Megjegyzés: Öhm… nemrég találtam, és rájöttem, hogy még nem
töltöttem fel. Nem tudom az okát, miért írtam… Szeretem a ritka (és lehetetlen)
párosokat, és remélem, hogy másokat is megfertőzök velük? :D
Ne
kövezzetek meg. :D
Bertolt/Eren
„Sajnálom…”
Bertolt
számtalanszor újraálmodja azt a napot, amikor visszahódították a Mária falat a
bitorló falakon belüliektől. Büszkeséget kellene éreznie, diadalmámort – a
hosszú, fáradságos munka, megannyi élet, amit feláldoztak a siker érdekében,
meghozták végre az eredményét. A szerettei, akiket hátrahagyott, biztosan
ünnepelték a győzelmüket: a tizenkét éves gyermek a kolosszális méretű óriás
testébe zárva a pusztulás rettenthetetlen isteneként csapott le Shiganshina
körzetében élőkre, és elég volt egyetlen, szinte lusta mozdulat, s valamennyi
szigeti démon sorsa megpecsételődött.
A fal túlsó
oldalán a végtelenségbe nyúló óceán pihen, és az óceán túloldalán, Bertolt
szülőföldje ujjongott, büszkélkedett és ünnepelt. Ők így élték meg azt a napot, amikor hadüzenetet
nyilvánítottak Paradis lakói ellen. Ezek ők, Bertolt azonban még most, évek
távlatából sem tud így gondolni arra a
napra. Ha a gigantikus, vérszomjas óriások, akikről tudod jól, hogy egykor
emberek voltak – talán éppen a családod ismerősei, akiket megbüntettek árulás
vádjával –, a szemed láttára falnak fel olyanokat, akik semmit sem követtek el
ellened, csupán nem tudták lemosni magukról felmenőik bűneit, nem tudsz örömöt
lelni a tettedben. Bertoltnak sem sikerül, hiába keresi kétségbeesetten a
boldogság szikráját. Ha lehunyja a szemét, ismét átéli azokat a szörnyűségeket.
A fülében visszhangoznak a kétségbeesett sikolyok – halálsikolyok! –, az emberek egymást taposva próbáltak menekülni,
de a tucatjával benyomuló óriások elsöpörték az ottani emberiséget, Ymir
népének gyáván megfutamodott tagjait.
Sajnálom.
A bűntudat a
torkát kaparja, fojtogató gombócként nehezedik rá. Gyakran riad fel az éjszaka
közepén a saját verejtékében úszva és még gyakrabban ébresztik fel lehetetlen
pozíciókból, amikor ahhoz a szegény férfihoz hasonlóan ő is felakasztja magát.
A falakon belül élők egytől egyig ostobák, sejtelmük sincs, mit jelent, ha
valaki így alszik. Hogy mennyire kívánja azt ő is, hogy bárcsak egy lenne azok
közül, akiket kínok között elvesztettek. Még Armin sem sejti, pedig ő okos fiú.
Egyedül Reiner tudja, mert ő azóta sem hagyta el az oldalát, hogy Bertolt a
kezét nyújtva felsegítette a földről. Egykor ő adott támasztékot Reinernak,
most Reiner adja neki. Bertoltban túlcsordul a hála; a bűntudathoz könnyek is
társulnak, a testét megfeszítve nyitja tágra a szemét, nehogy véletlenül
kipislogja őket.
Sajnálom.
A szigeti démonok
– a száznegyedik egység – változatos, sokszínű csapatot alkotnak. Mártírok,
éhenkórászok, ostobák, védelmező szörnyetegek hatalmas névvel, tudálékos
senkik, annyira választékos csapat. És köztük van az a fiú, akinek Bertolt alig
tudja állni a tekintetét. Nem annak a különös színe, a zöld és a kék
legmeglepőbb elegye az, ami zavarja, hanem a bűn, amit elkövetett a fiú ellen.
A fiút Erennek
hívják, és Bertolt tótágast álló gyomorral, leizzadva hallgatja végig a
történetét. Shiganshinából érkezett, tehát mindent
látott. Látta Bertoltot is, sőt, legalábbis állítása szerint belenézett a
szemébe. Bertolt persze nem emlékszik, hogy ilyesmi történt volna – hogyan is
emlékezhetne?, próbált nem törődni a hangyának tűnő, kővé dermedt emberekkel –,
mégis ösztönösen hisz neki. De mivel nem emlékszik, a bűntudat még jobban gyötri.
Egyszerűen sosem lesz vége.
Eren részletesen
beszámol róla, mit élt át aznap. Amikor nem tódul köréjük boldog-boldogtalan,
elcsukló hangon, remegve azt elmeséli, hogyan falta fel az anyját az egyik
óriás. Az arca rémisztő mosolyba torzult, miközben a magasba emelte kapálózó
áldozatát. Eren azt is kifejti, hogy nem tudta kihúzni a törmelékek alól. Nem
is tudtak volna elfutni, mert a törmelékek összezúzták az anyja lábát.
– De a lába mégis
mozgott – suttogja, s Bertolt torka elszorul, ahogy megértette: Eren anyja nem
engedhette, hogy több időt vesztegeljenek a mentésére, inkább hazudott az
állapotáról. Eren így sem akarta otthagyni. Ha nem lett volna az a férfi – Hannes, nevezi meg Eren – a
Helyőrségből, ő is odaveszett volna Shiganshinában. – Gigantikus szörnyetegek
hatalmas erővel – magyarázza Eren, és ahogy ökölbe szorítja apró kezét, a harag
fellobban abban a különleges szempárban, amiben Bertolt annyira szeret
gyönyörködni. Bertolt persze szótlanul hallgatja. Mit is mondhatna? A végén
mindent kitálal. A végén… a bocsánatkéréséért
fog könyörögni, és Eren… rájön, milyen ember is ő valójában. Ezt akarta a legkevésbé.
Eren megnehezíti a
dolgát, nem úgy viselkedik, mint a többi szigeti démon. Bertolt látja, észleli
és tudja, hogy Eren más, mint a többiek – különlegesebb.
Nem az teszi különlegessé, hogy valahogyan megszerezte az óriáserőt, a
különlegesség benne lakozik, amióta megszületett. Amióta az eszét tudja, a
szabadság után vágyakozik. A szabadságért bármire hajlandó, és ez a gondolat
egy pillanatra megijeszti Bertoltot.
– Eren… A falak
védelmet nyújtanak a kinti világ elől. – Bertolt keservesen próbálkozik, hogy
lebeszélje arról az őrültségről, amiről Eren szerint az édesanyjának nem
sikerült. – Lehet, hogy odakint mégsem az vár, amit te szeretnél. A lángoló
víz, a jeges tájak… – Élénken élnek az emlékezetében Eren szavai. Az álmodozó,
ártatlan és tudatlan fiú… Ha így folytatja, megismeri a legszörnyűbb titkot. –
Lehet, hogy mindez csupán álom marad. Odakint… sejtelmed sincs, mi várhat rád.
A kinti világ…
– Bármilyen is,
látni akarom – feleli a fiú eltökélten. – Szabadnak
születtem, Bertolt.
Bertolt
visszavonulót fúj. Egyszerre szánja
és irigyli a tudatlanságért.
Sajnálom, gondolja
a szemét összeszorítva.
Eren megnehezíti a
dolgát.
Bertolt nem akar
kötődni, mégis valahogy megtörténik. Démonok veszik körül, akik a barátaivá
válnak. A harcos Bertolt mellett megszületik egy másik is, a katonáé, aki
boldog és elszánt a bajtársai körében. Aki lassan meri csupán megnyitni a
szívét bárkinek is, és aki, amikor megteszi, nem tud többé megálljt parancsolni
magának.
Eren lopva őt
figyeli és Bertolt hasonlóan cselekednek. Egymás szemébe néznek úgy, mint azon
a napon, és senki sem veszi észre ezt a lopott, tiltott pillantást, kivéve
Annie-t. Annie… A lány, akit Bertolt szeret. Vagy szeretett. Annie, akit
továbbra is bámul, mert aggódik érte, félti őt, miközben olyan érzések
kavarognak benne, amiket nem ért. Mi ez az egész? Miért zavarja ennyire, hogy
nem tesz semmit?
Eren álmai
viharosak, éjjelente ugyanúgy felriad, mint Bertolt. Mohón, szúró bordával
nyeldekeli a levegőt, a szíve mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Bertolt
mozdulatlanul fekszik, nem tudja, mit csináljon. Vigasztalja meg? Mondja el,
hogy ugyanabban a cipőben járnak? Hogy őt is kínozzák a Shiganshinában
történtek?
Végül megmoccan.
Nem tudja, mi
vezérli, nem a harcos-énje, ez biztos, mert az nem lehet ennyire ostoba: a karjába
zárja Erent, s így már egymás szívdobogását hallgatják, meg az eső halk
kopogását. Valamikor az éjszaka közepén zendített rá, Eren talán ezért is aludt
nyugtalanabbul, mint máskor. Bertolt rengeteg megfigyelést tett. Ismeri Erent, jobban, mint saját magát.
És ez rossz. Ezt is tudja. Nagyon rossz.
Bertolt el akarja
neki mondani, mennyire sajnálja. El akarja, mégsem teszi. Reméli inkább, hogy
sosem (hogy minél később, mert előbb vagy utóbb minden titokról lehull a lepel)
jön el az a pillanat, amikor az Eren szemében megbúvó rejtett és tiltott érzést
felváltja az árulás és a harag kombinációja. A hitetlenségé.
Sajnálom.
Eren is sajnálja.
Amikor
megtörténik, Eren nem akar hinni a szemének.
Bertolt a vérző
torkára fonja az ujjait, miközben hörög a fájdalomtól, Eren arcát pedig
aranysárga fénybe vonja az átváltozás robbanó ereje. A Kolosszális Óriás a
magasba emelkedik, kinyújtja hosszú karját, hogy megragadja az egyiket, akiért
jöttek, és megnyugszik, mikor fél szemét Erenen tartva azt látja, hogy a Páncélos
Óriás a markába zárja.
Sajnálom, gondolja,
és Eren is sajnálja.
Bármi is volt,
bármit is éreztek, vége lett.
Örökre.
Készült:
2018. 03. 01. – 03. 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése