2018. szeptember 25., kedd

Múltadba zárva [Ereri] – 2. fejezet


2. fejezet


Egy teljesen más élet


I.

Kruger


Léteztek emberevő óriások és emberek, akik óriásokká tudtak változni. A rosszullét, a hányinger elmúlt, de Eren Kruger az ötödik éjszaka után is nyolcszázötvenben, a cellájában ébredt, változatlanul a tizenöt éves Eren Jaeger testében.

Eren Jaegert minden este, mikor lefekvéshez készülődtek, az ágyhoz láncolták, és minden reggel Levi hadnagy jött ébreszteni, ő volt az, aki végül a láncoktól is megszabadította. Szörnyetegként bántak vele, mintha az emberiség ellensége lett volna. Az emberiség utolsó reményeként emlegették, közben viszont összesúgtak a háta mögött – várták a pillanatot, amikor óriássá változik és rájuk támad.

Eren Jaeger ugyanis óriás-alakváltó volt. Eren Jaeger igen, Eren Kruger viszont aligha. A „gyengélkedésének” köszönhetően szerencsére békén hagyták, de valahányszor Hanji lelátogatott, kísérletekről beszélt, amiket az óriásával kell lefolytatniuk, Levi hadnagy pedig azt mondta, amint jobban lesz, újra próbálkozniuk kell.

Aha, próbálkozni.

Eren nyelt egyet, ahogy erre gondolt. Egy cseppet sem várta, ám elkerülhetetlennek bizonyult, hogy elhagyja a celláját. Az ötödik éjszakát követően Levi kora hajnalban ébresztette, és ugyanolyan ruhákat hozott magával, mint amilyeneket ő is viselt: a Felderítő Egység uniformisát.

Jaeger nemrégiben csatlakozott a Felderítő Egységhez, miután kiderült róla, hogy át tud változni egy tizenöt méteres óriássá – egy tizenöt méteres óriássá!, szörnyülködött Eren –, mégpedig azért, mert a felderítők voltak azok, akik a falakat fenyegető óriásokkal harcoltak a háromdimenziós manőverfelszerelés segítségével.

Eren az öt nap alatt igyekezett a legtöbb információt magába gyűjteni, mindent ki kellett derítenie Jaegerről.

Az már világossá vált, hogy nem álmodott. Egyszerűen nem tudott felébredni az álomból, és minden annyira eleven volt, annyira valóságos, hogy igaznak kellett lennie. Autóbalesetet szenvedett, és valahogy belecsöppent egy fantasy világba, ahol az emberiséget emberevő óriások fenyegették, azok meg így három ötven méteres fal mögé húzódtak, hogy megóvják magukat. Száz évet lehúztak így. Nem rossz.

Öt évvel korábban, nyolcszáznegyvenötben azonban megjelent egy ötven méternél is magasabb óriás, a Kolosszális Óriás, aki lyukat ütött a Mária falba. Shiganshinát ellepték az óriások, és Jaeger anyját is felfalták. Ezek után Jaeger bosszút esküdött, és két gyermekkori barátjával, Arminnal és Mikasával beállt katonának, hogy csatlakozhasson a Felderítő Egységhez.

Mindenáron ki akart jutni a biztonságos falak rejtekéből, amit Eren végképp nem értett.

Ki az az idióta, aki öngyilkos küldetésre vállalkozik? Aki ahelyett, hogy nyugodtan ülne a seggén, inkább úgy dönt, óriáscsemegévé szeretne válni?

Jaeger egy idióta volt. Egy komplett idióta, semmi több. Egy komplett idióta, aki mégiscsak olyasmire volt képes, amire Eren soha sem: át tudott változni egy tizenöt méteres óriássá, ha pedig elvesztette valamelyik végtagját, az visszanőtt, akár a gyíkok farka. Ha jól értette Hanjit – márpedig gyanúsan jól értette –, akkor az óriáskísérletekben kulcsfontosságú szerepet játszott az is, hogy esetleg rövid időre megszabadítsák Jaegert egy-két testrészétől. Ez nemcsak az emberiség elesését jelentette volna az utolsó reményüktől, hanem Eren végzetét is. Fogalma sem volt róla, hogy képes-e óriássá változni, és ha igen, akkor, visszanöveszteni a végtagjait. Egyelőre arra sem talált magyarázatot, egyáltalán ez a lélekcserélős dolog miképp működött. Az autóbalesethez kellett köze lennie, akkor…

Eren emlékezett a megcsúszott kerekekre, arra, hogy a fékpedált nyomta, de teljes erejéből, és arra is, hogy a kocsi kisodródott a sávjából, s nekicsapódott a szalagkorlátnak. Még az is halványan rémlett neki, hogy a meleg vér a szemébe ömlött, a teste pedig mintha lángra lobbant volna a fájdalomtól… Aztán filmszakadás következett, és egy lány, aki az álmából keltegette. Mikasa?

– Basszus! – nyögött fel, majd lehámozta a fejéről a kötést. Nem volt többé szüksége, nem bújhatott ki Jaeger kötelességei alól. Ha már valahogy megtörtént a „baj”, nem maradt más választása, mint sodródni vele, eleget tenni az elvárásoknak, úgy tenni, mintha Jaeger volna. Jaeger vagy kómába került a baleset miatt, vagy felébredt, és… valószínűleg ugyanolyan döbbenten és értetlenül szemléli a világot – a modern világot –, ahogyan Eren is azt, amit nyolcszázötvenben világnak nevezhettek. Ez biztosan nem szerepelt a történelemkönyvekben.

– Halihó! – toppant be Hanji széles vigyorral az arcán. – Hogy érzed magad, Eren? – Válasz helyett azonnal a fiú homlokára simította a kezét, ellenőrizte a testhőmérsékletét. Szemlátomást megelégedett az eredménnyel, mert hümmögve bólogatott, és a vigyora még inkább kiszélesedett. Erennek nem tetszett a szemében felcsillanó izgatott fény. Semmi jót nem sugallt, márpedig egy időre bőven elege volt a meglepetésekből.

Levi hadnagy, aki felelősséget vállalt Jaegerért annak… emberiség elleni tetteiért – Eren még mindig nem egészen értette, pontosan mi történt –, karba font kézzel, unottan ácsorgott. Arra várt, hogy Eren végre méltóztasson magára ölteni a Felderítő Egység tökéletes és teljesen szokatlan uniformisát. Bizonyára mindennek megvolt a technikája, és bizonyára Jaeger rengeteget gyakorolta már, hogy melyik övet hova, Eren azonban most találkozott vele először. Halványlila gőze sem volt, hogyan fogjon neki, és ez hamar nyilvánvalóvá vált. Miközben bőszen káromkodott, és próbálta becsatolni, a szeme sarkából észrevette, hogy Levi meglepetten, a homlokát ráncolva bámulta.

– M-megvagyok! – biztosította sietve, mire Levi és Hanji váltottak egy pillantást.

– Csak nyugodtan – felelte a férfi. – Ráérünk.

– S-szuper – hebegte. Érezte, hogy átmelegedett az arca, ezért inkább sietve hátat fordított a két felnőttnek. Furcsa volt nem felnőttnek lenni. Tizenkilenc évesen alig számított annak abban a világban, ahonnan származott, még nem adtak úgy a szavára, de egyetemre járhatott, és az emberek komolyabb beszélgetéseket is szívesen kezdtek vele. Szerették, hogy ambiciózus, komoly fiatalember, csendes és nem bajkeverő, és hogy tudta, mit akar a jövőjétől. Orvosnak tanult, és igaz, épphogy befejezte az első szemesztert, de már azon izgult, milyen lesz a következő. Szerette, amit tanult, és élvezettel is tanulta.

Olyan akart lenni, mint az apja… Még akkor is, ha ezzel csalódást okozott volna az anyjának.

Levi végül azt is elunta, hogy mennyit szerencsétlenkedett az egyenruhájával. Egy mordulás következtében ellökte magát a faltól, és mire Eren feleszmélt, a kezek már a testét tapogatták végig, helyrerakták a csatokat, megigazították a ruháját. A vörösség lassan kúszott fel Eren nyakán, a tarkója verejtéktől gyöngyözött. Megnedvesítette az ajkát, és ahogy a nyelve végigsiklott rajta, nem kerülte el a figyelmét, hogy a hadnagy azt is megbámulta. Nemcsak magát teljes egészében méricskélte, hanem egy ilyen pici, jelentéktelen mozdulatnak is jelentőséget tulajdonított. Ténylegszemmel tartotta Jaegert.

– Mehetünk? – kérdezte, mire Eren az alsó ajkába harapva bólintott. Mehettek. Ennyi volt. Mégis mit mondjon? Hogyan bulizza ki, hogy ne kelljen kísérletezniük? Nem foghatta többé a rosszullétére, Hanji szerint meggyógyult, Levi hadnagy meg elszántan állította, hogy így is eleget pihent, most már aztán elég a színjátékból.

Színjáték? Eren magában vicsorgott. Inkább egy elcsépelt fantasy! Már csak a főhős okostojás legjobb haverja, meg egy legjobb lánybarátja hiányzik, aki titokban szerelmes belé… Oh, hogy az is megvan… – eszmélt rá, mikor az alagsorból felsétálva valaki a nyakába vetette magát. Nem kicsit szorította magához, jóformán majd’ kiszorította belőle az összes levegőt.
Puha, fekete tincsek csiklandozták a bőrét.
Egy lány – gondolta, aki lány létére úgy ölelt, hogy ölni tudott volna vele.

– Mikasa, elég, a végén megfojtod!

A lány kiengedte a gyilkos szorításból, és Erennek elakadt a lélegzete, amint megpillantotta az arcát. Ugyanazok a finom, ázsiai vonások, ugyanaz az orr, ugyanaz a szem, ugyanaz az arc. Még a haja is ugyanolyan hosszúságú lehetett, a sál pedig… a fekete sál a nyaka köré tekerve pihent, éppúgy, ahogyan…

Nem maradt ideje, hogy befejezze.

– Eren! – A lány – ezek szerint Mikasa – megragadta a karját. – Jól vagy? Nem esett bajod? Bántottak? – Mielőtt Eren bármelyik kérdését is megválaszolhatta volna, sötét szeme egyetlen keskeny csíkká szűkült össze. Ijesztő haragtól parázslott, Eren ösztönösen felnyikkant tőle. – Ha bántott… – kezdte vészjóslóan, mire a szőke hajú fiú, aki korábban is próbálta visszafogni, a vállára tette a kezét.

– Nyugalom, Mikasa – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy semmi baja. A legjobb kezekben volt.

Mikasa felhorkant. Ő nem így gondolta.

– Azonnal jöttünk, amint engedték – jelentette ki. – Armin nem hagyta, hogy megszökjek.

– Elmagyaráztam neki, hogy nem kell túlzásba vinnie a dolgokat – mosolygott szerényen… Armin. Míg Mikasa szakasztott mása volt a jövőbeli barátjának, addig Jaeger Arminjáról senki sem jutott az eszébe, hiába gondolkodott. Nem ismerte, ahogyan Hanjit és Levi hadnagyot sem. Senkiről sem tudott semmit… a családját leszámítva. Ebben a világban Eren Jaegernek nem voltak testvérei… és az adoptált nővérén kívül senkije sem maradt. Ez az adoptált nővér lehetett Mikasa.

– Köszi… Armin. – Eren megpróbálkozott egy mosollyal. Ötlete sem volt, hogyan viselkedjen Jaeger barátainak körében. Jaeger forrófejű srác volt, állandóan bajba keverte magát, és minden alkalommal a barátainak kellett kihúzniuk belőle. Eren annyira különbözött tőle, hogy nem lett volna elé toll és papír, hogy szavakba öntsék.

– Mind itt vagyunk. – Armin csendesebben folytatta. – Még Jean is a Felderítő Egységhez csatlakozott. Néhány kivétellel… mind itt vagyunk.

Eren kötelességének érezte, hogy rákérdezzen:

– Mind? Ezek szerint…

– Marco meghalt. – Armin szomorúan hajtotta le a fejét. – Nem tudjuk, mi történt vele… Senki sem látta őt meghalni… Részben szerintem ő motiválta Jeant abban, hogy csatlakozzon… De… Annie viszont a Katonai Rendőrséget választotta. Ő… nagyon határozott volt a döntésében – mondta halkan, mintegy hümmögő hangon. Elgondolkodó arcot vágott, két szemöldöke között ráncba gyűrődött a bőre.

– Baj van? – kérdezett rá rögtön Eren, mire heves tiltakozásba kezdett.

– Nem, dehogyis, nem! Csak… eszembe jutott valami. – Még inkább elhalkult a hangja, zavartan pillantott ide-oda. Eren mindig is remekül olvasott az emberekből. Ez az Armin, Jaeger legjobb barátja titkolt valamit. Valami nyomasztotta őt, és ahelyett, hogy beszélt volna róla, magában folytatta az őrlődést.

– Értem. – Eren elfordította róluk a tekintetét. Nem az ő barátai voltak, ráadásul Jaeger… nem olyan személynek tűnt, aki csak úgy ráérez az ilyen titkokra. Jobbnak látta, ha nem hívja fel magára a gyanút. Nem tudta, hogyan reagálnának, ha kiderülne, valójában nem Jaeger, hanem Kruger… a távoli jövőből? Valószínűleg a távoli jövő lehetett, vagy egyfajta alternatív világ. Sosem hallott emberevő óriásokról a mítoszokat kivéve. Ilyesmi… nem létezett, csak a filmekben meg a nyálas-romantikus regényekben.

De az első óriáskísérletnél ki fog derülni, harapott az ajkába. Nem autóbalesetben halok meg, hanem elvérzek az amputálás során. Pazar. Mindig is ilyen halált akartam.

Tennie kellett valamit, mégpedig sürgősen.

Az ötlet hirtelen jött, nem volt benne biztos, hogy működni fog.

Meg kell próbálnom – gondolta, majd hangosan így szólt:

– Öhm… Hanji meg a hadnagy várnak… Öhm… kísérleteket fognak végrehajt…

– Azt már aztán nem! – csattant fel Mikasa, szó szerint beléfojtva a mondandóját. Még az orrcimpája is remegett, olyan dühös lett. – Nem fogom hagyni, hogy kísérleti alanya legyél két, emberekre veszélyes szörnyetegnek! Megtiltom, hogy velük menjél, Eren!

Megtiltod? Ez csodás – értett egyet vele Eren. Szerintem is őrültség… Ha pedig lennél olyan kedves intézkedni… Mire végiggondolta, minden pont úgy alakult, ahogy azt eltervezte: Mikasa már sarkon is fordult. Armin hiába kapta el a karját, könnyedén lerázta magáról a fiú gyönge érintését.

– Majd én elintézem! – jelentette ki harciasan, gyilkos dühvel a hangjában.

Intézd csak nyugodtan! Rád bízom! Zseniális vagy, Mikasa!

– D-de… – Armin rémültnek látszott. – Mikasa, várj, ez…

A lány nem hallgatott rá.

Ne is! – szorgalmazta Eren lelkesen. Menj csak!

Lazán intett, és alig bírta megállni, hogy ne vigyorogjon látványosan. Jaeger másik barátja, Armin, aki valószínűleg azok közé tartozott, akik inkább kerülték a konfliktusokat, árnyalatokat sápadt, mire Mikasa befordult a folyosón. Levi hadnagy és Hanji magukra hagyták őket, hogy beszélgessenek, de nem mentek messzire, ráadásul maga az egész hely csordultig telt felderítőkkel. Akármerre néztek, minden irányból zöld köpenyes alakok mászkáltak. Izgatottan vagy éppen gyanakvóan beszélgettek egymással, fél szemüket Erenen tartva.

Levi hadnagy különleges osztagába négyen tartoztak: egy csinos, vörösesszőke nő, meg három férfi, akik közül az egyik mindig elharapta a nyelvét, valahányszor belekezdett egy unalmas szentbeszédbe. Úgy viselkedtek, mint akik nem szívlelték Jaegert (kivéve persze a nőt, Petrát, aki kedvesen mosolygott minden reggel, mikor a reggelit hozta, és vidáman faggatta Erent a hogylétéről). Jaeger semmivel sem próbálkozhatott volna, ha szökni akart.

Mindegy. Én nem Jaeger vagyok.

Arminon eluralkodott a pánik.

– Én… Jaj, Eren, tudod, milyen, ha bepöccen! – fakadt ki.

Aha… Az, hogy tudom, kicsit túlzás, de… sejtem.

– Hát persze! – bólogatott serényen. – Én tudom a legjobban.

– Most jobb, ha…

– Ha utána mész – fejezte be helyette. Armin nagyon menni akart. – Teljesen megértem, menj csak.

– N-nem baj?

– Ugyan, dehogy. Menj csak! – Még integetett is neki. – Később beszélgetünk… haver.

– Igen… – nézett rá Armin furcsán. – KésőbbAzzal Mikasa után rohadt, Eren pedig abban a minutumban hatalmasat sóhajtott. Hullámokban árasztotta el a megkönnyebbülés, amiért nem kellett tovább bajlódnia velük. Persze nem élhette le teljesen egyedül az itteni erejét, ezzel is tisztában volt, de… ameddig csak tudta, próbálta megőrizni a kilétét. Belegondolni sem mert a következményekbe. Vajon hogyan reagálna ez a világ arra a valamire, ami vele meg Jaegerrel történt?

Nem jól – gondolta. Biztosan nem jól.

Ismét sóhajtott, az arcát dörgölte a kézfejével. Hiába érezte, hogy meggyógyult, fáradt volt. Nem is fáradt… inkább kimerült, állapította meg, ahogy megindult az istálló felé. Magán érezte a pillantásokat, de megpróbált nem foglalkozni velük. Volt valami közös benne meg Jaegerben: mindketten szerették az idejüket a lovakkal tölteni.

Legalább bennük megbízhatunk – mosolyodott el halványan. A fekete szőrű ló azonnal a tenyerébe nyomta az orrát. Megszaglászta, Eren pedig mosollyal az ajkán élvezte, ahogy a nyirkos orr a bőréhez dörzsölődik, nedves nyelv meg finom nyálnyomokat hagy maga után. Felnevetett, mire a felderítők még inkább megbámulták. Így érzi magát Jaeger minden egyes nap? Sajnálta a fiút a bizalmatlanságért.

– Hűha! – Petra hangja rángatta ki a gondolatai közül, elismerően füttyentett. Odalépett mellé, rámosolygott, és ahogy a ló felé közelítette a jobbját, az fújni kezdett rá. Eren tágra nyílt szemmel figyelte az állat viselkedésében végbemenő drasztikus változást. Míg teljesen megnyugodott a tenyere alatt, elég volt csupán Petra érintésének az ígérete, már kimutatta a foga fehérjét. Petrát nem zavarta. – Mindig ilyen – magyarázta, mikor Eren döbbenten nézett rá. – Senki sem tudja megszelídíteni. Senki, kivéve a gazdáját – fűzte hozzá.

– Pedig nagyon szelíd – cirógatta meg Eren az állat durva szőrét. – Nem is értem…

– Te vagy az egyetlen, aki a gazdáján kívül hozzáérhet – folytatta Petra.

Eren hümmögött.

– Pedig annyira… gyönyörű ló – mormolta. – Szinte teljesen…

– Megjuhászkodott előtted? – Petra halk, kuncogó hangot hallatott. – Én is észrevettem, pedig korábban… egy cseppet sem kedvelt. Vajon mi okozta ezt a hirtelen változást?

– Biztos rájött, mennyire menő vagyok – viccelte el a dolgot.

– Menő? – Petra a homlokát ráncolta. – Az mit jelent?

– Öhm… – Eren zavarba jött. A francba, modern szavak. – A fiatalok használják… Valami, ami nagyon… öhm… klassz? – próbálkozott, mire Petra továbbra is értetlenül nézett rá. – Valami, ami nagyon jó – helyesbített.

– Oh! – Petra bólintott. – Értem. Nem sokkal vagyok idősebb nálad, de ezt még nem hallottam.

– Új kifejezés… Én is csak… hallottam valakitől.

– Hihetetlen, mit ki nem találnak.

– Ugye? – Eren nyelt egyet, sűrű bólogatásba kezdett. Sürgősen témát kell váltanom, különben még nyilvánvalóvá válik a hazudozásom. – Öhm… tehát egyedül a gazdáját kedveli? – kérdezte, s inkább az állat szőrén táncoló ujjaira koncentrált. Nemcsak a ló nyugodott meg az érintésétől, hanem ő is attól, hogy megérinthette. – Kié ez a szépség?

– Az enyém.

A válasz végül nem Petra szájából érkezett. Eren összerezzent, és úgy megpördült, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. Karok nyúltak ki, fonódtak a dereka köré sietve, és Levi hadnagy könnyedén tartotta meg, miközben mélyen a szemébe nézett. Könnyedén, mintha pehelysúlyú lenne, s Eren érezte a dagadó izmokat, a férfi erejének valódi mértékét. Úgy emlegették, hogy „az emberiség legerősebb katonája”, és valóban rászolgált erre a hangzatos névre.

– Jól vagy? – A hangja halk volt, mormogó. Eren bőszen bólogatott, elpirult.

– A-ha… – A hadnagy csak azután eresztette el, miután meggyőződött afelől, hogy meg tud állni a saját lábán. Nem törődött Petra csodálkozó tekintetével, sem azzal, hogy azok a felderítők, akik szemtanúi voltak a jelenetnek, nyomban őrült sugdolózásba kezdtek. Semmivel és senkivel sem törődött, csak Erennel.

– Akkor jó – mondta egyszerűen, majd elhúzta a kezét. – A kis barátnőd… remekül használja a kardját, a kis barátod pedig… nagyszerűen bánik a szavakkal.

– I-igen? – Eren próbált nem meglepetten cincogni, de nem sikerült. Levi felhúzta a szemöldökét, és furcsán nézett rá.

– Igen – bólintott kurtán. – Nem lesz még kísérletezés, bár… így nem sok hasznodat vesszük. Takarítani még mindig nem tudsz.

– De múltkor is ő végezte a legjobban a munkát – kotyogott közbe Petra. – Hadnagy mondta, hogy… – Levi egyetlen pillantással beléfojtatta a többit.

 – Amíg kitaláljuk, mit kezdjünk veled, csacsoghatsz egy kicsit a barátaiddal. Ne hidd azt, hogy megúszod az ötvenhetedik falakon túli expedíciót. Szemöldök úr ragaszkodik hozzá, hogy velünk gyere. Bár ötletem sincs miért, jelenleg tényleg többet ártasz, mint amennyi hasznot hozol. De hát ő a parancsnok, én csak hadnagy vagyok.

– O-oké – suttogta Eren. Még több barát. Remek. – H-hol vannak?

– Erre. – Levi még mindig furcsán nézett rá. A csuklójára fonta az ujjait, mikor Eren megmoccant, és egyetlen hosszú pillanatig visszatartotta, míg alaposan megnézte őt magának. A felderítők körülöttük döbbenten hápogtak. – Megváltoztál – jegyezte meg halkan, gyanakvóan húzva össze a szemöldökét. – Amióta összeestél… Teljesen megváltoztál.

Eren pillanatok alatt teljesen elfehéredett.

– Csak össze vagyok még zavarodva – dadogta, mire Levi felhümmögött.

– Igen… – mondta olyan hangon, mint akit egyáltalán nem győztek meg. – Össze vagy zavarodva.

– De jól leszek! – tette hozzá gyorsan a fiú. – Seperc alatt olyan leszek, mint régen!

– Hát hogyne, Eren.

Egy szavadat sem hiszem, üzente a tekintetével.

Eren nagyot nyelt.

Ó, a kurva életbe.

Mi a francért kerültem én ide?

II.

Jaeger


– Úgy aggódtunk érted, bátyus! – szipogott Grace, miközben a szemét törölgette. A kezében használt zsebkendőt szorongatott, az elmúlt tíz perc alatt annyiszor fújta belé az orrát, hogy Eren egy idő után nem számolta.

Míg Callum az ágyhoz húzott székben gubbasztott, ráadásul egy elég kényelmetlen pozícióban, addig ő Eren mellé fészkelte magát, még a takaró alá is bebújt, hogy a testével érezhesse a bátyját. Eren nem tudott betelni a létezésükkel.

A szülei házassága nagyon hamar tönkrement. Grisha fia volt, ez semmit sem változott, de a szülei nem voltak együtt. A válásra gyorsan sor kerülhetett, mivel ebben az időben nem tizenöt éves volt, hanem tizenkilenc, és az öccse, Callum nemrégiben töltötte a tizenötöt. Ha a személyisége alapján kellett volna testet cserélniük, bizonyosan az ő testébe került volna. Grace-t örökmozgó, kíváncsi kislányként minden és mindenki érdekelte, de még így is Carlához hasonlított a legjobban. Callum ezalatt a bajkeverők körét gazdagította. Igazából ő testesítette meg azt az Eren Jaegert, aki gyerekkorában folyton belekeveredett valamibe, és akit Eren Grace-hez hasonlóan azonnal a szívébe zárt. Nem tudta nem szeretni a „testvéreit”, még akkor sem, ha annyira nem ismerte őket.

Még mindig furcsa volt a gondolat, hogy az anyja pont a kiképzőjéhez ment férjhez. Ha jól értette, régóta ismerték egymást, sőt Grace állítása szerint Shadis volt az a valaki, aki bemutatta az anyjukat Grishának. Az anyjuk akkoriban egy étteremben dolgozott pincérnőként, és Shadis, aki a városszélén talált rá az eszméletlen Grishára, elhozta magával oda egyik alkalommal. Eren Kruger szülei így találkoztak.

Vajon ez nálunk is így történt? – gondolta kíváncsian Eren. Anya és apa… ismerték volna Shadist?

Hirtelen semmit sem akart jobban, mint visszatérni abba a világba, ahová tartozott, no meg a hazautazással egybekötve rákérdezni a kiképzőjénél, hogy mennyire ismerte a családját. Újra fájdítani a szívét a múltjával kapcsolatos emlékekkel… még ezt is bevállalta volna, hogy visszakerüljön abba az időbe, a világba, ahová igazából tartozott.

Egyszerűen nem tudott megmaradni ebben az új, különös világban. Minden alkalommal eszébe jutott, hogy az egész olyan, akár egy gyönyörű álom, amiből egyszer fel fog ébredni. Egy álom, amit az elméje kreált, hogy túlvészelje azt a valamit, ami odaát vele történhetett.

Lehet, hogy nemcsak egy szimpla ájulás volt? Lehet, hogy valami súlyosabb? Lehet, az óriáserő mellékhatása? Olyan álomba zuhant, ami hosszan tartott, amiből… nem biztos, hogy felépül? Olyasmibe, mint amit Trost alatt is megélt, mikor elvesztette az irányítást az óriása fölött? Lehet, hogy most is ez történt, és az elméje azt is csak kreálta, hogy összeesett?

Eren ilyen kérdésekkel marcangolta magát, alig tudott odafigyelni a kishúgára.

Pedig muszáj lesz – sóhajtott –, ha nem akarom, hogy mindenki megtudja, hogy én nem Kruger vagyok… Minél többet kell tudnom Krugerről, ha el akarom hitetni az emberekkel, hogy én ő vagyok!

Ezért figyelt.

Shadis akkor vette feleségül Carlát, amikor Kruger a hármat töltötte. Egy évvel később már megszületett Callum, három évvel később pedig Grace. Rajtuk kívül nem volt más gyerekük, ami pedig Grishát illette… Grishának se híre, se hamva nem volt. Igazából nem is elvált Carlától, hanem egyszerűen nyoma veszett. Éppúgy eltűnt, mint Eren világában, senki sem tudta, hol van, és valamiért senki sem szeretett beszélni róla. Hacsak a nevét is hallották, Carla nagyokat sóhajtott, Shadis meg köpött egyet egykori barátjára gondolva. Bármiért is ment tönkre a házasságuk, bármiért is lépett le, sosem bocsátottak meg neki, túl sok szenvedést okozott Carlának és Krugernek.

Amiket nagy nehezen megtudott, azt Shadis mesélte el, ő is csak azért, mert Eren arra hivatkozott, hogy a balesetnek köszönhetően nagyon összezavarodott, és látni szeretné az apját. Valahogy meg kellett vele értetni, hogy miért nem lehetséges, és amíg Shadis beszélt, addig Carla elment az automatáig, hogy hozzon magának egy kávét. Callum és Grace arra a rövid időre vele tartottak.

Csak a baleset miatt…

Eren beharapta az alsó ajkát.

A baleset…

Ez az új világ teljesen más volt, új szavak, új eszközök… Annyi újdonságot kellett hirtelen megszoknia, hogy egész álló nap szédült tőlük. Próbálta feldolgozni az információkat, próbált nem gyanússá válni, és úgy tűnt, valamennyire működhetett, mert nem gyanakodtak. Valahányszor olyasmire kérdezett rá, amit tudnia kellett volna, az anyja szemét elfutotta a könny, és a fejét simogatva azt suttogta, hogy hamarosan mindenre emlékezni fog. Nem aggasztotta az emlékezetkiesés, hanem úgy gondoltak rá, mint egy ekkora baleset természetes velejárójára. Eren ugyanakkor tudta, hogy nem így lesz, nem fog emlékezni semmire, hiszen nem volt mire emlékezzen egy olyan világból, amelyben sosem élt egy percet sem, ám nem akarta még jobban elszomorítani az anyját. Az asszony így is sokat sírdogált.

Nem emlékezni fogok – javította ki őt ezért magában egy halvány mosoly kíséretében –, hanem megtanulni. Gyorsan tanulok… hogy boldoggá tehesselek titeket, anya. Mikor összefűzte az ujjaikat, az anyja rájuk szorított, felragyogott az arca. Csak akkor engedték el egymást, mikor az asszonynak konzultálnia kellett az orvosokkal a kezeléssel kapcsolatban. Ekkor ugyan becsukta maga után az ajtót, a hangok viszont a zárt ajtón keresztül is beszűrődtek a szobába. Eren tisztán hallotta például azt is, hogy a mostohaapja mennyire aggódott érte.

– Figyelsz rám, bátyus? – szólt rá váratlanul Grace duzzogva. Karba fonta a kezét, és nagyot sóhajtott. – Annyira szétszórt vagy! – rótta meg panaszos hangon, mire Eren elmosolyodott.

– Ne haragudj – mondta szelíden. Megpuszilta a kislány feje búbját, és bocsánatkérően pillogott. – Természetesen figyelek rád, csak… már nagyon ki akarok szabadulni. Ez olyan… mint egy ketrec. A falak börtöne. – Mint a Mária, Rózsa és a Sina fal otthon. Egy újabb börtön, a szégyenem ketrece.

A napok egybefolytak, valóban nagyon lassan szabadult az ágyból. Előbb kikerült az intenzívről – amiről igazából még mindig nem tudta, pontosan micsoda –, utána átkerült egy másik szobába, az orvosok pedig, akik megvizsgálták, minden alkalommal csak annyit mondtak, hogy rendbe fog jönni, meg hogy kész csoda, hogy túlélte. Hogy mikor engedik ki, arról egy árva szót sem mondtak.

A helyzeten mit sem könnyített, hogy rendőrök is jöttek kérdezősködni, rendőrök, akiket össze sem lehetett hasonlítani a megszokott, szerencsétlen bagázsból álló Katonai Rendőrséggel. Ezek a rendőrök komolyan vették a munkájukat, nem kártyázással ütötték el a munkaidejüket. Úgymond nyomoztak, mégpedig a balesetnek a körülményeit. Baleset volt, baleset, de minden baleset kérdéseket szült. Krugeré sem volt kivétel.

– Ne izgasd magad miattuk, fiam – dörmögte Shadis, aki persze egyből kiszúrta, hogy valami nyomasztja. – Hamarosan kijutsz innen, addig élvezd a kényelmet. Ezek csak rutinkérdések. Kivizsgálják, hogy valóban nem történt idegenkezűség. Ez csak egy… a dolgok szerencsétlen fordulata volt. Most csak pihenj, arra koncentrálj!

– És adj hálát az égnek, amiért nem dobtad fel a bakancsod – toldotta meg Callum, aki kötelességének érezte, hogy mindig rákontrázzon az apja szavaira. Ez a furcsa megfogalmazás azt jelentette, hogy Eren köszönje meg, amiért nem halt meg. Hát ennyire durva balesete volt ennek a Krugernek, derült ki lassacskán. Eren őszintén sajnálta a srácot.

Kész szerencse, hogy nem vesztettem el a lábamat… Vagyis Kruger nem vesztette el… Néhány karcolással megúsztuk.

Az orvosok valóságos csodának nevezték. Az autó annyira összeroncsolódott, hogy Krugernek meg kellett volna halnia. Állítólag nem mozgott, mikor valaki tárcsázta a rohammentőket, egyesek meg egyenesen odáig merészkedtek, hogy azt hangoztatták, a roncsok letépték valahogy a karját-lábát… azonban mire a mentő kiért, Kruger csodával határos módon élt, lélegzett, mocorgott és nyöszörgött.
És megmagyarázhatatlan gyorsasággal gyógyult.

Lehetséges lenne… Erennek szörnyű gondolata támadt, miután ezt hallotta. Lehetséges, hogy megmaradt az óriáserőm? Áthoztam volna ebbe a világba? Lehet, hogy pont a gyors regenerálódási képességem mentette meg Krugert a biztos haláltól?

Valószínűnek tűnt, viszont nem mert kísérletezni. Egy emberektől hemzsegő kórházban pláne nem, egy olyan világban pedig, ahol az emberek csak filmekben meg könyvekben láttak tizenvalahány méteres óriásokat, végképp nem. Garantált lebukást eredményezett volna akár egyetlen kísérlet is.

Olyan helyen kell kipróbálnom – gondolta –, ahol nincsenek emberek. Valahol a hegyekben, ahová senki sem jár… Ahol senki sem láthat meg. De az nem ma lesz, és nem is a közeljövőben. Ahogy elnézem, jó darabig nem fogok tudni menni sehová. És akkor még nem tette hozzá, hogy fogalma sem volt, hol keressen egyáltalán hegyet. Ez egy teljesen más, modern világ volt. Autók jártak az utakon, nem lovak húzta szekerek, voltak vonatok, repülők, föld alatt járó szerelvények… Annyi minden, hogy Eren csak szédült és szédült, és próbálta feldolgozni a rengeteg új információt.

Kruger nem ismert senkit, akit Mikasának vagy Arminnak neveztek volna.

Krugert Krugernek hívták, és az anyja nem volt hajlandó választ adni rá, hogy miért. Ha nem Jaegernek, akkor miért pont Krugernek a Shadis helyett? Hiába kérdezgette Callumot és Grace-t, ha már az anyja nem válaszolt, azok nem tudták.

Ez a Kruger teljesen más, mint én – gondolta. Másabb és titokzatosabb… Miért pont… velünk kellett történjen ilyesmi? Miért pont most? Azért én… hogy megmentsem Kruger életét? De miért olyan fontos ez?

A fejét fogta, halkan nyöszörgött.

– Kimerítettünk? – dőlt előre rögtön Callum; úgy olvasott belőle, mintha Eren egy nyitott könyv lett volna. – Mennünk kellene? – Nem akarta magára hagyni, de nem szerette volna lefárasztani sem. Eren hálás volt érte.

– Ne! – biggyesztette le az ajkát Grace. – Én még nem akarok menni!

– Hagyjuk pihenni Erent. Nézd, mennyire elfáradt.

– De…

– Nem zavartok – mondta gyorsan Eren. Nem akart egyedül maradni. – Én csak… elgondolkodtam.

– Értem. – Callum a homlokát ráncolta. – Olyan… más vagy – állapította meg hirtelen, mire Eren azonnal megfeszült. A francba, a francba!
Callum így folytatta: – Amióta bekerültél ide és felébredtél, más vagy. Nem tudom megmondani, pontosan miben, de… a szemeden látszik a legjobban.

Eren a szeméhez kapott.

– A szememen? – Callum ennyire okos lenne? Egyből… átlátott rajtam? Tudja, hogy nem a bátyja vagyok?

Callum elmosolyodott, megvonta a vállát.

– Mondjuk, őszintén megmondom, nem csodálom – mormolta. – Mégiscsak majdnem ott hagytad a fogadat.

I-igen…

Ez egy jó kifogás.

– Persze, hogy sokat változik az ember egy ilyen élmény után – fűzte hozzá tűnődve a testvére. – Nem kéne ennyire meglepődnöm… Csak váratlanul ért.

– I-igen – értett egyet vele Eren erőtlenül. – Persze. M-megértelek… öcskös.

Megcsörrent a telefonja. Telefonnak hívták azt a valamit, amit az anyja is használt, hogy másokkal beszélgessen, és Krugernek is volt egy szép, vékony kis példánya, amit Callum hozott be neki a második nap, és tett az éjjeliszekrényére. Azt mondta, a barátai – Kruger barátai! – majd’ meghalnak az aggodalomtól, jó lenne, ha legalább egy üzenettel megdobná őket.

Eren nem értette, hogyan kell „megdobnia” őket.

Első alkalommal Grace segített neki; viccesre vették a dolgokat, Eren látványosan megjátszotta magát, hogy nem ért hozzá, a kislány pedig örömmel pötyögte le neki a mondandóját. Tőle leste el, pontosan hogyan is kell bánnia a készülékkel, és onnantól kezdve nem mondhatni, hogy profivá vált, mert lassan írt, keresnie kellett a betűket, de legalább „meg tudta dobni” Kruger barátait néhány üzenettel.

A barátokat, akikről azt sem tudta, kicsodák. Akik nem Mikasa és Armin voltak, és nem is Jean, Sasha, Connie vagy a többiek. A kijelzőn – mert így hívták a felületét – ismeretlen nevek jelentek meg, s Eren nem kérdezett rá, hogy kik ők.
Nem merte.

A barátok, akik bármikor megérkezhetnek.

Az első barátjának tíz perc múlva kellett volna betoppannia, Callum részben ezért sem szerette volna annyira kifárasztani.

– Maradjon még erőd rá is – csóválta a fejét, miközben kinyújtózott; teljesen elgémberedett, ahogy a székben nyomorgott. – Tudod, milyen.

– Igen… Tudom. – Eren az ajkába harapott. Rohadtul nem tudta.

Ebben a pillanatban kopogás hallatszott az ajtó felől.

Grace-nek felcsillant a szeme.

– Itt van, itt van! – kiáltotta, és mire Eren feleszmélt, már ki is ugrott az ágyból, hogy üdvözölje a látogatót.

Az ajtó kinyílt, s az alak – Kruger ismeretlen-ismerős barátja – belépett rajta. Egy alacsony, sötét hajú lány volt az, aki fekete sálat tekert a nyaka köré; ruháján gomb fénylett. Egy sötét hajú, sálat viselő lány volt, Eren fogadott nővérének, Mikasának a szakasztott mása.

Eren a nevét suttogta.

Mikasa… – mire a lány felvonta a szemöldökét.

– Úgy érted, Kiyomi – sietett a segítségére Callum tágra nyílt szemmel, annyira riadtan, mintha szellemet látott volna. Eren valami nagyon rosszat mondhatott, pedig csak az első gondolatát mondta ki. Persze annak tudatában, amit korábban kiszedett Grace-ből, Kruger barátai között nem találtak senkit, akit Mikasának vagy Arminnak hívtak volna, tehát… Ez a csinos, fiatal lány nem lehetett Mikasa. De ha nem Mikasa, akkor ki?
Callum bőszen szitkozódott, nem zavartatta magát, hogy a kishúguk előtt teszi. Ha Carla hallotta volna, bizonyosan fülön csípte volna. Ezt a „jó szokását” Callum legnagyobb sajnálatára ebben a világban sem vetkőzte le, és Eren kivételesen imádta érte.
– Jesszus, de gáz. – Callum végül a tenyerébe temette az arcát, úgy motyogott. – Pont a csajod nevére nem emlékszel…

– A cs-csajom? – Eren döbbenten ismételte. – K-kiyomi?

A név idegenül csengett az ajkáról, mégis ismerősen. Eszébe villant egy emlék, amit sehová sem tudott tenni, de ami beigazolta a gyanúját, hogy nem a kórházban cseréltek lelket Eren Krugerrel. Mikor élet és halál között lebegett az összeroncsolódott autóban, és a szájában érezte a vér meg a közelgő halál ízét, mintha egy lány hajolt volna felé, akit elsőre Mikasának hitt. Egy lány, akit már korábban is látott, még gyermekkorában, azon a napon, amikor az emberiség emlékeztetőt kapott.

Azon a napon, Shiganshina bukásának napján egy nagyon hosszú álomból ébredt, könnyek csípték a szemét, és értetlenül bámult Mikasára.

Mikasa haja egyetlen álom alatt nőtt meg. Álmában ugyanis… a keleti vonású lány haja a válláig ért, a ruhájáról nem hiányzott a gomb, és mintha a levegőben sósság terjengett volna. Gyengéden fújt a szél, Eren bőrét apró, finom homokszemek cirógatták. Ilyesminek képzelte az óceánt, amiről Armin könyveiben olvastak. Az óceánnál voltak.

A lány az álmokból nem Mikasa volt, hanem Kiyomi. Az a Kiyomi, aki éppen előtte állt.

– Látom, tényleg alig emlékszel valamire. – Kiyomi a fejét csóválta, majd vett egy mély levegőt, és behúzta maga mögött az ajtót. Beljebb lépett, egészen az ágyig sétált, ahol megállt, és a sáljába kapaszkodva, szánakozva pillantott le Erenre. Grace addigra már úgy csüngött rajta, akár egy kismajom. Eren sosem látott még kismajmot, Callum szerint viszont, aki az ujjai között leste az események alakulását, határozottan arra hasonlított.
– Most úgy teszek, mintha nem tapostál volna bele a lelkivilágomba. Mindegy, ehhez mindig is jó érzéked volt. – A szemét forgatta, elnyomott egy mosolyt. Eren döbbenten figyelte. – Kiyomi vagyok, ha esetleg ennyire nem tudnád. Kiyomi Azumabito, a gyerekkori legjobb barátod… – mutatkozott be halkan.
– A barátnőd, te idióta.




Megjegyzés:
1.) Eren Kruger élete teljesen különbözik Eren Jaegerétől, és úgymond a „Bagoly” modernkori megfelelője inkább, mintsem Eren Jaegeré. Nem tudom, Isayama mit tervez vagy éppen mit nem, a manga 1. fejezetében Erennek más az álma, mint az anime 1. évadának 1. részében.

A mangában egy Mikasához nagyon hasonló lány búcsúzkodik Erentől – a haja a válla fölé ér, nyakában ott van Mikasa sálja, de a ruháján gomb van! Ő a titokzatos See you later, Eren girl [Később találkozunk/látjuk egymást, Eren], akit valamiért kivágtak az animéből, hogy helyette csupa elborzasztó képet lássunk – holttesteket, a Mosolygó Óriást, amint kiszedi Carlát a romok alól…

Osztom azt a nézetet, hogy erre a változásra azért volt szükség, mert a titokzatos lánynak hangot kellett volna adni, és nem ugyanaz lett volna a hangja, mint Mikasának. Tehát, hogy az a lány nem Mikasa Ackerman, hanem valaki más, mégpedig Kiyomi, akinek a családja a teória szerint megmentette Krugert, mikor annak az apját megölték.

Ezért szerepel Kiyomi ebben a történetben. :)

2.) Eren Krugernek meg kellett volna halnia az autóbalesetben, és csak azért maradhatott életben, mert a lélekcsere a baleset pillanatában bekövetkezett – tehát a Prológusban szereplő Eren már nem Kruger volt, hanem Jaeger, aki helyesen gondolkodott, mikor arra jutott, hogy az óriásképességének köszönheti az életét.

3.) A kép saját készítésű.

Folytatás egy hét múlva. ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése