Az
utolsó órák
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Tartalom: Uri tudja.
Megjegyzés:
1.) A soulmate AU-s szösszenetcsokor tartozó darab
[Megválaszolatlan kérdések, Barátok, Azok a boldog szép napok…, Nem tök
mindegy?, A két testvér után játszódó, Titkok hálójában és a Tudni az igazságot
szösszenetekkel kb. egy időben].
2.) 842-ben járunk, órákkal azelőtt, hogy Frieda átörökli
az Alapító Óriást.
3.) MANGA
SPOILERT tartalmaz a 69. fejezetre nézve!
(És nagyon halványan 90+ fejezetekre
is!)
Uri
tudta.
Nyolcszáznegyvenkettőben
már botra támaszkodott, megöregedett, szinte teljesen elsorvadt – és ahogy
sorvadt, úgy ragyogott fényesebben a falak leendő uralkodója, Rod elsőszülött
gyermeke. Úgy lett egyre gyönyörűbb, egyre erőteljesebb és határozottabb. Még
nem tudta a kegyetlen igazságot, naivan elhamarkodott ígéreteket tett, és Rod
benne látta a világuk megmentőjét. Uri tudta azt, amit Rod még csak nem is
sejtett: Frieda az erővel együtt mást is át fog örökölni – azt a valamit, azt
az ígéretet, ami által alá fogja majd vetni magát a száz éves akaratnak.
Legyünk bármilyen erősek is, vannak,
akik mindig erősebbek lesznek nálunk. – Urinak
ezen kattogott az agya, miközben Kennyt várta. Úgy kucorodott össze a
dolgozószékében, akár egy kisgyerek – egy öregember testébe bújt, vágyakozó
kisgyerek, felhúzott lábbal, reménytől és könnyektől csillogó szemmel. Az
alkarját nézegette, a makulátlan bőrt rajta; egyszeriben vágyott a fekete,
kacskaringós betűkre, vágyott a lélektársára, aki mélyen elutasította őt. Az
utolsó órákban az ember már csak ilyen, kétségbeesetten próbál keresni valami
kapaszkodót az életbe…
Uri
most Kennyben akarta ezt megtalálni.
–
Hol van már? – dörmögte maga elé. Sosem szerette, ha megváratták, és Kennynek
pont most kellett megtennie… Pont most, amikor minden egyes perc számított.
Amikor Uri egyre inkább kifutott az idejéből. – Fogadjunk, hogy Rod így is kerestet…
– Bármennyire szerették egymást Roddal, Urinak mennie kellett. Rod egyértelművé
tette, hogy tűkön ül, szíve szerint megsürgette volna a ceremóniát.
Hát persze – gondolta Uri keserűen. Minél hamarabb kerül az erő Frieda kezébe, annál hamarabb szabadíthatja
fel az emberiség. Legalábbis ez az, amit hinni fog, hogy bekövetkezik. Azt
hiszi, megijedtem. Azt hiszi, hogy összeesküdtem ellene, azért vállalkoztam rá,
hogy átörököljem apánk erejét.
Bármit
is hitt Rod, nyilvánvalóvá tette, hogy szabadulni akar. Uri élt, meglehetősen
sokat élt, és ahogy minden embernek, egyszer neki is véget kell érjen az élete.
–
Ma… – suttogta. – Ma fogok meghalni. – Hangja halk visszhangot vert a
dolgozószobában; mintha a falak visszanevettek rá. A falak dicső uralkodója, Uri
Reiss nem tudta beváltani a hozzá
fűzött reményeket. Neki nem ez volt a feladata. A világban mindenkinek megvolt
a maga szerepe, maga az egész élet egy színdarab volt – egy kegyetlen, ám
gyönyörű színdarab, amelyben Urinak csak mellékszerep jutott. Nem ő volt
mindennek az elindítója, a kulcs a győzelemhez, hanem valaki más.
Ettől függetlenül rossz érzés tudni. Felsóhajtott, megdörgölte az arcát a kézfejével. Nem
nagyon mocorgott, többnyire egy helyben gubbasztva várakozott, hogy Kenny
betoppanjon, és ahogy teltek a percek, úgy lett egyre nyugtalanabb. Egy olyan
világban éltek, ahol majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki
teremtettek. Lélektársnak nevezték
azt a valakit, akivel a bőrükön keresztül tudtak kommunikálni, a kettőjük
közötti köteléket meg lélektársi
kapcsolatnak. Uri nagyon sokáig várt, hogy választ kapjon az üzenetére, sőt
tulajdonképpen egész életében reménykedett benne, hogy egy nap megjelennek a
bőrén a betűk. Sosem érkezett el a pillanat, és most, élete utolsó óráiban
annyira szerette volna, ha mégis… ha megtört volna a jég, a lélektársa
bátorságot gyűjtött volna.
–
Ez az én szerencsém… Ma fogok meghalni, és… – Az ajkába harapott, beszélni is
nehezére esett már. Öregnek érezte magát, vénségesen vénnek, pedig fiatalabb
volt a bátyjánál, a még mindig fiatalnak látszó, erejének teljében levő Rodnál.
– Tényleg ennyi volt. Csak ennyit tudtam tenni, eltussolni néhány ügyet, nevet
adni egy királynőnek… Semmi többet.
Megrezzent,
mikor hirtelen kivágódott az ajtó. Kenny úgy viharzott be rajta, mint aki attól
tartott volna, hogy elkésett. Uri semmit sem árult el neki arról, hogy fog
történni az átöröklés, ez egyedül a Reiss családra tartozott, évtizedek óta,
generációról generációra a vállukon viselték a titok szörnyű terhét. Annyit
mondott neki, hogy Rod egyik gyermeke fogja megkapni a szörnyeteg erejét, és
Kenny logikusan kikövetkeztette, hogy az a gyermek nagy valószínűséggel Frieda
lesz. Uri mindig is őhozzá állt a legközelebb.
–
Ooooh. – Kenny zihált egy kicsit, a kalapja félrecsúszott. Uri látta, hogy az
izzadtságtól átnedvesedett fürtök a homlokához tapadnak, és ettől még inkább
fájdalmasabbnak bizonyult a búcsúzás.
–
Még élek – előzte meg gyorsan, szája sarkában elnyomta a halvány, szomorkás
mosolyt. – Nem kell aggódnod, nem késted le. Különben is… Az még messze lesz.
Később. Az éj leple alatt. Valamikor hajnal felé inkább – pontosított. – Ma… –
A torkát köszörülte, nem bírta állni Kenny pillantását. A férfi, aki mindig ura
volt az érzelmeinek, sokkoltan kapaszkodott az ajtófélfában. – A mai nap lesz
az utolsó, Kenny. Úgy örülök… hogy a „barátod”
lehettem.
Kenny
ádámcsutkája mozgott, ahogy nyelt egyet. Hát eljött ez a pillanat is. Egymás
szemébe néztek, Uri az alkarját szorongatta, Kenny az ajtót, és mindketten
tudtak valamit, amit nem kellett volna. Uri szeretett volna olvasni a
gondolataiban.
–
A „barátom”. – Kenny ajkára fanyar
mosoly költözött. – Hát persze – suttogta. – A „barátom”.
–
Azok lettünk volna, nem? – Uri nem fejtette le a karját a térdéről, szorosan
átkulcsolta azt, közben meg a makulátlan bőrét vizslatta. Vajon mi változott
volna, ha megjelentek volna a betűk? Vagy csak a puszta tudat? Elegendő lett
volna az is, hogy kerek egész legyen kettőjük története?
Kenny
bólintott. Azok voltak, „barátok”.
Mikor megmozdult, talán maga sem tudta, pontosan mit is akar. Uri arra eszmélt
fel, hogy ott állt előtte, s őt nézte hosszú perceken át. Nem hangzottak el
szavak, a tekintetükkel kommunikáltak, egymást hívták táncra, a hazugságok és
az igazságok párbajára, és Kenny váratlanul döntött: határozottan vette a
kezébe Uri jobbját. Ráfonta erős ujjait a csuklójára, felhúzta őt a székből.
Uri lába remegett, és a botja után akart kapni, hogy valahogy támasztékot
nyerjen magának, de… minek a bot? Minek a bot, ha maga Kenny a támasza? Mindig
is Kenny volt, örökké csak ő. Az egyetlen igaz barátja és szövetsége, az
egyetlen ember az életében, akinek megnyitotta a szívét, akinek önzetlenül és
teljesen odaadta magát.
Kenny
megtartotta a reszkető alakját. Karja Uri dereka köré kulcsolódott, s úgy
igazgatta a testüket, hogy Uri a lábfejére állhasson. Nem számított a súly –
igaz, Uri sosem nyomott sokat, az öregségének végére meg még annyit sem, mint
fiatalkorában. Kenny tartotta őt, mindig is tartotta őt, és az állát
megtámasztotta a feje búbján, a szőke-fehér hajszálak közé temetve.
Uri
többször is megnézte magát a tükörben, nem szerette, amit látott: egy öregember
testét, kiálló bordákat, ráncokat, lassan fehérbe hajló, egykor napcsókolta
tincseket. A szemén látszott a leginkább, és itt még csak nem is a szeme körüli
nevetős ráncokra gondolt, a mély barázdákra, amiket a tizenhárom éves átok
vésett a bőrébe. A tekintete
változott meg, valahogy más lett.
Jóformán szüntelen lilán örvénylett, egyszerre dolgozott benne az ősi akarat és
a saját vágya. A kettő furcsa keveréke ellenállást eredményezett – ellenállást, ami idővel behódolásba fog
átcsapni. A saját sorsa elől ugyanis egyetlen hordozó sem menekülhetett. Az idő
örök, kegyetlen körforgása sosem ért véget, és ezt Uri jól tudta.
–
Biztos vagy benne? – hallotta Kenny dünnyögését. – Biztos nem akarod, hogy ott
legyek?
Ó,
mennyire akarta!
De
nem lehetett.
–
Sajnálom. – A fejét ingatta, Kenny mellkasához bújt. A karok szorítása
felerősödött a teste körül, Kenny úgy ölelte, mintha puszta erővel megfékezhetné
az elragadását. De ez persze nem így működött. Hogy is működhetett volna így?
Hogyan is befolyásolhatta volna bárki is az átkot? – Ma éjjel azért… ugye velem
maradsz? Amíg… indulnom kell.
–
Az „átöröklés”…
–
Nem itt kerül rá sor. – Uri mély levegőt vett. – Van egy hely – mondta halkan
–, ami a családunké. Egy kápolna a fővárostól nem messze. Ott fogjuk
lebonyolítani a szertartást. Aztán majd… Aztán majd újra találkozni fogunk. Nem
úgy, ahogy te gondolod – tette hozzá gyorsan –, hanem valahogy máshogy. Én…
tovább fogok élni. Benne.
–
Rod gyermekében.
–
Igen.
–
Hogyan? – Kenny egyből nevetett. – Mit is kérdezek? Úgysem mondod el, mi?
–
Sajnálom.
–
Csak ezt tudod mondani?
–
Sajnálom. – Uri lehajtotta a fejét. – Sajnálom, amiért folyton csak hazudtam.
–
Ne sajnáld. Mindannyian hazudunk. Én sem mondok igazat.
–
Igazán? – Uri szemében fájdalom villant. Jól tudta, Kenny mikor hazudott,
ahogyan Kenny is meg tudta mondani, mikor hallgatott el valami fontosat. Egymás
arcába hazudtak, és mindketten tudtak róla. Hát
eljött volna ez a nap? Az igazság pillanata? Uri elgondolkodva harapott az
ajkába. Nem, fejtette meg. Az a nap még messze van. Kenny még… nem
értheti. Csak jóval később fogja megérteni… Csak jóval később fogja úgy látni a
világot, ahogyan én is látom. Ha egyáltalán… látni fogja.
Képek
villantak fel előtte, valakinek az emlékei,
és hirtelen mozdulatlanná merevedett Kenny karjában. Az emlékek annyira elevenek voltak, annyira valósak, mintha a sajátjait látta volna. De persze
nem az övéi voltak, hanem valaki másé. Azé a névtelen valakié, aki öntudatlanul
is átnyúlt a világok között.
Ezekben
az emlékekben a magasból bámult le rájuk;
egy ismerős, kristályszőtte barlangban álltak egytől-egyig, mégpedig nem is
akárhol: a Reiss család kápolnájának titkos, földalatti helyiségében. Ott, ahol egykor Uri is állt. Pont úgy álltak ott, ahogyan Uri is, és pont úgy
néztek föl Urira, ahogyan Uri nézett föl az apja kiláncolt alakjára. Hűvös
fémet érzett a bőrére simulni, meztelen felső teste fázott, a karja elzsibbadt.
Uri tudta, hogy nem ő a kiláncolt alak, mégis annak a valakinek érezte magát.
Az a valaki… most szembesült csak a kegyetlen igazsággal, a szégyenteljes
bűnnel.
–
Hálás vagyok. – Rod. Uri szeme tágra
nyílt. Valaki megragadta Rodot. Valaki, aki kalapot viselt… Valaki, aki… – Mindig is azt hittem, csak az öcsém őrült
hóbortjainak egyike volt, hogy felszedett az utcáról egy olyan kóbor kutyát,
mint te, de…
–
Ha
még egyszer sértegetni mered Urit… Azon kapod magad, hogy hiányzik a fél fejed!
– Kenny szájából nyál fröcsögött, az arcára indulat volt ráírva. Uri
sosem látta még ennyire dühösnek, még akkor is, amikor Rod nyíltan sértegette
őket. – Nekem aztán édes mindegy!
Vékony
lányhang is felcsattant:
– Állj! Engedd el… az apámat!
– Ah… – Kenny, mert Kenny volt a férfi, aki az emlékben
szerepelt, a lányra pillantott. – Historia,
szegényke… Most már érted, igaz? Eleget mondott neked, mi? Ez a vénember
szörnyeteggé próbál téged változtatni… és aztán meg akarja veled etetni Erent.
Historia.
Rod
legkisebb gyermeke, a törvénytelen kislány, akinek maga Uri adott nevet.
– Ezek nem a kötelességeim lennének?
Szegény,
ártatlan, naiv Historia… aki semmit sem értett még a világból, és aki egy nap
ott fog állni, készen arra, hogy átörökölje az Alapító Óriás erejét. A
szörnyeteg erejét, ami generációról generációra öröklődött a családban… egészen
nyolcszáznegyvenötig.
A
hangok, a képek, gyakorlatilag minden összemosódott.
– Meg fogom enni Erent… és vissza
fogom hozni a nővéremet! Aztán megöröklöm a világ történelmét, és… eltörlöm az
óriásokat a föld felszínéről! Ez… a kötelességem!
Uri
reszketve simult közelebb Kennyhez.
Tehát Frieda is halott már – gondolta fájón. Én
is a múlté vagyok… de Frieda sincs többé.
Kavarogtak
az emlékek, villanásszerűen jelentek meg a képek.
– Kenny… Mit művelsz? – Rod szájából hangzott el a kérdés. Uri tisztán látta,
amint Kenny megindul felé, felfelé a csúszós
lépcsőn… vagyis a kiláncolt felé, nem is Uri felé. Tehát eljön az a nap, amikor
Kenny mégiscsak lát valamit a rituáléból. Eljön a nap, amikor Kenny… megtudja
az igazságot.
– Változz csak óriássá. Én aztán nem
állok többé az utadba. Csak előbb… számolj el háromig! – Uri érezte, hogy Kenny elhelyezkedett mögötte. – Mindketten óriásokká változhattok, és
harcolhattok a halálotokig. Ha Historia nyer, béke uralkodik örökké. Ha azonban
veszít Erennel szemben… semmi sem változik. – Hűvös penge nyomódott a
homlokának. Kenny idősebb volt már, de még mindig az a Kenny, akit annyira
szeretett egész életében. Akiért még szeretne élni, csak nem lehet. – Valószínűleg nehéz lenne most átharapnod a
nyelvedet, mi? Segítek rajtad egy kis vágással.
Aztán
újabb képek, Rod üvöltése:
– SIESS, HISTORIA!
Majd
Historia döbbent, sírós-suttogó hangja:
– Miért… Eren? Miért nem változol
óriássá?
Uri
most már a kiláncolt fiú nevét is tudta.
Eren – gondolta. Tehát
ezek Eren emlékei.
És
Eren hangját is hallotta:
– Historia… Falj fel… és mentsd meg
az emberiséget.
Historia, ne tedd! Urinak üvölteni támadt kedve. Historia, ne tedd! Ne csináld! Semmi sem fog változni! Ha megteszed…
nem a békét hozod el, hanem… És abban percben meg is történt, ahogy erre
gondolt. Érezte az ősi erőt, az eskü súlyát, és biztos volt benne, hogy lilán
örvénylett már a szeme. Kenny a karjában tartotta, ölelte, ringatta, csókolta,
és közben az az átkozott „eskü” ismét fogott, Uri elvesztette az irányítást a
tudata fölött. Nem tehetett ellene semmit, hiszen ez a lényéhez tartozott.
Kenny
persze ráérzett.
–
Hé – érintette meg az arcán gyengéden. – Minden rendben?
–
Persze. – Ahogy Kenny szeretett hazudni, úgy ő is. Voltak idők, amikor
hazudniuk kellett. Hogy is mondhatta volna el, mit látott? Hogy bújhatott volna
ki az „eskü” alól? Az első király ideológiája élete végéig megbélyegezte attól
a perctől fogva, hogy átörökölte az erőt az apjától. Ahogyan az apja, úgy ő is
meghajlott az ősi akarat előtt.
Uri
sok mindent tudott.
Látta
Kennyt annak a fiúnak, Erennek a szemével, látta őt, ahogy annyi év elteltével
is ugyanolyan, sőt még nagyobb vehemenciával védelmezi, látta, hogy annyi év
elteltével sem tagadta meg az emlékét. Egymásnak teremtették őket, csak
egymásnak, és Kenny az élete utolsó percéig hűséges maradt hozzá.
De vajon miért?
Uri
az ajkába harapott. Sok mindent tudott, egyet mégsem: miért volt Kenny ennyire
önző? Miért nem… adott egy esélyt kettőjüknek? Miért nem engedte, hogy
kilépjenek a „barátok” kategóriából? Miért nem lehettek többek a világ
szemében? Miért nem állhattak úgy Rod elé, amik valójában voltak?
Miért, Kenny? – akarta volna megkérdezni.
Miért nem árultad el soha, hogy
lélektársak vagyunk?
Készült: 2018. 09. 23.
– 09. 29.
Megjegyzés: Azon a teórián alapul, hogy valamennyi hordozó
kapcsolatban áll egymással. Ahogyan Eren látta a múlt emlékeit, úgy Uri a
jövőét (vagyis Erent).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése