetben több Eren/Levi jelenet lesz, valamint többet hallunk Rodról és Kennyről is. A tervek szerint kiderül, mi történt évekkel ezelőtt, amikor Erent és Historiát elrabolták (hasonló szituációt kell elképzelni, SPOILER: mint ami a mangában volt).

2.) Izgatottan várom a manga 103. fejezetét. Attól függően, éppen melyik nap találok rá végre az angol fordításra, kezdem a magyart, amint csak tudom. Fordítási idő a tervek szerint 1, maximum 2 nap lesz. Végre tudtam szerezni normális programot is, szóval most megszenvedek vele egy kicsit. :D

3.) Kérésre elkezdtem fordítgatni doujinshiket is. Ha lenne rá igény, szívesen megosztom veletek. ;)

Addig is… hamarosan érkezem. ^^