A Titánok – 13. fejezet – A visszafordíthatatlan... vagy mégsem? [manga spoiler (89)!]

13. fejezet

A visszafordíthatatlan… vagy mégsem?

FÉL ÓRÁVAL KORÁBBAN

Mire az emberek felocsúdtak a sokkból, amit a Titánok újabb akciója produkált, Mitrast elözönlötték az óriások. A belső fal lakói olyasmit tapasztalhattak meg, amikről eddig csak szóbeszéd alapján hallottak: a Shiganshina körzetben történő pusztításhoz hasonlót. A Katonai Rendőrség veteránjai a fülüket-farkukat behúzva menekültek és hárították a főváros védelmezését a fiatalabb generációra, s a pánik még inkább eluralkodott volna, ha a Felderítő Egység nem tartózkodott volna a városban. Mivel a támadás a királyi rezidenciát is érte, a tanácstagok elsősorban Historia kimenekítését szorgalmazták. Hajlandóak lettek volna a legrejtélyesebb utakat, alagutakat is felhasználni rá, hogy biztonságba juttassák a királynőjüket, Historia azonban a családja hiányában visszautasította az ajánlatukat. Erwin parancsnok, aki nem vetette bele magát egyből a csatába, az oldalán maradva kísérte fel Frieda Reiss szobájába, ahol viszontláthatta gyermekét.

A hír, hogy az egyik olyan óriás, amelyik intelligenciával bírt, magával vitte Eren Jaegert, futótűzként terjedt el a felderítők között. Mielőtt nekiláttak volna, hogy megöljék a semmiből felbukkanó szörnyeket, már valamennyien értesültek róla, csupán az okokat nem értették. Akik a kezdetektől fogva nem bíztak Erenben, azok nem elrablásnak, hanem színjátéknak minősítették a történteket, és az emberiség utolsó reménye helyett az ellenségévé kiáltották ki.

Armin, miközben bénultan kapaszkodott az ablakpárkányban, az egymást taposó lakosokat figyelte. Mindannyian engedélyt kaptak a háromdimenziós manőverfelszerelés használatára, s már réges-rég a többiek oldalán kellett volna harcolnia, mégsem tudott mozdulni. Az óriások… úgy jelentek meg, mintha mindig is a falakon belül éltek volna. Minden olyan rejtélyes volt, mint Utgard esetében, amikor Eren féltestvére, Zeke odavezényelte őket, hogy mindenkit lemészároljanak, vagy legalábbis ennek a lehetőségével fenyegessenek, Eren pedig bizonyítson. Ezek után Zeke beledöfte a kését Erenbe, majd elintézte, hogy a tetteivel kiérdemelje a felderítők bizalmát. Armin nem értette, hogy ezek után miért változtatta meg a döntését. Ezek után… vajon miért nincs többé szüksége a Felderítő Egységre? Miért akarják mégis visszakapni Erent?

– Valami nem stimmel – motyogta magának. – Ez nem egy logikus döntés. Ez nem jellemző a Bestia Óriásra. Mi járhat a fejében? Mi az, amire nem tudok rájönni? Mi lehet a terve? – De hiába töprengett hangosan, egyszerűen nem tudta megfejteni Zeke gondolkodásmódját. Csak abban volt biztos, hogy az események a lehető legrosszabbul alakultak: Eren eltűnt és az itt élő emberek jóformán ki voltak szolgáltatva az óriásoknak. A Felderítő Egységnek ideje sem maradt rá, hogy Eren állítólagos elrablásával foglalkozzon, jobban lekötötte őket, hogy megállítsák a biztos pusztulást.

– Armin. – Mikasa (aki legszívesebben azonnal Eren és az óriás után vetette volna magát az ablakon, csak az gátolta meg benne, hogy akkor még egyikük sem viselt felszerelést) megszorította a vállát, mielőtt magára hagyta volna. – Vigyázz magadra – súgta. – Én… Nekem mennem kell. Én… Ha elég gyors vagyok… Ha rajtam lett volna a felszerelés… Ha… – Végül az ajkába harapott, s közben mélyet lélegzett. Armin viszonozta a pillantását, határozottan és megértően. Mikasa nem vihette magával. Súlyos oka volt, és Armin ilyenkor bánta, amiért nem tudott olyan erős és jó lenni, hogy vele tarthasson.

– Csak hátráltatnálak – bólintott. – Most a gyorsaság számít. Menj! – sürgette. – Nem akarlak feltartani! Menj és találd meg Erent!

– Vagy ha nem őt, akkor a többieket. – Mikasa szeme összeszűkült. – Többször is figyelmeztettem már Annie-t, hogy nem tűrök el mindent, azt pláne nem, hogy veszélybe sodorja Eren életét. Ha nem adnak világos magyarázatot, akkor megsemmisítem őket. Tudod, hogy képes vagyok rá. Ha egyszer azt mondom, hogy végzek velük, akkor megteszem, semmi és senki sem állíthat meg.

Armin nyelt egyet, ahogy meglátta a lány tekintetében felcsillanó vészjósló fényt. Nem vonta kétségbe a kijelentését; ha tényleg úgy döntött, hogy megteszi, akkor igenis meg fogja tenni. Mikasa ilyen volt. Amióta Eren megmentette és magukhoz vette, mindenkinél jobban védelmezte őt. Meg persze a barátait. Elvették tőle a szüleit, de cserébe őket kapta, s ezt az új családot mindenáron meg akarta óvni. Armin ezt teljességgel megértette, ugyanakkor nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg:

– És mi a helyzet Zeke-kel?

Eren féltestvére mindig is aggasztotta őket, pláne, hogy Eren nem szívesen avatta be őket Zeke terveibe. Sőt gyakran fordult elő az is, hogy még Eren sem tudott mindenről, amit Zeke tervezett, csupán találgatni mert. Vakon követte az utasításait, és ha valamin el is gondolkodott, vagy esetleg valami miatt hezitált, Zeke előbb vagy utóbb meggyőzte, hogy mégis hajtsa végre. Mindent egy nevetséges küldetésért! Armin a szemét forgatta, valahányszor erre gondolt.

Mikasa mégsem tartott Zeke-től.

– Nem érdekel, hogy Eren bátyja – jelentette ki hidegen. – Ha az utamba áll, megölöm. – Azzal vetett még egy utolsó pillantást Arminra, az aggodalom sötét árnyékot vetett az arcára, és hiába fájt a teste a robbanástól, ugyanolyan fürgén és könyörtelenül mozdult, mint mindig. Mielőtt Armin bármit is mondhatott volna búcsúzóul, elrugaszkodott az ablak párkányáról. Gyorsan mozgott, Armin az ablakból nézte, mennyi üzemanyagot fogyaszt, ahogyan azt is, hogy a pengéit sem kímélte. Akárhány óriás került az útjába, mindegyikkel végzett, mégpedig olyan könnyedén, mintha erre született volna. Persze akár az is előfordulhatott, hogy őt erre teremtették. Armin nem felejtette el, mi történt abban az évben, amikor Zeke meglátogatta őket. Erennel diskuráltak valamiről, és Armin mind a mai napig emlékezett barátja megváltozott arckifejezésére, meg arra, hogy többé nem úgy tekintett Mikasára, mint addig. Mindig volt valami a tekintetében, ami arról árulkodott, hogy többet tud a kelleténél.

– De ez így nem lesz jó! – nyüszítette. – H-ha… nem csinálunk semmit… mindenkit felfalnak az óriások, Eren pedig…

– Armin – vágta el a kétségbeesését Mina Carolina –, most nincs időnk ilyesmiken töprengeni! Hol van Mikasa?

– Eren után ment. – Armin megfordult, hogy a lányra nézhessen. Mina Carolina Carlának szolgált támasztékul az egyik oldaláról, míg a másikat Keith Shadis foglalta el. Ezen már senki sem lepődött meg, Carla is hálásan fogadta a segítséget. Shadis mindig is meghatározó szerepet játszott az életében, és ezen nem változtatott az a tény sem, hogy évekig nem találkoztak, miután férjhez ment Grishához.

Mina Carolina arca megvonaglott.

– Nick lelkész egy földalatti alagútrendszerről tett említést, ami kivezet minket innen. Oda akarja menekíteni Historiát és Kuklót. Historia nélkülünk egy tapodtat sem akar mozdulni, ráadásul most, hogy Eren… – Elcsuklott a hangja, ahogy felidézte, ami történt. – Armin, menj velük. Én… Nekem Eren után kell mennem. Csatlakozom Mikasához… Meg kell őt találnom, mielőtt… valami nagyon rossz történik.

– Mina…

– Minden egyes másodperc időveszteség! – csattant fel a lány. – A katonák körbevették a Reiss család kúriáját, védelmezik az óriásoktól! Emberéleteket veszítünk el ezekben a pillanatokban is, s mindezt miért? Azért, hogy mi, akik fontosak vagyunk… A királynő elmenekülhessen! Ne dobjuk félre ezeket az életeket időfecsérléssel, hanem cselekedjünk minél előbb! Mindannyian tudjuk, hogy nagyon okos vagy… éppen ezért kell most Historiával tartanod. – A hangja határozottan csengett. – Nem hagyhatod őt magára. Nem hagyhatod őt Nick lelkésszel! Jelen esetben… csak a nyers erő lesz elég ahhoz, hogy legyőzzük az óriásokat – magyarázta. – Nem akarunk elveszíteni… Ezért kell menned.

Armin megértette.

Valakinek mindig meg kellett mentenie, gondolta. Hármunk közül mindig is én voltam a leggyengébb láncszem. Eren… Mikasa… Ha Eren bajba is sodorta magát, az azért volt, mert nem tudta féken tartani a haragját, viszont sosem tartozott a gyengék közé. Nem úgy, mint én. Nekem csak az eszem maradt… Hogy át tudok látni bizonyos dolgokat. Hogy képes vagyok következtetni… De a közelharc… Nem az erősségem, ráadásul gondolnom kell most Kuklóra is. Ha Mikasa és Mina Carolina Eren után mennek, Historia és Kuklo rám lesznek utalva. Erwin parancsnok most is velük van, jutott az eszébe a férfi, lehet, hogy ketten ki tudunk gondolni valamit.

– Bízd csak rám, Mina!

– Vigyázz magadra!

– Te is!

Armin másodjára látta ugyanazt a jelenetet: Mina Carolina sem nézett vissza rá, de olyan vehemenciával iramodott neki, hogy teljesen meglepte. Mikasával ellentétben nem végzett az összes óriással, sőt ő inkább kerülte a harcba bocsátkozást. Teljességgel arra koncentrált, hogy megtalálja Erent, semmi másra.

– Hé, fiú. – Ugyanabban a pillanatban, amikor Mina eltűnt a szeme elől, erős kéz nehezedett a vállára. Hátrafordította a fejét, és Nick lelkész izzadó arcával találta szembe magát. A férfi szájából folyt a nyála, ahogy zihálva megkapaszkodott belé. – Ha velünk akarsz jönni, akkor jobb, ha mozdulsz. Nincs időnk!

Az idő, mosolyodott el Armin, jelenleg a legnagyobb kincs.

Menniük kellett.

Frieda Reiss szobája romokban hevert, a könyvek Ymir Fritzről és a múltról, érintetlenül hevertek a porban. Armin hezitált, mielőtt követte volna a lelkészt. A könyvek egyszerűen túl értékesek voltak ahhoz, hogy csak úgy otthagyja őket, közben viszont nem ért rá a tétlenkedésre. Vérzett a szíve, amikor lemondott róluk, de Erenre gondolt, akit igenis elrabolták, mert látszott rajta, hogy nem értette, mi történt, s ez a gondolat adott neki elég erőt, hogy megmozduljon. Nem nézett vissza, ökölbe szorított kézzel eredt meg Nick lelkész után.

Historia – karjában Kuklóval – várt rájuk. Erwin parancsnoknak nyoma sem volt. Csakhamar kiderült, hogy Hanji félrevonta őt valamivel kapcsolatban, még néhány perccel korábban, és azóta senki sem látta egyiket sem.

– Kifutunk az időből! – ismételte Nick lelkész sürgetően. – Nem érünk rá, hogy magukat hősöknek képzelő, ostoba emberekre várjunk! Most azonnal mennünk kell! Királynő, kérem, engedje meg, hogy kivezessem innen!

Historia Carlára pillantott, aki alig állt a lábán.

– Jól van – adta meg az engedélyt. – Menjünk.

– Hol van Eren?

Carla még magánál volt annyira, hogy felfogja, Eren nem tartott velük. Armin összeszorította a fogát; jobbnak látta, ha nem kezd bele a magyarázkodásba. Mégis mit mondjon egy beteg asszonynak? Hogy egy óriás magával vitte a fiát, és ahelyett, hogy a Felderítő Egység mozgósítani az erőit, hogy megtalálja, a többi óriással küzd, akiket a fia barátai hoztak a nyakukra? Avassa be mindenbe? Ezt kellene tennie?

Nem, sóhajtotta, ezt nem tehetem. A döntést látva Shadis helyeslően biccentett egyet. Változtatott a fogásán, és Carla beleegyezésével óvatosan a karjába emelte őt. Armin örült, amiért a férfi velük volt. Ha Erwin parancsnok nem is, legalább Shadis nem hagyta őket magukra. Intett Nick lelkésznek, hogy indulhatnak, az pedig csak erre várt, már mutatta is, hol rejtőzött mindeddig a titkos kijárat a kúriából.

– Lehet tudni, pontosan hova vezet? – kérdezte Armin homlokráncolva. – Az Alvilágba?

– Nem éppen – felelte Nick. – Egy elhagyatott templom közelében fogunk felérni. A templom… a Reiss család birtokában áll azóta, hogy léteznek a falak. Ott szoktak imádkozni a falakért… és a felmenőik lelki üdvéért.

– Nem is gondoltam volna, hogy ennyire vallásosak voltak – suttogta erre Historia. – Az anyám… Amennyire emlékszem, nem érdekelte semmi ilyesmi. Egyetlen egy valamiben fedeztem fel ilyesmit, amikor engem démonnak kiáltott ki. Sosem szeretett… és minden egyes nap azt kívánta, hogy bárcsak ne születtem volna meg.

– Ami volt, az elmúlt, királynő – mondta Shadis rekedten. – A jelenre kell koncentrálnia. – Ezt mindenképpen vigasztalásnak szánta, s Historia értékelte: hálás, ragyogó mosolyt villantott, miközben szorosabban ölelte magához Kuklót.

– Sok mindent nem tud még a családjáról, királynőm.

– Kitalálom. – Armin fanyarul elmosolyodott, ahogy meghallotta ezt. – Maga lesz az, aki mindenbe beavatja majd Historiát. Mert maga az egyetlen, aki segíteni tud neki. Aki törődik vele, ha már a családja nem.

– Ezt egy szóval sem mondtam – rázta a fejét Nick. – Vannak dolgokról, amikről én sem tudok.

– M-maga… – Armin vicsorogni kezdett, a lelkész azonban hirtelen megállt. Összevonta a szemöldökét, és most először, hogy találkoztak, tetőtől talpig végigmérte Armint. Bizonyára nem tetszhetett neki, hogy egy ilyen erőtlen kis senki tiszteletlenül beszélt vele, a megvetés az arcára volt írva. – Nézze, engem nem érdekel, mit gondol rólam, de…

– Hasonlítasz valakire, fiú. – Nick lelkész meglepte; egyáltalán nem azt mondta, amit várt. A megvetés nem tűnt el az arcáról, a szeme viszont összeszűkült. Végül elfordította a fejét, majd ezt követően a testét is. A hátát mutatta Arminnak, amikor megismételte az előbbi mondatát: – Hasonlítasz valakire. – De csak ennyit mondott, semmi többet. – Valakire, akit ismertem. – És semmi másra nem volt hajlandó, még akkor sem, amikor Armin előrevetve magát megragadta a karját.

– Maga mégis miről beszél?

A helyesebb kérdés az lett volna, hogy kiről, Armin viszont nem érzett késztetést, hogy végiggondolja. Nick lelkész így sem méltatta válaszra, mintha nem is neki címezte volna a mondandóját, hanem saját magával közölte a tényt. Valakire, akit ismert, valakire, aki emlékeket idézett fel benne.

De miért mondta ki hangosan? Miért mondta el Arminnak?

Miről és kiről beszélt?

Armin a férfira nézett, és a rossz érzés, amit Mikasa korábban emlegetett, lassan kúszott végig a testén, hogy helyet foglaljon a gyomrában. Hányingere támadt, a torkában pedig gombócot érzett. Sokszor fordult elő vele, hogy a félelem egyenesen megbénította, ezúttal mégsem félelemként tudta meghatározni a benne bujkáló valamit. Ideges kíváncsiság? Csipetnyi aggodalom?

Valami történni fog, súgta egy kishang a fülébe. Valami közeledik. Valami nagyon rossz, megállíthatatlan.

Nick lelkész nem válaszolt.

Egyszer sem válaszolt.

** * **

– Hol van Historia?

Erwin parancsnok a homlokát ráncolva nézett körbe a helyiségben. A szobának az a sarka, ahol elvált Historiától és Kuklótól, kongott az ürességtől, de hiába forgolódott, nyitott be a szomszédos helyiségbe, senkit sem talált. Egyedül a romok, törmelékek fogadták, a Reiss család gyönyörű háza már aligha emlékeztetett önmagára. A felderítők az életüket kockáztatva és áldozva védték, hogy időt nyerjenek azoknak, akik még odabent tartózkodtak. Például a királynőnek és a királynő gyermekének, akiket Erwin elvesztett.

– Nem azt mondtad, hogy itt fog várni rád? – Hanji arca elkomorult. Feljebb tolta az orrán a szemüvegét, és amikor a szeme sarkából a férfira pislogott, idegesen simította az ujjait a feltűzött hajába. – Elmentek volna nélküled?

– Megmondtam neki, hogy ne mozduljon.

– Volt még vele valaki?

– A gyermekén kívül? – Erwin arca megnyúlt. – Az a lelkész… Nick.

– Nick. – Hanji nagyot sóhajtott. – Nem tetszik ez nekem. Gondolod, hogy elvitte volna?

– Erőszakkal biztosan nem – rázta a fejét Erwin. – Túlságosan is tisztelte. Azt tudom elképzelni, hogy meggyőzte, hogy menjenek minél előbb és ne várjanak ránk.

– Nem tetszik ez nekem. – Hanji magát ismételte, s egyszerre tűnt bosszúsnak és komornak. – Hol akartak kimenekülni? Jól értettem, hogy egy titkos alagutat említettél? Ami egy templomhoz vezetne?

– A Reiss család birtokában áll. Ha jól értettem, nemcsak egy közönséges templom. Az alagútrendszer folytatódik, a templom alatt… a föld alatt… úgy van kiépítve, hogy egy tizenhárom méteres óriás könnyedén fel tudjon egyenesedni. Ott örökölték az erőt, amivel Historia nővére, Frieda is rendelkezett.

Hanji hümmögött, miközben bólintott.

– És most mit csináljunk? – kérdezte. – Utánuk menjünk minél előbb?

Erwin szeme összeszűkült, ahogy végiggondolta. Sürgette őket az idő, a legjobb döntést kellett meghoznia ahhoz, hogy sikerrel járjanak. Eren Jaegert, ha igazak voltak a hírek, elrabolták, a fővárost pedig ellepték az eszetlen óriások, amelyeket a Bestia valamint a Nőstény Óriás irányítottak. Nemcsak öldökölniük kellett az agyatlan dögöket, hanem megoldást kellett találniuk a két Intelligens példányra is.

Ha élve el tudnánk fogni őket… vagy legalábbis valamelyiküket…

– Keresd meg Levit – sandított végül a nőre. – Ő az egyetlen, aki meg tudja csinálni, amit kiötlöttem.

Hanji nem kérdezett, pedig az arcára volt írva, hogy majd’ megőrjítette kíváncsiság; azonnal hátat fordított, s mire Erwin kettőt pislogott, már híre-hamva is elenyészett.

Ennek működnie kell, gondolta. Ezzel… végre csapást mérhetünk az ellenségre… Az emberiség… diadalmaskodhat az óriások felett.

Elmosolyodott, majd megvakarta a tarkóját.

Igen, győzködte magát, ezt kell tennünk.

** * **

 – Ott van! Közeledik!

– A Nőstény Óriás!

– A kurva életbe, nagyon gyors!

– Hol a pokolban van az erősítés?!

– Megették őket!

Levi megtörölte a véres kezét a kendőjében, majd elhúzta a száját, amikor észrevette, hogy az óriás bűzlő vére a köpenyére is fröccsent. Alig győzték irtani az óriásokat – mintha egy egész városnyi bukkant volna fel belőlük –, ráadásul az sem könnyített a helyzetükön, hogy a képzetlen Katonai Rendőrség szó szerint tálcán kínálta magának a szörnyeknek. Az óriások, miután tele lett a gyomruk, annyit hánytak ki belőlük, hogy Levi érezte, ahogy a sajátja felkavarodott a sok látványtól.

– Hadnagy – csendült fel Petra hangja –, az evakuáció, mondhatjuk, hogy befejeződött. – A lány kifulladva érkezett meg; csupán a kézfejével mert végigsimítani a bőrén, ugyanis tetőtől talpig mocskos volt.

Levi figyelmen kívül hagyta; a lényeg érdekelte.

– A királynő? – kérdezte. – Biztonságban?

– Őket nem tudom – rázta meg a fejét –, de Erwin parancsnok is az épületben tartózkodik.

– Akkor az a szarházi biztosan elintézte, hogy épségben kijussanak. – A Nőstény Óriás felé pillantott, aki agyontaposta az egyik szerencsétlent a Katonai Rendőrségből, egy másikat pedig a földhöz vágott. Az is azonnal szörnyethalt. – Ezek a rohadékok is a lehető legjobbkor időzítettek – morogta. – Nemhogy a többi csapat érkezne Trostból, nekünk kellett volna visszatérnünk hozzájuk! Remek!

Petra az ajkába harapott. Ha meg is volt a véleménye a történtekről, nem hangoztatta, és ezért Levi nagyon tisztelte. Azért meg pláne, hogy csak udvariasan ennyit kérdezett:

– Mi a parancsa, uram? Mit tegyünk? Próbáljuk megkeresni Eren Jaegert?

Levi lehunyta a szemét.

Eren… Igen… Mit is tegyünk?

Eren után kellett volna mennie, amikor az óriás kiugrott vele, de a gyermekkel a karjában… Életében először nem tudta, hogy mit tegyen. Fognia kellett volna a kölyköt és valamelyik társa kezébe nyomnia, majd gyors felfegyverkezést követően azonnal Eren után erednie, azonban az óriások elérték a királyi rezidenciát. A támadás váratlanul érte őket, és Levinak elsősorban a bent tartózkodók biztonságát kellett megszerveznie. Megszámlálhatatlan emberéletbe került, amíg elég katonát szerzett, hogy védje a királynőt, aztán még többe, hogy ki is tartsanak. Újra kellett töltenie a tartályokat is, hogy legyen elég üzemanyaga, és a percek rohamosan teltek, az idő mintha szánt szándékkal ellenük játszott volna.

A szaros kölyök… Pont most keveri magát bajba?

De miért kellett volna megvédenie? Sinára, a kölyök át tudott változni egy kibaszott tizenöt méteres óriássá! Az a nyomorult, amelyik elragadta, fele akkora lehetett, játszi könnyedséggel legyőzhette volna, ha akarta.

Bizonyára ismerte, következtette ki. Ő lehet a sokat hallott ötödik óriás. Róla kevés említés esett. A Katonai Rendőrség eleinte nem négy, hanem öt fiatalt hajkurászott az éjszakába nyúlóan, aztán a Titánokként elhíresült bűnszervezet létszáma hirtelen megcsappant egy kicsit. Senki sem tudta, mi történt, a pletykásabbak azt gyanították, hogy valamin összekaptak a kölykök, ezért távozott az ötödik tag. Levi nem vonta kétségbe ezt az elméletet, de ő sokkal komolyabb dolgot sejtett, mint holmi civakodást; most már ismerte a Titánokat és tudta, hogy a szervezet mögött milyen mögöttes cél húzódott meg. Vajon ellenségek lettek? A valódi kérdés inkább az volt, hogy vajon valóban Eren élete forgott kockán azon, hogy most megmentik-e vagy sem. Ha tényleg félreértelmezték, Eren pedig… végül is nem harcolt az óriás ellen, önszántából ment vele, nem? A Nőstény meg a Bestia pedig nyilvánvalóan azért érkeztek, hogy időt nyerjenek a társuknak! Mi másért vihették vásárra a bőrüket, ha nem azért, hogy megmentsék Erent?

– Levi!

Legnagyobb meglepetésére Hanji szakította ki a gondolataiból. Elég volt egy pillantást vetnie a nő arcára, hogy tudja, valami történt. A Nőstény Óriás újabb katonát zúzott össze, mintha csak egy rongybaba lenne a számára, majd lassan a háztetőn szobrozó felderítők felé fordította a fejét. Levi farkasszemet nézett vele, és a hideg, érzelemmentes tekintet egészen jeges-kéknek látszott.

Szörnyeteg, gondolta, igazi szörnyeteg vagy.

Az óriás szája széle felfelé rándult, mintha mosolygott volna.

– Mondjad, pápaszem!

– A királynő… A királynő eltűnt!

Levi megfeszült.

Mégis mi a büdös franc folyik itt?!

** * **

A templom első ránézésre tényleg csak egy közönséges templomnak tűnt, bárkit megtévesztett volna. Nem csoda, hogy a Reiss család ezt választotta rejtekhelyéül, az alatta meghúzódó alagútrendszerről soha senkinek nem beszéltek, ahogyan számos más dolgot is megtartottak maguknak, mint például az óriássá változó emberek képességét. Armin nem értette, mi célt szolgált ez a titkolózás. Mi lehet olyan szörnyű, ami miatt meg kellett hamisítani az emberiség történelmét? Mit rejtegethet még a Reiss család? Hogy értette azt Historia, hogy a nővére, Frieda néha egy teljesen más ember volt? És mi mindent tudhat Eren? Mi a szörnyűség, amit még ő sem hajlandó elmondani?

– Odalent lesznek a legnagyobb biztonságban…! – krákogta Nick lelkész. – Királynőm, ön mindig is odatartozott. Ön az egyetlen, aki…

– Ne! – Carla felzihált, amikor meglátta a templomot. Ekkor tudatosulhatott benne, hogy hova érkeztek, hogy mi történt velük, és Armin összeráncolta a homlokát: Eren édesanyja árnyalatokat sápadt néhány másodperc leforgása alatt. – Nem mehetünk oda! Csak oda ne!

– Carla – érintette meg az arcát Shadis –, nyugodj meg. Hallottad a lelkész urat, jelenleg ez az egyetlen hely, ahol biztonságban lehetünk.

– Nem! Ez nem biztonság!

– Mrs. Jaeger… – szólította meg Armin bátortalanul. – Én nem hiszem, hogy…

– Ez a hely az utolsó, ahol biztonságban lehetünk!

Armin nyelt egyet, mielőtt megszólalt volna:

– Ha az óriások valóban elözönlötték Mitrast, akkor nem hinném, hogy a felszínen túlélhetjük. – Igyekezett nyugodt hangon beszélni, maga a puszta látvány így is annyira felzaklatta Carlát, hogy reszketni kezdett tőle. – Vagy esetleg… – folytatta óvatosan –, tud valamit, ami miatt… nem kellene lemennünk?

– Minden odalent történt – suttogta erre Carla. – Az erőt… ott örökölték át. – A szavai összefüggéstelen motyogásnak tűnt annak, akit nem avattak be mindenbe; Shadis arcán zavar suhant át, de nem kérdezett. Ellenben Armin! Ő ekkor kezdte megérteni, hogy Eren anyja mire utalt.

– Akkor is mennünk kell – jelentette ki. – A rossz emlékek ellenére is.

Carla összeszorította a fogát.

– Az óriások… a semmiből jelentek meg? – kérdezte erőtlenül. Armin bólintott. – Mégis… mennyi mindent tudtok? Tudjátok… a kilenc óriás történetét? Tudjátok… a falak múltját? Hogyan? Miből? – Hirtelen tágra nyílt a szeme; úgy látszott, teljesen magához tért. Az ereje nem tért vissza, de határozottabban szegte fel a fejét, s már kevésbé remegett. Ahogy emlékezett és próbált a múltjában kutakodni, mintha meglelte volna a bátorságát – legalábbis Armin csak erre tudott gondolni.

– H-hol van a fiam? H-hol van Eren?

– Eren, ő…

– Hamarosan találkozhat vele, asszonyom. – A hűvös, idegen hang Armin háta mögül csendült fel. Abban a pillanatban, hogy a fiú meg akart fordulni, kés éle nyomódott a torkának. Kar fonódott a teste köré, teljesen sakkban tartva őt. Nem láthatta a férfi arcát, Carláét és Historiáét viszont nagyon is, mind a ketten elsápadtak.

– Armin! – sikoltott fel a lány; karjában Kuklo megszeppent az események váratlan fordulatától.

Armin forró leheletet érzett a fülénél, a torkánál meg azt, hogy a kés erősebben feszült neki. Meleg vér csordult le a nyakán, az éle megsebezhette a bőrét, de nem annyira, hogy erősen fájjon. Így is felszisszent, az ijedtség pedig lemerevítette. Mozdulni sem tudott, nemhogy gondolkodni!

– Emlékeznek rám, Ms. Reiss? – A kérdés elsőre úgy tűnt, Historiának lett címezve, mégis Carla szemében villant fel a dühös fény. Ebből Armin megértette, hogy a férfi valójában Carlának szánta, csupán a leánykori nevét használva. Armin gyakran megfeledkezett róla, hogy Carla ugyanolyan Reiss volt, mint Historia, hiszen így lehetett Eren unokatestvér a lánnyal, akit mindenki Krista Lenzként ismert.

Carla rávicsorgott.

– Torokmetsző Kenny – mondta, mire Armin döbbenten szisszent fel. Torokmetsző Kenny nevét az is ismerte, aki nem a fővárosban lakott. A férfi, aki úgy gyilkolt, hogy elmetszette áldozatai torkát… Aki Historia édesanyját is megölte! Armin Historiára nézett, a lány reszketett, ahogy az elméjébe villantak a képek a múltjából. Hogy is felejthette volna el az anyja halálát? Az orra előtt történt… Ő is majdnem odaveszett, amikor elrabolták.

– Gondolja végig a tetteit. – Torokmetsző Kenny most Shadishez beszélhetett, aki fegyvert rántott, hogy megvédje őket. – Egyértelműen túlerőben vagyunk. – E szavak alig hagyták el az ajkát, amikor Armin végre meglátta a társakat, akikről beszélt. A felfegyverkezett alakok hirtelen tűntek elő, teljesen körbevették őket.

– Mit akar? – Armin megkönnyebbült, amiért legalább a hangja nem remegett. – Historiát?

– Őt is – hangzott a válasz. – De elsősorban nem miatta vagyunk itt.

Armin Carlára nézett.

Az asszony elfintorodott.

– Bármit is akartok, elmehettek a francba, Kenny! Bárcsak Uri végzett volna veled, amikor lehetősége adódott!

– Bárcsak hallgatott volna Rodra? – kérdezte Kenny gúnyosan. – Hát persze, hogy ez lett volna az egyetlen épeszű megoldás! De Uri a barátom volt. – A hangja megszelídült, ahogyan az érintése is. Armin bezzeg így sem tudta kitépni magát a karjából. Mert gyenge vagyok, gondolta, mert nem vagyok olyan, mint Mikasa vagy Eren. – Szerettem őt – hallotta a férfi suttogását –, éppen ezért, mivel csak egy tudatlan senkivé lett, Ms. Reiss, nem foglalkozom magával. Nem azért jöttem, hogy Rod elé cipeljem.

– Rod! – Carla diadalmaskodva kiáltott fel. – Tehát ő is benne van ebben a mocskos dologban!

– Hát persze. – Kenny meglepettnek tűnt és értetlennek. – Mégis miért ne lenne benne?

– De ha nem miattunk van itt… – szólalt meg hirtelen Historia. – Akkor miért? Kuklóért? – A lelkészre pillantott. – Maga… szintén benne van ebben az összeesküvésben?

– Sinára, dehogyis! – döbbent meg Nick lelkész. – Én…

– Köszönöm, hogy emlékeztet, királynőm – bólintott Kenny. – A lelkészről megfeledkeztem. – Fejével intett a társainak, mire ketten is kiváltak, hogy körülállják Nick lelkészt. Historia felsikoltott, mikor a penge megvillant a kezükben. – Öljétek meg, csak a baj lenne vele. Nem kellenek felesleges utasok odalent.

Felocsúdni sem tudtak a döbbenetből, minden annyira gyorsan történt. Nick lelkész felkiáltott, Historia pedig érte próbált kapni, mintha csak egy érintéssel megakadályozhatná a szörnyűséget; az egyik alak fültől fülig elvágta a lelkész torkát, aki hörögve, a saját vérében fuldokolva halt meg a szemük láttára.

Torokmetsző Kenny ekkor megpenderítette Armint. Végre egymás arcába bámulhattak, és Arminnak elakadt a lélegzete az ismerős vonásoktól.

– A-az n-nem lehet… – nyöszörögte. – M-maga…

– Ezért megfizetsz, Ackerman! – vicsorogta Carla. – Keservesen megfizetsz!

– Ackerman?!

Armin rettenve vetette hátra a fejét.

Kenny, gondolta, Kenny Ackerman. Mi köze van… Mikasához?

Kenny elmosolyodott.

– Armin Arlert – ejtette ki a fiú nevét. – Végre megtaláltunk.

– H-hogyan?

Kenny elfordult tőle.

– Most már indulhatunk. Megvan, akiért jöttünk.

Később, amikor Historia apja, Rod Reiss elé lökték, és a magasban kiláncolva felfedezte Erent, még mindig nem értette. Valamiért mindenki hallgatott. Valamiért senki sem magyarázta a nyilvánvalót, ő pedig nem mert belegondolni. Rod Reiss ostobaságot fecsegett. Az nem lehet, hogy arra készül, hogy…

Csak nem akarja… hogy felfaljam Erent? A páni félelem úrrá lett rajta. H-hogyan is tehetném? A-ahhoz óriásnak kéne lennem… De é-én… ember vagyok!

Rod Reiss ránézett.

– Minden rendben lesz, kölyök – mondta vigasztalóul. – Csak egy kicsit fog fájni, utána állítólag nem emlékszel semmire. Bár én ezt nem tudhatom. Én sosem változtam át ilyen szörnyeteggé… De ez nemcsak egy átok, kölyök, hanem áldás.

Arminnak elállt a lélegzete.

Nem!

– Ez egy igazi áldás lesz – folytatta az alacsony férfi –, mert innentől kezdve a kezedben lesz az óriások irányítója. Az erő ugyanis, amit adok neked, a Koordinátor ereje. Képes leszel vele irányítani az eszetlen óriásokat. Azok bármit megtesznek majd neked… Akár azt is, hogy felépítsenek három falat, hogy megóvjanak bennünket a kinti világtól. Akár arra is képes leszel, hogy kitöröld az emberek emlékezetét… Ahogy Frieda is megtette Historiával. Ahogy az első falakon belüli király is megtette az embereivel.

– M-maga… – nyögte Armin sokkoltan. Kezdte megérteni, de nem akarta érteni. – M-miről beszél?

– Minden rendben lesz, kölyök – ismételte Rod, és Eren ekkor ismét vakmerő lépésre szánta el magát. Kegyetlenül megbánta, mert a száját is betömték, nehogy elharaphassa a nyelvét. Nyál fröccsent mindenfelé, Eren az anyagba mormogott, és Armin a saját könnyeinek ízét érezte a szájában.

Minden rendben lesz, ez visszhangzott az elméjében, aztán apró szúrást érzett a karjánál, s a halovány fájdalom hirtelen irdatlanná erősödött. Tehát így történik, gondolta, így változnak óriássá az emberek. Az óriások egytől-egyig emberek, akiket azért gyártanak, hogy elpusztítsák az emberiséget. Az emberek azok, akik egymás vesztét akarják. Mindenről… mi, az emberiség tehetünk.

És más is az elméjébe villant.

Vajon mit lát utoljára egy ilyen pórul járt ember?, töprengett el. Ezt? Az aranysárga fényt?

Erenre nézett, miközben az aranysárga fény körbeölelte a testét, s megpróbált mosolyogni.

Semmi baj, Eren, gondolta. A barátom vagy… Szeretlek.

Aztán nem gondolt semmire. Többé már nem.

A fény bevonta az alakját, az értelmes gondolatokat pedig mintha kiszívták volna az agyából. Minden más lett. Minden egy soha véget nem érő rémálommá torzult, egy lázálommá, mert égett a teste, lángolt a bőre és a gyomrát éhség kezdte marcangolni.

Eren nem létezett.

Armin sem létezett.

Csak az óriás volt, aki táplálék után keresett, mert az ösztöne vezérelte. És amire vagy akire vadászott, azt meg is lelte. Magasan csüngött, furcsa, csilingelő láncokkal a testén, és a szörnyeteg, aki arra ösztökélte, hogy egyen mielőbb, tépje szét az embereket, megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy elpusztítsa.

Mintha belé lett volna kódolva, hogy ezt kell tennie.

Mintha nem tehetett volna mást, csak ezt.

Elindult hát, hogy befejezze küldetését.

---

– EREN! – sikoltotta Mikasa, amikor Armin keze kinyúlt, hogy megragadja, de a sikoltása mit sem ért, mert azzal nem állíthatta meg. Kenny és az emberei mindenhol ott voltak, ahogyan Rod Reiss is – igaz, ő inkább gyáván megfutamodott, nehogy véletlenül felfalják. Nem akart a saját csapdájába esni, ezért nem bízta a véletlenre.

Eren úgy érezte, mintha a tüdejéből kipréselték volna a levegőt – Armin úgy zárta a szorításába, akár egy rongybabát –; a rongytól a szájában még kiáltani sem tudott, pedig legszívesebben azzal együtt vért is köpött volna a földre. Öklendeznie kellett az óriás – nem Armin, az óriás, emlékeztette magát keserűen – erejétől, de még ezt is elvették tőle. Semmit sem tudott tenni, sem átváltozni, sem vergődni. Semmilyen módon nem tudott harcolni a szabadságáért, sem az életéért. Bármi is járt Rod Reiss undorító kis fejében, kivételesen sikerrel megvalósulni látszott; hiába bukkant fel a semmiből a Felderítő Egység meg annak két legerősebb katonája – Mikasa és Levi kombinált támadása lényegesen maga alá gyűrte Mike erejét, legalábbis Eren szemében –, a katasztrófát nem lehetett már megállítani. A legrosszabb már megtörtént: elvesztették Armint.

Így minden mindegy. Én… elbuktam. A felismerés hidegzuhanyként érte. A remegése abbamaradt, ahogy erre rádöbbent; nem kapálózott többé, igaz, azt is csak próbálta merte, nem ténylegesen megtenni, s lassan felemelte a fejét, hogy Armin szemébe nézhessen. Barátja óriásalakja nagyon hasonlított az emberi alakjára, csupán a keskeny nyakon hatalmas fej pihent. Eren sikítani tudott volna a tehetetlenségtől.

– EREN! – Mikasa újból a nevét kiáltotta. Megpördült a levegőben, s kivont karddal rontott az őt támadó katonákra. Kenny emberei fel voltak fegyverkezve, ráadásul kardok meg kések helyett puskákat is hoztak magukkal. Eren fegyverropogást hallott, minden irányból tüzeltek, Mikasa pedig olyan hangot hallatott, miközben átverekedte magát a golyókon, amilyet még sosem. Felbőszült vadállatként nyomta a kardját az egyik szőke nőnek, kiütve a kezéből a puskát. A nő káromkodott és a fogát csikorgatta, Mikasa viszont nem tágított. – EREN! TŰNJETEK AZ UTAMBÓL, ROHADÉKOK!

Eren elfordította a fejét Arminról, a felderítőket nézte. Levi osztagából Petra és Oluo kombinált támadást kísérelt meg a katonák ellen, szédületes összhangban mozogtak, látszott rajtuk, hogy számtalan csatát megvívtak már egymás oldalán; Gunther és Eld ezt egészítette ki, mesterivé fejlesztve azt. Rajtuk kívül Hanji osztagvezető és elmaradhatatlan cimborája, Moblit is belevetette magát a harcba, sőt maga Erwin parancsnok is! Eren tehetetlennek érezte magát, ahogy a harcolókat figyelte; igazából az is volt: kikötözve, a magasban, Armin szorításában mit sem tehetett. Kiáltani sem tudott.

A láncok nem szakadta el, ahogy Armin magához rántotta a testét, a csuklóin haragos vörös nyomok látszódtak ki a fém alól.

Nem érhetett így véget.

– EREN!

– FEL FOGJA FALNI! – kiabálta Petra. – CSINÁLJATOK VALAMIT!

– ÖLJÉTEK MEG AZ ÓRIÁST!

– GYORSAN!

Mikasa felszisszent, amikor hárították a csapását. A felderítők közül néhányan Eren és Armin felé vették az irányt, minden hangját ki kellett eresztenie, ha magára akarta vonni a figyelmüket. Eren megrettenve hallgatta.

– NE, AZ ÓRIÁS ARMIN! NEM ÖLHETIK MEG!

– Armin?

– NE BÁNTSÁTOK! ARMIN! NE!

– Armin?

A zavarodott suttogás Eren háta mögül érkezett. Eren úgy akarta csavarni a testét, hogy hátra tudjon fordulni, ám ezt nem sikerült kivételeznie. A hangot viszont ezer közül felismerte volna, Mina Carolina volt az.

– Eren! – suttogta megrendülten. – Tarts ki! M-megoldjuk!

Meglazította a rongyot a szája körül, így Eren végre ki tudta köpni azt. Az egész szája elzsibbadt, ahogy folyamatosan abban kellett tartania, de nem érdekelte. Megmozgatta egy kicsit, aztán nem tudta megállítani magát, a szavak feltörtek belőle, sürgető kétségbeeséssel kiáltott.

– NEM ÖLHETIK MEG!

A könnyek a szemében csillogtak, amikor Armin végre eltépte a láncait. Úgy emelte fel a testét, mintha csak egy baba lenne, és ahogy szélesre tárta a szájat, felkészült rá, hogy beletuszkolja. Eren szíve kihagyott egy dobbanást a félelemtől. Nem a haláltól félt, az régóta nem izgatta, sokkal inkább a gondolattól, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy kiszabaduljanak a föld alól és visszaállítsák a békét Mitrasban.

Nem ölhetik meg, gondolta. Ezt… nem tehetik. D-de h-hogyan csináljam? H-hogy állítsam meg… anélkül, hogy megölném?

A válasz anélkül született meg benne, hogy alaposan megrágta volna magában: a szájához emelte a kezét, alig tudta kihúzni Armin szorításából, és miközben barátja szemébe nézett, lassan cselekedett. A harapása forró volt és éles, átszakította a bőrét, s a nyelvére meleg vér robbant be.

– EREN!

– EREN!

Mindenki a nevét kiáltotta.

Az aranysárga fény feltört, beborította az egész helyiséget, Eren pedig kitépte magát Armin halálos markából. Óriás esett óriásnak, barát barátnak, és Eren nem hallotta többé Torokmetsző Kenny vagy Rod Reiss dühös káromkodását – Rod Reiss gyáva féregként annyira megfutamodhatott, hogy rég otthagyta őket.

– ÉLVE KELL ELFOGNI! – harsogta Hanji. – MINDEN ERŐTÖKKEL AZON LEGYETEK, HOGY ÉLVE FOGJÁTOK EL AZT AZ ÓRIÁST, MEGÉRTETTÉTEK?! AZ A FIÚ ARMIN ARLERT, EGY AZ OSZTAGOMBÓL!

– ÉRTETTÜK, OSZTAGVEZETŐ!

– TARTSÁTOK MAGATOKAT A TERVHEZ! – erősítette meg a parancsot Erwin is.

– IGENIS, PARANCSNOK ÚR!

Eren követni sem tudta. Egymásnak ugrottak Arminnak. Armin óriása olyan apró volt az övé mellett, hogy akár el is taposhatta volna, ha akarta volna. De nem akarta. Armin a barátja volt, és ha már meggyőzte Hanjit, hogy ne öljék meg, mindent meg kellett tenniük, hogy megmentsék.

Egy eszét vesztett óriás…, nyelt egyet, ahogy erre gondolt, csak úgy nyerheti vissza az öntudatát, ha felfal egyet az Intelligensek közül. Ez azt jelenti, hogy Arminnak a kilenc közül kell megennie valakit. Vagyis… nyolc közül, mert én kettőt érek. D-de… kit áldozzak fel? K-kitől vegyem el az életét? Bertolt… Reiner… Annie… Ymir… Zeke… V-vagy… valaki mást… Tágra nyílt a szeme, miközben az öklével Armin arcába vágott. Vér fröccsent mindenfelé, eltörte Armin orrát. Zihált. A forróság mindenhol körülölelte, mintha lázas lenne. Majdnem elájult tőle. Armin… Mit csináljak… ARMIN!

Újra ütött, rúgott és harapott. A foga Armin testébe mélyedt, felszántotta a bőrét. Vért látott, megcsonkolt testet, Armin nyakszirtjét… Ha egy kicsit hajolt volna, ha egy kicsit élesebben harap… Ha egy kicsit…

ARMIN!

A nyakára hajolt, de miért is?

Véget vetni?

Minek?

És ekkor megszakították a kapcsolatát az óriásával. Ekkor valaki kimetszette őt a nyakszirtjéből, s félig felnyitva a szemét, homályosan látott minden mást. Egy alakot, aki köpött egyet, miközben kirángatta a forróságból.

– Azt hiszed, hogy ennyivel vége, Eren?

Torokmetsző Kenny volt az.

– Gyerünk, fiú! – szólította fel Armint. – Edd meg a kölyköt!

– Eresszen! – Eren vergődni kezdett. – Ezt nem…! Armin!

– Már nem érdekled őt, kölyök! – röhögött Kenny. – Ő már csak egy agyatlan óriás, aki csak a kaját látja benned! Ő már nem a barátod! Finomabb vagy kajának, mintsem barátnak! – A röhögés még inkább rázni kezdte. Armin felé taszította, és Eren, aki az átváltozástól gyengének érezte magát, megbicsaklott térddel zuhant előre.

– Te mocsok! Ezért keservesen meg fogsz fizetni!

– Azt aligha hiszem! – nevetett Kenny. A következő pillanatban a nevetése viszont lehervadt az arcáról. Eren szeme tágra nyílt, mikor észrevette Mina Carolinát a férfi mögé lopózni. A lány teste megfeszült, ahogy a kardjával suhintott; valahogy sikerült megtalálnia a megfelelő szöget átszúrta Kenny lábszárát. A következő csapással a háta közepét célozta, Kenny azonban, bár megtántorodott az élesen jelentkező fájdalomtól, meg tudott pördülni, hogy torkon ragadja a lányt. Eren Minával együtt kiáltott fel. – Ribanc!

– Er… en… – hörögte a fiú nevét. Kenny a magasba emelte, a kés megcsillant a kezében. Torokmetsző Kenny, egyedül ez járt Eren fejében.

– Mina!

Ugrani akart, hogy segítsen a lánynak, ám ekkor ismét húsos ujjak fonódtak a testére. Armin felbőszült óriásteste ezúttal olyan erővel rántotta magához, hogy Eren nekivágódott a falnak, s egy pillanatra még a tekintete is elhomályosult. Vért érzett maga körül mindenhol, és amikor ismét tisztán tudott látni, Armin hatalmas nyílt szájával nézett farkasszemet. A fogak a bőrébe fúródtak, mélyen, a csontig, azon is túl…

Eren felsikoltott.

– Kenny, hagyd békén! – kiáltotta el magát Levi. – Itt vagyok!

– Levi?

Eren ismét sikoltott.

Csont roppant, hús szakadt, és a fájdalom olyan intenzívvé vált, hogy minden elsötétült előtte. A vérveszteségtől az ájulás szélére sodródott, s félig az öntudatba kapaszkodva érzékelte, hogy Armin beljebb nyomja a szájába a testét, miután leharapta a lábát, Kenny pedig Mina hajába markolva végighúzta a kése élét a lány torkán.

NE!

Mina a földre hanyatlott.

Minden gyorsan történt, ijesztően gyorsan.

Fegyverropogás hallatszott, de nem Kenny embereitől. Kenny emberei egymás után hullottak alá. Valaki nekiment Arminnak – Petra szédítő tempóban, Elddel és Oluóval az oldalán, őket Mikasa követte, aki maga alá gyűrt… Eren megszámolni sem tudta, hány katonát Kenny csatlósai közül.

Eren a földre zuhant, a fájdalomtól semmit sem látott.

S-semmi baj, zihálta. Ú-úgyis… v-visszanő… nem igaz?

Megragadták a testét, és ekkor a kétségbeesés szülte a mozdulatait, csapkodni kezdett és rettegni, öklendezni és hányni. Levi hadnagy megtartotta a fejét, amíg kiadta magából a gyomra tartalmát, közben viszont ingerülten szitkozódott. Kenny felé sandított, ám egyikük sem látta a férfit. Sietve hátrasimította Eren haját, és a fiú szemébe bámult.

– Eren, jól vagy?

– A-a l-lábamat… leszámítva?

Levi szemében szokatlan fény villant. Düh vagy aggodalom? Eren nem tudta beazonosítani.

– Segítek – mondta, és változtatott a pozícióján. Eren a nyaka köré kulcsolta a kezét, úgy húzta fel magát, és valahogy sikerült a férfi karjába kecmeregnie, lábatlanul, vértől csatakos ruhában. Levi egész testét összevérezte, mégsem számított. A férfi nem szólta meg, sőt határozottabban fogta meg. – Elmegyünk innen – közölte. – A többiek… uralják a helyzetet.

– Armin…

– Gondoskodnak a barátodról – nyugtatta meg. – Nem fogják megölni.

– Mina… – Erennek újabb név jutott eszébe. Levi erősebben szorította. A levegőbe emelkedtek, s Eren tudta, hogy így, hogy a karjában cipelte őt, még bonyolultabban használhatta a manőverfelszerelést; a lehetősége lekorlátozódtak. Ha Kenny utánuk eredt volna… De Mina átszúrta Kenny lábát, Kenny meg… – Kenny…

– Megoldják.

– Rod…

– Megtaláljuk…

Eren megremegett.

– Ne hunyd le a szemed, Eren – hangzott az utasítás; a férfi hangjából mintha aggodalom csendült volna ki.

– Ennyitől… nem halok meg.

– Tudom – érkezett a felelet –, de akkor se hunyd le. Nem ájulhatsz el, mert akkor nehezebb leszel. – Nem ájulhatsz el, mert akkor a frászt hozod rám, nem ezt akartad inkább mondani? Eren kételkedett benne, hogy a súlya meggátolta volna Levi hadnagyot, az emberiség legerősebbjét abban, hogy megvédje őt.

A szigorú parancs ellenére mégis megtette. Érezte, hogy ólmos fáradság nehezedik a szemhéjára, s hiába próbált küzdeni ellene, mégis elbukott. Megrezzent a szemhéja, a sötétség pedig azonnal magával ragadta. Az utolsó gondolata az volt, vajon hányan haltak meg azért, mert annak idején nem tudott nemet mondani Zeke-nek. Lett volna rá egy tippje, de még az sem közelítette meg a valóságot.

Miért?, akarta kérdezni. Miért pont most? Miért tettétek ezt, Zeke?

Aztán a kérdések sem jutottak az eszébe.

Elájult a vérveszteségtől.

** * **

Mikor sikoltva kinyújtotta a karját és felébredt, Levit találta az ágya mellett. A hadnagy egy szemhunyásnyit sem aludhatott, mert éppen a tenyerén támaszkodott az állával, amikor Eren magához riadt. Ha aludt is volna, a sikoltás biztosan magához térítette volna. Eren csuromvizesen ébredt, remegve és lábbal. Az első dolga volt, hogy odakapjon. Csonkokat keresett, de álmában sikeresen regenerálta magát. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és ahogy találkozott a tekintete a hadnagyéval, nem látott sem gyanakvást, sem ellenséges érzelmet. Kicsit mintha aggódónak tűnt volna.

– Jól vannak. – Azonnal ezzel kezdett, mielőtt Eren kérdezhetett volna. – Mindenki jól van.

– A-Armin?

– Sikerült élve elfognunk – bólintott. – Nem esett baja.

– K-komolyan?

Levi arcán halvány mosoly suhant át.

– Igen – felelte. – Mondtam neked, Eren, meg fogjuk oldani.

– A többiek? – Eren félve tette fel a kérdést. – Mina? Historia? Egyáltalán… mi történt? Hogy került oda Armin? A Titánok? A Titánok szövetkeztek Kennyvel? – Ezt még mindig nem akarta elhinni. – Ez az egész… Ymir műve lett volna?

Levi nem kérdezett rá Ymir nevére, csupán a szeme villant meg. Eren sejtette, hogy Mikasa vagy Historia mesélt róla, csak azt nem értette, mi miért történt, meg azt, hogy Ymir hogy hagyhatta őt ott…

– Hogy tehette ezt velünk? Miért nem gondolt Historiára?

– Historiára gondolt – mondta erre Levi. – Az unokatestvéred… Ő nincs itt.

– Hogyan? – kerekedett el Eren szeme. – De hát azt mondta, hogy…

– Az anyád sincs itt. – Levi felsóhajtott. – Eren… Nézd…

– Mi a franc folyik itt?!

Levi nem tudott választ adni rá, hogy mi történt Historiával és Carlával. Keith Shadist megtalálták a templomtól nem messze, eszméletlenül, több sebből vérezve feküdt. Meg akarták ölni. Sikerült az utolsó percekben megmenteni az életét, és így tőle megtudhatták, hogy Historia leghűségesebb követője, Nick lelkész menekítette ki őket, ám alig érkeztek meg a templomhoz, amikor Kenny és a csatlósai rájuk támadtak. Mindenáron Armint akarták, aztán megölték Nick lelkészt, Kenny meg néhányukra bízta őket. Mire Keith az eszméletéhez tért, Historia és Carla eltűntek, egyedül Kuklo maradt ott. A kisfiú a teste mellett kuporgott és rettegett. Az anyját akarta, és a fejét látva nem kis ütés érhette, valószínűleg sokáig ájultan feküdt ő is. Eren Rod Reiss kezét sejtette ebben is.

– De miért pont Armint? – suttogta. – Miért pont a legjobb barátomat?

– Az irónia kedvéért – rántotta meg a vállát Levi –, vagy azért, mert köztudottan remek az esze. Bár valóban nem értem, mit akartak mindezzel elérni. Annyi bizonyos, hogy nem tudták megszerezni. Nálunk van. Miután Kenny megsebesítette a menyasszonyodat, Farlannak sikerült hátulról meglepnie. Ő érkezett utoljára, ő hozta az erősítést – magyarázta, mikor elcsípte Eren meglepett pillantását. – Az érkező katonákkal már könnyedén az uralmunk alá hajthattuk a terepet. Kenny meglógott, de ezt a vakszerencsének köszönhette. Ha nem kellett volna tartanunk egy megvadult óriástól, akkor bizonyos el tudtuk volna őt kapni.

Eren bólintott, megérintette a lábát.

– Armin… Én… meg kell őt mentenem.

– Meg is fogjuk menteni – bólintott Levi. – Most már tudjuk… Bármennyire is meghökkentő, hogy az embereket hogyan változtatják át óriásokká, és ahogyan Connie Springer édesanyja is óriásként fekszik a saját házukon, mozgásképtelenül, úgy Armint is lerögzítettük. Mindkettőjük számára megtaláljuk a megoldást. Hanjit bíztuk meg, ő végzi az óriásokon a kísérleteket… Természetesen egy ujjal sem fog nyúlni Arminhoz, de… Valamit majd látnod kell. Van valami különleges Arminban.

– Máshogy reagál a kísérletekre? – Eren torkát a sírás kaparta. Nem akarta, hogy Arminból kísérleti alany legyen! Nem akarta, hogy kísérleteknek vessék alá és találgassanak! A barátját akarta, akire mindig számíthatott!

– Úgyis mondhatjuk.

– Mi van vele?

Levi megnedvesítette az ajkát.

– Máshogy reagál… ha egy bizonyos nevet mondunk – fogalmazta meg óvatosan.

Eren a homlokát ráncolta.

– Milyen nevet? Az enyémet? Mikasáét?

– Nem – rázta a fejét Levi. – Egy másik nevet. Nem a tiédet… de először azt hittük, amiatt történt a változás. Armin… megmerevedett, amikor meghallotta, majd megszólalt… Amióta élek, egy esetet leszámítva csak egyszer hallottam még ilyesmiről. Az az egy eset is Ragakóban történt ugyebár, a Springer család otthonánál. A másik eset meg… Évekkel ezelőtt… Egy felderítővel esett meg, az ő feljegyzései alapján tudunk róla, hogy az óriás megszólalt. Akkoriban Hanji hatalmas áttörést ért el ezzel.

Nem érdekel az áttörése, gondolta Eren, az végképp nem, hogy mit mondott az az óriás. Engem Armin érdekel.

– Kiét? Nem értem.

Levi nem válaszolt.

– Eren… – Amikor végül megtörte a csendet, egészen mást mondott, mint amit Eren várt. Eren nem értette, hogyan kapcsolódott ehhez. – Honnan ismered Torokmetsző Kennyt? Keith azt mondta, Carla az Ackerman nevet használta… Mit tudsz Kennyről? Mi köze van Mikasához?

Eren lehunyta a szemét. Nem erről akart beszélni, Arminról akart hallani. A nevet akarta, információkat, nem kérdezz-feleleket játszani, amiből ő kerül ki vesztesen. Ő mindenkinél többet tudott, míg a Felderítő Egység csak vaktában tapogatózott.

De ez most más volt.

Levi az Ackerman családról kérdezte!

Nem tagadhatta meg tőle a választ… Nem tagadhatta meg a múltját.

– Te… semmit sem tudsz, igaz?

Levi felvonta a szemöldökét.

– Mit kellene tudnom? – kérdezte. – Beszélj érthetően, Eren, ne köntörfalazz!

– Igenis… uram… – Eren megdörzsölte a fejét. – Nézze, elmondom, amit akar. Felesleges lenne tovább titkolózni, most már értik, hogyan kaptuk az erőnket, hogyan lettek az emberekből óriások… Csak a körítést nem ismerik, de mielőtt ezt megteszem, azt szeretném, ha válaszolna néhány kérdésemre.

– Előbb döntsd el, hogy szeretnél engem megszólítani, Eren.

Eren meglepetten kapta fel a fejét.

– Hogy hogyan… Ó – világosodott meg. – Én az előbb…

– Nem zavar. – Levi megrántotta a vállát. – Úgy szólíts, ahogy neked könnyebb. De úgy akarok távozni ebből a szobából, hogy mindketten megkapjuk a magunk válaszát.

– Igen… Levi. Én is ugyanezt szeretném.

– Jól van akkor. Kérdezz! – utasította. – Megválaszolom a kérdéseidet.

– A Titánok… és azok az emberek, akik óriássá változtak…

– A támadást egyértelműen a bátyád szervezte. Az ő üvöltése… aktiválta az átváltozást? Hanji erre tippelt. Ha a kis barátod is velünk lenne, bizonyosan határozottabban tudnánk ezt állítani. Annyi biztos, hogy a bátyád óriásának valamilyen szinten köze van hozzá, hogy már második alkalommal jelentek meg úgy óriások a falon belül, hogy senki sem ütött lyukat belé. Nem gondolom, hogy egyszerre beadták volna azt a szérumot néhány szerencsétlennek. Valahogy más módon váltották ki.

– Zeke képes rá – bólintott Eren fáradtan. – Ő… különleges.

– Miért?

Eren összepréselte az ajkát. A makacsság vezérelte, ezt valahogy nem akarta Levi orrára kötni. Levi nem erőltette, de látszott a szemében a kíváncsiság.

– Zeke… ő különleges – ismételte meg Eren. – Az anyja miatt. Az ő vérében… hozzám hasonlóan a királyi család vére csörgedezik. Az ő anyja… Dina… a Fritz család tagja volt. Ha úgy tetszik, egy másik ág. Zeke olyan, mint én. Mi… mások vagyunk, mint a többi óriás.

– Te is különleges vagy?

– Én… A Koordinátor vagyok – felelte. – Az nem elég?

– Elégnek elég, de másban is másabb vagy, mint a többi Titán?

– Mit gondolsz, Levi, miért akartak mindenáron beszervezni?

– Azért, mert különleges vagy?

– Valószínűleg. – Eren nagyot sóhajtott. – Ez is egy magyarázat rá, amiért szükségük volt rám…

Levi bólintott.

Folytatta.

– A Nőstény Óriással együtt támadtak. A helyzet úgy adódott, hogy Erwinnek támadt egy borzalmas terve, ami végül tűrhetően sült el. – Levi hangja óvatosabbá vált, mintha tartott volna tőle, hogy felbőszíti vele Erent. Eren felemelte a szemét és értetlenül vonta ráncba a szemöldökét. – Végül úgy adódott, hogy nagy nehézségek árán sikerült elfognunk a Nőstény Óriást is, nemcsak Armint.

– Elfogtátok Annie-t?!

Eren végig sem gondolta, hogy mit kiált. Amikor kimondta a lány nevét, a szája elé kapta a kezét.

Nem!

Nem árulhattam el!

De Levi hadnagy csak nézte őt, felfelé ránduló szájszéllel, úgy, mint aki mindent tudott.

Nemcsak elfogták Annie-t, hanem ki is vágták a nyakszirtjéből. Csak ez történhetett.

De hogyan? Mégis kik?

– Magyarázatot! – követelte. – Tudnom kell! Én…

– A barátod, Annie Leonhart most a Felderítő Egység védelmét és őrizetét élvezi. Sikerült kivágnunk a nyakszirtjéből, de ugyanabban a pillanatban megkeményítette a testét. Kristályba zárta saját magát és most a föld alá zárva tartjuk őt, nehogy napfény érje. Nem sikerült kiszednünk belőle semmit, magát a kristályt sem értjük. Nem mertünk hozzányúlni, nehogy valami bántódása essék az emberi testének. Mindaddig nem mertünk csinálni semmit, amíg fel nem ébredsz. Reméltük, hogy te majd magyarázatot tudsz majd adni, Eren. Mi a fene ez az egész kristály és mi lesz most a lánnyal?

Eren nem válaszolt rá.

– Annie elfogása után… jöttetek utánam? – kérdezte. – Ezért… késtetek el?

Levi bólintott.

– Mikasa és Mina Carolina nem bírtak magukkal, ők csak előrementek. Ők találták meg Keith Shadist és Kuklót. Mire kiszedték belőlük, hogy mi történt… Shadis nem tudott választ adni rá, hogy hova vihettek, Historiát pedig nem találtuk. A menyasszonyod, miután kiderült, hány emberrel állnak szemben, meggyőzte a testvéredet, hogy térjenek vissza segítségért. Mondhatni, egymásba botlottunk, a földre küldtünk egy rohadék óriást… Annie-t – pontosított –, aztán rohantunk megmenteni a szaros seggedet.

– Ezért… késtetek el…

– Igen. – Levi elfordította a fejét. – Sajnálom, Eren – mondta halkan. – Sajnálom a barátodat. De tudom, hogy találni fogunk rá egy megoldást. Most már… olyasmiket is értünk, amiket eddig nem. Most, hogy megszereztük Annie-t is, meg te is velünk vagy, minden meg fog változni, nem gondolod?

– Szeretnéd tudni, honnan ismerem Kennyt? – Eren végül a kérdezés mellett tette le a voksát. Nem nézett a férfira, inkább az ölében pihenő kézfejét bámulta, de a borzongás így is végigkúszott a gerincén. – Lehet, hogy említettem már… Úgy emlékszem, megtettem… De egyszer elraboltak minket – mormolta. – Historiát és engem. Akkor találkoztam először Torokmetsző Kennyvel. Frieda kimenekítette Historiát, ezért kereste fel Carlát… Mintha megérezte volna a közelgő vesztét. Nem sokkal azután, hogy elragadták tőle az erejét, Kenny és az emberei ellátogattak Historia édesanyjának birtokára. Kenny Ackerman fültől fülig elvágta Historia anyjának, Almának a torkát. Historiát is keresték, de nem találták… Akkor találták csak meg, amikor elraboltak minket. Historia apja, Rod bérelte fel Kennyt. Kenny Ackerman… ő más, mint egy átlagos ember.

– Ackerman, mint Mikasa – ráncolta a homlokát Levi, mire Eren elmosolyodott.

– Ackerman, mint te – súgta gyengéden.

Levi szeme elkerekedett.

– Te meg… miről beszélsz? – kérdezte. – Én csak…

– Levi vagy? – Eren mosolya finom volt és szomorkás. – Azt hallottam, sosem ismerted az apádat, az anyád pedig egy alvilági bordélyban esett teherbe veled. Úgy hallottam, Kennynek is volt egy húga… Kuchel.

A nő nevének említésére Levi egész testében megfeszült.

– H-hogyan?

– Kuchel Ackerman valahogy az Alvilágba került. Az okokat ne firtassuk, én magam sem tudom. Kenny égen-földön kereste a nagyapjuk utasítására. Azt is tudom, hogy az Ackerman család másik ága elszegényedett és a legkülső fal területén keresett magának menedéket. Mr. Ackerman, Mikasa apja az utolsó keletit vette feleségül… A legnagyobb csapást mérte a családjára vele.

Levi alig tudott megszólalni a döbbenettől. Eren tudta, hogy mostanra összeállt neki a kép. Összerakta, hogy Kenny és Kuchel testvérek voltak. Mivel Kuchel nevére érzékenyen reagált, Eren ebből megfejtette, hogy jól gondolkodott. Nem véletlenül hasonlítottak egymásra annyira Mikasával, nem véletlenül emelkedtek ki mindketten az átlagból; az Ackerman nevet viselték, így mindenki fölé magasodtak. Éppen annyira voltak különlegesek, ahogyan azok, akiknek ereiben királyi vér csörgedezett.

Levi és Mikasa, ha távolról is ugyan, de rokonok voltak.

– Az igazi neved Levi Ackerman – közölte Eren –, Kenny pedig a nagybátyád.

– Azt mondta… csak egy ismerős…

– Hallottam, hogy egy ideig eltűnt. Az unokaöccsét nevelte az Alvilágban. Megtanította rá, hogyan kell élni és túlélni… De ő nem egy apatípus, tudtad? Ő… nem tudott volna felnevelni, még akkor sem, ha akart volna. Ő… Torokmetsző Kenny, a Reiss család kutyája. A családod sokkal különlegesebb, mint azt gondolnád. Ők… arra lettek készítve, hogy kiemelkedjenek az átlagból. Amikor megismerte a nagyapjától az Ackerman név jelentőségét, eljött a nagybátyámhoz, Uri Reisshez, hogy végezzen vele. Uri…

– A falak királya volt – bólintott Levi nagyot nyelve. – Frieda előtt.

– Pontosan – biccentett Eren. – De Uri nem ölte meg. Barátok lettek… Bajtársak. Emellett Rod kutyájává is vált. Innen ismerem Kennyt, így kötődik a családunkhoz. Az anyám… bárhol is legyen most, többet tudna mesélni. Gyanítom, Rod magával vitte őt és Historiát is. Mindenáron vissza akarta őket kapni, tőlem meg ellopni az erőt. Amikor annak idején elraboltak minket, azért tette, hogy Historiát választás elé állítsa. Mégiscsak Historia volt a lánya, én csak az unokaöccse. Amikor rájött, hogy én nem fogok úgy ugrálni, ahogyan ő szeretné, Historiához fordult és arra kérte, hogy változzon óriássá és faljon fel. Ha megtette volna, megörökölte volna az óriáserőmet. Rod ott volt azon az estén, amikor az apám lemészárolta a családját… Bennem nemcsak az unokaöccsét látta… Talán azt soha nem is látta… Bennem azt a fiút látta, aki annak a gyermeke, aki lemészárolta a feleségét és a gyermekeit. Nem látott mást, csak egy bitorlót, aki nem méltó rá, hogy Koordinátor legyen.

– De Historia megtagadta.

– Igen. – Eren arca elkomorult az emlékre. – Mivel megtagadta, még ennél is rosszabb sorsot kapott. Rodnak… megvoltak a maga kis tébolyodott gondolatai. Ő volt az idősebbik testvér, nem Uri, ő mégsem akarta magának a Koordinátor erőt. Őelőttük az apjuk, az én nagyapám rendelkezett ezzel a képességgel. A kilenc óriás mindegyike tizenhárom évet kap, a tizenharmadik év leteltével át kell adni az erőt. Ha nem teszik meg, akkor az erő magától keres egy megfelelő személyt Ymir népéből.

– Ymir népe?

– Ezt… most… jobb lenne, ha nem magyaráznám el.

– Értem – bólintott. – Folytasd!

Eren mély levegőt vett.

– Rod úgy gondolta, az ő feladata inkább az, hogy gyermekeket csinál. Minél több, annál jobb. Szinte küldetésének érezte, hogy továbbörökítse a királyi vért… Ezért is nem érezte hibának Historiát. Ezért is tekintett rá úgy, mint a büszkeségére. És Frieda… Ő testesítette meg a tökéletességet, egészen addig, amíg meg nem örökölte az óriást és meg nem változott a viselkedése. A királyi család tagja nem képes rá, hogy harcoljon. Nem tudják felszabadítani a világot az óriásoktól. Ezért sem mondhatom el, amit tudok. A felmenőm, az első falakon belüli király ősi esküt tett, amit nem szeghet meg.

– Kinek tette az esküt?

– Sajnálom… – Eren nehezen préselte ki magából. A tekintete a múltba révedt. Képek villantak az elméjébe, a felmenője, Karl arca… a karjában tartott gyermek. A falak felépülése. Mindent látott és semmit sem mondhatott. Hatalmas teher nehezedett a vállára, és bármennyire is szerette volna, nem szabadíthatta fel az emberiséget. Harcolt a maga módján, de sosem tehette azt, amit igazán szeretett volna. – Nézd – mondta –, Historia gyermeke, Kuklo… Ő… Rodnak furcsa gondolatai vannak. Ő… nem akarom tudni, mit fog most tenni. Ha tényleg vele van anya és Historia…

– Rodtól kellene félnünk? – Levi szeme összeszűkült. – Attól a féregtől, aki abban a percben elhagyta a harcteret, amikor észrevette, hogy esélyük sem lesz? Amikor rájött, hogy hiába van vele maga a Torokmetsző, vesztésre vannak ítélve?

– Nem! – Eren reszelősen nevetett fel, de a hangjából nem csendült ki öröm. – Lassan nem tudom megmondani, kitől kell félni. Nem Rodtól. Ő… ahogy mondtad, egy féreg, semmi több. Tud bosszúságot okozni, ez igaz, de… nem kell tőle rettegni. Kennytől sem. Ő még több nehézséget tud okozni, hiszen éppúgy Ackerman, mint te… Ti… amolyan szörnyetegek vagytok bizonyos emberek szemében. Mondjuk a bátyáméban. Ti arra születettek, hogy megkeserítsétek az életüket.

– Még mindig nem értek mindent.

– Tudom… Nem is érthetsz – motyogta. – Akkor értenéd, ha te is látnád, amit én…

– Eren…

– Az a lényeg – suttogta –, hogy még küzdhetünk. Van még miért küzdenünk.

– Vagy inkább kiért, nem?

– Igen. – A keze ökölbe szorult, ahogy Arminra gondolt. Őt az anyja valamint Historia követték. – A családomért és a szabadságért. Nem tudom, mi történt… Ki árult el kicsodát. Valamiért úgy érzem, Ymir keze volt mindenben. Ymir… ő szerelmes az unokatestvérembe. Ha Rod vagy Kenny kipuhatolózták ezt… Lehetségesnek tartom, hogy ez az egész nem is Zeke ötlete volt, hanem Ymiré. Ymir rávette a bátyámat és Annie-t, hogy támadjanak, azzal a címszóval, hogy ő kiszabadít bennünket… De valójában tálcán kínált Rodnak és Kennynek. Lehet, hogy Historia nem is Ymirrel van… Lehet, hogy…

Megfájdult a feje.

Megremegett, le kellett hunyja a szemét.

– Mindegy… – suttogta. – A legrosszabb már megtörtént, most már csak jobbá kell tennünk.

– Megtaláljuk a módját – biztosította Levi. – Vissza tudjuk hozni Armint.

– Vissza… de hogyan? Tizenhárom év… és kit áldozzak fel?

Ez a kérdés még mindig ott motoszkált az elméjében. A kilencedik óriást? Akiről szinte semmit sem tudott? Aki… olyan messze volt tőle… Őt? Általa hozzák vissza Armint? De hogyan? Mégis… hogyan kivitelezze ezt?

– Miért vagy benne annyira biztos… – jutott eszébe hirtelen a kérdés –, hogy vissza tudjuk hozni Armint?

Levi hadnagy elmosolyodott.

– Mert ugyanúgy viselkedik, ahogyan Connie Springer édesanyja.

– Connie… édesanyja?

– Igen. Connie Springer édesanyja beszélt, amikor Connie megtalálta őt. A házukon feküdt, és annak ellenére, hogy nem rendelkezhetett intelligenciával, felismerte és köszöntötte a fiát. – Levi, aki valamikor átült a székéből az ágyra, közelebb csúszott Erenhez. Olyan közel került egymáshoz, hogy szinte teljesen fölé hajolt. Eren az ajkát nézte, ami lassan formálta szavakat, s hirtelen vér szökött az arcába. Megijedt saját magától. Megijedt Levi tekintetétől. Az most nem szürke volt, hanem egyértelműen kék, olyan kék, akár az óceán. – Armin is beszélt, Eren – mondta lágyan. – A barátod… még él. Még ott van abban a testben. Lázálomban szenvedhet, de még él. Ki fogjuk őt szabadítani. Most már biztos vagyok benne. Ha eddig nem is hittem, hogy megmenthetjük Mrs. Springert, most már tudom, hogy miért kell életben hagynunk és élve fogva tartanunk ezt a két óriást, akik egykor emberek voltak… Mert lesz rá mód, hogy megmentsük őket. Ha nem is most, előbb vagy utóbb biztosan. Csak hinned kell benne, Eren. Hinned és tovább harcolnod. Csak így juthatsz előre.

Eren bólintott.

Igen…, gondolta, ezt kell tennem… Ez az egyetlen lehetőségem…

Levira nézett, aki az arcára simította hűvös ujjait. A borzongás ismét megremegette. A férfi gyakorlatilag a kezébe vette az arcát, és úgy nézett rá, mintha megpróbált volna olvasni a gondolataiból. Ha valóban rendelkezett volna ilyen képességekkel, akkor mostanra már mindent tudott volna róla. Eren nyitott könyvnek érezte magát előtte, egyre inkább feltárulkozott, feltárta a lelkét, a szívét, mindenét… Kaput nyitott neki, s többé nem a hazugságok hálózata vezérelte, hanem az igazságé.

Döntött, hogy a Felderítő Egység oldalán fog harcolni.

Döntött, hogy saját maga akarja irányítani az életét.

Döntött, hogy dacolni fog az esküvel is.

Levi a füléhez hajolt.

– Tudod, mit mondott Armin? – kérdezte tőle gyengéden, mire a fejét rázta. Ötlete sem volt. Ha nem az ő nevét és nem Mikasáét, akkor kiét? Ki másra emlékezhetett? A nagyapjára? A szüleire, akiket nagyon kicsi korában vesztett el? Vajon… mit mondhatott, ami mindent megváltoztatott?

Levi megadta neki ezt a tudást:

– Azt mondta, hogy a „Bagoly” neve Kruger. Eren Kruger. – Eren szeme elkerekedett.

– És azt is mondta, hogy minden vele kezdődött. Vele és egy lánnyal. A történet… mindig megismétli önmagát, Eren, és ez a „Bagoly”, ez a másik Eren, akit Eren Krugernek hívnak…

Vissza fog térni, gondolta Eren, miközben lassan ökölbe szorította a kezét. A remegése abbamaradt, elszállt a félelme is. Vissza fog térni, ismételte meg.

Mert most én magam vagyok ő… Mert…

– Ha meg akarom menteni Mikasát és Armint, akkor be kell fejeznem a küldetésemet.

De vajon, jutott aztán az eszébe, miután nagy nehezen kimászott az ágyból. A visszanőtt lába ugyanúgy szuperált, mint az előző, mintha soha nem harapta volna le óriás. Először megingott ugyan, mert elszokott a járástól, Levi hadnagy azonban elkapta, mielőtt eleshetett volna. Alig nyílt ki az ajtó, alig lépett ki, máris Mikasa fojtogató ölelésében találta magát. Mina Carolina jól volt a körülményekhez képest, kész csoda, hogy megmentették az életét, de csodálatra méltóan küzdött Kenny Ackerman ellen.

De vajon, gondolta, miközben a tekintete a Mikasa nyakában megpihenő ismerős sálra siklott… Ha lehunyta a szemét, az óceánnál találta magát, ami nevetséges volt, hiszen Zeke-kel ellentétben sosem járt ott. De képzeletben igenis ott feküdtek Mikasával… Vagyis a lánnyal, aki sötét hajú volt és sötét sálat viselt a nyakában. A lány fölé hajolt és mosolygott, szomorúan és búcsúzóan.

A nevét suttogta és még mást is.

Később találkozunk, Eren…

És amikor ismét felnyitotta a szemét, a lidérces rémálom, a holttestek látványa, az óriások, a lány, minden eltűnt.

Eren eltűnődött.

Vajon… kinek az emlékeit látom?

---

Megjegyzés:

1.) El sem hiszem, hogy nem bírtam magammal és megint belevittem ezt a szálat. Látszik, hogy nagyon tudni akarom ennek-annak a jelentőségét…:D Szóval Bagoly/Kruger megérkezett és a titokzatos lány is visszatért az első fejezetből (Mikasa? Frieda? Valaki egészen más? Annyi teóriát olvastam már! És persze megvan a sajátom is! :D). Nagyon izgulok, vajon mennyire fog nektek tetszeni az irány, ami felé kanyarítom majd a szálakat… :)

2.) Armin és Eren barátsága mindent túlél… Remélhetőleg Armin is. Talán hamarosan olvashattok az emberi alakjáról is…

3.) Eren – királyi vér ide vagy oda – nem adja fel.

4.) A következő fejezetben ki fog derülni, mi történt Carlával és Historiával! És mielőtt elfelejtem… Megsúgom a címét is a fejezetnek, hogy egy kicsit felcsigázzalak benneteket!

„Bagoly visszatér…”

És hamarosan én is. ^^