2019. május 23., csütörtök

Múltadba zárva [Ereri] – 9. fejezet


9. fejezet

Az óceán túloldalán

I.

Kruger


– Bántott téged? – Eren félszegen mosolygott, mikor Jaeger barátja, Kiyomi szakasztott mása belekapaszkodott a karjába. Kiyomit sem kellett félteni, sőt Eren egyenesen gyűlölte felbosszantani, de Mikasa… Olyan megvető pillantást küldött Levi hadnagy felé, aki éppen a lovát vezette ki a karámból, hogy Eren teljes egészében megborzongott. Mikasa nagyon aggódott Jaegerért, de hogy ilyesmit feltételezzen a hadnagyról… Eren az ajkába vájta a fogát, így fojtotta vissza magába a kikívánkozó megjegyzést. Ha valaha is testet fognak cserélni a jövőben, nem hiányzott, hogy „magára” haragítsa Jaeger barátait. Jaeger biztosan nem lett volna hálás érte.

– Jól vagyok – sietett a lány megnyugtatására. – Nem tett semmit. Tényleg jól vagyok – hangsúlyozta, mikor látta, hogy nem sikerült eloszlatnia az aggodalmát. – Sajnálom, amiért ilyen ritkán tudunk csak találkozni.

– Biztos vagyok benne, hogy valamit tett veled. – Mikasa összehúzta a szemöldökét. – Olyan más vagy – jegyezte meg, és ahogy végigmérte, Eren nehezen uralkodott a testén, hogy ne remegjen meg látványosan. „Olyan más vagy…”, csak ennyi hangzott el a lány szájából, mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az egész világ a feje tetejére álljon tőle. Még nem jöttek rá, hogy valami nem stimmel vele – hogy ő konkrétan nem Jaeger, hanem valaki egészen más –, azonban már sejtették.

– Biztos csak kimerült – mondta Jaeger másik barátja, Armin. Persze, a gyanakvás az ő hangját is megszínesítette. Mindketten sejtettek valamit, és Eren tudta, hogyha így fogják folytatni, előbb vagy utóbb rá fognak jönni az igazságra. Lehet, csak azért nem gondoltak lélekcserére, mert ilyesmi… egyszerűen nem létezett.

Lehet, azt hiszik, Jaeger eltitkolt, gonosz kis ikertestvére vagyok – gondolta Eren keserűen –, aki ellopta a helyét, és akinek a kilétét a Felderítő Egység elszántan próbálja fedezni. Ha megtudják, hogy nem tudok már óriássá változni… Akkor tényleg mindennek vége.

Erwin parancsnok megoldása, miszerint az ereje kiszámíthatatlan volt ahhoz, hogy rábízzák a Mária fal visszahódításának feladatát, hihető történetnek látszott, bár így a katonaság egyáltalán nem támogatta az óriásokkal vívott háborút.

Eren megpaskolta a lovát, elfordult Jaeger barátaitól. Helyettük inkább Levit nézte, gondolkodott rajta, mivel közelítse meg a férfit. Mit is mondhatott neki mindenki előtt? Hogyan is árulhatta volna el, hogy egyre jobban értette a világaik összefonódását? Hogy mennyire más volt az ő világa és Jaeger világa… Hogyha valaha is hazajut, az végleges lesz, soha többé nem láthatják egymást, és az ottani Levi… valószínűleg nem aggódott volna érte ennyire, mint Jaegeré.

– Eren. Figyelsz ránk, Eren? – Armin meglengette a kezét előtte. Eren észre sem vette, mikor lépett elé, de valamikor odakeveredett, elállta Eren útját a hadnagyhoz. Valamit mondhatott is, mert most még gyanakvóbban ráncolta a homlokát, mint eddig. Eren pillantása végigsiklott az egybegyűlteken – időközben Jaeger többi bajtársa is csatlakozott hozzájuk a 104. kiképző egységből, végre sikerült megjegyeznie a nevüket.

És köztük volt Historia is.

Vagyis Krista – javította ki magát. Muszáj beszélnem vele.

Nem volt könnyű dolga, a lányt elszántan védelmezte Ymir, senkit sem engedett csak úgy a közelébe. Így persze, hiába volt meg az elszántsága, egyszerűen nem tudott odaférkőzni hozzá, hogy akár egy pillanatra is félrevonja.

Márpedig én mindenképpen beszélni fogok vele – döntötte el. Még mielőtt útnak indulunk.

Izgatottan dobogott a szíve – utoljára akkor kerítette hatalmába ennyi egy érzés, amikor tudatosult benne, hogy végleg elvesztette az irányítást az autója fölött. Mennyi idő telt el azóta! Mintha mindig is ebben a világban élt volna, elfelejtette a modern technológiát, és teljesen átadta magát a falakon belüli sínylődésnek. Az óriások már nem csodának számítottak, az élete részévé váltak. A Felderítő Egység stratégiái, a háromdimenziós manőverfelszerelés – eljutott addig a pontig, hogy már nem egy filmben érezte magát, hanem a kemény valóságban, a realitások talaján. Léteztek emberevő óriások, léteztek emberek, akik óriássá tudtak alakulni, és a falakon túl, talán nem is olyan messze tőlük az emberiség egy másik szeglete élte az életét a maga ketrecében. Sosem volt még ennyire eleven.

Jaeger barátai az ő barátaivá váltak. Mikasa fájón hasonlított Kiyomira, ugyanakkor annyiban különbözött is tőle. Furcsa volt úgy látni Shadist, hogy nem csüngtek rajta naphosszat a gyerekei – Eren féltestvérei –, és furcsa volt úgy élni, hogy tudta, Jaeger anyja meghalt. Talán ezek miatt kívánkozott vissza leginkább a saját idejébe. (És persze a küldetése miatt. A feladata nem ért véget azzal, hogy autóbalesetet szenvedve testet cseréltek Jaegerrel, és nem hagyhatta, hogy szerencsétlen fiú fejezze be helyette. Az Isten szerelmére, alig múlt tizenöt! Sem Eren világát, sem a sajátját nem érdemelte meg. Egy sokkal jobb világban kellett volna felnőni szerető családtagokkal, fényes jövő reményével.)

– Már megint elvesztettük – szusszantotta Armin szemmel láthatóan csalódottan. – Annyira megnézném, ilyenkor mi jár a fejében. – És a szája szegletében mosoly bujkált, tehát nem sértődhetett meg rá olyannyira.

Eren ismét félszegen mosolygott, megvakarta a tarkóját. A feszengés még maradt, a gyanú ott lapult, ráadásul egy cseppet sem mélyen; Jaeger barátait nem most ejtették a fejük lágyára. Ha rájöttek volna, hogy Eren tulajdonképpen valaki egészen más, mint akinek mutatja magát… Talán még a Felderítő Egység tagjainál is rosszabbul reagáltak volna – különösen Mikasa. Ő őrjöngött volna, Jaegert követelte volna… és valószínűleg tett is volna még valamit annak érdekében, hogy elveszett „testvérét” vagy „szerelmét”, vagy minek gondolta a fiút, végre-valahára visszakapja.

– Olyan más vagy – húzta össze a szemöldökét újból Mikasa. – Olyan…

– Más – fejezte be helyette Jean vigyorogva. Az ő homlokán is ránc jelent meg. Összefonta a karját a mellkasa előtt, és tetőtől talpig, jó alaposan végigmérte Erent. – Mostanság egészen visszafogtad magadat, Jaeger. Mi ütött beléd? Levi hadnagy úgy elpáholt, hogy helyrerakta a dolgokat a fejedben, vagy mi?

Jean – szólt rá Armin figyelmeztetően. – Ne beszélj így. Eren csak… megváltozott, mert…

– Mégiscsak kiderült rólam, hogy át tudok változni óriássá, nem? – Eren nyugodtan válaszolt. Nem feszítette meg a testét, uralkodott magán, s a hangja is megőrizte a szelídségét. Talán pont ez volt az, amivel a leginkább nyugtalanságra adott okot a barátai előtt. Nem számított. Ő nem Jaeger volt, és nem is tudott annyira harciasan viselkedni, mint a fiú. – Szerintem – folytatta továbbra is higgadtan –, ez valami olyasmi, ami meg tudja változtatni az ember viselkedését, nem gondoljátok?

– Teljesen igazad van – bólintott Armin. Sasha és Connie összenéztek.

– Fú, ha rólam derülne ki valami ilyesmi – hajolt előre izgatottan az utóbbi –, én szerintem…

– Még idiótább lennél – fintorgott rá Jean. – Így sincs eszed, hát még akkor!

– JEAN! TE ROHADÉK!

– Eren. – Ugyanakkor, amikor Connie és Jean egymásnak estek (vagy legalább esetlen kísérletet tettek valami ilyesmire), az egyik fiú, akivel Jaeger nagyon jó viszonyt ápolt, kivált a csapatból, hatalmas kezét pedig Eren vállára tette. Különös érzés volt. Reiner keze meleg volt, az érintése szelíd, mégis határozott, de… Erent kirázta tőle a hideg. Valami nyugtalanító érzés fogta el, valami olyasmi, amit egyszerűen nem tudott hova tenni, és amitől görcsbe rándult a gyomra.

– Öhm… Reiner – hallotta meg a saját hangját.

A fiú rámosolygott. Nem tetszett neki a mosolya.

– Kicsit sápadt vagy – jegyezte meg. – Netalán nyomaszt valami?

– Csak a visszafoglalás – bökte ki. – Az óriáserőm… irányíthatatlan.

– Egyelőre. – Reiner biztatóan mosolygott. – Hiszem, hogy meg tudod tanulni az irányítását.

Mintha azt ajánlgatná, hogy megtanítja, hogyan – jutott eszébe Erennek a gondolat. Reiner buzgósága mindig segítőkészségbe csapott át.

Eren Jaeger lennél – folytatta ezután Reiner –, nem igaz?

– Csak azért vagy benne ennyire biztos, mert Eren Jaeger a nevem? – nyomott el egy mosolyt. Felkuncogott, Reiner viszont szokatlanul komolyan nézett rá.

– Igen – felelte. – Nem is hiszem… Tudom, hogy meg tudod csinálni.

– Hát… – Eren elfordult tőle, felnézett az égre. A falakon túl… vajon mi várhatott rájuk a falakon túl? Ugyanez az ég… a világ másik pontjáról vajon milyen lehetett? A szabadság, amit Jaeger olyannyira hajszolt, vajon milyen ízű? – Örülök, hogy legalább te ennyire magabiztos vagy. Kölcsönadhatnál belőle nekem is.

– Talán több eszed lenne így. – Jean és Connie civakodása végül Levi megjelenésével zárult. Nem verekedtek össze, így erőszakot sem kellett alkalmazni, a szócsata azonban nem hozott eredményt, és látszólag mindkét fiú bosszúsan vette tudomásul. Sasha kuncogott, Connie fülébe suttogott – remekül szórakozott! –; Jean meg ökölbe szorította a kezét.

Eren nyelt egyet, a tekintete Levira siklott.

– Uram – mondta, mire a férfi felvonta a szemöldökét.

– Sápadtnak látszol – jegyezte meg ő is.

– Kicsit… remeg a gyomrom – suttogta erre. Reiner felé sandított, a fiú időközben elemelte róla a kezét. Mosolygott, a nyurga Bertolt pedig odaállt mellé. Két nagyon magas, nagyon elszánt fiú látszatát keltették. A nyugtalanság egyre fokozódott.

– A megoldás a Mária falban tátongó lyukra nem az óriáserőd formájában fog érkezni.

– Nem? – lepődött meg Armin. – Nem fogják használni Eren erejét? – Őket még nem tájékoztatták erről, csupán a feletteseket. Szemlátomást a hír az ő körükben is nagy meglepetést okozott. Trost után… igazán nem lehetett csodálkozni ezen.

– Egyelőre nem – rázta a fejét Levi. – Egyelőre… megbízhatatlan.

– De nagyon sokat gyakorolnak, uram.

– A sok gyakorlás idő után meghozza az eredményt – bólintott Hanji is, aki akkor csatlakozott hozzájuk. Szélesen mosolygott, feljebb tolta a szemüvegét az orrán. A lencsén megtört a nap langymeleg sugara. – Ne aggódj. Eljön az idő, amikor a mi Eren barátunk az emberiség hasznára válik. Hála neki, már sokkal többet tudunk az óriásokról. Tudjuk, hogy léteznek még hozzájuk hasonló emberek. Gyanítom, a Kolosszális és a Páncélos is ilyen erővel rendelkezett. És akkor még nem említettük a titokzatos Nőstény Óriást, aki az ötvenhetedik falakon túli expedíción bukkant fel legelőször.

– Igen… – suttogta erre Armin. Különös lett a hangszíne, megnyúlt az arca. – A Nőstény Óriás… – hallatszott a motyogása. – Biztosan Intelligens óriások közé tartozik. Megnézte az arcomat a köpeny alatt, majd elengedett, és ment a dolgára. Ő…

– Ismert téged – mondta ki helyette Reiner. – Ez nem is kérdés.

– A kadétévekből? – tűnődött el Bertolt. – Vagy valahonnan máshonnan?

– Shiganshina? – tippelt Jean. – Onnan való vagy, nem?

– De. – Armin megnedvesítette az ajkát. – A Nőstény Óriás – mondta újból. Felhümmögött, elgondolkodott. Tisztán látszott rajta, hogy kattogtak a fogaskerekek, hogy próbálta összerakni a képet, ami már majdnem megvolt. Eren nem tudta pontosan, mi járt a fejében, de azt biztosra vette, hogy egyre közelebb járt az igazsághoz. Mindjárt… Meglesz ez, Armin. Te vagy a csapatunk esze… Mindjárt… – Nagyon emlékeztetett valakire – dünnyögte végül a szőke fiú, és elfordította róluk a tekintetét, inkább a csizmája orrát bámulta. – De lehetséges lenne egyáltalán…

– Kire emlékeztetett? – csapott le a lehetőségre mohón Hanji. – Van valami ötleted?

– Az óriások lehet, hogy hasonlítanak a hordozójukra külsőleg – vetette fel az ötletet Armin. – Mármint, amikor Eren átváltozott… Ő…

– Hosszú volt a haja és brutálisan világított a szeme – legyintett Jean. – Szerintem semmiben sem hasonlított rá – bökött Eren felé. – De persze nem lehet kizárni ezt a lehetőséget, jól mondom, Hanji osztagvezető?

– Jól – bólintott Hanji. – Tehát, kire emlékeztetett?

– Egy barátunkra a kadétévekből – nyelt nagyot Armin. – A 104. Kiképző Egységből.

– Csak nem… – Krista (Historia) lélegzete elakadt. Remegett a hangja, a kezét a szája elé kapta. – Csak nem arra gondolsz, hogy a Nőstény Óriás… Annie volt?

– Annie? – ráncolta a homlokát Levi. – Ő meg…

– Eren kedvence – vigyorgott Jean sötéten. – Annie Leonhart.

Levi Erenre nézett.

Aha.

Jaeger kedvence.

Eren a maga idejéből nem emlékezett senkire, akit Annie-nak hívtak volna, ez pedig nem jelentett jót. Az ötvenhetedik falakon túli expedíción a Nőstény Óriás vad mészárlásba csapott, Armin pedig egyenesen azt állította, hogy ellenőrizte az arcát, mielőtt továbbment volna. Szemmel láthatóan keresett valakit, és Eren valamiért biztos volt benne, hogy ez a valaki ő volt. Vagyis Jaeger.

Biztos azért, mert ugyanolyan erővel rendelkezik – gondolta. Szövetségre akar vele lépni? Vagy esetleg az erejét akarja megszerezni? Ha barátok voltak, vagy legalábbis jó viszonyt ápoltak, akkor nem akarhat neki ártani, nem? De mindenkit megölt, aki az útjába került… és Levi azt mondta, bosszúsnak látszott. Már ha egy óriás bosszúsnak látszódhatott egyáltalán…

– Hé, hahó! Eren! – lengette meg a kezét Jean. – Figyelsz ránk?

– Nem.

– Legalább őszinte volt – súgta oda Reiner Mikasának. A lánynak a szeme sem rebbent.

– Aggódom érted, Eren – mondta inkább, Eren azonban elfordult tőle is. Mélyet sóhajtott, érezte, hogy a teste árulkodóan remegett. Épphogy elkezdte megszokni Jaeger világát, erre a nyakába sózták a problémáit. A Felderítő Egység mindenáron távol akarta tartani őt a veszélyes dolgoktól, hiszen nem az ő világukba tartozott, de… úgy tűnt, a dolgok irányítása kicsúszott az kezükből.

Ha ebben az ütemben haladunk… már nem sokáig tarthatnak távol.

Ebben az egyben holtbiztos volt.

És furcsamód nem érzett félelmet.

Emberevő óriások, mi? Ha nem is emberevő óriásokkal kell megküzdenem a saját világomban, annak is megvan a maga árnyoldala. Hozzászoktam már… és azt hiszem, tényleg nem félek. Izzadt a tenyerem, kalapál a szívem, de… ez talán izgatottság is? Ez az egész valami más. Sokkal más… Nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, visszajutok-e valaha is… a saját testemben, és…

Tágra nyílt a szeme, hirtelen értette meg.

Aha, tehát ezt kéne tennem.

Alkalmazkodjak.

Levi felé fordult, senkivel és semmivel sem törődött.

– Részt akarok venni – jelentette ki akaratosan. A férfi felvonta a szemöldökét. – Részt akarok venni a Mária fal visszahódításában. Nem használjuk az erőmet, világos. De részt akarok venni. Nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, ahogy a barátaim meghalnak az emberiségért. Én magam is… küzdeni akarok.

Végtére is – gondolta –, világéletemben küzdöttem valamiért. Mi van akkor, ha soha nem sikerül hazajutnom? Adjam fel Jaeger álmait, miközben ő szemmel láthatóan elkezdett harcolni az én világomban? Értem küzd, az én utamat járja… Én miért nem tehetném ugyanezt? Nincs meg az erőm, ami neki van, de kitartásom az igenis van. És ahogy a többiek, úgy én is harcolhatok. Még akkor is, ha egyelőre nehezen boldogulok a felszerelésükkel. A gyakorlás teszi a mestert – határozta el magát.

– Ez a beszéd, Eren – vágta jó alaposan hátba Jean. – Ne csak lebzselj és ne csinálj semmit!

– Ja, haver – értett egyet Connie is. – Ha vásárra visszük a bőrünket, gyere te is. Óriáserő nélkül is harcoltál Trostban, még ha nem is végződött olyan jól.

– De azóta mind mások vagyunk! – szólt közbe gyorsan Historia cérnavékony hangon. – Azóta sokat változtunk! Erősödtünk! A barátaink halála… Thomas, Mina, Marco és a többiek… ráébresztettek bennünket arra, hogy ez nem csak játék! Lehet, hogy maholnap meghalunk, de az is lehet, hogy élni fogunk.

– Igen – bólogatott Sasha. – Van valami a világban, amiről nem tudunk. Vár ránk valami a falakon túl, valami csodálatos… Én hiszek neked, Eren – nézett egyenesen a fiú szemébe. – Amikor a kinti világ szépségeiről beszéltél, meg arról, hogy szerinted mit is jelent a szabadság, miért is olyan fontos, hogy ne egy ketrecben éljük le a hátralevő életünket… Én elhittem, amit akkor mondtál nekünk. Még a kadétéveink alatt.

Tehát Jaeger ilyeneket mondott?

Eren mosolyra húzta az ajkát.

– Köszi, Sasha.

A lány visszamosolygott.

– Foglaljuk vissza! – mondta harciasan. – Legyenek újra állataink, hogy finomakat ehessünk… Éljünk szabadon… Máshogy, mint régen. Teljesen szabadon.

– Úgy lesz!

– Úgy lesz! – visszhangozták a többiek is.

Innentől kezdve persze nem volt könnyű. Eren kora hajnalban kelt, késő este feküdt le. Levi a monológját követően csak annyit kérdezett, hogy biztos-e benne, majd vállalta, hogy felkészíti az életben maradásra. Még ha néha-néha meg-megvonaglott az arca, annyira nem fűlött hozzá a foga, hogy Erent a csatamezőre vigye, állta a szavát, segített neki. Elmagyarázta, hogy helyezze a testsúlyát, hogy tartsa meg magát a levegőben, hogy bírja működésre a manőverfelszerelést. Borzasztóan nehéz feladatnak bizonyult.

– A múltkor azt mondtam, vannak, akik nem katonának születtek, emlékszel? – Levi zsebkendőt nyújtott felé, elnézte, amint megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát. Aznap elképesztően meleg volt; hátágra sütött a nap, csorgott róluk az izzadtság. Eren mohón nyúlt a kulacsért, jól meghúzta. Még a ruhájára is került némi víz, annyira nem bírta magával. Levi és Hanji, akik karba font kézzel figyelték, elnyomtak egy mosolyt.

– Igen, emlékszem. Nem tudom elfelejteni.

– El sem hiszem, hogy ezt mondtad neki, Levi! – ingatta a fejét Hanji helytelenítően. – Hihetetlen vagy.

Levi legyintett egyet felé.

– Azóta meggondoltam magam.

– IGEN?! – kérdezte Eren és Hanji kórusban.

– Igen – érkezett az egyszerű felelet. – Hiszem, hogy katonát tudok belőled faragni. Volt, aki hozzád hasonlóan nehezen birkózott meg vele, és mégis sikerült neki megtanulnia. Csak eddig… örültem, amiért nem ragaszkodtál a gyakorláshoz annyira. Nem szívesen látlak a harcmezőn. Egy expedíció a falakon túlra… A Mária fal visszafoglalása… – Levi furcsa kézmozdulatot tett. Hanji irányába sandított, vörösség jelent meg a nyakán. Zavarban volt, döbbent rá Eren. Zavarban volt, mert Hanji előtt került sor erre a beszélgetésre, nem pedig akkor, amikor kettesben maradtak. Hanji szélesen vigyorgott, a szemöldökét vonogatta.

– Ejha – kommentálta.

Levi nem törődött vele. Egyenesen Eren szemébe nézett:

– Nem biztos, hogy meg foglak tudni védeni odakint – mondta csendesen, mire Erennek elállt a lélegzete. Oh. Ó. Hát erről van szó…

Igen, erről volt szó.

Nyelt egyet, lángolt az arca.

– Odakint… – találta meg végül a megfelelő szavakat – bárki meghalhat, nem igaz? Te sem vagy halhatatlan – mutatott rá. Levi tágra nyílt szemmel nézett rá. – Úgyhogy… Amíg nem vagy az, addig előbb saját magadért aggódsz, és csak utána másokért – mormolta. – Nekem nincsenek öngyilkos gondolataim, mint Jaegernek, úgyhogy… biztos vagyok benne, hogy kellő óvatossággal fogok viselkedni a csatamezőn.

És kitudja – tette hozzá magában –, lehet, hogy tényleg pont egy újabb halálközeli élményre van szükségem, hogy hazamehessek…

Bár már annyira nem is vágyott haza. Levi finom érintésétől borzongás rázta meg, Hanji széles vigyorát látva pedig teljesen belepirult a helyzetükbe. A világ részesévé vált, napról napra egyre inkább közéjük tartozott, és egyszerűen nem tehetett róla, nem akart elválni tőlük. Haza is vágyott, meg nem is.

Patthelyzet. Mit tegyek?

Azt, amit Jaeger is: harcolt.

– Folytassuk! – mondta. – Még egyszer ma, jó?

– Ez az utolsó – figyelmeztette őket Hanji. – Kezd sötétedni. Feltűnő lesz, ha nem érünk vissza.

– Meg tudom csinálni – jelentette ki Eren. Sosem tapasztalt határozottságot érzett. A szerkezet működésbe lépett, felhúzták, a teste a levegőbe emelkedett, és megint ugyanaz az az érzés… Arccal előre akart zúdulni, de ekkor… megfeszítette magát. Pokoli erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy meg tudja tartani a testét a levegőben, minden idegszála tiltakozott ellene, őt azonban mégsem érdekelte.

MEG. TUDOM. CSINÁLNI.

MEG. TUDOM. CSINÁLNI.

És megcsinálta.

– Egy, kettő, három – számolt Hanji döbbenten, és aztán… Eren felüvöltött.

– EZ AZ!

Mert tényleg sikerült. Hatalmas elhatározás, hatalmas erő, hatalmas kitartás kellett hozzá, de valahogy megcsinálta. Képek villantak az elméjébe, az autóbaleset pillanata, az anyja mosolya, Callum és Grace, akik várták haza… és Jaeger, aki belecsöppent valami olyasmibe, amibe sosem kellett volna… És igen, ezek erőt adtak. És erőt adtak neki Jaeger barátai, Levi különleges osztaga… és maga Levi is.

Levi…

A férfi őt nézte. Elnyílt az ajka, furcsán ragyogott a szeme, és igen, egyértelműen őt nézte.

Mikor leengedték, Eren a levegőbe bokszolt.

– Láttátok? – kérdezte; teljesen kipirult az arca. – Láttátok?

– Láttuk – mosolygott Hanji büszkén.

Levi nem mondott semmit. Nem is kellett mondania, mert mire Eren feleszmélt, már ott állt előtte, az ujjai pedig a tarkójára siklottak, és valahogy közelebb került… mert odarántotta Eren fejét a sajátjához, és nem számított Hanji, nem számított az izzadtság, sem az, hogy estére már mindketten annyira elfáradtak, hogy alig álltak a lábukon…

Eren lehunyta a szemét, elmosolyodott. Finom érintést érzett az ajkán, aztán megnyitotta a száját, és felsóhajtott. Hanji szeme láttára viszonozta a csókot, és egy kicsit sem bánta, hogy megtette. Lassú volt, óvatos, mintegy bizonytalan, mert a kapcsolatuk is a bizonytalanság táptalaján leledzett, de egyiküket sem zavarta. Így jó volt, egyszerűen pont jó, pont valami olyasmire, amire mindketten nagyon régóta vágytak. A csók, ami nem egy röpke kézcsók volt, hanem sokkal többé annál… Sokkal jobb, sokkal elevenebb.

– Ejha – csettintett a nyelvével Hanji. – Tehát jól sejtettem.

És mintha Levi arcbőre is kipirosodott volna.

– Kussolj, szaros négyszemű.

– Ej, na, de Eren, mi jóban vagyunk, igaz?

– Öhm… Igen, Hanji.

– Akkor majd tőled mindent megtudok, ugye? – kacsintott. Vagy legalábbis Eren remélte, hogy kacsintani próbált. Ijesztő látvány volt, az egyszer biztos.

Levi a szemét forgatta.

– Nem lesz mit megtudni – dünnyögte bosszúsan. Nem lesz mit, gondolta Eren, mert Jaeger csak tizenöt éves. Nem lesz mit, mert Levi tökéletes úriemberként viselkedett – tudott legalábbis úgy viselkedni, még ha az emberek nem is feltételezték róla –, és egyetlen ujjal sem nyúlt volna Jaeger testéhez annak beleegyezése nélkül. Márpedig Eren semmilyen beleegyezést nem adhatott Jaeger nevében. Ez a csók is… amolyan hiba volt. Olyasfajta hiba, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie, mert Jaeger önkívületi állapotba került, nem tudott róla, hogy Eren mit tett és mit nem tett a testével.

Eren szomorúan elmosolyodott.

– Azon tűnődöm – mormolta –, vajon hol lehetsz… Az én világomban – fűzte hozzá gyorsan, hogy jobban megértsék, mire gondolt. Levi, aki még mindig az ajkát bámulta, lassan elfordította a fejét.

– Kitudja – mondta halkan.

Hanji vigasztalóan veregette meg a hátukat.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkoztok.

Biztos?

Eren nyelt egyet.

Kérlek, ne legyél annyira biztos…

A tükörre gondolt, amit látott, és arra, hogy Jaeger csapdába rohant. A barátai nem voltak a barátai, és valami egyértelműen történt, mert kiláncolták, és… Erennek sürgősen haza kellett jutnia, hogy megmentse.

Mikor visszatértek a bázisra, a barátai már aludtak. Mielőtt gyakorolni vonultak, Erwin, aki végre visszaérkezett, tanácskozásra hívta őket, ahol megvitatták Annie Leonhart sajátos helyzetét. Ha valóban ő volt a Nőstény Óriás, akkor el kellett fogni az emberiség érdekében. Ha mégsem, akkor tévedtek és egy jót nevetnek majd rajta.

Annie a harmadik – a legbelső –, a Sina falon belül tartózkodott, Stohess körzetben. Ő volt az egyetlen, aki a Felderítő Egység helyett megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a Katonai Rendőrséget választotta. Pedig mennyire egyszerűbb lett volna, ha részt vett volna az expedíción! Eren úgy vélte, azzal talán elterelhette volna magáról a gyanút. Ha esetleg sikerült volna úgy megoldania, hogy néhányan lássák is… Úgymond, alibit biztosítottak volna neki.

De nem így történt, és az elfogását – vagyis a leleplezését – két nappal későbbre tűzték ki. Erwint akkorra szólították vissza a fővárosba, ráadásul olybá’ tűnt, hogy Erennek is vele kellett tartania. Vagyis valakinek, akit Erennek öltöztetnek be. Jeannak.

– Pedig Jaegernek nincs is lópofája – motyogta, miközben visszafelé tartott a cellájába. Ez az egy legalább megváltozott: Levi bizalmat szavazott neki, hogy visszamegy egyedül, és valahogy kiláncolja saját magát. Erwin hívatta, nem várakoztathatta meg. Megígérte, hogy később mindenképpen meglátogatja.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a léptek zaját. Valaki felgyorsult mögötte, felzárkózott, és már csak arra eszmélt, hogy hirtelen egy hatalmas kéz nehezedett a vállára. Felkiáltott volna, ugyanabban a pillanatban egy másik kéz a szájára tapadt.

– Ssss.

Reiner volt az.

– Oh – nyugodott meg a tenyérbe mormogva. – Csak te vagy az.

Reiner elvigyorodott, elemelte a kezét.

– Bocs, Eren, megijesztettelek?

– Csak egy kicsit. Semmi bajom.

– Akkor jó. – Reiner mosolyt villantott. – Izgulsz?

– Jean megy helyettem – vonta meg a vállát.

– Annie?

– Öhm… igen. – Jaeger és Annie barátok, emlékeztette magát. Felszegte a fejét, igyekezett kellő makacsságot sűríteni a hangjába: – Biztos vagyok benne, hogy Armin tévedett. Annie… nem lehet a Nőstény Óriás.

– És mi lesz, ha mégis ő az? – kérdezte Reiner komolyan. – Akkor mit fogsz lépni?

Eren nyelt egyet.

– A Nőstény Óriás… ártatlanokat ölt.

– Valóban ártatlanok lennénk ebben a kegyetlen világban? – vonta föl a szemöldökét. – Mi pedig óriásokat ölünk. Különbek lennénk?

– Az óriások embereket esznek…

– De vajon miért, ha nem emészti meg a gyomruk? Egyáltalán honnan jöttek az óriások? Miféle teremtmények ezek? – sorolta a kérdéseit Reiner.

Eren összeszorította a szemét. Mit is válaszolna Jaeger egy ilyen helyzetben? Ha Annie a barátja, vajon meddig lenne hajlandó elmenni? Meddig lenne hajlandó a védelmébe venni?

– Ha tényleg Annie a Nőstény Óriás… akkor megkérdezném tőle – mondta végül halkan. – Feltenném neki ezeket a kérdéseket… és megkérdezném, miért tette. Ha tényleg embereket ölt, miért nézte meg Armin arcát? Miért kímélte meg? Ha valóban egy szörnyeteg lenne, akkor… miért mutatott felénk gyengédséget?

– Ezek remek kérdések – suttogta Reiner, és hirtelen megváltozott a hangszíne. A tekintete is más lett. Mintha egy teljesen más ember állt volna Eren előtt… Mintha az a Reiner, akihez már kezdett hozzászokni, soha nem is létezett volna. Kiszáradt a torka, leverte a víz. Pánikot érzett, nyers és eleven pánikot, beférkőzött a bőre alá, elkezdett felfelé kúszni, és amikor Reiner közelebb lépett hozzá, ösztönösen hátralépett, hogy távolabb kerüljön tőle.

– Bocsánat – motyogta. – Vissza kell mennem a cellámba.

Hol a pokolban volt Levi?

Á, igen, Erwinnél.

És az osztaga?

Á, igen, azt mondta nekik, hogy Hanjival fognak gyakorolni, nincs rájuk szüksége. Persze, hogy nincs rájuk, mert úgy tervezte, hogy utána szépen visszakíséri Erent… Csak Erwinnek valami sürgős elintéznivalója akadt. Valamiféle jelentés érkezett Annie-val kapcsolatban, amit mindenképpen meg kellett tárgyalniuk, mert az új osztagát érintette. (A különleges osztag megmaradt, de a 104. kiképző egység tagjait is úgy tűnt, Levi nyakába akarták varrni a Jaegerrel való érintettség miatt.)

És ezt Reiner pontosan tudta – szaladt át rajta a gondolat, ahogy a fiúra nézett. Reiner mosolygott ugyan, de nem illett hozzá a mosolya. Volt valamiféle furcsa zavartság rajta, mintha tépelődött volna, mintha nem tudta volna pontosan, hogy mit akar tenni… Aztán még egy lépést tett előre, Eren meg még egyet hátra, és így a háta teljesen a falnak simult… És ráébredt, hogy bekerítették.

– Mennem kellene – suttogta oda Reinernak, mire a fiú bólintott.

– Kellene – mondta –, de egyelőre nem most.

A folyosó sötétjéből nyurga alak vált ki.

– Bertolt? – lepődött meg. – Te is…

De Reiner nem hagyta, hogy befejezze.

– Eren – mondta, és a vállára markolt. – Beszélnünk kell veled valamiről.

– H-hogyan? – Eren idegesen nyelt egyet. A folyosó üres volt, őket leszámítva. Reiner tekintete más volt. Reiner azt hitte, Jaegerrel áll szemben. És Bertolt… ő is olyan másnak látszott. Miért? Mi folyik itt? – M-miről lenne szó? Nem várhat reggelig? Nagyon fáradt vagyok, rengeteget gyakoroltam. Az óriáserőm, tudjátok – magyarázkodott, ám Reiner nem lépett el tőle, a kezét sem vette le.

– Öt évvel ezelőtt… – vett egy mély levegőt. – Elpusztítottuk a falat, és megkezdtük a támadásunkat az emberiség ellen – jelentette ki egyszerűen. – Én vagyok a Páncélos Óriás, ő pedig a Kolosszális Óriás – biccentett hátra Bertolt felé.

– H-hogyan? – nyílt tágra a szeme. Páncélos? Kolosszális? De hát… a Kolosszális lyukat ütött a Mária falba, a Páncélos meg gondoskodott róla, hogy még több ember haljon meg a kelleténél! Reiner és Bertolt… Reiner, aki mindenki bátyjaként díszelgett az emberek szemében, és Bertolt, aki mindig szégyenlősen viselkedett… Az emberiség ellenségei lennének?! Erre akart Reiner kilyukadni?

Rosszul értettem.

De tudta, hogy nem így volt, mert a rossz érzés megmaradt.

A rossz érzés… ami mindig elfogta Bertolt és Reiner közelében.

– Mégis miről beszélsz… – motyogta mégis. Jaeger sem hitte volna el, hát még ő!

– Mégis mit mondasz neki, Reiner – motyogott Bertolt is idegesen.

– A célunk az volt – folytatta azonban Reiner zavartalanul –, hogy teljesen kiirtsuk az emberiséget. De többé nincs rá szükség, hogy ezt tegyük. Eren, ha velünk jössz… Nem kell több falat elpusztítanunk. Érted?

– MI VAN?!

Nem, egyszerűen nem értette. Nem érthette.

Miről beszéltek? Hogy értették, hogy nem kell több falat elpusztítaniuk? Hova akarták vinni?

– Azt mondom, hogy gyere velünk – mondta újból Reiner. – Hirtelen ért, tisztában vagyok vele, de most azonnal velünk kell jönnöd, Eren.

– MOST AZONNAL?! – Bertolt lepiszegte, félve nézett körbe. Erennek is mélyet kellett lélegeznie, úgy érezte, a szíve menten kiugrik a mellkasából. Bertolt és Reiner el akarták valahová vinni Jaegert. Tudták, hogy ő nem Jaeger? Vagy nem tudták, és Jaeger óriásereje miatt… Na, de…

Álljon meg a menet! Ha Jaeger óriásereje miatt akarnak engem, akkor ugyanaz a céljuk, mint a Nőstény Óriásnak! Akkor a Kolosszális, a Páncélos meg a Nőstény mindvégig összedolgozott volna? Akkor Bertolt, Reiner és Annie… Akkor a Nőstény tényleg ez az Annie… és mind ugyanolyan képességgel rendelkeznek, mint Jaeger? Akkor bármikor… átváltozhatnak? És ha rájönnek, hogy én nem vagyok óriás… Hogy én csak én vagyok… Akkor mit fognak tenni?

Az idegesség, a páni félelem a torkát kaparta. Egész testében remegett, és mivel Reiner szorosan a falnak préselte, tudta, hogy a nagydarab fiú is érezte ezt. Ezért mosolygott annyira bátorítóan, annyira atyain… Annyira úgy, ahogyan szokott. Erőt próbált neki adni, mert tudta, hogy megijesztette. Kedves volt ő… a maga módján. Kedves… gyilkos. Hidegvérű gyilkosok… mindketten.

– Hova megyünk? – kérdezte, és saját magát is meglepte vele, mennyire nyugodtan csengett a hangja. A félelem nem múlt el, csupán átalakult. Csillapítani próbálta a szívverését, mindenképpen meg kellett nyugodnia. Nem adhatta a tudtukra, hogy mennyire rettegett… Hogy ő valaki egészen más volt.

– Ezt nem mondhatom el… de… nos… úgy hiszem, a szülőföldünknek neveznéd. Szóval mit mondasz, Eren?

Eren nem válaszolt.

Mit tenne Jaeger? Mit mondana neki? Mikor ér ide Levi? Próbáljam feltartóztatni? Vajon mit találtak Annie-ról, amit a fejeseknek ilyen gyorsan meg kellett vitatniuk? Mi lehetett az az információ? Talán pont ez? Bertolt és Reiner? Ezért léptek ilyen gyorsan?

Az ajkába harapva tépelődött, Reiner és Bertolt tekintetének kereszttüzében állt. Reiner erős volt, nemcsak nagydarab – ha neki is esett volna, akkor sem tudta volna kitépni magát a szorításából. Talán… ha lecsúszott volna… Kisebb volt, sokkal kisebb, mint Reiner. Ha valahogy elterelte volna a figyelmét, akkor talán ki tudott volna csúszni… És utána? Elfutni? Hova?

Ő a Páncélos Óriás – emlékeztette magát. Egy óriás. Ha elfutok, átváltozik és elkap, nem igaz? Ez lenne a terv, nem? Mindenképpen… elkapni Eren Jaegert, és aztán hazamenni. Valamiért nem várhat már tovább, valamiért szüksége van Jaegerre. A szülőföld… hol lehet ez a szülőföld? A falakon túl? Ez a falakon túl élő emberiség támadása lenne? Ezért nem akarják, hogy eljussunk Shiganshinába, és mindent megtudjunk? Tudják, hogy a pincében… valami olyasmi van, ami mindent megváltoztatna?

– Reiner, én…

– Talán… túl sokáig voltam itt. – Reiner hangjára rá sem lehetett ismerni. Színtelenné vált, az érintése pedig meglazult Eren vállán. A lehetőségem! Ez az én lehetőségem! – Három évet éltem itt… Idiótákkal körülvéve. Csak gyerekek voltunk… akik semmit sem tudtak. – A törött monológ nem jutott el teljesen Eren füléig. Vér dobolt benne, a szíve… A szívem tényleg kiugrik, ha nem csinálok valamit! – Nem tudom… mi a helyes többé… De… azt tudom, hogy szembe kell néznem a tetteim következményeivel… és véghez kell vinnem a kötelességemet – szorította ökölbe azt a kezét, amelyikkel nem Erent fogta.

– Reiner! – Bertolt rémülten kiáltott. Ennyit a csendről, nem számított többé. – Ugye… Nem akarsz?

Reiner körül aranysárga fény cikázott, halványan és bizonytalanul, mintha ő maga sem tudta volna, hogy mit akar csinálni.

– Nem – nyugodott meg aztán. – Nem tesszük meg.

Bertolt szívéről hatalmas kő eshetett le.

– Hála az égnek! – szusszantotta. – Már azt hittem, teljesen elment az eszed.

– El is ment – felelte erre Reiner. A magasba emelte ökölbe szorított kezét, és mielőtt Eren kettőt pisloghatott volna, megpenderítette őt. A feje a falnak csapódott, és ugyanabban pillanatban az ököl lesújtott a tarkójára. Valami reccsent egyet, és csak remélte, hogy nem a gerince törött… Kínnal teli sikolyt akart hallatni, ám Reiner úgy betapasztotta a száját, a világ meg annyira sötét árnyalatba bújt, hogy alig hallatszott a hangja… És megroggyant a térde, nekisimult teljesen a falnak…

És zuhant, zuhant és zuhant.

Reiner elkapta, mielőtt teljesen elájult volna, és a füléhez hajolva így suttogott:

– Sajnálom, Eren, de velünk kell jönnöd… Az óceán túloldalára.

Eren felhörgött, vér bugyogott ki a száján.

Reiner a vállára dobta, és a világ…

A világ végleg elsötétült előtte.

II.

Jaeger


Puha ágyban tért magához, valaki a hasára dőlve aludt, még a nyála is kicsordult. Virrasztottak mellette, ez nem is volt kérdés. Ismeretlen emberek virrasztottak, akikkel soha életében nem találkozott a saját világában, ám még Kruger világából sem tudott felismerni, pedig Kruger telefonjában számtalan „fénykép” leledzett a barátokról, ismerősökről. Aha, tehát ők valaki újak voltak.

Felnyögött, annyira sajgott a feje, hogy azt sem tudta, mit tegyen. Mocorogni kezdett, előbb az ujjait mozgatta lassan, aztán a lábujjait, végül meg megemelte kicsit a törzsét, megpróbálta magát feljebb tornászni magát. Hol lehetett? Kik lehettek mellette? Nemcsak a nyáladzó fiú, voltak még mások is. Mi történt?

Ó – jutott eszébe. Eldördült egy lövés. Isabel… Le akarták lőni Isabelt. Megmentettem.

Ösztönösen cselekedett: a fegyver eldördült Annie kezében, Isabel pedig sápadtan próbálta védeni magát, és akkor… Eren odaugrott. Közéjük ugrott, felkiáltott fájdalmában. A golyó a hasába fúródott, szerencsére nem a szívébe vagy a tarkójába, de annyira fájt, hogy azt sem tudta, mit csináljon. Megingott, könnycseppek gördültek le az arcáról. A döbbenet mindenkinek az arcára volt írva, különösen Annie-éra meg Isabelére.

Miért?
Miért is tette ezt?

Mert a sok szörnyűség ellenére… Isabel a Felderítő Egység tagja volt? Mert a Felderítő Egység, még ha itt nem is olyan hősies szervezetnek mutatkozott… akkor is fontos volt neki? Vagy… vajon miért? Vajon miért?

Remegve fújta ki a levegőt. A hasa… A seb… A golyó…

Tapogatni kezdte a testét, semmit sem talált.

Az óriáserő – gondolta. Az mentett meg.

Óriássá tudott változni, így meg tudta menteni az életét. Kruger ezt nem biztos, hogy túlélte volna.

Kész szerencse – szusszantotta –, hogy időben testet cseréltünk. Haver, a te életedet is megmentettem. Kruger életét, ami lehet, hogy az övé lett. Nem lehetett tudni, mikor fogják visszacserélni a testüket. Vagy a lelküket pontosabban, ha úgy vesszük. Az cserélődött ki valahogyan.

Megnedvesítette az ajkát, a mozgolódásával felébresztette a rajta fekvő alakot. Egy szakállas férfi volt csálé szemüveggel az orra hegyén; haja rövidre nyírt, már-már aranyszőke. Zeke, ismerte fel egyből. Zeke Jaeger.

A bátyám – nyelt egyet. Vagyis… Kruger bátyja? Meg az enyém az én világomban.

A könyökhajlatába helyezték a kanült, az infúzió lassan csöpögött, nehezen tudott akármit is csinálni. Ettől független, amikor Zeke elemelkedett róla, valahogy megoldotta, az ujjait a szőke tincsek közé simította – gyengéden és óvatosan, és érezte, hogy felgyorsult a szívverése. Pityegő hangot hallatott, valamiféle szerkezet is volt, meg még túl sok minden, ismeretlen eszközök, olyasmik, amiket akkor látott, mikor felébredt az autóbalesetből. Kórterem lehetett, az ágy azonban túl puha. De hol volt? Mi történt? Zeke… ő hogy került ide?

– Eren… – A bátyja megsimogatta az arcát. – Hála az égnek, hogy jól vagy – mosolyodott el. – Úgy aggódtunk érted. Frieda odakint van a gyerekekkel. Mindjárt kimegyek, és szólok neki, hogy végre magadhoz tértél.

– Jaeger vagyok – motyogta, mire Zeke bólintott.

– Jaeger, aki egy másik Zeke öccse – mondta egykedvűen. – Ugyanúgy fontos vagy nekem.

– Ühüm.

Eren a többi ismeretlen ember felé fordította a fejét. Az egyik lányban felismerte azt a Pieck nevűt, aki csatlakozott hozzájuk, amikor Annie akcióba lendült.

– Öhm… Ismerlek titeket? – kérdezte tőlük tétován.

Pieck mosolygott, a fejét ingatta.

– Nem – felelte. – Legalábbis még nem. A nevemet, gondolom, tudod. Pieck vagyok.

– Eren…

– Ó, tudom. – A fejével a srác felé intett, aki a székben görnyedve hortyogott. Meglökte egy kicsit a lábával, mire szerencsétlen úgy ébredt fel, hogy arccal előrebukott. – Ő pedig Galliard – mutatta be. – Porco Galliard. Hívd csak nyugodtan Porcnak, találó elnevezés, nem? – Eren Porco Galliard arcára nézett, és zavarában azt sem tudta, mit mondjon. Porco ugyanis tényleg hasonlított egy malacra, de ezt mégsem mondhatta, nem igaz? Illetlenség lett volna. Pieck megengedhette magának, mert… szemlátomást nagyon közel álltak egymáshoz.

– Hali. – Galliard rávigyorgott. – Örülök, hogy épségben vagy.

Elképesztő vagy! – toldotta meg Pieck. – Brutális ez az erő! Mintha meg sem lőttek volna!

Eren elvörösödött.

– É-én…

– Nyugi – legyintett a lány. – Tudjuk, miféle vagy, Jaeger.

– A-aha. Zeke mondta?

– Hm. – Pieck mosolygott. – Jó színed vagy – terelte a témát. – Látom, az infúzió is segített.

– Az infúzió, igen…

– Még mindig nem mozogsz otthonosan ebben a világban, mi?

– N-nem igazán…

– Idővel belejössz – vigasztalta Galliard. – Bár gondolom, nagyon haza szeretnél már menni. Amúgy… a te világodban milyenek vagyunk? Ott is ennyire jóképű lennék? – simított végig a testén. – Erős és izmos? Szívdöglesztő vagyok.

– Te? – csendült fel egy hang az ajtóból. Annie lépett be, karját összefonta a mellkasa előtt. Mögötte két magas fiú állt, Eren szíve hevesen kezdett dobogni. Bertolt és Reiner… Bertolt és Reiner. Nem akart hinni a szemének. Bertolt és Reiner itt voltak! Végre valakik, akik a barátai voltak! Akikre mindig számíthatott! Akik… ó, igen, akik elárulták. Zeke-nek köszönhetően mindent tudott. Annie, Bertolt és Reiner árulását, a világot, ami teljesen kifordult önmagából… És azt is, hogy valami hasonló várt rá, hogyha haza fog térni.

De még így is… – gondolta dobogó szívvel. Még így is örülök nekik. Így is… úgy érzem, egy kicsit visszakaptam a régi életemet.

– Ugyan már, Porc – horkantott Annie megvetően. – Nézz a tükörbe.

– Torzít a tükör – röhögött Reiner. – Ez lehet a helyzet.

– HÉ! – háborodott fel az említett.

– Jaj, ne piszkálódjatok már ennyit! – kérte őket Bertolt egyből. – Szegény Galliard…

– Pontosan – értett egyet vele Zeke. Felállt, elengedte Erent. Valószínűleg a feleségéhez tartott, hogy elmondja neki, hogy Eren magához tért, amikor hátrasandítva a válla fölött még sebtében hozzáfűzte: – Nem tehet róla, hogy ilyennek született… – mire kitört a nevetés, egyedül Galliard őrjöngött. Még Eren is elfojtott egy halvány mosolyt, majd rögtön felnyögött, és a karjához kapott. Gyűlölte, hogy benne volt a kanül (vagy minek hívták).

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten. – Mi ez a hely?

– Ó – vonta föl a szemöldökét Annie. – Te ezek szerint még nem tudod?

– N-nem…

– Az óceán túloldalán vagy – jelentette ki. Elmosolyodott, a vonásai ellágyultak. – Otthon vagy, Eren – mondta lágyan. – Végre ott vagy, ahová tartozol.

– Otthon és biztonságban – bólintott Reiner. – Tudod – vakarta meg a tarkóját –, itt kicsit más a felállás, mint a te világodban.

– Rájöttem.

– Sajnáljuk, hogy így kellett megtudnod – mondta szomorúan Bertolt. – Nem lehetett könnyű. A barátok, akikben megbíztál, és a barátok, akik galádul elárultak. Tudom, hogy gyűlölsz minket… és a te világodat elnézve, minden jogod megvan rá, hiszen… felelős vagyok az édesanyád haláláért, de én…

– Te nem az a Bertolt Hoover vagy – felelte erre Eren. – Nem tudlak gyűlölni – mondta halkan, s valóban nem érzett gyűlöletet. – Te nem tehetsz semmiről… Te csak te vagy, ő meg csak ő… És ha jól értettem, amikor megtettétek… Gyerekek voltatok… Akik semmiről sem tudtak. Gyerekek, akik nem értették a világok közti különbségeket… és akik aztán kezdték megismerni a sziget ördögeit, és azon kapták magukat, hogy meg is szerették őket. Mi… Azok a pillanataink… – gondolt vissza a kadétéveikre. – Nem volt minden hazugság, nem igaz? – nézett Bertolt szemébe. – Nem volt az egész csak egy ostoba színjáték, ugye?

– Remélhetőleg nem – mormolta Reiner. – Sajnos nem tudjuk, az ottani énünk hogyan gondolkodott. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy lelket tudott cserélni. Különben is, Jaeger, te teljesen más vagy, mint Kruger. Más, mégis érezzük, hogy közénk tartozol. Igazi ellentmondás, mi?

– Az. Kész őrület.

Bevonult a népes Jaeger család, Frieda megkönnyebbülten sietett az ágyához.

– Eren! – kiáltotta. – Hála az égnek! Nagyon aggódtunk érted!

– J-jól vagyok, Frieda – nyugtatta meg a nőt. – Semmi bajom.

– Most már biztonságban vagy. – Váltottak egy pillantást Zeke-kel. – Hiba volt azt gondolni, hogy annyiban hagyják a balesetet.

Zeke a szakállát kezdte simogatni.

– Nagyon nem akarják, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz.

– Az igazsághoz? – lepődött meg Eren. – Mire gondoltok?

Mindenki gyanúsan hallgatott.

– Zeke? Frieda? – kérdezte. – Mire gondoltok? Milyen igazságról beszéltek? VALAKI VÁLASZOLJON MÁR, AZ ISTEN SZERELMÉRE! – csattant fel, mire Annie sötéten felkuncogott.

– Választ szeretnél? – nézett rá kihívóan.

Eren harciasan bólintott.

– Igen!

– Akkor én megadom neked… – lépett előre. – Az igazság, ami nem is ebben a világban gyökeredzik… Az igazság, ami összeköti a világainkat, és ami miatt valószínűnek tartom, hogy te is itt vagy. Ymir Fritz, ő az igazság. Ymir Fritz és az Ördög, akivel annak idején alkut kötött az óriáserőről.

– Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát Eren.

Annie mély levegőt vett.

– Van egy hely – mondta. – Van egy hely a világok között. Ez az a hely, ahová csak azok juthatnak el, akik egyszer testet cseréltek. Ők azok, akik mindent láthatnak. A helyet, a láthatatlan fonalat, ami összeköti az embereket, a múltat, a jelent és a jövőt. Ezt a világot – mutatott körbe –, meg azt a világot, amibe te is beleszülettél. Te eljuthatsz oda, Eren, különösen most, hogy újra itthon vagy. Az óceán túloldalán… meg fogunk védeni. Többé senki sem árthat neked.

– Egy hely… És mit találok ott? Mit fogok látni? Hogy jutok el oda?

Annie széttárta a karját.

– Ha én azt tudnám… De te… hamarosan megtudod.

– Hogy mit találsz ott? – vette át a szót Zeke komolyan. Megfogta Frieda kezét, gyengéden szorította. – Valami olyasmit, ami mindent meg fog változtatni… Sorsokat, életeket. Amivel megnyerhetjük a háborút, ami mindkét világban dúl… és ami által valamennyien szabadok lehetünk.

Ó.

Tehát erről van szó.

Az infúzió lassan csöpögött tovább, miközben régi-új barátai az ágya köré gyűltek. Frieda és Zeke kiment a folyosóra beszélgetni; az ajtót résnyire felejtették, Eren mégsem hallgatózott. Bertolt, Reiner, Annie meg persze Galliard és Pieck is odaültek hozzá; nevettek és mosolyogtak, vicces történetekkel hozakodtak elő… és Eren hosszú idő után először érezte azt, hogy egy furcsa, kifacsart módon valahogy mégiscsak beleillett Kruger világába. És ez így… Valahogy jó volt. Nem éppen nagyon jó, de egészen jó.

Hátradőlt az ágyában.

Elmosolyodott.


Megjegyzés: Hát nem egészen így akartam lezárni a Jaeger-részt, de úgy gondoltam, még várok egy kicsit az információkkal! Ez nem egy hosszú történet, szóval szerintem olyan 15 fejezet lesz összesen, de majd még meglátom. (Így is kb. csak 7 fejezetesre terveztem, és már hol tartunk! :D)
Kérdés: Mi is az igazság? Ki is az igazi ellenség?
Folytatás hamarosan.

6 megjegyzés:

  1. Kedves Detti!

    Már tegnap elolvastam a fejezetet, de csak most jutottam odáig, hogy kommenteljek is hozzá :D.
    Szóval nagyon szeretem ezt a történetedet is, nagyon tetszik ez a testcserés koncepció és a történet pörgőssége is. Minden sorában történik valami fontos. És azt hiszem innentől két részre szedem a megjegyzésem ErenK és ErenJ részére :D.

    Tehát ErenK részeiben mindig nagyon szeretem, ahogy próbál beilleszkedni ebbe a világba és a másik Eren szerepét játszani miközben azért saját magát is adja. Azt hiszem, a két fiú nagyon sok mindenben ugyanolyan, mindössze az a 4 év korkülönbség választja el őket (ami érettségben nagyon sokat jelent). Illetve szeretem a kapcsolatát is Levivel, ahogy haladnak előre és most z a csók is. Azt hiszem a lehető legtökéletesebb időben történt. Még akkor is, ha Hanji előtt volt :DDD. Végre, egy történetben ő is láthatja, mert azt hiszem eddig egyszer sem sikerült neki ilyesmi. Szóval igen szeretem ezeket a részeket :D.

    És akkor most rátérnék ErenJ részére, mert atya úr isten, imádom a ő részeit és azt a világot, ahol tartózkodik. Kezdem azt hinni, hogy a reinkarnációs mellet a Marley harcosainak Eren szövetségeseiként való feltüntetése a másik gyengém :s. No mindegy, a lényeg, hogy imádom ezeket a részeket :D. Tetszik, ahogy ErenJ megpróbál helytállni és egy picit komolyodik és közben mind ezt úgy, hogy megmarad annak az öngyilkos idiótának, aki ő. És gyarló módon annyira várom, hogy Levi megjelenjen. Nem azért, mert úgy hiszem, hogy itt is lesz valami, hanem mert annyira emlegetik és ErenK is inkább nem akar vele találkozni. Persze van elképzelésem milyen lehet, de már naaagyon kíváncsi vagyok rá :D!

    Fruzsi ^^

    Ui: Örülök, hogy a Selenásnak mindenképpen lesz folytatása :3. És a teóriáimat leírjam akkor ide, vagy egy emailben esetleg :D?

    VálaszTörlés
  2. Szia Fruzsi!

    Juj, annyira örülök, hogy tetszik! ^^ A sztori azért is ennyire pörgős, mert igazából ezt az egész ötletet valamikor egy éve álmodtam (tényleg szó szerint álmodtam!), gyorsan lejegyzeteltem belőle, amire emlékeztem, és kitaláltam, hogy egy nagyon hosszú novella, vagy maximum 7-10 fejezetes kisregény lesz (hiszen azért az álom sem volt annyira nagyon tartalmas). Aztán ahogy írni kezdtem, valahogy túlnőtte magát, persze, ettől függetlenül sem lesz gigantikus terjedelmű.

    Az a 4 év korkülönbség valóban sokat számít, de én úgy gondolok kicsit Krugerre, hogy alapvetően sokkal nyugodtabb természetű, mint Eren, nem egy forrófejű, öngyilkos idióta. :D Fúú, a csókjelenet miatt nagyon izgultam amúgy, féltem, hogy nem volt jó az időzítése, vagy hogy pont Hanji jelenléte lesz zavaró, de örülök, hogy feleslegesen tettem. :D

    Ami Jaegert illeti, bevallom, nekem az ő része a kedvencem mindig, amikor írom (pedig az álmom anno elsősorban Krugerről szólt). A végén annyit komolyodik, hogy rá sem fognak ismerni a többiek (ha valaha is visszatér a saját világába).

    Levi. :D Hát igen. :D Szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, előbb-utóbb fel fog bukkanni, és semmiben sem fog hasonlítani arra a Levira, akit Jaeger ismer. (Mint látható, Petra is ijesztően más.) Viszont nagyon kíváncsi vagyok az elképzelésedre, úgyhogy a teóriákkal együtt, ahová szeretnéd írni, ide, vagy akár e-mailben, nyugodtan jöhet! :D

    Nagyon köszönöm, hogy írtál! ^^ Szépen haladok a következő fejezettel, remélem, sikerül hoznom Az óceán túloldalán új fejezete után.

    Detti ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Detti!

      Értem :D! Monduk a 7-10 fejezetet már kinőtte, de nem baj, én ennek csak örülök, hogy minél többet és többet tudunk meg a karakterekről és a világról.

      Igen valóban nyugodtabb, de ennek ellenére én továbbra is hiszem, hogy az alapdolgaikban ugyanolyanok. Bátrak, vakmeroek és bármit megtesznek a céljaikért. Mindössze ErenK nem rendelkezik öngyilkos hajlamokkal ErenEvel ellentétben xD. Ez utóbbi mondjuk nem egy haszontalan dolog, lehet életben marad az óriások világában.
      És nem kellett izgulnod tényleg jó helyre került az a jelenet :3.

      Akkor megnyugodtam hogy nem csak én rajongok ErenJ részeiért. Valamiért úgy éreztem inkább ErenK a hangsúlyos.

      Nem, ezzel nem árultál el titkot :D. Pont ezért várom annyira. Persze egy pillanatra megfordult a fejemben hogy nem csak ez Erenek de a Levik is testet cserélték de ezt elég hamar elvetettem xD. Mivel Levi nos Levisen viselkedik nem pedig úgy mintha neki is idegen lenne a világ.

      Most éppen nem vagyok gépközelben, de amint lesz egy kis időm telefonon lepotyogok minden ötletet és teóriát és szerintem elküldom Mailben, mert ide már szerintem túl hosszú lenne xD

      Fruzsi ^^

      Törlés
    2. Szia Fruzsi! ^^

      Hmm, végül is, meg tudsz győzni, ezekben tényleg hasonlítanak. :D

      Saját magamat is megleptem, mert tényleg Kruger jelenetei lettek volna a hangsúlyosak, erre meg, mégis Jaeger jelenetei a kedvenceim. Most már inkább azt mondom, történet szempontjából is inkább a Jaegeres jelenetek lesznek nagyon érdekesek. (Pláne, ha találkozik a Felderítő Egység többi tagjával. :D)

      Ez amúgy nem is lenne rossz ötlet! :D De igen, Levinak nem idegen világ, inkább Kruger idegen számára, úgyhogy ő megmaradt a szeretett hadnagyunknak. (Talán egyszer írok egy olyat, amiben mindkettő testet cserél. :D) Persze, azért lehet, hogy így is megleplek majd valamivel... Ha nem is ezzel.

      Rendben, kíváncsian várom őket! ^^

      Detti

      Törlés
    3. Kedves Detti!

      Látod látod még én is meggyozhetlek :D!

      Akkor megnyugodtam, hogy nem csak én szeretem ennyire ErenJ részeit :D. Mind ezt úgy hogy 3-4 fejezettel korábban még a másik Eren részei voltak a favoritok. Hát gyorsan változnak a dolgok, de ez nem is feltétlen baj :D.

      Ugye :D! Kíváncsi lennék arra is ha mást nem ilyen történet utáni kis szoszkent vagy nem tudom, ahogy érzed :D.

      Uhh és most felcsihaztal kíváncsian várom azt mivel lepsz meg a történetben :D

      Fruzsi ^^

      Ui: Lassan megy a mail is :D

      Törlés
    4. Szia Fruzsi!

      Megkaptam az e-mailt, mindjárt válaszolok is rá. ^^ Tényleg nem baj, ha változnak a dolgok, így legalább még nagyon örömmel írom majd a Jaegeres részeket. :D

      Hmmm, nem is rossz ötlet, meglátom, hogy alakul majd a történet (nagyjából megvan a vázlat, csak hát ember tervez... :D)

      Még egyszer köszönöm, hogy írtál!

      Detti ^^

      Törlés