A Titánok – 21. fejezet – Még mindig álmodsz, Eren? [manga spoiler 90+]

21. fejezet

Még mindig álmodsz, Eren?

Eren kialvatlanul, mélyen a gondolataiba temetkezve vizslatta a lábát. Valamikor félúton elvesztette az időérzékét, és Pieck, aki hosszú ideje beszélhetett már, olykor összeszűkítette a szemét, hogy kifejezze nemtetszését. Éppen az életet Liberióban ecsetelte, mégpedig Kiyomi utasítására, Eren mégsem tudott odafigyelni rá. Túl sok minden kavargott a fejében ahhoz, hogy még arra is összpontosítson, hogy Pieck mit mondott. Nevek hangzottak el, és csak akkor rezzent össze, amikor Pieck kiejtette azt, hogy „Grice”. Az álombeli fiúra gondolt, akit Frieda Falco Grice-nak nevezett, és azon töprengett, vajon milyen kapcsolat fűzheti őt ehhez a másikhoz, Colt Grice-hoz. Amennyire Pieck szavaiból ki tudta venni, ez a Colt nevű fiú fogja egy nap átörökölni Zeke Bestia Óriását.

Jelenleg a Páncélos Óriásért versenyeztek a kölykök, köztük Reiner unokahúga is, Gabi, akit Pieck egy mindenre elszánt, harcias kiskölyöknek titulált (és akiben, legalábbis állítása szerint, Eren bizonyosan rokonlélekre talált volna).

Erre már muszáj volt felelnie:

– Nem hinném – vonta meg a vállát. – Azt hiszem, nem tudnánk dűlőre jutni, főleg ha ennyire hasonló a személyiségünk.

– Ez igaz – kuncogott Pieck. – Neked valaki más kellene, mondjuk Falco – csillant meg a szeme. Eren egész testében megmerevedett, ahogy meghallotta a fiú nevét.

– Falco? – ismételte meg lassan, egészen halk hangon. Levi összerántotta a szemöldökét, majd összenézett Farlannal.

– Eren? – kérdezte, de a fiú nem törődött vele.

– Ki az a Falco? – fordult Pieckhez. – Mit kell róla tudni?

– Te tényleg nem figyeltél rám! – sóhajtotta erre a lány. – Falco Colt öccse. Coltra emlékszel, ugye? Mint mondtam, ő lesz a következő Bestia Óriás, ha a testvérednek… Mindegy. – Pieck jóban volt Zeke-kel, így nehezére esett a haláláról beszélni. – Tehát a lényeg – mondta –, hogy Falco Coltnak az öccse, és azért tréningezik, hogy egy nap ő léphessen Reiner nyomába. – Míg Eren titokban tartotta a Páncélos Óriás kilétét, addig Pieck minden információt Levira, Farlanra és Petrára zúdított. Részletesen mesélt Reiner múltjáról – legalábbis arról, amit róla tudott –, Levi pedig csak egy kicsit mutatta ki a dühét, amiért Eren ezt is magába akarta fojtani. Persze mit értek vele, hogy tudták, Reiner Braun a Páncélos Óriás? Levi először nem is emlékezett a nagydarab, szőke fiúra, aztán amikor eszébe jutott, elvicsorodott. A szigetiek túl távol voltak ahhoz, hogy értesíteni tudják őket.

– Küldhetnénk nekik egy levelet – ajánlotta akkor Kiyomi. – Vagy valamelyikőtök visszatér hozzájuk, hogy elmondja a híreket.

– Teljesen egyedül? – horkant fel Levi. – Nem veszélyeztetem a barátaim életét.

– Vagy mi ketten, hadnagy – vetette fel Petra, a fejével Farlan felé biccentve. – Tudom, hogy elvesztettem a bizalmát, de…

– Jobb szeretném, ha inkább velem maradnátok – ingatta a fejét Levi. – És ennek semmi köze a bizalomhoz, Petra. A levél viszont… – ráncolta össze a homlokát, ahogy egy pillanatra eltöprengett Kiyomi asszony javaslatán. – Az lehet, hogy működhet. Hogy tudnánk… eljuttatni hozzájuk?

– Bízzátok csak ránk – felelte Kiyomi. – Biztosíthatlak benneteket, hogy ha rajtam múlik, a leveletek elér a címzetthez.

Levi bólintott. Mind a hangja, mind az arckifejezése hirtelen megváltozott.

– Tudniuk kell a veszélyről. Arról a fiúról.

Eren titokban egyetértett vele, de azt még mindig nem tudta, hogy egészen pontosan mik is Reiner szándékai. A bátyjáról, Zeke-ről sem tudott semmit. Az, hogy Annie úgy döntött, átáll az oldalukra, még mindig bizonytalan volt, sőt ha biztosnak is nevezte volna, akkor sem jelentett volna semmit. Annie mindezidáig egyszer sem engedte le a pajzsát, így nem lehetett megjósolni, hogy mikor hagyja őket cserben.

De… még így is…

Eren megnedvesítette az ajkát.

Paradis szigete lassan több óriást birtokolt, mint Marley: a Nőstény Óriást Annie személyében, a Kolosszálist Armin által, az Alapító és Támadó kettősét Eren révén… Ezzel szemben Marley mire építhette az erejét? Zeke-re? Pieckre? A Tybur család által birtokolt Háború Pörölyére? Na és Ymir? Vajon ő hol van ezekben a percekben? Azok után, amit tett… Az árulása még mindig nagyon fájt Erennek. A lány miatt elvesztették Bertoltot és kis híján Armin is odaveszett.

Sosem kedveltem – gondolta –, de ezek után nem fogok neki megbocsátani.

Pieckre nézett, aki megnedvesítette az ajkát és kíváncsian viszonozta a tekintetét. Rá kellett döbbennie, hogy megint nagyon elkalandozott a figyelme.

Falco – összpontosított. Többet kell tudnom róla és az álmomról. A háború… egyre közeledik.

Borzongás kúszott fel a nyakán, nyelnie kellett, ahogy erre gondolt.

Már megint álmodtok? – emlékezett vissza Frieda hangjára. Ha a lány egyáltalán Frieda volt. Voltak pillanatok, amikor Erennek annyira kiszáradt a szája, hogy nem tudta kiejteni az unokatestvére nevét. Olyankor meg volt győződve afelől, hogy nem Friedát látta, hanem valaki mást. Ymirt. Ymir Fritzet.

Annyi minden van még, amit nem értek. Annyi mindent kell még megértenem…

– Nagyon nem tudok róla többet mondani – jelentette ki Pieck, magára hívva a figyelmét. – Ő teljesen más, mint Gabi… Mármint… Biztos vagyok benne – magyarázta –, hogy nem őt fogják kiválasztani Páncélosnak. Az a kölyök… eléggé esetlen. Sokat kell még edzenie, ha át akarja örökölni a Páncélost. – A fejét ingatta. Lerítt róla, hogy nem hitt Falcóban.

Eren megdörzsölte a tarkóját; a borzongás csak nem akart elmúlni. Eszébe jutottak Kiyomi szavai is. A nő valamiért nagyon ragaszkodott hozzá, hogy Historiát biztonságban tartsák, és nemcsak azért, mert a királyi család leszármazottja volt. Eren az apja emlékein keresztül látott egy másik Fritzet, Zeke édesanyját, Dinát, aki furcsamód szakasztott mása volt Historia Reissnek.

Ezért lenne ennyire fontos? – töprengett. Mert hasonlítanak? Miért gondolom azt… hogy ennek van jelentősége? Egyáltalán milyen lehetősége lehetne? Majd’ szétrobban a fejem… Mit csináljak?

Levi mindenki szeme láttára fonta az ujjait a csuklója köré. Az érintés másodpercekig tartott, aztán elnyúlt: az ujjak Eren ujjaiba csusszantak – közben a férfi egy pillanatra sem nézett rá, mindvégig Pieckkel tartotta a szemkontaktust. A lány felvonta a szemöldökét és látványosan elfojtott egy mosolyt. Petra elvörösödött, Farlan pedig meglepetten kapta rájuk a pillantását. Kiyomi asszonyság, aki a távolban Onyankoponnal beszélgetett, elégedettnek látszott, Levi inkább kihívónak.

– Mikor indulunk? – Ez volt Eren első kérdése, miután levegőhöz jutott. Levi gyengéd érintése segített abban, hogy normálisan tudjon lélegezni. A fejfájása nem múlt el, de elviselhetőbbé szelídült. Ideges izgatottság lett rajta úrrá; ha tehette volna, azon nyomban elindult volna, hogy beszivárogjon az ellenség közé. – Most? – kérdezte sietve. – Már most mehetünk, Pieck!

A lány hatalmasat sóhajtott.

– Tényleg nem figyelt rám! Feleslegesen jártatom a számat, Kiyomi asszonyság!

– Eren mindig is ilyen volt – vonta meg erre a vállát az asszony. Mosolygott, s Eren bizonytalanul viszonozta azt. Még mindig nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy Kiyomi állandóan Krugert kereste benne, ahhoz meg végképp nem, hogy ezek szerint Krugerrel ennyire hasonlítottak egymásra.

– Semmit sem változtál, Eren. Tudtam, hogy később újra látni foglak.

Később találkozunk, Eren…

Kiyomi hangja úgy csengett a fülében, mintha most suttogta volna el azokat a bűvös szavakat. Érezte az orrában az óceán sós illatát, a homokot a tenyere alatt, és tisztán látta maga előtt a lányt, sállal a nyakában, szomorkás mosollyal az ajkán…

Később…

Eren csak azért nem szorította ökölbe a kezét, mert Levi még mindig fogta.

Egyet biztosan tudott: túl sokat kellett várniuk egymásra Kiyomival.

Már megint álmodtok? – kérdezte az éjjel Frieda szomorúan. Most már tudta a választ a kérdésre. Nem megint álmodtak, hanem még mindig. Egy nagyon hosszú álmot láttak, ami sehogyan sem akart véget érni. Amihez az kellett, hogy befejezzék a küldetést. Csak így vethettek neki véget.

Eren készen állt rá, hogy megtegye, így hát amikor Pieck annyit mondott, hogy „Hamarosan…”, próbált nem türelmetlenkedni. Próbálta nem a lábát bámulni, és nem arra gondolni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha…

Nem tehette, mert volt egy terv, amihez tartania kellett magát. Ahogyan Eren készen állt rá, hogy végre értelmet adjon az óriása nevének és támadjon, úgy Hizuru is lázasan készülődött. Eljött az ideje, hogy hadat üzenjenek és romba döntsék a marleyi birodalmat. A céljuk egy volt: az eldiai emberek szabadsága.

** * **

– Erwin parancsnok visszatért! – Sasha csillogó szemmel, zihálva kapaszkodott meg a térdében. – Az előbb láttam megérkezni, azonnal magához rendelte Hanji osztagvezetőt és Mikét! Ez csak jót jelenthet!

– Hála az égnek! – sóhajtott fel Connie. – Azt hittem, a végén tényleg bitófára küldik. – Ahogy ebbe belegondolt, látványosan kirázta a hideg. Erenék távozásával kicsit úgy tűnt, mintha megállt volna az élet, jóformán semmi sem történt. Nem hagyták el a kunyhót, arra vártak, hogy Erwin valamilyen parancsot küldjön, hogy mit csináljanak. Az sem változott, hogy takarítottak, pedig annak változnia kellett volna, legalábbis Armin szerint.

De így is telik az idő – gondolta. Könnyebb, mintsem csak tétlenkedjünk.

Erwin parancsnok visszatérése persze mást jelzett előre: végre tenni is fognak valamit azon kívül, hogy nap nap után a padlót sikálják. Nem mintha Armin belefáradt volna ebbe. Az álmok, a lázas rémálmok sokkal jobban aggasztották. Olyasmiket látott Bertolt múltjából, amikre gondolni sem mert. Ezeket, ha kérdezték, letagadta. Egyedül Annie előtt nem titkolózott – vele kapcsolatban csak azért tett kivételt, mert a lány is szerepelt az álmaiban. Olyankor Bertoltot látta, amint majd’ kiköpi a tüdejét, úgy fut a szakadó esőben, Annie meg sokkal előrébb, játszi könnyedséggel ér célt.

Ezek az álmok azt jelentik, hogy nagyon sok mindent nem tudunk még a világról… és hogy Eren okkal hallgatta el előlünk az igazságot. Armin mosolyt erőltetett az arcára, majd felhúzta a lábát ültében. A szék nyikorgott a mozdulat következtében, a rongy a kezében az asztalon maradt. Nem törölte többé, hanem inkább elnézte a vele egykorú felderítőket. Sasha teljesen kifulladt, olyan gyorsan sietett, hogy mihamarabb elmondhassa nekik a nagy hírt, Connie-nak meg azt követően minden kedve elment a takarítástól.

– Bármikor hívhatnak minket! – jelentette ki, mikor elkapta Armin tekintetét. – Na meg persze titeket is, óriások – vigyorgott. – Még mindig annyira hihetetlen, hogy a Titánok nem csupán egy bűnbanda, hanem igazi óriásokból álló csapat, akik az emberiség ellen esküdtek! Ez annyira… hihetetlen! – ismételte.

– A szókincsed hiányossága a hihetetlen, Connie – jegyezte meg Jean, aki abban a pillanatban érkezett meg, és nem egyedül! Isabel, Mikasa és Annie követték, így Armin arca egy kicsit felragyogott. Nem tudta eldönteni, hogy melyik lánynak örült jobban. Mindketten Armin felé vették az irányt, és közben egy szót sem váltottak egymással. Nem lettek kebelbarátnők csak azért, mert Annie is nyilvánvalóan oldalt váltott.

– Miket beszélsz, Jean?! – fortyant fel ezalatt a fiú. – Semmi baja a szókincsemnek!

– Jaj, fiúk! Muszáj mindig veszekednetek? – Isabel a fejét ingatta. – Tőletek zeng az egész kunyhó! És még odakint is tisztán lehet hallani! – tette hozzá, amikor a pillantása Jean fintorára vándorolt. – Azért jó látni, hogy semmit sem változtatok. És persze látszik, hogy nincs itt a bátyus, akkor nem civakodnátok ennyire lelkesen, hanem szépen takarítanátok!

– Levit ismerve majd’ összecsinálnák magukat félelmükben – hallatszott a kuncogás; Hanji osztagvezető megkerülte Isabelt, majd összefonta a karját a mellkasa előtt. Nekivetette a hátát a falnak, és a fiúkra vigyorgott. – Jól mondom? – vonta fel a szemöldökét. – Levi remekül ért ahhoz, hogy tartson fegyelmet. Ezt nekem még nem árt gyakorolnom.

– Már jó úton haladsz, Hanji – mosolyodott el Isabel. – Nézz csak rájuk! Már tőled is rettegnek!

– Helyes – nyugtázta elégedetten. – Kell is. Nem mindig vagyok… ennyire kedves.

Armin átkarolta a térdét, és lopva Annie-ra sandított. A lány nem viselt többé láncokat a testén, de még mindig nem bíztak meg benne teljesen; az őrök rajta tartották a szemüket. Így persze az sem volt könnyű, hogy titokban beszélgethessenek egymással. Armin az elején aggódott érte, Annie azonban minden alkalommal talált rá módot, hogy meghallgassa. Akadt olyan pillanat, amikor tényleg csak hallgatott, Armin monológot mondott, a végén berekedt és csak bámult a semmibe; akadt olyan is, amikor megválaszolta a fiú kérdéseit.

Azelőtt sosem beszéltünk anélkül, hogy valamelyikünk nem hazudott volna. Armin az ajkába harapott, ahogy visszaemlékezett a Shiganshinában töltött évekre. Akkor mindketten színjátékot játszottak. Armin igyekezett elkerülni Eren „barátait”, és ha véletlenül mégis összetalálkoztak, úgy tett, mintha nem ismerte volna őket.

Most teljesen más a helyzet – gondolta. Most már nincsenek többé titkok.

Hanji rápillantott, mint aki belelátott a fejébe. Armin egészen zavarba jött a pillantásától, ezért inkább félrefordította a fejét. Könnyebb volt valaki mást nézni, mintsem az osztagvezetőt, aki túlontúl nagy érdeklődést tanúsított az óriások iránt. Nem volt ez így jó, pláne, hogy Hanji…

Okos – húzta el a száját. Veszélyesen okos. Ha pedig összefognak Erwin parancsnokkal… Ha megismerik a teljes igazságot, amiről mindannyian szeretnek hallgatni… Vajon hogyan tovább? Mit fognak lépni? Fittyet hánynak az esküre és támadást indítanak Marley ellen? Vajon lenne értelme egy újabb mészárlásnak? Egy új Eldiai Birodalom… Mit érnénk a győzelemmel? Hogyan vethetnénk véget neki?

Hanji elmosolyodott.

– Armin – szólt –, Erwin szeretne veled váltani néhány szót. Nem kell megijedned, kölyök, Erwin nem harap… akkorát! – A poén szárazon hangzott el a szájából, Armin kettőt pislogott egymás után gyorsan, idegesen. Nyelnie kellett, és közben magán érezte a többiek tekintetét. Nemcsak Annie és Mikasa, jóformán mindenki őt leste. A fiút, akit óriássá változtattak, és aki a szemük láttára ébredt a tudatára. Olyasminek voltak a tanúi, amiről addig álmodni sem mertek. Mindaddig nem is sejtették, hogy valójában embereket öltek szüntelen, nem pedig gigantikus, ismeretlen szörnyetegeket.

Hanji hiába kacsintott, efölött nem lehetett csak úgy elsiklani. Armin sem tudott többé úgy tenni, mintha nem falta volna fel elevenen Bertoltot. A fiú utolsó, kétségbeesett pillanatai… még akkor is, ha saját maga döntött így, letelt idejének tudatában, Armin tisztán emlékezett a testének vergődésére. Ha lehunyta a szemét, még a vér és a hús ízét is érezte a szájában. A halál rothadó szagát, a csontok ropogását – Bertolt Hoover, a Kolosszális Óriás elernyedését. Semmi nem maradt utána, csak egy lyuk a Mária falban, talán nem is örök emlékeztető arra, hogy egykor létezett egy szerencsétlen fiú, akinek az agyát eléggé átmosták ahhoz, hogy lemészárolja az emberiség egy részét.

– Gondolom, az emlékeim és a Mária fal miatt.

– Ugyanez vonatkozik Ms. Leonhartra is. – Hanji csupán egy biccentéssel felelt neki, majd azt követően Annie felé fordult. Ahogy Armin hátranézett a válla fölött, látta, hogy a lány felvonta a szemöldökét. Szigorúnak tűnt az arca és szokatlanul feszültnek a teste. Mi az, amit elmondhatnak? Mi az, amit el kell titkolniuk? Armin semmit sem tudott, így hát remélte, hogy Annie majd átveszi helyette az irányítást, ha Erwin Smith elé kerülnek.

– Mi hír Rod Reissről? – kérdezte Jean. – Még nem találta meg a lányát, igaz?

– Historia királynőt remek helyen bújtatják – ismerte el Hanji. – Már ha egyáltalán annak lehet nevezni ezt a taktikát. Kicsit úgy érzem, az ottaniak – többnyire így hívta ugyanis a falakon túli embereket, emlékeztette magát Armin – előlünk is rejtegetik a falak királynőjét. Mintha félnének attól, hogy valami ostobaságot művelünk.

– Mégis mit művelhetnénk? – értetlenkedett Connie. – Eren Jaegert is elengedtük. Ha neki bizalmat szavaztunk… pont neki… meg persze… – A pillantása Annie-ra siklott. Sasha oldalba könyökölte, mire megköszörülte a torkát. – Nos – folytatta látszólag határozottabban –, ha nekik meg tudjuk bocsátani a hibáikat, akkor Historiát is el tudjuk fogadni királynőnek, nem igaz?

– Korábban is megtettük – jegyezte meg Sasha. – Miért féltenék? Olyan picike az a lány! – gügyögte. – Mintha a húgocskám lenne! Sosem bántanám!

– Te lehet, hogy nem – mutatott rá Hanji. – De vannak, akik nem így gondolkodnak. Rod Reiss a saját unokaöccsét is feláldozta volna, gondolod, hogy kegyelmet adna a lányának? És mi a helyzet odaát? Historia valószínűleg egy olyan meghatározó személyiség, akit mindenáron meg kell védeni, legyen szó rólunk, a falakon belül élőkről… vagy azokról, akik odakint az ellenségünk.

– De vajon… miért? – ráncolta a homlokát Mikasa. A hangja alig volt több puszta suttogásnál. – Mitől olyan fontosak? Egyáltalán… kik ezek az emberek? – mire Armin összepréselte az ajkát. Nem akart beszélni. Újra hányingere támadt, és megborzongott, mikor megérezte Annie hideg ujjait a hátára simulni. A ruhán keresztül is tisztán érezte a hideget, egyenesen a csontjáig hatolt.

– Gyertek – hívta őket Hanji. – Erwin már vár benneteket.

Armin nyelt egyet.

Újabb hazugság.

** * **

Erwin parancsnok borostás lett – mintha éveket öregedett volna, mióta a fővárosban próbálta tartani a frontot helyettük. Armint és Annie-t Mike és Hanji kísérték el, utánuk léphettek be, őket pedig Levi hadnagy hátrahagyott felderítői, Oluo, Eld és Gunther követték. Igazi védelmi gárda. Armin fintorgott, ha arra gondolt, hogy nem őket védték, hanem tőlük védték az embereket. A bizalmatlanság fájt, de megértette.

A parancsnok kedves volt. Szelíden invitálta beljebb mindkettőjüket, sőt még teával is kínálta. Armin és Annie összenéztek, majd szótlanul helyet foglaltak a férfi előtt. Úgy ültek le, mint akik vallatásra készültek, és Armin kezdte úgy érezni, hogy a valóság nem állt távol ettől a feltételezéstől. Erwin parancsnok kedves volt, szelíd és kíváncsi természetű ember, mégis mindegyik kérdése mögött ott lapult a kimondatlan fenyegetés. Ezt meg azt tehet velük, Arminnak csak ez járt a fejében.

Nyeregben érzi magát – gondolta. Még akkor is, hogy nálunk van az óriáserő, ő az, aki hatalomra tud emelkedni. Egy rossz lépés és nekünk végünk. Esélyünk sincs, ha átváltozunk. Vagyis… talán el tudnánk menekülni. De azzal végleg eláruljuk az emberiséget, nem? Akkor… semmi értelme mindannak, amiért Eren az óceán túloldalán küzdeni fog. De mégis megvan ez a lehetőség… Ha nem tetszik, amit mond, Annie elég gyors. Ha átváltozik, magával tudna vinni, nem?

Óvatosan a szeme sarkából a lányra sandított, és csak remélni merte, hogy Erwin parancsnok nem figyelt fel erre az aprócska mozdulatra. Nem hiányzott volna, ha a kedves bánásmód hirtelen valami egészen másba csapna át.

Ha esetleg Ymir és Zeke is előkerülnének… – morfondírozott magában, miközben lopva Annie-t fixírozta. A Titánoknak lenne esélyük. Közösen le tudnánk győzni, nem? Vagy felesleges az ellenállás és csak sodródjunk? Mit tegyünk? Melyik a helyes döntés? – De csak eddig tudott jutni a gondolkodásban. Erwin parancsnok a torkát köszörülte, hogy felhívja magára a figyelmüket, Annie pedig egész testében megmerevedett. Várt és a következő lépésükön gondolkodott, ahogyan Armin is.

– Ez lenne tehát a tervem – nyomott el egy halvány mosolyt. Arminnak felállt tőle a hátán a szőr. – Mit szóltok hozzá? Meg tudjátok csinálni?

– Tehát… – Annie volt az első, aki megtörte a csendet; a hangja hűvösen csengett. – Ha jól értem, kérem, javítson ki, ha mégsem – tette hozzá sietve, mire Erwin bátorítóan mosolygott és bólintott –, akkor az lenne a nagy terve, hogy a főváros ellen vonulunk és megdöntjük Rod Reiss hatalmát? Azt követően pedig… gondoskodunk a Mária falban tátongó lyukról? Ha betömjük, mi magunk is eljutunk a Jaeger család pincéjébe… utána pedig… az utunk egyenesen az óceán túloldalára vezetne, ahol az ellenség is vár ránk?

– Biztos benne, hogy okos döntés beleavatkozni a fővárosban zajló…

– Biztos vagyok – szakította félbe Erwin simulékony hangon. – Armin, igaz? – kérdezte szelíden. – Mr. és Mrs. Arlert fia… A szülők, akik a fejükbe vették, hogy átrepülnek a falak fölött, de aztán sosem kerültek elő. – Benne volt a kimondatlan igazság: lelőtték őket, amiért megkísérelték. Armin pontosan tudta ezt, ahogyan azt is, hogy a Katonai Rendőrség tehetett erről. Ez mindenképpen közös volt benne és Erwin parancsnokban. Meg kellett volna érteniük egymást, Armin azonban az emlékek tudatában annyira megváltozott, hogy képtelen lett rá, hogy szövetségesként tekintsen a férfira.

– Igen – felelte Armin. – Én vagyok az, de gondolom, sokkal fontosabb, hogy jelenleg én hordozom a Kolosszális Óriás erejét. Ez az, amiért a Felderítő Egységnek szüksége van rám, nem igaz?

– Valóban – biccentett Erwin komolyan. – Ez egy nagyon fontos szempont.

– Meg akarja állítani Rod Reisst? – Armin felrántotta a szemöldökét. Nem engedhette meg, hogy gyengének mutatkozzon, különösen nem a Felderítő Egység vezetője előtt. Erwin Smitht nem lehetett könnyedén átverni, márpedig ő egyre inkább érezte azt, hogy nem kívánja mindenbe beavatni. – Ő nem kihívás – legyintett megvetően. – Velem sem tudott mit kezdeni.

– De miért pont téged akart? – kérdezte Erwin kíváncsian. – Te is ugyanolyan különleges vagy, mint Historia királynő, de vajon miért?

– Fogalmam sincs. – Armin összeszorította a fogát; nem akart több kérdést, noha tudta jól, hogy még messze voltak attól, hogy letudják a beszélgetést. Annie-ra nézett, a lány viszont makacsul a körmét vizslatta. Még mindig azon töprengett, hogy mit tegyenek.

– Nézzétek – dőlt előre Erwin. – Nem azért kell megállítanunk Rod Reisst, mert tartanunk kell tőle. Attól kell tartani, hogy ostoba módon mire lázítja fel az embereket. Hogy hogyan fogják őt irányítani. Kész szerencse, hogy nem végeztek ki… Amit meg veletek akart művelni, az megbocsáthatatlan. Ennek véget kell vetni.

– És erre az a megoldás, hogy lemészároljuk a fővárost? – kérdezte Annie élesen. – Azzal nem éppen azt bizonyítanánk be, hogy mennyire veszélyesek vagyunk az emberiségre?

– Nem akarom lemészároltatni veletek a fővárost – sóhajtott a férfi. – Csak felvesszük a harcot Torokmetsző Kennyvel és a társaival. Eltávolítjuk őket a trónról, átvesszük a hatalmat a Katonai Rendőrségtől. Ezt kell megtennünk, nekünk kell irányítanunk a falakon belüli birodalmat. Ez jelenleg az egyetlen lehetőségünk.

Annie elfojtott egy mosolyt.

– És nem szánalmas – kérdezte halkan –, hogy ehhez pont a Titánok segítségére lesz szükségük?

Erwin összehúzta erre a bozontos szemöldökét.

– Hajlandó vagytok segíteni vagy sem?

– A Felderítő Egységnek bármit, nem? – mosolygott Annie negédesen. – Csak azért élünk, hogy… a népünk fennmaradjon. – Volt valami őszinte ebben. Armin a lányra gondolt, ahogy Bertolt emlékein keresztül látta: az erős, harcias lányt, aki, ha kellett, madarat taposott el a biztos győzelemért. A lányt, aki zihált és haza akart menni, miután Marcelt a szemük láttára falta fel Ymir. Akit… Reiner győzött meg.

– Ha ezt így gondolod, annak nagyon örülünk.

Erwin Hanjira és Mikére pillantott.

– Ki a Páncélos Óriás? – kérdezte szigorúan. – Mi a terve Zeke Jaegernek? Mondjatok el mindent, amit tudtok! Mit rejt a pince? Mi az a valami, amiért akár az életemet is adnám?

– Miért nem próbálja ki? – nyelvelt vissza Annie. – Adja az életét és akkor meglátjuk!

Mike erre felmorgott, Oluo, Gunther és Eld pedig a kardjukhoz kaptak. Erwin és Hanji furcsamód nyugodtnak tűntek, miközben váltottak egy pillantást. Armin és Annie is összenéztek, és mintha ugyanaz járt volna a fejükben. A következő lépés… csak egyetlen mozdulatba tellett. A szabadság mozdulatáéba, hogy ne irányítsa őket senki sem.

De nem tehetjük – üzente Armin a lánynak. Bele kell mennünk a játékba… hogy többet tudjunk meg. Hogy sakkozhassunk még egy kicsit, és hamarosan biztosan megléphessük azt az egy lépést. Ezt te is tudod, ugye, Annie? Ugye… te is így gondolod?

A lány pont így gondolta.

– Akkor legyen… – mormolta. – Mesélek magának, Erwin Smith. Valamit valamiért, nem?

– Biztos vagyok benne – nyújtotta előre lassan a hatalmas kezét a férfi –, hogy remek szövetségesek leszünk, Ms. Leonhart.

– Én kevésbé gondolom így, de ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni. – Annie elfogadta a felé nyújtott jobbot, még egy mosolyt is megeresztett. – Akkor mesélek. A történet, amit elmondok, mindannyiuknak szól… kétezer évvel ezelőtt kezdődött, amikor is egy lány alkut kötött az ördöggel… Úgy kezdődött, hogy…

** * **

Mikasa az ajkába harapott, majd karba fonta a kezét. Amikor megszólalt, a hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett érteni. Jean persze meghallotta, hiszen mindig hegyezte a fülét, valahányszor a lánnyal került egy társaságba. Mikasa nem olyan volt, mint a többi lány, erre már akkor rájött, amikor Shiganshinában „dolgozott”; az, hogy az Ackerman név ennyit jelentett a falakon túl, nem jelentett nagy meglepetést. Mikasa Ackerman különleges volt, legalábbis Jean szemében mindenképpen.

– Nem tetszik nekem ez az egész… – mormogta most halkan, miközben maga elé bámult. Annie és Armin – természetesen az őrökkel egyetemben – lassan visszaértek arról a titkos megbeszélésről, és tisztán lehetett látni, hogy a súly, ami eddig a vállukon nyomta, mintha megkétszereződött volna.

– Nem vagyunk szörnyetegek – próbálta Jean megnyugtatni. Mosolyra húzta a száját, és amikor elviccelődve folytatta, Mikasa felé fordította a jeges tekintetét. – Jó, az óriások szemében biztosan azok vagyunk. – Mikasa felrántotta a szemöldökét.

– Mi azok lennénk? – kérdezett vissza csendesen. A hangjából nem csendült ki él, olyan volt, akár a vihar előtti csend. Jean érezte a nyugtalanságot, és nem tudott mit tenni ellene.

– Nem ezt mondtam! – tiltakozott, de nem sikerült meggyőznie a lányt. Mikasa elfintorodott.

– Embereket mészároltak le – intett a fejével Annie felé. – A Nőstény Óriás…

– De igazából… mi is azt tettük, nem? – A kérdés végül nem Jean szájából hangzott el. A fiú is és Mikasa is megmerevedett, ahogy Isabel csatlakozott hozzájuk. Farlan és Levi nélkül szokatlanul csendessé szelídült, pedig személyiségileg, no meg persze viselkedésileg ő emlékeztette Jeant a leginkább Eren Jaegerre.

Isabel most mutatta meg igazán, hogy nemcsak egy szeleburdi lány – nő, javította ki magát Jean sietve, ahogy végigmérte a bajtársát –; tudott komoly is lenni, hiszen megérett már a korára.

– Embereket mészároltunk le – mondta komoran. – Az óriások valójában emberek. Ugyanolyanok, mint mi. A világon mindenhol… egyformák vagyunk, nem?

– Valóban azok lennénk? – tűnődött el a kérdésen Jean.

Erre senki sem válaszolt. Mindannyian az ajkukba haraptak és összenéztek. Egy új csapat kezdett formálódni, ami elfogadta Mikasát, Armint és Annie-t, és Jean kezdett rájuk komolyan úgy gondolni, mint a „családjuk” részére. A Felderítő Egység nem csupán bajtársakból állt; úgy tekintettek egymásra, akár a családjukra, mivel az idejük nagyját egymás társaságában töltötték. Jean örült nekik. Kedvelte őket, még annak ellenére is, hogy többnyire olyan hallgatagok voltak, hogy nem lehetett velük rendes beszélgetést lefolytatni.

Mindannyian változunk – gondolta, miközben a kezét nyújtotta Armin felé. A fiú óvatosan megszorította azt, és közben a pillája alól Jeanra sandított. A tekintete megfejthetetlen volt; Jean szeretett volna a fejébe látni. A bizalmatlanságot pont a kommunikáció hiánya okozta, de Jean ennek ellenére megértette őket! Lassan fog felépülni – mondta magának, miután elengedte Armin jobbját. Nem egyik napról a másikra, hanem idővel fog kialakulni. A változás sem hirtelen történik. Hamarosan úgy fogunk egymás oldalán harcolni, hogy nem fogunk kételkedni a másik hűségében. Tudom, hogy meg történni ez a nap, csak várni kell.

Mosolygott, és amikor Armin ezt is ugyanolyan lassúsággal, mint a kézfogást, viszonozta, elöntötte a határozottság. Mikasa és Annie hideg, kiismerhetetlen tekintetét érzékelte magán, de akkor is bátran fordított nekik hátat, hogy beszélgetést kezdeményezzen Arminnal. Nem kellett mitől tartania.

Csak várni kell – gondolta.

** * **

– Onyankopon érdekes figura – jegyezte meg Levi, miután becsukta a szobájuk ajtaját. – Jobban örülnék, ha Kiyomi nem maga próbálná megoldani a levél kézbesítésének a problémáját, hanem inkább rábízná valamelyik megbízható emberére.

– Onyankopon? – húzta fel a szemöldökét Eren kérdőn. Hizurúban meglepően fázósak voltak az éjszakák, didergett, miközben bebújt a takaró alá. Az anyag hűvösen simult a bőrére, és alig melegítette a testét. – Jobb lenne, ha ő menne…

– Nem tudom – vonta meg a vállát Levi. – Csak annyit mondtam, hogy nem rossz fickó.

– Akkor nagyon jónak kell lennie. – Eren halványan elmosolyodott. – Ritkaságba megy, hogy valakire azt mondd, „nem rossz”.

– Ennyire ismernél?

Levi összeráncolta a homlokát, mire Eren mosolya kiszélesedett. Ha valaki hónapokkal ezelőtt azt mondta volna neki, hogy egy ágyban fog aludni az emberiség legerősebb katonájával, és közösen arra fognak törekedni, hogy megmentsék a világot, hát, bizonyosan kinevette volna, főleg annak tudatában, hogy a Titánok mit terveztek a falakkal. Ők is az emberiséget akarták megmenteni, csak egy kicsit más szögből gondolkodtak. Hagyták, hogy átmossák a tudatukat. Naiv, tudatlan kölykök voltak csupán, jól fogalmazott annak idején Levi. Eren néha most is csak egy kölyöknek érezte magát, akinek túl korán kellett felnőnie, és még nem állt rá készen.

– Ó, úgy hiszem, igen – nevetgélt halkan. – Végül is… Amióta elfogtatok, minden egyes napot együtt töltöttünk, nem igaz? Szerintem nyugodtan állíthatom, hogy ismerlek már annyira, mint egy-egy barátod. Nem azt mondom – folytatta gyorsan, amikor észrevette, hogy Levi mondani készül valamit –, hogy úgy ismerlek, mint Farlan vagy Isabel. A legrégebbi barátaid ellen nem versenyezhetek. Ó, és azt se mondd – tette hozzá –, hogy nincsenek barátaid. Ők egyértelműen azok. A leghűségesebb bajtársak a világon… olyan emberek, szövetségesek, akikre bármikor számíthatsz. Akik akár az életüket is adnák érted. Ez szerintem nagyon jó. Olyan emberekkel vetted körül magad, akik bármit megtennének érted… Akár a rendszerrel is szembemennének… – A hangja a végére tényleg csak motyogássá szelídült. A saját barátaira gondolt, és arra, hogy vajon ők mit fognak tenni. A kényszer szülte, hogy Annie őket választotta. Annie egy kicsit mindig ilyen volt. De vajon mi lesz akkor, ha egyszer csak Marley úgy dönt, hogy kimutatja a foga fehérjét? Ha belekerülnek egy olyan helyzetbe, hogy… választaniuk kell, vajon akkor is ennyire egyértelműen el fogják kötelezni magukat valamelyik oldalon? Na és mi a helyzet Reinerral? És Ymirrel?

A merengésből Levi rángatta ki. Észre sem vette, mikor történt, de valamikor a férfi átszelte a köztük levő távolságot, és már ott állt előtte, pontosabban fél térdre ereszkedve, erős kezét a vállán nyugtatva. Az érintése borzongtató volt, egyszerre hozott magával újabb remegést és ismeretlen hőhullámokat. Eren úgy érezte, mintha lángra lobbant volna a teste, de közben még mindig fázott.

– Én is ismerlek téged – mondta halkan. – Néha azt hiszed, hogy nem, de olyankor mindig tévedsz. – Az ujjai a válláról Eren arcára siklottak. Hűvösek voltak, erősek, mégis gyöngédek. Eren szemhéja ösztönösen lecsukódott; lehunyt szemmel élvezte a finom cirógatást. Az persze nem tartott sokáig, sőt inkább túlzottan rövid ideig, pusztán néhány másodpercig, ám ez nem okozott problémát. Jó volt ez így.

– Vannak dolgok – hallotta meg végül saját magát –, amikről még mindig nem tudsz. Úgy értem… a közeljövőben biztos fogok még meglepetést okozni.

– Én pedig a tudtodra fogom adni, ha valami nem tetszik. – A szeme megcsillant, és a varázs egy pillanatra elillant. Eren összerezzent, majd kínjában elfordította a fejét.

– Azért a fogam maradjon meg… – emlékeztette a tárgyalóteremben történtekre, amikor Levi a Katonai Rendőrség szeme láttára verte meg, hogy megnyerje a Felderítő Egységnek.

– Visszanő, nem? – vonta meg erre a vállát a férfi, mire levegő után kapkodott.

– Hogy is van ez? – kérdezte csipetnyi dühvel a hangjában. – Nem vághatom le a lábamat, de kiütheted a fogamat? Visszanőne mindkettő!

Levi válaszul hátralökte, hogy aztán a kezét megragadva, a testével a földnek szorítsa. Fogságba esve, Erennek annyi ideje maradt, hogy ez tudatosuljon benne, és hogy felziháljon, azt követően Levi szája a szájára tapadt, s minden más, minden tiltakozás kitörlődött az elméjéből. Finom csókolózásnak aligha lehetett mondani, fogak és nyelvek dominanciája volt ez, minden egyes pillanat egy küzdelem azért, hogy egymás fölé kerekedjenek. Levi a jobbjával a kezét fogta marokra, a másik kezével pedig a tarkója alá nyúlt, hogy közelebb vonja magához. Ezalatt egy másodpercre sem szakadt el az ajkától, kifulladásig csókolta, durván és határozottan, követelődző vadsággal, Eren meg hasonló lelkesedéssel viszonozta.

Amikor végre elszakadtak egymástól egy rövid időre, mindketten kipirultak és hangosan ziháltak. Eren elvigyorodott.

– Nem rossz – dicsérte vigyorral az ajkán.

Levi felmorrant.

– Ennyi? Nem rossz?

– Ó, de még mennyire nem rossz! – Eren óvatosan a nyaka köré fonta a karját, majd lassan előremozdította a csípőjét. Az érzés leírhatatlan volt, forró és bizsergető, s Eren lehunyt szemmel, erősen összeszorított foggal próbálta megakadályozni, hogy a sóhajtással vegyes nyögés kicsússzon a száján. Egy halk, nyüszítéshez hasonló hang így is utat tört magának, és a zavartságtól egyből mély pír kúszott fel a nyakán.

Sosem csinált még ehhez foghatót, és tényleg azt hitte, hogy soha nem is fog. Most mégis megtörtént: ahogy egész testével a férfihoz simult, újra meg újra előrelökte a csípőjét, mintegy hozzádörgölőzve Levihoz. A férfi ajka visszatért a szájára, hogy utána a nyakára, végül pedig a kulcscsontjára vándoroljon. Az érzékeny bőrt szívta, a nyelve lustán siklott végig rajta, nedves, haragos vörös foltokat hagyva maga után, és Eren minden egyes érintésbe beleremegett. Leginkább a combja reszketett, ahogy a sokadik csókot követően engedte, hogy Levi közéférkőzzön; a férfi tenyere a behajlított térdén nyugodott.

A következő mozdulatnak egyértelműen annak kellett lennie, hogy a lábát a csípője köré kulcsolja. Levi egyelőre csak a térdét simogatta, de ahogy egyre inkább máshova simította a kezét, nyilvánvaló volt, hogy a térde alá akar nyúlni, hogy maga köré igazítsa.

Eren hátravetett fejjel, torokhangon zihált. Habozás nélkül tette volna meg ezt is, ha a mohó vágyon keresztül nem csípte volna el tisztán a férfi tekintetét. Ő nem teketóriázott volna, Levi arcán azonban pillanatnyi bizonytalanság, félreérthetetlen habozás látszott. Eren ránézett, és megnézte volna magát is kívülről, hogy hogyan festhet teljesen kitárulkozva, duzzadtra csókolt ajkakkal Levi teste alatt. Ki volt szolgáltatva az akaratának, és ez alkalommal egy cseppet sem bánta. A bizalom kettőjük között eljutott egy olyan magas szintre, hogy már egyikük sem kérdőjelezett meg semmit sem. Ösztönből cselekedtek, különösen Eren, mégsem a gyorsaság vezérelte őket.

Éppolyan lassan, ahogyan korábban összesimította a testüket, gyengéden Levi csípője köré fonta a lábát. A lüktetés az ágyékában fájdalmassá erősödött, de minden pont úgy történt, ahogy magában egymás után vagy tízszer végiggondolta. A súrlódás kevés volt ahhoz, hogy tökéletes legyen, és ezen az sem segített, hogy nem eresztette Levi nyakát sem, mégsem lehetett rossznak nevezni. Eren remegett és a remegése kihatott Levira is. A ruhán keresztül is érezte a merevedését, és tudta, hogy Levi is tisztában van az övével.

– Hé – suttogta. – Levi. – Az ajka komótos tempóban mozgott a férfi nyakán, a bőrébe mormolta a szavakat. – Csókolj meg. – Hogy kérés volt igazából vagy parancs, azt nem tudta eldönteni. Válaszképpen ujjak simultak az álla alá, felfelé billentve az arcát, Levi nyelve pedig mohón és kíváncsian találta meg az övét. Lassabb és hosszabb csók volt, ami így sem nélkülözött kevesebb szenvedélyt, mint az ezt megelőzők, de valahogy jobban zavarba hozta Erent. Ha eddig nem vörösödött el a füle tövéig, akkor most biztosan megtette. Jóformán mindene lángolt, nem csupán az alteste.

– Hé, Levi… – Újra suttogott, ezúttal elcsukló hangon. – Érints meg!

Érezte, hogy a másik megfeszült egy kicsit, de érezte azt a pillanatot is, amikor felengedett. Nem húzta el a kezét, aminek nagyon hálás volt, mert véges türelme most már végleg az utolsókat rúgta. Pattanásig feszült a vágytól, és a combja között fájdalmasan kemény volt. Akár egy kicsi mocorgás is elhozta volna a kívánt élvezetet, ha úgy akarta volna… De ő nem akarta. Legalábbis nem így.

– Levi… – A nevét nyüszítette, és Levi a csípőjére markolt. Remegett a teste, ahogy teljesen egymáshoz simultak. Ölelték egymást, miközben csókolóztak – minden egyes csók más volt, lassú ugyan, mégis másabb, mint az azt megelőzők; Eren az összeset élvezte.

Aztán hiába könyörgött az érintésért, hiába dörgölőzött a férfihoz, eljött az a pillanat is, amikor elhúzódtak egymástól. Mohón nyeldekelték a levegőt; Eren biztos volt benne, hogy lángolt az arca. Mindenét forrónak érzékelte – az arcát, a nyakát, a füle tövét; tényleg mindenét.

Egymásnak támasztotta a homlokukat, közben pedig, míg megkapaszkodott Levi vállában, hogy egy kicsit lenyugtassa a háborgó szívét, egy pillanatra sem engedte el annak tekintetét. Reszketett a combja, a lábát nem húzta el, továbbra is Levi csípője köré fonva tartotta. Levi a lábán, egészen pontosan a bokájára csúsztatva pihentette a kezét, kicsit megfeszítve így a karját. A szög egyértelműen rossz volt, mégsem tett ellene semmit, ahogyan Eren sem.

Egymás szemébe bámultak, hosszasan, őrjítően sokáig – aztán akkor, amikor Eren már lemondott arról, hogy bármi is fog történni, Levi hirtelen megmozdult. Átemelte Eren egyik lábát, majd a kezét a fiú bokájára fonva előrerántotta a testét. Eren meglepetten kiáltott fel; a mozdulat gyors volt és váratlan, a szíve, ami egy picit megnyugodott, ismét őrültebb tempóban kezdett vágtatni.

– Ha akarsz valamit… – találta meg nehezen a hangját –, akkor csináld. Nem szeretem, ha játszadoznak velem – mondta, mire Levi felrántotta a szemöldökét.

– A kis barátnőd, Mina Carolina – mormogta a lány nevét óvatosan, de nem eléggé ahhoz, hogy Erent ne érje hidegzuhanyként Mina említése. A vágya nem múlt el, ám hirtelenjében nem is érezte annyira szükségesnek.

– Mi van Minával? – kérdezte szemöldökráncolva, enyhe éllel a hangjában. Senki sem mondta még neki, hogy nem éppen jó megoldás felemlegetni a korábbi kapcsolatokat, ha éppen valakivel egy új van alakulóban? És ahogy ezt magában végiggondolta, még finoman is fogalmazott. Nem tudta szavakkal kifejezni, hogy pontosan mit is érzett, amikor meghallotta Mina nevét. Hát határozottan nem több vágyat a szex iránt, az is biztos. Ezt végül hangosan is Levi tudtára adta: – Talán jobb lenne, ha nem a volt barátnőm lenne a közös témánk, amikor éppenséggel arra kértelek, hogy érints meg. Ugye nem kell kimondanom, hogy mit értettem ezalatt? – Mivel Levi nem válaszolt, összeszorította a fogát. – Mondjuk úgy, hogy nagyon értékelném, ha benyúlnál a…

– Tudom, mit értettél alatta! – szakította félbe erre a Levi. Bosszúsnak látszott, de nem vette le róla a kezét.

Jó jel – gondolta Eren. Bár nem mondanám, hogy a hangulatom ugyanolyan, mint eddig.

– Akkor jó – mormolta egy fokkal szelídebben. – Már azt hittem… – Ahogy hirtelen elhalt a hangja, Levi rábámult. Mintha csillogott volna valami a szürkébe hajló, kék szemében, valami olyasmi, amitől Eren finoman megborzongott. Ahogy korábban hidegzuhanyként érte Mina neve, most a felismerés zúdult rá úgy, hogy levegő után kellett kapkodnia. Már azt hittem, hogy sosem voltál senkivel, akarta kimondani, de végül mégsem tette. Aki úgy csókolt, mint Levi, az nem lehetett tapasztalatlan. Aki úgy érintett, ahogyan Levi, az nem lehet, hogy… De a gondolat mégiscsak ott bujkált benne.

– Ne nézz így rám! – horkant fel az említett.

– Én nem… – Eren óvatosan mocorogni kezdett; változtatni próbált a testtartásán, hogy kicsivel több távolságot tudjanak tartani egymástól. Teljesen összezavarodott, főleg azután, hogy Levi összeszűkítette a szemét.

– Te nem? Ugyan már, Jaeger, pontosan tudom, hogy mi jár a fejedben! Vagy elfelejtetted volna, hogy én is ismerlek, nemcsak te?

– És mi jár a fejemben? – kérdezte kihívóan.

– Ostobaság, szaros kölyök! Csak ostobaság!

Eren nem vette magára a sértést, sem a durva hangnemet. Levi nem annak szánta. Hagyta, hogy az ujjai a férfi arcára kússzanak, végigcirógatva az arcélét, azt követően pedig a szájára hajolt. Az ajkuk lusta, gyengéd csókban találkozott, Eren nem eresztette a tekintetét. Közben a karját simogatta, ugyanolyan komótos tempóban, ahogyan a szájával a száját, szelíden érintve, enyhe libabőrt csalva a bőrére, amikor pedig Levi megnyitotta az ajkát, átcsúsztatta a nyelvét. Rátalált a férfi nyelvére, finoman megszívva azt, majd elengedte a karját, a sajátját Levi dereka köré fonva. Most ő volt az, aki inkább magához vonta Levit, nem pedig a hadnagy, de ahogy egymáshoz préselődött a testük, egy cseppet sem bánta, hogy így alakult.

Nem tudta megmondani, mennyi ideig csókolóztak; a végére elzsibbadt a nyelve, és még a válla is megfájdult, amilyen rossz pozícióban tartotta magát. Levegőért kapkodva szakadt el a férfi szájától, ám még mindig nem hagyta annyiban: Levi mellkasára simította a jobbját, közvetlenül a szíve fölé, s nem kellett sokat noszogatni, egy finom lökés következtében a másik engedelmesen a hátára gördült.

– Ostobaság? – kérdezett vissza szórakozottan. – Akkor mire vársz, ha nem ostobaság, amire gondolok?

– Talán nem akarom elkapkodni?

– Taaaaláááán. – Eren felhúzta az orrát, szándékosan elnyújtva a szót. A lábát átvetve Levi csípőjén, kényelmesen elhelyezkedett felette. – Tehát akkor most a volt barátnőmről fogunk csevegni. – Igyekezett könnyed hangot megütni, de Levi arcán így is átszaladt egy fintor. Elhúzta a száját, Erennek meg kedve támadt előrehajolva lecsókolni azt a fintort. Végül csak azért nem tette meg, mert Levi nemcsak elfintorodott, hanem fel is horkant.

– Nem szándékoztam ilyesmit tenni, csupán megemlítettem Mina Carolinát. A lányt, akivel össze akartál házasodni – emlékeztette.

Eren megrántotta a vállát; a szemét forgatta.

– Kismilliószor elmondtam már, hogy Mina…

– Nem számít – vágott a szavába Levi. – Ha pedig tudni akarod… – Elhallgatott és egy kicsit el is pirult, mire Eren felvonta a szemöldökét.

– Nocsak – mondta meglepetten; az ajkára kaján mosoly kúszott. – Te zavarban vagy – állapította meg.

Levi rávicsorgott, de az arcpírja nem csökkent.

– Te pedig mindjárt fog nélkül leszel.

– Nem fair, hogy mindig ezzel fenyegetsz! – Most egyértelműen sértődötten húzta fel az orrát. – Ki kéne találnom valamit, amivel…

– Ugyan! Száz év is kevés lenne ahhoz, hogy meg tudj engem fenyegetni.

– Meg tudlak akár most is, ha akarlak!

– Hatásosan? Kétlem.

– Tudod… – Eren hatalmasat sóhajtott. Egy utolsó gyors csók a férfi az ajkára, aztán sietve elhúzódott. – Hihetetlen, hogy mennyire tönkre tudod tenni a hangulatot. Előbb Mina, most meg ez az egész párbeszéd… egyszerűen nevetséges. De ne aggódj – tette hozzá gyorsan, amikor elkapta a tekintetét –, engem nem tudsz vele csak úgy elkergetni. Legnagyobb szerencsétlenségedre még egy jó darabig élvezni fogod a társaságomat, hiszen esküt tettél a Katonai Rendőrség füle hallatára!

– Szerencsétlenség? – Levi nevetős horkantást hallatott. – Nem tudom eldönteni, hogy szerencseként vagy balszerencseként tekintsek rá.

Eren nyelvet nyújtott.

– Gonosz vagy. – Levi mellé gördült, majd hatalmasat sóhajtott. – Szóval – pillantott rá a szeme sarkából. – Előző kapcsolatok, mi? – Levi hümmögéssel felelt, meg azzal, hogy ő is oldalra sandított. Összeakadt a pillantásuk, s Eren zavarában másodpercek töredéke alatt elfordította a fejét, hogy inkább a plafont bámulja. – Mina volt az első és utolsó barátnőm, ha erre vagy kíváncsi. Tizenkét éves koromban ismertem meg, előtte nem igazán voltak barátaim… leszámítva persze Armint és Mikasát – magyarázta. – Nem igazán gondoltam a szerelemre… Aztán jött Mina, na meg Zeke és a Titánok, és ez az egész… Én valahogy sodródtam. Mina tudta, hogy milyen erővel rendelkezem. Megmutattam neki, amikor már úgy éreztem, hogy készen állok rá… és amikor ráébredtem, hogy ő egy olyan lány, aki nem fut el az ilyesmitől. Ő sosem fél semmitől.

– Ezt tapasztaltam – mondta Levi halkan. – Főleg akkor, amikor eljött, hogy megmentsen téged Armintól. Ő valóban… páratlanul harcolt érted. Nagyon szeret téged.

– De ez nem szerelem – ingatta a fejét Eren. – Túl sok évet lehúztunk már egymás mellett. Nagyon fiatalon kerültünk össze, igazából csak összeszoktunk… Én magam sem tudtam, hogy mit érzek iránta.

Levi hümmögött.

– Értem.

– De ezt is kismilliószor elmondtam már! – sóhajtotta. – Rajta kívül tényleg… senki sem. Ki más lehetett volna? Mikasa? Ő olyan számomra, mintha a nővérem lenne. Ha ő másképp is gondolt rám… – Ebbe beleborzongott. Levi futólag elmosolyodott.

– Tehát csak Mina.

– Bizony, csak Mina.

– Armin sem? Marco? Vagy…

– Dehogyis! – Eren szeme tágra nyílt. Olyan gyorsan ült fel, hogy Levi ösztönösen követte. A szeméből nyílt felháborodást lehetett kiolvasni. – Honnan veszed ezeket az őrültségeket, most komolyan?!

– Csak kérdeztem.

– Senki! Csak Mina… vagy még ő sem.

– Értem. – Levi megint hümmögött. – Akkor… most én jövök?

– Igen. – Eren felhúzta a térdét, átkarolva azt. – Csupa fül vagyok.

– Ha neveket mondanék, úgysem ismernéd őket.

– Tehát voltak – szögezte le.

– Voltak. – Levi hangja tartózkodóvá vált. – Kedvelem a… magas embereket.

– Magas embereket – ismételte Eren. Egyből a lényegre tapintott.

Levi bosszúsnak tűnt.

– Igen, Jaeger, embereket! Továbbléphetnénk?

– És hogy hívták a…

– Egyik sem olyan fontos, hogy időt fecséreljünk rá.

– De…

– Halottak, Eren. – Levi felsóhajtott. – Tényleg… nem kell miattuk aggódnod.

– Nem aggódom! – tiltakozott.

– Akkor nem kell féltékenynek lenned…

– Nem vagyok féltékeny!

– Jól van. – Újabb nevetős horkantás, Eren az oldalába könyökölt.

– Igazi rohadék vagy.

– De te is, Jaeger.

Eren vigyorgott. Egyetlen pillanatát sem bánta meg az estének: a fárasztó előadásokat követően édes és valamelyest kielégítő volt, hogy Levijal lehetett egy szobában. Azt sem bánta, hogy csak csókolóztak és lustálkodva érintették egymást. Minden egyes nap egy kicsivel előrébb haladtak. Még mindig nem tudta, hogy meddig mehet el. Még mindig nem tudta, mennyit engedhet meg. Bertoltnak lejárt az ideje, de egy nap valamennyiüknek el fog jönni az a pillanat, amikor vége lesz mindennek. Amikor vége lesz… az azt fogja jelenteni, hogy el fogja veszíteni Levit. Vagyis Levi őt.

Borzongott, és amikor Levi az inge alá simította a kezét, megérintve a csupasz bőrét, a remegés még jobban rázni kezdte. Levi hátulról átölelte, ő pedig lehunyta a szemét. Nem kellett mondaniuk egymásnak semmit, elég volt, hogy ölelték és cirógatták egymást.

Nem kapkodták el a küldetést Liberióba, mindent meg kellett tervezni. Eren tudta, hogy mindvégig számíthat Onyankopon és Pieck segítségére – és akkor Levit nem is említette, aki valóban nem szándékozott őt magára hagyni. Örült neki, amiért nem siettek; valahányszor Liberióra gondolt, hatalmába kerítette egy megmagyarázhatatlan, rossz érzés. Ugyanaz, ami akkor is előjött, amikor az álmát próbálta végiggondolni.

Minden egyes éjjel másról álmodott, de valahogy minden álma ugyanolyan volt. Valamiért minden éjjel Falcót látta. Falcót, Friedát, Ymir Fritzet… A világot egy teljesen más köntösbe burkolózva. Óriásokat látott, amelyek kitépték magukat a tömör falakból; megszámlálhatatlan mennyiségben árasztották a világot, megremegtetve a földet, vérbe és holttestek tengerébe fürösztve azt.

– Még mindig álmodsz, Eren? – kérdezte tőle Frieda-Ymir szomorúan. – Hát sosem lesz vége?

– Álmodok? Miről?

Frieda körbemutatott.

– Erről – mondta. – Úgy hiszed, ezúttal sikerrel jársz?

Eren nagyot nyelt.

– Ezúttal befejezem a küldetésemet – felelte határozottan. – Ebben biztos vagyok.

– Ó, nem kétlem, hogy ezúttal minden más lesz… – Az óceánnál álltak, Frieda haját gyengéd szél cibálta. Meztelen lábát elérte a sós víz, ahogy a szikláról felcsapott a hullám. Annyira tiszta volt, hogy ki lehetett venni a homok alól előbújó kagylók formáit. Eren álmélkodva figyelt és hallgatott.

Frieda felé fordult, a ruháján gomb villant ki a sálja alól. Az óceán gyengéd, ám hűvös szellőt hozott magával, elfért rá a sál.

– Eren – mondta. – Később találkozunk… Eren.

Kitárta a karját, előremutatva a messzi távolba. A madár lassan szárnyalt az égen, a biztonságos, messzi távolban szelte át a levegőt, s Eren elnyílt ajkakkal követte az irányát. Az égbolt a lemenő nap fényében ragyogott, de hirtelen mintha sötétség zuhant volna rá. A vakító fény elmúlt, mintha a nap örökre kialudt volna. Az ég egyszeriben koromfeketének látszott, és Eren már akkor megérezte a másik jelenlétét, mielőtt az megszólalt volna. A hang nem gyermeteg volt, ugyanakkor tétova és kíváncsi. Ismerős, mégis ismeretlen nevet suttogott; Eren egész testében megmerevedett.

– Mr. Kruger?

Eren megfordult.

Falco volt az.

---

Megjegyzés: inkább nem ígérem, hogy mikor hozom legközelebb a friss fejezetet… Sosem tudom betartani, úgyhogy csak annyit mondok, valamikor érkezem. De biztosan érkezem! ;) A jelenlegi helyzet az, hogy nyaralni megyek, így várhatóan csak június 11-e után lesz időm írni (illetve a mangát fordítani). Remélhetőleg minél hamarabb… Sietek majd, de nem mondok előre dátumot, az a legegyszerűbb. ^^