„A saját utam…”
Tartalom: Eren és Historia beszélgetése a 107. fejezet tükrében.
Megjegyzés: SPOILER
a 107. fejezetre vonatkozóan!
Kimondatlan
válasz a „Ki az apa?” kérdésre, továbbá teória, hogy Eren hogyan keveredett az
ellenséghez. A See you later girlös jelenet a manga 1. fejezetéből ismét
visszaköszön, mert még mindig nagyon érdekel, hogy mi lesz azzal a szállal. :D
(És
igen, megint nem azt írom, amit kellene. :D)
Éjjel
megint Dináról álmodott. Előbb az emberi alakjában látta, majd eszét vesztett
óriásként; fájdalmas mosolyba torzuló arcán iszonyattal és kétségbeeséssel, és
ahogy megérintették egymást, Eren érezte az addig szunnyadó Koordinátor
pusztító erejét. Akkor, évekkel ezelőtt, egyetlen egy pillanatra minden
tökéletesnek tűnt. Az erő kristálytisztán zubogott az ereiben,
megállíthatatlanul tört fel belőle. Dina szemébe bámult, Dina meg az övébe, és
mintha felismerést látott volna megcsillanni, hogy aztán elvesse ezt az őrült
gondolatot. Dina, aki éveken át élt lázálomban, nem ismerhetett rá Grisha
fiára, hiába fogadkozott az átváltozása előtt, hogy nem számít, mi történik… és
mégis… Eren biztos volt az ellenkezőjéről. Dina tudta. Dina, a királyi vérű Dina, Zeke édesanyja tudta, ki ő.
Dél
körül, mikor a tűző nap fényében eljutott odáig, hogy meglátogassa Historiát –
mert annyi minden után, ami velük történt, még mindig ő volt az egyetlen, aki igazán törődött a lánnyal, nemcsak
felhasználta őt –, a forróság ellenére a verandán talált rá. A hasa kellőképpen
gömbölyödött már, így bizonyára egyre nehezebben esett neki a mozgás. Nem tűnt
fáradtnak, inkább csak olyannak, mint aki beletörődött a helyzetébe. Élettelen
szemével közömbösen vizslatta a tájat, és csak akkor költözött belé némi
ragyogás, amikor észrevette Erent közeledni. Nem kellett kopogtatni, nem
kellett átesnie az ellenőrzésen sem. Historia testőre – vagyis őre, pontosított
magában Eren – összehúzta a szemöldökét, de egy szót sem szólt. Elmúltak azok
az idők, amikor leteremtette őt, amiért zavarni merészelte a királynő
pihenését; Historia csökönyösen is tudott viselkedni, ha olyan kedve támadt.
Eren
odalépett elé, Historia pedig a kezét nyújtotta. A csók – már ha annak lehetett
nevezni, pusztán Eren ajkának halvány cirógatása a bőrön – puha volt és szelíd;
mindketten feszélyezve érezték magukat, zavartan mosolyogtak egymásra. A testőr
elfordult tőlük, inkább mást szemlélt. Historia felállt, Eren a hóna alá nyúlva
segített neki. Egymásba karoltak, majd lassan beballagtak a házba. A testőr
követte őket.
–
Fáj a lábam – panaszkodott a lány. – És a derekam is – tette hozzá. – Nem
szeretem a tétlenkedést, de semmit sem tehetek. Azt mondták, pihennem kell.
–
Csak aggódunk érted. – Eren megsimította a jobbját; még akkor sem eresztette,
amikor bent foglaltak helyet a kanapén. A testőr az ablakhoz lépett, összébb
húzta a függönyöket, hogy ne süssön be a fény. Egy pillanatra sem hagyta magára
Historiát, amivel a leginkább bosszantani tudta a lányt. – Hogy érzed magad…
ezen kívül?
–
Jól vagyok. – Historia a hasára húzta a kezüket. Az ujjaik időközben egymásba
fonódtak, de magában a mozdulatban nem volt semmi olyan, amit külső szemmel
vélni lehetett volna. Egyikük
részéről sem, pedig évek teltek el
Ymir levele óta. Évek és információk. Tudtak a lány sorsáról, s
Historia talán pont ezért… lett olyan, amilyen. – Az a lényeg – folytatta
csendesen –, hogy mindketten jól vagyunk. Inkább te mesélj! – mondta aztán.
Azzal a kezével, amelyikkel nem a pocakját simogatta, Eren arcához nyúlt,
közvetlenül a szeme alá, ahol sötét nyomokat hagyott maga után a kialvatlanság.
– Fáradtnak látszol. Lidérces álmok?
–
Csak a múlt – vonta meg a vállát Eren. – Mostanában… nagyon gyakran ébredek fel
úgy, mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna. Van, amire emlékszem belőle,
van, ami elfelejtődik, amint kinyitom a szemem. – Még egy vállvonás, Historia
szeme megcsillant. Eren egyre többször viselkedett így az utóbbi hónapokban.
Lopva
mindketten oldalra sandítottak. A testőr nem foglalkozott velük, a tájat
fürkészte.
–
Megszomjaztam! – jelentette be Historia egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Teát
szeretnék.
A
testőr Erenre pillantott.
–
Ha ez a pillantás annak szól, hogy én kérek-e… – viccelődött a fiú. – Akkor
jöhet egy nyugodtan. Cukor nélkül – tette hozzá. – Mostanában jobb’ szeretem a
keserűt az édes helyett, remélem, ez nem probléma.
–
Mi vagyok én? A szolga? – háborodott fel a férfi, de azért engedelmesen eleget
tett a kérésnek. – Őrizd a királynőt, Jaeger – morrant még rá a fiúra a válla
fölött hátrasandítva, mire Eren felemelt hüvelykujjal válaszolt. Ezúttal sem
változott semmi, Historiát védte. Ahogyan korábban attól félt, hogy fel fogják
áldozni… Az most sem volt máshogyan.
–
Mesélj az álmaidról! – szólította fel Historia azonnal. – Tudni akarom, miket
láttál!
–
Véget kell vetnünk a háborúnak. – Eren Historia hasát bámulta. – Hanji, Armin
és a többiek… Mindannyian az Eldiai Birodalom újjáépítését szorgalmazzák…
Mindannyian készen állnak egy újabb háborúra… De nem ezt akarjuk. Ha nem
teszünk semmit, minden újra meg fog történni. Ugyanazok a hibák, ugyanaz a
történet… Minden – hangsúlyozta.
Kruger szavai élénken lüktettek az emlékezetében. – Be kell fejeznem a
küldetésemet, Historia, és nem akarom azt az utat követni, amire Paradis tért.
Az az út… egyszerűen nem helyes – mondta továbbra is Historia hasának. – Nagyon
nem helyes – mormolta. – Kell egy másik… Amit itt nem fogok megtalálni.
Historia
halkan, elgondolkodva hümmögött. A csörömpölés a konyha felől abbamaradt, a tea
vize elkezdett forrni.
–
Ha itt nem tudod megtalálni – törte meg végül a csendet, felemelve a fejét. A
tekintete kemény volt és elszánt, az érintése a hasán erős és harcra kész. Nem
kellettek szavak, Eren tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak. – Ha itt nem
tudod – mondta aztán mégis –, akkor valahol máshol kell keresned. Az óceán
túloldalán… ott vár az ellenség. Ott vár a szabadság is… és a remény. Ha válaszokat akarsz, ha utat
szeretnél, át kell szelned az óceánt. Oda kell menned, ahol minden elkezdődött…
és az nem ez a kis sziget, még csak nem is Eldia.
–
Marley – suttogta Eren. – Az
ellenség.
–
Vajon ellenség-e? – hümmögte Historia. Félrebillentette a fejét, és a sóhaj,
ami felszakadt belőle, kínzó volt és megfáradt. – Mondd, Eren… Vajon ki az
ellenségünk? Vajon az óceán túloldalán harcolók közül… vannak-e még, akik úgy
gondolkodnak, mint mi? Vajon mi járhat Zeke fejében? Ezen kívül – mutatott
végig magán. – Vajon…
–
Csak úgy tudhatom meg, ha elmegyek oda.
–
Igen. – Historia elnyomott egy szomorú mosolyt. – Ezt kell tenned… Még akkor
is, ha engem hátra kell hagynod. Sajnálom, de… ilyen állapotban nem tarthatok
veled. És gondolom, azt is tudod, hogy…
–
Ezt egyedül kell végigcsinálnom, Historia.
–
Tehát…
–
Mikasa és Armin nélkül. Mindenki nélkül.
–
Oh.
–
Oh, bizony. – Eren is sóhajtott. – A kilencedik óriás… hatalmas erővel
rendelkezik. Úgy hívják, a Háború Pörölyének Óriása. Yelena mesélt róla egyet
és mást. Ő Zeke-től tudja. A Háború Pörölyének Óriását jelenleg a Tybur család
birtokolja. Ki kell őket csalnunk a rejtekhelyükről, aztán… Ha minden jól
alakul, gondom lesz rá, hogy megszerezzem az erejét. Nem tudom még pontosan,
hogy mit akarok tenni, hogy mit hogyan fogok kivitelezni… Lehetséges, hogy egy
bizonyos ponton szükségem lesz Paradis segítségére…
–
Készen fogunk állni – biztosította Historia. – Csak egy üzenet és menni fogunk.
–
Te így gondolod, de…
–
Gondom lesz rá, hogy másik is így gondolják, Eren.
–
Historia…
–
Én vagyok a királynő, nem? – mosolyodott el halványan. – Engedelmességgel
tartoznak a királynőjüknek, még akkor is, ha jelenleg hasznavehetetlen
állapotban ücsörgök! Egy nap én leszek a Bestia
Óriás!
–
Ez igaz… – Eren hangja mormolássá szelídült. – Be kell férkőznöm az ellenség
közé… És ha ez kell ahhoz, hogy véget vessünk mindennek, akkor hajlandó vagyok…
drasztikus lépéseket is tenni. – A lábára simította a kezét, elvéve Historia
hasáról, és ahogy egy pillanatra egymás szemébe bámultak, mindkettőjük torka
elszorult.
Ha kell – gondolta –, akkor
levágom a lábamat. Ha ez kell ahhoz, hogy elesett katona lehessek, akkor
bármire hajlandó vagyok. Ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem Historiát… akkor
megteszem.
Dinára
gondolt, aki belecsöppent a háborúba, és aki alig érezte a boldogságot, mert a
születésétől fogva hatalmas súlyt cipelt a vállán, s tisztán emlékezett arra a
pillanatra, amikor a Koordinátor erejét használva megszabadította ettől a
súlytól. Az óriások széttépték, a lázálom pedig véget ért számára. Eren elhozta
a szabadság egyik formáját. Nem akarta, hogy Historia legyen a Bestia Óriás.
Nem akarta azt sem, hogy a gyermek, akit a lány a szíve alatt hordozott,
ugyanarra a sorsra jusson.
Ugyanazok a hibák – villant az elméjébe Kruger hangja. Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint… be
kell fejezned a küldetésedet. Ha nem tudod megtenni, minden újra meg fog
történni. Ugyanaz a történet. Ugyanazok a hibák. Újra meg újra.
Újra
meg újra.
Dina,
a nagyon várandós Dina is a magasba tornyosuló fák alá bukó napot figyelte a székéből,
éppúgy, mint Historia. Valamennyi vonásában is őrá emlékeztette Erent.
Jelenthet ez valamit? Eren mindig eltűnődött rajta.
–
Ahhoz, hogy befejezzem a küldetésemet, nem járhatom többé ezt az utat.
A
tea elkészült, a testőr megindult visszafelé.
Eren
és Historia tekintete összekapcsolódott.
–
Persze, hogy nem – mondta lágyan, egyetértően a lány. – Más utat kell
választanunk.
A sajátomat – mondta ki magában Eren. Egyedül a saját utam járható… Csak én vihetem véghez. Csak én… Egyedül
én mehetek. Átszelem az óceánt, előcsalogatom és megszerezem a Háború
Pörölyének Óriását. És a legfontosabb… Befejezem a küldetést. Megmentem Mikasát
és Armint… Historiát és mindenki mást, erre megesküszöm.
Mosolyogva
vette el a felé nyújtott teáscsészét, és amikor kortyolt egyet az italból, nem
érezte annak keserűjét. Mintha a közelgő győzelem íze édesítette volna meg, a
sóhaj az ajkára csusszant, a mosolya nem tűnt el. Beszélgetni kezdtek
Historiával, hangosabban, mint máskor, és minden annyira gondtalannak látszott.
Minden annyira másnak. Mintha csak ők ketten lettek volna, mintha Historiába
visszaköltözött volna az élet.
Miután
elbúcsúztak egymástól, Eren nagy terveket szövögetve ült lóhátra. A lába már
előre sajgott, pedig egy ujjal sem ért hozzá. Minden egyes másodperc egy
örökkévalóságnak hatott, míg el nem ért az óceánhoz, és amikor leszállt a
lóról, nagyot csapva annak a farára, hogy meginduljon, megcsapta egy ismerős,
nosztalgikus érzés. Az orrában érezte az óceán sósságát, a bőrén a csípősségét.
Még gyengéden hullámzott, pedig vihar közeledett.
Később találkozunk, Eren…
–
Egy hosszú álom… Ami nem álom volt.
Eren
a messzi távolba próbált nyújtózni a kezével, utána visszasimította a lábára.
Leült az egyik sziklára és gondolkodott. Historiára gondolt, aztán Mikasára és
Arminra. Levi hadnagyra és Hanji parancsnokra. Vajon ki mit fog szólni a
magánakciójához? Vajon mikor eszmélnek fel rá, hogy mit tett? Vajon Historia…
megfelelően közvetíti-e az üzenetét? Vajon…
–
A saját utamat fogom járni – döntötte el hangosan. – Találnom kell egy
megoldást.
Az
óceán túloldalán minden ugyanolyan volt. Paradis szigete hasonlónak látszott,
mint a túlsó oldal. Semmiben sem különbözött, pedig állítólag ördögök lakták.
Démonok, akiket ki kellett irtani.
De
Eren nem látott különbséget.
Kardjának
pengéjén az előbújó csillagok fénye tükröződött, ahogyan az óceán makulátlan
vizén is. Csak a magasba kellett emelnie, hogy lesújtson vele… Csak egyetlen
egy mozdulatába fog telni… Mégis nehezen jött a késztetés. Vajon eléggé össze
tudja szorítani a fogát? Vajon el tudja látni a sérülését? Vajon… meg tudja
állni, hogy ne regenerálja a lábát?
–
Meg tudom csinálni – mondta a fogát csikorgatva. – Meg kell csinálnom.
Sajnálom, Mikasa… Meg kell tennem.
A
lány magánkívül lesz, ebben biztos volt. Őrjöngeni fog, mégpedig jogosan, sőt
talán még azt is megkísérli majd, hogy utánaered. Vissza fogják tartani, Eren
efelől nem kételkedett, de afelől sem, hogy mindannyian nyílt árulásnak fogják
tekinteni, hogy az engedélyük nélkül, önfejűen cselekedett.
Pedig ez nem önfejűség – gondolta, miközben megemelte a kardot. Ez a helyes út. A saját utam. A szabadság
útja. Azzal lesújtott és a penge mélyen a húsba hatolt, elérte a csontot.
Reccsenés hallatszott, Eren pedig ordított. Ordított és ordított, a
torkaszakadtából üvöltött, és egyszer csak eljutott odáig, hogy a hangja
elhalt.
Ennyi
volt.
A
fájdalomtól levegő után kapkodott, de nem tudott eleget lélegezni ahhoz, hogy
megnyugodjon. Mindene remegett, a gyomra pedig felkavarodott. Az oldalára
hengeredve hányt a sokktól és a kíntól, aztán hányt még egyszer annak a bűzétől…
és utána talán el is ájult egy kicsit. Nem emlékezett bizonyos dolgokra, csak
sötét foltokra.
Valaki
odahajolt felé, ám az is lehet, hogy csak képzelte. A lányt a válla fölé érő,
sötét hajjal, ruháján a gombbal, nyakában a sállal. Ki lehet az? Mikasa?
Frieda? Kiyomi? Kinek az emlékei? Az övé, Krugeré vagy valaki másé?
Elájult
és megpihent, csak a hangot hallotta.
Eren?
Eren.
Igen… Ő vagyok – gondolta. Eren
vagyok.
A
lány szomorúan mosolygott.
Később találkozunk… Eren.
Készült: 2018. 07. 15.
– 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése