Sziasztok! :)
Baromi hosszú kihagyás után meghoztam végre a Titánok
26. fejezetét. Nem mondom, hogy száz százalékosan meg vagyok vele elégedve,
szerintem vagy kismilliószor mondtam már, hogy újraírtam a vázlatomat, és így
eléggé bajban vagyok vele, de nagyjából tudom, mit akarok kihozni, és így a
sztori is olyan irányba kanyarodott. Három részből fog állni, a 24. fejezettel
léptünk bele a második részbe, és az rövidebb lesz a tervek szerint, mint az
első rész, úgyhogy… Szépen haladunk. ;) Kárpótlásul pedig korhatáros fejezettel érkeztem, remélem, minden Levi/Eren rajongó
nagyon boldog most. :D
A következő fejezetet igyekszem hamarabb hozni, bár…
közeleg a vizsgaidőszak. Azért próbálkozom. ^^
Jó olvasást kívánok!
26. fejezet
Egy lépést előre
Az alagút sötétségben úszott, Mikasa azonban
magabiztosan haladt előre. Valamikor maguk mögött hagyták a Sina falat, és
átjutottak a Rózsa fal területére, majd újabb hosszú és fárasztó gyalogolást
követően sikerült lejutniuk abba az alagútba, ami Shiganshina körzetébe
vezetett. Az egyetlen biztonságos utat követték: a föld alatt utaztak, még
véletlenül sem a felszínen, ahol Rod Reiss vadászott rájuk. Erwin parancsnok
tervét követve egyre közelebb érezték magukat a Mária falhoz, Mikasa egykori
otthonához.
Az utazást véletlenül sem lehetett unalmasnak mondani,
bár belefáradtak, hogy folyton Sasha és Connie csipkelődését hallgassák. A
szerelmesek, mert Mikasa magában csak így nevezte őket, vagy egymással
civakodtak, vagy Jeant pécézték ki maguknak. Szó, ami szó, Jean remekül viselte
a piszkálódást; csupán ingerülten vagy a szemét forgatva sandított hátra a
válla fölött, majd horkantott egyet, és nem törődött többé velük. Mikasa
már-már elnyomott egy mosolyt.
Amikor a távolból beszélgetés zaja ütötte meg a
fülüket, már tudták, hogy megérkeztek. Mikasa szívéről hatalmas kő gördült le.
Ő is gyorsított a tempóján, Sasha és Connie kilőttek, előrerohantak, míg
mindenki más lemaradva tartott a nyomukban. Alig pislákolt némi fény, inkább ők
hozták magukkal a világítás nagyját: az alagút egyik kanyarulatában egy kis
csapatnyi, talpig mocskos felderítő várakozott. Mikasa ráismert bennük Levi
hadnagy osztagának tagjaira, és még néhányukra azokból, akik Armint és Annie-t
kísérték Shiganshinába, hogy betömjék a Mária falat. Lényegesen kevesebben
voltak, mint ahányan megindultak; Erwin parancsnok annyi embert toborzott,
amennyit csak tudott… és úgy látszott, valamennyiüket a halálba küldte ezzel.
Mikasa élesen szívta be a levegőt. Tudta, hogy elkéstek.
– Hát itt vagytok! – ragyogott fel Mina Carolina arca.
– Úgy aggódtam miattatok! – A következő pillanatban Mikasa karjába vetette
magát, és olyan erővel szorította magához, hogy majdnem kipréselte belőle a
levegőt. Mikasa nem is sejtette, hogy ekkora erő lapul benne. Sosem nézte le
Minát, de sokkal gyengébbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Elismerő
mosollyal az ajkán húzódott el tőle.
– Semmi bajom, Mina – nyugtatta meg halkan. – Jól
vagyunk. Ideértünk.
– Nem támadtak meg titeket? – kérdezte Gunther a
homlokát ráncolva. – A király… vagy éppenséggel Torokmetsző Kenny csapatai?
Mikasa és Jean összenéztek.
– Nem mondanám, hogy kényelmes utunk volt – morogta a
fiú sötéten –, de nem esett komolyabb bajunk. Legalábbis… nem mindünknek… –
pillantott a háta mögé, mire Mikasa azonnal megpördült. Marcót biztonságból
támogatták csupán, a golyó, amit Kenny egyik embere, egy szőke nő lőtt ki,
vállon találta. Azon kívül, hogy pokolian fájt, ahol eltalálták, Sasha pedig
hosszú órákat töltött azzal, hogy kipiszkálja belőle, majd összeverje a sebet,
kutya baja volt, hála az égnek!
Mina Carolina a szája elé kapta a kezét.
– Ez mikor történt? – suttogta ijedten. – Biztos jól
vagy?
– Lefizettünk egy őrt a Helyőrségből, hogy átjussunk a
falon – magyarázta Mikasa higgadtan. – Már majdnem átjutottunk, amikor
utolértek minket Kenny csapatai. Kenny…
– engedett meg egy halk sóhajt. – Még mindig azt mondom, hogy annak a törpének kellett volna itt maradnia. Őt
biztosan nem tudta volna ennyire meglepni, mint minket…
– Nem tudjuk, ki köpött be – sötétült el Jean arca.
Átvette a szót Mikasától, amit a lány egy bólintással fogadott. Jean
vállalkozott a vezető szerepre, így ő inkább leültette Marcót a földre, és
Sashával együtt óvatosan letérdelt mellé, hogy megnézzék a kötést a vállán.
Mina hasonlóan cselekedett, elborzadt arccal simította a kezét a fiú karjára. A
nevét motyogta sírós hangon, és végtelenül szomorúnak tűnt. – Valaki megtette,
ezért rajtunk ütöttek – mondta eközben Jean, a kezét ökölbe szorítva. – Rohadékok – vicsorogta; dühösen
csikorgott a foga.
– A lényeg, hogy jól vagytok – nyugtázta Eld egy
bólintás kíséretében, majd végignézett rajtuk. A homloka értetlen ráncba szaladt.
– Isabelt hol hagytátok?
– Nos, igen… – Jean megvakarta a feje búbját. – Sok
minden történt, amióta szétváltunk. Kuklóval maradt.
– Kuklóval? – vonta össze meglepetten a szemöldökét
Gunther. – Hogyhogy?
– Mer’ gyereket vár – vigyorgott Connie. – Gondoltátok
volna?
Eld és Gunther szeme döbbenten kerekedett el.
– Gyereket? – Nem egy felderítő, aki fél füllel a
beszélgetést hallgatta, meglepetten kiáltott fel. Jean megeresztett egy halvány
mosolyt, majd bólintott.
– Rábíztuk Kuklót. Mivel Mina ragaszkodott hozzá, hogy
veletek tartson, eddig Mikasa ügyelt rá… vagyis felváltva – dörzsölte meg a
tarkóját –, de hát mi mégiscsak katonák vagyunk! Isabel meg… most már azért látszik
rajta.
– Alig várom, hogy lássam Farlan arcát – vigyorodott
el Eld. – Erre aztán biztos nem számított!
– Meg Levi hadnagyét – toldotta meg Gunther
vigyorogva. – Amolyan „nagybácsi” lesz belőle, nem?
Eld elvigyorodott.
– Majd Kuklón gyakorol egy kicsit – mondta vállat
vonva. – Az a kiskölyök már olyan számára, mintha az unokaöccse lenne.
– Tehát akkor tényleg igaz? – Jean hangjába
kíváncsiság vegyült. Eddig nem merte megkérdezni Mikasától, de most, hogy
nyíltan erről beszélgettek, már semmi sem tarthatta vissza. Lehalkította a
hangját, hogy tapintatos legyen, és ne Mina Carolina előtt beszélje ki a volt
vőlegénye szerelmi életét, majd így kérdezett: – A hadnagy és Jaeger… Ők
tényleg… – Még így sem mondta ki konkrétan, csupán célozgatott rá, Gunther és
Eld viszont értették. Míg Oluo egy horkantás következtében összefonta a karját
a mellkasa előtt, az orrát meg felhúzta – még mindig nem barátkozott meg a
ténnyel, hogy szeretett hadnagyuk ennyire a szívén viselte Eren sorsát –, addig
a két felderítő igennel felelt.
– Valami van – somolygott Gunther. – De ideje volt,
nem?
– Lassan mindenki révbe ér – vakarta meg a nyakát Eld.
– Nekünk is azt kéne.
– Mondod te, akinek van már kihez hazamenni –
fintorgott Oluo. – Az én drága Petrám…
– Jobb, ha nem foglalkoztok vele! – suttogta oda a
többieknek Gunther. – Kibírhatatlan, amióta Petra Erennel tartott. – Mikasa
felemelte a fejét Eren neve hallatán. – Semmit sem tudunk róluk… Előreküldtük
Hanjit, és reménykedtünk benne, hogy nem fog baja esni, de… Nem mondanám, hogy
nyugodtak vagyunk. Róla sincs több hír, és azóta, hogy Armin meg Annie
leléceltek, itt dekkolunk az alagútban. Leányálom ez az élet, nem gondoljátok?
– Minket vártatok, nem? – Mikasa felállt, úgy
kérdezett. Jeant figyelte, aki átverekedte magukat a felderítőkön, majd megállt
Erwin Smith parancsnok előtt. A férfi, aki alig kerülte el a bitófát,
megszökött, mikor kiadták az elfogató parancsot a többi felderítő ellen, s
Mikasa nem akart hinni a szemének, mikor meglátta a többiek között.
Nem
kell félteni – gondolta. Ha valaki ilyen erős… Nem kell félteni.
Jean halkan számolt be az útjukról, mindent gondosan
elmesélt, és amikor szóba került Marco, Erwin Smith nagyot sóhajtott.
– A veszteségeink… borzalmasak – ismerte el –, de nem
szabad elveszítenünk a hitünket. Mi is el fogunk jutni, ahol Erenék vannak… és
ha valamennyi óriáserőt biztonságba helyeztük, Rod Reiss nyugodtan ugrálhat a
szérumán, nem tud mit tenni.
– Hátrahagyjuk a falat? – emelkedett meg Jean hangja.
– Úgy érti… hagyjuk, hogy azt csináljanak Kenny csapatai, amit csak akarnak?
– Egyelőre nem tehetünk mást. Ha elhozzuk a győzelmet
a világ számára, őket is lerendezzük.
– Ezek szerint Annie… mesélt magának dolgokat? –
kíváncsiskodott Mikasa. – Annie vagy Eren…
– Inkább Armin – mosolyodott el Erwin. – Ez a terv…
részben Armin terve volt. Egyedül én tudtam róla… Azt mondtam nekik, hogyha a
baj már megtörtént… márpedig azok az eszetlen óriások alaposan megleptek minket
odafent – intett fölfelé –, akkor cselekedjenek a belátásuk szerint. Ha az
kell, hogy látszólag eláruljanak
minket – nyomta meg a szót –, vállaljuk a kockázatot. Hogy az emberiség
győzelmét elősegítsem, vállalom akár azt is, hogy bizonyos áldozatokat
meghozzak. Ha kell, én magam leszek az egyik áldozat.
– Parancsnok úr! – Jean levegő után kapkodott. – Mégis
hogy mondhat…
– Nyugalom, Jean. – Erwin szelíden rámosolygott, majd
Mikasa felé fordult. – Azt hiszem, itt az idő. Jól mondtad, titeket vártunk… És
eleget is vártunk. Most, hogy mindenki itt van, csak egy dolgot tehetünk… Még
ha nem egészen így terveztük, még ha lehetetlen küldetésnek tűnik, akkor is
megtesszük. Visszafoglaljuk a Mária falat.
– Öngyilkos küldetés lenne! – meresztette a szemét
Jean. – Armin és Annie…
– Igazad van – bólintott erre Erwin. – Ezért fogjuk
tovább folytatni az utunkat. Nem a maradék katonákkal fogjuk megvívni a végső
csatát, hanem az új szövetségeseinkkel. Hanji okkal nem tért vissza. Valami
készülődik, nekünk pedig tudnunk kell, mi az.
– Tehát felmegyünk a felszínre – értette meg Mikasa.
Erwin lassan bólintott egyet.
– Igen – suttogta. – Felmegyünk.
** * **
– Nini, kit találtunk.
Isabel az ajkába harapott, miközben kivonta a kardját.
Kuklo szorosan bújt oda hozzá, rettegve keresett magának búvóhelyet a háta
mögött, éppen ezért nem mutathatta ki a félelmét. Vörös haja kiszabadult a copfjából,
a szemébe hullottak a tincsek, nehezen látott tőlük. Minden egyes mozdulat
számított, nem söpörhette félre őket. A pillanatnyi időveszteség pont azt
eredményezte volna, hogy Kenny Ackerman katonái körbevegyék és lefegyverezzék.
Ha csak saját magát kellett volna védenie, bátran lendült volna előre… De
Kuklót is, meg a leendő gyermekét is védelmeznie kellett.
Ha
támadok, legyőznek – gondolta. Ha nem támadok, akkor elvisznek.
A történet ugyanúgy végződött mindkét esetben.
Isabel Torokmetsző Kennyre szegezte a tekintetét. A
férfi kivált a katonai tömegéből, szája szegletében gúnyos, elégedett mosoly
látszott, ahogy eléjük lépett.
– Isabel Magnolia – ejtette ki a nevét. – Add át azt a
gyermeket. – A pillantása Kuklóra siklott, Isabel azonban nem követte. Egyetlen rossz mozdulat, emlékeztette
magát, és akkor mindennek vége. Nem
nézhetek oda… Pont ezt akarja.
Kenny arcát tanulmányozta inkább; elgondolkodó ráncba
futott a homloka.
– Miért? – kérdezte. – Hogy előcsalogassátok vele
Erent és Historiát?
– Az a gyermek az uralkodói család sarja – jelentette
ki Kenny. – Rod unokája.
Isabel elfintorodott.
– Milyen remek nagyapja volt az elmúlt évek során!
Kennynek a szeme sem rebbent.
– Nem a nagyapák gyöngye, ellenben tudja róla, hogy
fontos az a kölyök. A gyermek apja…
– Az apja? – lepődött meg Isabel. – Ki az apja?
Kenny ajkára lusta mosoly kúszott.
– Csak add át a gyermeket, Isabel – suttogta karcos
hangon. – Nem akarunk bántani.
– Ó… Erre nem vennék mérget.
– Hé, hé, hé! Miért bántanék egy állapotos asszonyt? –
Kenny a hasát bámulta. – Már látszik rajtad. Jól áll.
Isabelt nem érdekelték a bókok, kezében a kard árulkodón
remegett meg.
– Egy tapodtat se! – figyelmeztette a férfit. –
Különben megjárod!
Kenny felvonta a szemöldökét, mosolya szélesedett.
– Ó, kedvesem – mormolta elégedetten. – Reméltem, hogy
ezt mondod…
** * **
Falco gyűlölt korán kelni, a reggeli tréningezések
viszont aligha kezdődtek reggel, sokkal inkább hajnalok hajnalán.
Elsőként ébredt a családjából, még Coltot is megelőzte, de a férfit, aki Mr.
Krugerrel érkezett, még így sem tudta leelőzni. A konyhába érve a mosogató
előtt találta, éppen vizet töltött magának egy pohárba, és gyanúsan méregette.
Falco nem csodálta, neki sem fűlött hozzá a foga, mert mindig olyan zavarosnak
látszott.
– Jó reggelt – köszöntötte, majd óvatosan letelepedett
az asztalnál. A kenyereskosárban még talált felszeletelt kenyeret tegnap
estéről, száraz volt, porlott szét a szájában, mégis úgy esett neki, mintha a
világ legfinomabb ételét enné. Mikor Levi felé fordult, teli szájjal vigyorgott
rá. – Nagyon finom! – nyammogott, és a hazugság még keserűbbé tette a falatot.
Nagyon finom, mi? Levi felhúzta a szemöldökét, leült vele szembe.
– Hány éves vagy, kölyök? – kérdezte, mire Falco
elvörösödött.
– Tizenkettő – motyogta. – De harcos leszek!
– Harcos, mi? – Levi felhorkant. – Úgy gondolod, ezt
kell tenned?
– Nem akarom… – Falco lopva körbesandított; nem
akarta, hogy meghallják. Sehol sem lehettek biztonságban, a falnak is füle
volt. – Nem akarom, de tudom, hogy ezt kell tennem. Csak így menthetem meg.
Muszáj nekem lennem a Páncélosnak.
– Megmenteni? – visszhangozta a férfi. – Kit? Valakit…
akit kedvelsz? – ráncolta a homlokát. – Esetleg…
– Gabinak hívják – sóhajtotta Falco. – Gabi Braun. Ő…
Reiner unokatestvére.
Levi mintha elmosolyodott volna.
– Értem – felelte. – És ez a Gabi ennyire szeretne
Páncélos lenni?
– Nemcsak szeretne… – forgatta a szemét egy újabb
sóhaj kíséretében. – Ő a legjobb. Ha minden erőmet beleadnám, akkor sem tudnék
olyan jó lenni, mint ő. Ha így folytatom, sosem fogom tudni őt legyőzni.
– Ennek csak örülni tudok – szólt egy hang a hálók
felől. Falco összerezzent. Mr. Kruger jelent meg, ajkán szomorkás mosoly ült. –
Az azt jelentené, hogy legalább neked hosszú életed lesz, Falco. Kedvellek. Még ha te is a részese vagy
ennek az őrületnek… Legalább óriás ne váljon belőled. Ezt az egyet őszintén,
tiszta szívemből kívánom neked.
Falco erre az ajkába harapott.
Ha
te is a részese vagy – csengtek a fülében Mr. Kruger szavai.
Vajon mi is ez az egész, aminek a részese
vagyok? Kicsoda valójában Mr. Kruger és miért álmodtunk egymásról? Miért
álmodtunk arról a lányról, aki ránk ruházta az óriások átkát? Az a Frieda…
Vajon ő… miért olyan fontos?
Észre sem vette, hogy olyan mélyen vájta a fogát az
alsó ajkában, hogy kiserkent a vére. Csak akkor eszmélt rá, mikor Mr. Kruger
zsebkendővel a kezében odahajolt hozzá, hogy megtörölje a száját, és akkor
hirtelen megcsapta a vér fémeskés íze is. Nyelt egyet, bármennyire is irtózott,
hogy lenyelje, aztán összerezzent, mert Mr. Kruger ujjai a bőréhez simultak, és
olyan érzés volt, mintha áramütés cikázott volna végig a testén. Felkiáltott.
Mr. Kruger szeme is tágra nyílt, nemcsak az övé, Levi pedig érdeklődve hajolt
előre.
– Mi történt? – kérdezte Mr. Krugert, mire a férfi
Falcóra kapta a tekintetét.
– Te is érezted? – kérdezte. – Azt a furcsa…
– Elektromosságot? – Falco figyelmét nem kerülte el,
hogy Mr. Kruger barátja értetlenül ráncolta össze a homlokát. – Igen, éreztem –
felelte hangosan Mr. Krugernek. A férfi erre rendkívül elégedettnek látszott.
– Ez a kapocs – mormogta. – A köztünk levő kapocs.
– Az álmaink miatt? – tette fel a kérdést Falco
tétován. – Vajon mitől van?
– Az óriáserő… – Mr. Kruger elhúzódott tőle, az ujja
hegye közé csippentette az orrnyergét, hogy megmasszírozza. Mintha borzasztó
fejfájás kínozta volna; lerogyott az egyik konyhaszékbe, amikor pedig Levi
mögötte termett, nem reagált rá, csupán nagyokat sóhajtott. Szaporán vette a
levegőt, ezért próbálta lenyugtatni magát; mintha a szíve ugyanabban az őrült
tandemben járt volna, mint Falcóé. Egyszerre dobbant, egyformán lüktetett.
Falco és Eren egyek voltak.
– Át fogom örökölni az erejét? – Nem volt ostoba,
megfordult a fejében ez a lehetőség. Miféle kapocs lehetett közöttük? Mr.
Kruger az óriáserőt emlegette, ez lehetett az egyetlen. Falco így is azért
edzett, hogy óriás lehessen. Mi van, ha nem a Páncélos erejét fogja egy nap
megkaparintani, hanem a tizenhárom év elteltével maga Mr. Kruger ruházza rá az
erőt és azt a titokzatos küldetést, amiről az álmaik szóltak? Lehetséges lenne?
Megnedvesítette az ajkát, a szíve még gyorsabban
kezdett verni. Nem tudta, hogy akarja-e, hogy Mr. Kruger így tegyen. Óriás
akart lenni meg nem is, Gabit akarta
megmenteni, mert Gabi… Ő csak Gabi volt. Közben meg… Nem szeretett
volna csalódást okozni Mr. Krugernek sem, és érezte, hogy az álmoknak
jelentőségük van. Ha maga Ymir Fritz bízott rájuk egy feladatot valamilyen
úton-módon, akkor azt teljesíteniük kell. Ha a világ sorsa függ tőle, nem
foglalkozhat a saját önző vágyaival.
De Mr. Kruger felnevetett. Csillogott a szeme, és
ahogy Falcóra nézett, a nevetése csak fokozódott.
Falco megbántódott. Ennyire nevetséges lett volna,
amit kérdezett? Mr. Kruger soha, semmilyen körülmények között nem bízná rá az
óriásának erejét? Tényleg ennyire lenézné Falcót?
– Bocsánat… – motyogta. – Tudom, még viccnek is rossz…
De… É-én…
– Te meg miről beszélsz? – Mr. Kruger megtörölte a
szemét; úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. – Ne legyél buta, Falco
– mondta neki gyengéden. – Nem ezért nevettem. Inkább azon, hogy mennyire jól
látod a helyzetet. És hogy látod… Minél inkább távol szeretném tartani azokat
az embereket, akik számomra kedvesek, annál jobban belevonom őket ebbe a soha
véget nem érő őrületbe.
– Azon fáradoznánk, hogy véget érjen, nem?
– Valami olyasmi – biccentett erre Levi. – Sokat kell
dolgoznunk, de hisszük, hogy pontot tehetünk a végére. – Falcónak elég volt egy
pillantást vetnie rá, hogy megértse, Levi sem tudott többet, mint amennyit
elárult. Mr. Krugernek megannyi titka volt, és nem is igazán állt szándékában
az összeset felfedni. Pont ez a titokzatosság ragadta meg Falcót a leginkább.
– Nem tudom pontosan, miféle kapocs ez – törte meg a
csendet újra Mr. Kruger –, de valamilyen közöd lesz az óriásokhoz. Kívánom,
hogy ne legyen igazam, mert… tényleg azt szeretném, hogy hosszú és boldog
életed legyen, Falco. Kedves kölyök vagy, nem ezt érdemled.
– De ha mégsem lesz az? – hajolt előre a fiú. – Akkor
mi lesz? Ha… – Ha tizenhárom év után én
is meghalok? Akkor mi lesz, Mr. Kruger?, kérdezte csupán magában, de mintha
a férfi olvasott volna a gondolataiban. Árnyék suhant át az arcán, sötét
szomorúságot festett rá. Az ajka halvány, szomorkás mosolyra görbült, míg a
tekintete komolyan és mindentudón csillogott.
Falco ösztönösen nyelt egyet.
Mit
tizenhárom év után? – gondolta keserűen. Sokkal hamarabb.
Mert gyönyörű, ám kegyetlen világban éltek.
** * **
Késő délutánra egyértelművé vált, hogy kicsit
megcsúsztak időben. Mrs. Grice ebédet főzött rájuk, mosolygott, a kendőjét
igazgatta, valahányszor kimozdult a házból, a karszalagját ellenőrizte.
– Hamarosan – ígérte, vagy legalábbis ismételte Falco
szavait. Mr. Grice dél környékén ellátogatott, hogy megnézze a tréningezést,
akkor tudott váltani Falcóval néhány röpke mondatot.
Eren türelemre intette magát, bólintott.
– Tudok várni – mondta, s közben magán érezte Levi
tekintetét.
Nem
tudok várni.
** * **
Éjjel álmot látott. Unokatestvére, Frieda jelent meg
előtte, de ismét olybá’ tűnt, mintha magát Ymir Fritzet látta volna. A királyi
vér valamennyiük ereiben ott csörgedezett, Ymir Fritz mindkettőjük Ősanyja
volt. Eren elgondolkodott rajta, egykor vajon mit láthatott Frieda. Vajon mit
látott, mit és mennyit tudott? Azért viselkedett úgy, ahogy, mert tudta, hogy
Eren egy nap arra az útra fog lépni, ami a felszabadulás kapuihoz vezetheti?
Vajon
aznap, amikor a tükörbe nézett… – gondolta –, vajon akkor mit látott? Engem látott volna?
Már meg sem lepődött, hogy Falco újból szerepelt az
álmában; jóformán egymás álmainak a részeseivé váltak, ahogy az életük – a
múltjuk, jelenük, jövőjük –, a sorsuk
– visszafordíthatatlanul összefonódott. Ezúttal nem játszott nagy szerepet,
tátott szájjal állt, itta magába Frieda szavait, próbálta megérteni és
feldolgozni a látottakat, hallottakat egyaránt. Erennek is nehezére esett,
unokatestvére ismét titokzatosan viselkedett.
–
Eren… – A nevén szólította, szelíden mosolygott. –
Tudtam,
hogy újra el fogsz jönni.
–
Frieda… – Eren
közelebb lépett. – Már megint te vagy… –
És közben mégsem, fejezte be magában, mire Frieda mosolya kiszélesedett. A
keze előrelendült, ujja hegye egyenest Eren szívére mutatott. Nem ért hozzá,
nem is érhetett, noha Eren legszívesebben beledőlt volna az érintésébe.
– A
Pöröly – mondta. – A
Támadó Pörölye. Szerezd meg… hogy bevégezhesd a sorsodat.
– A Pörölyt? – Eren
szeme elkerekedett. – A Tybur családra
gondolsz? Willyre?
–
Nem Willy a Háború Pörölyének hordozója
– jelentette ki erre Frieda. – Ha úgy lenne, éreznéd, ahogy
Falcóval is érezted… – A pillantása a kölyökre siklott, aki
megilletődve billent egyik lábáról a másikra. Még mindig eltátotta a száját, a
kezét pedig úgy tördelte, hogy fülsértően reccsentek-roppantak az ízületei.
Eren nyelt egyet; kiszáradt a torka.
– Nem bízom
Willyben – mondta Friedának. – Historia
fel fogja falni.
–
Willy sokat képzel magáról, csak azért, mert a húga beavatta a világunk titkába
– felelte erre Frieda higgadtan. – A Pöröly… A Támadó Pörölye. – Újra
ezt mondta. A Háború Pörölyének erejét a Támadó Óriásénak nevezte, a Pöröly a
Támadó fegyvere volt ezáltal, s Eren… lassan kezdte csupán érteni.
–
A Háború Pörölyét… nekem kell felfalnom. Erre akarsz kilyukadni, igaz?
–
Igen – susogott Frieda. – Fogd a Bestiát, a Nőstényt, a
Hordárt és a Marcangolót, fogd a Páncélost, a Kolosszálist és magát a
Pörölyt… Vedd őket, mint Támadó, a kezedbe, hogy újra alapíthasson… Add át őket
mind, a Titánok erejét, hogy győzedelmeskedhess… Ha meg
akarod menteni Mikasát és Armint… és persze, mindenki mást, be kell
fejezned a küldetést, Eren. Ha nem teszed, minden újrakezdődik… Ugyanaz a
történet, ugyanazok a hibák. Örökkön-örökké.
Miután levegő után kapkodva magához tért, konkrétan
nyomban felült az ágyban. Nehezen tudta csak kontrollálni a légzését, a szíve
olyan iramban verte a bordáját, hogy majd’ kiszakadt a mellkasából. A torkába
érezte felcsúszni, minden egyes dobbanással azt hitte, hogy bele fog halni. A
hangok eltompultak, a képek azonban fel-felvillantak. Olyan volt, mintha szépen
lassan megbolondult volna. Teljesen más, mint amiket eddig látott. Azt kívánta,
bárcsak újra a nyomornegyed jogaiért küzdhetett volna… Bárcsak sosem törte
volna át a falat… Bárcsak sosem akart volna megváltozni és más lenni a
Felderítő Egység kedvéért.
Bárcsak
sosem akartam volna szabad lenni – gondolta, mire
elszégyellte magát. A szabadság a lényéhez tartozott. A születése pillanatától
fogva szabad volt, éppen ezért nem hagyhatta, hogy ezt elvegyék tőle. Harcolnia
kellett érte, jobban és jobban, ameddig csak tud. Amíg dobban a szíve, amíg van
benne egy kis élet… a reménynek a leghaloványabb szikrája, nem szabad feladnia.
Csak úgy nyerheti el a szabadságot, ha küzd.
Mert
azért, hogy szabad legyek…
– Bármire képes vagyok – suttogta. – Bármire.
Magán érezte a sötétben Levi tekintetét; azon sem
lepődött meg, hogy a férfi éjnek évadján nem aludt. Többször is rajtakapta már,
hogy álmában őt figyelte. Mivel kevés alváshoz szoktatta a szervezetét, maradék
idejét rendszerint Eren tanulmányozásával töltötte. Olyankor, amikor Eren
rémálmokkal küzdött, határozott nem volt előnyös, hogy ilyen életet élt.
– Ha bármire képes vagy, akkor arra is, hogy aludjál,
nem? – kérdezte gunyorosan, mire Eren elkuncogta magát.
– Igen… Arra is. – Lágyan szólt a hangja, a sötétben
tapogatózni kezdett. Összesimította az ujjaikat, rátalált Levi ajkára. – Úgy
érzem, kezdek megbolondulni – lehelte. – Úgy érzem, elveszítem önmagamat és
valaki mássá válok. Néha azt kívánom, bárcsak vége lehetne valahogy… Hogy minél
hamarabb vége legyen, még akkor is, ha tudom, nem lesz jó vége. Ennek nem lehet
jó vége, Levi.
– Egy háború áldozatokkal jár, ezt a vak is tudja,
Eren.
– És mit gondolsz, mi lenne a legnagyobb áldozat? –
Eren a barátaira gondolt. Ha meg akarod
menteni Mikasát és Armint… Ezek szerint velük fog történni valami? Armint már
így is majdnem elvesztettem… Ymir átkának köszönhetően pedig… Nem fog sokáig
élni. Vajon a legnagyobb áldozat… Vajon…
– Ne töprengj túl sokat, az ostobaság nem tesz neked
jót, kölyök.
– Igen, de…
– Eren. –
Levi a szavába vágott. – Néha legszívesebben erővel szedném ki belőled az információkat. Gyűlölöm, hogy titkolózol. Hogy szórakozol.
– Én nem szórakozom – felelte erre a fiú csendesen. –
Én… Túl sokat tudok.
– Én pedig túl keveset.
– Sajnálom.
Nem
mondhatom el, Levi… – hajtotta le a fejét. Vannak dolgok, amikről még nem beszélhetek. MÉG
nem. De a megfelelő időben, a megfelelő helyen… Amikor befejezzük a küldetést…
Akkor meg fogod érteni, és akkor minden kérdésedre választ adunk. Mindannyian.
Apa, Kruger, Frieda… Ymir. Mindannyian, akik idebent vannak. Mert itt vagytok… nem igaz? Mert ti… mindig is itt
lesztek… Mert én majd…
Idegesen felsóhajtott, aztán a következő pillanatban…
mintha tényleg elvesztette volna a józan eszét. Fogak koccantak, egymásnak
ütődött a homlokuk, ahogy vadul Levi szájára hajolt. Keze remegett, kapkodott,
mégis lerángatta Levi alsóját, és valahogy addig ügyeskedett, míg a sajátjától
is valamennyire megszabadult; a térdéig húzta, éppen elég volt annyi, hogy
kiszabadítsa magát.
–
Levi… – nyögte a férfi nevét, mire az felmordult. – Kérlek…
De vajon mire is kérte?
Eren az összefonódó ujjaik táncát figyelte, ahogy a
merevedésükön dolgoztak. A kezében érezte Levi duzzadt farkának pulzálását, és
amikor előrelökte a csípőjét, hogy a sajátja is mellésimuljon, felhördült a
gyönyörtől. Remegett a teste, legfőképpen a combja, ahogy szélesre tárta. Egyik
karjával Levi nyakát karolta, aztán csakhamar az ágytámlának préselődött a
hátával, Levi meg mohón falta és harapta az ajkát, a nyakát, a kulcscsontját –
jóformán mindenét.
A mozdulatok lelassultak – felnyögött, mikor Levi a csuklója köré fonta erős ujjait, majd
mindkét karját a feje fölé emelve, gyakorlatilag félig az ágytámlába, félig a
falba passzírozva csókolta türelmetlenül.
– Ne gondolkodj! – hangzott az utasítás egy morgás
kíséretében. – Soha többé ne gondolkodj! – Válaszképp átkulcsolta Levi csípőjét
a lábával, s előrelökve magát, hozzádörgölőzött a férfihoz. Nem fogok.
Ez újabb hördülést eredményezett, amibe nyögés és sóhaj
keverékébe torkollott, mikor Levi megszívta a nyakán levő érzékeny bőrt,
kékeslilába hajló nyomot hagyva maga után. Ujjai rátaláltak Eren mellbimbójára,
gyengéden csippentették belé, morzsolgatták, míg teljesen meg nem keményedett a
vágytól.
A legártatlanabb érintés is úgy hatott Eren testére,
mintha felrobbantották volna benne a kéjt. Hátravetette a fejét, az pedig csak
azért nem koppant nagyot a falban, mert Levi még idejében a tarkójára simította
a jobbját, s az ütközés következtében feljebb csúsztatta, így elkerülhették az
incidenst, majd a szájába csúsztatta a nyelvét, mozogni kezdett az övén.
Megszívta az alsó ajkát, a foga puhán karistolta, örömmel fedezte fel szájának
minden zugát, hogy aztán a felfedezést követően a fülcimpájába harapjon,
leheletével addig borzongtassa, míg Eren csupán nyöszörögni tudott. Keménynek
és nedvesnek érezte magát, rendkívül felizgultnak. Levi keze végigsiklott az
előváladéktól síkos hosszán, újra a kezébe vette őt, meg a saját férfiasságát
is, és ahogy fel-le mozgott rajta, egyre hangosabb sóhajokat váltva ki Erenből,
a fiú hajszálnyira volt attól, hogy a férfi markába élvezzen.
– Levi! –
nyögte a nevét hangosan. – Levi… – Sóhajtásba
torkollott, Levi nedves csókokat nyomott a fülére, ő pedig összeszorított szemmel
mozgatta a csípőjét. A súrlódás csodálatos volt, a péniszük egymáshoz simult,
megrándultak, mikor Levi a kezébe vette őket. Az ujja elidőzött Eren gyöngyöző
makkján – a simogatás sikamlóssá vált tőle, könnyedén csúszott rajtuk a keze,
mindketten élvezettel nyögtek.
– Látod? – zihálta Eren. – Látod, mennyire egyszerű? – Látod, mennyire egyszerűen tudjuk egymást
szeretni? Ezt kérdezte igazából, és Levi megértette. Vággyal a szemében
bólintott, és amikor tovább simogatta a merevedésüket, mindvégig állta Eren
tekintetét.
Nem egyszerre élveztek el, de nem volt baj. Eren igazából
annyira remegett már, hogy aligha tudta volna tovább bírni. Már akkor az
önkívület határára sodródott, amikor Levi épphogy ráfogta az ujjait, de amikor
egy kicsit eleresztette, és a keze a puha heréjére siklott, az ujjai pedig a
combja közé simulva utat találtak a bejáratához, még mélyebben nyögött fel.
Csak gyengéden cirógatták odalent, ám már ezek a finom, ártatlan érintések is
elegendőek voltak ahhoz, hogy hirtelen még többet akarjon, s hirtelen még
jobban felizguljon. Nem hatoltak belé, csupán ingerelték a szoros izomgyűrűt,
és így még inkább a testében akarta tudni őket. Felnyögött, a nyögés pedig éles
valamibe, valamiféle türelmetlen sikoltásba csapott át; Levi szája után kapott,
a nyelvével táncolt a nyelvén, kiélvezte az ajkának ízét.
Az orgazmusa nem érte váratlanul, az intenzivitása
viszont igen. Hosszasan élvezett el, hosszasan és pokolian erősen, a farka még
azután is megrándult, hogy teljesen összemocskolta az ágyneműt és Levi markát
is. A gyönyör pillanatában csak arra tudott gondolni, hogy mennyire őrülten jó
lett volna, ha azok az ujjak csak egy kicsit, csak egy iciri-picirit a testébe
siklanak… Megborzongott, előredőlt; lehunyt szemmel ezúttal Levi állára csókolt,
sóhajtva, az ajkát nedvesítve húzódott el.
– Levi – sóhajtotta elégedetten. A férfi a vállára
hajolt, fogával a bőrébe harapott, aztán ő is sóhajtott, a tenyerén a saját meg
Eren ragadós nedvessége csillogott. Lusta csókolózásba kezdtek, amikor pedig
befejezték, Eren az ágyra könyökölt, nézte Levi meztelen alakját, amint
megtisztította magukat, és valahogy kirángatta alóla a lepedőt, hogy kimossa.
Mrs. Grice-ra bízni igencsak kellemetlen lett volna; egyiküknek sem akaródzott
visszaélni Falco családjának vendégszeretetével, pláne, hogy tényleg szükségük
volt egy biztonságos menedékre, amíg Liberióban időztek.
Végigdőltek a tiszta ágyon, Eren a hajával babrált, az
ujjára pödörte a hosszát, a vágáson gondolkodott.
Még
nem – mondta magának. Még
egy kicsit várnom kell vele. Még akkor is… ha pont ez az, amit nem tehetek. Nem
várhatok túl sokáig…
Rohamos tempóban nőtt, olykor zavarta is már a hossza.
Levi felkönyökölt, szótlanul nézte őt, semmit sem kérdezett, abbamaradt a
faggatózása. Türelemmel várt, és Eren tisztelte érte, mert tudta, mennyire
nehezében tellett megállni, hogy ne szedje ki belőle nyers erővel mindazt, amit
tudni szeretett volna.
Túl
sok a titkom – húzta el a száját keserűen. Túl sok teher van a vállamon, amióta csak
tudom az igazságot. Kérlek, bocsáss meg, amiért türelemmel kell várnod, hogy
valóra váltsam a terveimet, és pontot tegyek a történet végére.
Összeszorította a szemét, lassan fújta ki a benn
tartott levegőt. Levi megérintette az alkarját, lejjebb csúsztatta a kezét;
rászorított az ujjaira, majd ő maga is a pihenést választhatta a hangok
alapján. Eren nem tudta biztosra, nem merte kinyitni a szemét. A sötétséget
látva a gondolatok is csak úgy pörögtek az elméjében.
Az emlékek…
Az álom…
Valamikor elnyomta.
Ezen az éjjel megint
különöset álmodott, az óriása emlékeiben utazott. Saját magát látta
kisgyerekként, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy mégsem ő az. Ugyanazt a
nevet viselték, mégpedig Grisha akaratából: Eren Kruger szakasztott másaként
élt egykor, és a maga apja kezét szorongatta. Ahogy az álom változott, ez a
férfi, akinek Eren nem láthatta az arcát, ám sejtette csupán, kire hasonlított,
a szeme láttára vált a lángok martalékává, Kruger pedig könnytől maszatos
arccal rejtőzött el, míg a hatóság tagjai el nem vonultak.
– Eren… – szólította meg aztán az egyik alak, mégpedig
az, amelyik elsőként nyitotta fel a lángoló szoba ajtaját, s hozta ki rongyba
csomagolva Eren Kruger remegő testét. – Emlékszel rám? Egy kicsikét emlékszel
rám, fiam? – kérdezgette tőle gyengéden. – Találkoztunk néhányszor még
kiskorodban, de…
– Mr. Azumabito – suttogott Eren Kruger. Tágra nyílt a
szeme, felismerés fénye csillant meg benne. Persze, hogy emlékezett! Hogyne
emlékezett volna! De mit számított már, mire emlékezett? A forróság még mindig
égette a bőrét, a szívéig hatolva hagyott rajta nyomot, hogy soha ne felejtse
el azt a napot, amikor emlékeztetőt
kapott. – Hogy… jutok… haza? – kérdezte remegve, majd, mint aki észbe
kapott, keserűen így folytatta: – Hideg van… Többé nincs hova hazamennem. – Ráeszmélt a fájó igazságra, a könnyei
szüntelen csorogtak le kormos arcáról. A kétségbeesés szélére sodródva hirtelen
nem tudta többé, hogy mit tegyen. Merre menjen? Hova menjen? Mi lesz most vele?
– Tessék. – A kislány
odalépett hozzá. A haja a válláig ért, az éj nyomott rá szelíd csókot, olyan
sötétnek látszott, s csupán a gomb ruháján tűnt ki valamelyest az éjszaka
sötétjében. Finom vonású, kedves arcú lány volt; éppolyan, mint az apja, meg
azok a férfiak és asszonyok, akik velük tartottak a Kruger család otthonába.
Egytől egyig, kivétel nélkül egyformák, mintha valamennyien testvérek lettek
volna. Eren tudta, hogy azért, mert mindannyian Hizuru népéhez tartoztak.
A kislány Mr. Azumabito gyermeke lehetett, az ő kezét
szorongatta egészen addig, míg össze nem szedte a bátorságát, hogy eleressze, s
Erenhez lépjen. Azelőtt sosem találkoztak, csak hallott róla. A kislány… Mit is
mondtak, hogy hívják?
Kiyomi?
Letekerte a nyakáról a sötét sálat, félszegen
mosolygott, miközben eligazította Eren nyaka körül.
– Így már jobb, igaz? – kérdezte; a hangja halkan
szólt, csilingelt. Egymásra néztek, Eren mély hálával a szemében, aztán Mr.
Azumabito is csatlakozott hozzájuk, kedvesen, bátorítóan veregette meg a hátát;
fejével a kanyargó út felé intett.
– Gyere, Eren – hívta. – Mától velünk fogsz lakni.
Egy teljes évig velük maradt.
** * **
Falco kora hajnalban lármázta fel őket, remegett az
izgatottságtól.
– Most! – szólt sürgetően Eren karjába kapaszkodva. –
Ha beszélni akar vele, Mr. Kruger, most kell jönnie! – erősködött, mire Eren
talpra ugrott. Reszkettek az ujjai, ahogy begombolta magán az ingét, Falco meg
az ágyra ugorva lábujjhegyre emelkedve segített neki eligazítani a
karszalagját.
– Ahhoz az asszonyhoz még? – faggatta Levi, miközben
felült az ágyban. – Ki az a nő? Miért olyan fontos neked?
– Talán jobb lenne, ha nem jönnél velem. – Eren
hátrasandított a válla fölött; csak ennyit mondott.
Levi felrántotta a szemöldökét.
– Eren… – kezdte, a fiú azonban elfordult tőle.
– Kész vagyok – jelentette be. – Mehetünk, Falco!
– Eren!
– Maradj nyugton. – Eren felsóhajtott, halvány
mosollyal az arcán nézett vissza rá. – Kérlek.
Miután behúzta maga mögött az ajtót, esküdni mert
volna, hogy Levi utána vágott valamit.
** * **
– Elnézést kérek a barátom viselkedéséért. – Kiléptek
a levegőre, Eren lemosolygott Falcóra. Kedvelte a kölyköt, és így még inkább
vérzett érte a szíve, amiért belekeveredett ebbe az őrületbe. Na és persze, ha
lehetett hinni az álmoknak, esélye sem volt, hogy anélkül keveredjen ki, hogy megkurtítsa
egy kicsit az életét.
Azt szeretném,
hogy hosszú és boldog élete legyen – gondolta.
Azért kell küzdenem, hogy ez az álom ne
váljon valóra.
De persze a körforgással borzasztóan nehéz volt
dacolni. Lassan kétezer éve vívták a csatájukat, mégsem akart véget érni.
– Ugyan, Mr. Kruger. – Falco felmosolygott rá. – A
barátja… nagyon csendes, inkább ez lepett meg. A stílusa… valahogy illik hozzá,
azt hiszem.
– Ó, igen! – nevetett Eren. – Csendes… Nem szereti,
hogy titkolózom, de tudja, hogy nem árulhatok el neki egyelőre semmit.
– Az álmaink miatt?
– Azok miatt is.
– Mi fog történni, Mr. Kruger?
– Beszélünk a hölggyel, akit említettem neked. – Ahogy
rágondolt, elfogta az aggodalom. Vajon hogy fog lezajlani? Vajon… egyből
felismerik egymást? Vajon… Annyi „vajon” és annyi „ha” volt! „Hogyan tovább?”,
folyton ezt kérdezgette magától. – Ha pedig beszéltünk vele, össze fogunk
gyűlni. Azért jöttem ide, hogy összegyűjtsem őket.
– Hogy megszerezze az erőket? – halkította le a
hangját Falco.
Eren erre az ajkába harapott.
– Titánok –
mormolta. – Így hívtak bennünket.
Bárcsak… újra azok
lehetnénk.
Lehunyta a szemét, megborzongott. Nem válaszolta meg
Falco kérdését, de nem azért, mert nem állt szándékában. Bekanyarodtak a
megfelelő utcába, megálltak a megfelelő ház előtt, s Eren előtt megelevenedtek
a sosem átélt emlékek, a két kisgyerek, amint kiszaladt, ostobán a falakon
túlra merészkedett.
Azon a napon…
Valamiért mindenkinek az életében akadt egy ilyen nap,
amikor minden elkezdődött.
– Biztos vele szeretne beszélni, Mr. Kruger? –
kérdezte Falco szorongva. – Azt mondják, elvesztette az eszét…
– Éppen ezért kell emlékeztetőt adnom neki – felelte
erre Eren.
Falco nyelt egyet, majd bólintott. Hármat kopogtatott
az ajtón, aztán hátralépett.
– Most várunk – közölte Erennel, mire az egykedvűen
bólintott egyet.
Akkor várunk.
Odabentről csoszogás hallatszott, az ajtót résnyire
nyitották csupán ki.
– Ki az? – szólt ki egy öregasszony. – Ki az?
Eren mély levegőt vett – „Ki is vagyok?”.
– Az unokád,
mama – felelte végül. – Kérlek, nyisd ki az ajtót. Eren Jaeger vagyok.
Eren Jaeger.
Eren Jaeger.
Eren Jaeger.
Az ajtó kivágódott, a piciny, ráncos arcú asszony a
szája elé kapta a kezét.
– Grisha? – suttogta döbbenten. – Hazajöttél?
Eren nagyot nyelt.
– Ő is vagyok – mondta, és finoman megérintette az
asszony – a nagyanyja – megöregedett jobbját. A csontos ujjak az övéébe
simultak, meglepő erővel szorítottak rá. – Az unokád is vagyok – ismételte el.
– Eren Jaeger vagyok, Grisha fia.
– Eren… Jaeger…
A nagyanyja nehezen lélegzett, sípolva vette a
levegőt. Szemét könny futotta el, majd félelem csillant fel benne, végül kemény
dac. Megragadta Eren karját, és berántotta a házba, mikor az utca végében
befordultak Marley első fegyveres emberei, akik minden reggel és este
körbejárták az internáló tábort, hogy meglincseljék a tisztességteleneket.
Falco sem teketóriázott sokat, gyorsan beslisszolt mellettük. Mrs. Jaeger
bevágta az ajtót, majd levegő után kapkodva Eren felé fordult.
– Eren… – suttogta megrendülten. – Hát eljöttél
hozzám…
– Persze, hogy eljöttem – mosolyodott el Eren. – El
kellett jönnöm.
Mély levegőt vett, a hangja határozottan csengett:
– Kérlek, mama… Mondj el nekem mindent, amit eddig
titokban tartottál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése