Múltadba zárva [Ereri] – Prológus + 1. fejezet

Múltadba zárva

„Mindegyikünknek van egy ikerlelke, más szóval ikerlángja, aki kezdetben velünk együtt teremtetett meg. Isten titeket és az ikerlángotokat ugyanabból a „fehér tűztestből” teremtett meg. Ezt a fehér, tojásdad formát választotta ketté, a két lény szférájává (…) de mindkettőt azonosságuknak ugyanazzal az eredeti, spirituális, egyedi mintájával.”

(Elizabeth Clare Prophet)

Párosítás: Levi/Eren

Tartalom: Mikor Eren a modern korból titokzatos körülmények között autóbalesetet szenved, testet cserél azzal az Erennel, aki óriásokkal harcol.

Óriásváltó Erenünk ugyanekkor a modern korban tér magához, ahol nemcsak azzal kell szembesülnie, hogy visszakapta halottnak hitt anyját, hanem hogy a világ teljesen más, mint az, amibe ő beleszületett, s az autóbaleset sem biztos, hogy egy balszerencsés véletlen volt…

A modernkori Eren semmit sem ért a világból, arról meg végképp gőze sincs, hogy képes-e még óriássá alakulni.

Egy a biztos: bajban vannak.

Mindketten jó nagy bajban vannak.

Figyelmeztetés: MANGA SPOILER

(hogy pontosan milyen mértékben, még én sem tudom)

Korhatár: +18

Megjegyzés: A kép saját készítésű. :)

Prológus

Eren.

A sikoltást elvágta a hirtelen beálló csend.

Eren.

A csattanás irtózatos hangot produkált, a kocsi füstölgött, a kerekei még pörögtek, mikor a fájdalom alábbhagyott. A bezúzott ablaküveg törmelékei alatt, élet és halál között, Eren Jaeger a fölötte repülő madarat figyelte. A vér lassan szivárgott a halántékából, eggyé vált a könnyével. A madár kétségbeesetten csapkodott a szárnyával, rikoltva körözött, mintha csak a nevét kiáltotta volna: Eren.

Eren nyelt.                                                                   

Durr-durr.

Figyelsz rám, Eren?

Durr-durr.

Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint, be kell fejezned a küldetésed.

Durr-durr.

Ha nem teszed meg, minden újra meg fog ismétlődni. Ugyanaz a történet, ugyanazok a hibák. Újra meg újra.

Eren.

A madár eltűnt, a vér és a zsibbadás azonban megmaradt. Haldoklott.

Félúton a lét és a nemlét között elveszthette az emlékezetét, mert mintha álmodott volna. Egy lánynak a hangját hallotta, amint a nevét suttogja – egyre többször és többször, egyre közelebbről és közelebbről. Az orrában érezte a friss, tengeri levegőt, a nyelve hegyén az óceán vizének sósságát, és amikor felnyitotta a szemét, már nemcsak hallotta, hanem látta is a lányt. Sötét, fényes haja a válla fölé ért, nyaka köré tekert, fekete sálja alól pedig kilátszott a ruhája gombja.

Eren nem tudta, ki ő, mégis ismerte őt.

Durr-durr.

A nevén szólította, döbbenten és értetlenül:

– Kiyomi… – Ám a név idegenül csengett az ajkáról.

Durr-durr.

A lány – Kiyomi – szomorúan elmosolyodott.

– Később találkozunk, Eren…

Durr-durr.

Az utolsó „durr-durr” volt ez, az utolsó, életbe kapaszkodó szívdobbanás, majd a lány – Kiyomi – alakja az óceánnal együtt semmivé foszlott.

Eren.

Eren.

Az álom véget ért, csend lett.

1. fejezet

A vándor

I.

Kruger

Eren nagyon hosszú álomból tért magához. Már nem az autó roncsai között nyomorgott, a csípős, téli levegő helyett melegség vette körbe, és a feje határozottan valakinek az ölében pihent.

Nem a kórházban vagyok?

Fájdalom hasított a halántékába, pusztán attól, hogy megpróbálta felidézni, hogy mi történt vele. Egyszer csak elvesztette az irányítást vezetés közben – ilyen még sosem fordult elő vele. A fékre taposott, és ahogy az autó megpördült, és csak pörgött és pörgött, esélye sem volt elkerülni a becsapódást. Betört a szélvédő, ő pedig összeszorította a szemét a szilánkeső közepette.

A kurva életbe.

Valaki megérintette az arcát. Lepkeszárny-finom, gyengéd érintés volt, nyirkos ujjak bizonytalan, óvatos cirógatása, semmi több, semmi durvaság. Körbejárták a homlokát, lesiklottak a nyakára, aztán fel a füle tövére; kellett néhány kapkodó légvétel, hogy felfogja, hideg vízcseppeket érez végigcsordulni a bőrén. Az a valaki, aki az ölébe húzta, megvizezte a kezét, mielőtt hozzáért volna, majd a rongyot is megmárthatta a vízben, mert nedvesen és hűvösen simult láztól felhevült testére.

– Tudom, hogy ébren vagy – mormolta egy idegen hang, miközben egy pillanatra sem hagyta abba Eren törölgetését –, felesleges tovább színlelned. – Idegen hang volt, mégis… Lehet, hogy mégis ismerem?

Eren résnyire nyitotta a szemét. Az alak, akinek az ölében tartotta a fejét, egy sötét, felnyírt hajú férfi volt, a világ legszúrósabb, elsőre szürkének tűnő, valójában azonban egészen kék szempárjával. Tényleg egy idegen, aki teljesen természetesen érintette meg, mintha csak az lett volna a feladata, hogy meggyőződjön a testi épsége felől. Eren nem értette, próbált uralkodni a háborgó szívverésén, de nem tudott, a zavarodottság mellé új érzelem társult, a jeges rémület. Felnyögött, ahogy a fény elvakította, és hiába siettek a kezek azonnal a segítségére, gyorsan akart felülni.

– Nyughass! – szólt rá a férfi. – Ha így folytatod, megint a padlót fogod nyalni.

– A-a padlót? – Eren nyögött, értetlenül kérdezett. A feje nem pusztán hasogatott, hanem szinte lángolt belülről, olyan erővel szédült. Vére a fülében dobolt – „durr-durr”, újabb meg újabb „durr-durr”, egymás után több –, homályosan látott, és valamiért annyira félt, hogy egész testében, szemmel láthatóan remegett. Sosem gyarapította a bátrak körét, szeretett inkább meghúzódni, csendben figyelni, és lehetőleg minél kevesebbet hallatni a hangját. Azok, akik meggondolatlanul fecsegtek, ostobán belevetették magukat a verekedésekbe, mindig rosszul jöttek ki belőlük. Nem szerette a bajt, sőt ha tehette, nagy ívben elkerülte a balhés csapatokat, és azok szerencsére nem is vonzották annyira.

Nem vagyok gyáva nyúl – mondogatta magának. Nincs mitől félnem. Nincs mitől félnem. Fogalmam sincs, hol vagyok, de nincs mitől félnem… Hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy tényleg nem tudja, hol van és mi történt. Autóbalesete volt, ebben nem kételkedett, ám magának a balesetnek a körülményeire sem emlékezett tisztán, nemhogy arra sem, ami azután következett. Hogy került egy férfi ölébe a kórházi ágy, az infúzió meg a lélegeztető gépek helyett? Mégis mi a csuda történt vele?

– Eren. – A férfi a nevén szólította, hangsúlyosan és határozottan; ismerte őt. Furcsa ruhát viselt, nem a kórházi köpenyt: fehér nadrágot barna, térdig érő csizmával, világosszürke inget fehér kendővel. Felnyírt haja fekete volt, különösen kék szeme pedig elsőre szürkének látszott a fényviszonyoknak köszönhetően. Eren teljesen biztos volt benne, hogy sosem látták még egymást.

– H-hol vagyok? – Felült, és ezúttal erős karok segítették benne, tartották a súlyát, egyfajta biztos támasztékot szolgáltatva, míg nem forgott körülötte annyira a világ, hogy azonnal visszazuhanjon a földre. A vére a fülében dobolt – „durr-durr, bumm-bumm” –, s szüntelen lüktetett a feje.

– A celládban – érkezett a higgadt felelet. – Összeestél a folyosón, amikor visszakísértek.

Cella? Visszakísérni?

– Oh – nyögte. – Értem. – Dehogy értette. Semmit sem értett, és ezt a férfi is egyből meg tudta mondani, elég volt csak alaposan végigmérnie magának. Összeszűkült a szeme, és ránc kúszott a két szemöldöke közé. Egészen eddig Erennek fel sem tűnt a köztük levő korkülönbség, a férfi sokkal fiatalabbnak látszott a koránál. A hangja megnyugtatóan hatott, nem hangzott ellenségesnek, ugyanakkor szeretetteljesnek is aligha lehetett volna nevezni. A csipetnyi aggodalmat, ami sütött belőle, a közömbösség álcája mögé rejtette.

– Nem emlékszel rá – állapította meg lassan, meglepettség nélkül. – Semmire sem emlékszel.

Eren a magyarázkodás mellett döntött.

– N-nagyon beverhettem a fejem… A-az autó…

– Autó? Miről beszélsz? – A férfi ingerülten szakította félbe. A közömbösség lehullt az arcáról, értetlenség vette át a helyét.

– A-a balesetről…

– Milyen baleset, kölyök? Összeestél, amikor visszakísértünk a celládba!

– M-milyen cella?

A férfi válaszul körbemutatott, és közben gyanakvóan fürkészte. Eren ösztönösen megborzongott a tekintete súlya alatt. Oldalra kapta a fejét, és végre szemügyre vette magának a helyet, ami valóban nem egy kórház kórterme volt, hanem ahogy mondták, egy igazi cella. Egy igazi, feltehetőleg középkori cella, mert semmiben sem emlékeztetett a modernkori börtönök fogdáira. Priccs helyett kényelmes ágy foglalta el a helyiség nagy részét, hatalmas, puha párna és egy vékony lepedő, és… láncok. Mindenütt láncok. Azt a valakit, akit ebben a cellában szállásoltak el, az ágyhoz láncolták, akár egy szörnyeteget. Kiláncolták és őrökkel őriztették.

Remegni kezdett, elborzadni. Felkavarodott a gyomra, és a torkában érezte az epéje ízét. Fel akart állni, de megroggyant a térde, így végül kétrét görnyedve támaszkodott meg rajta. Szédült, s a könnyek a szemét csípték. Úgy zúgott a füle, hogy alig hallotta, hogy a férfi kérdezgetni kezdi. A nevét mondogatta, sőt még a vállát is megérintette, és mintha pont ez kellett volna ahhoz, hogy végleg elpattanjon benne valami.

– Hé, kölyök. Eren! Mégis mire… – A hang elérte ugyan a fülét, ám már nem tudott mit tenni: elhányta magát, és amikor az első hullám elcsitult, újabb következett. Reszketve, sírva-fulladozva adta ki magából a gyomra tartalmát, és észre sem vette a segítő kezeket, amíg valamelyest nem sikerült megnyugodnia. Egy tenyér dörzsölte a hátát, hosszú, sápadt ujjak simították ki az izzadtságtól átnedvesedett haját a homlokából.

Kapkodva lélegzett, mély, hörgő hang tört utat magának a torkából, a szíve vadul dörömbölt a mellkasából. A földre zuhant, remegve nyújtózott, a férfi pedig nem mozdult az oldala mellől, csak ismeretlen neveket kiabált az egyik döbbent-riadt őrnek. Az őr, aki hasonló ruhát viselt, mint a férfi, azonnal segítségért rohant.

Mire Eren feleszmélt, egy szemüveges, eszelős tekintetű alak robbant be a cellába, akit a férfi Hanjinak nevezett, és aki a férfival együtt igyekezett lefogni őt.

Eren tényleg semmit sem értett. A fejét fogta, hányt és vergődött, és a dühös kiabálás vajmi keveset segített az állapotán.

Hanji kérdőre vonta a férfit.

– Mit műveltél vele, Levi?!

– Miből gondolod, hogy bármit is csináltam vele? – Levi, mert ezek szerint így hívták az ismerős-ismeretlent, morogva válaszolt. Úgy tűnt, még a feltételezés is sértette.

Hanji a szemét forgatta. Válasz helyett Erenhez fordult, és a homlokára simította a kezét.

– Lázas – jelentette ki csodálkozva. – Sosem gondoltam volna, hogy egy óriásváltó is lázas lehet. Mármint… az óriások teste eleve forró, de a regenerálódási képességük… Ó, ez mennyire izgalmas! – vinnyogta. – Eren, hogy érzed magad? Szédülsz? Van még hányingered? Fáj a torkod is? Mondj el mindent! – hajolt a fiú döbbent arcába. – Ha lefolytathatnék néhány kísérletet…

– Takarodj kifelé, ha nem tudsz uralkodni magadon! – mordult rá Levi anélkül, hogy elfordult volna Erentől. – Eren – szólította meg óvatosan –, hogy érzed magad? Elmúlt a hányingered? – Undorodva pillantott az összehányt padlóra, és csak nehezen sikerült rendeznie a vonásait.

Eren lihegve, izzadtan forgolódott. Nem érezte jól magát, és a hányinger sem múlt el teljesen. Nem tudta, hol van, nem tudta, kik ezek az emberek, és azt sem, hogy honnan ismerik. Semmit sem tudott, csak azt, hogy az egész olyan volt, mintha még mindig álmodna. Egy nagyon hosszú, borzasztó álomba csöppent az autóbaleset hatására.

– Ez csak egy álom – motyogta oda a férfinak. – Ez az egész csak egy furcsa álom. Így dolgozom fel az autóbalesetet… Valószínűleg kómában fekszem az intenzíven. Csak ez lehet… Csak ez lehet az egyetlen értelmes magyarázat. Ez nem a valóság… – mire Hanji megcsípte őt. Felszisszent a váratlan fájdalomtól, és döbbenten kapta rá a tekintetét. – Ez…

– Ez a valóság – mondta Hanji nyugodtan. Levira sandított, a homlokát ráncolta. – Azt mondtad, hirtelen összeesett, amikor visszakísérted a cellájába?

– Igen. Pontosan ez történt.

– Úgy látszik, nagyon beverte a fejét. – Hanji elgondolkodva hümmögött. – Teljesen összezavarodott. Nem tudja, hol van… és ahogy elnézem, azt sem tudja, mi kik vagyunk. Előfordul az ilyesmi, ha nagy ütés éri az ember fejét… Nem kicsit koppant a padlón, mi?

– Inkább magát a kőfalat fejelte le. Észre sem vettem, olyan hirtelen lett rosszul.

– Nahát-nahát! – Hanji megeresztett egy halvány vigyort, miközben óvatosan lenyomta az ágyra Erent. – Nem gondoltam volna, hogy nem veszel észre ilyesmit. Mindig annyira gyorsan reagálsz…

– Hát most nem sikerült – szakította félbe Levi ingerülten. – Tehát? Mit lehet tenni?

– Ne aggódj, Eren. – Hanji biztatóan mosolygott. – Hamarosan újra emlékezni fogsz mindenre, csak egy kis idő kell a szervezetednek, hogy feldolgozza a történteket. Jobb már a gyomrodnak? Na és a fejed hogy van? Gyere, hadd lássam el a sérüléseidet… Nem kell félned, nem foglak bántani. Amúgy Hanji vagyok… Hanji Zoë. Egy nagyon jó barátod.

– Én… A nevem…

Eren nyelt egyet.

Hirtelen a saját nevére sem emlékezett.

– Eren Jaeger – segítette ki Hanji mosolyogva, mire meglepetten ráncolta a homlokát.

– Én… nem… – motyogta. – Én nem…

– Nem Eren Jaeger lennél? – kérdezte Levi élesen. – Erről hadoválsz összevissza?

– Nem… – Eren ismét motyogott, ráadásul annyira halkan, hogy alig lehetett érteni. A gyomra lecsillapodott, már nem érezte úgy, hogy menten elokádja magát, de még mindig forgott körülötte a világ. Remegett, és ez különösen a kezén látszódott, amit az ölébe ejtve pihentetett. Össze kellett szorítsa a combját, hogy ne hívja fel rá Levi és Hanji figyelmét. Levi és Hanji Eren Jaegernek nevezték, úgy viselkedtek vele, mintha régóta ismerték volna. Furcsán öltözködtek, és ostobaságokról is fecsegtek: óriásokat emlegettek, regenerálódási képességet, és úgy tűnt, egy kicsit mintha csodabogárnak tartanák. Egy olyan szobában voltak, ahol valakit az ágyhoz láncoltak. Eren újra meg újra megborzongott a gondolattól.

Most már emlékezett.

Valamiért összefolytak az emlékek, és hiába próbálta kimondani a nevét, hogy válaszoljon Hanji Zoë bemutatkozására, nem jutott az eszébe.

De most már emlékezett. Mindenre emlékezett.

Nem ő zavarodott össze, hanem a világ körülötte. A világ volt az, ami drasztikusan megváltozott, a bennük lévő emberek viselkedtek úgy, mintha egy fantasy film hőseivé váltak volna.

Erennek hívták, ez volt a neve.

Eren Kruger.

II.

Jaeger

– Ébredezik!

Az első, ami elérte a fülét, egy izgatott sikkantás volt. Ujjak simultak a kézfejére, gyengéd erővel szorították. Forró könnyeket érzett a bőrére csöppenni, s a levegőben különös, csípős szag terjengett. Résnyire nyitotta a szemét, és hirtelen több minden tudatosult benne. Intenzív fájdalmat érzett, testének valamennyi porcikájába nyilallott, ahogy megpróbált óvatosan megmoccanni.

– Áú! – nyögte, és a fejéhez kapott. Kötést tapintott, a karjából meg… A karjából meg egy furcsa, csöves valami állt ki, vékony csövön keresztül valamilyen különös, sárgás színű folyadék szivárgott a testébe. – M-mi a… M-mégis… h-hol vagyok?

– Eren! – Valaki a nevét kiáltotta könnyektől elfúló hangon, karját finoman fonta a teste köré. Úgy ölelte át, mintha porcelánból lett volna, és Eren hálás volt érte, mert jóformán mindene sajgott. Ahhoz lehetett hasonlítani, mikor az az óriás leharapta a lábát, a másik meg a bal karját, mikor még csak a harmincnegyedik osztag tagjaként küzdött a Trostot ellepő szörnyetegek ellen. Amikor még csak a kadét Eren Jaeger volt, nem pedig az óriásváltó Eren Jaeger.

A nő, aki gyengéden magához szorította, összevissza csókolta az arcát. Sötét haja a nyakát csiklandozta, ahogy a bőréhez ért, s a csípős szag mellé valami más, sokkal kellemesebb illat társult. Virágillat volt, ami a nőből áradt. Miután még az orra hegyére is puszit nyomott, elhúzódott tőle, puha ujjaival óvatosan, szeretetteljesen kezdte cirógatni.

– Úgy aggódtam – suttogta. – Úgy aggódtam érted, drágám…

Eren nyelt egyet, és a nőre nézett, aki a halott anyja arcát viselte magán. Az eleven, élő nőre, aki a halott anyja volt, és aki… ott állt előtte, orrát zsebkendőbe fújta, arcát könnyek maszkírozták el. A csinos, élő, idősebb anyja volt. Az anyja, akit a szeme láttára falt fel az az óriás öt hosszú évvel korábban Shiganshinában.

Carla Jaeger.

Nem akart hinni a szemének.

– Anya… – lehelte, mire az asszony szája nevetős mosolyra húzódott.

– Igen, kicsikém… Anya vagyok. Itt van anya, már nincs mitől félned. – Carla ujjai a sötét, kócos hajába siklottak, finom szelídséggel fésülték végig a tincseket.

Ez nem lehetett a valóság. Egy boldog, szép álom volt, semmi több. A pillanat, ami után azóta vágyakozott, hogy elvesztette az asszonyt, és ami csak úgy juthatott neki, ha az anyjával együtt az eszméletét is elvesztette. Halványan derengett, hogy a folyosón sétált Levi hadnaggyal az oldalán. A férfi a cellájába kísérte vissza, amikor hirtelen… a talaj kiszaladt a lába alól, és előrebukva teljes erőből lefejelte a kemény kőfalat. A világ elsötétedett, és lázas álmok kezdték átvenni a sötétség helyét. A világosság csak akkor érkezett el, mikor azt álmodta, hogy felébredt, és maga mellett találta az anyját.

– Ez egy álom… – suttogta. – Egy gyönyörű, szívet tépő álom…

– Nem álom, drágám – simogatta tovább az anyja. – Én tényleg itt vagyok melletted, és végre te is mellettem. Úgy féltem… A-azt hittem, sosem fogsz felébredni, Eren.

– Sajnálom… – Eren hangja rekedt volt, továbbra is alig több puszta suttogásnál. – Kérlek, ne haragudj rám… Én… annyira sajnálom, anya…

Sokféleképpen értette a bocsánatkérését. Shiganshinára gondolt, az utolsó pillanatok egyikére, amikor elfutott, otthagyta az anyját Mikasával. A veszekedésükre a Felderítő Egység miatt…

Az anyja valamiért sosem tudta megérteni a szabadság iránti vágyát, és azt, hogy ezt egyedül a Felderítő Egység által válthatja valóra… Nem értette, és amikor az óriások beözönlöttek Shiganshina kapuján, már nem is volt idő megvitatni. Eren az életéért küzdött, és a végén…

Azért is bocsánatot kellett kérnie, hogy nem tudta megmenteni. Túl sokat vétkezett. Túl sokat, nagyon sokat.

Az anyja a haját cirógatta, aztán az arcát, s a könnyen keresztül mosolygott.

– Édesem… Ugyan, miért is haragudnék rád? Ha azért kérsz bocsánatot, amiért majd’ megállt a szívem az aggodalomtól, akkor azt elnézem neked. De máskülönben… mégis mit tettél, kicsim? Borzasztó álmod lehetett… Ide-oda dobáltad magad… Nyugtatót kellett adni, meg fájdalomcsillapítót… Az a sok infúzió, a kanül… – A pillantása arra a valamire siklott, amit Eren karjába tettek. Eren a homlokát ráncolta. Infúzió? Kanül? Ismeretlen szavak voltak.

– H-hol vagyok? – nyögött, miközben megpróbált felülni, az anyja azonban szelíd erővel ugyanabban a pillanatban vissza is nyomta az ágyba. – Ez Shiganshina? – kérdezte. – Álmomban… visszatértem volna ide?

– Shiganshina? – Az anyja a homloka ráncba gyűrődött. – Trostban vagy, kicsim – felelte. – A trosti kórházban.

– Kórház? – Eren nagy szemet meresztett. – Úgy érted… ispotály?

– Úgy is hívhatjuk. – Az anyja aggódva nézte. – Kicsim… hogy érzed magad? Mennyire emlékszel a balesetből?

– Baleset? Úgy érted, a kőfal…

– A szalagkorlát – javította ki Carla csodálkozva. – Ezek szerint… semmire sem emlékszel?

– Én… – Össze vagyok zavarodva, gondolta. A tudatalattim… ennyire az ájulásra koncentrál? Itt az alkalom, hogy végre láthatom anyát, és még most is… Nem tudok rendesen bocsánatot kérni, amiért hagytam meghalni? Amiért… úgy beszéltem vele akkor, ahogy… és amiért sosem hallgattam rá? Még most sem tudom… helyesen csinálni a dolgokat?

– Semmi baj, drágám. – Carla felállt, nagyokat szipogott. – Mindjárt itt az orvos.

– A doktor… Apa?

Ha ez egy álom, amiben visszakapom anyát, akkor… vajon a doktor…

Az anyja erre furcsa arcot vágott.

– Apád is itt van – felelte különös hangon –, csak elment egy kávéért. A húgod elszaladt, hogy megkeresse, az öcséd pedig az orvoshoz futott. Mindjárt visszajönnek, és ha nem vagy nagyon kimerült… akkor beszélhetsz velük. Fel sem tudod fogni, mennyire aggódtak érted, Eren. Azt hittük, örökre elvesztettünk.

Húg? Öcs?

Eren mélyet lélegzett.

Egy álom – gondolta –, amiben egy teljes új családot kaptam vissza. Apát, anyát… Testvéreket, akik sosem voltak.

– Oh! – Csilingelő hang szakította félbe az elmélkedését. Az anyja zsebéből szólt… Az anyja… nadrágot viselt a kötény és a ruha kombinációja helyett. Férfimód öltözködött, a haját meg a megszokott copf helyett feltűzte, csupán néhány tincs szabadult ki a szorításból, azok csiklandozták minden alkalommal Eren bőrét.

Anya… teljesen más.

A furcsa szerkentyű, amit előhúzott a zsebéből, téglalap alakú volt, és annyira vékony, hogy majdnem kicsúszott az anyja finom kis kezéből. Villogott a képernyője, és Eren az ágya távolságából egy zöld és egy piros valamit vett észre. Az anyja a zöldre nyomta rá az ujját, majd a füléhez emelte.

– Halló? – szólt bele, majd rögtön így folytatta: – Felébredt! Igen-igen… Látszólag jól van. Nem, sajnos nem. Az orvos mindjárt itt lesz, igen, még nem vizsgálta meg… Egyelőre csak velem, a többiek odakint várnak. Mindjárt itt lesznek ők is. Nem, szerintem még ne gyere be. Lehet, jobb lenne, ha nem zaklatnánk fel. Úgy vettem észre… Igen, semmire sem emlékszik. Igen-igen… Most már nem lesz semmi baj. – Erenre mosolygott, miközben föl-alá járkálni kezdett a szobában (amit kórteremnek nevezett, ráadásul a kétszázhatosnak). Abba a furcsa kis valamibe beszélt, és mintha valaki visszaválaszolt volna neki. Eren el nem tudta képzelni, hogyan volt ez lehetséges. Egyáltalán… mi volt az a valami, amit a beszélgetésre használt? Hogy szólt belőle hang, miért vibrált a képernyője? Mégis hogy tudott ekkora őrültséget álmodni?

Az anyja még mindig mosolygott, boldogan és megkönnyebbülten, és egy percre sem tette le azt a vackot.

– Felhívnád a barátait? Nekem nem lesz rá időm, és nem akarom Callumot és Grace-t ezzel fárasztani… Mondd meg nekik… hogy most már minden rendben. Amint tudok valamit, visszahívlak, jó?

Callum? Grace?

Carla elemelte a fülétől azt az izét, rányomott a képernyőre, majd zsebre vágta. Az ajtó túloldaláról udvarias kopogás hallatszott, mire kiszólt.

– Szabad!

Az ajtó kinyílt, egy fehér köpenyes, ismeretlen alak lépett be rajta, akit többen is követtek. Egy viszonylag magas, sötét hajú fiú, aki nagyjából Erennel lehetett egyidős, meg egy nála jó pár évvel fiatalabb kislány, aki pont úgy festett, mint Carla Jaeger kisgyerekként. Nem volt nehéz összerakni a képet, hogy ők lehettek azok a bizonyos „testvérek”, akikről az anyja beszélt, a beszélgetés alapján meg arra következtetni, hogy őket hívhatták Callumnak és Grace-nek. Grace felkiáltott, amint meglátta.

– Eren! – És talán oda is szaladt volna hozzá, ha Callum nem kapta volna el a karjánál fogva.

– Eren – köszöntötte ő is boldogan. – Isten hozott újra az élők között.

– Alaposan ránk ijesztettél! – biggyesztette le az ajkát Grace, sírás fojtogatta.

– Én… – Eren nem tudta, mit feleljen nekik. Ekkor vette észre, hogy a testvéreit egy férfi is követte… Az anyján kívül az első olyan valaki, akit felismert.

Bennakadt a levegője, ahogy meglátta, ki is az.

Az apját várta, de nem ő volt az. Az apja nem jött velük.

Aki a testvéreivel tartott, az Keith Shadis volt, a kiképzője a száznegyedik egységből. Még nem lett kopasz, nem is kopaszodott, ráadásul úgy látszott, némi ráncot is megspórolt magának, azonban még így is… vitathatatlanul Shadisnek nézett ki. Shadisnek, aki megtörölte a szeme sarkát, mikor a pillantása az ágyában fekvő Erenre siklott, és aki akkorát sóhajtott, hogy kiérződött belőle a megkönnyebbültség.

– Hála az égnek, hogy magadhoz tértél… fiam… – mire Eren szeme elkerekedett.

FIAM?!

A doktor elmosolyodott, és Carla felé fordult.

– Látja, Mrs. Shadis – mosolygott. – Mondtuk, hogy csak bíznia kell a felépülésében… Mr. Kruger harcosnak született. Egy igazi, túlélő harcosnak. Ahogy elnézem… most már minden rendben lesz. – Azzal odalépett Erenhez és a következő mosolyával már őt ajándékozta meg. – Nos, Mr. Kruger, hogy érzi magát?

Nem álom volt, hanem kőkemény valóság. A világ… kifordult önmagából, és Eren hirtelen azon kapta magát, hogy nem tehet semmit… a kifordult világgal együtt sodródott tovább egy bizonytalan, ijesztő jövő felé.

Megjegyzés: Az időutazós-testcserés történet, amit mindig is meg akartam írni, miután májusban megálmodtam (szó szerint álmodtam!), és ami bizonyosan nem lesz egy 20 fejezetes regény. Egy sokkal rövidebb történet lesz inkább, de egyelőre nagyon élvezem írni. ^^

Tehát adott két Erenünk, Eren Jaeger, aki úgymond egy nagyon távoli jövőbe csöppent, ahol tizenkilenc éves (hangsúlyozom, tizenkilenc!), meg egy Eren Krugerünk a jövőből, aki meg a múltba érkezett, egészen pontosan 850-be, a tizenöt éves Eren Jaeger testébe.

Jó bonyolult, mi? ;)

Az alfejezeteknél mindig jelzem, hogy Krugerről vagy Jaegerről van szó, a múlt és a jövő nem fog keveredni egymással.

A jövőben élő Eren Krugernek oka van rá, amiért Kruger a neve és nem Shadis. És igen, a jövőben élő tizenkilenc éves Eren Krugernek két fiatalabb testvére is van, Callum Shadis [15 éves] és Grace Shadis [12 éves], akiknek Keith Shadis az apjuk. Krugernek nem ő, még ha egyelőre máshogy is tűnik. Érdekesség, Callum és Grace felbukkannak még, egy másik készülő történet szereplői is lesznek. ;)