2018. november 2., péntek

Múltadba zárva [Ereri] – 5. fejezet

5. fejezet


Azon a napon…

I.

Kruger


– Levi…

– Nem.

– Még nem is mondtam semmit!

– Elég csak rád nézni, tudom, hogy valami hülyeséget forgatsz a fejedben.

– Ez nem hülyeség! Na, kérlek!

– Nem.

– Aj.

Hanji lebiggyesztette az ajkát. Színpadiasan sóhajtozott, hangosan szipogott, még a könnyét is törölgette.

„Kísérletezni” vonultak félre, csupán ők hárman: Levi, Hanji és Eren. Míg a fiú a háromdimenziós manőverfelszereléssel bíbelődött – mert valójában a „kísérletezés” azt takarta, hogy Levi és Hanji megpróbálták megtanítani a levegőben való harc összes csínját-bínját, kezdve azzal, hogy ne veszítse el az egyensúlyát és boruljon fejre –, Hanji kuncsorogni kezdett valamiért, ami semmi jóról nem árulkodott.

Levi nagyon ellenezte, Eren pedig fél füllel, a homlokát ráncolva hallgatta a „beszélgetést”. Jobban mondva, a vitatkozást. Jóformán azóta tartott, hogy kitették a lábukat a kastélyból, és megindultak az erdő felé. Hanji elszántan próbálkozott, a legváratlanabb pillanatokban dobta be a „kérését”. Levi persze gyakorlott volt benne, csípőből utasította el az összeset, mielőtt akár esélyt is adhatott volna Hanjinak, hogy kifejtse, mire gondolt.

– Mi lenne, ha beleegyeznél? – puhatolózott. – Annyira csak nem…

Ó, Eren! – Azonnal megbánta, amint Hanji szeme felcsillant. Az osztagvezető a karjába kapaszkodott, mielőtt Levi megakadályozhatta volna a tiltott érintést, az arca meg felhevült izgalmában. Szeme tojásnyira kerekedett, lázás fény csillogott belőle. Eszelősnek látszott, eszelősebbnek, mint eddig bármikor. – Tudtam, annyira tudtam, hogy mi egyformák vagyunk! – rikoltott fel fülsértően magas hangon. – Te meg én… – hajolt az arcába izgatottan. – Ha összefogunk, legyőzhetjük ezt a törpét – intett a fejével Levi felé sietve. – Ketten bármire képesek vagyunk, Eren! – A „törpe” eközben olyan arcot vágott, hogy Eren őszintén kételkedett benne, hogy Hanji meg fogja élni a holnapot.

– Sürgősen felejtsd el, ami eszedbe jutott, rohadt négyszemű! – mordult rá Hanjira. – Nem fogom hagyni, hogy megöld a kölyköt.

Ó. – Hanji szája széle vigyorra húzódott. – Milyen védelmező valaki! – Eren oldalába könyökölt, mire a fiú hangosan nyögött egyet fájdalmában. Hanjinak piszokerős ütése volt. – Megfogtad vele az Isten lábát, Eren!

– Csak a munkámat végzem, neked is azt kellene.

– De most Eren a munkám! – érvelt Hanji. – Pont ezért vagyok itt. De te akadályozol benne, hogy rendesen végezzem.

– Tégy egy szívességet: tűnj innen.

– Ó. Egyedül is megtanítod a felszerelés használatára? Ej, Levi, mindketten tudjuk, hogy ehhez nem értesz. Nem vagy egy türelmes tanár, ellentétben velem! Egyet se félj, Eren, se perc alatt profi leszel!

– Nekem az is elég, ha nem halok meg az első alkalommal, hogy a falakon túlra merészkedünk – motyogta. – Jelenleg igencsak alacsonyak a túlélési esélyeim, és ha ebben az irányban haladunk, garantált, hogy az elsők között dobom fel a talpam és válok óriáseledellé. Akkor meg tényleg mindenki rá fog jönni, hogy nem vagyok Jaeger.

– Amivel kapcsolatban szívesen…

– Azzal sem kísérletezhetsz. – Levi élesen fojtotta Hanjiba a szót, a keze védelmezőn fonódott Eren csuklója köré. Egyetlen pillanat alatt történt, elég volt egy éles rántás, és Eren a férfi háta mögött találta magát. Levi kettőjük között helyezkedett el, úgy, mintha pajzsként akart volna szolgálni Erennek. A fiú szóhoz sem jutott a döbbenettől.

– Na, nem kell így mellre szívni. – Hanji a helyzet komolysága ellenére is remekül szórakozott. Erenre vigyorgott, kacsintott egyet, majd Levijal is ugyanezt megcsinálta, és csak azután fordult el, miután a férfi valószínűleg felnyársalta a tekintetével. Egyáltalán nem volt vevő a poénokra, és Eren meg tudta érteni. A helyzetük aligha adott okot a vidámságra. Az emberiség jövője forgott kockán, Erennek haza kellett térnie, hogy Jaeger visszajöjjön, az óriásának erejével pedig betömje a lyukat a Mária falban. Ha nem teszi meg, az emberiség továbbra is csak vaktában fog tapogatózni, küzdeni az óriások ellen és semmit sem tudni. Ha Jaeger nem tér vissza… semmi sem fog történni. Nem lesz változás, nem lesz győzelem sem. Csak a biztos vereség, az emberiség sorsának megpecsételődése.

– Köszönöm – suttogta. Levi szemöldökráncolva sandított rá, miután Hanji ellépett tőlük. – Hogy kiállt mellettem. Hogy megvédett.

Levi lassan, értőn bólintott.

Csak ennyit mondott:

– Igazán eldönthetnéd, hogyan akarsz szólítani.

Eren erre nyelt egyet. Zavarba jött.

Hogyan is akarta szólítani? Egyáltalán… mit akart ebben a világban? Miért is… kezdett annyira hozzászokni az itteni élethez?

Egyik reggel azon kapta magát, hogy nevet. Jaeger barátai ültek körülötte, Sasha majd’ megfulladt a kenyértől, amit a szájába tömött, Connie alól meg kicsúszott a szék, amikor lezöttyent mellé. Jean tett valami szellemes megjegyzést, de kétszeresen kapta vissza, és a kis csapat kivétel nélkül nevetésben tört ki.

A nyurga, csendes Bertolt a tőle megszokott csendességgel nevetett, míg a nagydarab, szőke Reiner olyan hangosan, hogy Erennek beleremegett a gyomra. Rázkódott a válla, a fejét hátravetette, és a szeplős Ymir, aki el sem mozdult Krista mellől, vihogva csatlakozott. Még Mikasa is kuncogott, ami szokatlan volt tőle, és amit látva Jean úgy elvörösödött, hogy megint mindenki nevetni kezdett. Egészen addig nevettek, míg be nem szorult a levegőjük.

A különleges osztag tagjai elnéző mosollyal az arcukon figyelték őket (kivéve persze Oluót, aki ismételten elharapta a nyelvét). Eren őket is kedvelte. Különösen Petrát kedvelte, aki mindig közéjük ült, és úgy beszélgetett velük, mintha a száznegyedik egység tagja lett volna ő is, és velük együtt végzett volna.

– Kölykök – fintorgott végül Oluo, aki mint mindig, ezúttal is a hadnagyot utánozta, Petra meg legyintett egyet.

– Rá se hederítsetek! – húzta el a száját megvetően. – Oluo sosem változik.

– Igenis! – Eren szalutált, mire Petra elmosolyodott. A négy katona közül ő volt a legbarátságosabb Erennel. Oluo teljesen más tészta volt, Gunther és Eld pedig ritkábban társalogtak vele. Petra bezzeg minden adandó alkalmat megragadott, hogy a „fiatalok” társaságában legyen, beszállt a tréfákba, kivette a kezükből a takarítani valót, magyarázott, segített, jóformán egyengette az útjukat. Eren egyenesen rajongott érte, úgy szerette.

– Nem is vagy olyan veszélyes, Eren.

– Petra drágám, ne tévesszen meg az ártatlan külsője! – dörmögte erre Oluo. – Nézz rá csak rá: óriássá tud változni.

– Hogy nyelnéd le egyszer a nyelved…

– De Petra!

Eren a kézfejével rejtette el a kuncogását, a bőrébe nevetett, mire Levi rákapta a tekintetét. Odakint, messze a Felderítő Egység jelenlegi szállásától folytatták a „kísérletezést”, megtiltották Levi osztagának, hogy velük tartsanak. Ez ijesztő közelséget is eredményezett, Levi még akkor sem engedte, hogy szabadon kószáljon, hogy tudta, nem tud átalakulni. Hiába bizonygatta Eren, hogy az égvilágon senkit sem ismer, a férfi rajta tartotta a szemét. „Elővigyázatosság”, magyarázta, mikor Eren rákérdezett. Sosem lehetett elég óvatos, különösen nem egy ilyen kegyetlen világban, mint amiben Jaeger is élt. Eren szánta a fiút a sorsáért.

– Koncentrálj! – Levi odalépett elé, ellenőrizte a felszerelését. – Ha nekicsapódsz a fának, szétloccsan a fejed, és nem tudod újraregenerálni. Ez járjon a fejedben, ha nem hallgatsz rám.

– Levi! – Hanji a homlokát ráncolta. – Ne rémisztgesd! Az alapokkal kezdjük, nem?

Az alapok… Ó, igen.

Eren nyelt egyet.

Egyensúly – mondogatta magában. Meg kell tartanom magam! Egyensúly! Gyerünk, Kruger, meg tudod csinálni! Gyerünk!

A teste a levegőbe emelkedett, Levi pedig elnézte. Eren az ajkába harapott, olyan erősen, hogy vér serkent ki, és közben megpróbálta megtartani magát a levegőben. Remegni kezdett, verejték gyöngyözött a tarkóján.

A kurva életbe – fintorodott el. Ez sokkal nehezebb, mint hittem.

Az sem segített, hogy a legutóbbi kis manővere aligha gyógyult be. Fájt a keze, ahová beleharapott – ahol teljesen átharapta a húsát –, és könnyek szöktek a szemébe, ahogy kínlódott a felszerelésével. Órákon át gyakoroltak, és a végén, mikor Levi hirtelen azt mondta, hogy „Elég!”, megbicsaklott a térde. Csak azért nem zuhant a földre, mert ugyanabban a pillanatban karok fonódtak a dereka köré, megfogták, tartották, nem hagyták, hogy szerencsétlenül fejeződjön be ez a nap is. Hanji is odakapott hozzá, de már nem volt szükség a segítségére, Levi hadnagy uralta a helyzetet, és egészen addig nem engedte el Erent, míg a fiú vissza nem nyerte az egyensúlyát. Addigra már nem remegett úgy, mint a kocsonya, ám még így sem érezte magát annyira magabiztosnak, hogy járjon.

– Én… nem katonának való vagyok – nyögte, mikor Hanji arcán aggodalom suhant át.

– Majd belejössz – biztatta. – Előbb vagy utóbb… Mondjuk, lehet, a te esetedben „utóbb”, de…

Eren a fejét ingatta.

– Vissza kell jutnom! – jelentette ki eltökélten, kissé lihegő hangon. Levi a hóna alá simította a kezét, a másikkal meg zsebkendőt nyújtott. – Oh! – Eren meghökkenve vette el. Észre sem vette, hogy elkezdett ömleni az orra vére. – Kimerültem volna? – tűnődött el. – Mondjuk, nem csodálom, úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger…

– Mi az az úthenger? – kíváncsiskodott Hanji.

– Az… Á, mindegy – legyintett. – Később elmagyarázom.

– Mennyire érzed fáradtnak magadat? Ha esetleg elvégeznénk…

– Mondtam, hogy nem végzünk el rajta semmit, Hanji! – csattant fel Levi. – Hagyd már békén ezt a szerencsétlen kölyköt!

– De ha sehogy sem próbálkozunk… – Elhallgatott, a szeme tágra nyílt.

Eren nagyot nyelt.

– Lehet, sosem jutok haza? – kérdezte halkan. – Ezt akartad mondani?

– Én… – Hanji elfordította a fejét. – Sajnálom – mondta, mire Eren szomorúan intett.

– Ugyan. Kezdem… megszokni a gondolatot, hogy lehet…

– Haza fogsz jutni! – szorította meg Levi. – Ne aggódj.

– Igen? És mégis hogyan?

Erre a kérdésre senki sem tudott választ adni. Persze, hogy nem! Hogy is tudtak volna? Soha senki nem utazott még az időben! Már ha ezt egyáltalán időutazásnak lehetett volna nevezni! Világok közötti utazás.

Eren felsóhajtott.

– Haza kell jutnom! – ismételte meg határozottan. – Muszáj… hazajutnom.

– Miért? – húzta föl a szemöldökét Levi. – Mi vár rád otthon?

– Megoldatlan szálak, befejezetlen ügyek. – Eren ajkára fintor kúszott. Elsötétült a tekintete, megtorpant, ahogy eszébe jutott Kiyomi. A szégyentől kipirosodott az arca. Annyira rég gondolt a lányra! Még a baleset előtt is… Az emlékek összefolytak, de emlékezett a saját kétségbeesett a hangjára, ahogy a telefonjába üvöltött. – Nekem… Be kell fejeznem a küldetésemet. Meg kell oldanom… különben… – Felrémlett előtte a levél, benne a kép és annak hátulján az aláírás. Az előbb még piroslott, most elfehéredett. Lezuhant a vérnyomása, és majdnem összeesett. Levi hadnagy ezúttal sem engedte.

– Eren! – szólt rá. – Jól vagy?

– Nagyon sápadt – tanulmányozta az arcát Hanji aggódva. – Le kéne ülnöd. – Erővel ültették le. Eren a remegő térdét bámulta, lopva meg Levi hadnagyot, aki lehajolt elé, így azonos szemmagasságba kerültek.

Eren. – A hangjába utasítás éle költözött. – Mi történt veled odaát?

– A balesetkor? – Eren keserűen elmosolyodott. – Valahogy minden félresiklott.

– Azért lett a baleset? – ráncolta a homlokát Hanji. – Mi siklott félre? Mit csináltál, mielőtt…

Eren az ajkába harapott.

– Mit csináltam… Mit is csináltam? – Rekedtes hangon nevetett fel, közelgő hisztéria ízét érezte a szájában. A térdét nézegette, a ráfektetett, remegő tenyerét, az ujjait, amikre váratlanul ujjak simultak, Levi hadnagy arcát, ami valahogy sokkal közelebb került az övéhez… Mi a… Hátrahőkölt, a férfi azonban nem tágított.

Mondd el! – szólította fel, mire nagyot nyelt. – Ha nem akarod – Levi ekkor a fejével Hanji felé intett –, nem kell előtte. Ha róla van szó, én is megválogatnám, mit mondok el és mit nem. Van, hogy tényleg nem lehet vele bírni.

– Hé! – háborodott fel az érintett. – Én…

Levi leintette.

Eren. – Egyedül Erennel foglalkozott, senki mással. – Nem gondolod, hogy túl sokat titkolózol?

– Számít valamit ebben a világban?

Levi szeme összeszűkült.

– Na, idefigyelj, kölyök… – kezdte, majd elhallgatott, mikor Eren felsóhajtott.

– Volt egy levél – mondta halkan. – Ezt az egészet… az a levél indította el.

– Levél? – Levi és Hanji értetlenül néztek össze. – Milyen levél?

– Kaptam egy levelet valakitől, akivel még sosem találkoztam… A levélhez egy képet is mellékeltek, amit aláírtak: Frieda és Zeke Jaeger. Ennyi állt benne, meg egy üzenet a hátulján: „Neked, kétezer évvel későbbre…”. A kép egy családi fotó volt, Frieda és Zeke a gyerekeikkel együtt, meg egy szőke, Zeke-re nagyon hasonlító nő is szerepelt… Dina. Minden… hogy is mondjam, összeköttetésben áll apa eltűnésével. Túl sokáig tettünk úgy, mintha mi sem történt volna. Zeke azért küldte a levelet, hogy elmesélje nekem apa szégyenteljes bűnét.

– Szégyenteljes bűnét? – ismételte Hanji. – Várjunk csak egy percet! Ugyanarról az emberről beszélünk? Jaeger doktorról? Aki a Mária fal áttörésekor eltűnt, de előtte még hátrahagyott egy kulcsot, ami a Jaeger család pincéjét nyitja? Grisha Jaeger?

– Igen – felelte Eren a fogát csikorgatva. – Róla beszélünk. Grisha fia vagyok, ha ez boldoggá tesz benneteket.

– Én ezt nem értem. – Hanji karba fonta a kezét. – Miért kellett akkor Krugerként élned? Jó, tudom, beszéltük már, elővigyázatosság, de akkor sem tiszta a kép.

– Mindennek ehhez a levélhez van köze, legalábbis úgy hiszem. Az apám… másik élete, ha úgy vesszük. Egy másik családdal, egy másik feleséggel és gyerekkel… É-én… – Jeges zuhanyként érte, ahogy megpróbált visszaemlékezni, mi minden történt vele a balesetet megelőzően. – Nem akarok róla beszélni. É-én…

– Nyugodj meg, Eren. – Levi a vállára markolt, hogy észhez térítse. Az érintés hatott, úgy ugrott meg tőle, hogy még Hanji is felkiáltott döbbentében. – Hagyjuk inkább ezt a beszélgetést – javasolta, mire Eren kiszáradt szájjal bólintott. Még akkor sem nyugodott meg teljesen, mikor visszatértek a többiekhez. Mikasa azonnal letámadta, összeszűkült szemmel méregette Levi hadnagyot, és valószínűleg egyedül Armin gátolta meg abban, hogy a torkának essen. Sokban emlékeztette Erent Kiyomira, de még többen különböztek is egymástól.

Miközben elfoglalta Jaeger helyét a cellájában, eltűnődött rajta, vajon hol lehetnek ezek az emberek az ő világában. Valamilyen szinten Jaeger is volt meg nem is; az apját Grishának hívták, az anyját Carlának, és az élete sok ponton összekapcsolódott Eren Jaegerével – mégis voltak, amikben gyökeresen el is tért. Vajon hol lehetett Hanji, Levi, Petráék? Vajon Armin és Mikasa miért nem voltak az életének részesei?

Észre sem vette, mikor tárult fel a cella ajtaja. Hanji kísérte vissza, mert Levit elszólították, most mégis a férfi lépett be rajta. Arcán nem látszott érzelem, se düh, se kíváncsiság, amit Eren szorongva fogadott.

– Azt hittem, már alszol.

– Gondoltam, a kíváncsiság hajtani fogja az embereket – mormogta erre.

– Jól gondoltad. – Levi leült az ágy szélére. – Mi a véleményed a négyszemű legújabb ötletéről? – Hanji arra a feltételezésre jutott, hogy a Kruger idejében történteket nem lehetett teljesen elvonatkozni Eren Jaegertől. Grisha titkai talán nem is annyira különböztek Eren apjáétól, még ha Eren nem is emlékezett már rá, milyen is volt a férfi. – A pince titka talán hasonló lehet – gondolkodott hangosan. – Az apátok…

– Egy hazug rohadék volt. – Eren csuklóján megcsörrentek a láncok, ahogy dühösen legyintett. – Kár is rá szót pazarolni. – Levi tekintete a kisebesedett bőrére rebbent; a láncok vörös, véres nyomot hagytak maguk után. Még mindig az óvatosság vezérelte a felderítőket, de már több teret engedtek neki. Voltak napok, amik úgy teltek, hogy láncoktól szabadon garázdálkodhatott a cellájában, ám akadtak olyanok, amikor nem hagyták, hogy azt tehessen, amit csak akart. Azt rebesgették, a Felderítő Egységet nemsokára ellenőrizés alá fogják vonni. Eren az ujjait még mindig nem tudta könnyedén mozgatni, ám sokkal kényelmesebben aludt – és erről nagyrészt az tehetett, hogy a beavatottak tudtak róla, hogy nem képes óriássá változni, így nem kellett miért rettegniük. Eren senkiben és semmiben sem tehetett kárt.

Levi eközben folytatta: – A probléma leginkább az, hogy mit kezdjünk Jaeger nélkül. Ha nincs a fiú, aki a győzelemre vezetheti az emberiséget… – Még mindig Eren bőrét bámulta, mikor a fiú nyersen a szavába vágott.

– Fogalmam sincs, hogy próbálkozhatnék! – fakadt ki elkeseredetten. Sosem érezte magát ennyire haszontalannak. – Vissza kell mennem, és Jaegernek is vissza kell jönnie. De mit csináljak? – horkant fel. – Dobjam oda magamat egy óriásnak? – Bólintott. Jó, megteszi, ha ezt kell. Ha ez az egyetlen megoldás… De mi van, ha… – És ha nem jön be? – folytatta, mielőtt Levi magához ragadhatta volna a szót. – Jaeger sosem kerül vissza, én meg… meghalok, nem? Vagy mit csináljak? Sodorjam magam életveszélybe, ami mondjuk, nem óriásos móka lenne – pontosított sietve –, és reménykedjek benne, hogy hirtelen aktiválódik ez az egész? És akkor mondjuk maga vagy valaki más… az utolsó pillanatban megmentene? – Felnevetett az abszurd elképzelésen. – De ha ezeket meg nem teszem – halkult el a hangja –, akkor hogyan próbálkozzak? – kérdezte csöndesen. – Mégis mit tehetnék, hogy…

– Ne csinálj semmi ostobaságot. – Levi szemében dühös fény villant fel. Mielőtt Eren bármit is tehetett volna, fölé hajolt, hosszú, sápadt ujjai a torkára fonódtak. Haragtól remegett a teste, földöntúli erővel préselte bele az ágyba Erent. A hangjából fenyegetés érződött ki, Eren ösztönösen nagyot nyelt tőle. – Érted, Eren? – susogta, lehelete Eren fülét cirógatta. – Ne csinálj semmi ostobaságot, amivel kárt tehetnél magadban. Ülj csak a seggeden, élvezd a Felderítő Egység kényelmét… és húzd meg magad – tanácsolta. – Erwin és az én oltalmam alatt állsz, ráadásul még egy szemüveges őrült támogatását is élvezed. A kis barátaid is azért küzdenek, hogy ne essen bajod. Nem szeretem a felesleges dolgokat, megértetted? Ha csak egy hajad szála is meggörbül… – Gondolt egyet, az ujjára pödörte Eren egyik hosszabb tincsét. A levegő mintha megfagyott volna a cellában. Eren teste megfeszült, reszketett, és a harag és az aggodalom kombinációja annyira nyíltan tükröződött vissza Levi szeméből, hogy egyszerűen nem tudta, hogy reagáljon. Döbbenetes volt látni. Döbbenetes volt az egész szituáció is, amibe hirtelen belecsöppentek. Levi testét érezte magán, az erejét, az érintését, és hirtelen ismét annak a hormontól megkergült tinédzserként látta magát, akit annyira szeretett volna elfelejteni.

Levi… – suttogta, mire a férfi szeme tágra nyílt. El akart tőle húzódni, Eren azonban a nyaka után kapott. A lánc nagyot reccsent, de nem tudta kitépni a falból, annyira erős nem volt. Felnyöszörgött, a csípője felfelé billent, és váratlanul mindketten tudatában is lettek annak, hogy mit is csinálnak. A pozíció jobb esetben tökéletes lett volna: Eren könnyedén és szégyenérzés nélkül a férfihoz dörgölőzhetett volna, az pedig bármit megtehetett volna vele, ami csak az eszébe jutott. Eren kiszolgáltatottan feküdt alatta, közben meg mégis erővel bírt – az érintése erejével.

Abban a pillanatban, amikor a tettek mezejére akart lépni, megszólalt a vészjelző a fejében. Az ajkába vájta a fogát, tudatosult benne, hogy hol van, mit csinál, ki is ő valójában. Nem Jaeger volt, hanem Kruger, csak Jaeger testében… és Kruger nem tartozott ide. Krugernek máshol volt a helye, egy másik időben, egy másik világban, a saját testében. Kiyomihoz tartozott, az ottani életét kellett élnie.

– A francba… – motyogta dühösen, majd eleresztette Levi nyakát. Ott, ahol megérintette a férfit, annak mintha kipirult volna a bőre. Persze Erennek biztosan káprázott a szeme. A szoba félhomályában rosszul látott, csak beképzelt dolgokat. Semmi sem történt és semmi sem fog történni, ilyen egyszerű. Jó párszor elmondta ezt magának, mire eljutott a tudatáig, hogy végleg el kell engednie a férfit. Levi akkor kényelmesen elhajolhatott tőle, lekerülhetett a testéről, és biztonságos távolságba is helyezkedhetett. Ennyi volt, gondolták mindketten. Egyedül ennyi, semmi több.

Eren még mindig remegett.

Miért? – A kérdés csak nem hagyta nyugodni. Miért, Levi?

– Hamarosan ismét kimegyünk a falakon túlra. – Levi remekül értett a téma eltereléséhez, mesterien kifejlesztette, mikor mit kellett ahhoz mondania, hogy teljesen tönkretegye a hangulatot. A lufi kidurrant, Eren soha nem érezte magát ennyire elevennek. A bizsergés, ami a bőre alatt futkosott, elpárolgott, ahogy megértette, mivel jár a Felderítő Egység falakon túlra tervezett expedíciója. Hogy tőle – vagyis Jaegertől – mit várnak. Az elkerülhetetlent, az óriássá változás tudományát.

– Ó, bassza meg! – káromkodta el magát. – Ezt… mióta tudjátok? A-azért kellett gyakorolnom, mert…

– Természetesen Erwin úgy állította össze a tervet, hogy nem számolunk az erődre. Ezt persze nehéz lesz megmagyarázni a többi felderítőnek, illetve az osztagomnak, de… Nem fogjuk kockára tenni az életedet, Eren. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán magunkkal kellene vinnünk. Ha úgy állítjuk be, hogy az erőd még bizonytalan, hogy az emberiség utolsó reményét nem vihetjük ki az óriások közé, talán itt tudsz maradni. A falak mögött, várva, hogy visszatérjünk.

– Megtehetem? – Eren nyelt egyet. Ez nem lenne gyávaság?

– Jaeger három éven át tréningezett, hogy katona váljon belőle. Te nem vagy az – mutatott rá Levi. – Nem várjuk el tőled, hogy az életedet kockáztasd valami olyasmiért, amihez semmi közöd. Még ha úgyis tűnik, hogy lenne… Tisztában vagyok vele, hogy te nem Jaeger vagy, Eren. Úgy viszonyulok hozzád… hogy ezt tudom – mondta halkan. Úgy beszélt, mintha csak azt akarta volna vele üzenni, hogy „tudom, hogy nem ő vagy, és ennek tudatában tettem veled az előbb mindazt, amit”. Eren így akarta érteni az üzenetet. Mindennek a tudatában így akarta érteni.

– És mi lesz a… barátaimmal? Öhm… veletek… uram? – Még mindig nem szokta meg, hogy beszéljen a férfival. Furcsán jött ki, hogy letegezze, hiszen Jaeger mégiscsak az alárendeltje volt, de az sem jött a szájára, hogy magázza. Folyton dilemmák hadába ütközött, és nem tudta őket rendesen megoldani.

Levi ekkor megvillantotta a mosolyát.

– Ahogy neked könnyebb – mondta, és ezt viszont úgy kellett érteni, hogy fogja feltörölni vele a padlót, amennyiben a tegezés mellett dönt. Eren szívéről hatalmas kő gördült le.

– Hála az égnek! – szusszantott fel.

– Ami pedig minket illet… – Levi megvonta a vállát. – Minket katonának képeztek. Ne aggodalmaskodj. Ne úgy maradj itthon, mint egy picsogó feleség, hanem úgy, mint Eren Jaeger, az emberiség utolsó reménye, aki minden erejével azon fáradozik, hogy ismét irányítani tudja az óriáserejét. Felfogtad a különbséget, ugye?

Eren elvörösödött.

– Nem vagyok senki felesége!

– Akkor ne viselkedj úgy – bólintott Levi. – Ami pedig apádat illeti… Még beszélünk róla.

– Nem tök mindegy? – keseredett el. – Nem fontos, hogy én otthon…

– Jaeger szempontjából igenis fontos.

Eren erre nyelt egyet.

– Jaeger – suttogta. – Ó, tényleg.

A maga gondját most Jaegerre hárította. Azon a napon, amikor valami olyasmibe ártotta bele magát, amibe nem kellett volna, minden tönkrement, és Jaegernek… most mindazzal a szörnyűséggel kellett farkasszemet néznie, amit ő hátrahagyott. Ezt nem hagyhatta. Nem tehette meg vele, még akkor sem, ha óriáserővel rendelkezett. Ahogy az óriásereje nem passzolt Eren világába, úgy Eren sem illett Jaegerébe.

Vissza kell mennem – döntötte el magában. Bármi áron.

II.

Jaeger


Hosszú idő után először az édesanyjáról álmodott. Shiganshinában voltak, az anyja teregetett, a szél meglebbentette a szoknyáját. Gondtalan, nosztalgikus álomnak indult, az anyja mosolygott, nevetett, Eren pedig a gyermek-énjét testesítette meg, kacagva bújt elő a lepedők rejtekéből. Mikor estére az apja is hazatért, vacsorához ültek. Eren mindent befalt, és utána a szobájában punnyadt. Csukott ajtón keresztül hallotta meg az anyja aggódó hangját:

– Drágám, kérlek. Áruld el, mi van odalent.

Drágám. – Eren a takarójába kapaszkodott, megfeszült, ahogy megütötte a fülét az apja hangja. – Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz.

– De hát…

– Menjünk inkább aludni, jó?

Abban a pillanatban, hogy ez elhangzott, jelenetváltás következett: Shiganshinát ellepték az óriások, az apja pedig útban volt a főváros felé, kulccsal a nyakában, természetesen, mert azt sosem vette le magáról. Eren kétségbeesetten küzdött Mikasával, hogy kihúzza az anyját a törmelékek alól, és a mosolygós óriás lassan megindult feléjük.

Az az óriás…

Eren felsikoltott. Az álmok, az emlékek összekuszálódtak, vegyes masszává váltak, nem lehetett megmondani, mi a múlt, mi a jelen, vagy éppen mi az, ami igaz, s mi az, ami hamis. A valóságtól távol, az álmok mezejére lépve tódultak az emlékezetébe olyan képek, amik nem láthatott, mégis valamiért látott. Az orrában érezte a sós, tengeri levegőt, a bőrén a homokok karistolását. Lány hajolt fölé, sötét sálat viselt a nyakában. A nevén szólította – Eren… –, és szomorkásan mosolygott. Az ajka újabb szavakat formált, Mikasa és Armin nevét foglalták, majd Bagolynak nevezte, küldetést emlegetett, és édes szomorúsággal búcsúzott.

Oh.

Oh!

Eren szeme tágra nyílt. Figyelt és hallgatott. A jelenet eltűnt, két kisgyerek karszalaggal a karján merészkedett a biztonságos falakon túlra, nézte az égen repülő csodát, reszketett félelmében, mikor az őrök elkapták. Míg a kislányt elvezették, a kisfiú leülhetett megnézni, amiért kockáztatott. A sorsdöntő pillanat, Eren valamiért erre gondolt. A férfi, aki engedélyt adott rá, furcsán ismerősnek tűnt.

Mégis…

Aztán egy fiatal férfi jelent meg, félmeztelenül állt, a vállába jelet karcoltak bele. Aztán ez is tovatűnt, és az ajtóban egy törékeny alkatú nő tűnt fel, arcát köpeny kámzsája mögé rejtette. Mikor hátratolta, felsejlettek a szőke tincsek, az ismerős, finom vonások. Ugyanaz a nő volt, aki Kruger képén szerepelt.

– A nevem Dina Fritz – jelentette be halkan csengő hangon. – A királyi család tagja vagyok. – És ekkor pörögni kezdtek a képek, sietve egyik a másik után, és Eren a fiatal férfiban végre felismerte az apját, a szőke nőben meg azt a Dinát, és szúrni kezdett a tüdeje, ahogy nézte, amint összeölelkeznek, vérezni a szíve, mikor Grisha Jaeger a karjába emelte elsőszülött fiát. Zeke-nek szólította, és az emberiség reményét látta benne.

Zeke.

Zeke Jaeger.

Zeke és Frieda Jaeger, állt a kép hátoldalán. Zeke Grisha fia volt, a testvére – a jelenben és a múltban is, mindkettőjük idejében.

Eren fuldoklott. Saját izzadtságában ébredt, a lepedőbe csavarodott, és az ágy mellette ki volt hűlve, Kiyomi órákkal ezelőtt magára hagyta, hogy egyedül vergődjön. A lányra az erkélyen talált rá, a csillagpettyezte égboltot figyelte, az ajkát harapdálta, az ujjaival bíbelődött. Eren nem ment oda hozzá.

– Én nem Kruger vagyok – suttogta, miközben vizet töltött magának. Mohón, sűrű kortyokban nyelt, lecsurgott az állán. De ha nem Kruger vagyok, akkor mi ez az egész? Azok az emlékek… Az a világ… nem ez a világ volt, de nem is az enyém. De óriásokról beszéltek, az Alapító erejéről. A királyi családot emlegették, és a királyunk jelenleg Fritz.
Mi ez az egész? – nyögött a fejéhez kapva. Letette a poharat az asztalra, kalapált a szíve. Mit titkolsz, Kiyomi? – sandított a lány alakja felé. Vajon a jelen és a múlt, Kruger ideje és az enyém… vajon egy és ugyanaz lenne? Vajon…

Azon a napon – a baleset napján – valami nagyon félresiklott.

Ki kell derítenem, hogy micsoda – gondolta, majd ökölbe szorította a kezét. A levélben elérhetőség is szerepelt, pontosabban egy cím, ahová elmehetett. Kiyomi azt mondta, együtt menjenek, Eren azonban nem akart lányra várni. Nem is várni, egyáltalán nem akarta, hogy a lány elkísérje. Kruger valamiért nem vitte magával, és ennek bizonyára oka volt. Olyan helyre kellett mennie, hogy nem akarta kockára tenni Kiyomi életét.
A sajátodat bezzeg zokszó nélkül vásárra vitted… – Kruger túl sok mindent köszönhetett neki; szó szerint az életét. Mert ha Eren Kruger testében pihent, akkor Krugernek Eren testében kellett lennie, ha túlélte a balesetet. Ha a lélekcsere idejében megtörtént, akkor Kruger…

– Sajnálom, Kiyomi – mormolta a dzsekijébe bújva. – Ki kell derítenem… Nélküled.

Taxit fogott, Kiyomi pénzét használta. Bűntudat nyilallt belé, miközben a motor felbőgött, a taxis meg – egy fiatal, vörösesbarna hajú lány – csacsogva nekilátott, hogy a kérdéses címre vigye. Kiyomi nem ezt érdemelte, de nem tehetett mást, nem tehette kockára az életét, ha Kruger is próbálta minél inkább távol tartani a veszélytől.

– Ez lenne az – fékezett le aztán a taxis egy kihalt utcába fordulva. – Biztos, hogy ide akart jönni, uram? – ráncolta a homlokát. – Nekem úgy tűnik, egy lélek sem járt már itt vagy ezer éve.

– Milyen találó – sóhajtott Eren. – Ezer év.

– Aha… – A lány zöld szeme gyanakvóan szűkült össze. – Ez a hely kísérteties.

– Nem éppen a legjobb… – Eren kicsatolta a biztonsági övet. A levélben Zeke és Frieda ezt a címet adta meg. Nem volt félreértés. A ház hatalmas volt, ősrégi és elhagyatott, akárcsak maga a környék. Eren tarkója borsódzott, de valahogy lenyelte a félelmét. – Itt a névjegykártyám – nyújtotta át eközben a taxis a kártyáját. – Állok a szolgálatára, uram. – Eren elvette, csak egy pillantást vetett rá, majd fizetett.

Miután becsukta az ajtót, a taxis – a névjegykártyája alapján Isabel Magnolia – még hosszú percekig időzött a Reiss rezidencia épülete előtt, mielőtt elhajtott volna.

Eren nyelt egyet, majd becsengetett.

– Nincs mitől félnem – mondta magának félhangosan. – Óriások ellen harcoltam, ez csak az emberek világa.

Mikor az ajtót résnyire nyitották, újabb gombócot nyelt le, a borzongás libabőrt csalta a karjára.

– Eren Jaeger? – kérdezte egy vékony, ismerős hang, mire Eren szeme elkerekedett.

– Öhm… Igen.

– Már vártunk. – Az ajtó kinyílt, a túloldalán álló apró, szőke lány pedig rámosolygott. – A nevem Historia Reiss, Frieda Jaeger húga vagyok. – Eren szíve kihagyott egy ütemet, mikor megpillantotta. Mi a… Ez nem lehet!

– Te? – kiáltott fel döbbenten, a lány (ezek szerint Historia) azonban figyelmen kívül hagyta.

– Kérlek, kerülj beljebb – invitálta be elkomolyodva, a mosoly az arcáról eltűnt.

– Te…

Eren beljebb botladozott, semmit sem értett, a szíve pedig szüntelen zakatolt őrült tempóban. Ezer meg ezer kérdés kavargott a fejében, miközben Historia bevezette az elhagyatottnak tűnő kastélyba – mert az épület egykor impozáns lehetett, gyönyörű és gazdagok lakhatták, kirítt a modern stílusú házak közül. Mostanra megváltozott, az évek sötét nyomokat hagytak rajta. A lépcső korlátja elkorhadt, mindent belepett a por.

A lépcső tetején alak ácsorgott – magas, szakállas, szemüveges férfi, Eren apjának, Grishának a szakasztott mása. Mellette csinos, sötét hajú nő, az a bizonyos Frieda Jaeger Kruger fotójáról. A vonások, amik annyira ismerősek voltak, ó, hát persze! Eren, aki semmit sem értett, lassan kezdte megérteni, miért bámulta meg annyira azt a képet… Miért nem tudta, hogy hová tegye Zeke Jaeger feleségét.

Frieda Jaeger Historia Reiss mása volt.

Historia Reiss pedig… A lány, aki ajtót nyitott és bekísérte…

Krista volt.

Megjegyzés: A következő fejezetben haladni fogunk egy kicsit a Levi/Eren szállal, továbbá a jelenben Eren Jaeger megismeri az apja szégyenteljes titkát, és feléled benne a gyanú. Talán a baleset sem csak egy szimpla baleset volt… ;)

Folytatás 2 hét múlva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése