2018. július 16., hétfő

„A saját utam” (novella; manga spoiler 90+; 107. fejezetre vonatkozóan!)


„A saját utam…”

Tartalom: Eren és Historia beszélgetése a 107. fejezet tükrében.

Megjegyzés: SPOILER a 107. fejezetre vonatkozóan!
Kimondatlan válasz a „Ki az apa?” kérdésre, továbbá teória, hogy Eren hogyan keveredett az ellenséghez. A See you later girlös jelenet a manga 1. fejezetéből ismét visszaköszön, mert még mindig nagyon érdekel, hogy mi lesz azzal a szállal. :D
(És igen, megint nem azt írom, amit kellene. :D)



Éjjel megint Dináról álmodott. Előbb az emberi alakjában látta, majd eszét vesztett óriásként; fájdalmas mosolyba torzuló arcán iszonyattal és kétségbeeséssel, és ahogy megérintették egymást, Eren érezte az addig szunnyadó Koordinátor pusztító erejét. Akkor, évekkel ezelőtt, egyetlen egy pillanatra minden tökéletesnek tűnt. Az erő kristálytisztán zubogott az ereiben, megállíthatatlanul tört fel belőle. Dina szemébe bámult, Dina meg az övébe, és mintha felismerést látott volna megcsillanni, hogy aztán elvesse ezt az őrült gondolatot. Dina, aki éveken át élt lázálomban, nem ismerhetett rá Grisha fiára, hiába fogadkozott az átváltozása előtt, hogy nem számít, mi történik… és mégis… Eren biztos volt az ellenkezőjéről. Dina tudta. Dina, a királyi vérű Dina, Zeke édesanyja tudta, ki ő.

Dél körül, mikor a tűző nap fényében eljutott odáig, hogy meglátogassa Historiát – mert annyi minden után, ami velük történt, még mindig ő volt az egyetlen, aki igazán törődött a lánnyal, nemcsak felhasználta őt –, a forróság ellenére a verandán talált rá. A hasa kellőképpen gömbölyödött már, így bizonyára egyre nehezebben esett neki a mozgás. Nem tűnt fáradtnak, inkább csak olyannak, mint aki beletörődött a helyzetébe. Élettelen szemével közömbösen vizslatta a tájat, és csak akkor költözött belé némi ragyogás, amikor észrevette Erent közeledni. Nem kellett kopogtatni, nem kellett átesnie az ellenőrzésen sem. Historia testőre – vagyis őre, pontosított magában Eren – összehúzta a szemöldökét, de egy szót sem szólt. Elmúltak azok az idők, amikor leteremtette őt, amiért zavarni merészelte a királynő pihenését; Historia csökönyösen is tudott viselkedni, ha olyan kedve támadt.

Eren odalépett elé, Historia pedig a kezét nyújtotta. A csók – már ha annak lehetett nevezni, pusztán Eren ajkának halvány cirógatása a bőrön – puha volt és szelíd; mindketten feszélyezve érezték magukat, zavartan mosolyogtak egymásra. A testőr elfordult tőlük, inkább mást szemlélt. Historia felállt, Eren a hóna alá nyúlva segített neki. Egymásba karoltak, majd lassan beballagtak a házba. A testőr követte őket.

– Fáj a lábam – panaszkodott a lány. – És a derekam is – tette hozzá. – Nem szeretem a tétlenkedést, de semmit sem tehetek. Azt mondták, pihennem kell.

– Csak aggódunk érted. – Eren megsimította a jobbját; még akkor sem eresztette, amikor bent foglaltak helyet a kanapén. A testőr az ablakhoz lépett, összébb húzta a függönyöket, hogy ne süssön be a fény. Egy pillanatra sem hagyta magára Historiát, amivel a leginkább bosszantani tudta a lányt. – Hogy érzed magad… ezen kívül?

– Jól vagyok. – Historia a hasára húzta a kezüket. Az ujjaik időközben egymásba fonódtak, de magában a mozdulatban nem volt semmi olyan, amit külső szemmel vélni lehetett volna. Egyikük részéről sem, pedig évek teltek el Ymir levele óta. Évek és információk. Tudtak a lány sorsáról, s Historia talán pont ezért… lett olyan, amilyen. – Az a lényeg – folytatta csendesen –, hogy mindketten jól vagyunk. Inkább te mesélj! – mondta aztán. Azzal a kezével, amelyikkel nem a pocakját simogatta, Eren arcához nyúlt, közvetlenül a szeme alá, ahol sötét nyomokat hagyott maga után a kialvatlanság. – Fáradtnak látszol. Lidérces álmok?

– Csak a múlt – vonta meg a vállát Eren. – Mostanában… nagyon gyakran ébredek fel úgy, mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna. Van, amire emlékszem belőle, van, ami elfelejtődik, amint kinyitom a szemem. – Még egy vállvonás, Historia szeme megcsillant. Eren egyre többször viselkedett így az utóbbi hónapokban.

Lopva mindketten oldalra sandítottak. A testőr nem foglalkozott velük, a tájat fürkészte.

– Megszomjaztam! – jelentette be Historia egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Teát szeretnék.

A testőr Erenre pillantott.

– Ha ez a pillantás annak szól, hogy én kérek-e… – viccelődött a fiú. – Akkor jöhet egy nyugodtan. Cukor nélkül – tette hozzá. – Mostanában jobb’ szeretem a keserűt az édes helyett, remélem, ez nem probléma.

– Mi vagyok én? A szolga? – háborodott fel a férfi, de azért engedelmesen eleget tett a kérésnek. – Őrizd a királynőt, Jaeger – morrant még rá a fiúra a válla fölött hátrasandítva, mire Eren felemelt hüvelykujjal válaszolt. Ezúttal sem változott semmi, Historiát védte. Ahogyan korábban attól félt, hogy fel fogják áldozni… Az most sem volt máshogyan.

– Mesélj az álmaidról! – szólította fel Historia azonnal. – Tudni akarom, miket láttál!

– Véget kell vetnünk a háborúnak. – Eren Historia hasát bámulta. – Hanji, Armin és a többiek… Mindannyian az Eldiai Birodalom újjáépítését szorgalmazzák… Mindannyian készen állnak egy újabb háborúra… De nem ezt akarjuk. Ha nem teszünk semmit, minden újra meg fog történni. Ugyanazok a hibák, ugyanaz a történet… Minden – hangsúlyozta. Kruger szavai élénken lüktettek az emlékezetében. – Be kell fejeznem a küldetésemet, Historia, és nem akarom azt az utat követni, amire Paradis tért. Az az út… egyszerűen nem helyes – mondta továbbra is Historia hasának. – Nagyon nem helyes – mormolta. – Kell egy másik… Amit itt nem fogok megtalálni.

Historia halkan, elgondolkodva hümmögött. A csörömpölés a konyha felől abbamaradt, a tea vize elkezdett forrni.

– Ha itt nem tudod megtalálni – törte meg végül a csendet, felemelve a fejét. A tekintete kemény volt és elszánt, az érintése a hasán erős és harcra kész. Nem kellettek szavak, Eren tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak. – Ha itt nem tudod – mondta aztán mégis –, akkor valahol máshol kell keresned. Az óceán túloldalán… ott vár az ellenség. Ott vár a szabadság is… és a remény. Ha válaszokat akarsz, ha utat szeretnél, át kell szelned az óceánt. Oda kell menned, ahol minden elkezdődött… és az nem ez a kis sziget, még csak nem is Eldia.

Marley – suttogta Eren. – Az ellenség.

– Vajon ellenség-e? – hümmögte Historia. Félrebillentette a fejét, és a sóhaj, ami felszakadt belőle, kínzó volt és megfáradt. – Mondd, Eren… Vajon ki az ellenségünk? Vajon az óceán túloldalán harcolók közül… vannak-e még, akik úgy gondolkodnak, mint mi? Vajon mi járhat Zeke fejében? Ezen kívül – mutatott végig magán. – Vajon…

– Csak úgy tudhatom meg, ha elmegyek oda.

– Igen. – Historia elnyomott egy szomorú mosolyt. – Ezt kell tenned… Még akkor is, ha engem hátra kell hagynod. Sajnálom, de… ilyen állapotban nem tarthatok veled. És gondolom, azt is tudod, hogy…

– Ezt egyedül kell végigcsinálnom, Historia.

– Tehát…

– Mikasa és Armin nélkül. Mindenki nélkül.

Oh.

– Oh, bizony. – Eren is sóhajtott. – A kilencedik óriás… hatalmas erővel rendelkezik. Úgy hívják, a Háború Pörölyének Óriása. Yelena mesélt róla egyet és mást. Ő Zeke-től tudja. A Háború Pörölyének Óriását jelenleg a Tybur család birtokolja. Ki kell őket csalnunk a rejtekhelyükről, aztán… Ha minden jól alakul, gondom lesz rá, hogy megszerezzem az erejét. Nem tudom még pontosan, hogy mit akarok tenni, hogy mit hogyan fogok kivitelezni… Lehetséges, hogy egy bizonyos ponton szükségem lesz Paradis segítségére…

– Készen fogunk állni – biztosította Historia. – Csak egy üzenet és menni fogunk.

– Te így gondolod, de…

– Gondom lesz rá, hogy másik is így gondolják, Eren.

– Historia…

– Én vagyok a királynő, nem? – mosolyodott el halványan. – Engedelmességgel tartoznak a királynőjüknek, még akkor is, ha jelenleg hasznavehetetlen állapotban ücsörgök! Egy nap én leszek a Bestia Óriás!

– Ez igaz… – Eren hangja mormolássá szelídült. – Be kell férkőznöm az ellenség közé… És ha ez kell ahhoz, hogy véget vessünk mindennek, akkor hajlandó vagyok… drasztikus lépéseket is tenni. – A lábára simította a kezét, elvéve Historia hasáról, és ahogy egy pillanatra egymás szemébe bámultak, mindkettőjük torka elszorult.

Ha kell – gondolta –, akkor levágom a lábamat. Ha ez kell ahhoz, hogy elesett katona lehessek, akkor bármire hajlandó vagyok. Ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem Historiát… akkor megteszem.

Dinára gondolt, aki belecsöppent a háborúba, és aki alig érezte a boldogságot, mert a születésétől fogva hatalmas súlyt cipelt a vállán, s tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor a Koordinátor erejét használva megszabadította ettől a súlytól. Az óriások széttépték, a lázálom pedig véget ért számára. Eren elhozta a szabadság egyik formáját. Nem akarta, hogy Historia legyen a Bestia Óriás. Nem akarta azt sem, hogy a gyermek, akit a lány a szíve alatt hordozott, ugyanarra a sorsra jusson.

Ugyanazok a hibák – villant az elméjébe Kruger hangja. Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint… be kell fejezned a küldetésedet. Ha nem tudod megtenni, minden újra meg fog történni. Ugyanaz a történet. Ugyanazok a hibák. Újra meg újra.

Újra meg újra.

Dina, a nagyon várandós Dina is a magasba tornyosuló fák alá bukó napot figyelte a székéből, éppúgy, mint Historia. Valamennyi vonásában is őrá emlékeztette Erent. Jelenthet ez valamit? Eren mindig eltűnődött rajta.

– Ahhoz, hogy befejezzem a küldetésemet, nem járhatom többé ezt az utat.

A tea elkészült, a testőr megindult visszafelé.

Eren és Historia tekintete összekapcsolódott.

– Persze, hogy nem – mondta lágyan, egyetértően a lány. – Más utat kell választanunk.

A sajátomat – mondta ki magában Eren. Egyedül a saját utam járható… Csak én vihetem véghez. Csak én… Egyedül én mehetek. Átszelem az óceánt, előcsalogatom és megszerezem a Háború Pörölyének Óriását. És a legfontosabb… Befejezem a küldetést. Megmentem Mikasát és Armint… Historiát és mindenki mást, erre megesküszöm.

Mosolyogva vette el a felé nyújtott teáscsészét, és amikor kortyolt egyet az italból, nem érezte annak keserűjét. Mintha a közelgő győzelem íze édesítette volna meg, a sóhaj az ajkára csusszant, a mosolya nem tűnt el. Beszélgetni kezdtek Historiával, hangosabban, mint máskor, és minden annyira gondtalannak látszott. Minden annyira másnak. Mintha csak ők ketten lettek volna, mintha Historiába visszaköltözött volna az élet.

Miután elbúcsúztak egymástól, Eren nagy terveket szövögetve ült lóhátra. A lába már előre sajgott, pedig egy ujjal sem ért hozzá. Minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak hatott, míg el nem ért az óceánhoz, és amikor leszállt a lóról, nagyot csapva annak a farára, hogy meginduljon, megcsapta egy ismerős, nosztalgikus érzés. Az orrában érezte az óceán sósságát, a bőrén a csípősségét. Még gyengéden hullámzott, pedig vihar közeledett.

Később találkozunk, Eren…

– Egy hosszú álom… Ami nem álom volt.

Eren a messzi távolba próbált nyújtózni a kezével, utána visszasimította a lábára. Leült az egyik sziklára és gondolkodott. Historiára gondolt, aztán Mikasára és Arminra. Levi hadnagyra és Hanji parancsnokra. Vajon ki mit fog szólni a magánakciójához? Vajon mikor eszmélnek fel rá, hogy mit tett? Vajon Historia… megfelelően közvetíti-e az üzenetét? Vajon…

– A saját utamat fogom járni – döntötte el hangosan. – Találnom kell egy megoldást.

Az óceán túloldalán minden ugyanolyan volt. Paradis szigete hasonlónak látszott, mint a túlsó oldal. Semmiben sem különbözött, pedig állítólag ördögök lakták. Démonok, akiket ki kellett irtani.

De Eren nem látott különbséget.

Kardjának pengéjén az előbújó csillagok fénye tükröződött, ahogyan az óceán makulátlan vizén is. Csak a magasba kellett emelnie, hogy lesújtson vele… Csak egyetlen egy mozdulatába fog telni… Mégis nehezen jött a késztetés. Vajon eléggé össze tudja szorítani a fogát? Vajon el tudja látni a sérülését? Vajon… meg tudja állni, hogy ne regenerálja a lábát?

– Meg tudom csinálni – mondta a fogát csikorgatva. – Meg kell csinálnom.

Sajnálom, Mikasa… Meg kell tennem.

A lány magánkívül lesz, ebben biztos volt. Őrjöngeni fog, mégpedig jogosan, sőt talán még azt is megkísérli majd, hogy utánaered. Vissza fogják tartani, Eren efelől nem kételkedett, de afelől sem, hogy mindannyian nyílt árulásnak fogják tekinteni, hogy az engedélyük nélkül, önfejűen cselekedett.

Pedig ez nem önfejűség – gondolta, miközben megemelte a kardot. Ez a helyes út. A saját utam. A szabadság útja. Azzal lesújtott és a penge mélyen a húsba hatolt, elérte a csontot. Reccsenés hallatszott, Eren pedig ordított. Ordított és ordított, a torkaszakadtából üvöltött, és egyszer csak eljutott odáig, hogy a hangja elhalt.
Ennyi volt.

A fájdalomtól levegő után kapkodott, de nem tudott eleget lélegezni ahhoz, hogy megnyugodjon. Mindene remegett, a gyomra pedig felkavarodott. Az oldalára hengeredve hányt a sokktól és a kíntól, aztán hányt még egyszer annak a bűzétől… és utána talán el is ájult egy kicsit. Nem emlékezett bizonyos dolgokra, csak sötét foltokra.

Valaki odahajolt felé, ám az is lehet, hogy csak képzelte. A lányt a válla fölé érő, sötét hajjal, ruháján a gombbal, nyakában a sállal. Ki lehet az? Mikasa? Frieda? Kiyomi? Kinek az emlékei? Az övé, Krugeré vagy valaki másé?

Elájult és megpihent, csak a hangot hallotta.

Eren?

Eren. Igen… Ő vagyok – gondolta. Eren vagyok.

A lány szomorúan mosolygott.

Később találkozunk… Eren.

Készült: 2018. 07. 15. – 16.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése