Kenny x Uri – Azok a boldog szép napok... [novella; soulmate AU; manga spoiler (69!)]

Azok a boldog szép napok…

Soulmate AU, canon era

Párosítás: Kenny/Uri

Korhatár: +18

Figyelmeztetés: erotikus tartalom (!)

Tartalom: Kenny, Uri, Frieda és Urklyn eltöltenek egy délutánt egymással.

Megjegyzés:

1.) A Megválaszolatlan kérdések és a Barátok után játszódik, de azok ismerete nélkül is olvasható.

2. ) Valamikor 829-830 körül járhatunk időben, Kenny még mindig nem mondta el Urinak, hogy lélektársak.

3.) Manga spoilert tartalmaz a 69. fejezetre nézve (illetve az anime 3. évad 9-10. részére)! El sem hiszem, hogy hamarosan láthatjuk a meganimált Uri-Kenny jeleneteket <3 A kép saját készítésű, unatkoztam az óráim előtt, összevágtam néhány KenUri pillanatot. :D

---

– Levi – mondta halkan Kenny. – Az unokaöcsém.

A kölyök, akit az Alvilágból szedett össze, magára rakott némi súlyt, de még mindig csenevésznek látszott a többi vele egykorú, alvilági suhanc mellett. Segítség nélkül aligha maradhatott életben, ezért Kenny még várt vele, hogy hátrahagyja. Ideje nagy részét az Alvilágban töltötte, istápolta a csontsovány kölyköt, egyengette az útját, tanítgatta, hogyan váljon erősebbé. Néha magára hagyta, mert mégsem lehetett vele éjt nappallá téve, és olyankor Urira hivatkozva játszi könnyedséggel visszatérhetett a felszínre, kiléphetett abból a fertőből. Visszatért a kényelmes kis életébe, a Reiss kúriára, Urihoz, Uri ágyába.

Addig Levi is várt.

Kenny arra, hogy lepasszolja, Levi arra, hogy újra láthassa őt. Valamiért… betegesen ragaszkodott hozzá.

Kenny megborzongott, majd lopva Urira pillantott.

– Levi Ackerman? – Uri hümmögve ízlelgette a fiú nevét, közben a szeme sarkából követte az unokahúga, Frieda alakját. A kislány éppen együtt kergetőzött a farmon dolgozók gyermekeivel, és a legkevésbé sem izgatta, hogy a ruháját meg a szép kis cipőcskéjét talpig összesározta az élénk játék során. Ha az anyja vagy az apja látta volna ebben a pillanatban… Kenny biztosra vette, hogy soha többet nem engedték volna el velük (vagyis vele).

Rod Reiss azóta sem kedvelte meg, sőt kimondottan élvezte, hogy úgy bánhat vele, mint a kutyájával. Húzta a száját, valahányszor meglátta Uri oldalán, de nem volt annyi vér a pucájában, hogy akár egy rossz szót is mondani merjen rá Uri jelenlétében. Ahhoz túlságosan is félt az öccse haragjától.

Sem Rod, sem Lady Reiss nem mondott egy szót sem. Igazából úgy tettek, mintha nem tudták volna, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött. Mintha nem tudták volna, miket művelt Kenny Urival. Csak amikor kettesben maradtak, Rod akkor köpte oda a dühtől egész testében remegve, hogy megveti azért, amiért a bűnbe csábította Urit. Hogy nem kellene ehhez hasonló szégyenteljes, természetellenes dolgokat művelniük… egy olyan tisztességes házban, mint a Reiss családé. Egy olyan házban, toldotta meg Lady Reiss, ahol kisgyermekek is laknak.

Kennyt nem érdekelte. Uri csendes volt, elfojtotta a nyögéseit, elharapta a sóhajait. Ügyelt a hangjára, bármennyire is szerette volna Kenny hallani. Ölelt, csókolt, visszaölelt, visszacsókolt, és voltak pillanatok, amikor majdnem teljesen felszabadult – amikor bármit megtett volna Kennyért.

Nem tudta az igazságot, Kenny nem mondta el. A világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek, egy lélektárssal, akivel a bőrén keresztül tudott kommunikálni, és akivel Uri egész életében kétségbeesetten próbálta felvenni a kapcsolatot, és aki sosem válaszolt neki… És ez a lélektárs Kenny volt. Uri volt Kenny lélektársa, és Kenny Urié.

Kenny azóta tudta, hogy dühében a félálomban levő Uri karjára véste a szavakat, a beolvasást a fiú lélektársának, és legnagyobb döbbentére a dühös szavak a saját bőrén jelentek meg. Abban a percben Kenny sokkot kapott, és azóta sem ébredt fel belőle. Hogyan is mondhatta el Urinak, a szép, csinos arcú Urinak, hogy minden fájdalmának eredőjét pont az ő személyében fogja megtalálni? Pont az az ember tehetett mindenről, aki éppen új értelmet adott az életének. Uri mindig is így fogalmazott, ha szóba hozta a kapcsolatukat, és Kenny… olyankor csak azért is elfordította a fejét. A végén még kiszaladt volna a kegyetlen igazság a száján, ha tovább kellett volna állnia Uri csillogó, őszinte tekintetét.

Nem aggattak külön jelzőt a kapcsolatukra, „barátok” voltak a maguk furcsa módján, „barátok”, akik együtt töltötték az éjszakákat, hosszasan és remegve, egymásba gabalyodott végtagokkal, forró csókokkal és zihálásokkal, szenvedélyes, meztelen ölelésekkel megspékelve. Uri még gyönyörűbb volt, ahogy elélvezett, és Kenny imádta őt nézni.

Szerette a „szerető Urit”, akinek mindig tudott valami újat mutatni, de szerette a „nagybácsi Urit” is, aki örömmel vállalta el, hogy vigyáz Rod gyerekeire, és olyankor valóban vigyázott rájuk, nem passzolta le őket annak az Alma nevű cselédnek, akit Rod titokban kefélt.

Ez alkalommal kimozdultak otthonról, Kenny, Uri, Frieda és Urklyn együtt. Frieda nagyobbacska volt, ide-oda futkosott, izgatottan szemlélődött, vidáman nevetett. Urklyn már nem volt többé karon ülő gyermek, Uri a térdére ültette, finoman tartotta őt vissza, valahányszor szabadulni akart a karjából. Meghitt látványt nyújtottak, Kenny azon kapta magát, hogy halványan – nagyon halványan! – megmosolyogta a jelenetet. Uri szőke haja az arcába omlott, ahogy előredőlt, nem lehetett látni többé a tekintetét. Hosszú, sápadt ujjai óvón fonódtak Urklyn köré, így Kenny jobb híján vagy azokat figyelte, vagy pedig Friedát a kergetőző, szakadt ruhás gyermekek gyűrűjében.

– Levi – hallotta Uri hangját. – A húgod, Kuchel fia, igaz?

– Igen – hangzott a morgás válaszként. Kenny nem felejtette el a húga holttestét. A halál és az alvilági sínylődés eltorzította azokat a bájos vonásokat, rá sem lehetett ismerni arra a mosolygós, csinos arcú lányra, aki valójában Kenny húga volt. Rod Reiss lánya, Frieda például nagyon sokban emlékeztette Kennyt Kuchelre, részben ezért is szeretett a kislány társaságában időzni. Meg azért is, mert egyelőre semmiben sem hasonlított Rodra. (Urklynon jobban látszottak Rod vonásai.)

– Nem szeretnéd felhozni? – kíváncsiskodott Uri. – Én nem bánnám. Élhetne velünk… – cirógatta meg Urklyn pici kezecskéjét. – Rodnak nincs beleszólása az ilyen ügyekben. Én vagyok a falak uralkodója.

– Felhozni? – Kenny sötéten kuncogott. – Hogy ismerhetsz ennyire?

Uri megrezzent.

– Tehát ezt szeretnéd? – kapott a szaván mohón. – Én tényleg…

– Megfordult a fejemben – mormogta Kenny –, de…

– Mi tart vissza?

– Nekem ez nem megy. – Kenny a fejét ingatta; nem látszott elkeseredettnek, mégis annak érezte magát. A kölyökre gondolt, az alvilági kölyökre, akinek felcsillant a szeme, valahányszor visszatért hozzá, és aki minden alkalommal igyekezett a kedvébe járni. Hallgatott, ha Kenny azt akarta, beszélt, ha Kenny úgy kívánta, figyelt, elemzett, utánzott. Kenny tanítani próbálna, és ő fogékony volt a tanulásra. Elsajátította a penge használatát, engedte, hogy Kenny egy kicsit megnyírja a haját, és aztán ő maga esett neki a tükörben. Élvezte, hogy erőre tehet szert. Élvezte, hogy mindenki fölé tud kerekedni. Vérbeli Ackerman volt, Kuchel kölyke, és így egy kicsit Kenny kölyke is. De Kenny… – Nem tudok valakinek az apja lenni – nézett egyenesen Uri szemébe. A férfi félresöpörte szőke tincseit, és komolyan viszonozta a tekintetét. Urklyn a karjában kicsit nyüszített.

– Nem tudnál? – ráncolta a homlokát. – Valóban nem tudnál?

– Uri…

– Szerintem nagyon jól csinálod – pillantott le a kisgyerekre, aki tovább ficánkolt az ölelésében. Egy óvatlan pillanatban majdnem le is pottyant Uri térdéről. A férfi szelíden figyelte, és nevetett, mikor Urklyn a hajában keresett magának kapaszkodót. – Rod gyermekeivel nagyon jól bánsz, Kenny. Nézd csak rájuk, Urklyn kedvel téged, Frieda pedig egyenesen imád.

– Frieda téged imád – javította ki Kenny szórakozottan. – Ha pedig egy kicsit is ragaszkodna hozzám, az azért van, mert állandóan veled vagyok. Csak akkor nem találkozunk, ha elküldesz valahová, hogy intézkedjek, vagy akkor, ha az Alvilágban vagyok a kölyökkel.

– Ezért mondom, hogy imád téged – forgatta a szemét Uri egy sóhaj kíséretében. – Nem szabad, Urklyn – fogta le az unokaöccse kezét. Urklyn huncutul vigyorgott, új felfedezést tett. Uri egykedvűen tűrte a „zaklatást”. – Szerintem felhozhatnád az unokaöcsédet. Fel kellene hoznod. Csak nem akarod…

– Odalent hagyni? – Kenny felhümmögött. – Nem tudom, mit akarok.

– Odalent…

– Biztos vagyok benne, hogy elboldogulna.

– Kenny… Úgy gondolod, ez a helyes?

– Ezt pont te kérdezed? – Kenny az arcába húzta a kalapját, miközben felemelkedett. Uri utána akart kapni, de Urklynnal az ölében inkább nem tett hirtelen mozdulatot. Kenny így könnyedén fel tudott állni, és el tudott lépni tőlük.

Pont Uri hozakodott elő a helyességgel! Pont Uri, aki az ördögi erőt birtokolta, és aki nem volt hajlandó válaszokkal szolgálni. Megvolt benne az erő, hogy véget vessen az óriások uralmának, hogy felszabadítsa a falakat és visszaadja az emberiségnek a titokzatos kinti világot, valamiért mégis megtagadta. Tudott valamit, valami kegyetlen igazságot, amit elfeledtetett az emberiséggel, és amit állítólag az Ackerman család nem tudott elfelejteni.

Kenny mindig eltűnődött rajta, vajon mi lehet az. Uri még vele sem osztotta meg. Mikor néhányszor puhatolózott, csak a lilásan örvénylő tekintet bámult rá kifejezéstelenül, a régmúlt és a jövő titkaival, és a végén Uri finoman elmosolyodott, szavak nélkül utasította el a válaszadást. Inkább szájon csókolta, és a csókokkal próbálta elfeledtetni vele az emlékét is a nehéz, súlyos kérdésnek, s Kenny megadta magát, feladta a kérdezősködést; szolgált és szeretett, ahelyett, hogy küzdött és elárult volna. Ölelt, nem pedig ölt, és amikor már remegve, meztelenül nyújtóztak el Uri hatalmas, baldachinos ágyában, a férfi szőke tincseibe temette az ujját, nem a testébe. Az aranyló fürtökkel játszadozott, az ujja köré pödörte őket, majd nézte, hogy ugranak vissza egyenesre. Aztán amikor azt elunta, vagy néha azalatt, ahogy ezt csinálta, Uri vállgödrébe csókolt. Utána az alkarjára is, a bőrébe hümmögött szeretetteljes szavakat, oda, ahová a betűknek kellett volna megjelenniük, és az ő igazsága – bezzeg az övé! – mindig a nyelve hegyére tódult. Sosem mondta ki hangosan.

– Most meg hova mész? – szólt utána Uri.

Kenny rávigyorgott, és megindult a gyerekek felé. Az egyik fiú meghúzta Frieda haját, és a kislány ajka éppen sírásra görbült, mikor Kenny odaért.

– Hé, kölyök. Ne sírj.

A lehető legnagyobb komolysággal mondta. Uri felnevetett.

Frieda szipogott kettőt, majd megdörgölte az arcát a kézfejével.

– Egy hölgy nem sír! – jelentette ki büszkén. Ahhoz képest, hogy milyen pici volt, Rod alaposan kitanította erre-arra. Kenny elismerően füttyentett.

– Nem rossz – kommentálta. – Szóval nem sírsz?

– Nem – szippantott még egyet Frieda. – Nem is fájt!

Kenny összehúzta a szemöldökét, méregette egy kicsit, aztán felemelte a földről. Frieda a nyakába csimpaszkodott, hátralökte egy kicsit a kalapját, és így mindkettőjüknek meg kellett találniuk a tökéletes pozíciót; a kislánnyal a karjában indult vissza Urihoz, aki csillogó szemmel figyelte őket.

– Nézd, kit hoztam vissza. – Azzal Uri ölébe sózta Rod idősebbik kölykét. – Azt állítja, nem sírt.

– Nem is – bizonygatta Frieda. Uri letörölte a kicsorduló könnyeket.

– Jól érzed itt magad, Frieda? – kérdezte tőle szelíden.

A kislány az ajkába harapva bólintott.

– Ühüm – felelte. – Kedvesek… csak mások.

– Mások? – vonta föl a szemöldökét Kenny. – Miben?

– Ühm… Nem olyanok, mint én – mutatott végig elegáns öltözékén. Nem értette még a különbséget, elmagyarázni sem tudta, de látni azért igenis látta. Uri nagyot sóhajtott, összenézett Kennyvel.

– Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egy kicsit a környéken? – kérdezte szelíden. – Az tetszene?

– Ühüm! – csillant fel Frieda szeme; már el is felejtette, hogy meghúzták a haját, vagy egy kicsit kinézték a csapatból. A gyerekek figyelmét könnyen el lehetett terelni, valami új, valami izgalmasabb mindig jobban lekötötte.

Uri – karjában Urklynnal – felállt, a kezét nyújtotta Friedának.

– Menjünk – mosolygott. – Nézzük egy kicsit szét, jó?

– Jó! – Frieda teli szájjal vigyorgott. – Kenny bácsi, te is! – mondta követelőzően, és a másik kezével Kenny felé kapott. Megrángatta a férfi kabátját, az pedig tágra nyílt szemmel, bambán bámult le rá.

– Fogd meg a kezét – súgta Uri. – Azt szeretné.

– Én? – hökkent meg Kenny. – Biztos benne ez a kölyök?

– Nekem nagyon úgy tűnik – somolygott Uri.

Kenny vonakodva ugyan, de megfogta Frieda balját.

– Őrület – motyogta. – Még az a kölyök se…

– Ne morgolódj! – szólt rá Uri. – És válogasd meg a szavaidat az unokahúgom előtt.

– Hogyne.

Sétáltak. Semmi mást nem csináltak tulajdonképpen, csak bejárták a környéket, és néha figyelték, amint Frieda szóba elegyedik a farmokon dolgozó gyerekekkel. Nem voltak a kortársai, néhány évvel idősebbek voltak. Frieda totyogott, lassan futkározott, szedte az apró lábait, fekete haja meg lobogott utána. Vidám volt, nagyon fiatal és gondtalan – még mit sem sejtett a jövőjéről. Valaminek köze lehetett hozzá, mert Uri mindig róla beszélt. Egyszer elárulta Kennynek, hogy Rodnak öt és egy gyermeke fog születni, és abból az öt és egyből a legidősebbik és a legkisebbik lesz a szívének legkedvesebb.

– Ők a legfontosabb a történet szempontjából – titokzatoskodott. Semmi többet nem volt hajlandó elárulni.

Uri mosolygott, intett és beszélgetett a dolgozó gyerekek szüleivel. Mindenki szerette őt, és ő is szeretett mindenkit. A falak tökéletes uralkodója, akiről senki sem tudta, hogy uralkodik. Fürdött a nap fényében, Kenny pedig fürdött a látványában: jól nézett ki, és ilyenkor nem látszott rajta a kora. Nem látszottak az aranyló tincsek között megbúvó őszülő fürtök. Kenny nem értette, miért történik: Uri hirtelen elkezdett sorvadni. Nem öregedett meg nagyon látványosan, de hamarosan szembetűnő lesz a változás.

Az ördögi erő teszi ezt vele? – töprengett. Lassan… belülről pusztítja el?

Úgy tűnt, ez a helyzet.

Uri mosolygott, nevetett és jól érezte magát. Néha megdörzsölte a karját, ahol az üzenetnek kellett volna lennie, de többé már nem nézegette. Amióta Kenny belépett az életébe, amióta minden egyes estét egymás karjában, egymás testével szorosan összefonódva töltöttek, Uri nem vágyakozott olyannyira a lélektársa iránt. Talán csak egy kevéske, természetesen kíváncsiság maradt benne. Úgy látszott, megnyugodott, és ez a nyugalom lassan átáradt Kennyre. Egyedül a bűntudat nem múlt el nyomtalanul. A bűntudat és a csipetnyi félelem, hogy elveszítheti Urit, ha megvallja az igazságot.

– Látod, Frieda – mutatott Uri a távolba. – Az ott a fal.

– A fal! – ismételte Frieda lelkesen. – A fal!

– Te pedig… a királynője vagy. – Uri hangja suttogóvá vált. Kenny rápillantott, szomorúan és a fejét ingatva.

– Ne – kérte. – Ne beszéljünk róla. Ma szabadnapos vagyok.

Uri felsóhajtott.

– Ez igaz – mormolta. – Ma mindketten azok vagyunk.

Bejárták a farmot, megnézték az állatokat. Mikor Uri elfáradt, Kenny átvette tőle Urklynt, és határozottabban markolta meg Frieda kis kezecskéjét. Az elején bizonytalan volt, nem tudta, mennyire szoríthatja meg; sosem szorult még rá, hogy ennyire kicsi gyereket istápoljon, még Levi is idősebb volt a kislánynál.

Uri kinyújtózott, a karját nézegette, rajta a csupasz bőrt. Elgondolkodó arcot vágott, nem vágyódót, és Kenny, aki a szeme sarkából leste, összeráncolt szemöldökkel tűnődött, vajon mire gondolhat.

– Mondd, Kenny – törte meg végül a csendet óvatosan. – Miért nem írtál vissza soha a lélektársadnak? – A hangjából nem csendült ki vád, csak őszinte kíváncsiság, csipetnyi szomorúság. Tudott róla, hogy Kennynek van lélektársa, és azt is tudta, hogy Kenny egyszer sem válaszolt a feltett kérdésekre. Nem ítélte el, legalábbis hangosan semmiféleképpen nem, Kennynek mégis elszorult a torka.

Ha tudná… – gondolta.

– Hm, nem volt rá időm.

– Egyszer sem? – Uri elhúzta a száját, hitetlenül nézett rá. – Egyetlen egyszer sem? – A hangjába él költözött, az arcán megbántottság suhant át. Mire Kenny szeme tágra nyílt, addigra sietve rendezte a vonásait.

– Miért válaszoljak… ha itt vagy nekem?

– Hm. – Most Urin került a sor, hogy hümmögjön. – És ha én nem lennék… akkor mit tennél? Mit gondolsz, Kenny… – Hirtelen teljesen a férfi felé fordult, és úgy csillogott a szeme a lemenő nap fényében, mintha bármelyik percben elsírni magát. A szája széle is remegett, és Kenny döbbenten nézte. A nagy Uri Reiss, a megmentő, az istenként tisztelt és imádott férfi a könnyek határán, apró alakja remegett. – Ha én nem lennék az életed részese, válaszoltál volna valaha is a lélektársadnak? Őszintén felelj – fűzte hozzá gyorsan. – Csak a színtiszta igazat akarom hallani.

Kenny hallgatott. Mit mondjon? Hogyan mondja?

Elengedte Frieda kezét, nézte, amint a kislány előreszalad a maga gyors tempójában, fekete haját gyengéden cibálta a feltámadó szellő. Uri a lemenő nap fényében tündöklött, a napsugarak vörös-arany színbe vonták a piszkosszőke fürtöket.

– Valószínűleg nem – felelte végül az igazsághoz híven. – Nem akartam lélektársat… Nekem… nem mennek az ilyesmik.

– Ilyesmik? – Uri arca megvonaglott. – Úgy gondolod? Ezért nem akarod magadhoz venni az unokaöcsédet sem? Felhozni ide, a biztonságos felszínre… Mert neked nem megy az ilyesmi, nem? – Valami elpattanhatott benne, mert a hangja meg-megremegett, s az orrcimpája is az elfojtott dühtől reszketett. – Nem megy, hogy valakinek az apja legyél, nem megy, hogy valakinek a lélektársa legyél. Meg sem próbálod, de már tudod, hogy nem megy. – Furcsa módon még mindig nem esett Kenny torkának. Miért is esne? Semmit sem tudott a valódi kapcsolatukról. Ha tudta volna… Ha tudná, hogy átverem… Kenny nézte, csodálta, szerette. Némán, de őszintén, forrón és gyengéden. – Érdekes egy fickó vagy, Kenny Ackerman – hangzott el végül az ítélet, aztán Uri elfordult tőle, és Frieda után kiáltott. – Ne siess annyira előre, Frieda! Várj meg! Frieda!

Csak egy délután volt, egy a sok közül, egy boldog, békés, szép nap, amit együtt töltöttek, és amit a komoly témák boncolgatása ellenére is élveztek. Frieda a kezüket fogta, Urklyn elszenderegett Kenny karjában, és a nap a fák alá bukott, beesteledett, mire biztonságban visszatértek a Reiss kúriába. A cseléd, Alma éppen a ruháját simította le, mikor Kenny kinyitotta az ajtót, és udvariasan előreengedte Urit, de elég volt egy pillantást vetnie a zilált külsőjére, hogy tudják, Rod a birtokon járt.

– Lord Reiss itt felejtett valamit – mondta gyorsan, mikor Kenny rávillantotta a tekintetét.

– Ej-ej – vigyorodott el a férfi. – Nem tiszta a lelkiismeretünk? – vonogatta a szemöldökét. – Nem kérdeztem semmit.

Alma köpést mímelt, majd sarkon fordult.

– Érdekel is engem maga! – Elvonult, mielőtt Kenny bármit is mondhatott volna.

A gyerekeket lefektették, Kenny nem találkozott többet a cseléddel, annál inkább Urival. A dolgozóasztala fölé görnyedve talált rá a férfira, miután megvacsoráztak, köntöst viselt meztelen testén, és ahogy a papírokat vizslatta elmélyülten, sokkal fáradtabbnak és idősebbnek látszott a koránál.

– Ma szabadnapos vagy – emlékeztette. – Gyere. – A kezét nyújtotta, és Uri hálával a szemében fogadta el azt. Hagyta, hogy Kenny felhúzza, és a szájába nyögött, mikor összetapasztotta az ajkukat. Egymáshoz dörgölte a csípőjüket, hátravetette a fejét, mikor Kenny a nyakára vándorolt, hogy az ott levő érzékeny bőrt szívogassa. A sóhajai Kenny nevével teltek meg, a nyögései mély vággyal.

Kenny az ágy felé navigálta magukat, Uri meglepetten nyögött, ahogy ledőltek rá, és furcsa, magas hangot produkált, mikor hirtelen a testébe csúsztatta olajtól síkos ujjait. Levegőért kapkodott, a teste megfeszült Kenny ujjai körül, a szájával csókra invitálta. A nyaka köré fonta a karját, belékapaszkodott, Kenny pedig mozgatni kezdte a kezét, lassan és óvatosan, ügyelve, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon.

Boldog, meghitt pillanatok voltak, Kenny az alkarjára csókolt az ajka után, a bőrét simogatta, miközben két ujjával a testébe döfött, többször is megérintve a prosztatáját, és amikor Uri zihálva, kipirult arccal elemelte a csípőjét az ágytól, a vállára húzta a lábát, hogy még jobban hozzáférhessen. A folyosóról néma csend hallatszott, egyedül Uri halk kis hangjai szakították meg olykor-olykor. Kenny kiélvezte azt a kevés kis hangot, és kiélvezte azt is, amit Uri nyújtott. Alatta terült el a falak dicső uralkodója, az egyetlen, aki mindenkit irányított, és aki őt mégsem irányíthatta. Ő volt az egyetlen, aki nem azért maradt mellette, mert félt az erejétől, hanem azért, mert lenyűgözte az, s lenyűgözte a személyisége is.

Ezek a boldog szép napok… – Uri teste anélkül rázkódott meg, hogy a kezébe vette volna a farkát, élvezete a hasára fröccsent. Lihegve dőlt vissza a párnák közé, lába lecsusszant Kenny válláról. Az első ősz tincse rikítva ütött el a többi aranyló szőkétől. Remélem – gondolta Kenny, miközben óvatosan melléhengeredett –, sosem érnek véget.

A szörnyeteg átka elkezdte visszaszámolni az éveket nyolcszáznegyvenkettőig.

Készült: 2018. 09. 11. – 09. 14.