A Titánok – 16. fejezet – A szerelmes harcos döntése

16. fejezet

A szerelmes harcos döntése

– Eltűntek. – Erwin hangja szigorúan visszhangzott a romokba dőlt folyosón. Levi a falnak támaszkodott, de egy pillantással sem illette a beosztottjait. Eld így is lehajtott fejjel, bűntudatosan ácsorgott, miközben Petra karját szorongatta, Petra pedig… Petra még a szemét sem sütötte le. Dacosan viszonozta Erwin tekintetét és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki megbánta volna a tettét. Nem fogta fel a következményeket sem, és Levi semmit sem tehetett érte: meghozta a döntését, hát most viselnie kellett mindazt, ami azzal járt. – Mondanom sem kell – folytatta eközben Erwin –, a Katonai Rendőrség őrjöng.

– Hihetetlen, hogy a fülükbe jutott – csóválta a fejét Hanji. – Néhány óra alatt az egész körzetet megtöltötték vele.

– Az emberek nem mernek kimenni az utcára – erősítette meg Farlan, aki időközben csatlakozott hozzájuk, és hiába próbált kevésbé gondterhelt arcot vágni, csak egy torz fintor-mosolyra futotta, amikor Levi rávillantotta a tekintetét. – Ha úgy vesszük, teljesen jogosan. Két olyan ember kószál felügyelet nélkül, aki képes óriássá változni. Nem is akármilyen óriássá. Mondhatni, benne vagyunk a slamasztikában.

– Pont ez hiányzott még – morogta erre Levi. Egyszer sem kommentálta Petra viselkedését, csupán megkérdezte tőle, hogy tisztában volt vele, hogy mit tesz-e. Petra büszkén felszegett szeggel erősítette meg, hogy senki sem kényszerítette rá, hogy megtegye, saját maga döntött így. Ezzel csak még jobban vágta maga alatt a fát, és ezen az sem segített, hogy Oluo – pont Oluo, akit leütött! – megkísérelt az érdekében járni. A szerencsétlen félnótásnak nem szegte kedvét az ütés, sem az azt követő kábultság. Levi mindenesetre azért elküldte őt lepihenni. Csak feltartotta volna őket az ügy kivizsgálása során, azt pedig egyikük sem akarta volna.

– Gyorsan pontot kell tennünk a végére – jelentette ki Erwin. – Mielőtt a Katonai Rendőrség teljesen átveszi az irányítást fölöttünk.

– Ezt megtehetik? – ráncolta a homlokát Farlan. – Mindig is egy csapat idiótaként hivatkoztál rájuk, Levi – sandított a barátjára. Levi megrántotta a vállát.

– A többségük az is – mondta –, de akikről Erwin beszél… a belső osztag, jól sejtem?

– Igen. – Erwin hatalmasat sóhajtott. – Fogalmazzunk úgy, hogy a Katonai Rendőrség berkein belül tevékenykedő belső osztagnak talán még van némi sütnivalója. Ők… azok, akik cselekedni fognak. Nem Nile Doktól kell félnünk, ő a barátom. – Levi felrántotta a szemöldökét. Túlzásnak tartotta, hogy Erwin annyi minden után még mindig a barátjaként tekintett a férfira, de csak ennyivel tette szóvá. – Biztos vagyok benne, hogyha megkérem, segíteni fog nekünk… Ha nem is magában a küldetésben, de… talán időt tud nekünk nyerni, mielőtt a nyakunkra küldik a belső osztagot.

– Mielőbb elő kell őket kerítenünk – mormogta Hanji. – Szükségünk van rájuk, Erwin. Nélkülük sosem leszünk rá képesek, hogy visszafoglaljuk a Mária falat, ahogyan a pince titkát sem fogjuk megismerni. Tudatlanságban élünk és élni is fogunk, ha nem teszünk valamit. Bármelyik pillanatban átjuthatnak a Sina falon, utána a Rózsán… és akkor nekünk végünk. A Rózsa falon túl… őket a szabadság várja, a Bestia, a Páncélos meg a Kolosszális, meg a többi ellenség, akikről mi még nem tudunk. Azok, akikkel szövetkezhetnek. Nem engedhetjük meg nekik, hogy elmenjenek és itt hagyjanak minket meghalni.

– Nem is fogjuk. – Levi ellökte magát a faltól. – Bízd rám az ügyet, Erwin – kérte. – Nemcsak megtalálom Eren Jaegert, hanem vissza is fogom hozni. Őt is, meg a kis barátnőjét, a Nőstény Óriást. Tudod jól, hogy innen csak egyféleképpen tudnak menekülni.

Erwin szemében megértés csillant.

– Az alagutakat használva.

– Bingó.

– Azokat pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket! – kiáltott fel Farlan, ahogy megértette, mire gondol Levi. – Ez zseniális! A saját terepünkön nem tudnak minket átverni! Mi az Alvilágban nőttünk fel!

– Éppen ezért fogom rátok bízni az ügyet – biccentett Erwin, elfogadva a javaslatot. – Megvárjátok az erősítést, jól sejtem? Isabel Magnolia és a többiek bármelyik percben megérkezhetnek. Hallották hírét a Mitrast ért támadásnak, Isabelt ismerve biztos aggódik az épségetekért, Levi, Farlan.

Levi és Farlan összenéztek.

– Megvárjuk – mondta az előbbi. – Szükségünk lesz rá is.

– Visszahozzuk Erent – bólintott Farlan magabiztosan. – Ebben biztos vagyok.

– Nem kételkedem bennetek.

– És velünk mi lesz? – kérdezte Eld. – Hogy segítsünk, uram?

Erwin arcvonásai megkeményedtek, ahogy a tekintete Petrára siklott.

– Mike, Hanji – szólította meg a két egymás mellett állót. – Zárjátok be.

– Parancsnok… – Eld volt az, aki egy pillanatra megtántorodott. Petra szemrebbenés nélkül hagyta, hogy két oldalról közrefogják, és halványan elmosolyodott, ahogy elhaladtak Eld előtt. Nem fogták erősen, de nem tudta volna finoman kihúzni a karját a szorításukból. Nem nézett Levira és Levi sem őrá.

Levi csalódott benne – és ezt nem kellett Petra orrára kötnie, a lány tudta magától. Elfojtotta a dühös morgását, Mikére pillantott. Mindeddig teljesen megfeledkezett a jelenlétéről, ugyanis a magas férfi ismételten megőrizte szótlan szerepét, és inkább megfigyelőként vett részt a beszélgetésben. Gyanította, hogy azért, mert a gondolataiban Mikasa Ackerman állt. Mikasa – Eren gyermekkori barátja –, aki mit sem tudott róla, hogy mi történt a fiúval. Ez persze a lehető legjobb dolog volt, ami megtörténhetett velük, mivel Levi semmi jóra nem számított, miután a lány fülébe jutnak az eltitkolt történések.

Mikasa Ackerman betegesen ragaszkodott Erenhez. Most, hogy ismét felmerült a gyanúja, hogy Eren az emberiség ellen fordult, Levi biztosra vette, hogy a lány bármire hajlandó lesz, csak hogy őt megvédelmezhesse. Ez pedig rossz volt.

Ahogyan szükségük volt Eren és Annie képességeire, úgy Mikasára is.

Az a lány… Levi ajkán futó mosoly suhant át. Az a lány nagyon hasonlított rá. Ha lehetett hinni Erennek – márpedig a szavahihetőségét egyszer sem vonta kérdőbe –, akkor azért, mert mindketten ugyanahhoz a családhoz tartoztak. Levi, aki úgy nőtt fel, hogy az anyján és annak nevén kívül semmit sem tudott a származásáról, ugyanazt a nevet viselte, amit Mikasa. Az Ackerman család, akik mindig is speciális szerepet játszottak a falakon belül. Különlegesek voltak a maguk módján. Az emberiség legerősebbjeiként emlegették őket, Mikével kiegészülve, aki a korából adódóan több tapasztalattal rendelkezett, így Mikasát megelőzve a második helyet foglalta el a rangsorban.

– Miután végeztél vele – állította meg a férfit, mielőtt az a cellájába kísérte volna Petrát –, menj a többiek elé. Minden perc számít.

– Mi pedig menjünk Isabel elé – mondta halkan Farlan. – Nem veszíthetünk több időt.

Levi nem válaszolt.

Eren, gondolta eltűnődve, hol a francban bujkálsz?

** * **

Eren felnyitotta a szemét. A hidegtől fázósan borzongott, a szél lágyan cibálta a szakadt függönyt. Az ablakot nyitva felejtették, de ha be is csukták volna, valószínűleg akkor sem lett volna melegebb a szobában. Eren kemény ágyon feküdt, a párnát sem rázták fel rendesen, ezért álmában elaludta a nyakát. A fején kötés díszelgett, valaki gondosan ágyba dugta, mielőtt teljesen kiütötte volna magát. Valamiért a torkában érezte a szívét; kábultan, értetlenül ült fel az idegen szobában és ejtette az ölébe a kezét. Sosem járt még itt korábban, azt egyből meg tudta állapítani; valamennyi bútor, valamennyi szeglet ismeretlennek tűnt.

Nyelt egyet.

Szörnyű fejfájás kínozta, és ez csak erősödött, miközben lassan végighordozta a tekintetét a helyiségben.

H-hol vagyok?

A kérdést végül hangosan is feltette, bár magát is meglepte, mennyire erőtlenül csengett a hangja. Annie az ágyától nem messze, lehunyt szemmel élvezte a hűvöskés szellőt. Míg Eren gyengébbnek érezte magát, úgy a lány erejének teljében volt.

Órák telhettek el azóta, hogy Eren a kezébe harapva létrehozott egy csontváz-óriást, menekülőutat biztosítva maguknak Eld elől; eleinte a karjában kellett cipelnie Annie-t, és amikor elfáradt, akkor vonszolta maga után, remélve, hogy a sokk és a robbanás ereje valóban megfékezte a Felderítő Egységet.

Nem mondhatni, hogy úgy ismerte az alagutakat, mint a tenyerét, többször is úgy érezte, hogy eltévedtek. Annie, aki valamivel magabiztosabban mozgott a sötét folyosókon, olykor elgyengült hangon, suttogva navigálta, hogy merre menjenek.

Valahogy kijutottak a sötétségből, valahogy a tűző nap fénye a szemükbe világított és valahogy… a főváros olyan területére keveredtek, melyről az ál-Fritz – a kaotikus állapotokat látva – rendszerint megfeledkezett.

Annie egy összeomló ház felé intett, és Eren a fogát összeszorítva vágott át a nem túl barátságos környéken. Szakadt ruhás, mezítlábas alakok bámulták meg őket és szóltak utánuk, Eren a biztonság kedvéért megszaporázta a lépteit. Mikor már az ajtó túloldaláról hallotta a gúnyos heherészést, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt; el sem akarta hinni, hogy csetepaté nélkül megúszták ezt a kalandot is. Bezárta az ajtót és az utolsó erejével akadályt állított elé, hogyha véletlenül rájuk találnának, ne jussanak be egykönnyen. Utána bezuhant az ágyba, Annie-t magával húzva, és a lány kivételesen nem tiltakozott, amikor a karjába vonva elhelyezkedett a párnán. A teste ugyan megfeszült, mivel nem volt hozzászokva az érintéshez – az öleléshez meg pláne nem! –, Eren azonban annyira kimerült, hogy nem maradt ereje a győzködéshez sem. Mindketten lehunyták a szemüket és elaludtak. Nekiláttak, hogy tartalékolják a megmaradt energiájukat és újat gyűjtsenek. Nem tudhatták, mi vár rájuk, amikor magukhoz térnek, a Felderítő Egység, a Katonai Rendőrség vagy valaki egészen más… Eren viszont így is bízott Petrában. Többé nem úgy tekintett magára és Annie-ra, mint az emberiség ellenségeire; az elmúlt hetek alatt mindannyian hatalmas változáson estek át, többek lettek annál, mint amik azt megelőzően voltak.

– Annie…

A hangja alig volt több rekedt suttogásnál. Annie még mindig nem emelte rá a tekintetét, de Eren a testének feszüléséből le tudta vonni a következtetést: ha nem is mutatta ki, figyelt rá, ahogyan mindig is.

Sok mindent szeretett volna mondani neki és kérdezni is tőle. Ha eszébe jutott, mikor beszéltek utoljára úgy, mint két barát, megfájdult a szíve. Shiganshinában, amikor még csak Titánokként ismerték őket, a körzet huligánjaiként, nem pedig óriássá változó ellenségekként; valamikor akkor beszélhettek.

Eren elszoruló torokkal ült fel az ágyban. Nem voltak kettesben (és ez bizonyos ponton megkönnyítette, bizonyos ponton azonban meg is nehezítette a helyzetüket). Kiyomi Azumabito levette a sálat a nyakából; a térdén pihentette, míg arra várt, hogy Eren felébredjen. Ezalatt egy szót sem váltottak Annie-val – erre Eren mérget vett –, ugyanakkor mindketten lopva, a szemük sarkából figyelték a másikat. A testőrök, akik ezúttal sem hagyták magára a keleti hölgyet, az ajtónál álltak, őket védték a betolakodóktól (no meg azoktól, akiket az elfogásuk miatt küldtek).

Ugyanott tartottak, ahol annak idején: bujkálniuk kellett, elővigyázatosan mozogni a körzetben, mert a Felderítő Egység vagy a Katonai Rendőrség bármelyik pillanatban lecsaphatott rájuk. Semmi sem változott, azt leszámítva persze, hogy a Felderítő Egység – Erennek köszönhetően – sokkalta több információval rendelkezett az óriásokról. Most már tudták, hogy léteznek olyan emberek is – egészen pontosan kilencen –, akik felvehetik egy-egy óriás alakját; ismerték Ymir Fritz és az ördög alkuját, a tizenhárom évet… és hallottak „Bagolyról” is, aki küldetéssel indította útjára Eren édesapját.

És ha minden igaz, villant Eren eszébe a gondolat, most már tudnak Kiyomiról is.

Ez nem hangzott túl jól. A kezdeti előnyük hamar vesztett a fényéből, a Felderítő Egység Levi hadnaggyal az élén kimondottan veszélyesnek bizonyult.

Eren az ajkába harapott; az cserepes volt és duzzadt, álmában is többször belémélyeszthette a fogát. Petrára gondolt, és remélte, hogy nem sodorta nagy bajba a lányt az önzőségével, de… nem hagyhatta ott Annie-t. Nem kockáztathatott. Annie a barátja volt, ahogyan Armin is, és meg kellett őt védenie. Kuklót nem tudta magával vinni, ugyanakkor tudta, hogy Mina Carolina a szakításuk ellenére is gondoskodni fog róla.

Amíg a helyzet nem tisztázódik, talán jobb is így, sóhajtotta. Ez a háború… nem egy olyan kisgyereknek való, mint amilyen ő is. Neki… legyen csak meg a gyerekkora. Nem kell, hogy felnőjön, nem igaz?

Látta maga előtt Kuklo pirospozsgás arcocskáját, az azt körülölelő fekete fürtöket, a tágra nyílt, kíváncsi, kék szemét. Összeszorult a szíve a gondolatra, hogy a továbbiakban meg kell fosztania magát ettől a látványtól, de valamit valamiért. Eren – bármennyire is nem akarta megtenni – hajlandó volt meghozni ezt az áldozatot az emberiség érdekében.

Annie-t nézte, aztán Kiyomit, a bőség zavarában nem tudta eldönteni, melyiket is szólítsa meg előbb. Kiyomi több figyelmet szentelt neki, mert ő legalább viszonozta a pillantását. Ezzel gyakorlatilag el is döntötte Eren dilemmáját, ugyanis a fejével finoman Annie felé intett. Az udvarias mosoly a szája sarkában apró volt és megtévesztő kedvességgel bírt; Eren óvatosan viselkedett, ahogyan az asszony is.

Kruger meghalt, gondolta. Bennem él, de akkor is meghalt.

Kiyomi ezzel tisztában volt, ám az, hogy Kruger nem hagyta őt magára teljesen, hanem valamilyen szinten továbbélt Erenben, szemlátomást sokkal jobban érdekelte. A szemén látszott, hogy nem csupán arról volt szó, hogy Kruger a barátai közé tartozott, és nem is csak arról, hogy Eren és Kruger most egyek.

Eren válaszokat akart, így hát Annie-ra nézett és kérdezett értük:

– Mi a franc ütött Zeke-be?

A megannyi kérdés közül pont ezt kellett feltennie elsőnek. Persze nem kellett hozzáfűznie semmit, a kérdés önmagáért szólt, felesleges lett volna letagadni, hogy nem tudják, mire vonatkozott. Arra az őrült napra, aminek köszönhetően elvesztették Armint… és amikor majdnem Eren is odaveszett.

És pont egy olyan alak tehet róla, mint Rod, fintorodott el. Nincs ennél nagyobb szégyen. Egy olyan gyáva, undorító alak, mint ő… Mindent tönkretett.

Annie-t nézte, a lány viszont nem nyitotta ki a szemét. Eren eleresztette a vállát, összegörnyedt a ránehezedő súlytól. Évek óta cipelte a vállán a terhét, s ahogy felnőtt, egyre többet és többet pakolt rá. Zeke válaszok ígéretével kecsegtetett, de mindig csak arra a kérdésére felelt, amire ő akart. Voltak dolgok, amiket ő sem értett, voltak, amiket akkor sem kötött volna Eren orrára, ha tudott volna róluk.

Melegen ajánlom, hogy ezúttal megkapjam, amit akarok, szorította ökölbe a jobbját Eren. Ha nem tértél volna el a saját tervedtől, most nem kellene Annie-val bujkálnunk. Akkor… sosem fogták volna el őt. El tudta képzelni a lány könnyáztatta arcát – Levi azt állította, Annie sírt, mielőtt a kristályba zárta magát –; sejtette, mi járhatott a fejében, míg látszólag az álmát aludta. Hangokat hallott, mert ilyenkor nem vágja el magát az óriás teljesen külvilágtól. Az emberi test elszunnyad az óriása által kreált kristályban, az elme azonban élénk. Annie nem látott, mert úgy döntött, nem akar látni, cserébe viszont hallott és érzett, gondolkodott és elmélkedett; egy véget nem érő lázálomban szenvedett, és az összes energiáját arra használta fel, hogy elzárva tartsa a gyenge, emberi testét a Felderítő Egységtől. Védelmezte magát és a titkait, Erent, az emberiséget, mindenkit.

De mi van, ha nem tőlük kellene megvédenünk?

Eren nyelt egyet a gondolatra.

– Mi a franc történt, Annie? – kérdezte még egyszer. – Miért kellett elveszítenem Armint?! A kurva életbe, válaszolj már! – rivallt rá a lányra dühösen, amikor az még mindig csak hallgatott. Kiyomi összerezzent a durva hangnem hallatán, de nem szólta meg érte. Nem avatkozott bele a beszélgetésükbe – már ha egyáltalán annak lehetett nevezni az egyoldalú kommunikációt –, ám gondosan megfigyelte őket ezalatt. – Válaszolj, Annie! Miért tettétek ezt? Miért kellett óriássá változnia a legjobb barátomnak?! Miért akarta Rod Reiss, hogy pont Armin faljon fel?! Hogyan lehetséges, hogy Armin… és az a másik, Mrs. Springer… vagy hogy hívják… – Eren elkeseredetten dörzsölte meg a homlokát. Ideges volt, zaklatott és a húr a végtelenségig tartó feszülés után csak elpattant. Könnyek csípték a szemét, anélkül pislogta ki őket, hogy jelentőséget tulajdonított volna nekik. – Hogy lehet, hogy képesek beszélni? Válaszolj, ne csak hallgass! Az életeddel tartozol nekem! – emlékeztette. – Hagyhattalak volna ott rohadni a flancos kristályodban!

Annie erre méltóztatott már ránézni. Lassan emelte fel a fejét, és ahogy Erenre villantotta jeges-kék tekintetét, a fiú megborzongott tőle. Elszokott már Annie hideg, kifejezéstelen szemétől. Elszokott, nem szerette kimondottan, de ez nem jelentette azt, hogy nem örült neki, amiért újraláthatta. Tulajdonképpen hiányzott neki, bármennyire is nem akaródzott neki bevallani.

– Eren… Úgy gondolod, helyes, hogy mindent tőlem követelsz?

– Érdekel is engem, hogy helyes-e vagy sem!

– Pedig lehet, hogy kellene. – Annie pillantása megkeményedett. – Nem kérek elnézést mindazért, ami történt. Felesleges volna, azzal nem hozzuk vissza Armint az emberi formájába. De gondolj arra, hogy még él.

– Még – hangsúlyozta Eren. – Még valóban él – ismerte el. – De meg is halhatott volna! Ha valamelyik felderítő eléri a nyakszirtjét… Ha a dolgok nem úgy alakulnak…

– Nem ez volt a terv – sóhajtott Annie. – Tudod jól, hogy Armin… – Zavarba jött, ezért inkább várt. Újrafogalmazta, míg Eren összeráncolta a homlokát. – Tudod jól, hogy sosem bántanánk Armint. Ő nekünk is legalább annyira fontos, mint neked, Eren.

– De miért pont ő?

Annie megrántotta a vállát.

– Nem tudom – felelte őszintén. – Tényleg nem tudom, mi járt Historia apjának a fejében. Valamiért őt választotta. Biztos… megvolt rá az oka. – Kiyomira sandított, aki megfeszítette a testét. Ahogy kihúzta magát, a kezét az ajka elé emelte, hogy abba rejtse el a hümmögését. Különös asszony volt, szűkszavú, ám szép mosolyú, kellően titokzatos – Eren néha nem tudta hova tenni a viselkedését.

– Bármi is vezérelte, Armin most egy eszetlen óriás testébe zárva szenved. – Eren ökölbe szorította a kezét. Nem csupán dühös volt, egész testében remegett tőle, valahányszor az eszébe jutott a barátja rettegő arca, a felismerés csillanása a szemében. Amikor térdre kényszerítették a kiláncolt Eren előtt, már tudta, mi fog következni, csak nem akarta elhinni. Aztán Rod belédöfte a szérumot, amit egykor Historiának tartogatott, és Armin emberi része megszűnt létezni. Az óriás, akivé Armin vált, egyet akart: megenni Erent, mégpedig minél hamarabb. Felemelte a fejét, és keményen állta Annie jeges tekintetét.

– Vissza akarom kapni a barátomat – jelentette ki eltökélten. – Bármi áron.

Ha létezett is mód rá, hogy egy óriást anélkül változtassanak vissza emberré, hogy felfalt volna egy olyat, aki Ymir Fritz erejével rendelkezett, még nem hozták nyilvánosságra. Eren mindezidáig hazug reményekkel áltatta magát, Annie azonban hamar elhessegette őket. A „bármi áron” azt jelentette, hogy bármeddig hajlandó elmenni, hogy öntudatra keltse Armint. Képes lett volna olyan áldozatot is hozni, ami a saját életébe is került volna – és mindezt csak azért, mert Armin a legjobb barátja volt, az első igaz barátja, egy páratlan személyiség, aki kellett a világnak.

Annie vissza is kérdezett, de Eren minden szavát komolyan gondolta.

– Valamit valamiért, valakit valakiért – mondta erre a lány. – Jelen pillanatban, ha meg akarjuk menteni Armint, valakit fel kell áldoznunk érte, ezt te is tudod jól, Eren. Téged ismerve olyan őrült gondolataid is támadtak, hogy te magad leszel az, akit Armin végül felfal.

Annie túl jól ismerte.

– Lehetséges, hogy megfordult ilyesmi a fejemben – felelte óvatosan, mire halk horkantás érkezett válaszul. Annie felállt, kinyújtózott. Kiyomi még mindig nem szólt bele a beszélgetésükbe; a térdén pihenő sálra fonta hosszú, sápadt ujjait, és szomorkás mosollyal figyelte a megkopott anyag sötét redőit.

– Akkor sürgősen verd ki a fejedből – parancsolta Annie –, ugyanis ez nem fog megtörténni. Szükségünk van egymásra, Jaeger, nem hagyhatsz cserben azok után, amit egymásért tettünk, ezt vésd jól az eszedbe!

– De… – Eren nyelt egyet. A Titánok másik két tagjára gondolt; Bertolt és Reiner mosolygós arca mintha az emlékezetébe égett volna. Undorodott saját magától, amiért egy pillanatra is azon kezdett tanakodni, hogy melyiküket vesse Armin elé. Mindkét fiút a barátjának és a bajtársának is tartotta; nem ismerte őket olyan régóta, mint Armint, de… egy barátját sem áldozta volna fel egy másikért. A „bármi áron” mégiscsak lekorlátozódott, és Eren azon kapta magát, hogy semmit sem tehet. Ötlete sem volt, hogyan mentse meg Armint.

– Eren. – Annie szeme megcsillant. – Vajon mit érezne Armin, ha magához térne, mi meg elmondanánk neki, hogy felfalta mondjuk Bertoltot? Egy olyasvalakit, akit ismert és még kedvelt is. – Enyhe túlzás volt, hogy kedvelt, Eren azonban nem szólta meg a lódításért. Annie nem tehetett róla, hogy Bertolt gyengéd érzelmeket táplált iránta, és arról sem, hogy ez Arminnak valamiért nem tetszett. A szép és udvarias szavak ellenére mindig is érződött valamilyen feszültség a két fiú között, amit Eren sehová sem tudott tenni. Valahányszor ezt kifejtette Mina Carolinának vagy Historiának, a lányok a szemüket forgatták; Mikasa csupán vállvonással, Carla kuncogással reagált. Majdnem mindenki tudott valamit, amit Eren még csak nem is sejtett, és bezzeg a világért sem avatták be.

De a titkolózásokat félretéve Annie-nak igaza volt. Azt az érzést, amit annak idején Eren is átélt, amikor elmondták neki, hogy megette a saját apját, soha nem kívánta Arminnak. Legyen szó bárkiről is – Bertolt, Reiner vagy egy ismeretlen… Elvenni valakinek az életét, ráadásul úgy, hogy később semmire sem emlékszel belőle… Úgy rendelkezni valaki fölött, hogy csak később ébredsz öntudatra…

Eren gyomra ismételten felkavarodott. A szájára szorította a kezét, és nehezen fojtotta el magába a rosszullétét; az öklendezés ingerelte a gyomorszáját, s kezdte érezni a torkába kúszó sav ízét.

Kiszaladt az arcából a vér.

Kiyomi Azumabito ekkor szólalt meg először, kedvesen csengő hangon. Mindeddig kívülállóként – csupán megfigyelőként – játszott szerepet a társalgásban, mostanra viszont megérezte a helyzet komolyságát.

– Eren… – Szelíden szólította meg, Eren mégis összerezzent. Néha elmélázott rajta, vajon milyen érzés lehet az asszonynak a halott szerette nevén hívni őt – vajon mennyire tudja elválasztani Kruger Erent tőle? A tekintetén inkább úgy látta, hogy semennyire. Kiyomi a szeretett Eren Krugeréhez szólt igazából, nem pedig Eren Jaegerhez. De Jaeger vagy Kruger… valahogy nem számított. Eren most már mindkettő volt.

– Igen? – pillantott rá. – Esetleg… tudna valami mást is javasolni, asszonyom?

– Talán – felelte Kiyomi titokzatosan, mire Eren és Annie összenéztek. A lány megrántotta a vállát, a szemében azonban titkon kíváncsiság csillogott.

Eren mohón hajolt előre.

– És mi lenne az?

– Ymir… – mormogta Annie sötéten. – Ha már olyan szépen tönkretette a tervünket. – Eren kérdő tekintetét látva úgy érezte, magyarázatra vár a haragja. Ymir kulcsfontosságú szerepet játszott a történtekben, hiszen végtére is ő rabolta el Erent és vitte oda Rodhoz. Eren már korábban is sejtette, hogy mindezt egyedül azért tette, mert Rod valamit ígért Historiával kapcsolatban. Ymir, amióta megismerte Historiát, mindent azért tett, hogy a lány életét megkönnyítse. Hogy ehhez csapdába kellett valahogy csalnia Annie-t és Zeke-et, az sem számított. Ymir ilyen volt – Eren viszont aligha.

– Felejtsd el! – mondta elutasítóan. – Ymir a barátunk.

– Egy olyan barát, aki otthagyott, hogy Armin megegyen. – Annie elhúzta a száját, a hangja csöpögött a gúnytól. – Tényleg nagyszerű barát, Eren, nem is értem, miért jutott eszembe, hogy odadobhatnánk őt Arminnak.

– Felejtsd el, Annie! – csattant fel. – Nem etetem meg Arminnal!

– De ő megetetett volna!

– Elég ebből az értelmetlen civakodásból! – Ezt már Kiyomi mondta. Alig emelte meg a hangját, de az a kevés is elegendő volt ahhoz, hogy elvágja a veszekedést. Eren és Annie farkasszemet néztek egymással, majd azt követően egyszerre fordultak a keleti hölgy felé. Kiyomi addigra felállt, a sálat pedig finoman a nyaka köré tekerte. Eren arra következtetett, hogy voltak idők, amikor nem hordhatta. Egyrészt, mert a testőrök is meglepettnek tűntek, amiért annyira óvatosan bánt az anyaggal, másrészt azon látszottak az évek múlásai, ám Mikasáéval ellentétben nem használódott el annyira. Kicsit megfakult, de nem szolgált foltozásra vagy bármi javításra.

Eren levegő után kapkodott.

– Valakit fel kell falnia, igaz?

– Jelen pillanatban ez az egyetlen esélyünk, ha akarod a kis barátodat – bólintott az asszony. – Olyasvalakit, akit hajlandó vagy feláldozni. Valakit, aki nem te vagy. Te fontos szerepet játszol, Eren, téged nem engedhetlek.

– Miért? – Eren összeszorította a szemét. – Miért nem tudom megmenteni őt? – suttogta megtörten. – Bármire hajlandó lennék, de…

– Mégis hezitálsz – fejezte be helyette Kiyomi. – Megértelek. Ők ugyanúgy a barátaid, ahogyan ez a fiú is, nem? De logikusan kell gondolkodnod. Mind azt akarjuk, hogy vége legyen ennek az egésznek, Eren. Ehhez nehéz döntéseket kell hoznunk. Olyasvalakit áldozz hát fel, akinek véges már az ideje… Tizenhárom év… nagyon kevés, de biztos vagyok benne, hogy vannak, akiknek lassan lejár.

Eren erre elhallgatott.

Igen, voltak, akik előtt az utolsó nekifutás állt.

Zeke-re gondolt, a saját féltestvérére, akinek egy éve maradt hátra, aztán a többi Titánra. Bertolt, Reiner és Annie ugyanabban az időben örökölte meg az erejét… Ymir egy kicsivel később rabolta el a negyedik tagtól, Marceltől, aki szintén velük érkezett arra a titokzatos küldetésre, amiről Eren sem szeretett beszélni, nemhogy a másik három.

Az igazságot végül Annie mondta ki szenvtelen, száraz hangon:

– Erent kivéve mindannyian a végéhez közeledünk, asszonyom. Ha úgy vesszük, egy évünk maradt hátra, hogy elhozzuk a dicsőséget a szülőföldünk számára… Egy év, hogy végre hazatérjünk… – tette hozzá csendesebben. Eren tudta, hogy ilyenkor az apja járt a fejében, akit el kellett hagynia. Az apja hajszolta bele ebbe az őrületbe, ő képezte ki, hogy igazi harcos legyen, ugyanakkor… Annie látni akarta őt. A végén mindketten belátták, hogy hatalmas hibát követtek el, s Annie most visszavágyódott hozzá. Mindenképpen életben akart maradni, bármi áron, ahogyan Eren is vissza kívánta kapni a legjobb barátját. Mindketten akartak valamit, mindketten készek voltak áldozatot hozni, és amikor dönteni kellett volna, mindketten hezitáltak.

– Akkor nem gondolod, hogy mégsem annyira nehéz ez a döntés, Eren? – Kiyomi állta a fiú pillantását, és közben szomorkásan mosolygott. – A barátaid… egytől egyig halálra vannak ítélve, ha úgy vesszük. Ha adsz egy esélyt most Arminnak… biztos vagyok benne, hogy egyikük sem bánná, talán önként jelentkeznének.

– Én… – Eren szava elakadt. Nem vagyok erre képes, gondolta. Én… – Nem tudom meghozni ezt a döntést. Én… egyiküket sem akarom… megöletni. És ahogy Annie mondta, Armin sem akarná.

– Akkor egyetlen választásunk maradt. – Kiyomi mintegy magának bólintott. – Vagyis kettő – javította ki magát, majd elgondolkodva hümmögött egy sort. – Két harcos nem csatlakozott a Titánok szövetségéhez – mondta aztán, amikor elkapta Annie tekintetét; abban felismerés és értelem fénye villant fel. Egyedül Eren volt az, aki elsőre nem értette. Aztán tudatosult benne, és még a lélegzete is elakadt.

– A két hátramaradt óriás? – lehelte. – Rájuk gondol?

Kiyomi megvonta a vállát.

– Akár. Ahogy neked kényelmesebb, Eren. Ez nem az én döntésem, neked kell meghoznod.

Eren nyelt egyet.

– De ők… nincsenek itt – mormolta tétován. – Ők…

– Otthon vannak – sóhajtotta Annie. – Hát erre gondol.

– Úgy érti, hogy…

– Itt az ideje, hogy visszavágjunk – jelentette ki Kiyomi. – Mire várunk tovább, Eren? – kérdezte, miközben ismét a kezét nyújtotta. – Azért jöttem ide, hogy magammal vigyelek. Be kell fejeznünk ezt az egészet, egyszer és mindenkorra. Vessünk véget a háborúnak, mielőtt ismét túl késő lenne!

Eren és Annie megint váltottak egy pillantást.

Mielőtt ismét túl késő lenne…, gondolta a fiú. Igen… Tennünk kell valamit.

Lehunyta a szemét, majd lassan elfogadta Kiyomi jobbját.

Gyerünk, mosolyodott el halványan, ahogy eszébe villant az óriásalakja, itt az ideje a támadásnak!

** * **

Annie erőre kapva a bátorságát is visszanyerte. Eren hiába kérte, hogy maradjon, mindenáron körbe akart szaglászni a körzetben. Ki kellett deríteniük, hogy mekkora zavargást keltettek a Felderítő Egységben, mennyire kell tartaniuk Erwin parancsnoktól és mennyire a Katonai Rendőrségtől. Annie a lopakodásban mindig is ügyesebb volt, mint Eren, így a vitájuk, hogy melyikük is menjen, hamar félbeszakadt. Eren vesztesként, megadóan kullogott vissza az ágyába, hogy pihenjen, míg Kiyomi és a testőrei csendbe burkolózva várták a szőke lány visszatértét.

Eren Krugerről és a gyermekkorukról kérdezett. Kiyomi, a szigorú tekintetű Kiyomi vonásai ellágyultak, ahogy szóba került a barátja. Mind a történetünk, mind a barátságuk hasonlított Eren és Mikasa kapcsolatára. Eren így már nem is csodálkozott, amiért először összetévesztette Kiyomit Mikasával. Annyira eleven álomnak tűnt, a saját emlékének… de még mindig nem értette, hogy tudta látni Kruger emlékeit jóval azelőtt, hogy felfalta volna az apját, megszerezve vele a múltat.

– Egyszer majd megérted – mondta erre Kiyomi kedvesen. – Még nem jött el az ideje, hogy megértsd a jelentőségét.

– Ahogy gondolom, azt sem mondja még el, hogy hol van az unokatestvérem és az anyám.

– Biztonságban vannak, ez a lényeg, nem igaz?

– Találkozni akarok velük – jelentette ki Eren. – Vakon senkiben sem bízom, még magában sem.

– De én a barátod vagyok, Eren. A családod – emlékeztette.

– Kruger barátja. – Eren figyelmeztető éllel a hangjában elmosolyodott. – A mi barátságunk még alakulóban van, asszonyom, remélem, ezt ön is érzékeli.

– Fáj a bizalmatlanságod, de megértem. – Kiyomi viszonozta a mosolyát. – De tudnod kell, Eren, hogy ebben a játszmában nem én vagyok az ellenség, akit le kell győzni. Én melletted állok… a végsőkig.

– Nyíltan játszunk, tehát nyugodtan kimondhatjuk, hogy nincs ellenség.

Kiyomi szeme megvillant.

– Valóban – ismerte el. – Csupán a háborúnak kell véget vetni.

– Pontosan. – Eren lehunyta a szemét. Hatalmasat sóhajtott. – A falakon belül a fogadott nővérem az utolsó keleti, ráadásul ő is csak félvér. Az anyja volt tisztavérű, az apja az Ackerman család tagja. Ő…

– Éppen ezért nagyon erős – bólintott Kiyomi. – Szükségünk lesz rá is.

– De a Felderítő Egységre is.

– Nem mehetünk hátvéd nélkül, ez nem is kérdés.

– A dolgok a lehető legrosszabban alakulnak, asszonyom. A Felderítő Egység…

– Még nem vesztette el teljesen a beléd fektetett bizalmát. – Kiyomi a kezébe vette a jobbját. Az érintése hideg volt, de gyengéd; finoman fonta Eren kézfeje köré az ujjait, miközben lágyan, bátorítóan mosolygott. – Neked sem lenne szabad, Eren – mondta szelíden. – Higgy magadban, a képességeidben! Nem véletlenül vagy te, aki ezt a küldetést teherként cipeli a vállán. Az a sorsod, hogy bevégezd azt, amit kiszabtak rád.

– Ha nem vette volna észre, Annie-val bujkálni kényszerülünk… Ha otthagytam volna, nem bántak volna vele kedvesen… Annie… Ő más, mint én. A személyiségéből kiindulva biztosan nem tűrték volna tovább ezt a macska-egér játékot. Arról nem is beszélve, hogy köztudottan érzéketlenül gyilkolt le megannyi ártatlan embert… Bennem… nagyobb az együttérzés. Én nemcsak a túlélésre hagyatkozom. Vele ellentétben élni szeretnék. Ember akarok lenni. És tudom jól, hogy Annie sem ilyen életre vágyott, de ő már a gyerekkorunktól kezdve ilyen távolságtartó személyiség volt, magányos farkas, ha úgy jobban tetszik.

– Meg kell értetni Annie-val is a küldetés fontosságát, utána pedig meg kell győznünk a Felderítő Egységet. Tudom, hogy te nem teheted, én pedig nem kívánok beleavatkozni, de… a pincében ők is ráébrednek az igazságra, igaz?

– Igen – felelte Eren. – El kell jutniuk oda… és akkor megértik ők is. Meg kell bíznunk egymásban, hogy véget vessünk mindennek.

– És akkor újra ott lehetünk… – Kiyomi hangja mormogóvá vált, a tekintete a múltba révedt. – Az óceánnál… Együtt… Ahogy egykor elváltunk egymástól, Eren. Az óceán… Láthatjuk az óceánt.

Láthatjuk az óceánt, Armin, gondolta Eren. Mindig is közösen akartuk látni. Nem hagyom annyiban… Vissza foglak szerezni téged. Tarts még ki egy kicsit! Meg foglak menteni… Még akkor is, ha a világ legnagyobb áldozatát kell érte meghoznom… Ígérem, hajlandó leszek dönteni. Meg tudom tenni… még akkor is, ha később bánni fogom.

Mikor a keleti hölgyre emelte a tekintetét, az asszony még mindig mosolygott, szépen és bánatosan. A kezét fogta, ugyanúgy, mint eddig, és lehunyt szemmel élvezte, hogy egymással szemben ücsöröghetnek. Eren is úgy tett volna, ha hangos csattanás nem térítette volna észhez. A zaj odakintről érkezett, a huligánok ismét összekaptak. Dulakodás zaja szűrődött át az ajtón, Eren látta, hogy Kiyomi testőrei megfeszültek.

– Mi a… – Elhalt a hangja, ahogy meghallotta kicsendülni a szavakat. Ismerős, ingerült hang hallatszott, Eren szinte látta maga előtt a jelenetet, amint az utcai söpredék nyüszítve a ház ajtaja felé int.

– Oda mentek be! Egy vágott szemű szuka és behemót őrei bujtatja őket! Ne bántson!

– Vágott szemű?

– Rohadt keleti! Kérem, hagyjon!

– Kiyomi Azumabito.

– A franc tudja a nevét! Ott vannak, az biztos, csak hagyjon már békén a picsába!

Eren talpra ugrott, az idilli jelenet a végéhez érkezett.

– Úgy látom, vendégünk lesz – egyenesedett fel Kiyomi is. Nyugodtnak látszott, de a pillantását megacélozta. Mindvégig tartotta a szemkontaktust a testőreivel, és a nyugalma ellenére is felkészült rá, hogyha harcra kerül a sor, cselekedjen. Erennek Mikasa édesanyja jutott az eszébe, aki szintén a végsőkig küzdött, hogy megvédje a lányát az emberrablóktól. Nem is volt többé kérdéses, hogy ugyanahhoz a néphez tartoznak; Mikasa és az anyja is Hizuru népéből származtak, ami Eren számára még mindig egy titokzatos, falakon túli helyként létezett. Kevesebbet tudott a világukról, mint mondjuk Annie, s közben – Ymir Fritz által – mégis többet.

– Hogy a fenébe talált ránk?

– Ez a férfi…

Kiyomi nem tudta befejezni, amit akart. Csattanás hallatszott, Eren pedig levegőért kapkodva kiáltott fel, amikor az ablaküveg betört, a függöny meg elszakadt. Levi manőverfelszerelést viselt magán, de valamiért megszabadult a Felderítő Egység köpenyétől. Olyan gyorsan mozdult, hogy Erennek feleszmélni sem maradt ideje, nemhogy Kiyominak vagy a testőröknek: Kiyomit maga mögé perdítve a kardját Eren torkának szegezte, és Eren tágra nyílt szemmel bámult bele az ő kék tekintetébe.

– Alaposan megizzasztottál, te kis rohadék, bizonyára nagyon élvezed. – A kard éle nem karcolta meg Eren bőrét, sőt mintha nagyobb távolságot is tartott volna a kelleténél. Eren egyből tudta, hogy azért, nehogy megsebesítse, ezzel pedig át tudjon változni. – Kiyomi asszonyság… – Levi tekintete a keleti hölgyre siklott. – Örvendek, hogy látom. Örülök, hogy jó egészségben találom, remélem, élvezi az itt tartózkodást… Ez a porfészek igazi éke a birodalmunknak.

– Lenyűgözőnek találtam, Mr. Ackerman.

A megszólítást mind Eren, mind Levi furcsának találta. A férfi elhúzta a kardját Erentől, és frusztráltan sóhajtott egyet. A fiú kalapáló szívvel, egyszerre idegesen és izgatottan figyelte őt; a torkát gombóc szorította össze, s annyi mindent akart mondani, elnézést kérni, amiért olyan lépést tett, amit félreértettek, amiért magával rántotta Petrát is… kérdezni is akart, hogy mi történt a lánnyal… és be akarta bizonyítani, hogy nem árulta el a Felderítő Egységet, csupán biztonsági lépést tett – a szövetségük érdekében.

Levi egyikre sem adott lehetőséget. Ahogy Kiyomit maga mögé lökte, úgy ragadta meg most Erent is, hogy a vállánál fogva a szoba falának taszítsa. Sem a magyarázkodás, sem a kérdezés nem érdekelte, és mivel a testőrök nem mozdultak, nem is foglalkozott velük. Kiyomi felvont szemöldökkel figyelte őket.

– Eressz el! – sziszegte Eren. – Hallod?! Eressz el!

Levi válaszul meglendítette a karját.

Eren összerezzent és felszisszent; ösztönösen hunyta le és szorította össze a szemét. A férfi ökle milliméterekkel kerülte el csupán az arcát, nagy erővel, durván vágódott neki a kemény falnak. Reccsenés hallatszott, és Eren szíve megállt egy pillanatra, hogy aztán irdatlan tempóban lóduljon meg újra. Egyetlen másodpercig azt hitte, Levi eltörte dühében a saját kezét. Kellett egy kis idő, amíg felfogta, hogy a hang nem tőle, hanem Kiyomitól származott; a parketta reccsent az asszony cipője alatt. Többet nem szólt.

Eren szeme tágra nyílt.

– Te nem vagy normális! – nyögte, amint magához tért a döbbenetből. – Hé, most meg mit művelsz? – Levi a testével préselte bele a falba. Alacsony termete ellenére olyan erővel kivitelezte mindezt, hogy Eren hiába ficánkolt, nem tudott kicsúszni a szorításból. Egymás szemébe bámultak, a férfi máskor szürkének látszó tekintete mélykéken parázslott a haragtól.

– Én mit művelek? Te mit művelsz! – sziszegte az arcába. – Felfogtad, milyen helyzetben vagy, te szaros kölyök?!

– Felfogtam! – Eren is dühbe jött. – Igen, felfogtam!

– Hol van a lány?

Eren nyelt egyet.

Annie-t akarja, gondolta. El akarja kapni.

Levi erőből megrázta őt.

– Eren, elég ebből!

– Én is ezt szeretném. Hogy legyen vége.

– Akkor kezdj beszélni! Hol van Annie Leonhart?

– Nincs itt!

– Azt én is látom. – Levi a szemét forgatta. – Utánunk szaglászik?

Eren beharapta az ajkát, úgy bólintott. A szíve olyan ütemben kalapált, hogy megszólalni sem tudott, Levi azonban nem kényszerítette rá. Az elmúlt heteket az ő felügyelete alatt töltötte, kölcsönösen kiérdemelték egymás bizalmát. Eren szűkszavúan, de mindig igyekezett választ adni a kérdéseire. Ő… mindent megtett, hogy bebizonyítsa, nem az emberiség ellensége. Most is ismét elmondta neki, hogy meghozta már a döntését.

– A saját utamat akarom járni – mondta halkan. – Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magamat a Titánoktól… sőt inkább azt jelenti, azon fogok fáradozni, hogy őket is meggyőzem a magam útjáról. Én… nem vagyok senki bábja. Szabad akarok lenni, és tudom, hogyan lehetek az. Amit a legjobban akarok, az az, hogy ez az egész véget érjen, Levi. Ugye… hiszel nekem?

A férfi a homlokát ráncolta. Nem eresztette, de egy kicsit elhúzódott tőle, hogy teret adjon neki, amit Eren egy hálás mosollyal díjazott.

– És Annie Leonhart mit gondol erről?

– Ha Annie-t meggyőzöm, a többiek is követni fognak.

– Annie mit gondol erről? – ismételte meg a kérdését Levi. – A többiek egyelőre nem érdekelnek, hiszen semmit sem tudunk róluk.

– Annie… haza akar menni – felelte Eren óvatosan –, és ahhoz, hogy minden vége legyen, az kell, hogy hazatérjen. Én… hajlandó vagyok teljesen a Felderítő Egység szolgálatába állni. Elvezetlek benneteket a pincéhez, és utána… elvezetlek benneteket oda, ahol Annie, Zeke meg a többi Titán lakik.

Levi szeme összeszűkült.

– A falakon túlra – mormogta. – Jól sejtem?

Eren lehunyta a szemét.

– Igen – sóhajtott megadóan. – A falakon túlra.

– Ahol ez a rejtélyes Hizuru is van – sandított a férfi Kiyomi felé, mire az asszony egykedvűen bólintott. Egyszerre reagált Erennel is, aki hirtelen megroggyant a ránehezedő súlytól; most értette csak meg igazán a helyzet komolyságát, most jött rá pontosan, meddig kell elmennie ahhoz, hogy véget vessen az örökkévalóság óta tartó háborúnak.

– Sok minden van, amit én sem értek – mondta –, de amit igen, az elég ahhoz, hogy tudjam, mit kell tennem. Én csak… haladok előre, mert ez az, amit megtehetek. Folytatom azt, amit eddig is. Küzdök, mert küzdenem kell, és egy nap… talán győzni is fogok – eresztett meg egy halvány mosolyt. – Nem biztos. Minden csupán talán, de… ez az, ami éltet.

Levi lassan bólintott. Elengedte őt.

– Megbízom a bajtársaimban. Petra… nem egy olyan ember, aki elárulna bennünket. Csalódtam benne, ez nem kérdés, hiszen szembeszegült az akaratommal, de… mindenki maga hozza meg a döntését, és ő azt állította, nem bánta meg, hogy megtette. Ha ez a te döntésed, nincs jogom, hogy ítélkezzek felette. Ha nem bánod meg, végképp nincs.

– Bizonyítsak? Jöjjek vissza? Győzzem meg én Erwin parancsnokot…

– Tudom, miért tetted – vágott a fiú szavába halkan. – A barátodat féltetted. Meg akartad őt győzni, hogy válassza a mi oldalunkat, és ezért inkább kockáztattál. Kiszabadítottad, idehoztad… és beszéltetek erről is, nem?

– Annie haza akar menni – ismételte makacsul. – Haza…

– Akkor menjen haza – biccentett Levi –, és közben mutassa nekünk az utat.

– Levi…

– Visszafoglaljuk a Mária falat – jelentette ki, oda sem figyelve Eren elakadó hangjára. – Lemegyünk a pincétekbe, megtudjuk az igazságot, utána meg szépen hazakísérjük a barátnődet. Mindent tudni fogunk… és ahogy elnézem, mindvégig élvezni fogjuk Ms. Azumabito társaságát, jól sejtem?

– Ó, igen – mosolygott Kiyomi. – Koránt sincs vége még a barátságunknak, Mr. Ackerman.

– Remek.

– Örülök, hogy megértették egymást Erennel.

– Én értettem magamat a kölyökkel – hangsúlyozta Levi. – Erwinnek azt mondtam, visszaviszlek neki. Ő még… nem érti, de érteni fogja – tette hozzá. – Erről gondoskodom. De előbb meg kell találnunk a kis barátnődet is, mielőtt valaki más találja meg. Farlannal és Isabellel kerestetem, ők tudják, hogy a gyors lefegyverzést követően nem szabad bántaniuk, de a belső osztag is mozgolódik a Katonai Rendőrségen belül. Ha ők kaparintják meg előbb, akkor fújhatjuk a tervet.

– Annie-t nem kell félteni.

– A belső osztag nem akármilyen osztag.

– Akkor sem kell félteni. – Eren az ajkába harapott. Vajon milyen fényt vetne Annie-ra, ha lemészárolná azokat a katonákat, akiket az elfogására küldenek? Az emberek bizonyosan nem bíznának meg benne egykönnyen. Eren csak remélni tudta, hogy Annie használja az eszét, amíg odakint az utcákon kódorog.

– A barátaid Shiganshinából… – Levi ellépett tőle. – Ők is megérkeztek. Ha minden jól alakul, mi fogjuk előbb megtalálni Annie Leonhartot… és közben téged is meg tudunk védeni a Katonai Rendőrségtől. Most, hogy Historia eltűnt… – pillantott Kiyomira a szeme sarkából (aki ezúttal sem zavartatta magát, tovább mosolygott). – A Katonai Rendőrség felbátorodott. Kiküldték a maguk embereit, nemcsak a belső osztag keres benneteket, hanem zöldfülű idióták is.

– Engedd, hogy bebizonyítsam…

Levi ajkán futó mosoly suhant át.

– Kezdheted, Eren – mondta felfelé kunkorodó szájjal –, ugyanis amíg mi arra vesztegeljük az időnket, hogy értelmetlen köröket futunk le, mások egészen mással foglalkoznak. Nem tudhatjuk, mi jár a bátyád fejében, most, hogy Annie-ról úgy tudja, a fogságunkba esett… Ahogy azt sem tudjuk, milyen lépésre szánta el magát a Kolosszális vagy a Páncélos Óriás. Lehet, hogy éppen olyat tesznek, ami…

– Helyrehozhatatlan lesz?

Eren megborzongott a gondolatra. Pont ez járt a fejében.

– Akkor mire várunk? – kérdezte, miközben lassan ökölbe szorította a kezét. – Állítsuk meg, mielőtt nagyobb katasztrófa lesz!

Levi bólintott.

Ezt kellett tenniük, az idejük pedig rohamosan fogyatkozott.

Eren, miközben elhaladt a testőrök előtt, eltűnődött rajta, vajon mit csinál Bertolt és Reiner. Őszinte remélte, semmi olyat, amit később bármelyikük is megbánna.

** * **

– Csatlakozunk Dreyse és Freudenberg csapataihoz – jelentette ki Sasha, miután befejeződött a tanácskozás, amit Erwin parancsnok folytatott le a felderítők és a rendőrök körében. A Felderítő Egység meg a Katonai Rendőrség egyesítették erőiket, legalábbis látszólag. Valójában mindketten a saját szakállukra dolgoztak. Hanji titokban Sasháék lelkére kötötte, hogy legyenek elővigyázatosak. – Nem bízhatunk meg bennük – mondta, miközben ellenőrizte a felszerelését. – Vagy elcsaljuk őket, vagy előbb találunk rájuk.

– Jean már keresi őket Marcóval – válaszolta erre Connie. – Ne tököljünk, menjünk mi is!

– Ez a beszéd, Connie! – Reiner akkorát vágott a fiú hátára, hogy az meggörnyedt. – Gyerünk, Bertolt – fordult a barátja felé –, menjünk és mutassuk meg azoknak a kis szarháziaknak, hogy milyenek az igazi katonák!

– Úgy legyen, Reiner!

– Siessünk!

– Gyerünk!

** * **

– Hol van Mikasa Ackerman?

A kérdést Hanji tette fel, amikor Mike egyedül tért vissza hozzájuk. A feladata ugyanis az lett volna, hogy eléjük kíséri Mikasa Ackermant, aki mostanra már értesült Eren eltűnéséről. Az, hogy Mike üres kézzel ért vissza, nem jelentett semmi jót.

– A lánynak nyoma veszett, amint megtudta, mi történt.

– Bizonyára Erent keresi – állapította meg Erwin. – Reméljük, Levi tudja, mi a dolga.

– Csak nem aggódsz, Erwin? – vonta fel a szemöldökét Hanji. – Kételkedsz Levi hűségében?

– Ellenkezőleg. Nem a hűségét vonom kérdőbe, csupán azon tanakodom, az a kölyök mennyire férkőzött a szívébe.

– A szívébe?

– Levi látja a köztük levő hasonlóságokat. – Erwin hatalmasat sóhajtott. – Ritka pillanat, de azt kell mondom, kedveli azt a fiút.

Hanji erre feljebb tolta a szemüvegét az orrnyergén, az üveg megcsillant a lemenő nap fényében.

– Nos – mondta –, ez talán nem is annyira rossz. Ha Eren is kötődni kezd hozzá…

– Meglátjuk – dörmögte Erwin elgondolkodva. – Lássuk, mi hogyan alakul… Várjunk.

Hanji bólintott, majd mosolyra húzta az ajkát.

– Ez az egyetlen, amit tehetünk, Erwin. Várunk, ameddig csak kell.

– Úgy van. Már döntöttem a sorsuk felől. Petra megérdemelte a büntetést, természetesen ki fogom őt engedni. Megértem a tettét, de meg kell tanulnia, hogy engedelmességgel tartozik a felettesének. Ha Levi visszahozza Eren Jaegert és Annie Leonhartot, mindent megteszünk, hogy függetlenedjünk a Katonai Rendőrségtől. Ezt kell tennünk.

– Igen. Apropó, mit gondolsz, Eren Jaeger vajon…

Abban a pillanatban, hogy belekezdett a mondandójába, a torkán akadt a szó, kivágódott a terem ajtaja. A tanácskozás már véget ért, de nem az egyik katona a Katonai Rendőrségtől rontott be feldúltan követelve Eren vagy Annie kiadatását, hanem Hanji beosztottja, Moblit. Az oldalára szorította a kezét és úgy lihegett, mint aki maratont futott.

– A-az óriások! – zihálta. – Az elfogott óriások!

– Sonny és Bean? – Hanji szeme tágra nyílt. Mikor elfogták Armint és Annie-t, sikerült szert tenniük két másik óriásra, akiket Hanji később Sonnynak és Beannek nevezett el; mindkettőjükön kísérleteztek, hogy többet tudjanak meg ezekről a gigantikus szörnyekről, de nagyobb felfedezést nem tudtak tenni. Sem Sonny, sem Bean nem beszélt, nem úgy, mint Armin vagy Mrs. Springer. – Moblit, mi történt?

– M-megölték őket! – zihálta a férfi. – Valaki megölte az óriásokat!

** ** **

– Nem találjuk a lányt, Levi!

Farlan és Isabel többször is szétvált, hátha úgy hamarabb Annie-ra akadnak, ám a lánynak se híre, se hamva nem volt. Levi kérdésére Eren, aki szintén velük tartott, csak annyit mondott, Annie remekül ért a lopakodáshoz, ezért nem találják. Az idő rohamosan szaladt, nem most kellett bújócskát játszaniuk, ám Eren nem tudta megmondani, egyáltalán merre keressék. Annie mindig is magányos farkasként rótta az utcákat, így olyan helyeket ismert, amikről Erennek sejtelme sem volt.

– Folytassátok a keresést – utasította a hadnagy –, elő kell kerítenünk.

– Váljunk szét megint?

Levi bólintott.

– Nincs más választásunk.

Megint szétváltak.

** * **

– Tehát azt akarják, hogy álljak a Katonai Rendőrség szolgálatába?

Annie lassan, homlokráncolva törte meg a csendet. Alaposan átgondolta a kérdését, ahogyan a válaszát is, miközben a kocsiban ült. Sejtette, hogy előbb vagy utóbb bele fog futni valamelyik démonba a katonák közül, de azt hitte, ügyesebben fogja megoldani. Amikor váratlanul kést szorítottak a torkának, az egyik katona meg szedte a gyűrűjét az ujjáról – az egyetlen fegyverét, amivel megsebezhette volna magát –, majdnem elhitte, hogy tényleg sarokba szorították. Beültették a kocsiba, a katonák közül pedig ketten beültek mellé. Legalábbis elsőre szinte biztos volt benne, hogy mindketten katonák. Csak azután, hogy hátralökték a csuklyájukat, jött rá, hogy az egyikük a falimádók közül való.

– Jól értette, ezt szeretnénk, Ms. Leonhart.

– Értem. – Annie hümmögött. – És mindezt azért, mert a maguk… szektájuk így kívánja?

– Na de kérem! – háborodott fel a falimádó. – Ami Nick lelkésszel történt…

– Igencsak sajnálatos – vágott a szavába Annie –, de engem a legkevésbé sem érdekel. Azt kéri tőlem, hogy támogassam a Katonai Rendőrséget és szálljak szembe a Felderítő Egységgel? És mindezt miért? Ó, igen… Mert félnek az igazságtól. Nem akarják, hogy napvilágra hozzák.

– Fritz király is ezt akarta – mondta erre a férfi. – Száz évvel ezelőtt, amikor felhúzta a falakat és esküt tett, a kiváltságosok megőrizhették az emlékeiket. Ők alkották a legbelső falat. Ők… azóta is a király közelében maradtak. A többiektől elragadta az emlékeket, a szégyenteljes múltunkat… A Koordinátor ereje – krákogta – csodákra képes, nem? A falak megóvtak bennünket egy újabb háborútól… A benne levő óriások…

Annie szeme megvillant.

– Tehát igaz – bólintott mintegy magának. – A falakban tényleg óriások élnek.

– Kolosszális óriások… Megszámlálhatatlanul sokan… Lángba és vérbe borítanák az egész világot, ha kiszabadulnának onnan. Ha a Felderítő Egység eljut a pincéig, ha visszafoglalják a Mária falat… mindent tudni fognak. Eren Jaeger kijátssza ezzel a királyi család esküjét… Tennünk kell ez ellen valamit.

– Maguk ostobák.

– A fal megsérült! – erősködött a falimádó. – A pusztítás, amit véghez vittek… A fal megsérült! – ismételte. – Ha nem fedjük le… Az emberek így is észrevették… Az óriás a falban… A szeme mozgott, láttam! Tenni kell valamit, Nick lelkész is ezt akarná, ha nem ölték volna meg azok a nyomorultak!

– Az már nem az én problémám – rázta meg a fejét Annie. – Sajnálom.

– Ms. Leonhart…

– Sajnálom. – Annie pillantása a katonára siklott, aki a gyűrűjét nézegette. – Én csak haza akarok menni, és tudom, hogy ehhez Eren segítsége is kelleni fog. Tudom, hogy azt akarják, védjük meg a falakat, vagy legalábbis… bizonyos embereket. Az igazságnak nem szabad kiderülnie, azt mondja? De miből gondolja, hogy mi is így gondoljuk?

– Vannak dolgok, amiket maga nem érthet, Ms. Leonhart.

– Engedje meg, hogy kérdezzek néhány dolgot. – Annie felemelte a kezét. – Kérem, árulja el, hol bujkál most Rod Reiss? Maguk… nem ismerték el egytől egyig Historiát a királynőjüknek, nem igaz?

– Rod Reiss? – A falimádó zavarba jött. – Honnan kéne azt tudnom?

– Maguk bujtatják – ráncolta a szemöldökét Annie. – Rod ostoba, Torokmetsző Kennyt pedig nem kimondottan érdekli a sorsa. Hol vannak?

– Ne emlegesse így Kenny Ackermant! – csattant fel a katona; a belső osztaghoz tartozott.

– Áh, elnézést – szabadkozott a lány. – El is felejtettem, hogy a tagja ennek a nevetséges osztagnak. Azt képzelik, igazságot szolgáltatnak? Szerencsétlen, ártatlan embereket ölnek.

– Cseppet sem ártatlanok! – háborodott fel a katona. – Azok az emberek az emberiség ellen valót cselekedtek!

– Kérem, mondjon példákat! Egyáltalán ki maga?

– Sannes – vetette oda a férfi. – De maga nincs olyan helyzetben, hogy így beszéljen, Ms. Leonhart.

– Felfogta egyáltalán, milyen erővel bírok? – kérdezett vissza Annie könnyedén. A katona – Sannes – megrántotta a vállát.

– Felfogta egyáltalán, milyen helyzetben van? Nem tud átalakulni. A kis gyűrűje… – Sannes elmosolyodott, miközben megforgatta az ujjai között az ékszer-fegyvert. – Most már a mi birtokunkban van, Ms. Leonhart. Azt kell tennie, amit mondunk. Értse meg, nem mi vagyunk itt a rosszfiúk. Mi csak… megtisztítottuk a világot azoktól, akik ellene tettek. Ostobák, akik olyasmit találtak fel, amit nem kellett volna… Akik megpróbáltak átjutni a falakon… Akik olyasmikről fecsegtek, amikről nem kellett volna. Mi azt tettük, amit tennünk kell.

– Most is az teszik, nem igaz?

– Ne kényszerítsen rá, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.

– Maga az egyetlen reményünk – bizonygatta a falimádó is. – Ne forduljon ellenünk, Ms. Leonhart. Tudjuk, hogy maga más, mint Eren Jaeger. Megoldhatjuk a hazamenetelét Jaeger nélkül is.

– Tehát azt állítja… – Annie figyelmen kívül hagyta a hívőt, és teljes figyelmét immáron a katonának szentelte. – Sejtelme sincs, hol bujkál Rod Reiss vagy Kenny Ackerman? Maga a belső osztag tagja, ahogyan Kenny is, ismerik egymást, nem?

– Nem ismerem őt annyira – felelte Sannes elutasítóan. – Többnyire nem beszélgettünk.

– Semmit sem tud róla? Ugyan! – Annie felhorkant. – Ezt nem hiszem el.

– Figyeljen. – Sannes megvakarta a tarkóját. – Annyit tudok, hogy Kenny velünk is kerestetett egy kölyköt. Ennyi, semmi többet. Amikor egy kicsit kérdezősködtem, azt mondta, az igaz királyom érdekében kell tennem. Rod Reiss akarta azt a kölyköt. Ugyanúgy akarta, ahogyan egykor a lányát és az unokaöccsét. Szüksége volt rá valamiért, és ő egy olyan ember, aki, ha akar valamit, azt megkapja, mégpedig kérdés nélkül, minél előbb.

Annie nem kellett sokat töprengjen rajta, hogy tudja, Arminról beszéltek.

– Miért pont azt a kölyköt? – kérdezte élesen. – Mitől annyira különleges?

Sannes vállat vont.

– Én is ezt kérdeztem, de nem kaptam választ.

– Semmit sem mondott ezzel kapcsolatban?

– Azon kívül, hogy fogjam be és tegyem, amit tennem kell? – Sannes felhorkant. – Nem, semmit sem. Ami viszont érdekes… – tette hozzá, amikor látta, hogy Annie összeszűkítette a szemét. – A fiúról később kiderül, hogy azoknak a szerencsétlen szerelmeseknek a kölyke, akiket le kellett lőnünk, amikor elkaptuk őket a falaknál. Építettek egy… valamit, amivel át tudtak volna repülni a falakon, ha nem értük volna őket tetten.

Annie ökölbe szorította a kezét.

Armin, gondolta, valamiért tényleg téged akartak. Nem azért, mert Eren barátja vagy… hanem valami más miatt. Rodnak nincs annyi esze, hogy szándékosan olyan embert válasszon, aki Erenhez közel áll. Az unokaöccséről van szó. Ez… nem személyeskedés. Nem gyűlöli őt Grisha miatt.

– Mi a válasza, Ms. Leonhart? – térítette észhez a falimádó. – Megkapja a belső osztag a támogatást?

Annie ránézett.

– Maguk tényleg annyira ostobák – mondta, és abban a pillanatban Sannes felé mozdult. A férfi ahhoz képest, hogy azokhoz a balfácánokhoz tartozott, gyorsan reagált, egymásnak ütődtek, a gyűrű felsértette Annie karját. – Ostobábbak – folytatta –, mint azt gondoltam volna.

És azzal átváltozott.

** * **

Moblit levegő után kapkodva támaszkodott a térdére, miután feltépte az ajtót és bejelentette a nagy hír egy részét.

A két óriás, Sonny és Bean, akiket elfogtak és akiken kísérleteztek, halott volt.

Hát ez történt.

És még sok más is, ezt Hanji látta a szemén.

– Armin Arlert? – kérdezte gyorsan Erwin, elsőként ocsúdva fel a döbbenetből. – Vele mi lett?

Armint ugyanis ugyanott láncolták ki, ahol a másik két óriást. Ha azokat megölték, akkor Armin…

Hanji nem akart belegondolni, hogy mi történhetett, így inkább a lélegzetét visszafojtva várta a beosztottja válaszát.

Moblit fáradtan kezdte el dörzsölte az oldalát, ami még mindig sajgott a futástól.

– A fiú… ezért jöttem… minden romokban, a fiú kiszabadult…

– Micsoda?!

– A fiú… A fiú… – nyöszörögte tovább. – A fiú él és virul…!

– Moblit, miről beszélsz? – emelte meg a hangját Hanji, elunva az értetlen hebegést-habogást. Moblit annyira kimerült, hogy megszólalni sem tudott, nemhogy értelmesen magyarázni. Hanjinak kellett hát kézbe venni az irányítást; remélte, a kérdezősködés segíteni fog valamelyest a beosztottján, így könnyebben kapnak válaszokat. – Mi van Arminnal? – Az idegesség mellett halvány izgatottság is beléköltözött. Egy megvadult óriás… Egy olyan óriás, aki valamit tudott magáról… Aki olyan volt, mint Connie Springer édesanyja! – Megfékeztétek?

Moblit a fejét rázta. Nyelt egyet, fröcsögött a nyál a szájából, ahogy beszélt.

– Nem kellett… A fiú…

– Mondd már, mi van vele! – vesztette el a türelmét. – Moblit!

– A fiú… A fiú él és virul, osztagvezető… A fiú…

– Moblit azt akarja mondani – csendült fel egy halk hang a férfi mögül, mire Moblit ismét felnyöszörgött. Odébb lépett, hogy ne állja el többé az alak útját, és ezzel elérte, hogy Hanji és Erwin tágra nyílt szemmel, leesett állal ziháljanak fel legalább annyira hangosan, mint ahogyan eddig ő. – Moblit azt akarja mondani, hogy nem történt újabb tragédia. – A fiú, aki belépett, nem bújt egyenruhába, egyszerű inget és nadrágot viselt, a lábán egy számmal nagyobb cipőt. Arccsontján kipirult a bőre, a szeme pedig lázasan csillogott, miközben viszonozta Erwin a pillantásukat. – Én… jól vagyok, uram – felelte. – Én… jobban vagyok.

Armin Arlert felemelte a fejét, és egyedül a szeme körüli mély barázdák, az óriássá változás jelei tanúsították, hogy hosszú időt sínylődött egy hatalmas testbe zárva, a lázálmaival küszködve. Valahogyan újra ember lett… és semmire sem emlékezett.

** * **

Annie!

Az aranysárga fényt látva Eren egyből be tudta tájolni magát: alig egy utcányira volt a lánytól. Ahogy befordult az utca sarkán, megpillantotta Annie-t, aki az emberi alakjában dulakodott valakivel a Katonai Rendőrségtől, miután játszi könnyedséggel elmetszette egy falimádó torkát. A Nőstény Óriásnak csupán a keze nyúlt ki, de így is magával ragadott nem egy katonát a belső osztagból.

Ennek sosem lesz vége, gondolta, miközben farkasszemet nézett az életben maradt katonákkal. Ha nem teszünk valamit, akkor sosem lesz vége. Valahogy… bizonyítanunk kell, hogy a Felderítő Egység oldalán állunk. Hogy nem mi vagyunk az emberiség ellenségei, aztán… hazamegyek Annie-val. Visszamegyünk oda, ahol minden elkezdődött.

A lányra nézett, és közben lassan a szája elé emelte a kezét.

Annie a földre küldte a katonát.

– A válaszom nem, Sannes – mondta. – Nem fogom elárulni Erent.

Ahogyan én sem téged, Annie, felelte magában Eren elmosolyodva. Annie-ra nézett, és a lány, ahogyan felemelkedett, elkapta a tekintetét. Egymás szemébe bámultak és egyetlen pillanat erejéig mindketten mosolyogtak. Szokatlan volt ilyesmit látni Annie arcán, de egészen megszépült tőle a lány. Együtt fogjuk megcsinálni. Bizonyítani fogunk nekik… Tudod, hogy? Az ötlet hirtelen született meg benne, de nagyszerűnek találta. Ezzel… mindent meg fog fordítani. Be fogom tömni a lyukat, határozta el. Be fogom tömni a lyukat a Mária falban, ha törik, ha szakad.

És akkor lövés dördült.

Egyszerre kerekedett el a szemük, Annie-éban fájdalom csillant még a döbbenet mellett, Erenében hitetlenség. A lány földre zuhant, és a katona, aki lelőtte, elégedetten biccentett földre küldött társának.

– Időben érkeztem, Sannes?

– Mint mindig, Ralph – vigyorodott el Djel Sannes. – Mint mindig.

---

Megjegyzés:

1.) Extrahosszú fejezet, ha már egy kicsit megcsúsztam. :D Valószínűleg a következő fejezet is néhány napos csúszással fog érkezni, mert kicsit besűrűsödtek a napjaim, a hétvégén pedig nem tudom behozni a lemaradást a Mondocon miatt. De jövőhéten sok mindenre lehet számítani, hiszen az új fejezet mellett a manga 104. fejezete is ki fog jönni, és villámtempóban fordítom majd. ;)
UPDATE: ha jól láttam, kint is van a fejezet xD 

2.) Próbálnék én itt romantikázni vagy legalábbis közelebb hozni a kis drágáinkat, de hát hagyják, hogy beleavatkozzak? Persze, hogy nem. :D De már nem várat sokat magára a szál, már elkezdtek bízni egymásban… és ez már egy jó irány, nem? A végén még lesz egy kiruccanás Shiganshinába… és valahova máshova is.

3.) Armin visszatért. ^^ De vajon hogyan, miért? És miért pont ő kellett Rodnak?

4.) A Felderítő Egység többi tagja is visszatért és most már szerves részét fogják képezni a történetnek! Alakulni fognak ezek a párosok, ígérem!

Hamarosan érkezem. ^^