2018. augusztus 30., csütörtök

Levi x Eren – „Álmomban már láttalak…” [2. felvonás; soulmate!AU, novella (pici manga spoiler)]


„Álmomban már láttalak…”

Soulmate AU, canon era; manga spoiler (?)
Két felvonásos Ereri szösszenet, melynek alapja, hogy álmodban látod a lélektársadat.
Párosítás: Levi/Eren; mellékszálon: Erwin/Armin (és egyéb párosok)
Tartalom: Nyolcszáznegyvenöt a változás éve volt. Erennek azóta nincsenek álmai a lélektársáról. Két oka lehet, és ezeket most már muszáj megvitatnia Arminnal, Reinarral és Bertolttal, különben megbolondul.




2. felvonás


– Két lehetőség van – magyarázta Armin, mikor már a lefekvéshez készülődtek. Eren, aki a kezével már a párnája után nyúlt, hogy felrázza, azonnal abbahagyta a mozdulatot, amint megszólalt. A szeme sarkából látta, hogy két új bajtársuk – barátjuk, mert már nyugodt szívvel nevezhette őket annak, hiszen jó pár évet lehúztak együtt –, Bertolt és Reiner váltottak egy pillantást, majd kíváncsian néztek a szőke fiúra. – Az álmok megszűnnek, ha belenézel a lélektársad szemébe. Ez az első opció. Vagy, és ez a második…

Vagy? – Eren nem bírt magával, félbe kellett szakítania, mert úgy érezte, ha nem teszi meg, abba egyenesen belepusztul. Mohón hajolt előre; a homlokán verejték gyöngyözött. Suta mozdulattal törölte le, majd kezét a combjára szorította; a jól látható remegés zaklatott állapotáról árulkodott. – Vagy még mikor, Armin?

– Hát… – Armin a fejét vakarta; segélykérően pillantott Reinerra, aki karba font kézzel, törökülésben ült vele szemben.

Reiner egy percig sem habozott: – Ha meghal az illető – fejezte be Armin helyett nyugodtan. Mint mindig, most is lehetett számítani rá, nem hiába gondoltak rá úgy, mint a száznegyedik egység „báty” figurája. – Ha meghal az illető személy, akkor megszűnhetnek az álmok. Persze, a te esetedben, nos, nem hiszem, hogy ez történt. Ne fájjon emiatt a fejed, biztos vagyok benne, hogy… Hé, figyelsz rám? Mondtam, hogy ne aggódj, Eren! Hé! Figyelsz?

Nem, Eren nem figyelt. Eren teljesen elfehéredett a hallottaktól. Minden vér kifutott az arcából, és minden értelmes gondolat is távozott. Össze-vissza kezdett beszélni, ez általában akkor jellemezte, ha különösen felzaklatta valami. Ilyenkor, ha egyszer belelendült abba, ami annyira aggasztotta, hogy nem tudott gondolkodni sem, egyszerűen nem lehetett lelőni. Hadart, a hangszínére pedig rá sem lehetett ismerni.

– H-hogy érted? I-itt vagyok… hogy felderítő lehessek, de sehol sem látom… Lehet, hogy aznap… Én… Aznap sem láttam – suttogta ijedten. – Mikor szólt a harang, Mikasával visszasiettünk, de a felderítők közül… nem láttam őt. Nem láttam a lélektársamat, nem volt kire ráismernem. És akiket nem láttam, azok… azokból csak darabokat hoztak vissza, vagy egyáltalán semmit sem.

– Ne aggódj! – ismételte Reiner, ezúttal erőteljesebben. – Biztos vagyok benne, hogy a lélektársad él és virul.

– Hogy ne aggódnék? – Eren torka még jobban elszorult. – Azóta… egy álmom sem volt. Minden éjjel boldogan feküdtem le, mert álmaimban láthatom őt… Ezt mondogattam magamnak. De Shiganshina óta… – A kezét is ökölbe szorította. – Egyszer sem álmodtam róla – nézett egyenesen Reiner szemébe. – Egyetlen egyszer sem.

– Ha meghalt volna, arról tudnál. – Reiner hangja annyira magabiztosan csengett, annyira biztos tudással, hogy Eren ösztönösen hitt neki. Hitt neki, és valamiért rossz előérzete támadt, ahogy a nagydarab fiút vizslatta.

Reiner… A lélektársad

– Él és virul. – Reiner óvatos mosolyra húzta a száját. Nem tűnt boldognak, átszellemültnek meg aligha lehetett volna nevezni, pedig azok, akik álmodtak a lélektársukkal vagy esetleg találkoztak is velük, már-már a felhők fölött szálltak jó pár méterrel, annyira meggárgyultak a szerelemtől. Bírni sem lehetett velük, nemhogy normálisan beszélgetni. – De ismerek olyan embereket, akik elvesztették már a lélektársukat – magyarázta eközben a fiú, újfent megragadva Eren figyelmét. A lélektársságról bármikor lehetett vele diskurálni, pláne azok után, hogy élete egyik legnagyobb dilemmáját élte meg az álmok eltűnésével. Egy ilyen komoly helyzetben kivételesen az óriások sem számítottak. – A kötelék olyan erős, hogy egyből megérzed. Nemcsak abból fogod tudni, hogy abbamaradnak az álmok. Az egész lényed át fogja érezni, hiszen a lélektársad a Másik Feled is egyben.

Eren ezt hallva fellélegzett. A Másik Fele, igen, pontosan értette, miről beszélt Reiner. Hullámokban árasztotta el a megkönnyebbülés.

– Remélem, ezt ő is tudja… – motyogta. – Ajánlom neki, hogy ne csináljon semmi őrültséget. Bár… Ő nem az a fajta, ez is igaz. – Ahogyan ő álmodott a lélektársáról, úgy a lélektársa is őróla. Ha nála megszakadtak az álmok, akkor ugyanennek a helyzetnek kellett fennállnia a lélektársa oldalán. Vajon őt mennyire rémisztette meg? Vajon egyáltalán akar magának lélektársat? A Felderítő Egység rendszeresen időzött Shiganshinában, miért nem kereste meg egyszer sem, amikor lehetősége adódott? Vagy nem akadt egyetlen olyan pillanat sem, amikor elszabadulhatott volna?

– Az inkább rád jellemző, Eren – kuncogott fel eközben Armin, aki elégedetten vette tudomásul, hogy a beszélgetés más irányba terelődött, majd elkomorult, ahogy eszébe jutott valami. – Viszont ez azt is jelenti – gondolkodott lassan és hangosan –, hogy valamikor találkoztatok. Amikor visszajöttek az expedícióról… vagy mielőtt elmentek az expedícióra, találkoznotok kellett. Hm. – Összeráncolta a homlokát. – Biztos nem volt olyan alkalom, amikor egymás szemébe néztetek? – faggatta kíváncsian. – Akár öntudatlanul is, az szerintem nem olyan lényeges. Azért kérdezem, mert ha kizártuk az egyik lehetőséget, márpedig azt Reiner elmondása alapján biztosan kizárhatjuk, akkor csakis a másik maradhatott, a találkozás. Látnod kellett őt, még ha… valamiért nem is tudatosult benned, hogy a lélektársadat látod. Biztos nem emlékszel semmi ilyesmire?

– Nem tudok róla.

Eren elkeseredett, a fejét ingatta. Bárhogyan töprengett, nem tudott felidézni egy olyan alkalmat sem, amikor találkozott volna a tekintete azzal a felderítővel. Azt felderítőt egyáltalán nem is látta, mikor elhaladtak. Vagy úgy ért oda, hogy a nagyja már elvonult, vagy úgy, hogy hiába forgolódott, egyszerűen nem tudta kiszúrni a sötét hajú férfit. Azt, amelyiknek annyira szúrós, szürke-kék szeme volt, hogy még most is borzongott tőle, ha rágondolt.

– Az is… az is ilyen jelentős lenne, nem? – kérdezte bizonytalanul. – Inkább olyan érzés az egész, mintha lett volna kötelék, van is kötelék egy picit, de annyira… halovány? – próbálta megfogalmazni. Nem lehetett szavakba önteni, hogy mit érzett. – Mintha valami meggátolna abban, hogy álmodjak róla. – Ujjával az aranyló kulcsot birizgálta a nyakában, beleakasztotta. – Mintha… Shiganshina után… történt volna valami… Mintha… Mikor volt az a másik álmom… Apáról. – Az eszébe villant a férfi ziháló arca, a csapzott haja. Érezte, ahogy belepréselik a földbe, érezte a saját ellenállását, az injekciós tűt, mindent, amit nem értett és nem is akart érteni. Álomfoszlányokat. Egy lidérces álom foszlányai, azok voltak csupán, semmi több. Szóra sem kellett őket méltatni. – Mindegy – mondta hangosan. Összeszorította a szemét, majd nagyot sóhajtott. A sóhajtás segített, kicsit könnyebb lett.
– Mindegy – ismételte határozottabban; saját magát is meg akarta győzni, nemcsak a barátait.
– Csak olyan… furcsa ez az egész – tette még hozzá, ezúttal ismét halkabban. Valósággal magába zuhant, ahogy megpróbált rájönni, hogy mi történt vele meg a lélektársával. Az a férfi nem halhatott meg! Egyszerűen nem és kész! A kötelék… nagyon gyengén még ott volt! Ott kellett lennie!

És ezért most, hacsak nem akarok megbolondulni, témát kell váltanom – gondolta kifulladva.

Meg is tette: – Veletek mi a helyzet? Reiner és Bertolt mindeddig egyszer sem hozták szóba a maguk lélektársát. Eren kíváncsi lett, vajon mi lehet az oka. Ahogy beszéltek, biztosan megtapasztalták ezt a fajta köteléket. – Mit tudtok a lélektársatokról? Milyen ember?

– Az enyém… – Bertolt ajkára gyengéd mosoly ült ki, ahogy magához ragadta a szót. – Az enyém gyönyörű. Elsőre megközelíthetetlennek látszik, de… ha egy kicsit megismered… Ő… Ő tényleg… – Elvörösödött, Armin, Eren és Reiner pedig vigyorogtak.

– Bertolt lélektársa egy lány – magyarázta Reiner. – Gyerekkoruktól fogva ismerjük. Ugyanabból a körzetből származik, mint mi.

– Ő is… Akkor ezek szerint… ő is jól van? – puhatolózott Armin óvatosan. – Shiganshina… – Látványosan megborzongott. – Sosem felejtem el, amit meséltetek, srácok.

Ó, igen, Shiganshina.

Eren keze ökölbe szorult, ahogy eszébe jutottak az ott történtek – a Kolosszális Óriás, amint a Mária fal fölé magasodik, majd felkészül, hogy áttörje azt, aztán a gigászi lyukon beözönlő óriások hada, a mosolygós, amelyik kihúzta az anyját a házuk törmeléke alól.

– Igen, szerencsére ő is – bólintott Bertolt. – Remélem, hamarosan láthatom.

Ezzel már felkeltette Eren figyelmét.

– És ő is tudja? – kíváncsiskodott. – Hogy lélektársak vagytok – mondta, mikor Bertolt kérdőn nézett rá.

– Igen.

– És hogy viszonyult hozzá? – érdeklődött Armin. – Örült neki?

Bertolt most először jött zavarba.

– Hát… Remélem – motyogta. – Nála sosem lehet tudni. Ő olyan… megközelíthetetlen. Egyelőre örülök, hogy ő nem veszett oda, mikor az az óriás… – Elharapta a végét, nem szeretett róla beszélni. Eren megértette, sem ő, sem Armin nem faggatták tovább.

– Na és a tiéd? – fordult Reiner felé, a fiú nagyon hallgatott.

– Az enyém, hm, most egy kicsit távol van tőlem. A mi helyzetünk kicsit más, mint a tiétek. Az első pillanattól fogva gyűlöltük egymást, vagy legalábbis ő engem biztosan. – Kicsit megkeseredett a mosolya, a szemébe furcsa fény költözött. Rosszul érintette, hogy a lélektársa így viszonyul hozzá, és Eren nem is csodálkozott, egyszerűen szóhoz sem jutott a döbbenettől. Végül Armin fogalmazta meg hangosan a ki nem mondott gondolatait:

– Hogy lehet, hogy gyűlöl téged? – nyögte. – Egyáltalán hogy gyűlölheti az egyik lélektársa a másikat?

– A szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el – okoskodott Bertolt. – Én ezt hiszem.

– Igen, de… – Reiner sötét kuncogása Arminban akasztotta a szót.

– Bertolt szereti pozitív színben feltüntetni a kapcsolatunkat, pedig igazán nem kellene. Van, amin nincs mit szépíteni.

– Biztos nem olyan rossz a helyzet – próbálkozott Eren. – Ha egy kicsit jobban megismeritek egymást…

– Sosem fog nekem megbocsátani. – Reiner a tenyerét bámulta, hatalmas volt, telis-tele karcolásokkal, amiket a kiképzés során szerzett be. – Különösen azok után nem, ha meg fogja tudni, hogy mit tettem.

– Miért? – hajolt előre Armin. – Mit tettél?

– Biztos nem lehet olyan szörnyű – mondta gyorsan Eren. – Reiner, te… nagyon rendes srác vagy.

Reiner döbbenten nézett rá.

– Én? – suttogta. – Rendes srác?

– Igen – mosolyodott el Eren. – Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Ha lenne bátyám, olyat szeretnék, amilyen te is vagy. Fogalmad sincs, mennyit köszönhetek neked. Amit Annie-val tettetek értem… Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy segítettetek. Nektek köszönhetően nem adtam fel, és nézzétek meg, hova jutottam. Ott leszek a Felderítő Egységben, és végre-valahára személyesen találkozhatok a lélektársammal. Aztán ki fogok jutni a falakon túlra, és végzek velük. Az összes óriást elpusztítom, megbosszulom anya halálát.

– Eren… – Reiner a végére megszólalni sem tudott, hallhatóan elakadt a lélegzete. A fény, ami korábban a szemébe költözött, nem múlt el, sőt felerősödött. Úgy bámult Erenre, hogy a fiú összeráncolta a homlokát; semmit sem értett. Mit nézett úgy Reiner? Mit látott, amit ő nem? – A bátyád biztosan nem ilyen szar alak lenne, mint én.

– Ha lenne bátyám – nevetett Eren, mire Reiner bólintott.

– Ha lenne – ismételte. – Köszönöm, Eren.

Eren rámosolygott.

– Semmi sincs veszve! – jelentette ki. – Nincs olyan kapcsolat, amit ne lehetne helyrehozni.

– És nincs olyan kapcsolat se, amit ne lehetne elrontani.

– Reiner? – A fiú Bertoltra pillantott. Egymást nézték, és nem voltak hajlandóan értelmes magyarázattal szolgálni. Végül ejtették a témát, a beszélgetést pedig annyiban hagyták, így is többet maradtak fent a kelleténél. Shadis az újabb ellenőrző körét rótta, és a zajokból ítélve a lányoknál rajtakapta Sashát, amint titokban falatozik. Hogy ezúttal mit csórt el és honnan, azt örök homály fedte.

Mire Armin már halkan szuszogott, Eren is lehunyta a szemét. Shadis hozzájuk is belesett, de már csak alvó (vagy alvást színlelő) fiúkat látott, ezért elégedetten húzta be a résnyire nyitott ajtót.

Hol vagy? – Az ajkát rágcsálta. Mi történhetett? Miért nem… Miért nem látlak többé? Álmomban már láttalak nem is egyszer… Most miért nem látlak?

Nyolcszázötvenet írtak, az álmok pedig két, egymással viaskodó óriásról szóltak – egy nőstény harcolt kétségbeesetten, vadul örvénylő tekintettel, és amikor ellenfele maga alá gyűrte, vér fröccsent szerteszét; az óriás egyenesen a nyakszirtjébe mélyesztette a fogát. Eren felriadt, a szíve a torkában dobogott.

– Csak egy álom volt – suttogta bele a szoba sötétjébe. – Szerencsére csak egy… lidérces álom volt.

Másnap hajnalra, mikor Shadis fellármázta őket, mindent elfelejtett.

** L & E **

Nyolcszázötvenben, a Rózsa fal áttörését követően az egyik tizenöt éves kadétról kiderült, hogy át tud változni óriássá. Ha ő nem lett volna, a falba ütött lyukat sosem tömték volna, az emberiség pedig még egy fallal beljebb szorult volna, biztos pusztulást hozva az emberiségre. A fiú, aki a cellában éppen lidérces álmokkal küzdött, ugyanaz a kiskölyök volt, akiről Levi öt évvel ezelőtt folyamatosan álmodott, majd az álmok egyszer csak, Shiganshina után félbemaradtak.

Hát mégis él – gondolta megkönnyebbülten. Azt hittem… Annyi éven át… Annyi éven át azt hittem… A keze ökölbe szorult. Nem mozdult a fiú cellája mellől, még akkor sem, amikor Erwin hívatta. Egyszerűen látnia kellett őt, hallgatni kellett a hol egyenletes, hol szabálytalan szuszogását, tudni és felfognia, hogy él, nem halt meg, nem ették meg az óriások. Most már biztonságban is volt, a Felderítő Egység foggal-körömmel harcolni fog érte a tárgyaláson. A Katonai Rendőrség nem kaparinthatta meg!

– Ő lenne az? – Szemöldök urat persze nem téveszthette meg. Sosem írta le neki pontosan, hogyan nézett ki a lélektársa, de könnyedén ki lehetett következtetni a viselkedéséből, hogy végre rátalált. – Jó látni, hogy épségben van.

– Igen – mondta Levi halkan, mormogó hangon. – Végre itt van.

– Amint felébred, kikérdezzük.

– Tudom.

– Itt akarsz lenni, igaz?

Levi bólintott.

Nem hagyom magára – határozta el. Soha többé. Ő az én felelősségem.

A tárgyalóteremben ezt mindenki tudtára adta. Látta Eren szemében a felismerést, mikor első ízben beszéltek egymással, azt is, hogy a fiú megértette, hogy nem fogja hangoztatni a lélektársi kapcsolatukat. Nem fogja magukat tárgyalni mások előtt, a kapcsolatuk egyedül rájuk tartozott, nem másokra.

– Az a fiú az – sóhajtott mellette Erwin, fejével Eren egyik barátja felé intve. Egy szőke, gombahajú srác éppen azon fáradozott, hogy visszatartson egy magas, keleti vonású lányt, aki legszívesebben Levi torkának ugrott volna, amiért mindenki szeme láttára kiütötte Eren fogát (az összeverést követően).

– A lélektársad? – Levi nagyot pislogott. – Az a kölyök…

– A lélektársad legjobb barátja. – Erwin hirtelen elmosolyodott. – Gondoltad volna?

Levi elnyomott egy mosolyt. Nem, álmában sem gondolta volna.

Eren nem utálta. A foga visszanőtt, ahogyan állítása szerint a leharapott végtagjai is, és miután Erwin elvonult, hogy megkeresse a lélektársát, Levi kettesben maradhatott vele. Innentől kezdve az ő felelőssége volt, neki kellett gondoskodnia róla, hogy ne tegyen kárt semmiben és senkiben, hogy nehogy véletlenül óriássá változzon és elveszítse a kontrollt.

– Tudod, ki vagyok? – kérdezte tőle halkan, miközben megindultak, hogy találkozzanak az osztagának tagjaival, akik a mai naptól fogva Eren védelmét látták el. Saját kezűleg válogatta ki az embereit a legjobbak közül; nem akárkik dolgozhattak vele, csak azok, akik megfeleltek bizonyos kritériumoknak. Akik tudtak takarítani (és persze óriást is ölni). – Eren, tudod, ki vagyok? – érintette meg finoman a fiú vállát, mire az összerezzent. Nem húzódott el tőle, de nem is nézett a szemébe. Ahogy látványosan átmelegedett az arca, meglátszott rajta a fiatal kora. Fiatal volt még és eleven, a szíve pedig harc tüzében égett – pont olyan, mint amilyennek Levi elképzelte.

– Persze, hogy tudom – felelte a fiú. – Álmomban már láttalak… Már aznap felismertelek, mikor elmentetek az ötvenhatodik falakon túli expedícióra. Akkor láttalak először a felderítők között.

– Nem szeretem, ahogy körénk sereglenek. Idegesítőek.

Eren az ajkát rágcsálta.

– És te tudod, ki vagyok? – suttogta, mire Levi elmosolyodott. Óvatosan, alig észrevehetően, de akkor is felsejlett az a mosoly, nem tagadhatta le. Szerencsére Erenen kívül senki sem láthatta.

– Gyere, Eren – mondta, és a kezéért nyúlt. – Ne várakoztassuk meg a többieket. Hosszú út áll előttünk.

Eren bólintott, szó nélkül követte.

Nyolcszázötvenben, a Rózsa fal áttörését követően az álmok továbbra sem jelentkeztek, de jó volt ez így.

Nagyon rövid időre minden tökéletes volt.




Készült: 2018. 08. 26. – 08. 29.
Megjegyzés:
1.) Bertolt lélektársa Annie, Reineré pedig Galliard. Ennyi lett volna az a pici manga spoiler. :)
2.) Eren azért nem álmodott többet Leviról, mert átörökölte az óriáserőt.

Hamarosan érkezik még soulmate!AU szösszenet (esetleg kisregény, mert valami nagyon íródik), illetve tervezek egy kisebb szösszenetcsokrot is, ami canon era lesz, nem modern AU, mint A név ereje. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése