2019. május 24., péntek

Kenny x Uri – „Életben maradt…” [soulmate AU; novella; manga spoiler (69!)]

„Életben maradt…”

Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Tartalom: „Nézd a jó oldalát… Életben maradt.”, Kenny ezzel védekezett. Rod őrjöngött, Uri a fejét ingatta, Lady Reiss pedig a haját tépte.
Megjegyzés:
1.) 834-ben játszódik, Frieda hétéves, Urklyn hat. (Dirk és Abel a szülőkkel maradt.)
2.) Az összefüggő lélektárs AU szösszenetcsokorhoz tartozó novella – a lélektársak a bőrükön keresztül kommunikálnak egymással –, időben pedig A két testvér című szösszenet előtt játszódik.
3.) Kenny és Uri lélektársak, de Kenny sosem mondta el Urinak.


Kenny álmában sem gondolta volna, hogy valaha is eljön az a nap, amikor nem egy, hanem kapásból kettő sivalkodó kölyköt kelljen pesztrálnia. Uri a csőcselékkel beszélgetett; a forró, nyári melegben szalmakalapot viselt, az ingét könyökig feltűrte, hóna alatt izzadtság gyöngyözött.

Emberből volt, nagyon is emberből, és ragyogott a tekintete, valahányszor féloldalt megpillantotta őket.

Kenny eltűnődött, vajon mit is láthatott az átlagember – nem az Uri-féle uraságok. Egy magas, kellőképpen kétségbeesett férfit, akinek a ruháját két elviselhetetlen, istenverte poronty rángatta teljes, gyermeki erejével? Igen, valami ilyesmit. Meg azt, hogy elszántan szuggerálta Urit, aki látszólag teljesen nyugodtan cseverészett a környékbeli népséggel; szélesen mosolygott, szőke hajában a nap fényétől még inkább kitűntek a fehérbe hajló tincsek.

– Persze a világért sem jönne segíteni – dörmögte maga elé sötéten. Frieda megtörölte az orrát, majd ismét a ruhájába kapaszkodott. – Hé, kölyök – förmedt rá, majd nagyot sóhajtott, mikor meglátta a kislány elkámpicsorodott arcát. – Ne töröld belém, használj egy zsebkendőt. – A nadrágja zsebébe nyúlt, Frieda tágra nyílt szemmel, hangosan szipogva figyelte, amint nehezen előrángatott egy tiszta zsebkendőt. – Egy olyan kishölgynek, amilyen te is vagy – folytatta Kenny továbbra is dörmögő hangon –, nem szabad szipognia. Na, tessék, vedd már el, töröld meg! Ugye nem azt várod, hogy én tegyem? – De Frieda pont ezt várta. Kenny morgolódott, sóhajtott. Nem eresztette Urklyn kezét – mert Sinára, a kölyök Rod fia volt, Rod szakasztott mása ráadásul, így csak bosszúságot tudott okozni, s biztosra vette, hogyha elengedte volna, egy szempillantás alatt elnyelte volna őt a föld, aztán kajtathatták volna naphosszat, hogy megtalálják –, így fél kézzel kellett segédkeznie Frieda orrfújásában.

A kislány nagyot fújt a zsebkendőbe, foghíjasan vigyorgott. Sötét haja kicsivel ért lejjebb a vállánál; Lady Reiss kifésültette, Uri pedig titokban két copfba kötve befonta neki. Ő is kapott egy csinos kis szalmakalapot, és Uri annyira engedékenynek bizonyult, hogy arra is az áldását adta, hogy cipő meg harisnya nélkül, a szoknyáját megemelve a közeli patakba gázoljon. (Persze Kennynek is vele kellett tartania, aminek az eredménye egy talpig vizes ember lett. Kenny elterült a patakban, Frieda pedig a partról, teljesen szárazon, vidáman mutogatott rá – csúfot űzött abból is, amiből igazán nem kellett volna.)

– Látom, jól szórakozol – hallott meg aztán egy mosolygós hangot a háta mögül. Frieda addigra felkérezkedett a karjába, a nyakába csimpaszkodott, szipogva fújta az arcocskáját Kenny vállgödrébe. Kenny megpördült, rajtakapva érezte magát Uri átható pillantása láttán. Olyan pillanatok voltak ezek, amikor Uri tényleg csak Uri volt, a szörnyeteg ördögi ereje mélyen szunnyadt benne, s Kenny alkarja viszketett, a késztetés, hogy megszólaljon, hogy magához vonja és mindent eláruljon neki, ilyenkor egyre erősebbé és erősebbé vált. Persze, minden egyes alkalommal hallgatott. Uri nem tudhatta. Rodnak ebben az egyben legalább igaza volt: egy olyasfajta alak, mint amilyen Kenny is volt, nem illett Urihoz. Nem illett az emberiség megmentőjéhez, a falak uralkodójához.

– Hé, te. – Vádlón bökte mellkason a férfit. – Tudsz róla, hogy a kölykök a te rokonaid? Mi vagyok én, a pesztrájuk? – Összeszűkült a szeme. – Te… – folytatta gyanakvóan. – Szerintem az unokahúgod összenyálazta a ruhámat… – És most a kislányra siklott a tekintete, aki valóban tömény nyállal borította őt be. – Kicsi úrnő, nem szeretnél inkább a nagybátyád karjában lustálkodni?

– Nem – hallatszott a makacs cincogás.

Uri felkacagott.

– Milyen népszerű valaki! – vigyorgott rájuk. – Frieda szemlátomást rajong érted.

– Rajonghatna kevésbé – dörmögte Kenny. – És mondjuk kevesebb nyállal – tette hozzá.

Uri szélesen mosolygott. Urklyn mellé térdelt, aki még mindig Kenny szabad kezét fogta, és megsimogatta a kisfiú fürtös fejét. Rod vonásait örökölte ugyan, ám egy sokkal kedvesebb verzióban, így nem bosszantotta fel azonnal Kennyt. (Az más kérdés volt, hogy kölyökként szeretett borsot törni az orra alá.)

– Jaj, már! – csattant fel, a hangjának viszont nem volt éle. Mikor felemelkedett, Urklyn már rajta csüngött – mintha meg sem érezte volna a pöttöm test súlyát, pedig egy jóval alacsonyabb és törékeny alkatú férfi látványát keltette Kenny oldalán.

Egymás mellett kezdtek sétálni, Kenny Friedát, Uri Urklynt cipelte. Lassan haladtak előre a mező mentén, egy erősebb szélfuvallat hátrafújta a szalmakalapot Uri fején. A szőkés-fehér tincseken megcsillant a napfény, amolyan fehérarany színbe vonta őket.

A pillanat tökéletes lett volna egy vallomásra. Kenny sokszor végigjátszotta magában.

Én vagyok a lélektársad – akarta neki mondani –, te pedig az enyém. Amit irántad érzek, azt nem lehet szavakba önteni.

És persze valahányszor Uri ránézett, nem könnyítette meg a helyzetét azzal, hogy melegen mosolygott. Boldognak tűnt, fiatalabbnak, mint ahogyan kinézett; majdhogynem egyidős azzal, amennyi valójában volt.

Sajnálom – szorította össze a fogát Kenny. Nem tehetem. Nem mondhatom el, mennyire szeretlek.

Egy fa árnyékában pihentek meg. Dél körül már hétágra sütött a nap, mind a négyen izzadtak, Urklyn elálmosodott. Nem aludt sokat Uri ölében, Frieda elevenebbnek bizonyult, mint valaha, és mire feleszméltek, a két kiskölyök egymást kergette a mezőn, néha talán messzebbre is merészkedve a kelleténél.

Urit kivételesen nem zavarta. Kényelmesen hátradőlt, a fejét Kenny ölébe hajtotta; napcsókolta, szőke tincsei csiklandozták a férfi combját. Kívülről pont úgy festettek, ahogyan nem kellett volna: egy szerelmes párnak, akik gyengéden cirógatták egymást – „Mikor is kerültek Uri simogató ujjai az alkaromra?” –, és akik a tekintetükkel, az apró érintéseikkel árulták el egymásnak a szerelmük mértékét.

– Bárcsak örökre itt maradhatnánk – hangzott el a vágyódó sóhaj Uri szájából. – Annyira nyugodt. Annyira… szabad. – A szavak nem keseredtek meg, a mosoly nem tűnt el az arcáról. Kenny lebámult rá; nézte a behunyt szemét, az elnyílt ajkát, figyelte, ahogyan halkan piheg. Uri még élt, lélegzett, boldog volt. A szörnyeteg nem vette át fölötte az irányítást, így nyugodt szívvel élhetett a pillanat örömének. Ez is egy tökéletes alkalom volt. Nemcsak a vallomásra, arra is, hogy az ajkára hajoljon, és addig csókolja, amíg egyikükben sem marad szufla, csak forró szenvedély.

Mielőtt felocsúdhatott volna, hogy mit is csinál, már ösztönből mozdult. Uri szeme felpattant, és olyan közel kerültek egymáshoz, hogy érezhették egymás lélegzetét az arcukon. Egymás szemébe bámultak, lesték az ajkuk formáját, élni akartak a pillanatnak, és Uri még mindig mosolygott, kicsit előrenyújtózott… és Kenny ajka finoman súrolta az övét, amikor… meghallották a sikoltást.

– Belöktek – zokogott Frieda szívet tépően. Hol Kennyt, hol Urit ölelte, és nem hagyta abba a zokogást. Urklyn is szipogott, kövér könnycseppek gördültek le az arcán. A „környékbeli vakarcsok”, ahogy Kenny nevezte őket magában, bezzeg nyomban kereket oldottak, amint megpillantották a futó alakjukat.

– Megölöm őket – sötétedett el Kenny tekintete. – Az összeset.

– Kenny! – pirított rá Uri azonnal. – Eszedbe ne jusson!

– De azok a vakarcsok…

– Jól van, kicsim, jól van. – Uri nem figyelt rá többé, Friedát nyugtatta. – Nem fogsz megfázni, nagyon meleg az idő. Mire hazaérünk, szépen megszáradsz. Jól megmosdunk és megtörlünk, és egész délután játszani fogunk veled, jó? – Frieda szipogott, Urklyn szipogott, de mindketten halvány mosollyal az arcukon bólogattak. Uri felállt, a karjába vette a kislányt. Ezúttal Urklyn jutott Kennynek. – Hazamegyünk, rendben?

– Még utánuk mehetek! – ajánlkozott.

Uri a fejét ingatta.

– Hazamegyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mire Kenny eleget tett. Még haza sem értek, amikor Uri egyszer csak így suttogott: – Köszönöm. Ha nem lennék a falak uralkodója, akkor…

– Engedted volna, hogy elkapjam a grabancukat? – vigyorgott féloldalt Kenny.

Lehetséges – ismerte el Uri. – Azok a kölykök belökték az unokahúgomat a patakba!

– Pedig megnéztem volna, amikor a falak uralkodója elkezdi kimagyarázni magát a falusiak előtt.

– Kimagyarázni? – horkantott Uri. – Ne legyél nevetséges. Azt majd Rod előtt kell. Biztos vagyok benne – siklott végig a tekintete a két gyerek vizes alakján, ugyanis Friedát követően Urklyn is valahogy belepottyant a patakba –, hogy nem lesz elragadtatva, ha meglátja őket csuromvizesen.

– Nézd a jó oldalát… Életben maradt. – Kenny ezzel védekezett. Rod őrjöngött, Uri a fejét ingatta, Lady Reiss pedig a haját tépte. Mire visszaértek, Rod felesége éppen a cselédet osztotta ki, míg Rod vonagló arccal állt mögötte. Amikor a pillantása megakadt Frieda zilált, nedves alakján, nyomban felsikoltott. Kennynek még a feje is belefájdult a hangos sápítozásba, és elég volt egy pillantást vetnie Urira, hogy tudja, a férfi kötélből levő idegeit is próbára tette Lady Reiss.

– Nézzem a jó oldalát?! – háborodott fel azonnal Rod. – Ha a lányom beteg lesz, abban nem lesz köszönet, remélem, tisztában vagy vele!

– Szegény kicsikém – szipákolta Lady Reiss. – Erről is ez a szörnyszülött tehet. – És azzal úgy nézett Kennyre, mintha a világ legundorítóbb és legvisszataszítóbb szörnyetegét látta volna maga előtt.

– Elég legyen ebből! – sötétült el Uri arca. A hangja halkan szólt, vészjóslóan. – Ne merészeld még egyszer a szádra venni Kenny nevét! – mire Lady Reiss hátratántorodott. Kiszaladt az arcából a vér, és sokkoltan nézett sógorára.

– Uri… – Rod is megszeppent. Uri szeme vadul villogott.

– Frieda nem lesz beteg – jelentette ki –, ha végre tiszta ruhát kap, és jó alaposan betakarózik. Gyere, drágám – nyújtotta a kezét a kislány felé. – Nem lesz semmi baj. – Frieda már nem szipogott többet, engedelmesen megindult a férfi nyomában, és Kenny próbált nem elégedetten vigyorogni, miközben elhaladt Rod és a felesége mellett. Csúfos kudarcot vallott. Hiába parancsolgatott Rod, Uri mindig is fölé magasodott.

– Minden alkalommal meglepsz – dünnyögte oda neki, miután Frieda teljesen megnyugodott, és a takaró melegében gőzölgő italt szürcsölgetett a lefekvés előtt. Lady Reiss fáradtan szólta meg a tiszteletlen viselkedéséért, majd Rod magával vonta, magyarázott neki valamit, és a végén mindketten gyűlölködve meredtek Kennyre. Urinak is feltűnt.

– Ne törődj velük – mondta lágyan. – Eljön még a nap, amikor a bátyámnak szüksége lesz a segítségedre.

– Azt nem kétlem, amilyen szerencsétlen.

Uri ujjai simogatva siklottak végig az arcán, mikor visszatértek a dolgozószobájába, utána nekidöntötte a homlokát Kenny vállának; karját a dereka köré kulcsolta. Kenny is átölelte, előbb egészen gyengéden, majd saját magát is meglepve, erősebben szorította magához, és aztán csak álltak és álltak, ölelték és szorították egymást.

834-ben övéké volt a pillanat, s azzal együtt az egész világ.

Készült: 2019. 05. 12 – 05. 24.
Megjegyzés: A következő szösszenet Az utolsó órák szösszeneten fog alapulni, pontosabban azon a két mondaton, amit akkor a tartalomnak adtam, és igazából arról fog szólni, hogy jutottunk el odáig. ^^ (Na, így kell spoiler nélkül tartalmat írni.)

Hamarosan érkezik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése