„Álmomban már láttalak…”
Soulmate AU, canon era; manga spoiler
(?)
Két felvonásos Ereri szösszenet, melynek alapja, hogy álmodban látod a lélektársadat.
Párosítás: Levi/Eren; mellékszálon: Erwin/Armin
(és egyéb párosok)
Tartalom: Nyolcszáznegyvenöt a változás éve volt. Erennek azóta nincsenek álmai a lélektársáról.
Két oka lehet, és ezeket most már muszáj megvitatnia Arminnal, Reinarral és
Bertolttal, különben megbolondul.
2. felvonás
–
Két lehetőség van – magyarázta Armin, mikor már a lefekvéshez készülődtek. Eren,
aki a kezével már a párnája után nyúlt, hogy felrázza, azonnal abbahagyta a
mozdulatot, amint megszólalt. A szeme sarkából látta, hogy két új bajtársuk – barátjuk, mert már nyugodt szívvel
nevezhette őket annak, hiszen jó pár évet lehúztak együtt –, Bertolt és Reiner
váltottak egy pillantást, majd kíváncsian néztek a szőke fiúra. – Az álmok
megszűnnek, ha belenézel a lélektársad szemébe. Ez az első opció. Vagy, és ez a
második…
–
Vagy? – Eren nem bírt magával, félbe
kellett szakítania, mert úgy érezte, ha nem teszi meg, abba egyenesen
belepusztul. Mohón hajolt előre; a homlokán verejték gyöngyözött. Suta
mozdulattal törölte le, majd kezét a combjára szorította; a jól látható remegés
zaklatott állapotáról árulkodott. – Vagy
még mikor, Armin?
–
Hát… – Armin a fejét vakarta; segélykérően pillantott Reinerra, aki karba font
kézzel, törökülésben ült vele szemben.
Reiner
egy percig sem habozott: – Ha meghal az illető – fejezte be Armin helyett nyugodtan.
Mint mindig, most is lehetett számítani rá, nem hiába gondoltak rá úgy, mint a
száznegyedik egység „báty” figurája. –
Ha meghal az illető személy, akkor megszűnhetnek az álmok. Persze, a te
esetedben, nos, nem hiszem, hogy ez történt. Ne fájjon emiatt a fejed, biztos
vagyok benne, hogy… Hé, figyelsz rám? Mondtam, hogy ne aggódj, Eren! Hé!
Figyelsz?
Nem,
Eren nem figyelt. Eren teljesen elfehéredett
a hallottaktól. Minden vér kifutott az arcából, és minden értelmes gondolat is
távozott. Össze-vissza kezdett beszélni, ez általában akkor jellemezte, ha
különösen felzaklatta valami. Ilyenkor, ha egyszer belelendült abba, ami
annyira aggasztotta, hogy nem tudott gondolkodni sem, egyszerűen nem lehetett
lelőni. Hadart, a hangszínére pedig rá sem lehetett ismerni.
–
H-hogy érted? I-itt vagyok… hogy felderítő lehessek, de sehol sem látom… Lehet,
hogy aznap… Én… Aznap sem láttam – suttogta ijedten. – Mikor szólt a harang,
Mikasával visszasiettünk, de a felderítők közül… nem láttam őt. Nem láttam a
lélektársamat, nem volt kire ráismernem. És akiket nem láttam, azok… azokból
csak darabokat hoztak vissza, vagy egyáltalán semmit sem.
–
Ne aggódj! – ismételte Reiner, ezúttal erőteljesebben. – Biztos vagyok benne,
hogy a lélektársad él és virul.
–
Hogy ne aggódnék? – Eren torka még jobban elszorult. – Azóta… egy álmom sem
volt. Minden éjjel boldogan feküdtem le, mert álmaimban láthatom őt… Ezt
mondogattam magamnak. De Shiganshina
óta… – A kezét is ökölbe szorította. – Egyszer sem álmodtam róla – nézett
egyenesen Reiner szemébe. – Egyetlen egyszer sem.
–
Ha meghalt volna, arról tudnál. – Reiner hangja annyira magabiztosan csengett, annyira
biztos tudással, hogy Eren ösztönösen hitt neki. Hitt neki, és valamiért rossz
előérzete támadt, ahogy a nagydarab fiút vizslatta.
–
Reiner… A lélektársad…
–
Él és virul. – Reiner óvatos mosolyra húzta a száját. Nem tűnt boldognak,
átszellemültnek meg aligha lehetett volna nevezni, pedig azok, akik álmodtak a
lélektársukkal vagy esetleg találkoztak is velük, már-már a felhők fölött
szálltak jó pár méterrel, annyira meggárgyultak a szerelemtől. Bírni sem
lehetett velük, nemhogy normálisan beszélgetni. – De ismerek olyan embereket,
akik elvesztették már a lélektársukat – magyarázta eközben a fiú, újfent
megragadva Eren figyelmét. A lélektársságról bármikor lehetett vele diskurálni,
pláne azok után, hogy élete egyik legnagyobb dilemmáját élte meg az álmok
eltűnésével. Egy ilyen komoly helyzetben kivételesen az óriások sem
számítottak. – A kötelék olyan erős, hogy egyből megérzed. Nemcsak abból fogod
tudni, hogy abbamaradnak az álmok. Az egész lényed át fogja érezni, hiszen a
lélektársad a Másik Feled is egyben.
Eren
ezt hallva fellélegzett. A Másik Fele,
igen, pontosan értette, miről beszélt Reiner. Hullámokban árasztotta el a megkönnyebbülés.
–
Remélem, ezt ő is tudja… – motyogta. – Ajánlom neki, hogy ne csináljon semmi
őrültséget. Bár… Ő nem az a fajta, ez is igaz. – Ahogyan ő álmodott a
lélektársáról, úgy a lélektársa is őróla. Ha nála megszakadtak az álmok, akkor
ugyanennek a helyzetnek kellett fennállnia a lélektársa oldalán. Vajon őt
mennyire rémisztette meg? Vajon egyáltalán akar magának lélektársat? A
Felderítő Egység rendszeresen időzött Shiganshinában, miért nem kereste meg
egyszer sem, amikor lehetősége adódott? Vagy nem akadt egyetlen olyan pillanat
sem, amikor elszabadulhatott volna?
–
Az inkább rád jellemző, Eren – kuncogott fel eközben Armin, aki elégedetten
vette tudomásul, hogy a beszélgetés más irányba terelődött, majd elkomorult,
ahogy eszébe jutott valami. – Viszont ez azt is jelenti – gondolkodott lassan
és hangosan –, hogy valamikor találkoztatok. Amikor visszajöttek az
expedícióról… vagy mielőtt elmentek az expedícióra, találkoznotok kellett. Hm.
– Összeráncolta a homlokát. – Biztos nem volt
olyan alkalom, amikor egymás szemébe néztetek? – faggatta kíváncsian. – Akár
öntudatlanul is, az szerintem nem olyan lényeges. Azért kérdezem, mert ha
kizártuk az egyik lehetőséget, márpedig azt Reiner elmondása alapján biztosan
kizárhatjuk, akkor csakis a másik maradhatott, a találkozás. Látnod kellett őt,
még ha… valamiért nem is tudatosult benned, hogy a lélektársadat látod. Biztos
nem emlékszel semmi ilyesmire?
–
Nem tudok róla.
Eren
elkeseredett, a fejét ingatta. Bárhogyan töprengett, nem tudott felidézni egy
olyan alkalmat sem, amikor találkozott volna a tekintete azzal a felderítővel.
Azt felderítőt egyáltalán nem is látta, mikor elhaladtak. Vagy úgy ért oda,
hogy a nagyja már elvonult, vagy úgy, hogy hiába forgolódott, egyszerűen nem
tudta kiszúrni a sötét hajú férfit. Azt, amelyiknek annyira szúrós, szürke-kék
szeme volt, hogy még most is borzongott tőle, ha rágondolt.
–
Az is… az is ilyen jelentős lenne, nem? – kérdezte bizonytalanul. – Inkább
olyan érzés az egész, mintha lett volna kötelék, van is kötelék egy picit, de
annyira… halovány? – próbálta
megfogalmazni. Nem lehetett szavakba önteni, hogy mit érzett. – Mintha valami
meggátolna abban, hogy álmodjak róla. – Ujjával az aranyló kulcsot birizgálta a
nyakában, beleakasztotta. – Mintha… Shiganshina után… történt volna valami…
Mintha… Mikor volt az a másik álmom… Apáról. – Az eszébe villant a férfi ziháló
arca, a csapzott haja. Érezte, ahogy belepréselik a földbe, érezte a saját
ellenállását, az injekciós tűt, mindent,
amit nem értett és nem is akart érteni. Álomfoszlányokat. Egy lidérces álom
foszlányai, azok voltak csupán, semmi több. Szóra sem kellett őket méltatni. –
Mindegy – mondta hangosan. Összeszorította a szemét, majd nagyot sóhajtott. A
sóhajtás segített, kicsit könnyebb lett.
–
Mindegy – ismételte határozottabban; saját magát is meg akarta győzni, nemcsak
a barátait.
–
Csak olyan… furcsa ez az egész – tette még hozzá, ezúttal ismét halkabban.
Valósággal magába zuhant, ahogy megpróbált rájönni, hogy mi történt vele meg a
lélektársával. Az a férfi nem halhatott meg! Egyszerűen nem és kész! A kötelék…
nagyon gyengén még ott volt! Ott kellett lennie!
És ezért most, hacsak nem akarok
megbolondulni, témát kell váltanom – gondolta
kifulladva.
Meg
is tette: – Veletek mi a helyzet? –
Reiner és Bertolt mindeddig egyszer sem hozták szóba a maguk lélektársát. Eren
kíváncsi lett, vajon mi lehet az oka. Ahogy beszéltek, biztosan megtapasztalták
ezt a fajta köteléket. – Mit tudtok a lélektársatokról? Milyen ember?
–
Az enyém… – Bertolt ajkára gyengéd mosoly ült ki, ahogy magához ragadta a szót.
– Az enyém gyönyörű. Elsőre megközelíthetetlennek látszik, de… ha egy kicsit
megismered… Ő… Ő tényleg… –
Elvörösödött, Armin, Eren és Reiner pedig vigyorogtak.
–
Bertolt lélektársa egy lány – magyarázta Reiner. – Gyerekkoruktól fogva
ismerjük. Ugyanabból a körzetből származik, mint mi.
–
Ő is… Akkor ezek szerint… ő is jól van? – puhatolózott Armin óvatosan. – Shiganshina… – Látványosan
megborzongott. – Sosem felejtem el, amit meséltetek, srácok.
Ó, igen, Shiganshina.
Eren
keze ökölbe szorult, ahogy eszébe jutottak az ott történtek – a Kolosszális
Óriás, amint a Mária fal fölé magasodik, majd felkészül, hogy áttörje azt,
aztán a gigászi lyukon beözönlő óriások hada, a mosolygós, amelyik kihúzta az anyját
a házuk törmeléke alól.
–
Igen, szerencsére ő is – bólintott Bertolt. – Remélem, hamarosan láthatom.
Ezzel
már felkeltette Eren figyelmét.
–
És ő is tudja? – kíváncsiskodott. – Hogy lélektársak vagytok – mondta, mikor
Bertolt kérdőn nézett rá.
–
Igen.
–
És hogy viszonyult hozzá? – érdeklődött Armin. – Örült neki?
Bertolt
most először jött zavarba.
–
Hát… Remélem – motyogta. – Nála sosem lehet tudni. Ő olyan… megközelíthetetlen.
Egyelőre örülök, hogy ő nem veszett oda, mikor az az óriás… – Elharapta a
végét, nem szeretett róla beszélni. Eren megértette, sem ő, sem Armin nem
faggatták tovább.
–
Na és a tiéd? – fordult Reiner felé, a fiú nagyon hallgatott.
–
Az enyém, hm, most egy kicsit távol van tőlem. A mi helyzetünk kicsit más, mint
a tiétek. Az első pillanattól fogva gyűlöltük egymást, vagy legalábbis ő engem
biztosan. – Kicsit megkeseredett a mosolya, a szemébe furcsa fény költözött.
Rosszul érintette, hogy a lélektársa így viszonyul hozzá, és Eren nem is
csodálkozott, egyszerűen szóhoz sem jutott a döbbenettől. Végül Armin
fogalmazta meg hangosan a ki nem mondott gondolatait:
–
Hogy lehet, hogy gyűlöl téged? – nyögte. – Egyáltalán hogy gyűlölheti az egyik
lélektársa a másikat?
–
A szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el – okoskodott Bertolt.
– Én ezt hiszem.
–
Igen, de… – Reiner sötét kuncogása Arminban akasztotta a szót.
–
Bertolt szereti pozitív színben feltüntetni a kapcsolatunkat, pedig igazán nem
kellene. Van, amin nincs mit szépíteni.
–
Biztos nem olyan rossz a helyzet – próbálkozott Eren. – Ha egy kicsit jobban
megismeritek egymást…
–
Sosem fog nekem megbocsátani. – Reiner a tenyerét bámulta, hatalmas volt,
telis-tele karcolásokkal, amiket a kiképzés során szerzett be. – Különösen azok
után nem, ha meg fogja tudni, hogy mit tettem.
–
Miért? – hajolt előre Armin. – Mit tettél?
–
Biztos nem lehet olyan szörnyű – mondta gyorsan Eren. – Reiner, te… nagyon
rendes srác vagy.
Reiner
döbbenten nézett rá.
–
Én? – suttogta. – Rendes srác?
–
Igen – mosolyodott el Eren. – Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Ha lenne
bátyám, olyat szeretnék, amilyen te is vagy. Fogalmad sincs, mennyit
köszönhetek neked. Amit Annie-val tettetek értem… Tényleg nagyon hálás vagyok,
hogy segítettetek. Nektek köszönhetően nem adtam fel, és nézzétek meg, hova
jutottam. Ott leszek a Felderítő Egységben, és végre-valahára személyesen
találkozhatok a lélektársammal. Aztán ki fogok jutni a falakon túlra, és végzek
velük. Az összes óriást elpusztítom, megbosszulom anya halálát.
–
Eren… – Reiner a végére megszólalni sem tudott, hallhatóan elakadt a lélegzete.
A fény, ami korábban a szemébe költözött, nem múlt el, sőt felerősödött. Úgy
bámult Erenre, hogy a fiú összeráncolta a homlokát; semmit sem értett. Mit
nézett úgy Reiner? Mit látott, amit ő nem? – A bátyád biztosan nem ilyen szar
alak lenne, mint én.
–
Ha lenne bátyám – nevetett Eren, mire Reiner bólintott.
–
Ha lenne – ismételte. – Köszönöm, Eren.
Eren
rámosolygott.
–
Semmi sincs veszve! – jelentette ki. – Nincs olyan kapcsolat, amit ne lehetne
helyrehozni.
–
És nincs olyan kapcsolat se, amit ne lehetne elrontani.
–
Reiner? – A fiú Bertoltra pillantott. Egymást nézték, és nem voltak hajlandóan
értelmes magyarázattal szolgálni. Végül ejtették a témát, a beszélgetést pedig
annyiban hagyták, így is többet maradtak fent a kelleténél. Shadis az újabb
ellenőrző körét rótta, és a zajokból ítélve a lányoknál rajtakapta Sashát, amint
titokban falatozik. Hogy ezúttal mit csórt el és honnan, azt örök homály fedte.
Mire
Armin már halkan szuszogott, Eren is lehunyta a szemét. Shadis hozzájuk is
belesett, de már csak alvó (vagy alvást színlelő) fiúkat látott, ezért
elégedetten húzta be a résnyire nyitott ajtót.
Hol vagy? – Az ajkát rágcsálta. Mi történhetett? Miért nem… Miért nem látlak többé? Álmomban már
láttalak nem is egyszer… Most miért nem látlak?
Nyolcszázötvenet
írtak, az álmok pedig két, egymással viaskodó óriásról szóltak – egy nőstény
harcolt kétségbeesetten, vadul örvénylő tekintettel, és amikor ellenfele maga
alá gyűrte, vér fröccsent szerteszét; az óriás egyenesen a nyakszirtjébe
mélyesztette a fogát. Eren felriadt, a szíve a torkában dobogott.
–
Csak egy álom volt – suttogta bele a szoba sötétjébe. – Szerencsére csak egy…
lidérces álom volt.
Másnap
hajnalra, mikor Shadis fellármázta őket, mindent elfelejtett.
** L & E **
Nyolcszázötvenben,
a Rózsa fal áttörését követően az egyik tizenöt éves kadétról kiderült, hogy át
tud változni óriássá. Ha ő nem lett volna, a falba ütött lyukat sosem tömték
volna, az emberiség pedig még egy fallal beljebb szorult volna, biztos
pusztulást hozva az emberiségre. A fiú, aki a cellában éppen lidérces álmokkal
küzdött, ugyanaz a kiskölyök volt, akiről Levi öt évvel ezelőtt folyamatosan
álmodott, majd az álmok egyszer csak, Shiganshina után félbemaradtak.
Hát mégis él – gondolta megkönnyebbülten. Azt hittem… Annyi éven át… Annyi éven át azt hittem… A keze ökölbe
szorult. Nem mozdult a fiú cellája mellől, még akkor sem, amikor Erwin hívatta.
Egyszerűen látnia kellett őt, hallgatni kellett a hol egyenletes, hol
szabálytalan szuszogását, tudni és felfognia, hogy él, nem halt meg, nem ették
meg az óriások. Most már biztonságban is volt, a Felderítő Egység
foggal-körömmel harcolni fog érte a tárgyaláson. A Katonai Rendőrség nem
kaparinthatta meg!
–
Ő lenne az? – Szemöldök urat persze nem téveszthette meg. Sosem írta le neki
pontosan, hogyan nézett ki a lélektársa, de könnyedén ki lehetett következtetni
a viselkedéséből, hogy végre rátalált. – Jó látni, hogy épségben van.
–
Igen – mondta Levi halkan, mormogó hangon. – Végre itt van.
–
Amint felébred, kikérdezzük.
–
Tudom.
–
Itt akarsz lenni, igaz?
Levi
bólintott.
Nem hagyom magára – határozta el. Soha
többé. Ő az én felelősségem.
A
tárgyalóteremben ezt mindenki tudtára adta. Látta Eren szemében a felismerést,
mikor első ízben beszéltek egymással, azt is, hogy a fiú megértette, hogy nem
fogja hangoztatni a lélektársi kapcsolatukat. Nem fogja magukat tárgyalni mások előtt, a kapcsolatuk egyedül
rájuk tartozott, nem másokra.
–
Az a fiú az – sóhajtott mellette Erwin, fejével Eren egyik barátja felé intve.
Egy szőke, gombahajú srác éppen azon fáradozott, hogy visszatartson egy magas,
keleti vonású lányt, aki legszívesebben Levi torkának ugrott volna, amiért
mindenki szeme láttára kiütötte Eren fogát (az összeverést követően).
–
A lélektársad? – Levi nagyot pislogott. – Az a kölyök…
–
A lélektársad legjobb barátja. – Erwin hirtelen elmosolyodott. – Gondoltad
volna?
Levi
elnyomott egy mosolyt. Nem, álmában sem gondolta volna.
Eren
nem utálta. A foga visszanőtt, ahogyan állítása szerint a leharapott végtagjai
is, és miután Erwin elvonult, hogy megkeresse a lélektársát, Levi kettesben
maradhatott vele. Innentől kezdve az ő felelőssége volt, neki kellett
gondoskodnia róla, hogy ne tegyen kárt semmiben és senkiben, hogy nehogy
véletlenül óriássá változzon és elveszítse a kontrollt.
–
Tudod, ki vagyok? – kérdezte tőle halkan, miközben megindultak, hogy
találkozzanak az osztagának tagjaival, akik a mai naptól fogva Eren védelmét
látták el. Saját kezűleg válogatta ki az embereit a legjobbak közül; nem
akárkik dolgozhattak vele, csak azok, akik megfeleltek bizonyos kritériumoknak.
Akik tudtak takarítani (és persze óriást is ölni). – Eren, tudod, ki vagyok? –
érintette meg finoman a fiú vállát, mire az összerezzent. Nem húzódott el tőle,
de nem is nézett a szemébe. Ahogy látványosan átmelegedett az arca, meglátszott
rajta a fiatal kora. Fiatal volt még és eleven, a szíve pedig harc tüzében
égett – pont olyan, mint amilyennek Levi elképzelte.
–
Persze, hogy tudom – felelte a fiú. – Álmomban már láttalak… Már aznap
felismertelek, mikor elmentetek az ötvenhatodik falakon túli expedícióra. Akkor
láttalak először a felderítők között.
–
Nem szeretem, ahogy körénk sereglenek. Idegesítőek.
Eren
az ajkát rágcsálta.
–
És te tudod, ki vagyok? – suttogta, mire Levi elmosolyodott. Óvatosan, alig
észrevehetően, de akkor is felsejlett az a mosoly, nem tagadhatta le.
Szerencsére Erenen kívül senki sem láthatta.
–
Gyere, Eren – mondta, és a kezéért nyúlt. – Ne várakoztassuk meg a többieket.
Hosszú út áll előttünk.
Eren
bólintott, szó nélkül követte.
Nyolcszázötvenben,
a Rózsa fal áttörését követően az álmok továbbra sem jelentkeztek, de jó volt
ez így.
Nagyon
rövid időre minden tökéletes volt.
Készült: 2018. 08. 26. –
08. 29.
Megjegyzés:
1.) Bertolt lélektársa Annie, Reineré pedig Galliard.
Ennyi lett volna az a pici manga spoiler. :)
2.) Eren azért nem álmodott többet Leviról, mert
átörökölte az óriáserőt.
Hamarosan
érkezik még soulmate!AU szösszenet
(esetleg kisregény, mert valami nagyon íródik), illetve tervezek egy kisebb
szösszenetcsokrot is, ami canon era
lesz, nem modern AU, mint A név ereje. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése