5. fejezet
Az érintés
ereje
Reiner elvesztette az eszét az évek
folyamán, ám a szavában nem lehetett kételkedni; összetört és megroggyant a
vállán cipelt tehertől, de igazat szólt, amikor azt állította, hogy Eren volt
az a fiú, aki bosszút esküdött. Eren látta a szemén, hogy nem hazudott. Ha nem
is látszott valószínűnek, hogy egyszerre legyen a szigeten és a gettóban, akkor
is valahogy ez történt. Emlékek voltak, amik nem történtek meg, de közben mégis
megtörténtek. Reiner testtartása és viselkedése is megváltozott a vallomását
követően – mintha átadott volna a súlyból Erennek, ahogy elmesélte a szigeten
történteket. Bőbeszédűbb lett, józanabb.
Eren az állítólagos barátainak
nevét ízlelgette.
– Mikasa Ackerman és Armin Arlert.
Olyanok lehettek számomra, mint Galliard és Pieck.
– Valami olyasmi – bólintott
Reiner. Megdörzsölte a szemét, majd felsóhajtott. – Nem értem, hogy lehetséges,
de az egyik percben biztos vagyok benne, hogy te vagy az, a következőben
viszont…
– Valaki mást látsz helyettem –
fejezte be Eren. – A meg nem történt emlékek. Valamiért ugyanaz történik veled
is, mint velem. – Ahogy Reiner felelevenítette a múltjának azt a részét, amiben
kevésbé volt biztos, hogy valóban úgy alakult, ahogyan, úgy ő is elmesélte az
álmait és az érzéseit.
– Mondd, Eren – kérdezte aztán
Reiner –, te hiszel a második esélyben?
– A múlt vétkei jóvátehetőek,
Reiner, csak nem úgy, ahogy Marley akarja.
– Tehát… te nem hiszel abban, hogy
helyes, amit teszünk?
– Reiner, figyelj… Én nem… Én nem
vagyok áruló…
– Tudtam… – Hiába kérte meg, Reiner
nem figyelt rá. A szeme tágra nyílt, és döbbenten suttogott maga elé. – Tudtam,
hogy egyformák vagyunk. Tudtam, hogy benned megbízhatok. Az anyám, a nagynéném…
A nagybátyám… Mindenki… Körülöttem
egyszerűen mindenki…
– Örül, amiért Gabi fogja átvenni a
helyedet. Tudom.
– Te tényleg mindent tudsz, igaz?
– Csak összeraktam egyet meg kettőt
– rántotta meg a vállát. – Többet én sem tudok. Azt szeretnéd, hogy Falco jobb
legyen… Nem akarod feláldozni Gabit. Nem akarod neki ugyanezt a sorsot, igaz?
Én megértelek, Reiner. Ha a helyedben lennék… Ha nekem is volna valakim, egy
kistestvér vagy unokatestvér, én sem tenném. Én is azt tenném, amit te:
küzdenék azért, hogy életben tarthassam. De azt se felejtsd el, hogy Gabi
nagyon makacs, és ezen csak ront a tény, hogy téged szeret a legjobban a
világon. Nagyon ragaszkodik hozzád, nem adja olyan könnyen a helyét.
– Akkor beszélj Falcóval! – tört ki
Reinerból. – Győzd meg, hogy akkor is folytassa, ha úgy tűnik, lehetetlen, hogy
ő örökli át! Semmi sem késő! Tudod jól, hogy én is… pont olyan voltam, mint
Falco! És most nézz rám! Én vagyok a rettegett Páncélos Óriás! Paradis szigetén
az emberek sikoltozva menekültek előlem! Mikasa pengéje is kettétört a
páncélomon! Nem tudtak minket megállítani, pedig egykor mindenki azt hitte, hogy
csak egy kis senki vagyok!
– Rendben. – Inkább beleegyezett,
mielőtt Reiner még jobban elragadtatja magát. Bár többször elcsendesedett a
beszélgetésük, hogy hallgatózhassanak, Eren nem volt benne teljesen biztos,
hogy Karina Braun csak annyiban hagyja, hogy az egy szem fiacskája az áruló
Grisha Jaeger fiával beszélget a legnagyobb titokban. Még akkor sem, ha azt
mondták, közös feladatot kaptak a közelgő fesztivál miatt. – Ha ezt szeretnéd,
akkor beszélek vele. Nem hiszem, hogy meg tudom győzni, de hátha…
– Hátha. – Reiner reménykedő arcot
vágott. – Az én Gabim… Nem hagyhatom, hogy baja essen…
– Ez teljesen természetes, Reiner.
Minden rendben lesz.
Hangosan ezt mondta, magában
viszont egészen másra gondolt:
Üres
szavak, hiszen az élet bármennyire is gyönyörű, éppen annyira kegyetlen is…
Mikasára és Arminra gondolt, akikre
nem emlékezhetett. Reiner leírásai alapján megpróbálta elképzelni, hogyan
nézhetnek ki: a szigeten élő utolsó, félvér keleti és egy szőke, elsőre
esetlennek tűnő fiú, aki hihetetlen magas intelligenciával rendelkezik…
Szórakozott, meleg mosoly ült ki az ajkára.
Szeretnék
veletek találkozni. Újra.
Megdörzsölte az arcát, aztán
hatalmasat sóhajtott: eljött a búcsú pillanata, nem tartóztathatta fel tovább
Reinert anélkül, hogy bajba ne keverné. Egyikük sem kockáztatott, így is, mikor
Reiner kitárta a szobája ajtaját, majdnem belebotlottak Karinába. Az asszony
akkor lopakodhatott az ajtó közelébe, mert látszott rajta, hogy semmit sem
hallott és emiatt bosszankodott.
– Kikísérem Erent, anya.
– Örülök, hogy láthattalak – mondta
erre udvariasan. Eren korábbi mosolya vesztett az őszinteségéből, de nem tűnt
el teljesen. A kedvesség álcája mindkettőjük arcán és viselkedésén megmaradt,
és ez épp elég volt ahhoz, hogy látszólag meglegyenek egymás társaságában. Hogy
valójában utálták egymást, az nem számított. Marley előtt mindig is a látszatot
tartották a legfontosabbnak.
– Szintúgy, Karina néni.
– Add át üdvözletemet a
családodnak.
– Úgy lesz, köszönjük.
Reiner kikísérte, majd a füléhez
hajolt.
– Bízom benned, Eren, ugye tudod?
– Én is bízom benned, Reiner. –
Eren a kezét nyújtotta. Halkan beszélt, odakint kétszer annyira átgondolta a
szavait, mint Reiner szobájában. – De egyet még muszáj kérdeznem, ne haragudj.
Azért főleg, hogy pont itt kerítek rá sort.
Reiner megfeszült, de azért
bólintott.
– Amit csak szeretnél.
– Ez az utolsó kérdésem –
figyelmeztette Eren. – Többet tényleg nem fogok.
– Kérdezz.
– Azt mondtad, hogy két arc rémlik,
emlékszel?
Ez
valami olyasmi lehet, amiről szándékosan nem beszélt. Reiner
arca megnyúlt, látszott rajta, hogy kellemetlen témát érintett a kérdés.
Ingoványos terep ide vagy oda, emellett az is látszott, hogy nem fogja
megtagadni Erentől a választ. Amit csak
szeretnél, súgta a kishang, hát én
ezt szeretném most a leginkább tudni, Reiner.
– Ezt a fiút nem fogod megismerni
az álmaidból. Legalábbis nem úgy, ahogy most gondolsz rá.
Eren összeráncolta a homlokát.
– Miért? Ki ő?
– Én magam sem tudom pontosan. –
Reiner a tarkóját vakarta. – A végsőkig valaki egészen másnak hittem, aztán…
ráébredtem, hogy tévedtem. Mindannyian egyszerre jöttünk rá. Ezek a
legtitkosabb információk, ugye tisztában vagy vele?
– Csak egy név kell, semmi más.
Esküszöm, hogy semmit sem fogok kérdezni!
– Csak egy név, huh? – Reiner elhúzta
a száját, majd lopva körbenézett. Néhányan járták az utcákat, egy-egy kisgyerek
szaladgált arra felé, karjukon a csillaggal, látszólag boldogan. Hogy lennének
boldogak egy ilyen világban? Nevetséges.
– Egykor Dirknek hívták. Aztán valamiért új nevet kapott, ahogyan a többi
testvére is. Eli, de rá nem emlékezhetsz. Így
nem.
– Akkor hogyan? – Eren mohón kapott
az információ után. – Eli? Dirk? Hogy érted? Miért kellett új nevet kapniuk?
– Hogy életben maradhassanak –
magyarázta Reiner. – A Reiss család… Vagyis valójában a Fritz család…
– Tudom, hogy a királyi család
tagjai nevet változtattak, de…
– Ismét erre kényszerültek – vágott
a szavába. – Frieda Reiss apja felcsinálta a cselédet. A balkézről született
gyermeknek a Historia Reiss nevet adták, később azonban Krista Lenzként
csatlakozott a száznegyedik kiképzőegységhez. Ő a legfiatalabb… Azt hitték,
megszabadulhatnak tőle. Ezeket onnan tudom, mert ismertem őt. Abban az évben,
amikor megkezdtük a küldetésünket, történtek bizonyos dolgok. Mindannyian nevet változtattak,
valamennyi gyermek. Frieda öccse, Dirk Reiss akkor tizennégy éves volt.
Eren nyelt egyet. Lassan, alaposan
átgondolva ismételte meg:
– Dirk Reiss?
– Vagy Eli Lenz – rántotta meg a
vállát Reiner –, ha úgy jobban tetszik.
– De…
– Többet nem mondhatok. Te is
megígérted, hogy nem kérdezel.
– Reiner…
– Menj, Eren. – Reiner hátrébb
lépett, felkészült rá, hogy becsukja az ajtót. – Így is túl sokat mondtam, mint
amennyit terveztem. Jobb, ha most elbúcsúzunk egymástól. – Amint ezt kimondta,
a konyhából hallatszott, amint Karina aggódva kérdezi, hogy minden rendben-e.
Reiner összepréselte az ajkait, majd sietve megveregette Eren vállát. – Később
látjuk egymást – mondta, aztán meg sem várva, hogy Eren elköszönjön, az arcába
vágta az ajtót.
A
modora lehengerlő, mint mindig. Eren mélyet
sóhajtott. Abban igaza van, hogy nem
szabad felhívunk magunkra a figyelmet. Óvatosnak kell lennem, amíg kitalálom,
hogy mi folyik itt. Valahogy rá kell jönnöm, hogyan látom ezeket az emlékeket…
Hogy egyáltalán miért látom őket. Mi az, ami tényleg megtörtént, mi az, ami
nem. Vagy ami nem történt meg, az valójában mikor történt meg.
A fejfájása egyszerűen nem akart
csillapodni. Ezen a legkevésbé sem csodálkozott, túl sok gondolat, emlék
gyötörte, a félelem pedig szinte beleitta magát a csontjaiba.
El
kell mondanom Piecknek is, jutott végül elhatározásra. Ő mindig is jobban értett az
összefüggésekhez. Van egy elméletem, de… Ő segít rájönni, hogy igazam van-e
vagy sem.
Könnyebb volt másra hárítani a
felelősséget: igazából azt várta a lánytól, hogy egyetértsen vele. Biztos volt benne, hogy igaza van, de
nem akarta maga kimondani. A gondolat megrémisztette, gombóc költözött a
torkába, s a keze lassan ökölbe szorult; a combjához szorította, és újból
felsóhajtott. A sóhajtással megnyugtatta magát, ám így is maradt még benne
annyi feszültség, hogy a gyomra görcsbe ránduljon. A lába magától vitte
valamerre, azt sem tudta, hogy merre. Nem haza. Nem tudott hazamenni és úgy
viselkedni, mintha minden tökéletes lett volna, osztozni a nagyszülei
boldogságában és fájdalmában, és közben olyasmiben hinni, amiben soha nem is
hitt igazán.
Karján a csillag a földbe akarta
rántani, hirtelen annyira nehéznek érezte. A saját sorsát is nehéznek érezte,
ahogy fáradtnak, összezavarodva járta az utcákat. Hallgatta a gondtalanul
nevetgélő kisgyermekeket, s arra gondolt, hogy ő maga nem mondhatta el. A
legkorábbi emlékei már a kiképzéshez kapcsolódtak, ahol nem móka és kacagás
fogadta, hanem tömény fájdalom. Az évek alatt, míg a jelöltből harcos lett,
kemény leckét kapott. Megalázták, eltiporták. Mindenáron belévésték, hogy nem
jobb annál a szörnyetegnél, amivé lenni fog – hiszen mindannyian démonok voltak
a maguk módján, nem különbek a felmenőiktől, nem különbek azoktól, akik a
szigetre menekültek, s még kevésbé sem különbek azoktól, akik eszüket vesztett
óriásokként kóboroltak a falakon túl. A családjaik, azok, akik az internáló
táborokban sínylődtek, bezzeg másképp vélekedtek. Ők árulókat láttak azokban,
akik Paradis szigetére vonultak egykor Karl Fritzzel. Magukat különböknek
vélték a szigeti démonoktól, és a múltról nagyon ritkán beszéltek. „A múlt vétkei”, csak így emlegették
azokat az éveket, amiknek árát Eldia most fizette meg.
Én
semmiről sem tehetek. Eren megállt. Szúrt a szíve, és
ahogy a mellkasához húzta a kezét, a fájdalom mintha burjánzó növényként
terjedt volna szét a testében. Én
semmiről sem tehetek, gondolta, mégis
keresik a lehetőséget, hogy mikor láncolhatnak ki, ahogyan az eddigi
hordozókkal tették.
Az apja arcát látta maga előtt, a
rettegést, ami falfehérre festette, a könnyeket, a kétségbeesést. A karok
kinyúltak érte, és aztán Grisha Jaeger eggyé vált a semmivel. Semmi nem maradt
belőle, csak az egyik karja és a szemüvege, ami akkor esett le róla, amikor
megragadták, hogy felfalják.
Nem
akarom így végezni. Nem akarom, hogy a családom miattam szenvedjen, de ezt az
életet sem akarom. Bagoly lehet, hogy az ellenséget
támogatta, valamiben azonban igaza volt: bármit is takart az a küldetés, amit
említett, be kellett fejezni. Egy véget nem érő rémálomban éltek lassan száz
éve, eljött a pillanat, amikor nem ülhettek tétlenül. Ha emiatt lázadó leszek, akkor az leszek. Nem élhetek így tovább. Ez
nem élet.
– Szabadság… – suttogta maga elé. –
Szabad akarok lenni.
A messzi távolban mintha azt a
lányt látta volna, akivel összeütközött a minap. Egy pillanatra elgondolkodott,
hogy hívják, majd az eszébe villant a neve: Florian.
Nem foglalkozott vele. Intett egyet, aztán a hajába túrt. Megőrülök, gondolta. Most már
biztosan.
Ismét anélkül indult meg, hogy
tudta volna, merre megy. A lába vitte előre, és amikor hirtelen, minden előjel
nélkül dörrent egyet az égbolt, majd azt követően szemerkélni kezdett az eső,
hogy aztán erősen rázendítsen, nem szaporázta meg a lépteit. Elérte az útkereszteződést,
és ha balra fordult volna, abba az utcába érkezett volna, ahol Pieck élt az
édesapjával. Megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy akár egyetlen pillanat
erejéig láthassa a lányt, s nemcsak azért, hogy kifaggassa, mi a véleménye az
elméleteiről. Nem Pieck kimagasló intelligenciájára volt szüksége, hanem a
barátságára. Az érzésre, hogy mellette áll, hogy bármikor számíthat rá. A lány kellett neki.
– Pontosan így lehet tüdőgyulladást
kapni.
A hang a háta mögül érkezett,
váratlanul érte. Megpördült, összezavarodva, kalapáló szívvel – mert a hang… az
a hang túl ismerősen csengett –, és
egy alacsony, sötét hajú férfival találta magát szembe. Ugyanaz a férfi volt,
akibe legutóbb beleütközött. Ezúttal összekapcsolódott a tekintetük; a férfi
szeme elsőre teljesen szürkének tűnt, ám ha jobban megnézte magának az ember,
akkor láthatta a szürkeség mögött rejlő kéket. Különös fény ült benne, valami,
amit Eren sehová sem tudott tenni.
– Szerencsés vagyok – adott hangot
a véleményének –, engem mostanáig elkerült. – Ez persze nem volt teljesen igaz.
Azóta kerülte el, amióta harcos lett, azelőtt ő is megbetegedett, ahogyan az
átlagemberek. Halványan derengett, hogy kiskorában annyira beteg lett, hogy
Zeke éjjeleket virrasztott az ágya mellett, hallgatva a lélegzését.
Szerencsésnek mondhatták magukat, amiért az orvos szó szerint háznál volt – a
nagyapjuk mindent megtett, hogy mihamarabb felépülhessen.
A zuhogó esőben nem számított, ha
újra megfázik; ő maga volt a Támadó Óriás,
nem halhatott meg akárhogyan. Az idő rabjaként néha azt kívánta, bárcsak mégis…
Bárcsak elvihetné egy kis eső.
De
akkor minden újra meg újra meg fog ismétlődni, suttogta
a kishang a fülébe. Az összes eddigi
hiba. A kör sosem ér véget, mindig újra fog kezdődni. Ez csak Bagoly
lehetett, az ő szavai. Olyasmikre emlékeztette Erent, amikre ő maga sem
emlékezett. Ugyanúgy állt, ahogyan egykor Eren, és ugyanazt kérdezte, amit ő
is: „Vajon kinek az emlékei ezek?”.
A férfira nézett, akit hozzá
hasonlóan nem zavart az eső; a pillantásától végigszaladt a hideg a gerince
mentén. Megérintette a karján a szalagot, az ujjai elidőztek a csillagon. Ezt
maga sem értette, miért tette, de az ismeretlen férfi végigkövette a
tekintetével az óvatos mozdulatot. Nem lépett felé közelebb, ám úgy vizslatta,
mintha… Méregetne? Eren az ajkába
harapott, ismét megborzongott.
– Ismerem magát, uram? – Zeke
udvariasságra nevelte, ezért szólalt meg. A legkevésbé sem volt kedve
beszélgetni, de a férfi… valamiért vonzotta. Egyszerűen arra kényszerítette,
hogy megtörje a csendet és továbbra se foglalkozzon azzal, hogy szakadó esőben
állnak. Az utcán egy lélek sem járt már rajtuk kívül, és innen könnyedén Pieck
utcájába kanyarodhatott volna, hogy találkozzon a lánnyal. Másra sem vágyott…
azon kívül, hogy a férfihoz szóljon.
Tágra nyílt a szeme, amikor a férfi
megtette felé az első lépést, majd az azt követőket. A végén annyira közel
kerültek egymáshoz, hogy Eren csodálkozva fedezte fel a köztük levő
magasságkülönbséget. A férfi idősebb volt nála, látszott a szemén, de
egyáltalán nem lehetett öregnek nevezni. Legfeljebb a harmincas éveiben
járhatott, ám Eren azon sem lepődött volna meg, ha később kiderült volna, hogy
sokkal fiatalabb.
De nem a tekintetét találta
furcsának, hanem…
Eren szeme elkerekedett, ahogy
rádöbbent, mivel vonta magára ennyire a figyelmét.
Levette
a karszalagját!
Ott, ahol a megkülönböztető
csillagnak lennie kellett volna, semmi sem volt. A férfi úgy állt Liberióban,
mintha hozzájuk tartozott volna, a karszalag azonban hiányzott a testéről,
ráadásul nem is öltözött úgy, mint aki marleyi lenne.
Mi
a franc folyik itt?! Ki ez az alak?!
És ekkor a férfi újból megszólalt.
– Sétáljunk egyet, Eren.
Eren ajkai elnyíltak, ahogy
tudatosult benne: a rejtélyes férfi ismerte a nevét. És nemcsak ismerte, hanem
sétára invitálta. A karját nyújtotta felé, szándékosan azt, amin a csillagnak
kellett volna lennie, és közben komolyan, mosolytalan arccal nézte. A tekintete
szokatlan volt, egészen kifürkészhetetlen.
– Maga…
– Sétáljunk egyet, Eren. – Különös hangsúllyal ejtette a
nevét, Eren teljesen beleborzongott. Tudta, hogy kiáltania kellene, akár
támadni, mert a férfi… a férfi nem lehetett más, mint egy Frieda Reiss emberei
közül… ki más lehetett volna? Ellenség,
csakis ellenség! Ellenség, ellenség, ellenség! A belső hang figyelmeztetően
sikoltott az elméjében, ő azonban nem hallgatott rá. – Mikasa és Armin miatt.
Ha meg akarod őket menteni, akkor sétáljunk egyet. – A férfi a karját
nyújtotta, ő pedig lassan ugyan, ám kellő határozottsággal elfogadta azt. A két
ismerős név lüktetve ismétlődött, újra meg újra kimondta magában. Mikasa.
Armin. Mikasa és Armin. Ugyanaz, amit Bagoly mondott. Ez az ember… nem lehetett
Bagoly, de ugyanazt mondta, amit Bagoly mondott Grisha Jaegernek.
Ennyi
volna? Így válik valaki árulóvá? Grisha is így vált? Az
apjára gondolva gombóc nőtt a torkában. Meglátta
a jelet Grice vállán, és… jelentenie kellett volna, ő viszont hallgatott. Ha
most nem cselekszem… Ha nem támadok rá, akkor olyanná válok, mint Grisha? Ez
volt a legnagyobb félelme. Nem akart olyan lenni, a legkevésbé sem, mégis
hasonlítottak egymásra. Zeke is egy kicsit, bár… ő mindenkinél jobban
tiltakozott, hogy olyan legyen.
A férfi szája szélét halvány mosoly
ülte meg.
– Bölcs döntés, Eren – mondta. –
Gyere velem.
Úgy tett.
Bármennyire is szeretett volna
kérdezni, egy hang sem jött ki a torkán. A döbbenet mindenét megbénította,
csodálta, hogy egyáltalán mozgásra tudta bírni a lábát. Ha a férfi nem fogta
volna a karjánál, valószínűleg egy helyben maradt volna. De a férfi szelíd
erővel húzta maga után, késztette,
hogy mozduljon, kövesse és figyeljen rá. Egyszerűen a puszta lényével vonta
magára a figyelmét. Eren azon kapta magát, hogy nem tudta levenni róla a
tekintetét. Csak bámulta megigézve, összezavarodva és kalapáló szívvel, és
semmit sem értett… és közben a félelem – hogy ezzel mindent tönkretett, pedig
Zeke a lelkére kötötte, hogy óvatos legyen – lassan végigkúszott a testén.
– Erre – mutatta. – Erre gyere.
Arra mentek, amerre a férfi akarta.
Arra, szótlanul, továbbra is az esőben, dideregve. Meg akarta kérdezni, hogy
hova, meg akarta tudakolni a nevét, a célját, azt, hogy hogy sikerült
beférkőznie a gettóban élők közé, de… A férfi a köpeny alatt egy furcsa
szerkezetet viselt, Eren még sosem látott ahhoz foghatót.
Ez
lenne az a bizonyos felszerelés? Reiner, Bertolt
és Reiner részletesen beszámolt a háromdimenziós manőverfelszerelésről,
amelynek segítségével a falakon belüliek könnyedén végezni tudtak az
óriásokkal. Bertolt, aki sokkal ügyesebben bánt a papírral és a ceruzával, még
rajzot is készített. Valami ilyesmi volt…
Ha jól emlékszem, pont ilyen volt. A működése pedig…
A férfi megállt.
Titkos
lépcső?
– Erre – mondta. – Most le kell
mennünk, Eren.
– De… – Eren végre megtörte a
csendet. A hangja rekedten és erőtlenül szólt. Nem a félelem karcolta meg,
hanem valami más, a bizonytalanság. A férfi érintése gyengéd volt, de erős,
bátorító, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő. A tekintete teljesen kékbe
hajlott, pedig inkább látszott szürkének, s azt üzente, hogy „Engedelmeskedj, különben teszek róla, hogy
azt tedd, amit akarok.” Eren összeszűkítette a szemét. – Ha megteszed –
mormolta –, akkor átalakulok. – És akkor
neked véged, te rohadék.
– Ha megteszed – válaszolt a férfi
nyugodtan –, azzal megszeged a törvényt. Engedély nélkül tilos átváltoznod, jól
sejtem? – Ezzel a lényegre tapintott. – Ráadásul – folytatta – veszélybe
sorolnád az itt élőket. Nemcsak a lázadás gyanúja merülne fel, hanem a
mészárlásé is. Azok az emberek – mutatott felfelé –, ha átváltozol, mind
meghalnak.
– Ki vagy te?
– Nem emlékszel rám?
– Nem ismerlek – jelentette ki, de
a hangjába bizonytalanság kúszott. Nem
ismerlek, mondta a szájával, de mégis
ismerlek, tette hozzá az elméje. Abból
a múltból, amire nem emlékezhetek, mert megtörtént. Látta maga előtt a
férfi arcát, az elmaradhatatlan, fehér nyakkendőt, a zöld köpenyt… A
szárnyakat… A Szabadság Szárnyait.
Látta őt maga előtt, úgy, mintha mindig is ismerte volna, a neve pedig…
– Nem ismersz, igaz? – Levi
hadnagy, aki egy volt az Ackermanokból, rávillantotta kék tekintetét. Levi
hadnagy, aki kis híján végzett Zeke-kel, és akit Zeke soha többé nem kívánt
látni, itt volt Liberióban. Eren előtt állt, és a mosolya egészen önelégültnek
látszott. – Az jó, Eren – mondta –, mert én magam sem ismerlek. Én semmire sem emlékszem, mert nem
emlékezhetek, nem igaz?
Eren nyelt egyet.
– Tudom, ki vagy – suttogta. – Levi
A…
– Ssss. – Levi az ajka elé emelte
az ujját. Tényleg ő volt az. – Gyere velem. – A lépcsők felé intett. – Te mész
le elsőnek, Eren.
Eren összeszorította a fogát.
Rohadék.
Bármennyire is nem szeretett volna
előremenni, kénytelen volt. Levi hadnagy nem alkalmazott nyers erőszakot, de
Eren nem kételkedett benne, hogy megtette volna, ha szükségesnek bizonyult
volna.
A lépcsősor le a pincébe, egy
faajtóig vezetett, a kulcsot a zárban már a férfi forgatta el. Az ajtó reccsent
egyet, ahogy kinyílt, Levi pedig anélkül lépte át a küszöböt, hogy hátranézett
volna.
– Itt is vagyunk – közölte a
nyilvánvalót. – Kerülj beljebb, már vártak rád.
– Rám? Kik? – Armin? Mikasa? Ti vagytok azok?
Gombóccal – reménnyel – a torkában követte a férfit, és mindaddig nem mert
körbenézni, amíg be nem húzta maga mögött az ajtót.
A pince rejtett szobája nem volt
túl nagy, két szék és egy lámpa, utóbbi fénye halványan pislákolt. Armin? Mikasa? Mind a két szék foglalt
volt, egy fiú és egy lány ült, nagyjából Erennel egykorúak – a korkülönbség
csak néhány év lehetett. Eren az ismerős vagy ismeretlen arcokat nézte, és nem
tudott mit mondani, még a lélegzete is elakadt a döbbenettől.
A lány előrehajolt ültében,
könyökével a térdére támaszkodott. Nem olyan volt, amilyennek Eren elképzelte.
Sem Arminra, sem Mikasára nem emlékezett – vagy legalábbis mindeddig nem
villant be olyan tisztán az arcuk, mint ahogy Levi hadnagyét látta –, de nem ilyen
képet alkotott róluk.
Azért,
mert nem is ők azok, fejtette meg lassan, ahogy
végigmérte őket. A lány haja a válla fölé ért, szőke volt és egyenes –
Mikasának hitte, de nem lehetett Mikasa –, míg a fiúé, akire Arminként gondolt,
pont az ellentéte: kusza, rövidre nyírt és koromfekete. Nem ők azok. Eren most már biztos volt benne. De ha nem ők, akkor meg kik?
– Nem ismersz meg minket, igaz,
Eren? – A lány törte meg a csendet, a hangja vontatott volt. Eren ritkán érzett
ellenszenvet valaki iránt, ám most megtörtént. A lány puszta tartása, a gúnyos
mosolya, mindene irritálta. – Hát persze, hogy nem ismersz minket. Nem is
ismerhetsz. – A fiút ellenben szimpatikusabbnak találta. Ő, ha volt bármi
problémája is vele, nem mutatta ki, sőt mintha nem tetszett volna neki, hogy a
lány ennyire ellenséges. Ennek Levi hadnagy sem örült. Eren hátrasandított a
válla fölött, amikor ciccenő hangot hallott, de már csak azt látta, hogy a
férfi elhúzta a száját.
– Eren Jaeger? – A fiú kedvesen
kérdezte. – Te vagy az, igaz?
– Ha már őfelsége parancsára
idehoztam… – morogta Levi. – Eren Jaeger az – állította biztosan. – Ki más
lehetne?
– Akár egy másik harcos is. – A
lány még mindig ellenségesen tanulmányozta. – De megbízunk önben, hadnagy. Szép
munka volt, most már elmehet.
Levi megemelte a szemöldökét.
– Abel, kérlek! – szólt rá a lányra a fiú. Ezek szerint Abelre, állapította meg Eren. – Levi
hadnagy nem a kutyánk.
– Miért nem? A nagybátyja is az
volt apának.
– Az a nagybátyám volt, kölyök –
felelte erre Levi. – Én senkinek sem vagyok a kutyája. Remélem, ezzel nem
törtem össze az álmait a hercegnőnek. Nem venném a lelkemre, ha miattam nem
tudna éjjelente aludni.
A fiú elmosolyodott.
– Biztosíthatom, hogy a húgom túl
fogja élni – mondta –, és mindenképpen bocsánatot fog kérni a viselkedéséért.
Ezt senkitől sem tolerálom, még a saját testvéremtől sem. Szégyelld magad,
Abel! Ha ez Frieda fülébe jut…
– Frieda csont és bőr – vágta rá
Abel. – Semmit sem tud már tenni. Ide sem tudott eljönni, ezért mi jöttünk
helyette. Mi visszük vásárra a bőrünket, pedig közülünk fogja valaki átörökölni
az erőt! Elegem van, hogy állandóan az utasításait kell követnünk, és most
nyugodtan mondd azt, hogy nincs igazam, Dirk,
úgyis mindig ezt teszed!
Eren szeme tágra nyílt.
DIRK?!
A fiú – Dirk Reiss, ki más? – látta
a szemében a felismerést. A szája szegletébe mosoly költözött, és ahogy
felállt, a kezét nyújtotta Eren felé. Hasonlítanánk?
Egyformák lennénk? Miért ő lépett a helyembe? Hol marad Mikasa és Armin? Csalódottságot
érzett, amiért Levi nem hozzájuk vezette, hanem a Reiss család két tagjához –
azokhoz, akiknek Zeke-hez hasonlóan királyi vér csörgedezett az ereikben. Zeke távoli rokonai – gondolta. Bizonyára megfigyeltek minket, de… akkor azt
is tudják, hogy Zeke mindenben támogat. Miért nem őt rángatták ide? Miért
akarnak minket teljesen tönkretenni?
És ekkor Dirk Reiss megszólalt – ám
egyáltalán nem azt mondta, amire Eren számított.
– Tudod, Eren, nagyon hasonlítasz
édesanyádra.
– Nahát, tényleg – reagált gyorsan
Abel is, s ingerülten Erenre villantotta a tekintetét, hogy alaposan
megnézhesse. – Pedig azt hittem, Grisha fiatalabb változatával fogok
találkozni. Nem szeretem beismerni, hogy tévedtem, úgyhogy ez is a te hibád,
Eren Jaeger. – Eren azonban nem tudott mit mondani. Egyetlen szó lüktetett az
elméjében, és ahogy viszonozta Dirk Reiss pillantását, tudta, hogy a fiú is
ugyanarra gondol: az édesanyjára. Az
anyjára, akire nem emlékezett, de akire mindig is sejtette, hogy hasonlít.
Megszédült és megingott. Legszívesebben térdre rogyott volna, ám nem akart
nevetség tárgyává válni, márpedig Abel Reiss csak erre várt, hogy egy jóízűt
nevethessen és kigúnyolhassa.
– A-az a-anyámra?
A torkát kaparni kezdte valami, az
arcából kiszaladt a vér.
Hol?
Hogyan? Miért?
Dirk Reiss pontosan értette a
kétségbeesését. A testvére rosszalló hördülését mellőzve közelebb lépett, s még
mindig nem vonta vissza kinyújtott jobbját. Egyértelműen ideiglenes
fegyverszünetet óhajtott kötni – vagy akár annál többet is –, és egészen addig
nem tágított, amíg Eren ujjai lassan az övéibe nem fonódtak. Akkor vigyorrá
szélesedett a mosolya, és hatalmas örömmel szorította meg Eren kezét.
– Az óceán túloldaláról – mondta
halkan – mindannyiótokat az ellenségemnek hittem. Gyűlöltem azokat, akiket
azért küldtetek, hogy öljék meg a nővéremet. – Bertoltot, Reinert és Annie-t, súgta a hang Eren fülébe, miközben
képek villantak az elméjébe. Furcsa, megmagyarázhatatlan képek, emlékek. Mintha
Dirk érintése hatott volna rá így. Próbálta figyelmen kívül hagyni őket, ezért
tovább töprengett. Gyerünk… Bertolt,
Reiner, Annie… aztán persze a többieket, a bátyámat, Zeke-et, aki egy egész
falut tervezett kiirtani, és nem törődött az ártatlan asszonyokkal és
gyermekeikkel. Senki sem érdekelte őt, csak a küldetés. Mindig a küldetés
lebegett a szemünk előtt. És úgy tűnt, ezzel Dirk Reiss is tisztában volt.
Dirk Reiss, vagy… ahogy Reiner nevezte: Eli Lenz. Ő lépett Eren helyébe.
Eren idegesen nyelt egyet, ahogy
erre gondolt. Az emlékek lassan eltűntek a szeme elől.
Mikasa
és Armin az ő barátai… De vajon… érdeklem őket? Rólam mit gondolnak?
Dirk arcát tanulmányozta, miközben
elhessegette Abel dühös ciccenését. Dirk valószínűleg ezredszer is megbánta
már, amiért magával hozta a küldetésére: Abel Reiss tipikusan olyan ember volt,
akinek nehezen lehetett parancsolni, és aki Gabihoz hasonlóan
megállíthatatlannak tűnt, ha az óriáserő megszerzése forgott kockán. Frieda
Reissnek Zeke-hez hasonlóan egy éve maradt hátra, ami azt jelentette, hogy
hamarosan át fogja adni az Alapító Óriás erejét. Vagy nem volt még
kiválasztottja, mint Zeke-nek Colt, vagy volt, de Abel reménykedett benne, hogy
meggondolja magát.
Bárki
is kaparintja meg, nem érdekel – gondolta Eren –,
csak ne ez az idegesítő liba legyen.
Dirk ekkor odavonta magához.
Majdnem megbotlott a kivitelezés következtében, hirtelen mozdulat kiszakította
a merengésből és visszarángatta a jelenbe. Levi hadnagy furcsa hangot hallatott
– gúnyos nevetés elfojtása lehetett –, Abel Reiss pedig meg sem próbálta
titkolni, mennyire jól szórakozott a jeleneten. Felkacagott és megtörölte a
szemét; még a könnye is kicsordult.
– Gyűlöltem a Jaeger családot, mert
a nővérem olyasmikre is emlékezett, amik nem történtek meg – folytatta eközben
Dirk. Eren füléhez hajolt, a hangja alig volt több rekedtes suttogásnál. Eren
érezte a forró leheletét, ahogy a bőrét cirógatta, és azt is, hogy maga a keze
mennyire érdes. Nem egy úrfi keze volt, hanem egy olyasvalakié, aki egész
életében küzdött valamiért. Ezt valószínűleg annak köszönhette, hogy beállt a
Felderítő Egységbe; az évek, amíg katonává képezték, kemény nyomot hagytak
rajta. – Elmesélte, hogy valamikor, egy másik időben az apád eljött hozzánk,
Eren. Te is emlékszel erre, ugye? Az apád arra kérte a nővéremet, Frieda
Reisst, hogy szabadítsa fel az emberiséget. Hogy végezzen az óriásokkal,
mielőtt a felesége és a gyermekei, mielőtt mindenki ezen a világon odaveszne.
Igen,
emlékszem.
Hangosan semmit sem mondott,
megrémisztette a valóság. Dirk nem neheztelt rá amiatt, hogy nem válaszolt a
kérdésére, ő ezt is megértette. Túl megértőnek tűnt Eren szemében. Túl
megértőnek és túl tökéletesnek.
Ez
csapda! – állt fel a szőr a tarkóján. Jeges
borzongás remegtette meg a testét, és a feszültség pontról pontra nőtt benne
tovább. Az ajkába harapott, a tekintete ide-oda cikázott, menekülőösvényt
keresve, de természetesen semmit sem talált. Hogy is találhatott volna, a
szigetbeli szörnyetegek mindent gondosan elrendeztek! Fölöttük ártatlan
eldiaiak éltek, nagycsaládosok, az ablakokból megannyi gyermek kukucskált ki.
Eren nem változhatott át, akkor sem, ha muszáj lett volna. Ha megteszem, azzal elárulom Marleyt, döbbent rá. Ha megteszem, akkor nekem így is, úgy is
végem van. Megbocsáthatatlan bűnt követek el, hiszen megszegem a feletteseim
szigorú parancsát. A rohadt életbe, ti démonok! Mindenre felkészültetek!
– De aztán átszeltem az óceánt. –
Dirk hangja lassan érte el a fülét, pedig közvetlenül abba súgta bele a
szavakat halkan, mintegy mormolva azokat. – Átszeltem és megdöbbentem. Rájöttem
valamire, amit a húgom még mindig nem akar elhinni: ugyanolyan vagyok, mint te,
Eren. Egyformák vagyunk. Ti abban nőttetek fel, hogy a szigeten élők azok
démonok, pedig ugyanúgy eldiai vér csörgedezik az ereikben, ahogyan nektek is.
Mindannyian a felmenőink vétkei miatt szenvedünk. Semmiben sem különbözünk
egymástól, Eren, és én tudom, hogy ezt te is így látod. Belenézek a szemedbe és
nem kell kérdezősködnöm, egyszerűen tudom, hogy egyformák vagyunk. Ugyanabban
hiszünk, ugyanazért küzdünk. Ugyanazt akarjuk, Eren: szabadok akarunk lenni.
– Azért hozattál ide… – Eren végre
megtalálta a hangját. Nem bátorság költözött vissza belé, hanem sokkal inkább
józanság. Nem húzódott el Dirktől, de senki másra nem koncentrált rajta kívül.
Elfelejtette, hogy társaságuk van, hogy Abel Reiss levegő után kapkodott, amint
úgymond félbeszakította a testvérét, hogy Levi hadnagy érdeklődve előrehajolt –
semmivel sem törődött. – Azért hozattál ide, mert abban reménykedsz, hogy igent
mondok? Hogy azért, mert mindketten szabadok akarunk lenni, hajlandó vagyok
elárulni a családomat?
– Ezt tennéd? – vonta fel a
szemöldökét Dirk. – Elárulnád a családodat? – Mielőtt Eren igennel felelhetett
volna a kérdésre, folytatta: – Melyik családodat árulnád el? Az apádat, aki
maga is belátta, hogy ez a rendszer, amiben ti éltek, nem működhet tovább? A
nagyapádat, aki saját maga árulta el nekem, hogy megbánta, ahogyan az apáddal
viselkedett? Vagy a nagyanyádat, aki éjjelente siratja elveszített gyermekeit?
Vagy a bátyádat, aki téged támogat, éjjel meg a maga démonjaival küzd, amiért
feladta a tulajdon szüleit? Vagy… az édesanyádat?
Az édesanyádat, aki Paradis szigetén él. Az édesanyádat, aki eldiai. Aki
életben van, Eren. Életben van,
érted? Kit árulnál el? Mondd el nekem, Eren! Nekem bármit elmondhatsz, hiszen
egyformák vagyunk. Nincsenek többé titkaink egymás előtt, nem igaz?
– Az anyám… – Eren nehezen merte
megkérdezni, de tudnia kellett ahhoz, hogy meghozza a döntését. Minden egy
döntésen múlt. Olyan döntést kellett hoznia, amit a legkevésbé fog később
megbánni. Erre a gondolatra ismét megfeszült. Hol hallotta már ezeket a
szavakat? A tekintete Levi hadnagyra vándorolt. Megnedvesítette az ajkát, majd
megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Nem jött el az ideje az ostobaságokon
való rágódásnak, cselekednie kellett, gyorsan és helyesen. – Az anyám… tényleg
életben van?
Dirk elmosolyodott.
– Igen – felelte lágyan. – Életben
van és csak rád tud gondolni. Látni akar téged, vissza akar kapni.
– Nem vettek el tőle. – Eren a
fejét rázta. A gondolat felbosszantotta. A francokat vitték el erőszakkal! –
Én… Az anyám velem jöhetett volna. Akkor, amikor elvitték apát. De ő…
– Vajon hányszor hazudtak a képedbe
szemrebbenés nélkül? – mélázott el Abel. – Vajon miféle hazugsággal tömtek az
évek során?
Eren dühösen nézett rá.
– Mégis miről beszélsz?
– Te tényleg ennyire hülye vagy? –
ráncolta a homlokát a lány. – Azt hiszed, hogy az anyád önként mondott le
rólad? Azt hiszed, kimenekítettek, amikor lecsukták apádat? Ennyire hülye
lennél? Mert ha igen, akkor most azonnal tűnjünk innen, Dirk, nem éri meg, hogy
rászánjuk az értékes időnket! Az idő… az kincs.
– Befognád végre? – mordult rá
Eren. – Nem érdekel, hogy miről papolsz.
– És az, hogy én mit mondok, az
érdekel? – kérdezte Dirk szelíden. – Vagy jobb szeretnéd, ha inkább Levi
hadnagy mesélne el mindent?
– Levi hadnagy? – Eren a férfira
sandított, aki azóta állt némán a helyiségben, amióta Dirk és Abel felfedték a
kilétüket. – Miért pont Levi hadnagy?
Dirk összevonta a szemöldökét.
– Erre nem emlékszel?
– Mire nem emlékszem?
– A szeretődre – vetette oda Abel
gúnyosan. – Elfelejtetted? – Ha Dirk nem állta volna el az útját (és persze nem
lett volna lány), Eren biztosan behúzott volna neki egyet, pláne akkor, amikor
meglátta a mosolyát. A lány Levi hadnagy felé fordult. – Hát ez kellemetlen,
hadnagy – mondta –, bár az is lehet, hogy mindketten jobban jártak. Ezt sajnos
nem tudhatom. Valahogy undorítóan jól passzolnak a viselkedésük alapján.
Gusztustalan.
– Abel, most már legyen elég. –
Dirk ekkor sem vesztette el a hidegvérét. – Ha nem tudsz viselkedni, akkor
magunkra is hagyhatsz Erennel, nem gondolod? Biztos vagyok benne, hogy Levi
hadnagy örömmel kísér majd a biztonságos helyünkre.
– Repesek az örömtől – biccentett a
férfi unottan. – Reiss kisasszony, mehetünk?
– Úrnő – javította ki Abel. – Jobban hangzik.
– Majd ha Frieda nincs többé –
szólt utána Dirk. – Addig örülj, ha egyáltalán kisasszonynak neveznek.
Abel fintorgott. Felemelt fejjel
távozott a szobából, Levi hadnagy pedig, miután vetett egy utolsó, mustráló
pillantást Erenre, horkantva követte őt.
A szobára csend telepedett, Abel
távozásával a feszültség is elhagyta őket. Eren fellélegzett, de még mindig
össze volt zavarodva. Semmit sem értett mindabból, amit Abel mondott, és
egyszerűen nem mert Levi hadnagyra nézni, őutána pedig Dirk Reissre sem. Amikor
mégis megtette, a fiú kedves, biztató mosolyával találta magát szembe.
– Bocsáss meg a faragatlan
viselkedéséért. Abel… kicsit forrófejű. Csodálkozom is, hogy nem találjátok a
közös hangot, ő pont olyan ebben, mint te.
– Azt nem mondanám.
– Nem festett le magáról szép
képet, ezt nem tagadom… – Dirk mosolya vesztett az erejéből, ahogy a húgára
gondolt. – De talán később megváltozik róla a véleményed. Ő… Csak adj neki egy
esélyt.
– Miért? – kérdezte Eren fojtottan.
– Azt sem tudom, hogy neked adjak-e!
– Az édesanyád…
– Ne gyere állandóan az anyámmal!
Nem ismerem! Olyan, mintha egy idegen lenne!
– Eren…
– Miért érné meg nekem vásárra
vinnem a bőrömet? Miért kérjem a ti
segítségeteket, mikor ott van a… – Az ajkába harapott, nehogy kiszaladjon a
száján a Tybur család neve, azonban ahogy Dirk arcára nézett, arra jött rá,
hogy a fiú réges-rég tudott mindenről. A jó ég tudja, mióta lehettek
Liberióban! A jó ég tudja, mióta kémkedhettek! Vajon mennyi információt
gyűjtöttek össze? Mit tudnak? Mi az, ami még titok előtt? – Semmi… Jól sejtem? – Eren a hajába túrt,
és amikor Dirk bólintott, idegesen vicsorodott el. – Mindent tudtok, igaz?
Tudtok a…
– Tybur családról? – húzta fel a
szemöldökét Dirk. – Ó, igen. Régóta figyelünk benneteket. Tudjuk, hogy rosszul
vagy az emlékektől… Hogy a bátyád megígérte, hogy segíteni fog, és abban
reménykedik, hogy majd a Tybur család a védelmébe vesz. Vissza akarjátok
szerezni az Alapító Óriást, azaz el akarjátok lopni az erőt a nővéremtől. De ez
nem fog megtörténni. Mindenki jobban jár, ha ez az erő a mi kezünkben van. A
nővérem… Egészen addig, amíg meg nem örökölte az óriást a nagybátyánktól,
ugyanazt hangoztatta, amit a nagybátyánk: hogy el fogja pusztítani az
óriásokat, hogy felszabadítja a világot… és aztán átörökölte, és utána minden
más lett. Átörökölte az első falakon belüli király ideológiáját, s azóta köti
az esküje. Mindaddig, amíg a királyi család valamelyik tagja a hordozója, a
világ nem lesz az enyészeté. Az eskü értelmében nem támadhatunk.
– Ezért kell megszereznünk! – vágta
rá Eren.
– Hogy elpusztítsátok a falakat?
Ártatlanokat mészároljatok le?
– Én…
– Hidegvérű gyilkos lennél, Eren? –
kérdezte Dirk. – Szó nélkül irtanád ki a saját fajtádat?
– Ők…
– UGYANOLYANOK, MINT TE! –
vesztette el a türelmét. A hangja élesen csattant, Eren pedig összerezzent
tőle. – Ugyanolyanok, mint te vagy én – mondta egy árnyalattal nyugodtabban. –
Ne merészeld többé a jelenlétemben azt állítani, hogy különböznénk egymástól,
mert semennyivel sem tűnök barbárabbnak nálad, Eren Jaeger. És annyiszor hozom
fel az anyádat, ahányszor csak akarom. Az anyád látni akar és ha rajtam múlik,
látni is fog. Esküt tettem neki, hogy hazaviszlek. Vagyis elviszlek hozzá, hogy
vele lehessél. Jól fontold meg, mert a végén minden újra meg újra megismétlődik.
Ugyanaz a kör, csak más kontextusban, kicsit később. Gondold végig jól, Eren!
– Ez lenne a változás? – Erennek
nevetni támadt kedve. – Élsz és virulsz, Dirk Reiss. Az apám…
– Az apád egykor lemészárolta a
családomat – felelte Dirk higgadtan. – Abel szemében ez megbocsáthatatlan bűn…
és van benne valami. Ha belegondolok, hogy mindeddig… Hogy valójában… –
Borzongás remegtette meg, egy pillanatra behunyta a szemét. Összeszorította, s
Eren látta, hogy reszket a szemhéja. – De igen – mondta aztán –, most élünk és
virulunk. Mindannyian. Eddig. De mit
gondolsz, vajon nem lesz ezúttal is ugyanaz a vég? Nem fog ugyanúgy meghalni
mindenki?
– Én…
– Én úgy hiszem, ha összefogunk,
akkor nem.
– Te túl sokat képzelsz magadról,
Reiss.
– Lehet – hagyta rá Dirk, majd
elvigyorodott –, de azt tudom, hogy együtt képesek leszünk rá. Fogadd el az
ajánlatomat… Nem azt kérem, hogy áruld el a családodat, éppen ellenkezőleg…
Arra kérlek, hogy védd meg őket! Arra
kérlek, hogy fejezd be a küldetésedet. A küldetésedet, ami most már közös. Ha
meg akarod menteni…
– Mikasát és Armint? – vágott a
szavába Eren egyszerre fáradtan és türelmetlenül, Dirk azonban a fejét ingatta.
– Nem – mondta gyengéden. – Galliardot és Piecket. Ők most a
barátaid, nem igaz? – Nem várta meg, hogy Eren rábólintson, nem is volt
szüksége a válaszára. Mindent tudott Erenről, mindenkinél jobban ismerte. – Nem
kérhetem, hogy olyasvalakikért harcolj, akiket nem ismerhetsz… Nyilvánvalóan
nem fogsz küzdeni a nővéremért. – A szemét forgatta, és Eren azon kapta magát,
hogy halványan elmosolyodott. – Megértelek. De akkor küzdj azokért, akiket
ismersz és szeretsz! Küzdj a barátaidért és a családodért! Különben sosem lesz
vége… Sosem lesz. Soha. Mindig
újrakezdődik, örökkön-örökké. Ez a csata… – Dirk mintegy magának mormolta,
saját magát is győzködte, nemcsak Erent. – Az örökkévalóságig vívod, Eren,
kivéve akkor, ha véget vetsz neki valahogy. És csak úgy vethetsz véget, ha
összefogunk. Ha az összes eldiai együtt harcol majd Marley ellen.
– Úgy gondolod… hogy Marley lenne
az ellenségünk? Marley szemében… mi éppolyan bűnösök vagyunk.
– Igazad van. – Dirk arca
kimelegedett. A vonásai nagyon emlékeztették Erent valakire: egy nem túl magas,
de sokkal idősebb férfira, akitől első ízben hallott a Koordinátor erejéről.
Valamiért egy név is az emlékezetébe villant, Rodnak hívták. Nem kellett sokat töprengeni rajta, mindannyian
tudták, hogy Rod Reiss Frieda, Dirk és Abel édesapja volt. Az egyetlen, súgta a hangocska, akit
az apád nem mészárolt le. Az egyetlen, aki el tudott menekülni. De ez akkor
volt, most pedig most volt. – Teljesen igazad van – jelentette ki eközben Dirk.
– Mindannyian bűnösök vagyunk. Tudod, miért kell harcolnunk?
– A szabadságért? – Eren belefáradt
a beszélgetésbe; valahogy nem jutottak dűlőre, pedig már egy ideje a pincében
tartózkodtak. Lehet, hogy már keresnek… A
mama biztosan aggódik, és ami Zeke-et illeti… Nem lesz ez így jó. Minél
hamarabb haza kell mennem, mielőtt gyanút fognának. Egyből elkapnak, ha
hazudok. A fülem… mindig vörös lesz. Legalábbis Zeke ezt állította,
valahányszor hazugságon kapta. Olyankor egyből a fülén csípte, Eren pedig
fájdalmasan sziszegett, úgy szabadkozott, amiért nem mondott igazat.
– Azért is – ismerte el Dirk –, de
még másért is. Egy szebb és jobb világért, ahol marleyi és eldiai békében élhet
egymás mellett. Egy olyan világért, ahol nincsenek óriások. Ahol ezt a
káprázatos, ugyanakkor átkozott erőt, amit Ymir Fritz magától az ördögtől
kapott, vissza tudjuk szolgáltatni. Ahol mindannyian egyenlők vagyunk egymás
szemében. Nem lenne gyönyörű világ, Eren?
– Te tényleg úgy gondolod, hogy meg
tudjuk valósítani? Ez… egy irracionális jövőkép. Te nem itt nőttél fel, Dirk,
hanem a szigeten. Ott minden másképp működik. Ott… Te nem tapasztaltad meg,
milyen érzés az, amikor elnyomnak. Téged nem kényszerítettek internálótáborba.
Falak mögött élünk…
– Ahogyan mi is – vágott a szavába
a fiú. – Ketrecben, pont úgy, ahogyan
ti is. Egyformák vagyunk, Eren, hát
még mindig nem fogtad fel? Éppen ezért kell együtt küzdenünk! Fogadd el, adj
egy esélyt! Együtt… hiszem, hogy bármire képesek vagyunk. Hogy te… leszel a kulcs. Biztos vagyok benne, hogy meg
tudod csinálni. Eren Jaeger vagy, nem
igaz? Te vagy az emberiség utolsó reménye.
Megint ugyanazok a szavak, Reiner
szájából is ez hangzott el. Eren nem akart utolsó remény lenni, ő csak
szabadság után vágyott és rettegett attól, hogy Grisha másává válik. Dirk
mintha megérezte volna a félelmét, mert amikor a vállára simította az ujjait, s
még közelebb hajolt hozzá, hogy mélyen a szemébe nézhessen, így szólt:
– Te Carla Jaeger fia vagy, Eren.
Ha rád nézek, nem az apádat látom benned.
Eren nyelt egyet.
– Carla? – suttogta, mire Dirk bólintott.
– Édesanyád neve.
Eren gyomra összerándult.
Ne
– gondolta –, csak ezt ne… De már nem tudott az ajkába harapni, hogy
megakadályozza. Hallotta a hangját, hallotta a reszketést kicsengeni belőle, s
látta Dirk kiviruló arcát.
– L-láthatom őt? V-valamikor.
– Igen. Amikor szeretnéd.
– Ő-ő… itt van? – Újra nyelnie
kellett, mielőtt kérdezett. A zaklatottság egészen a torkába kúszott, a tarkója
gyöngyözni kezdett a verejtéktől. – E-eljött ide? H-hányan vagytok? Pontosan…
kik azok, akik…
– Ezt egyelőre nem árulhatom el –
rázta a fejét Dirk. – Néhányan itt
vagyunk. Annyit viszont mondhatok, hogy édesanyád tűkön ül, hogy láthasson
téged… úgyhogy természetesen velünk tartott. Ha hajlandó vagy együttműködni… a
következő alkalommal ő fog rád várni. Erre megesküszöm, Eren. Nem csaplak be, a
következő alkalommal, amikor lesétálsz ide, az édesanyáddal fogsz találkozni. Carlával.
Eren lehunyta a szemét.
Ne…
Minden könnyebb lenne, ha nemet mondanál… Ne csináld…
Nem tudta lebeszélni saját magát.
Őrültség ide vagy oda, az édesanyjáról volt szó. Az anyjáról, akivel mindig is
szeretett volna találkozni… Akiről mindig is álmodozott. És most adódott egy
lehetőség… és Dirk Reiss tulajdonképpen ugyanúgy gondolkodott mindenről,
ahogyan ő. Dirk Reiss tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint ő.
Egyformák
vagyunk, gondolta. Együtt kell küzdenünk.
– Legyen – hallotta aztán a
hangját. – Benne vagyok. Csináljuk.
Dirk mosolygott, miközben
megszorította a kezét.
– Köszönöm, Eren – mondta. –
Tudtam, hogy számíthatunk rád. – Ahogy elengedték egymást, Eren ellépett tőle.
Haza kellett menni, egyre csak ez járt a fejében. Szédült és valahányszor
lehunyta a szemét, képek villanását látta maga előtt. Emlékekét. Valahányszor
Dirk megérintette, újra meg újra látott valamit. Sietve indult meg a lépcső
felé, és már az első két lépcsőfokot meghaladta, amikor elérte Dirk suttogó
hangja. – Itt az ideje, hogy befejezzük a küldetést, Eren. És ezúttal sikerrel fogunk járni.
** * **
Eren még azután is remegett, miután
maga mögött hagyta a pincét. Az eső nem állt el odakint, csak jobban
rázendített, de ezúttal sem érdekelte. Mire észbe kapott, már túl késő volt:
bőrig ázva, reszketve kopogtatott be Pieck utcájában a harmadik háznál, s
amikor Pieck édesapja ajtót nyitott, nem kellett magyarázkodnia. A férfi
meghökkenve ugyan, ám azonnal beterelte, és mire Pieck elővánszorgott a
szobájából, már be is bugyolálta egy kopott törülközőbe.
– Készítek egy bögre forró teát –
hagyta aztán magukra őket. – Próbálj átmelegedni, Eren. Ha szeretnéd, kerítünk
még egy pokrócot.
– Köszönöm, uram, ez így bőven
megfelel. – Eren saját magát is meglepte, mennyire erőtlenül csengett a hangja.
Dideregve húzta összébb magán a pokrócot, mire Pieck, aki mindeddig egy kevésbé
kényelmes fotelben gubbasztott, azonnal átült hozzá a kanapéra. Teljesen
hozzásimult, és szinte a testével próbálta őt felmelegíteni.
– Jaj, Eren – sóhajtotta –, mibe
keveredtél már megint?
Kisimította Eren arcából a nedves
tincseket, hogy aztán apró köröket írjon le a bőrén az ujjbegyével.
Leheletfinoman húzta végig az ujját, Eren pedig megborzongott. A remegés
ezúttal egészen kellemes volt, és erre Pieck is felfigyelt.
– Nagyon megrémisztettél – mormolta
neki. – Néha annyira idióta vagy.
– Most is az voltam, Pieck – mondta
erre rekedten. – Még hogy az emberiség utolsó reménye… Inkább az emberiség
legnagyobb idiótája.
A lány halkan nevetett.
– Ezt nem tagadom, tényleg az vagy.
– Elhallgatott, majd mégiscsak rákérdezett: – Mi történt? – Hangjából szelíd
noszogatás csendült ki, Eren azonban nem tudta rávenni magát, hogy
megválaszolja a kérdést. Nem is az, hogy nem tudta rávenni, egyszerűen nem
tehette. Nem sodorhatta ekkora veszélybe az egyik legjobb barátját, akibe
ráadásul…
– Sajnálom, Pieck… Nem mondhatom
meg.
– Eren, én… – Meggondolhatta magát,
mert teljesen máshogy fejezte be, mint ahogyan eredetileg akarta, ez tisztán
látszott az arcán. – Nem foglak faggatni. Ha nem akarod, nem kötelező
elmondanod, csak azt szeretném, hogy vigyázz magadra. Bármibe is keveredj, élve
kerülj elő, megértetted? Még szükségem van rád… Nem veszíthetlek el. Ahhoz túl
fontos vagy.
Eren ránézett.
– Te is nagyon fontos vagy nekem,
Pieck. Jobban, mint bárki más. Te…
– Eren…
Pieck óvatosan érintette meg az
arcát. Hogy mit akart mondani, az többé nem számított. Semmi sem számított,
mert Erent ismét az ösztönei vezéreltek. Miközben a lány finoman végighúzta az
ujjbegyét az arcélén, jobbját a derekára simítva vonta közelebb magához,
annyira közel, hogy a testük teljesen egymásnak simult, s így könnyedén az
ajkára hajolhatott. Többé nem kaparta kétségbeesés a torkát, a szívverése pedig
nem a félelemtől gyorsult fel, hanem valami egészen mástól. Évek óta álmodott
erről a pillanatról, és minden alkalommal úgy hessegette félre, mint valami
olyasmit, ami sosem történhet meg. De tévedett. Mindvégig tévedett. Évek óta
tartó álmodozás után először, akkor, amikor egyáltalán nem gondolt már rá, hogy
valóra válhat a legtitkosabb vágya, végre-valahára megcsókolta Piecket.
A lány ajka cserepes volt és olyan
ízű, mint az alkoholé, amiből Eren egyből tudta, hogy a nap folyamán valamikor
együtt iszogatott Zeke-kel vagy Galliarddal. (Inkább Zeke-kel, mert Galliard
nem szerette annyira az alkoholt.) De még ez sem rontott a tényen, hogy az első
szelíd, bátortalan csók hirtelen kapkodóvá és mohóvá vált, Eren a lány hajába
tépett, Pieck pedig… átvetette a lábát a testén, és így jóformában az ölébe
keveredve karolta át a nyakát, hogy magához vonhassa.
– Szeretlek! – zihálta a fülébe. – El akartam mondani… de… nem
tudtam.
Eren erősebben szorította a
vallomásra. A fogával finoman megkarcolta Pieck alsó ajkát, majd apró,
bocsánatkérő csókot nyomott a szája szegletébe, egyet az orrára, egyet a
szemhéjára. Végén megtalálta az utat a nyakához, és élvezettel szívta meg az
ott levő érzékeny bőrt, boldogan hallgatva a lány torkából feltörő mámoros,
reszketeg sóhajt. Pieck, a mindig határozott, erős Pieck szinte reszketett a
karjában. Most is pontosan tudta, hogy mit akar, de a szeme mély vágytól
sötétedett, a teste pedig már-már sikoltott azért, hogy Eren megérintse. A
ruhán keresztül érződött, ahogy a melle Erennek nyomódott, s a torkából
vinnyogás tört fel, amikor Eren megdörzsölte a bimbóját.
A csípője ringani kezdett a fiú
ölén, forró és mohó szája pedig veszélyessé vált. Maga volt a vad,
kontrolálhatatlan szenvedély, egyszerre irányított és juhászkodott meg Eren
ereje előtt, egyszerre volt erős és gyengéd, a mindent elsöprő vihar és az
utána való csend megtestesítője. A saját ingének gombjaira markolt, és az sem
érdekelte, ha tönkreteszi vele a ruházatát, nem bújtatta ki egyesével a
gombokat a gomblyukon, beléjük tépett és azok szerteszét gurultak a szobában.
– Eren… – A nevét zihálta vágytól
rekedtes hangon, s ahogy lerázta a válláról az ingét, mely a csípőjéig
csúszott, feltárult a melle. Ez alkalommal meg kellett ragadnia Eren csuklóját,
hogy ismét megérintse, de nem zavartatta magát. – Eren… – Újra meg újra a nevét
zihálta, újra meg újra elrabolta a lélegzetét egy újabb csókokkal, s közben
szorosan lehunyt szemmel fészkelődött a karjában. A zihálásokat sóhajtás
követte és apró remegések hada, az egész teste megfeszült, egymás után többször
is.
– Pieck…
Eren eltolta magától, hogy a
mellére hajolhasson, és éppen csak az ajkai közé vette a bimbóját, hogy
megszopja, amikor a konyha felől csoszogó léptek zaja hallatszott.
– Meghoztam a teát, remélem, ízleni
fog, és… Oh. – Pieck édesapjának még
a nyaka is kivörösödött, amikor megpillantotta őket ölelkezve, zavarba ejtően
intim pozícióban. – E-elnézést. N-nem akartalak megzavarni benneteket… Én… Öhm…
Most…
Soha, semmilyen körülmények között
nem mozdultak még ennyire gyorsan. Eren és Pieck úgy rebbent szét, hogy még maguk
is elcsodálkoztak a sebességükön; Pieck magára kapta az ingét, majd idegesen
összefonta a karját a melle előtt. A gombok a földön árválkodtak, és az apja
zavartan nézte őket.
– A tea, apa – emlékeztette.
– Oh, igen. Tessék, Eren… Én…
– K-köszönöm.
– Jobbulást… – motyogta a férfi,
majd megsemmisülten tért vissza a konyhába. Sem Pieck, sem Eren nem
marasztalta.
– Ne haragudj – suttogta aztán a
lány, miután csak az hallatszott, ahogy az öreg tesz-vesz –, nem tudom, mi
ütött belém. Általában… tudok uralkodni magamon, de… majd’ megőrültem.
– Én… – Eren nem tudta, mit
mondjon. Valahogy minden megváltozott attól a perctől, hogy megcsókolta
Piecket. Másabb lett, de arra nem sikerült rájönnie, hogy jobb vagy rosszabb.
Régóta vágyott rá, most végre megtörtént.
Végül nem kellettek szavak.
Miközben kortyolt egyet a teából és a kellemes meleg lassan átjárta a testét,
Pieck ismét hozzásimult, ezúttal viszont visszafogottabban. A karjai közé bújt,
és kényelmesen elhelyezkedett az ölelésében. A fejét a mellkasára hajtotta, és
ahogy lehunyta a szemét, édesen mosolygott.
– Durr-durr – mormolta. – Hallom a
szívverésedet, Eren.
Eren elmosolyodott; erősebben és
bátrabban szorította magához.
– Durr-durr – súgta vissza lágyan.
– Hallom a szívverésedet, Pieck.
Ő is lehunyta a szemét.
Pieck érintésében hatalmas erővel
lakozott, s pont ez kellett ahhoz, hogy végleg megnyugodjon. A mázsás teher,
amit mindeddig a vállán cipelt, lassan legördült róla. Ahogy egymás szuszogását
hallgatták, mindketten megkönnyebbültek. Egymás karjaiban voltak, egymást
érezték. Nem kellett a múlton vagy a jövőn rágódniuk, csak a jelenre
koncentrálhattak, mégpedig arra, hogyan éljék meg, hogy ott vannak egymásnak.
És miközben ezt cselekedték,
elnyomta őket az álom.
A kanapén összebújva, nagy reményekkel
és álmokkal, friss szerelemmel a szívükben, mindketten elaludtak.
** * **
Eren két nappal később, a kórház
folyosóján találkozott össze ismét teljesen véletlenül Florian Krugerrel. A
nagyapja betege volt, és a frontról visszatérő, sebesült katonák miatt kellett
várakoznia. Szemlátomást nagyon megörült, hogy viszontláthatta Erent; meglepő
erővel szorította meg a kezét, közben pedig halványan mosolygott.
– Ne aggódj – mondta, miután
eleresztette a jobbját –, nem vagyok fertőző.
– Nem… Dehogyis… Mégis miért…
Pieck nem kísérte el, pedig
mindenképpen menni szeretett volna. Galliardnak egy szót sem, először ebben
egyeztek meg, utána meg abban, hogy várnak. Pieck édesapja, ha már rajtakapta
őket, tudott róluk, a Jaeger nagyszülőknek és Zeke-nek viszont nem akarták
azonnal elmondani. A kapkodás nem vezetett jóra, Eren pedig nem akart
kockáztatni. Ha Pieck vele tartott volna, bizonyosan kicsusszant volna a száján
az igazság… és még más is. Mondjuk Dirk vagy Abel Reiss jelenléte. Vagy Levi
hadnagy. Vagy az emlékek. A nagyszülei így is, hogy Zeke fedezte, gyanítottak
valamit, éppen ezért állandóan kérdezősködtek. Az ártatlan kérdések nemcsak
hasztalanak voltak, szépen fel is idegesítették Erent.
Florian elfordította róla a
tekintetét, és inkább az összezavarodott, sérült katonákat kezdte vizslatni. Az
egyik nagyjából velük lehetett egyidős; szőke haja mögé rejtőzött, ami a
szokottnál hosszabb volt, de még így is a válla fölé ért. A fronton térdtől
lefelé elvesztette az egyik lábát, s mint az a nővérek beszélgetéséből
kiderült, a lábával együtt az emlékeit is. Olyan súlyos fejsérülést szenvedett,
hogy a saját nevén kívül semmire sem emlékezett.
– Örülök, hogy neked nem esett
komolyabb bajod, Eren – mormogta Florian. – A háború… kegyetlen dolog –
fogalmazta meg elgondolkodva. Úgy tűnt, mint aki gondolatban valahol egészen
máshol járt, nem a kórházban.
– Az – értett vele egyet Eren. –
Sajnálom ezeket a szerencsétleneket. Őket látva jövök csak rá, hogy mennyire
kiváltságos helyzetben vagyok, amiért át tudok alakulni óriássá. – Amikor
észrevette Florian kíváncsi pillantását, zavartan tette hozzá: – A
regenerálódási képességem… Egy elveszített láb semmi az én életemben. Visszanő,
ha úgy akarom.
– Hát igen. – Florian megint a
katonákat nézte. – Az itt levők bármit megadnának egy ilyen képességért. – A
nővér elkísérte a féllábú fiút, és ahogy elhaladtak Florian és Eren mellett,
Eren megborzongott. Sikerült elkapnia a katona kéken csillogó tekintetét, a
benne izzó szokatlan, mégis ismerős fénnyel. Annyira megszédült tőle, hogy meg
kellett kapaszkodnia a falban (és egy kicsit Florianban is). Összeszorította a
szemét, a fejét pedig hátravetette. Várta az emlékek villanásszerű
felbukkanását, s nem is kellett csalódnia, Florian szorítása alig erősödött fel
a kezén, amikor az első képek megjelentek.
Egy pillanat volt, amikor minden
működött. Amikor minden tökéletes volt. Egy pillanat, amikor megérintette a
mosolygó óriást – erőt érzett, soha sem tapasztalt, intenzív erőt –, aztán az
emlék megváltozott, és ismét Frieda Reiss tűnt ki főszereplőnek belőle.
Ugyanúgy a családja előtt állt, védekezően, harcra készen, de Eren most jobban
megnézhette magának a testvéreket.
Egy magas fiú, aki korban alig
lehetett fiatalabb Frieda Reissnél, a lány bal oldalán helyezkedett el, jobb
karját behajlítva, tenyerét a derekán pihentetve. Urklyn, fejtette meg a hang suttogása alapján. A neve Urklyn Reiss.
Egy másik fiú és egy lány, akik
épphogy nekikezdhettek a kamaszodásnak, mert még látszottak rajtuk a gyermeki
vonások; ők közvetlenül Frieda mögött álltak. Dirk és Abel, most már felismerem őket. Abel… milyen érdeklődő. Még nem
sejtette, ki érkezett és miért… Semmit sem sejtett abból a szörnyű napból.
Élete utolsó napjából.
És egy fekete hajú kislányt is
látott, aki szinte csüngött az anyján, úgy bújt hozzá félelmében.
A kislány arca… A kislány arca… A
vonásai…
Eren levegőért kapkodott.
A kislány Florian volt. Florian Kruger.
– Nem Kruger… – suttogta. – Nem
Kruger vagy. – A lányra kapta a tekintetét, de nem lepődött meg, többé már nem.
Dirk és Abel Reiss felbukkanása után pláne nem. Valahogy számított rá. Azok
után mindenképpen, hogy tudatosult benne, hogy Friedának több testvére is van.
A kislányos szelídség kiveszett
Florian Kruger szeméből.
Mit
Kruger? Valaki egészen más…
Várta a pengét, éppen úgy, ahogyan
korábban az emlékeket, és amikor a ruháján keresztül megérezte a fegyver
hidegét a mellkasának nyomódni, gurgulázó nevetés tört fel a torkán. Hiányzott
belőle a vidámság, inkább hisztérikus él csengett ki, de nem érdekelte. Még a
könnye is kicsordult, Florian azonban rezzenéstelen arccal figyelte.
– Florian vagy – mondta neki. – De
nem Kruger…
Florian hűvösen elmosolyodott.
– Pontosan tudod, ki vagyok.
– Florian Reiss vagy, a gyáván
megfutamodott Karl Fritz leszármazottja. A királyi család tagja.
Florian kék szeme erre megvillant.
Ahogy mosolyra húzta az ajkát, kilátszott a foga fehére.
– Úgy bizony – suttogta
elégedetten, és abban a pillanatban, amikor Eren mondani szeretett volna
valamit, a kés megfordult a kezében.
Mint az később kiderült róla, sosem
hezitált, ha döntenie kellett. A testvéreihez hasonlóan pontosan tudta, miért
érkezett Liberióba, ahogyan azt is, hogy miért lépett kapcsolatba Erennel.
Mindannyian ugyanazt akarták: a küldetés befejezését, csakhogy mindenki maga
akarta elvállalni ezt a hatalmas terhet. Dirk és Abel, akik korban közelebb
álltak egymáshoz, és annak idején együtt is haltak meg, összefogva dolgoztak,
míg Florian… A lány, aki egyetlen nappal született hamarabb a fattyú
féltestvérénél, magányos farkasként érkezett az óceán túloldalára.
Tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy
sikerrel járjon és ebben senki sem állíthatta meg. Amikor eljött a pillanat,
nem teketóriázott. A robbanás lehetett a jel, hirtelen minden arany és
skarlátvörös kettősébe változott, ahogy a kórház fala beszakadt, az ablaküvegek
pedig betörtek. Milliónyi szilánk szóródott szerteszét, a levegő vérfagyasztó
sikoltásoktól lett terhes. A fény és a füst elegyéből hatalmas alak magasodott
föléjük, kék szeme hidegen csillogott. A szájából üvöltés tört fel, ijesztő és
annyira hangos, hogy az egész épület – már amennyi maradt belőle –
beleremegett.
Egyetlen gyors és éles mozdulat
eközben… Csak ennyi kellett.
Florian Reiss Eren szemébe nézett és mosolygott.
Aztán döfött.
Megjegyzés:
Szóval… Nem tudom, mennyire tettem egyértelművé, de
maga az egész történet azon alapul, hogy amit jelenleg olvasunk a mangában,
valamennyire megtörtént egy múltban, de ahogy Kruger is mondta, ha nem
fejeződik be a küldetés, minden újra meg fog ismétlődni, ugyanaz a történet,
ugyanazok a hibák. Hát, ebből lett ez a kis történet.
És mivel valamiért Ererit akartam
írni (fogok mást is!), tekintsük úgy, hogy a kapcsolatuk az eredetiben is
megtörtént. (Vagy valamelyik múltban, édes mindegy.) És az elején (nem is annyira
rövid időre) lesz egy Eren/Pieck szálunk is; a 115-116-os fejezetet olvasva
szerintem nem is olyan rossz páros. :D
A Reiss családra emlékeztek? Gyors
talpaló: Frieda (827), Urklyn (828), Dirk (831), Abel (833), Florian (835) és
Historia (835). Az animében elcseszték szegény Florian haját… fájó pont nekem,
mert a mangában sötét hajú (miért kellett Historia ikertestvérének
meganimálni???), úgyhogy nálam megmarad sötét hajúnak és kész, ahogyan Frieda
óriása sem sötét hajú lesz, mint az animében… Igen, tudom, részletkérdések, de
szeretem a pontosságot.
A Reiss család tagjai nagyon
fontosak ebben a történetben, hiszen Frieda még él és virul, és így a testvérei
is. Érdemes figyelni rájuk, kivétel nélkül nagy szerephez fognak jutni a
későbbi fejezetekben.
Na és akkor kik is vannak pontosan
a szigeten?
Levi, Dirk, Abel, Florian, Sasha –
ők biztosan meg is érintették a lábukkal Marley földjét. :) A következő
fejezetben pedig… végre több karakter is érkezik.
Addig is itt hagyom ezt a két képet:
Balról jobbra: Lady Reiss, Florian Reiss, Rod Reiss, Abel Reiss, Frieda Reiss, Dirk Reiss és Urklyn Reiss |
Folytatás
egyelőre 2 hét múlva, aztán meglátom, hogy szolgál az
egészségem. Kiengedtek a kórházból, hogy itthon lábadozhassak, de hát az
egyetem, a nyakamon a vizsgaidőszak… Igyekszem felvenni a harcot. ^^
És tessék nézni Shingeki no Kyojin
3. évadot!!!
Mondjon bárki bármit, én mind az új
openingbe, mind az új endingbe szerelmes vagyok <3
Kedves Detti!
VálaszTörlésElőször is nagyon örülök, nagyon örülök, hogy meggyógyultál, vagy legalábbis már határozottan jobban vagy és lábadozol.
Másodszor: zseniális fejezet lett! Az elején Reiner nagyon szimpatikus volt. Örülök, hogy végre valahol nem ő a gyűlölt karakter - nekem az egyik kedvencem, azzal együtt is, amit tett, szerintem nagyon jól fel van építve az, hogy mit és miért tesz. Másodszor a pincés jelenet is nagyon jó volt, főleg ahogy azt szemléltetted, hogy Eren mennyire meg van zavarodva és nem ért semmit. Szerintem én is úgy viselkedtem volna akkor. Kis túlzással állíthatom, hogy az ebben a fejezetben lévő Reiss testvérek is tetszettek. Azért csak túlzással, mert Dirk nagyon szimpatikus volt - főleg mikor miután elment a testvére picit felengedett és már mert dühös is lenni Erenre például, itt azt hiszem elkezdtem megbízni benne -, ellenben Abel hagyott maga után egy kis rossz érzést, de úgy hiszem - lehet tévedek - majd rájövünk, hogy neki is van egy másik oldala. Ha meg nem akkor így jártam. (És megnéztem és a párosításoknál jól emlékszem e - és így volt -, van egy egy Abel/Levi rövid életű dolog, na ezek után erre nagyon, nagyon,nagyon kíváncsi leszek!)
Az ezt követő Pieck/Eren jelenet nagyon aranyos volt és egy részem megint elhalt kicsit, hogy tudom, majd vége lesz köztük, de attól még arany volt.
De azt hiszem eleget beszéltem már pedig még tudnék! :D. Szóval nagyon jó rész lett és várom a következőt.
Fruzsi
Szia Fruzsi!
TörlésHúha, csak ámulok és bámulok, milyen hosszú megjegyzést hagytál itt nekem ismét! Nagyon köszönöm, öröm olvasni a soraidat! Mindig feldobod vele a napomat!
Köszönöm, szerencsére most már tényleg alakulgatok. Ezt jelzi az is, hogy több életet lehelek a blogba, és bőszen írogatom a kis történeteimet... ;)
Nagyon örülök, hogy tetszett! Bevallom, nekem is az egyik kedvenc karakterem Reiner, és teljesen egyetértek veled! Szerintem az egyik legösszetettebb karakter (azt hiszem, a 97. fejezet körül volt a nagy összeomlása, istenem, az a fejezet volt az egyik kedvencem... mert ott éreztem igazán, hogy igen, tényleg ilyen egy ember, tényleg ennyire meg tud hasadni az elméje), van egy harcos és van egy katona énje... és mindkettő miatt rosszul érzi magát. (És baromi sokat tudnék Reinerról fecsegni, úgyhogy most nem teszem, mert így sem biztos, hogy értelmes lesz a válaszom. :D)
Eren nem nagyon emlékezik még arra a múltra, amit mi ismerünk a mangából, de valamikor igenis megtörtént... és Paradis tud róla (erről lesz még szó). Szegénykém, jó párszor össze lesz még zavarodva, és hát persze Reinerhoz hasonlóan neki is harcolnia kell úgymond a két énjével. Ő az egyetlen, aki tényleg mindkét oldalhoz tartozik most, pláne, hogy felemlegették Carlát is, akivel mindig is szeretett volna találkozni. :)
A Reiss család nagyon sokat fog szerepelni a történetben. Talán a későbbiek folyamán úgy fog tűnni, hogy egy-két karakter kevésbé fontos, de elárulom, ez tévedés! :D Mindenkinek meglesz a maga szerepe. Ami Abelt illeti, huhh. Esküszöm, nem gondolok rosszakat róla, de valahogy illik hozzá szerintem ez az utálatos stílus. Viszont azt nagyon jól érzed, hogy lesz vele kapcsolatban valami... Nem spoilerezek, de pont az előbb írtam meg A JELENETET, amit mindig is meg akartam írni, amióta belevágtam ebbe a történetbe. Úgyhogy valami biztosan lesz vele.
Huhh, bizony-bizony, van egy nagyon rövid Abel/Levi is. Szerintem ez a legrövidebb életű ship, ami létezni fog... Néhány fejezetben életben is lép, hogy egy kicsit felpiszkáljuk Eren érzéseit.
Talán azzal sikerül egy kicsit megvigasztalnom, hogy a Pieck/Eren szál kicsit hosszabb életű lesz, mint a Levi/Abel. De persze majd lesz helyette Pieck/Galliard, Galliard is megérdemli ám a boldogságot.
Még egyszer nagyon köszönöm, hogy írtál!
A következő fejezet egyelőre 2 hét múlva érkezik, május 14-15 körül, aztán majd meglátjuk, begyorsítunk-e vagy sem... ;)
Detti
Kedves Detti!
TörlésKöszönöm szépen a hosszú választ! Örülök, hogy szereted olvasni a kommentjeimet, ezért már megéri írni őket.
Ahj, olyan jó végre azt olvasni, hogy valaki nem utálja és nem kívánja a halált. A külföldi oldalakon rendre jönnek az ilyen kommentek. (Bár azt vette észre, hogy én szinte soha nem értek egyet a külföldiekkel, de ez most mindegy is xD). És igen, mind e mellett a kettősség mellett szerintem az egyik legemberibb reakciókkal rendelkező karaktert. És kérem a köveket, de ha engem is úgy nevele a creepy anyja meg az állam, ahogy őt, lehet megteszem ugyanazt :S. Szóval szerintem még ha nem is helyes és mélységesen elítélendő, de teljesen megérthető mi volt 45-ben Shiganshinában az ő szemszögükből.
És igen :D! Akkor jól éreztem, hogy a Paradisiak emlékeznek mindenre, ami volt, csak azok nem, akik Marley földjén vannak. Mondjuk erre is van egy emléletem de majd gondolom meglátom. Türelmesen kivárom :D. Jaj nagyon kíváncsi vagyok mire gondolhatsz, de no spoiler. Nem szeretném elrontani a jövőbeli olvasásélményt úgy nem az igazi :D.
Igen-igen sejtettem, hogy csak ennyi lesz a szerepe, de attól még kíváncsian várom. (Nem tűnt túl életképes párosnak, valahogy nem érzem úgy, hogy összeillenének :S. Pedig én aztán igazán mindenkit mindenkivel shippelős ember vagyok.:"D De aztán ki tudja, az is lehet, hogy tévedek.)
Fruzsi
Szia Fruzsi!
TörlésTeljesen egyetértek veled, ezen nagyon sokat gondolkodtam már, de szinte én is biztosan hasonlóan tettem volna, ha olyan életem lett volna, mint Reinernak és társainak. Nem helyes, persze, de az ő szemszögükből teljesen érthető. És akár az is lehet, hogy engem is úgy összeroppantott volna a szigeten eltöltött idő... Mint látható, Gabinak is voltak pillanatai, Falco meg szerintem tudja, hogy egyik sem helyes (ahogy Marley viselkedik, és ahogy Paradis is... egy felesleges háborút vívnak).
Nagyon kíváncsi lennék erre az elméletedre! ^^ Igen, nagyon jól érezted, Paradis tényleg mindenről tud már - bár ez sem ment annyira könnyedén -, Marley meg semmiről. Aztán persze Eren révén már senki sem fog tudatlanságban élni... Jaj, de várom már :D
Igen, őket én sem tartom egy lehetséges párosnak. Mondjuk, nagyon érdekes, mert viszont Erent és Floriant például kedvelem együtt. (Aztán meglátjuk, milyen irányban halad a történet, mert egyelőre nem akarnak semmit sem egymástól, én pedig egy cseppet sem bánom xD) Amúgy én is ilyen vagyok, tényleg mindenkit mindenkivel, és akire nem gondolnék, azzal mások győznek meg, hogy na, de akkor is írjál róluk. Úgyhogy vannak ritka párosok is a tarsolyomban egy-egy novella/egyperces erejéig. (Vagy többig.)
Detti ^^
Kedves Detti!
TörlésÉn is teljesen egyetértek veled! De azt kell mondjam, hogy egy háború sajnos mindig ilyen. Nincsen senkinek igaza és mégis mindenkinek igaza van a saját szemszögéből. (Mert lássuk be ha ami világunkban lennének olyanok, akik csak úgy óriásokká változnak hát én is rettegnék tőlük és remélném, hogy kordában vannak tartva :s.) Szóval ez ilyen lose to lose szituáció, azt hiszem. De igen, a háború felesleges :S.
Az elméletem elég egyszerű, bizonyosan jót fogsz nevetni rajta. Egyszerűen annyi, hogy Frieda az Alapító erejével adta nekik vissza az emlékeiket, mert nem tudom. A miértet nem tudom, talán azért, mert úgy gondolta, hogy így nem ismétlődnek meg a múlt hibái. Esetleg így könnyebb "visszaszerezni" Erent. De az mindenképpen a teoriám része, hogy ő volt. Bár azt is lehetségesnek tartom, hogy van, aki emlékezett születésétől kezdve mindenre és van, akinek tényleg Frieda adta vissza. Mert ugye képes erre az óriásával, hogy megbuherálja az eldiaiak emlékeit :D.
Én Erenről és Florianról nem tudok még nyilatkozni, mert nem sok interakt volt eddig közöttük.
Jaj, amúgy a korábbi kommentekben teljesen elfelejtettem írni, hogy az meglepett, hogy Carla él, valamiért én azt hittem itt is halott szegény, de örülök azért, hogy itt nincs így. :D
Fruzsi
Szia!
TörlésÚúú, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem az elméletedet, nagyon kíváncsi voltam, mire gondoltál! ^^ Azt persze nem árulom el, hogy igazad volt-e vagy sem, de igazából nem is szükséges, mert a következő fejezetben ki fog derülni, hogy lehet az, hogy Paradis emlékszik bizonyos dolgokra. ^^
Eren/Florianról akkor később foglak kifaggatni, bár most már látom, mennyire lesz szerves része a történetnek - fogalmazzunk úgy, volt valami, beszélnek róla, de az olvasók nem igazán kapnak olyan jeleneteket -, és szerintem ez így jó is lesz. Már a 23. fejezetet írom, azért slow burn a sztori, de hát na, nem kell ennyire. :D
Ami Carlát illeti, gondolkodtam rajta, hogy reagálhatok-e rá vagy sem, de végül is nem nevezném spoilernek (legalábbis a lényeget belőle). Eren Shiganshinában született 835-ben, de Liberióban nevelkedett. Véletlenül sem 845-ben került Liberióba, hanem még jóval előtte, nagyon pici korában (ezért is nincsenek emlékei Carláról). Grisha és Eren elvesztése után Carlának nem volt maradása Shiganshinában, tehát 845-ben ő már nem élt ott, így Dina nem tudta felfalni. Hogy pontosan mi késztette a költözésre, annak is megvan az oka, de az viszont már spoiler. :) Én nagyon örülök, hogy életben hagytam, mert úgy érzem, Eren megérdemel egy boldog, családi jelenetet (ha már Grishának úgyis annyi).
Detti
Szia!
TörlésNagyon szívesen :D! És huuuh akkor már várom, hogy kiderüljön jól tippeltem-e vagy sem :D.
ÉS rendben, ha már kicsit mélyebb a kapcsolatuk és Florian éppen nem megölni próbálja Erent szívesen elmondom mit gondolok róluk. ÉS semmi baj, hogy lassú a sztori folyása, nem kell elsietni, én csak örülök neki, hogy sok sok fejezet lesz belőle *w*.
Ohh értem :). Igen azt már az elején sejtettem, hogy Eren Liberóban nőtt fel ebben valóságban. Én ehhez képzeltem oda, hogy Carla meghalt, mert Marley megölte vagy nem tudom. De örülök, hogy ez nincs így, mert jár egy olyan világ Erennek, ahol a családja (egy része) él és ő boldog lehet velük. (Talán ezért is szeretem a reinkarnációs DJ-ket ott mindenki boldog :S és érdekes nézni hogy reagálnak a régi emlékekre.) Mondjuk nem hiszem, hogy így lesz, de egy kis részem remélem Zeke is benne lesz abban a jelenetben, mert ő is megérdemli szerintem, mivel neki soha, semelyik világban sem lehetett ebben része, még annyi sem, mint a cannonban Erennek.
Fruzsi
Szia!
TörlésVégül is, teljesen logikus lett volna az is, hogy Carlát megölték. De igen, kijár Erennek és Zeke-nek is egy olyan világ, amiben kicsivel több családi jelenetük lehet. Nem kell aggódnod, Zeke-nek is lesz része ilyen jelenetben (imádtam, amikor megírtam :D).
A reinkarnációs történeteket én is nagyon szeretem, mondjuk a legtöbb esetében olyan keserédesek szerintem (legalábbis amíg egymásra találnak a karakterek, plusz mindig beárnyékolja a múlt is a kapcsolatukat). Van egy-két ilyen is a tarsolyomban, csak az idő mindig ellenem dolgozik. Pont ezért hozok most 2 hetente frisset, jó hosszú történet lesz, nem szeretném, ha végén utolérném saját magamat, és annyit kelljen várnotok, mint a többi történetemnél. Tudom, mennyire bosszantó tud lenni a nem rendszeres frissítés. :)
Lesznek amúgy kiegészítő fejezetek is, igaz, ezek sokkal rövidebbek, mint az átlagos fejezetek, néhány csupán amolyan egyperces lesz, viszont azokra nem kell majd 2 hetet várni, két frissítés között fognak érkezni. :)
Detti ^^