2019. április 30., kedd

Az óceán túloldalán [Ereri] – 5. fejezet [manga spoiler (90+!!!)]


5. fejezet

Az érintés ereje

Reiner elvesztette az eszét az évek folyamán, ám a szavában nem lehetett kételkedni; összetört és megroggyant a vállán cipelt tehertől, de igazat szólt, amikor azt állította, hogy Eren volt az a fiú, aki bosszút esküdött. Eren látta a szemén, hogy nem hazudott. Ha nem is látszott valószínűnek, hogy egyszerre legyen a szigeten és a gettóban, akkor is valahogy ez történt. Emlékek voltak, amik nem történtek meg, de közben mégis megtörténtek. Reiner testtartása és viselkedése is megváltozott a vallomását követően – mintha átadott volna a súlyból Erennek, ahogy elmesélte a szigeten történteket. Bőbeszédűbb lett, józanabb.

Eren az állítólagos barátainak nevét ízlelgette.

– Mikasa Ackerman és Armin Arlert. Olyanok lehettek számomra, mint Galliard és Pieck.

– Valami olyasmi – bólintott Reiner. Megdörzsölte a szemét, majd felsóhajtott. – Nem értem, hogy lehetséges, de az egyik percben biztos vagyok benne, hogy te vagy az, a következőben viszont…

– Valaki mást látsz helyettem – fejezte be Eren. – A meg nem történt emlékek. Valamiért ugyanaz történik veled is, mint velem. – Ahogy Reiner felelevenítette a múltjának azt a részét, amiben kevésbé volt biztos, hogy valóban úgy alakult, ahogyan, úgy ő is elmesélte az álmait és az érzéseit.

– Mondd, Eren – kérdezte aztán Reiner –, te hiszel a második esélyben?

– A múlt vétkei jóvátehetőek, Reiner, csak nem úgy, ahogy Marley akarja.

– Tehát… te nem hiszel abban, hogy helyes, amit teszünk?

– Reiner, figyelj… Én nem… Én nem vagyok áruló…

– Tudtam… – Hiába kérte meg, Reiner nem figyelt rá. A szeme tágra nyílt, és döbbenten suttogott maga elé. – Tudtam, hogy egyformák vagyunk. Tudtam, hogy benned megbízhatok. Az anyám, a nagynéném… A nagybátyám… Mindenki… Körülöttem egyszerűen mindenki…

– Örül, amiért Gabi fogja átvenni a helyedet. Tudom.

– Te tényleg mindent tudsz, igaz?

– Csak összeraktam egyet meg kettőt – rántotta meg a vállát. – Többet én sem tudok. Azt szeretnéd, hogy Falco jobb legyen… Nem akarod feláldozni Gabit. Nem akarod neki ugyanezt a sorsot, igaz? Én megértelek, Reiner. Ha a helyedben lennék… Ha nekem is volna valakim, egy kistestvér vagy unokatestvér, én sem tenném. Én is azt tenném, amit te: küzdenék azért, hogy életben tarthassam. De azt se felejtsd el, hogy Gabi nagyon makacs, és ezen csak ront a tény, hogy téged szeret a legjobban a világon. Nagyon ragaszkodik hozzád, nem adja olyan könnyen a helyét.

– Akkor beszélj Falcóval! – tört ki Reinerból. – Győzd meg, hogy akkor is folytassa, ha úgy tűnik, lehetetlen, hogy ő örökli át! Semmi sem késő! Tudod jól, hogy én is… pont olyan voltam, mint Falco! És most nézz rám! Én vagyok a rettegett Páncélos Óriás! Paradis szigetén az emberek sikoltozva menekültek előlem! Mikasa pengéje is kettétört a páncélomon! Nem tudtak minket megállítani, pedig egykor mindenki azt hitte, hogy csak egy kis senki vagyok!

– Rendben. – Inkább beleegyezett, mielőtt Reiner még jobban elragadtatja magát. Bár többször elcsendesedett a beszélgetésük, hogy hallgatózhassanak, Eren nem volt benne teljesen biztos, hogy Karina Braun csak annyiban hagyja, hogy az egy szem fiacskája az áruló Grisha Jaeger fiával beszélget a legnagyobb titokban. Még akkor sem, ha azt mondták, közös feladatot kaptak a közelgő fesztivál miatt. – Ha ezt szeretnéd, akkor beszélek vele. Nem hiszem, hogy meg tudom győzni, de hátha…

– Hátha. – Reiner reménykedő arcot vágott. – Az én Gabim… Nem hagyhatom, hogy baja essen…

– Ez teljesen természetes, Reiner. Minden rendben lesz.

Hangosan ezt mondta, magában viszont egészen másra gondolt:

Üres szavak, hiszen az élet bármennyire is gyönyörű, éppen annyira kegyetlen is…

Mikasára és Arminra gondolt, akikre nem emlékezhetett. Reiner leírásai alapján megpróbálta elképzelni, hogyan nézhetnek ki: a szigeten élő utolsó, félvér keleti és egy szőke, elsőre esetlennek tűnő fiú, aki hihetetlen magas intelligenciával rendelkezik… Szórakozott, meleg mosoly ült ki az ajkára.

Szeretnék veletek találkozni. Újra.

Megdörzsölte az arcát, aztán hatalmasat sóhajtott: eljött a búcsú pillanata, nem tartóztathatta fel tovább Reinert anélkül, hogy bajba ne keverné. Egyikük sem kockáztatott, így is, mikor Reiner kitárta a szobája ajtaját, majdnem belebotlottak Karinába. Az asszony akkor lopakodhatott az ajtó közelébe, mert látszott rajta, hogy semmit sem hallott és emiatt bosszankodott.

– Kikísérem Erent, anya.

– Örülök, hogy láthattalak – mondta erre udvariasan. Eren korábbi mosolya vesztett az őszinteségéből, de nem tűnt el teljesen. A kedvesség álcája mindkettőjük arcán és viselkedésén megmaradt, és ez épp elég volt ahhoz, hogy látszólag meglegyenek egymás társaságában. Hogy valójában utálták egymást, az nem számított. Marley előtt mindig is a látszatot tartották a legfontosabbnak.

– Szintúgy, Karina néni.

– Add át üdvözletemet a családodnak.

– Úgy lesz, köszönjük.

Reiner kikísérte, majd a füléhez hajolt.

– Bízom benned, Eren, ugye tudod?

– Én is bízom benned, Reiner. – Eren a kezét nyújtotta. Halkan beszélt, odakint kétszer annyira átgondolta a szavait, mint Reiner szobájában. – De egyet még muszáj kérdeznem, ne haragudj. Azért főleg, hogy pont itt kerítek rá sort.

Reiner megfeszült, de azért bólintott.

– Amit csak szeretnél.

– Ez az utolsó kérdésem – figyelmeztette Eren. – Többet tényleg nem fogok.

– Kérdezz.

– Azt mondtad, hogy két arc rémlik, emlékszel?

Ez valami olyasmi lehet, amiről szándékosan nem beszélt. Reiner arca megnyúlt, látszott rajta, hogy kellemetlen témát érintett a kérdés. Ingoványos terep ide vagy oda, emellett az is látszott, hogy nem fogja megtagadni Erentől a választ. Amit csak szeretnél, súgta a kishang, hát én ezt szeretném most a leginkább tudni, Reiner.

– Ezt a fiút nem fogod megismerni az álmaidból. Legalábbis nem úgy, ahogy most gondolsz rá.

Eren összeráncolta a homlokát.

– Miért? Ki ő?

– Én magam sem tudom pontosan. – Reiner a tarkóját vakarta. – A végsőkig valaki egészen másnak hittem, aztán… ráébredtem, hogy tévedtem. Mindannyian egyszerre jöttünk rá. Ezek a legtitkosabb információk, ugye tisztában vagy vele?

– Csak egy név kell, semmi más. Esküszöm, hogy semmit sem fogok kérdezni!

– Csak egy név, huh? – Reiner elhúzta a száját, majd lopva körbenézett. Néhányan járták az utcákat, egy-egy kisgyerek szaladgált arra felé, karjukon a csillaggal, látszólag boldogan. Hogy lennének boldogak egy ilyen világban? Nevetséges. – Egykor Dirknek hívták. Aztán valamiért új nevet kapott, ahogyan a többi testvére is. Eli, de rá nem emlékezhetsz. Így nem.

– Akkor hogyan? – Eren mohón kapott az információ után. – Eli? Dirk? Hogy érted? Miért kellett új nevet kapniuk?

– Hogy életben maradhassanak – magyarázta Reiner. – A Reiss család… Vagyis valójában a Fritz család…

– Tudom, hogy a királyi család tagjai nevet változtattak, de…

– Ismét erre kényszerültek – vágott a szavába. – Frieda Reiss apja felcsinálta a cselédet. A balkézről született gyermeknek a Historia Reiss nevet adták, később azonban Krista Lenzként csatlakozott a száznegyedik kiképzőegységhez. Ő a legfiatalabb… Azt hitték, megszabadulhatnak tőle. Ezeket onnan tudom, mert ismertem őt. Abban az évben, amikor megkezdtük a küldetésünket, történtek bizonyos dolgok. Mindannyian nevet változtattak, valamennyi gyermek. Frieda öccse, Dirk Reiss akkor tizennégy éves volt.

Eren nyelt egyet. Lassan, alaposan átgondolva ismételte meg:

– Dirk Reiss?

– Vagy Eli Lenz – rántotta meg a vállát Reiner –, ha úgy jobban tetszik.

– De…

– Többet nem mondhatok. Te is megígérted, hogy nem kérdezel.

– Reiner…

– Menj, Eren. – Reiner hátrébb lépett, felkészült rá, hogy becsukja az ajtót. – Így is túl sokat mondtam, mint amennyit terveztem. Jobb, ha most elbúcsúzunk egymástól. – Amint ezt kimondta, a konyhából hallatszott, amint Karina aggódva kérdezi, hogy minden rendben-e. Reiner összepréselte az ajkait, majd sietve megveregette Eren vállát. – Később látjuk egymást – mondta, aztán meg sem várva, hogy Eren elköszönjön, az arcába vágta az ajtót.

A modora lehengerlő, mint mindig. Eren mélyet sóhajtott. Abban igaza van, hogy nem szabad felhívunk magunkra a figyelmet. Óvatosnak kell lennem, amíg kitalálom, hogy mi folyik itt. Valahogy rá kell jönnöm, hogyan látom ezeket az emlékeket… Hogy egyáltalán miért látom őket. Mi az, ami tényleg megtörtént, mi az, ami nem. Vagy ami nem történt meg, az valójában mikor történt meg.

A fejfájása egyszerűen nem akart csillapodni. Ezen a legkevésbé sem csodálkozott, túl sok gondolat, emlék gyötörte, a félelem pedig szinte beleitta magát a csontjaiba.

El kell mondanom Piecknek is, jutott végül elhatározásra. Ő mindig is jobban értett az összefüggésekhez. Van egy elméletem, de… Ő segít rájönni, hogy igazam van-e vagy sem.

Könnyebb volt másra hárítani a felelősséget: igazából azt várta a lánytól, hogy egyetértsen vele. Biztos volt benne, hogy igaza van, de nem akarta maga kimondani. A gondolat megrémisztette, gombóc költözött a torkába, s a keze lassan ökölbe szorult; a combjához szorította, és újból felsóhajtott. A sóhajtással megnyugtatta magát, ám így is maradt még benne annyi feszültség, hogy a gyomra görcsbe ránduljon. A lába magától vitte valamerre, azt sem tudta, hogy merre. Nem haza. Nem tudott hazamenni és úgy viselkedni, mintha minden tökéletes lett volna, osztozni a nagyszülei boldogságában és fájdalmában, és közben olyasmiben hinni, amiben soha nem is hitt igazán.

Karján a csillag a földbe akarta rántani, hirtelen annyira nehéznek érezte. A saját sorsát is nehéznek érezte, ahogy fáradtnak, összezavarodva járta az utcákat. Hallgatta a gondtalanul nevetgélő kisgyermekeket, s arra gondolt, hogy ő maga nem mondhatta el. A legkorábbi emlékei már a kiképzéshez kapcsolódtak, ahol nem móka és kacagás fogadta, hanem tömény fájdalom. Az évek alatt, míg a jelöltből harcos lett, kemény leckét kapott. Megalázták, eltiporták. Mindenáron belévésték, hogy nem jobb annál a szörnyetegnél, amivé lenni fog – hiszen mindannyian démonok voltak a maguk módján, nem különbek a felmenőiktől, nem különbek azoktól, akik a szigetre menekültek, s még kevésbé sem különbek azoktól, akik eszüket vesztett óriásokként kóboroltak a falakon túl. A családjaik, azok, akik az internáló táborokban sínylődtek, bezzeg másképp vélekedtek. Ők árulókat láttak azokban, akik Paradis szigetére vonultak egykor Karl Fritzzel. Magukat különböknek vélték a szigeti démonoktól, és a múltról nagyon ritkán beszéltek. „A múlt vétkei”, csak így emlegették azokat az éveket, amiknek árát Eldia most fizette meg.

Én semmiről sem tehetek. Eren megállt. Szúrt a szíve, és ahogy a mellkasához húzta a kezét, a fájdalom mintha burjánzó növényként terjedt volna szét a testében. Én semmiről sem tehetek, gondolta, mégis keresik a lehetőséget, hogy mikor láncolhatnak ki, ahogyan az eddigi hordozókkal tették.

Az apja arcát látta maga előtt, a rettegést, ami falfehérre festette, a könnyeket, a kétségbeesést. A karok kinyúltak érte, és aztán Grisha Jaeger eggyé vált a semmivel. Semmi nem maradt belőle, csak az egyik karja és a szemüvege, ami akkor esett le róla, amikor megragadták, hogy felfalják.

Nem akarom így végezni. Nem akarom, hogy a családom miattam szenvedjen, de ezt az életet sem akarom. Bagoly lehet, hogy az ellenséget támogatta, valamiben azonban igaza volt: bármit is takart az a küldetés, amit említett, be kellett fejezni. Egy véget nem érő rémálomban éltek lassan száz éve, eljött a pillanat, amikor nem ülhettek tétlenül. Ha emiatt lázadó leszek, akkor az leszek. Nem élhetek így tovább. Ez nem élet.

– Szabadság… – suttogta maga elé. – Szabad akarok lenni.

A messzi távolban mintha azt a lányt látta volna, akivel összeütközött a minap. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy hívják, majd az eszébe villant a neve: Florian. Nem foglalkozott vele. Intett egyet, aztán a hajába túrt. Megőrülök, gondolta. Most már biztosan.

Ismét anélkül indult meg, hogy tudta volna, merre megy. A lába vitte előre, és amikor hirtelen, minden előjel nélkül dörrent egyet az égbolt, majd azt követően szemerkélni kezdett az eső, hogy aztán erősen rázendítsen, nem szaporázta meg a lépteit. Elérte az útkereszteződést, és ha balra fordult volna, abba az utcába érkezett volna, ahol Pieck élt az édesapjával. Megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy akár egyetlen pillanat erejéig láthassa a lányt, s nemcsak azért, hogy kifaggassa, mi a véleménye az elméleteiről. Nem Pieck kimagasló intelligenciájára volt szüksége, hanem a barátságára. Az érzésre, hogy mellette áll, hogy bármikor számíthat rá. A lány kellett neki.

– Pontosan így lehet tüdőgyulladást kapni.

A hang a háta mögül érkezett, váratlanul érte. Megpördült, összezavarodva, kalapáló szívvel – mert a hang… az a hang túl ismerősen csengett –, és egy alacsony, sötét hajú férfival találta magát szembe. Ugyanaz a férfi volt, akibe legutóbb beleütközött. Ezúttal összekapcsolódott a tekintetük; a férfi szeme elsőre teljesen szürkének tűnt, ám ha jobban megnézte magának az ember, akkor láthatta a szürkeség mögött rejlő kéket. Különös fény ült benne, valami, amit Eren sehová sem tudott tenni.

– Szerencsés vagyok – adott hangot a véleményének –, engem mostanáig elkerült. – Ez persze nem volt teljesen igaz. Azóta kerülte el, amióta harcos lett, azelőtt ő is megbetegedett, ahogyan az átlagemberek. Halványan derengett, hogy kiskorában annyira beteg lett, hogy Zeke éjjeleket virrasztott az ágya mellett, hallgatva a lélegzését. Szerencsésnek mondhatták magukat, amiért az orvos szó szerint háznál volt – a nagyapjuk mindent megtett, hogy mihamarabb felépülhessen.

A zuhogó esőben nem számított, ha újra megfázik; ő maga volt a Támadó Óriás, nem halhatott meg akárhogyan. Az idő rabjaként néha azt kívánta, bárcsak mégis… Bárcsak elvihetné egy kis eső.

De akkor minden újra meg újra meg fog ismétlődni, suttogta a kishang a fülébe. Az összes eddigi hiba. A kör sosem ér véget, mindig újra fog kezdődni. Ez csak Bagoly lehetett, az ő szavai. Olyasmikre emlékeztette Erent, amikre ő maga sem emlékezett. Ugyanúgy állt, ahogyan egykor Eren, és ugyanazt kérdezte, amit ő is: „Vajon kinek az emlékei ezek?”.

A férfira nézett, akit hozzá hasonlóan nem zavart az eső; a pillantásától végigszaladt a hideg a gerince mentén. Megérintette a karján a szalagot, az ujjai elidőztek a csillagon. Ezt maga sem értette, miért tette, de az ismeretlen férfi végigkövette a tekintetével az óvatos mozdulatot. Nem lépett felé közelebb, ám úgy vizslatta, mintha… Méregetne? Eren az ajkába harapott, ismét megborzongott.

– Ismerem magát, uram? – Zeke udvariasságra nevelte, ezért szólalt meg. A legkevésbé sem volt kedve beszélgetni, de a férfi… valamiért vonzotta. Egyszerűen arra kényszerítette, hogy megtörje a csendet és továbbra se foglalkozzon azzal, hogy szakadó esőben állnak. Az utcán egy lélek sem járt már rajtuk kívül, és innen könnyedén Pieck utcájába kanyarodhatott volna, hogy találkozzon a lánnyal. Másra sem vágyott… azon kívül, hogy a férfihoz szóljon.

Tágra nyílt a szeme, amikor a férfi megtette felé az első lépést, majd az azt követőket. A végén annyira közel kerültek egymáshoz, hogy Eren csodálkozva fedezte fel a köztük levő magasságkülönbséget. A férfi idősebb volt nála, látszott a szemén, de egyáltalán nem lehetett öregnek nevezni. Legfeljebb a harmincas éveiben járhatott, ám Eren azon sem lepődött volna meg, ha később kiderült volna, hogy sokkal fiatalabb.

De nem a tekintetét találta furcsának, hanem…

Eren szeme elkerekedett, ahogy rádöbbent, mivel vonta magára ennyire a figyelmét.

Levette a karszalagját!

Ott, ahol a megkülönböztető csillagnak lennie kellett volna, semmi sem volt. A férfi úgy állt Liberióban, mintha hozzájuk tartozott volna, a karszalag azonban hiányzott a testéről, ráadásul nem is öltözött úgy, mint aki marleyi lenne.

Mi a franc folyik itt?! Ki ez az alak?!

És ekkor a férfi újból megszólalt.

– Sétáljunk egyet, Eren.

Eren ajkai elnyíltak, ahogy tudatosult benne: a rejtélyes férfi ismerte a nevét. És nemcsak ismerte, hanem sétára invitálta. A karját nyújtotta felé, szándékosan azt, amin a csillagnak kellett volna lennie, és közben komolyan, mosolytalan arccal nézte. A tekintete szokatlan volt, egészen kifürkészhetetlen.

– Maga…

– Sétáljunk egyet, Eren. – Különös hangsúllyal ejtette a nevét, Eren teljesen beleborzongott. Tudta, hogy kiáltania kellene, akár támadni, mert a férfi… a férfi nem lehetett más, mint egy Frieda Reiss emberei közül… ki más lehetett volna? Ellenség, csakis ellenség! Ellenség, ellenség, ellenség! A belső hang figyelmeztetően sikoltott az elméjében, ő azonban nem hallgatott rá. – Mikasa és Armin miatt. Ha meg akarod őket menteni, akkor sétáljunk egyet. – A férfi a karját nyújtotta, ő pedig lassan ugyan, ám kellő határozottsággal elfogadta azt. A két ismerős név lüktetve ismétlődött, újra meg újra kimondta magában. Mikasa. Armin. Mikasa és Armin. Ugyanaz, amit Bagoly mondott. Ez az ember… nem lehetett Bagoly, de ugyanazt mondta, amit Bagoly mondott Grisha Jaegernek.

Ennyi volna? Így válik valaki árulóvá? Grisha is így vált? Az apjára gondolva gombóc nőtt a torkában. Meglátta a jelet Grice vállán, és… jelentenie kellett volna, ő viszont hallgatott. Ha most nem cselekszem… Ha nem támadok rá, akkor olyanná válok, mint Grisha? Ez volt a legnagyobb félelme. Nem akart olyan lenni, a legkevésbé sem, mégis hasonlítottak egymásra. Zeke is egy kicsit, bár… ő mindenkinél jobban tiltakozott, hogy olyan legyen.

A férfi szája szélét halvány mosoly ülte meg.

– Bölcs döntés, Eren – mondta. – Gyere velem.

Úgy tett.

Bármennyire is szeretett volna kérdezni, egy hang sem jött ki a torkán. A döbbenet mindenét megbénította, csodálta, hogy egyáltalán mozgásra tudta bírni a lábát. Ha a férfi nem fogta volna a karjánál, valószínűleg egy helyben maradt volna. De a férfi szelíd erővel húzta maga után, késztette, hogy mozduljon, kövesse és figyeljen rá. Egyszerűen a puszta lényével vonta magára a figyelmét. Eren azon kapta magát, hogy nem tudta levenni róla a tekintetét. Csak bámulta megigézve, összezavarodva és kalapáló szívvel, és semmit sem értett… és közben a félelem – hogy ezzel mindent tönkretett, pedig Zeke a lelkére kötötte, hogy óvatos legyen – lassan végigkúszott a testén.

– Erre – mutatta. – Erre gyere.

Arra mentek, amerre a férfi akarta. Arra, szótlanul, továbbra is az esőben, dideregve. Meg akarta kérdezni, hogy hova, meg akarta tudakolni a nevét, a célját, azt, hogy hogy sikerült beférkőznie a gettóban élők közé, de… A férfi a köpeny alatt egy furcsa szerkezetet viselt, Eren még sosem látott ahhoz foghatót.

Ez lenne az a bizonyos felszerelés? Reiner, Bertolt és Reiner részletesen beszámolt a háromdimenziós manőverfelszerelésről, amelynek segítségével a falakon belüliek könnyedén végezni tudtak az óriásokkal. Bertolt, aki sokkal ügyesebben bánt a papírral és a ceruzával, még rajzot is készített. Valami ilyesmi volt… Ha jól emlékszem, pont ilyen volt. A működése pedig…

A férfi megállt.

Titkos lépcső?

– Erre – mondta. – Most le kell mennünk, Eren.

– De… – Eren végre megtörte a csendet. A hangja rekedten és erőtlenül szólt. Nem a félelem karcolta meg, hanem valami más, a bizonytalanság. A férfi érintése gyengéd volt, de erős, bátorító, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő. A tekintete teljesen kékbe hajlott, pedig inkább látszott szürkének, s azt üzente, hogy „Engedelmeskedj, különben teszek róla, hogy azt tedd, amit akarok.” Eren összeszűkítette a szemét. – Ha megteszed – mormolta –, akkor átalakulok. – És akkor neked véged, te rohadék.

– Ha megteszed – válaszolt a férfi nyugodtan –, azzal megszeged a törvényt. Engedély nélkül tilos átváltoznod, jól sejtem? – Ezzel a lényegre tapintott. – Ráadásul – folytatta – veszélybe sorolnád az itt élőket. Nemcsak a lázadás gyanúja merülne fel, hanem a mészárlásé is. Azok az emberek – mutatott felfelé –, ha átváltozol, mind meghalnak.

– Ki vagy te?

– Nem emlékszel rám?

– Nem ismerlek – jelentette ki, de a hangjába bizonytalanság kúszott. Nem ismerlek, mondta a szájával, de mégis ismerlek, tette hozzá az elméje. Abból a múltból, amire nem emlékezhetek, mert megtörtént. Látta maga előtt a férfi arcát, az elmaradhatatlan, fehér nyakkendőt, a zöld köpenyt… A szárnyakat… A Szabadság Szárnyait. Látta őt maga előtt, úgy, mintha mindig is ismerte volna, a neve pedig…

– Nem ismersz, igaz? – Levi hadnagy, aki egy volt az Ackermanokból, rávillantotta kék tekintetét. Levi hadnagy, aki kis híján végzett Zeke-kel, és akit Zeke soha többé nem kívánt látni, itt volt Liberióban. Eren előtt állt, és a mosolya egészen önelégültnek látszott. – Az jó, Eren – mondta –, mert én magam sem ismerlek. Én semmire sem emlékszem, mert nem emlékezhetek, nem igaz?

Eren nyelt egyet.

– Tudom, ki vagy – suttogta. – Levi A…

– Ssss. – Levi az ajka elé emelte az ujját. Tényleg ő volt az. – Gyere velem. – A lépcsők felé intett. – Te mész le elsőnek, Eren.

Eren összeszorította a fogát.

Rohadék.

Bármennyire is nem szeretett volna előremenni, kénytelen volt. Levi hadnagy nem alkalmazott nyers erőszakot, de Eren nem kételkedett benne, hogy megtette volna, ha szükségesnek bizonyult volna.

A lépcsősor le a pincébe, egy faajtóig vezetett, a kulcsot a zárban már a férfi forgatta el. Az ajtó reccsent egyet, ahogy kinyílt, Levi pedig anélkül lépte át a küszöböt, hogy hátranézett volna.

– Itt is vagyunk – közölte a nyilvánvalót. – Kerülj beljebb, már vártak rád.

– Rám? Kik? – Armin? Mikasa? Ti vagytok azok?

Gombóccal – reménnyel – a torkában követte a férfit, és mindaddig nem mert körbenézni, amíg be nem húzta maga mögött az ajtót.

A pince rejtett szobája nem volt túl nagy, két szék és egy lámpa, utóbbi fénye halványan pislákolt. Armin? Mikasa? Mind a két szék foglalt volt, egy fiú és egy lány ült, nagyjából Erennel egykorúak – a korkülönbség csak néhány év lehetett. Eren az ismerős vagy ismeretlen arcokat nézte, és nem tudott mit mondani, még a lélegzete is elakadt a döbbenettől.

A lány előrehajolt ültében, könyökével a térdére támaszkodott. Nem olyan volt, amilyennek Eren elképzelte. Sem Arminra, sem Mikasára nem emlékezett – vagy legalábbis mindeddig nem villant be olyan tisztán az arcuk, mint ahogy Levi hadnagyét látta –, de nem ilyen képet alkotott róluk.

Azért, mert nem is ők azok, fejtette meg lassan, ahogy végigmérte őket. A lány haja a válla fölé ért, szőke volt és egyenes – Mikasának hitte, de nem lehetett Mikasa –, míg a fiúé, akire Arminként gondolt, pont az ellentéte: kusza, rövidre nyírt és koromfekete. Nem ők azok. Eren most már biztos volt benne. De ha nem ők, akkor meg kik?

– Nem ismersz meg minket, igaz, Eren? – A lány törte meg a csendet, a hangja vontatott volt. Eren ritkán érzett ellenszenvet valaki iránt, ám most megtörtént. A lány puszta tartása, a gúnyos mosolya, mindene irritálta. – Hát persze, hogy nem ismersz minket. Nem is ismerhetsz. – A fiút ellenben szimpatikusabbnak találta. Ő, ha volt bármi problémája is vele, nem mutatta ki, sőt mintha nem tetszett volna neki, hogy a lány ennyire ellenséges. Ennek Levi hadnagy sem örült. Eren hátrasandított a válla fölött, amikor ciccenő hangot hallott, de már csak azt látta, hogy a férfi elhúzta a száját.

– Eren Jaeger? – A fiú kedvesen kérdezte. – Te vagy az, igaz?

– Ha már őfelsége parancsára idehoztam… – morogta Levi. – Eren Jaeger az – állította biztosan. – Ki más lehetne?

– Akár egy másik harcos is. – A lány még mindig ellenségesen tanulmányozta. – De megbízunk önben, hadnagy. Szép munka volt, most már elmehet.

Levi megemelte a szemöldökét.

Abel, kérlek! – szólt rá a lányra a fiú. Ezek szerint Abelre, állapította meg Eren. – Levi hadnagy nem a kutyánk.

– Miért nem? A nagybátyja is az volt apának.

– Az a nagybátyám volt, kölyök – felelte erre Levi. – Én senkinek sem vagyok a kutyája. Remélem, ezzel nem törtem össze az álmait a hercegnőnek. Nem venném a lelkemre, ha miattam nem tudna éjjelente aludni.

A fiú elmosolyodott.

– Biztosíthatom, hogy a húgom túl fogja élni – mondta –, és mindenképpen bocsánatot fog kérni a viselkedéséért. Ezt senkitől sem tolerálom, még a saját testvéremtől sem. Szégyelld magad, Abel! Ha ez Frieda fülébe jut…

– Frieda csont és bőr – vágta rá Abel. – Semmit sem tud már tenni. Ide sem tudott eljönni, ezért mi jöttünk helyette. Mi visszük vásárra a bőrünket, pedig közülünk fogja valaki átörökölni az erőt! Elegem van, hogy állandóan az utasításait kell követnünk, és most nyugodtan mondd azt, hogy nincs igazam, Dirk, úgyis mindig ezt teszed!

Eren szeme tágra nyílt.

DIRK?!

A fiú – Dirk Reiss, ki más? – látta a szemében a felismerést. A szája szegletébe mosoly költözött, és ahogy felállt, a kezét nyújtotta Eren felé. Hasonlítanánk? Egyformák lennénk? Miért ő lépett a helyembe? Hol marad Mikasa és Armin? Csalódottságot érzett, amiért Levi nem hozzájuk vezette, hanem a Reiss család két tagjához – azokhoz, akiknek Zeke-hez hasonlóan királyi vér csörgedezett az ereikben. Zeke távoli rokonai – gondolta. Bizonyára megfigyeltek minket, de… akkor azt is tudják, hogy Zeke mindenben támogat. Miért nem őt rángatták ide? Miért akarnak minket teljesen tönkretenni?

És ekkor Dirk Reiss megszólalt – ám egyáltalán nem azt mondta, amire Eren számított.

– Tudod, Eren, nagyon hasonlítasz édesanyádra.

– Nahát, tényleg – reagált gyorsan Abel is, s ingerülten Erenre villantotta a tekintetét, hogy alaposan megnézhesse. – Pedig azt hittem, Grisha fiatalabb változatával fogok találkozni. Nem szeretem beismerni, hogy tévedtem, úgyhogy ez is a te hibád, Eren Jaeger. – Eren azonban nem tudott mit mondani. Egyetlen szó lüktetett az elméjében, és ahogy viszonozta Dirk Reiss pillantását, tudta, hogy a fiú is ugyanarra gondol: az édesanyjára. Az anyjára, akire nem emlékezett, de akire mindig is sejtette, hogy hasonlít. Megszédült és megingott. Legszívesebben térdre rogyott volna, ám nem akart nevetség tárgyává válni, márpedig Abel Reiss csak erre várt, hogy egy jóízűt nevethessen és kigúnyolhassa.

– A-az a-anyámra?

A torkát kaparni kezdte valami, az arcából kiszaladt a vér.

Hol? Hogyan? Miért?

Dirk Reiss pontosan értette a kétségbeesését. A testvére rosszalló hördülését mellőzve közelebb lépett, s még mindig nem vonta vissza kinyújtott jobbját. Egyértelműen ideiglenes fegyverszünetet óhajtott kötni – vagy akár annál többet is –, és egészen addig nem tágított, amíg Eren ujjai lassan az övéibe nem fonódtak. Akkor vigyorrá szélesedett a mosolya, és hatalmas örömmel szorította meg Eren kezét.

– Az óceán túloldaláról – mondta halkan – mindannyiótokat az ellenségemnek hittem. Gyűlöltem azokat, akiket azért küldtetek, hogy öljék meg a nővéremet. – Bertoltot, Reinert és Annie-t, súgta a hang Eren fülébe, miközben képek villantak az elméjébe. Furcsa, megmagyarázhatatlan képek, emlékek. Mintha Dirk érintése hatott volna rá így. Próbálta figyelmen kívül hagyni őket, ezért tovább töprengett. Gyerünk… Bertolt, Reiner, Annie… aztán persze a többieket, a bátyámat, Zeke-et, aki egy egész falut tervezett kiirtani, és nem törődött az ártatlan asszonyokkal és gyermekeikkel. Senki sem érdekelte őt, csak a küldetés. Mindig a küldetés lebegett a szemünk előtt. És úgy tűnt, ezzel Dirk Reiss is tisztában volt. Dirk Reiss, vagy… ahogy Reiner nevezte: Eli Lenz. Ő lépett Eren helyébe.

Eren idegesen nyelt egyet, ahogy erre gondolt. Az emlékek lassan eltűntek a szeme elől.

Mikasa és Armin az ő barátai… De vajon… érdeklem őket? Rólam mit gondolnak?

Dirk arcát tanulmányozta, miközben elhessegette Abel dühös ciccenését. Dirk valószínűleg ezredszer is megbánta már, amiért magával hozta a küldetésére: Abel Reiss tipikusan olyan ember volt, akinek nehezen lehetett parancsolni, és aki Gabihoz hasonlóan megállíthatatlannak tűnt, ha az óriáserő megszerzése forgott kockán. Frieda Reissnek Zeke-hez hasonlóan egy éve maradt hátra, ami azt jelentette, hogy hamarosan át fogja adni az Alapító Óriás erejét. Vagy nem volt még kiválasztottja, mint Zeke-nek Colt, vagy volt, de Abel reménykedett benne, hogy meggondolja magát.

Bárki is kaparintja meg, nem érdekel – gondolta Eren –, csak ne ez az idegesítő liba legyen.

Dirk ekkor odavonta magához. Majdnem megbotlott a kivitelezés következtében, hirtelen mozdulat kiszakította a merengésből és visszarángatta a jelenbe. Levi hadnagy furcsa hangot hallatott – gúnyos nevetés elfojtása lehetett –, Abel Reiss pedig meg sem próbálta titkolni, mennyire jól szórakozott a jeleneten. Felkacagott és megtörölte a szemét; még a könnye is kicsordult.

– Gyűlöltem a Jaeger családot, mert a nővérem olyasmikre is emlékezett, amik nem történtek meg – folytatta eközben Dirk. Eren füléhez hajolt, a hangja alig volt több rekedtes suttogásnál. Eren érezte a forró leheletét, ahogy a bőrét cirógatta, és azt is, hogy maga a keze mennyire érdes. Nem egy úrfi keze volt, hanem egy olyasvalakié, aki egész életében küzdött valamiért. Ezt valószínűleg annak köszönhette, hogy beállt a Felderítő Egységbe; az évek, amíg katonává képezték, kemény nyomot hagytak rajta. – Elmesélte, hogy valamikor, egy másik időben az apád eljött hozzánk, Eren. Te is emlékszel erre, ugye? Az apád arra kérte a nővéremet, Frieda Reisst, hogy szabadítsa fel az emberiséget. Hogy végezzen az óriásokkal, mielőtt a felesége és a gyermekei, mielőtt mindenki ezen a világon odaveszne.

Igen, emlékszem.

Hangosan semmit sem mondott, megrémisztette a valóság. Dirk nem neheztelt rá amiatt, hogy nem válaszolt a kérdésére, ő ezt is megértette. Túl megértőnek tűnt Eren szemében. Túl megértőnek és túl tökéletesnek.

Ez csapda! – állt fel a szőr a tarkóján. Jeges borzongás remegtette meg a testét, és a feszültség pontról pontra nőtt benne tovább. Az ajkába harapott, a tekintete ide-oda cikázott, menekülőösvényt keresve, de természetesen semmit sem talált. Hogy is találhatott volna, a szigetbeli szörnyetegek mindent gondosan elrendeztek! Fölöttük ártatlan eldiaiak éltek, nagycsaládosok, az ablakokból megannyi gyermek kukucskált ki. Eren nem változhatott át, akkor sem, ha muszáj lett volna. Ha megteszem, azzal elárulom Marleyt, döbbent rá. Ha megteszem, akkor nekem így is, úgy is végem van. Megbocsáthatatlan bűnt követek el, hiszen megszegem a feletteseim szigorú parancsát. A rohadt életbe, ti démonok! Mindenre felkészültetek!

– De aztán átszeltem az óceánt. – Dirk hangja lassan érte el a fülét, pedig közvetlenül abba súgta bele a szavakat halkan, mintegy mormolva azokat. – Átszeltem és megdöbbentem. Rájöttem valamire, amit a húgom még mindig nem akar elhinni: ugyanolyan vagyok, mint te, Eren. Egyformák vagyunk. Ti abban nőttetek fel, hogy a szigeten élők azok démonok, pedig ugyanúgy eldiai vér csörgedezik az ereikben, ahogyan nektek is. Mindannyian a felmenőink vétkei miatt szenvedünk. Semmiben sem különbözünk egymástól, Eren, és én tudom, hogy ezt te is így látod. Belenézek a szemedbe és nem kell kérdezősködnöm, egyszerűen tudom, hogy egyformák vagyunk. Ugyanabban hiszünk, ugyanazért küzdünk. Ugyanazt akarjuk, Eren: szabadok akarunk lenni.

– Azért hozattál ide… – Eren végre megtalálta a hangját. Nem bátorság költözött vissza belé, hanem sokkal inkább józanság. Nem húzódott el Dirktől, de senki másra nem koncentrált rajta kívül. Elfelejtette, hogy társaságuk van, hogy Abel Reiss levegő után kapkodott, amint úgymond félbeszakította a testvérét, hogy Levi hadnagy érdeklődve előrehajolt – semmivel sem törődött. – Azért hozattál ide, mert abban reménykedsz, hogy igent mondok? Hogy azért, mert mindketten szabadok akarunk lenni, hajlandó vagyok elárulni a családomat?

– Ezt tennéd? – vonta fel a szemöldökét Dirk. – Elárulnád a családodat? – Mielőtt Eren igennel felelhetett volna a kérdésre, folytatta: – Melyik családodat árulnád el? Az apádat, aki maga is belátta, hogy ez a rendszer, amiben ti éltek, nem működhet tovább? A nagyapádat, aki saját maga árulta el nekem, hogy megbánta, ahogyan az apáddal viselkedett? Vagy a nagyanyádat, aki éjjelente siratja elveszített gyermekeit? Vagy a bátyádat, aki téged támogat, éjjel meg a maga démonjaival küzd, amiért feladta a tulajdon szüleit? Vagy… az édesanyádat? Az édesanyádat, aki Paradis szigetén él. Az édesanyádat, aki eldiai. Aki életben van, Eren. Életben van, érted? Kit árulnál el? Mondd el nekem, Eren! Nekem bármit elmondhatsz, hiszen egyformák vagyunk. Nincsenek többé titkaink egymás előtt, nem igaz?

– Az anyám… – Eren nehezen merte megkérdezni, de tudnia kellett ahhoz, hogy meghozza a döntését. Minden egy döntésen múlt. Olyan döntést kellett hoznia, amit a legkevésbé fog később megbánni. Erre a gondolatra ismét megfeszült. Hol hallotta már ezeket a szavakat? A tekintete Levi hadnagyra vándorolt. Megnedvesítette az ajkát, majd megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Nem jött el az ideje az ostobaságokon való rágódásnak, cselekednie kellett, gyorsan és helyesen. – Az anyám… tényleg életben van?

Dirk elmosolyodott.

– Igen – felelte lágyan. – Életben van és csak rád tud gondolni. Látni akar téged, vissza akar kapni.

– Nem vettek el tőle. – Eren a fejét rázta. A gondolat felbosszantotta. A francokat vitték el erőszakkal! – Én… Az anyám velem jöhetett volna. Akkor, amikor elvitték apát. De ő…

– Vajon hányszor hazudtak a képedbe szemrebbenés nélkül? – mélázott el Abel. – Vajon miféle hazugsággal tömtek az évek során?

Eren dühösen nézett rá.

– Mégis miről beszélsz?

– Te tényleg ennyire hülye vagy? – ráncolta a homlokát a lány. – Azt hiszed, hogy az anyád önként mondott le rólad? Azt hiszed, kimenekítettek, amikor lecsukták apádat? Ennyire hülye lennél? Mert ha igen, akkor most azonnal tűnjünk innen, Dirk, nem éri meg, hogy rászánjuk az értékes időnket! Az idő… az kincs.

– Befognád végre? – mordult rá Eren. – Nem érdekel, hogy miről papolsz.

– És az, hogy én mit mondok, az érdekel? – kérdezte Dirk szelíden. – Vagy jobb szeretnéd, ha inkább Levi hadnagy mesélne el mindent?

– Levi hadnagy? – Eren a férfira sandított, aki azóta állt némán a helyiségben, amióta Dirk és Abel felfedték a kilétüket. – Miért pont Levi hadnagy?

Dirk összevonta a szemöldökét.

– Erre nem emlékszel?

– Mire nem emlékszem?

– A szeretődre – vetette oda Abel gúnyosan. – Elfelejtetted? – Ha Dirk nem állta volna el az útját (és persze nem lett volna lány), Eren biztosan behúzott volna neki egyet, pláne akkor, amikor meglátta a mosolyát. A lány Levi hadnagy felé fordult. – Hát ez kellemetlen, hadnagy – mondta –, bár az is lehet, hogy mindketten jobban jártak. Ezt sajnos nem tudhatom. Valahogy undorítóan jól passzolnak a viselkedésük alapján. Gusztustalan.

– Abel, most már legyen elég. – Dirk ekkor sem vesztette el a hidegvérét. – Ha nem tudsz viselkedni, akkor magunkra is hagyhatsz Erennel, nem gondolod? Biztos vagyok benne, hogy Levi hadnagy örömmel kísér majd a biztonságos helyünkre.

– Repesek az örömtől – biccentett a férfi unottan. – Reiss kisasszony, mehetünk?

Úrnő – javította ki Abel. – Jobban hangzik.

– Majd ha Frieda nincs többé – szólt utána Dirk. – Addig örülj, ha egyáltalán kisasszonynak neveznek.

Abel fintorgott. Felemelt fejjel távozott a szobából, Levi hadnagy pedig, miután vetett egy utolsó, mustráló pillantást Erenre, horkantva követte őt.

A szobára csend telepedett, Abel távozásával a feszültség is elhagyta őket. Eren fellélegzett, de még mindig össze volt zavarodva. Semmit sem értett mindabból, amit Abel mondott, és egyszerűen nem mert Levi hadnagyra nézni, őutána pedig Dirk Reissre sem. Amikor mégis megtette, a fiú kedves, biztató mosolyával találta magát szembe.

– Bocsáss meg a faragatlan viselkedéséért. Abel… kicsit forrófejű. Csodálkozom is, hogy nem találjátok a közös hangot, ő pont olyan ebben, mint te.

– Azt nem mondanám.

– Nem festett le magáról szép képet, ezt nem tagadom… – Dirk mosolya vesztett az erejéből, ahogy a húgára gondolt. – De talán később megváltozik róla a véleményed. Ő… Csak adj neki egy esélyt.

– Miért? – kérdezte Eren fojtottan. – Azt sem tudom, hogy neked adjak-e!

– Az édesanyád…

– Ne gyere állandóan az anyámmal! Nem ismerem! Olyan, mintha egy idegen lenne!

– Eren…

– Miért érné meg nekem vásárra vinnem a bőrömet? Miért kérjem a ti segítségeteket, mikor ott van a… – Az ajkába harapott, nehogy kiszaladjon a száján a Tybur család neve, azonban ahogy Dirk arcára nézett, arra jött rá, hogy a fiú réges-rég tudott mindenről. A jó ég tudja, mióta lehettek Liberióban! A jó ég tudja, mióta kémkedhettek! Vajon mennyi információt gyűjtöttek össze? Mit tudnak? Mi az, ami még titok előtt? – Semmi… Jól sejtem? – Eren a hajába túrt, és amikor Dirk bólintott, idegesen vicsorodott el. – Mindent tudtok, igaz? Tudtok a…

– Tybur családról? – húzta fel a szemöldökét Dirk. – Ó, igen. Régóta figyelünk benneteket. Tudjuk, hogy rosszul vagy az emlékektől… Hogy a bátyád megígérte, hogy segíteni fog, és abban reménykedik, hogy majd a Tybur család a védelmébe vesz. Vissza akarjátok szerezni az Alapító Óriást, azaz el akarjátok lopni az erőt a nővéremtől. De ez nem fog megtörténni. Mindenki jobban jár, ha ez az erő a mi kezünkben van. A nővérem… Egészen addig, amíg meg nem örökölte az óriást a nagybátyánktól, ugyanazt hangoztatta, amit a nagybátyánk: hogy el fogja pusztítani az óriásokat, hogy felszabadítja a világot… és aztán átörökölte, és utána minden más lett. Átörökölte az első falakon belüli király ideológiáját, s azóta köti az esküje. Mindaddig, amíg a királyi család valamelyik tagja a hordozója, a világ nem lesz az enyészeté. Az eskü értelmében nem támadhatunk.

– Ezért kell megszereznünk! – vágta rá Eren.

– Hogy elpusztítsátok a falakat? Ártatlanokat mészároljatok le?

– Én…

– Hidegvérű gyilkos lennél, Eren? – kérdezte Dirk. – Szó nélkül irtanád ki a saját fajtádat?

– Ők…

– UGYANOLYANOK, MINT TE! – vesztette el a türelmét. A hangja élesen csattant, Eren pedig összerezzent tőle. – Ugyanolyanok, mint te vagy én – mondta egy árnyalattal nyugodtabban. – Ne merészeld többé a jelenlétemben azt állítani, hogy különböznénk egymástól, mert semennyivel sem tűnök barbárabbnak nálad, Eren Jaeger. És annyiszor hozom fel az anyádat, ahányszor csak akarom. Az anyád látni akar és ha rajtam múlik, látni is fog. Esküt tettem neki, hogy hazaviszlek. Vagyis elviszlek hozzá, hogy vele lehessél. Jól fontold meg, mert a végén minden újra meg újra megismétlődik. Ugyanaz a kör, csak más kontextusban, kicsit később. Gondold végig jól, Eren!

– Ez lenne a változás? – Erennek nevetni támadt kedve. – Élsz és virulsz, Dirk Reiss. Az apám…

– Az apád egykor lemészárolta a családomat – felelte Dirk higgadtan. – Abel szemében ez megbocsáthatatlan bűn… és van benne valami. Ha belegondolok, hogy mindeddig… Hogy valójában… – Borzongás remegtette meg, egy pillanatra behunyta a szemét. Összeszorította, s Eren látta, hogy reszket a szemhéja. – De igen – mondta aztán –, most élünk és virulunk. Mindannyian. Eddig. De mit gondolsz, vajon nem lesz ezúttal is ugyanaz a vég? Nem fog ugyanúgy meghalni mindenki?

– Én…

– Én úgy hiszem, ha összefogunk, akkor nem.

– Te túl sokat képzelsz magadról, Reiss.

– Lehet – hagyta rá Dirk, majd elvigyorodott –, de azt tudom, hogy együtt képesek leszünk rá. Fogadd el az ajánlatomat… Nem azt kérem, hogy áruld el a családodat, éppen ellenkezőleg… Arra kérlek, hogy védd meg őket! Arra kérlek, hogy fejezd be a küldetésedet. A küldetésedet, ami most már közös. Ha meg akarod menteni…

– Mikasát és Armint? – vágott a szavába Eren egyszerre fáradtan és türelmetlenül, Dirk azonban a fejét ingatta.

Nem – mondta gyengéden. – Galliardot és Piecket. Ők most a barátaid, nem igaz? – Nem várta meg, hogy Eren rábólintson, nem is volt szüksége a válaszára. Mindent tudott Erenről, mindenkinél jobban ismerte. – Nem kérhetem, hogy olyasvalakikért harcolj, akiket nem ismerhetsz… Nyilvánvalóan nem fogsz küzdeni a nővéremért. – A szemét forgatta, és Eren azon kapta magát, hogy halványan elmosolyodott. – Megértelek. De akkor küzdj azokért, akiket ismersz és szeretsz! Küzdj a barátaidért és a családodért! Különben sosem lesz vége… Sosem lesz. Soha. Mindig újrakezdődik, örökkön-örökké. Ez a csata… – Dirk mintegy magának mormolta, saját magát is győzködte, nemcsak Erent. – Az örökkévalóságig vívod, Eren, kivéve akkor, ha véget vetsz neki valahogy. És csak úgy vethetsz véget, ha összefogunk. Ha az összes eldiai együtt harcol majd Marley ellen.

– Úgy gondolod… hogy Marley lenne az ellenségünk? Marley szemében… mi éppolyan bűnösök vagyunk.

– Igazad van. – Dirk arca kimelegedett. A vonásai nagyon emlékeztették Erent valakire: egy nem túl magas, de sokkal idősebb férfira, akitől első ízben hallott a Koordinátor erejéről. Valamiért egy név is az emlékezetébe villant, Rodnak hívták. Nem kellett sokat töprengeni rajta, mindannyian tudták, hogy Rod Reiss Frieda, Dirk és Abel édesapja volt. Az egyetlen, súgta a hangocska, akit az apád nem mészárolt le. Az egyetlen, aki el tudott menekülni. De ez akkor volt, most pedig most volt. – Teljesen igazad van – jelentette ki eközben Dirk. – Mindannyian bűnösök vagyunk. Tudod, miért kell harcolnunk?

– A szabadságért? – Eren belefáradt a beszélgetésbe; valahogy nem jutottak dűlőre, pedig már egy ideje a pincében tartózkodtak. Lehet, hogy már keresnek… A mama biztosan aggódik, és ami Zeke-et illeti… Nem lesz ez így jó. Minél hamarabb haza kell mennem, mielőtt gyanút fognának. Egyből elkapnak, ha hazudok. A fülem… mindig vörös lesz. Legalábbis Zeke ezt állította, valahányszor hazugságon kapta. Olyankor egyből a fülén csípte, Eren pedig fájdalmasan sziszegett, úgy szabadkozott, amiért nem mondott igazat.

– Azért is – ismerte el Dirk –, de még másért is. Egy szebb és jobb világért, ahol marleyi és eldiai békében élhet egymás mellett. Egy olyan világért, ahol nincsenek óriások. Ahol ezt a káprázatos, ugyanakkor átkozott erőt, amit Ymir Fritz magától az ördögtől kapott, vissza tudjuk szolgáltatni. Ahol mindannyian egyenlők vagyunk egymás szemében. Nem lenne gyönyörű világ, Eren?

– Te tényleg úgy gondolod, hogy meg tudjuk valósítani? Ez… egy irracionális jövőkép. Te nem itt nőttél fel, Dirk, hanem a szigeten. Ott minden másképp működik. Ott… Te nem tapasztaltad meg, milyen érzés az, amikor elnyomnak. Téged nem kényszerítettek internálótáborba. Falak mögött élünk…

– Ahogyan mi is – vágott a szavába a fiú. – Ketrecben, pont úgy, ahogyan ti is. Egyformák vagyunk, Eren, hát még mindig nem fogtad fel? Éppen ezért kell együtt küzdenünk! Fogadd el, adj egy esélyt! Együtt… hiszem, hogy bármire képesek vagyunk. Hogy te… leszel a kulcs. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni. Eren Jaeger vagy, nem igaz? Te vagy az emberiség utolsó reménye.

Megint ugyanazok a szavak, Reiner szájából is ez hangzott el. Eren nem akart utolsó remény lenni, ő csak szabadság után vágyott és rettegett attól, hogy Grisha másává válik. Dirk mintha megérezte volna a félelmét, mert amikor a vállára simította az ujjait, s még közelebb hajolt hozzá, hogy mélyen a szemébe nézhessen, így szólt:

– Te Carla Jaeger fia vagy, Eren. Ha rád nézek, nem az apádat látom benned.

Eren nyelt egyet.

Carla? – suttogta, mire Dirk bólintott.

– Édesanyád neve.

Eren gyomra összerándult.

Ne – gondolta –, csak ezt ne… De már nem tudott az ajkába harapni, hogy megakadályozza. Hallotta a hangját, hallotta a reszketést kicsengeni belőle, s látta Dirk kiviruló arcát.

– L-láthatom őt? V-valamikor.

– Igen. Amikor szeretnéd.

– Ő-ő… itt van? – Újra nyelnie kellett, mielőtt kérdezett. A zaklatottság egészen a torkába kúszott, a tarkója gyöngyözni kezdett a verejtéktől. – E-eljött ide? H-hányan vagytok? Pontosan… kik azok, akik…

– Ezt egyelőre nem árulhatom el – rázta a fejét Dirk. – Néhányan itt vagyunk. Annyit viszont mondhatok, hogy édesanyád tűkön ül, hogy láthasson téged… úgyhogy természetesen velünk tartott. Ha hajlandó vagy együttműködni… a következő alkalommal ő fog rád várni. Erre megesküszöm, Eren. Nem csaplak be, a következő alkalommal, amikor lesétálsz ide, az édesanyáddal fogsz találkozni. Carlával.

Eren lehunyta a szemét.

Ne… Minden könnyebb lenne, ha nemet mondanál… Ne csináld…

Nem tudta lebeszélni saját magát. Őrültség ide vagy oda, az édesanyjáról volt szó. Az anyjáról, akivel mindig is szeretett volna találkozni… Akiről mindig is álmodozott. És most adódott egy lehetőség… és Dirk Reiss tulajdonképpen ugyanúgy gondolkodott mindenről, ahogyan ő. Dirk Reiss tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint ő.

Egyformák vagyunk, gondolta. Együtt kell küzdenünk.

– Legyen – hallotta aztán a hangját. – Benne vagyok. Csináljuk.

Dirk mosolygott, miközben megszorította a kezét.

– Köszönöm, Eren – mondta. – Tudtam, hogy számíthatunk rád. – Ahogy elengedték egymást, Eren ellépett tőle. Haza kellett menni, egyre csak ez járt a fejében. Szédült és valahányszor lehunyta a szemét, képek villanását látta maga előtt. Emlékekét. Valahányszor Dirk megérintette, újra meg újra látott valamit. Sietve indult meg a lépcső felé, és már az első két lépcsőfokot meghaladta, amikor elérte Dirk suttogó hangja. – Itt az ideje, hogy befejezzük a küldetést, Eren. És ezúttal sikerrel fogunk járni.

** * **

Eren még azután is remegett, miután maga mögött hagyta a pincét. Az eső nem állt el odakint, csak jobban rázendített, de ezúttal sem érdekelte. Mire észbe kapott, már túl késő volt: bőrig ázva, reszketve kopogtatott be Pieck utcájában a harmadik háznál, s amikor Pieck édesapja ajtót nyitott, nem kellett magyarázkodnia. A férfi meghökkenve ugyan, ám azonnal beterelte, és mire Pieck elővánszorgott a szobájából, már be is bugyolálta egy kopott törülközőbe.

– Készítek egy bögre forró teát – hagyta aztán magukra őket. – Próbálj átmelegedni, Eren. Ha szeretnéd, kerítünk még egy pokrócot.

– Köszönöm, uram, ez így bőven megfelel. – Eren saját magát is meglepte, mennyire erőtlenül csengett a hangja. Dideregve húzta összébb magán a pokrócot, mire Pieck, aki mindeddig egy kevésbé kényelmes fotelben gubbasztott, azonnal átült hozzá a kanapéra. Teljesen hozzásimult, és szinte a testével próbálta őt felmelegíteni.

– Jaj, Eren – sóhajtotta –, mibe keveredtél már megint?

Kisimította Eren arcából a nedves tincseket, hogy aztán apró köröket írjon le a bőrén az ujjbegyével. Leheletfinoman húzta végig az ujját, Eren pedig megborzongott. A remegés ezúttal egészen kellemes volt, és erre Pieck is felfigyelt.

– Nagyon megrémisztettél – mormolta neki. – Néha annyira idióta vagy.

– Most is az voltam, Pieck – mondta erre rekedten. – Még hogy az emberiség utolsó reménye… Inkább az emberiség legnagyobb idiótája.

A lány halkan nevetett.

– Ezt nem tagadom, tényleg az vagy. – Elhallgatott, majd mégiscsak rákérdezett: – Mi történt? – Hangjából szelíd noszogatás csendült ki, Eren azonban nem tudta rávenni magát, hogy megválaszolja a kérdést. Nem is az, hogy nem tudta rávenni, egyszerűen nem tehette. Nem sodorhatta ekkora veszélybe az egyik legjobb barátját, akibe ráadásul…

– Sajnálom, Pieck… Nem mondhatom meg.

– Eren, én… – Meggondolhatta magát, mert teljesen máshogy fejezte be, mint ahogyan eredetileg akarta, ez tisztán látszott az arcán. – Nem foglak faggatni. Ha nem akarod, nem kötelező elmondanod, csak azt szeretném, hogy vigyázz magadra. Bármibe is keveredj, élve kerülj elő, megértetted? Még szükségem van rád… Nem veszíthetlek el. Ahhoz túl fontos vagy.

Eren ránézett.

– Te is nagyon fontos vagy nekem, Pieck. Jobban, mint bárki más. Te…

– Eren…

Pieck óvatosan érintette meg az arcát. Hogy mit akart mondani, az többé nem számított. Semmi sem számított, mert Erent ismét az ösztönei vezéreltek. Miközben a lány finoman végighúzta az ujjbegyét az arcélén, jobbját a derekára simítva vonta közelebb magához, annyira közel, hogy a testük teljesen egymásnak simult, s így könnyedén az ajkára hajolhatott. Többé nem kaparta kétségbeesés a torkát, a szívverése pedig nem a félelemtől gyorsult fel, hanem valami egészen mástól. Évek óta álmodott erről a pillanatról, és minden alkalommal úgy hessegette félre, mint valami olyasmit, ami sosem történhet meg. De tévedett. Mindvégig tévedett. Évek óta tartó álmodozás után először, akkor, amikor egyáltalán nem gondolt már rá, hogy valóra válhat a legtitkosabb vágya, végre-valahára megcsókolta Piecket.

A lány ajka cserepes volt és olyan ízű, mint az alkoholé, amiből Eren egyből tudta, hogy a nap folyamán valamikor együtt iszogatott Zeke-kel vagy Galliarddal. (Inkább Zeke-kel, mert Galliard nem szerette annyira az alkoholt.) De még ez sem rontott a tényen, hogy az első szelíd, bátortalan csók hirtelen kapkodóvá és mohóvá vált, Eren a lány hajába tépett, Pieck pedig… átvetette a lábát a testén, és így jóformában az ölébe keveredve karolta át a nyakát, hogy magához vonhassa.

Szeretlek! – zihálta a fülébe. – El akartam mondani… de… nem tudtam.

Eren erősebben szorította a vallomásra. A fogával finoman megkarcolta Pieck alsó ajkát, majd apró, bocsánatkérő csókot nyomott a szája szegletébe, egyet az orrára, egyet a szemhéjára. Végén megtalálta az utat a nyakához, és élvezettel szívta meg az ott levő érzékeny bőrt, boldogan hallgatva a lány torkából feltörő mámoros, reszketeg sóhajt. Pieck, a mindig határozott, erős Pieck szinte reszketett a karjában. Most is pontosan tudta, hogy mit akar, de a szeme mély vágytól sötétedett, a teste pedig már-már sikoltott azért, hogy Eren megérintse. A ruhán keresztül érződött, ahogy a melle Erennek nyomódott, s a torkából vinnyogás tört fel, amikor Eren megdörzsölte a bimbóját.

A csípője ringani kezdett a fiú ölén, forró és mohó szája pedig veszélyessé vált. Maga volt a vad, kontrolálhatatlan szenvedély, egyszerre irányított és juhászkodott meg Eren ereje előtt, egyszerre volt erős és gyengéd, a mindent elsöprő vihar és az utána való csend megtestesítője. A saját ingének gombjaira markolt, és az sem érdekelte, ha tönkreteszi vele a ruházatát, nem bújtatta ki egyesével a gombokat a gomblyukon, beléjük tépett és azok szerteszét gurultak a szobában.

– Eren… – A nevét zihálta vágytól rekedtes hangon, s ahogy lerázta a válláról az ingét, mely a csípőjéig csúszott, feltárult a melle. Ez alkalommal meg kellett ragadnia Eren csuklóját, hogy ismét megérintse, de nem zavartatta magát. – Eren… – Újra meg újra a nevét zihálta, újra meg újra elrabolta a lélegzetét egy újabb csókokkal, s közben szorosan lehunyt szemmel fészkelődött a karjában. A zihálásokat sóhajtás követte és apró remegések hada, az egész teste megfeszült, egymás után többször is.

– Pieck…

Eren eltolta magától, hogy a mellére hajolhasson, és éppen csak az ajkai közé vette a bimbóját, hogy megszopja, amikor a konyha felől csoszogó léptek zaja hallatszott.

– Meghoztam a teát, remélem, ízleni fog, és… Oh. – Pieck édesapjának még a nyaka is kivörösödött, amikor megpillantotta őket ölelkezve, zavarba ejtően intim pozícióban. – E-elnézést. N-nem akartalak megzavarni benneteket… Én… Öhm… Most…

Soha, semmilyen körülmények között nem mozdultak még ennyire gyorsan. Eren és Pieck úgy rebbent szét, hogy még maguk is elcsodálkoztak a sebességükön; Pieck magára kapta az ingét, majd idegesen összefonta a karját a melle előtt. A gombok a földön árválkodtak, és az apja zavartan nézte őket.

– A tea, apa – emlékeztette.

– Oh, igen. Tessék, Eren… Én…

– K-köszönöm.

– Jobbulást… – motyogta a férfi, majd megsemmisülten tért vissza a konyhába. Sem Pieck, sem Eren nem marasztalta.

– Ne haragudj – suttogta aztán a lány, miután csak az hallatszott, ahogy az öreg tesz-vesz –, nem tudom, mi ütött belém. Általában… tudok uralkodni magamon, de… majd’ megőrültem.

– Én… – Eren nem tudta, mit mondjon. Valahogy minden megváltozott attól a perctől, hogy megcsókolta Piecket. Másabb lett, de arra nem sikerült rájönnie, hogy jobb vagy rosszabb. Régóta vágyott rá, most végre megtörtént.

Végül nem kellettek szavak. Miközben kortyolt egyet a teából és a kellemes meleg lassan átjárta a testét, Pieck ismét hozzásimult, ezúttal viszont visszafogottabban. A karjai közé bújt, és kényelmesen elhelyezkedett az ölelésében. A fejét a mellkasára hajtotta, és ahogy lehunyta a szemét, édesen mosolygott.

– Durr-durr – mormolta. – Hallom a szívverésedet, Eren.

Eren elmosolyodott; erősebben és bátrabban szorította magához.

– Durr-durr – súgta vissza lágyan. – Hallom a szívverésedet, Pieck.

Ő is lehunyta a szemét.

Pieck érintésében hatalmas erővel lakozott, s pont ez kellett ahhoz, hogy végleg megnyugodjon. A mázsás teher, amit mindeddig a vállán cipelt, lassan legördült róla. Ahogy egymás szuszogását hallgatták, mindketten megkönnyebbültek. Egymás karjaiban voltak, egymást érezték. Nem kellett a múlton vagy a jövőn rágódniuk, csak a jelenre koncentrálhattak, mégpedig arra, hogyan éljék meg, hogy ott vannak egymásnak.

És miközben ezt cselekedték, elnyomta őket az álom.

A kanapén összebújva, nagy reményekkel és álmokkal, friss szerelemmel a szívükben, mindketten elaludtak.

** * **

Eren két nappal később, a kórház folyosóján találkozott össze ismét teljesen véletlenül Florian Krugerrel. A nagyapja betege volt, és a frontról visszatérő, sebesült katonák miatt kellett várakoznia. Szemlátomást nagyon megörült, hogy viszontláthatta Erent; meglepő erővel szorította meg a kezét, közben pedig halványan mosolygott.

– Ne aggódj – mondta, miután eleresztette a jobbját –, nem vagyok fertőző.

– Nem… Dehogyis… Mégis miért…

Pieck nem kísérte el, pedig mindenképpen menni szeretett volna. Galliardnak egy szót sem, először ebben egyeztek meg, utána meg abban, hogy várnak. Pieck édesapja, ha már rajtakapta őket, tudott róluk, a Jaeger nagyszülőknek és Zeke-nek viszont nem akarták azonnal elmondani. A kapkodás nem vezetett jóra, Eren pedig nem akart kockáztatni. Ha Pieck vele tartott volna, bizonyosan kicsusszant volna a száján az igazság… és még más is. Mondjuk Dirk vagy Abel Reiss jelenléte. Vagy Levi hadnagy. Vagy az emlékek. A nagyszülei így is, hogy Zeke fedezte, gyanítottak valamit, éppen ezért állandóan kérdezősködtek. Az ártatlan kérdések nemcsak hasztalanak voltak, szépen fel is idegesítették Erent.

Florian elfordította róla a tekintetét, és inkább az összezavarodott, sérült katonákat kezdte vizslatni. Az egyik nagyjából velük lehetett egyidős; szőke haja mögé rejtőzött, ami a szokottnál hosszabb volt, de még így is a válla fölé ért. A fronton térdtől lefelé elvesztette az egyik lábát, s mint az a nővérek beszélgetéséből kiderült, a lábával együtt az emlékeit is. Olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy a saját nevén kívül semmire sem emlékezett.

– Örülök, hogy neked nem esett komolyabb bajod, Eren – mormogta Florian. – A háború… kegyetlen dolog – fogalmazta meg elgondolkodva. Úgy tűnt, mint aki gondolatban valahol egészen máshol járt, nem a kórházban.

– Az – értett vele egyet Eren. – Sajnálom ezeket a szerencsétleneket. Őket látva jövök csak rá, hogy mennyire kiváltságos helyzetben vagyok, amiért át tudok alakulni óriássá. – Amikor észrevette Florian kíváncsi pillantását, zavartan tette hozzá: – A regenerálódási képességem… Egy elveszített láb semmi az én életemben. Visszanő, ha úgy akarom.

– Hát igen. – Florian megint a katonákat nézte. – Az itt levők bármit megadnának egy ilyen képességért. – A nővér elkísérte a féllábú fiút, és ahogy elhaladtak Florian és Eren mellett, Eren megborzongott. Sikerült elkapnia a katona kéken csillogó tekintetét, a benne izzó szokatlan, mégis ismerős fénnyel. Annyira megszédült tőle, hogy meg kellett kapaszkodnia a falban (és egy kicsit Florianban is). Összeszorította a szemét, a fejét pedig hátravetette. Várta az emlékek villanásszerű felbukkanását, s nem is kellett csalódnia, Florian szorítása alig erősödött fel a kezén, amikor az első képek megjelentek.

Egy pillanat volt, amikor minden működött. Amikor minden tökéletes volt. Egy pillanat, amikor megérintette a mosolygó óriást – erőt érzett, soha sem tapasztalt, intenzív erőt –, aztán az emlék megváltozott, és ismét Frieda Reiss tűnt ki főszereplőnek belőle. Ugyanúgy a családja előtt állt, védekezően, harcra készen, de Eren most jobban megnézhette magának a testvéreket.

Egy magas fiú, aki korban alig lehetett fiatalabb Frieda Reissnél, a lány bal oldalán helyezkedett el, jobb karját behajlítva, tenyerét a derekán pihentetve. Urklyn, fejtette meg a hang suttogása alapján. A neve Urklyn Reiss.

Egy másik fiú és egy lány, akik épphogy nekikezdhettek a kamaszodásnak, mert még látszottak rajtuk a gyermeki vonások; ők közvetlenül Frieda mögött álltak. Dirk és Abel, most már felismerem őket. Abel… milyen érdeklődő. Még nem sejtette, ki érkezett és miért… Semmit sem sejtett abból a szörnyű napból. Élete utolsó napjából.

És egy fekete hajú kislányt is látott, aki szinte csüngött az anyján, úgy bújt hozzá félelmében.

A kislány arca… A kislány arca… A vonásai…

Eren levegőért kapkodott.

A kislány Florian volt. Florian Kruger.

– Nem Kruger… – suttogta. – Nem Kruger vagy. – A lányra kapta a tekintetét, de nem lepődött meg, többé már nem. Dirk és Abel Reiss felbukkanása után pláne nem. Valahogy számított rá. Azok után mindenképpen, hogy tudatosult benne, hogy Friedának több testvére is van.

A kislányos szelídség kiveszett Florian Kruger szeméből.

Mit Kruger? Valaki egészen más…

Várta a pengét, éppen úgy, ahogyan korábban az emlékeket, és amikor a ruháján keresztül megérezte a fegyver hidegét a mellkasának nyomódni, gurgulázó nevetés tört fel a torkán. Hiányzott belőle a vidámság, inkább hisztérikus él csengett ki, de nem érdekelte. Még a könnye is kicsordult, Florian azonban rezzenéstelen arccal figyelte.

– Florian vagy – mondta neki. – De nem Kruger…

Florian hűvösen elmosolyodott.

– Pontosan tudod, ki vagyok.

– Florian Reiss vagy, a gyáván megfutamodott Karl Fritz leszármazottja. A királyi család tagja.

Florian kék szeme erre megvillant. Ahogy mosolyra húzta az ajkát, kilátszott a foga fehére.

– Úgy bizony – suttogta elégedetten, és abban a pillanatban, amikor Eren mondani szeretett volna valamit, a kés megfordult a kezében.

Mint az később kiderült róla, sosem hezitált, ha döntenie kellett. A testvéreihez hasonlóan pontosan tudta, miért érkezett Liberióba, ahogyan azt is, hogy miért lépett kapcsolatba Erennel. Mindannyian ugyanazt akarták: a küldetés befejezését, csakhogy mindenki maga akarta elvállalni ezt a hatalmas terhet. Dirk és Abel, akik korban közelebb álltak egymáshoz, és annak idején együtt is haltak meg, összefogva dolgoztak, míg Florian… A lány, aki egyetlen nappal született hamarabb a fattyú féltestvérénél, magányos farkasként érkezett az óceán túloldalára.

Tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy sikerrel járjon és ebben senki sem állíthatta meg. Amikor eljött a pillanat, nem teketóriázott. A robbanás lehetett a jel, hirtelen minden arany és skarlátvörös kettősébe változott, ahogy a kórház fala beszakadt, az ablaküvegek pedig betörtek. Milliónyi szilánk szóródott szerteszét, a levegő vérfagyasztó sikoltásoktól lett terhes. A fény és a füst elegyéből hatalmas alak magasodott föléjük, kék szeme hidegen csillogott. A szájából üvöltés tört fel, ijesztő és annyira hangos, hogy az egész épület – már amennyi maradt belőle – beleremegett.

Egyetlen gyors és éles mozdulat eközben… Csak ennyi kellett.

Florian Reiss Eren szemébe nézett és mosolygott.

Aztán döfött.


Megjegyzés: Szóval… Nem tudom, mennyire tettem egyértelművé, de maga az egész történet azon alapul, hogy amit jelenleg olvasunk a mangában, valamennyire megtörtént egy múltban, de ahogy Kruger is mondta, ha nem fejeződik be a küldetés, minden újra meg fog ismétlődni, ugyanaz a történet, ugyanazok a hibák. Hát, ebből lett ez a kis történet.

És mivel valamiért Ererit akartam írni (fogok mást is!), tekintsük úgy, hogy a kapcsolatuk az eredetiben is megtörtént. (Vagy valamelyik múltban, édes mindegy.) És az elején (nem is annyira rövid időre) lesz egy Eren/Pieck szálunk is; a 115-116-os fejezetet olvasva szerintem nem is olyan rossz páros. :D

A Reiss családra emlékeztek? Gyors talpaló: Frieda (827), Urklyn (828), Dirk (831), Abel (833), Florian (835) és Historia (835). Az animében elcseszték szegény Florian haját… fájó pont nekem, mert a mangában sötét hajú (miért kellett Historia ikertestvérének meganimálni???), úgyhogy nálam megmarad sötét hajúnak és kész, ahogyan Frieda óriása sem sötét hajú lesz, mint az animében… Igen, tudom, részletkérdések, de szeretem a pontosságot.

A Reiss család tagjai nagyon fontosak ebben a történetben, hiszen Frieda még él és virul, és így a testvérei is. Érdemes figyelni rájuk, kivétel nélkül nagy szerephez fognak jutni a későbbi fejezetekben.

Na és akkor kik is vannak pontosan a szigeten?

Levi, Dirk, Abel, Florian, Sasha – ők biztosan meg is érintették a lábukkal Marley földjét. :) A következő fejezetben pedig… végre több karakter is érkezik.

Addig is itt hagyom ezt a két képet:

Balról jobbra: Lady Reiss, Florian Reiss, Rod Reiss, Abel Reiss, Frieda Reiss, Dirk Reiss és Urklyn Reiss




Folytatás egyelőre 2 hét múlva, aztán meglátom, hogy szolgál az egészségem. Kiengedtek a kórházból, hogy itthon lábadozhassak, de hát az egyetem, a nyakamon a vizsgaidőszak… Igyekszem felvenni a harcot. ^^

És tessék nézni Shingeki no Kyojin 3. évadot!!!
Mondjon bárki bármit, én mind az új openingbe, mind az új endingbe szerelmes vagyok <3

8 megjegyzés:

  1. Kedves Detti!

    Először is nagyon örülök, nagyon örülök, hogy meggyógyultál, vagy legalábbis már határozottan jobban vagy és lábadozol.

    Másodszor: zseniális fejezet lett! Az elején Reiner nagyon szimpatikus volt. Örülök, hogy végre valahol nem ő a gyűlölt karakter - nekem az egyik kedvencem, azzal együtt is, amit tett, szerintem nagyon jól fel van építve az, hogy mit és miért tesz. Másodszor a pincés jelenet is nagyon jó volt, főleg ahogy azt szemléltetted, hogy Eren mennyire meg van zavarodva és nem ért semmit. Szerintem én is úgy viselkedtem volna akkor. Kis túlzással állíthatom, hogy az ebben a fejezetben lévő Reiss testvérek is tetszettek. Azért csak túlzással, mert Dirk nagyon szimpatikus volt - főleg mikor miután elment a testvére picit felengedett és már mert dühös is lenni Erenre például, itt azt hiszem elkezdtem megbízni benne -, ellenben Abel hagyott maga után egy kis rossz érzést, de úgy hiszem - lehet tévedek - majd rájövünk, hogy neki is van egy másik oldala. Ha meg nem akkor így jártam. (És megnéztem és a párosításoknál jól emlékszem e - és így volt -, van egy egy Abel/Levi rövid életű dolog, na ezek után erre nagyon, nagyon,nagyon kíváncsi leszek!)
    Az ezt követő Pieck/Eren jelenet nagyon aranyos volt és egy részem megint elhalt kicsit, hogy tudom, majd vége lesz köztük, de attól még arany volt.

    De azt hiszem eleget beszéltem már pedig még tudnék! :D. Szóval nagyon jó rész lett és várom a következőt.

    Fruzsi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Fruzsi!

      Húha, csak ámulok és bámulok, milyen hosszú megjegyzést hagytál itt nekem ismét! Nagyon köszönöm, öröm olvasni a soraidat! Mindig feldobod vele a napomat!

      Köszönöm, szerencsére most már tényleg alakulgatok. Ezt jelzi az is, hogy több életet lehelek a blogba, és bőszen írogatom a kis történeteimet... ;)

      Nagyon örülök, hogy tetszett! Bevallom, nekem is az egyik kedvenc karakterem Reiner, és teljesen egyetértek veled! Szerintem az egyik legösszetettebb karakter (azt hiszem, a 97. fejezet körül volt a nagy összeomlása, istenem, az a fejezet volt az egyik kedvencem... mert ott éreztem igazán, hogy igen, tényleg ilyen egy ember, tényleg ennyire meg tud hasadni az elméje), van egy harcos és van egy katona énje... és mindkettő miatt rosszul érzi magát. (És baromi sokat tudnék Reinerról fecsegni, úgyhogy most nem teszem, mert így sem biztos, hogy értelmes lesz a válaszom. :D)

      Eren nem nagyon emlékezik még arra a múltra, amit mi ismerünk a mangából, de valamikor igenis megtörtént... és Paradis tud róla (erről lesz még szó). Szegénykém, jó párszor össze lesz még zavarodva, és hát persze Reinerhoz hasonlóan neki is harcolnia kell úgymond a két énjével. Ő az egyetlen, aki tényleg mindkét oldalhoz tartozik most, pláne, hogy felemlegették Carlát is, akivel mindig is szeretett volna találkozni. :)

      A Reiss család nagyon sokat fog szerepelni a történetben. Talán a későbbiek folyamán úgy fog tűnni, hogy egy-két karakter kevésbé fontos, de elárulom, ez tévedés! :D Mindenkinek meglesz a maga szerepe. Ami Abelt illeti, huhh. Esküszöm, nem gondolok rosszakat róla, de valahogy illik hozzá szerintem ez az utálatos stílus. Viszont azt nagyon jól érzed, hogy lesz vele kapcsolatban valami... Nem spoilerezek, de pont az előbb írtam meg A JELENETET, amit mindig is meg akartam írni, amióta belevágtam ebbe a történetbe. Úgyhogy valami biztosan lesz vele.

      Huhh, bizony-bizony, van egy nagyon rövid Abel/Levi is. Szerintem ez a legrövidebb életű ship, ami létezni fog... Néhány fejezetben életben is lép, hogy egy kicsit felpiszkáljuk Eren érzéseit.
      Talán azzal sikerül egy kicsit megvigasztalnom, hogy a Pieck/Eren szál kicsit hosszabb életű lesz, mint a Levi/Abel. De persze majd lesz helyette Pieck/Galliard, Galliard is megérdemli ám a boldogságot.

      Még egyszer nagyon köszönöm, hogy írtál!

      A következő fejezet egyelőre 2 hét múlva érkezik, május 14-15 körül, aztán majd meglátjuk, begyorsítunk-e vagy sem... ;)

      Detti

      Törlés
    2. Kedves Detti!

      Köszönöm szépen a hosszú választ! Örülök, hogy szereted olvasni a kommentjeimet, ezért már megéri írni őket.

      Ahj, olyan jó végre azt olvasni, hogy valaki nem utálja és nem kívánja a halált. A külföldi oldalakon rendre jönnek az ilyen kommentek. (Bár azt vette észre, hogy én szinte soha nem értek egyet a külföldiekkel, de ez most mindegy is xD). És igen, mind e mellett a kettősség mellett szerintem az egyik legemberibb reakciókkal rendelkező karaktert. És kérem a köveket, de ha engem is úgy nevele a creepy anyja meg az állam, ahogy őt, lehet megteszem ugyanazt :S. Szóval szerintem még ha nem is helyes és mélységesen elítélendő, de teljesen megérthető mi volt 45-ben Shiganshinában az ő szemszögükből.

      És igen :D! Akkor jól éreztem, hogy a Paradisiak emlékeznek mindenre, ami volt, csak azok nem, akik Marley földjén vannak. Mondjuk erre is van egy emléletem de majd gondolom meglátom. Türelmesen kivárom :D. Jaj nagyon kíváncsi vagyok mire gondolhatsz, de no spoiler. Nem szeretném elrontani a jövőbeli olvasásélményt úgy nem az igazi :D.

      Igen-igen sejtettem, hogy csak ennyi lesz a szerepe, de attól még kíváncsian várom. (Nem tűnt túl életképes párosnak, valahogy nem érzem úgy, hogy összeillenének :S. Pedig én aztán igazán mindenkit mindenkivel shippelős ember vagyok.:"D De aztán ki tudja, az is lehet, hogy tévedek.)

      Fruzsi

      Törlés
    3. Szia Fruzsi!

      Teljesen egyetértek veled, ezen nagyon sokat gondolkodtam már, de szinte én is biztosan hasonlóan tettem volna, ha olyan életem lett volna, mint Reinernak és társainak. Nem helyes, persze, de az ő szemszögükből teljesen érthető. És akár az is lehet, hogy engem is úgy összeroppantott volna a szigeten eltöltött idő... Mint látható, Gabinak is voltak pillanatai, Falco meg szerintem tudja, hogy egyik sem helyes (ahogy Marley viselkedik, és ahogy Paradis is... egy felesleges háborút vívnak).

      Nagyon kíváncsi lennék erre az elméletedre! ^^ Igen, nagyon jól érezted, Paradis tényleg mindenről tud már - bár ez sem ment annyira könnyedén -, Marley meg semmiről. Aztán persze Eren révén már senki sem fog tudatlanságban élni... Jaj, de várom már :D

      Igen, őket én sem tartom egy lehetséges párosnak. Mondjuk, nagyon érdekes, mert viszont Erent és Floriant például kedvelem együtt. (Aztán meglátjuk, milyen irányban halad a történet, mert egyelőre nem akarnak semmit sem egymástól, én pedig egy cseppet sem bánom xD) Amúgy én is ilyen vagyok, tényleg mindenkit mindenkivel, és akire nem gondolnék, azzal mások győznek meg, hogy na, de akkor is írjál róluk. Úgyhogy vannak ritka párosok is a tarsolyomban egy-egy novella/egyperces erejéig. (Vagy többig.)

      Detti ^^

      Törlés
    4. Kedves Detti!

      Én is teljesen egyetértek veled! De azt kell mondjam, hogy egy háború sajnos mindig ilyen. Nincsen senkinek igaza és mégis mindenkinek igaza van a saját szemszögéből. (Mert lássuk be ha ami világunkban lennének olyanok, akik csak úgy óriásokká változnak hát én is rettegnék tőlük és remélném, hogy kordában vannak tartva :s.) Szóval ez ilyen lose to lose szituáció, azt hiszem. De igen, a háború felesleges :S.

      Az elméletem elég egyszerű, bizonyosan jót fogsz nevetni rajta. Egyszerűen annyi, hogy Frieda az Alapító erejével adta nekik vissza az emlékeiket, mert nem tudom. A miértet nem tudom, talán azért, mert úgy gondolta, hogy így nem ismétlődnek meg a múlt hibái. Esetleg így könnyebb "visszaszerezni" Erent. De az mindenképpen a teoriám része, hogy ő volt. Bár azt is lehetségesnek tartom, hogy van, aki emlékezett születésétől kezdve mindenre és van, akinek tényleg Frieda adta vissza. Mert ugye képes erre az óriásával, hogy megbuherálja az eldiaiak emlékeit :D.

      Én Erenről és Florianról nem tudok még nyilatkozni, mert nem sok interakt volt eddig közöttük.
      Jaj, amúgy a korábbi kommentekben teljesen elfelejtettem írni, hogy az meglepett, hogy Carla él, valamiért én azt hittem itt is halott szegény, de örülök azért, hogy itt nincs így. :D

      Fruzsi

      Törlés
    5. Szia!

      Úúú, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem az elméletedet, nagyon kíváncsi voltam, mire gondoltál! ^^ Azt persze nem árulom el, hogy igazad volt-e vagy sem, de igazából nem is szükséges, mert a következő fejezetben ki fog derülni, hogy lehet az, hogy Paradis emlékszik bizonyos dolgokra. ^^

      Eren/Florianról akkor később foglak kifaggatni, bár most már látom, mennyire lesz szerves része a történetnek - fogalmazzunk úgy, volt valami, beszélnek róla, de az olvasók nem igazán kapnak olyan jeleneteket -, és szerintem ez így jó is lesz. Már a 23. fejezetet írom, azért slow burn a sztori, de hát na, nem kell ennyire. :D

      Ami Carlát illeti, gondolkodtam rajta, hogy reagálhatok-e rá vagy sem, de végül is nem nevezném spoilernek (legalábbis a lényeget belőle). Eren Shiganshinában született 835-ben, de Liberióban nevelkedett. Véletlenül sem 845-ben került Liberióba, hanem még jóval előtte, nagyon pici korában (ezért is nincsenek emlékei Carláról). Grisha és Eren elvesztése után Carlának nem volt maradása Shiganshinában, tehát 845-ben ő már nem élt ott, így Dina nem tudta felfalni. Hogy pontosan mi késztette a költözésre, annak is megvan az oka, de az viszont már spoiler. :) Én nagyon örülök, hogy életben hagytam, mert úgy érzem, Eren megérdemel egy boldog, családi jelenetet (ha már Grishának úgyis annyi).

      Detti

      Törlés
    6. Szia!

      Nagyon szívesen :D! És huuuh akkor már várom, hogy kiderüljön jól tippeltem-e vagy sem :D.
      ÉS rendben, ha már kicsit mélyebb a kapcsolatuk és Florian éppen nem megölni próbálja Erent szívesen elmondom mit gondolok róluk. ÉS semmi baj, hogy lassú a sztori folyása, nem kell elsietni, én csak örülök neki, hogy sok sok fejezet lesz belőle *w*.

      Ohh értem :). Igen azt már az elején sejtettem, hogy Eren Liberóban nőtt fel ebben valóságban. Én ehhez képzeltem oda, hogy Carla meghalt, mert Marley megölte vagy nem tudom. De örülök, hogy ez nincs így, mert jár egy olyan világ Erennek, ahol a családja (egy része) él és ő boldog lehet velük. (Talán ezért is szeretem a reinkarnációs DJ-ket ott mindenki boldog :S és érdekes nézni hogy reagálnak a régi emlékekre.) Mondjuk nem hiszem, hogy így lesz, de egy kis részem remélem Zeke is benne lesz abban a jelenetben, mert ő is megérdemli szerintem, mivel neki soha, semelyik világban sem lehetett ebben része, még annyi sem, mint a cannonban Erennek.

      Fruzsi

      Törlés
    7. Szia!

      Végül is, teljesen logikus lett volna az is, hogy Carlát megölték. De igen, kijár Erennek és Zeke-nek is egy olyan világ, amiben kicsivel több családi jelenetük lehet. Nem kell aggódnod, Zeke-nek is lesz része ilyen jelenetben (imádtam, amikor megírtam :D).

      A reinkarnációs történeteket én is nagyon szeretem, mondjuk a legtöbb esetében olyan keserédesek szerintem (legalábbis amíg egymásra találnak a karakterek, plusz mindig beárnyékolja a múlt is a kapcsolatukat). Van egy-két ilyen is a tarsolyomban, csak az idő mindig ellenem dolgozik. Pont ezért hozok most 2 hetente frisset, jó hosszú történet lesz, nem szeretném, ha végén utolérném saját magamat, és annyit kelljen várnotok, mint a többi történetemnél. Tudom, mennyire bosszantó tud lenni a nem rendszeres frissítés. :)

      Lesznek amúgy kiegészítő fejezetek is, igaz, ezek sokkal rövidebbek, mint az átlagos fejezetek, néhány csupán amolyan egyperces lesz, viszont azokra nem kell majd 2 hetet várni, két frissítés között fognak érkezni. :)

      Detti ^^

      Törlés