Frieda x Zeke – Titkok hálójában [novella; soulmate AU; manga spoiler 90+]

Titkok hálójában

Soulmate AU, canon era

Párosítás: Frieda/Zeke – mellékszálon: Kenny/Uri

Tartalom: Frieda gyerekkorában írt először betűket a karjára. Ismerve a nagybátyja, Uri szomorú helyzetét, aggódva várt a lélektársa válaszára. Három nappal később az meg is érkezett, azonban a súlyos titkok hálójában vergődve Frieda csak a végén érti meg, miért nem lehetnek boldogak.

Megjegyzés:

1.) 842-ben járunk, mielőtt Frieda átörökli az Alapító Óriást.

2.) 90+ MANGA SPOILERT tartalmaz!

3.) KenUri soulmate AU szösszenetcsokorhoz tartozó szösz (Megválaszolatlan kérdések; Barátok; Azok a boldog szép napok…, A két testvér), időrendben követi a zárójelben felsoroltakat, de azok ismerete nélkül is érthető.

---

A gyertya lángja alig pislákolt a szobában, Frieda a tükör előtt ült, sötét haját fésülte, és közben az alkarján levő makulátlan bőrt nézegette. A világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek; lélektársnak hívták, a köztük levő misztikus kapcsolatot pedig lélektársi kapcsolatnak. A lélektársak képesek voltak rá, hogy a bőrükön keresztül kommunikáljanak egymással: az alkarjuk tintával vésett betűk fehéren fénylettek fel, mielőtt eltűntek volna, hogy megjelenjenek a párjuk bőrén. A távolság nem számított, sem a korkülönbség – az üzenet egyedül akkor nem tudott eljutni a lélektárshoz, ha az már elhunyt (vagy ha az illető nem rendelkezett vele).

Frieda olyan családban nőtt fel, ahol ez a kapcsolat újabb meg újabb csalódást okozott. A szülei nem voltak lélektársak, és ebben a tudatban is házasodtak össze. Szerették egymást, Frieda anyja, Lady Reiss tisztességes, gazdag asszony volt, részben ezért is választotta őt az apja, mikor feleséget keresett magának. Öt közös gyermekük született, és talán több is született volna, ha a legutolsó, Florian születésénél nem léptek volna fel olyan komplikációk, amik miatt a fővárosi doktor inkább jobbnak látta, ha figyelmezteti őket, hogy ne vállaljanak többet. Ez a hír mind Frieda szüleit, mind Friedát mélyen lesújtotta.

Szerette a kistestvéreit. Szerette az öccsét, Urklynt, aki alig volt fiatalabb nála egy évvel, szerette a bohókás Dirket és Abelt, akik a két évnyi korkülönbség ellenére úgy viselkedtek, mintha ikrek volnának, és szerette a legkisebbet, Floriant is. De az összes testvérénél jobban ragaszkodott az apja törvénytelen gyermekéhez, Historiához, aki egy Alma nevű nőtől született.

Lord és Lady Reiss lélektársi kapcsolat nélkül, szerelemből házasodott, ám arra egyikük sem készült fel, hogy pont Rod lélektársa, Alma érkezzen a Reiss család kúriájába, hogy ott dolgozzon. Mivel a lélektársakat egymásnak teremtették, jóformán eleve elrendeltetett volt az, hogy viszonyt kezdjenek Frieda anyjának háta mögött. Historia a kettőjük szerelemgyerekeként született, és Lady Reiss felháborodását követően messze távol a törvényes gyermekektől, az anyai nagyanyja farmján nevelkedett. Semmit sem tudott a származásáról, és nem is léphetett kapcsolatba a testvéreivel.

Egyedül Frieda érzett töménytelen bűntudatot, egyedül ő aggódott a gyermekért. Ha tehette volna, azonnal felkereste volna a kislányt, de a nagybátyjuk… Uri jóformán megtiltotta. Azt mondta, még nem teheti. Még várnia kell, hogy magától látogassa.

Frieda megértette, meddig kell várnia: a bűvös nyolcszáznegyvenkettedik évig, amikor Uri átörökíti rá a szörnyeteg erejét a megannyi emlékével egyetemben. Ez az év volt az az év, amikor Uri tizenhárom éve lejárt, és a generációról generációra öröklődött ősi, megmagyarázhatatlan erő, az isten ereje, ahogy Frieda apja nevezte, újabb áldozatot szed magának. Frieda tudta, hogy ő lesz az az áldozat. Nem akarta, mert Uri bácsi legalább annyira kedves volt a szívének, mint mindenki más a családjából, de tudta, hogy ezzel az átörökléssel a családjuk egy újabb esélyt fog kapni. Amit Uri nem tudott megtenni a gyengesége miatt, azt majd ő megteszi. Ez a szörnyeteg ereje, az óriáserő akkora hatalmat jelent, hogy el lehet pusztítani vele a falakat fenyegető óriásokat. Olyan erő, amivel Frieda fel tudja szabadítani az emberiséget. Ezt akarta megtenni. Ha Uri képtelen is volt rá, akkor majd ő befejezi helyette a küldetést.

Elhozom neked ezt a kevésbé boldogságot – ígérte meg magában ünnepélyesen minden alkalommal, valahányszor erről beszélgettek.

Uri bácsikája sosem lehetett teljesen boldog. Nemcsak a tizenhárom év árnyéka sanyargatta, az ítélet egyre közelgő napja, hanem az is, hogy nem rendelkezett lélektárssal. Hosszú éveken keresztül próbálta felvenni vele a kapcsolatot, jóformán egész életében reménykedett benne, hogy csupán egy rossz tréfa az egész, a karján a bőr azonban mindvégig makulátlan maradt.

Sokáig nézegette, sokáig várt, aztán egy idő után felengedett. Nem várt többé.

Nyolcszázhuszonkilencben, mikor Frieda a kettőt töltötte, megismerte Kennyt, a legendás Ackerman család Kennyjét, az egyetlent, akit nem irányíthatott a szörnyeteg erejével, nem vehette el az emlékeit, és onnantól kezdve szabadon engedte a lélektársa iránti vágyát. Kenny lett az élete értelme, és ez a Kenny Ackerman… adta neki azokat a boldog, felszabadult perceket, amik a legtöbbet jelentettek számára. Frieda vele látta mosolyogni, nevetni a nagybátyját, és hiába gyűlölte tiszta szívéből Rod a sorozatgyilkos Torokmetsző Kennyt, ő volt az, aki megtanította Urit élvezni az életet.

Frieda Rod rosszallása ellenére is kedvelte a férfit, s örült, amiért a nagybátyja mellett tudhatta. Gyermekkorában sokszor töltötték együtt a délutánjaikat, közösen kirándultak, Kenny, a gyilkos Kenny annyira gyengéden bánt vele, mintha a gyermeke lett volna. Nem gyűlölhetett egy ilyen embert. Egy olyan embert, aki tudott jó is lenni. Aki annyi jót, annyi reményt nyújtott Urinak.

Valamiért senki sem lehetett boldog a lélektársával, aki a Reiss családba született. Az apját elválasztották Almától, Uri majdnem beleroppant, hogy vagy nincs lélektársa, vagy csak szórakoznak vele (a remény azért még most is élt benne, ezt Frieda látta rajta), a testvérei meg… Urklyn mindig zavarba jött, amikor a lélektársáról kérdezgette. Nemrégiben lett tizennégy, és egy jó ideje beszélgethetett már a lélektársával. Mélyen hallgatott az illető kilétéről, sőt mereven visszautasította, hogy válaszoljon Frieda kérdéseire.

– Muszáj mindent tudnod? – morrant rá idegesen. – Nem lehet, hogy ne tudj valamit, mi?

Frieda joggal sértődött meg. A nyelvét nyújtotta, és sarkon fordult, hogy otthagyja testvérét.

– Akkor én sem mondom el! – kiáltott hátra a válla fölött, mire Urklyn felhorkant.

– Akkor tartsd meg magadnak!

Nem beszéltek róla.

Dirk, Abel és Florian túl picik voltak ahhoz, hogy jelentőséget tulajdonítsanak a lélektársuknak, de nekik is volt, legalábbis a szüleik aggódva súgtak össze, valahányszor valamelyikük a karját nézegette.

Frieda megtartotta magának a titkát.

Gyerekkorában írt először betűket a karjára – „Helló, ott vagy?”. Ismerve Uri bácsikája szomorú helyzetét, aggódva várt a lélektársa válaszára. Biztos volt benne, hogy létezik. Annyira biztos, mint ahogy létezett! Kellett legyen!

Eltelt az első nap, nem érkezett üzenet.

Frieda nyugtalanul várt.

Nem juthatok ugyanarra a sorsa, mint Uri bácsi! – gondolta zaklatottan. Nem lehet, hogy nekem sem…

Eltelt a második nap.

Estére már elpityeredett a takarója alatt. A szemét törölgette, a párnáját ölelte magához, és halkan rázkódott a válla, nem tudott uralkodni magán.

A válasz három napot késett, a harmadik nap estére, az utolsó pillanatban, amikor Frieda már feladta, jelentek meg a kusza, fekete betűk az addigi makulátlan karján. Sírva fakadt a megkönnyebbüléstől.

Itt vagyok.

Frieda, az akkor izgatott, írni nemrég tanult Frieda nem törődve a figyelmeztetéssel, hogy másnap korán kell kelnie, nyomban válaszolt az üzenetre.

Hogy hívnak?

A válasz megint váratott magára, ezúttal viszont nem napokat, csupán nagyon hosszú perceket. Frieda a lélegzetét visszafojtva várta, türelmetlenül dobolt a lábával, miközben a hasára gördült, arccal előre, az ajtó felé, lerángatva magáról a takaróját. Mellette ott hevert a tinta, sürgetően tartva fölötte a pennáját, és csak várt, várakozott kalapáló szívvel, reménnyel csordultig telve.

Zeke – ragyogtak fel a karján a betűk. A lélektársát Zeke-nek hívták.

Visszaválaszolt neki a saját nevével, még mindig annyira izgatottan, hogy alig tudott uralkodni magán, és valahogy elkezdtek beszélgetni. Hamar kiderítette, hogy Zeke idősebb nála, igaz, nem sokkal, csak olyan két évvel, és hogy tőle nagyon-nagyon messze lakik. Nem volt hajlandó elárulni, hogy pontosan merre, de annyit leszögezett, hogy nem a fővárosban, és nem is a Sina falon belül. Ha kényes vizekre eveztek, sietve továbbterelte a beszélgetésüket egy olyan irányba, amire már nyugodt szívvel reagálhatott, és Frieda kegyesen engedte neki. Annyira boldog volt, hogy beszélhet a lélektársával, hogy nem kérdezősködött összevissza mindenféle butaságot.

Zeke szeretett vele beszélgetni, és Friedának is tetszett, hogy beszélhettek. Egyetlen gyermek volt a családjában, nem úgy, mint Frieda, aki négy és egy testvért tudhatott magáénak, de elárulta, hogy a szülei helyett a nagyszülei nevelik, és olyan életet él, hogy körülveszik az Abellel egykorú, fiatal kölykök. Frieda nem kérdezett rá, hogy pontosan milyen is az élet, mert gyanította, hogy nem érkezik rá felelet.

Mindkettőjüknek megvolt a maguk kis titka. Frieda nem hozhatta fel a családja titkát, nem árulhatta el neki, hogy az uralkodói család sarja, és Zeke… semmit sem mondhatott az életéből. Hogy pontosan miért olyan fáradt minden egyes nap, mikor kell annyit gyakorolnia, miért olyan fontos, hogy nyolcszáznegyvenkettőre ő legyen a legjobb. Abban megegyeztek, hogy a nyolcszáznegyvenkettő mindkettőjük életében meghatározott szerepet töltött. Annyiban is hagyták, amikor szóba került.

Nyolcszáznegyvenkettőben Frieda tizenöt éves volt, Zeke pedig tizenhét. Frieda a tükör előtt ült, fésülte a fekete haját, és közben várta, hogy a betűk ismét felvillanjanak a karján. A legutolsó üzenetet ő írta, Zeke azt mondta, csak később tud rá válaszolni. Valami történt az életében, valami izgalmas, amire nagyon várt, és így Frieda is vele együtt örült, várt, reménykedett.

– Hamarosan átöröklöd az erőmet – hallatszott Uri bácsikája hangja az ajtó felől. Frieda összerezzent, elkapta a tekintetét a karjáról, s lecsapta a fésűjét az asztalkájára. Uri alacsony volt, mindenkinél alacsonyabb, ráncos öregemberré idősödött, szomorú férfi, aki élete utolsó örömeit élte meg. Frieda szemét könnyek csípték.

– M-muszáj? – suttogta. – Muszáj ilyen hamar elmenned?

– Sajnálom – felelte fájdalommal a hangjában Uri. – Ha nem teszem meg, az erőm akkor is továbböröklődik, csak akkor nem olyasvalaki kapja meg, akiben feltételek nélkül megbízom. Ennek az erőnek… muszáj királyi vérű személy kezében maradni… Legalább egy kicsit még. – Aztán a szeme lilán örvénylett fel, mintha így is túl sokat árult volna el, s Frieda mohón lépett oda hozzá, hogy megragadja a kezét.

– Még egy kicsit? – ismételte gyanakvóan. – Hogy érted ezt, Uri bácsi?

Uri összefűzte az ujjaikat, és az így egymásba fonódó kezüket a homlokához érintette. Bár semmi sem történt, nem villant fel a jellegzetes aranyló fény, Frieda még így is csontjaiban érezte azt az ősi erőt, ami a nagybátyja testében, mélyen szunnyadt.

– Vajon kinek az emlékei ezek? – tűnődött Uri félhangosan, szorosan lehunyt szemmel. Megroggyant a térde, Frieda alig tudta elkapni, hogy ne zuhanjon a földre előtte. Egymásba kapaszkodtak, egymást támasztották meg, és Frieda óvatosan az ágya felé kormányozta a férfit. Közben arról faggatta, hogy hol van Kenny, de Kennynek… dolga akadt. Mindig volt valaki, akit el kellett hallgattatni.

– Biztos jól vagy? – kérdezte aggódva. – Nem lehetne várni még egy kicsit, hogy megerősödj?

– Csak az emlékek – köhögte Uri az alkarját markolva. – Néha megrémiszt, amit látok.

– Mit látsz? – kíváncsiskodott Frieda. – M-miért nem beszélhetsz róluk?

– Majd megérted, drágám, amikor átöröklöd az erőmet. Az erőmmel együtt az emlékeimet is megkapod majd… Ott fogok élni veled, benned… Továbbélek az elmédben, mégpedig az átöröklött emlékeim által… és akkor, kedvesem, akkor mindent meg fogsz érteni. Azt, amiről most még nem tudsz, de a múltunk részese… és azt is, amiről most még nem tudsz, mert a jövőnkhöz tartozik.

Tehát így működik? – gondolta Frieda. Köze van a múlthoz és a jelenhez is?

Uri mosolygott.

– Látom, a lélektársadnak nagyon különleges volt a mai nap. – Frieda kérdő tekintetét látva a lány karja felé intett a fejével. Frieda azonnal mélyen elpirult. Törökülésben helyezkedtek el az ágyán, amit egyáltalán nem lehetett nőiesnek nevezni, de sem Frieda, sem Uri nem bánták. Összeért a térdük, az érintés nyugtatóan hatott mindkettőjükre. – Hogy hívják? – kérdezte Uri szelíden.

– Zeke.

– Hm. – Uri kíváncsian vizslatta a lány bőrét. – Mindenkinek megvannak a maguk titkai, mi?

– Ühüm. – Most már mindenem megvan ahhoz, hogy láthassalak, állt a karján az üzenet. Frieda a homlokát ráncolta, nem értette. Vajon mi az a valami, amire szert tett Zeke? Vajon miért kell ahhoz, hogy láthassák egymást?

– Azt hiszem, én már értem – mormolta Uri. – És hamarosan te is megérted, Frieda.

– Nem szeretem, amikor titkolózol – durcáskodott a lány. – Mindig… elfog a félelem, hogy az igazság talán nem is olyan csodálatos, mint amilyennek gondolom.

Nagybátyja erre felsóhajtott.

– Úgy szeretném, hogy sose érjen csalódást, kedvesem. Te vagy az egyik… kincsem – cirógatta meg Frieda arcát. A lány lehunyta a szemét, ahogy az ujjak a bőrére siklottak, és ahogy előredőlt, teljesen belesimult a férfi érintésébe. – Úgy szeretlek… – hallgatta Uri rekedtes hangját. – Úgy, de úgy szeretlek… De nincs más választásunk… Semmit sem tehetünk… Aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie… Legalább egy rövid időre boldogok lehetünk…

Miután Uri magára hagyta (Kenny időközben megérkezett, valószínűleg hozzá sietett annyira), Frieda sóhajtva dőlt végig az ágyán. Zeke nem írt többet, ezért most rá került a sor, hogy folytassa a beszélgetést.

Mikor láthatlak?

Hamarosan. A barátaimmal… a fővárosba látogatunk.

A barátaid? A gyerekek, akikről beszéltél?

Igen. Elkísérem őket.

És ez a hamarosan pontosan mikorra tehető?

Nem tudom.

Zeke soha sem tudott semmit biztosra. Azt az egyet igen, hogy a kapcsolatuk sorsa eleve elrendeltetett: kudarccal fog végződni. Nyolcszáznegyvenkettőben bátrabban beszélgettek, finoman utalgattak a titkaikra. Zeke-nek meg kellett találnia azt a valakit, aki a fővárosban rejtőzött, és akiről semmit sem tudott, még a nevét sem. Frieda dobogó szívvel ült a hálójában, karját a mellkasára szorította.

Még három év – írta Zeke.

Három év.

Alig várom, hogy találkozzunk – válaszolt vissza Frieda. Komolyan is gondolta.

Nyolcszáznegyvenkettőben, az utolsó nap leírta Zeke-nek, hogy csak egy kicsit később fog majd tudni válaszolni az üzenetére, ne ijedjen meg, majd felvette fehér ruháját, és követte Uri bácsikáját a Reiss kápolna mélyére, a föld alá. Ott állt némán, a könnyeitől reszketve, míg az apja kiláncolta Urit, és a tűvel először félre döfött.

Uri mosolygott.

Fellobbant az aranysárga fény, Frieda pedig soha véget nem érő lázálomba csöppent. Égetett a teste, s a poklok poklát járta meg. A láncon lógó alak felé kapott hatalmas karjával, nekilátott, hogy felfalja, és ahogy a húsába mártotta a fogát, ahogy a gerincvelőjét elérte, minden más lett. A végén egy füstölgő óriás testéből húzták ki, a szeme lilán örvénylett, az ajka elnyílt, és Uri valamennyi titkát megértette végre. A múltat is, meg a jövőt is, az emlékek kavalkádjában sírhatnékja támadt.

Hát ezért… – gondolta reszketve. Hát ezért nem lehetünk boldogak, Zeke…

Készült: 2018. 09. 15.