Hazug
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Tartalom: A lélektársság egy érzés is, nemcsak betűk az ember
alkarján – éppen ezért Uri tudta. A kezdettől fogva tudta.
Korhatár: +18
Figyelmeztetés: erotikus tartalom
Megjegyzés:
1.) Valamikor 829-830 körül játszódik.
2.) Az összefüggő lélektárs AU szösszenetcsokorhoz tartozó
novella – a lélektársak a bőrükön keresztül kommunikálnak egymással –,
fontosság szempontjából pedig Az utolsó
órák című szösszenet UTÁN (!) olvasandó,
még ha előtte is játszódik.
3.)
Kenny és Uri lélektársak, de Kenny sosem mondta el Urinak.
Uri
alkarja viszketett. Sosem jelentek meg rajta betűk, de amióta ismerte Kennyt,
nem is annyira vágyott rá. Vagyis… jobban mondva elfogadta, hogy a lélektársát
egy cseppet sem érdekelte, él-e egyáltalán, mert Kenny mindvégig mellette volt;
szerette őt forrón, a maga ostoba módján, és még Rod acsarkodását is egyenes
háttal, büszkén viselte. De a viszketés így sem csillapodott; valahányszor
Kenny közelében tartózkodott, a vágy, hogy betűket írjon a karjára, csak
erősödött és erősödött. Zsongott a feje, esténként szédelegve dőlt az ágyába.
Néhány percen belül már olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredt fel, amikor
Kenny visszatért a munkája elvégzése után.
–
Te csak ne törődj az ilyesfajta ostobaságokkal – legyintett Rod, mikor egyik
alkalommal megemlítette neki a szokatlan érzést. – Te a falak uralkodója vagy,
Uri. Isten, ha úgy tetszik. Te vagy
az egyetlen, aki felszabadíthat minket.
És az egyetlen, aki soha sem teheti
ezt meg – gondolta keserűen. Azért
Rod előtt mosolyt erőltetett az arcára.
A
világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit gyakorlatilag neki teremtettek. Ezt a személyt lélektársnak hívták, és a bőrökön
keresztül kommunikálhattak egymással, amennyiben a lélektárs is úgy akarta.
Akadt olyanok, akik rendelkeztek lélektárssal, mégsem lehettek benne egészen
biztosan. Ezek az emberek számtalan üzenetet írtak a saját lélektársuknak, ám
egyre sem kaptak választ. Ha a lélektárs nem válaszolt, ez igazából jelenthette
azt is, hogy nem volt neki, csak tévedett, de jelenthette azt is, hogy volt,
csak nagyban bagózott rá. Uri, amilyen szerencsésnek mondhatta magát, az
utóbbiak körét gazdagította. Az ő lélektársa – mert az érzés alapján
teljességgel biztos volt benne, hogy a világon valahol létezett valaki, aki
azért született, hogy az övé lehessen – nagyban szart rá, élte a maga kis
életét, és önző módon megfosztotta Urit is a lehetőségtől, hogy teljesen boldog
legyen. Kenny oldalán mégis valahogy boldognak érezte magát. Nem is kicsit boldognak.
Úgy érezte, mintha kiteljesedett volna. Mintha Kenny mellett egy kerek egésszé
tudott válni. És persze Rod sokkoltan meredt rá ezután.
–
Kerek egész? – ismételte színtelen hangon. Feleségül vett egy rusnya asszonyt,
mert azt hitte, a világ olyan hatalmas, hogy soha sem fog rátalálni a
lélektársára, aztán amikor a cselédjük, az az Alma nevű nő egyik nap megjelent
a kúriájuknál, hogy az állásra jelentkezett, akkorát koppant az álla, hogy Uri
egészen megsajnálta. Hogy onnantól kezdve ostoba viszonyba kezdtek Lady Reiss
háta mögött, nos, Uri nem mondhatott semmit. Rod felnőtt férfi volt,
kétgyermekes családapa, meg tudta hozni a maga döntéseit; Uri ebben nem
parancsolgathatott neki. Mind lehetett a falak uralkodója, Rodnak nem adhatott
egyéb utasítást, minthogy szaporodjon és szaporodjon, nemzzen egyre több
királyvérű gyermeket a világra, hogy aztán amikor eljön az idő, a szörnyeteg
erejét megfelelő kézbe adhassák át.
–
Igen – felelte neki szorongva. – Mintha a lelkem… rátalált volna a Másik Felére. Amikor vele
vagyok, hirtelen elfog a nyugalom, és tudom, nem érhet bántódás, mert ha valaki
nekem is támadna, ő meg fog védeni.
–
Mert Ackerman! – süvöltötte Rod
liluló arccal; halántékán kidagadtak az erek. – Rohadt, szörnyszülött kutya,
semmi több! Arra teremtetett, hogy minket szolgáljon! Ez a klánjuk dolga, azok
a nyavalyás patkányok pedig elárultak bennünket! Cserbenhagytak a legfontosabb
időkben! – Uri már megbánta, hogy olykor-olykor elkotyogott ezt-azt neki. A
falak történelméről mélyen hallgatott, ám amikor ő sem vonta vissza az Ackerman
valamint a keleti családok üldözését – igaz, addigra alig maradtak, úgy
kiirtották –, kénytelen volt egy óvatos magyarázatfélét adni Rodnak. Rod majd’
megveszett azért, hogy minél többet tudjon.
–
De ez nem ilyesmi – próbálta vele megértetni. – Én… A lelkem…
–
Össze vagy zavarodva. – Rod viszonylag higgadtan felelt. – Összetéveszted az
érzéseket a lélektárssággal. Hidd el nekem, drága öcsém, ez nem lélektársi
kapcsolat. Csak nem azt képzeled, hogy Kennyvel összetartoztok? – A fejét
ingatta, a szája szegletébe elnéző mosoly költözött. Oh, értette meg hirtelen Uri. Tehát
megint én vagyok a buta, naiv kistestvér, akinek fel kell nyitni a szemét.
Értem. Vajon mikor fogja elunni, hogy bátyként állandóan hosszas monológokat mondjon?
– Ne legyél nevetséges, Uri – folytatta Rod kíméletlenül. – Nézz már rá,
aztán nézz saját magadra. Ti nem tartoztok össze. Az az ember nem méltó hozzád.
A lélektársság… Egyszerűen tudod, hogy ti egymásé vagytok. Csak akkor
teljesedhetsz ki, hogyha ő megérint, megcsókol. Ha vele lehetsz életed végéig…
És olyankor a leghajmeresztőbb lépésekre is hajlandó lennél elszánni magadat.
Bűnbe esni, hűtlenné válni. – Rod most már saját magáról beszélt, Urinak egyből
leesett. Nagyot sóhajtott, türelmesen várta, hogy Rod befejezze. Ez már rég nem
róla szólt, hanem Rod és Alma szenvedélyes kapcsolatáról. Lady Reisst a
háttérbe tuszkolták, a fénye megkopott, a bőrén ráncok jelentek meg, korábban
feszes hasa árnyéka sem volt önmagának. Alma tündökölt, a fiatalság és a
szépség jegyeiben élvezte, hogy Rod lélektársa és szeretője is lehetett, és egy
életre elnyomta Lady Reisst.
–
De Rod… – Uri hangja suttogó vált, miután bátyja kifulladt, s sarkon fordulva
Alma után masírozott, aki a folyosó végéből hajtotta meg a fejét udvariasan
előttük. A nevét kiáltotta, kihallatszott a hangjából, hogy a karjában szerette
volna tartani, és félrevonulni egy gyors légyottra valamelyik vendégszobában. –
Én pont ezt érzem Kenny iránt… Nem kevesebbet… Csak többet és többet.
Soha
többé nem hozakodott elő a lehetőséggel, hogy Kenny a lélektársa lehetett.
Bizonyosságot sosem tudott úgy nyerni, hogy betűk jelentek meg a bőrén. Ha
Kenny is volt a lélektársa, nagyon titkolta, ám szavak helyett érintésekkel
mutatta ki a szerelmét. Abban az egyben, a köztük levő kapcsolat
különlegességében egyszerűen nem lehetett kételkedni. Kenny őhozzá tartozott, ő
pedig Kennyhez, így lehettek kerek egész.
–
Megint mi jár a fejedben? – Összerezzent, mikor Kenny belépett a szobájukba. Vagyis a szobájába, javította ki magát. Rod megölne, ha közösen gondolnék rá. –
Nagyon elgondolkodtál, Uri. Igaz, ez rád vall. Túl nagy terhet vettél a
válladra. Lehet, hogy… el kéne engedned magadat egy kicsit. – Hatalmas keze Uri
vállára simult; finoman megszorította, az ujjai gyengéden masszírozták a
csomókat. Uri felsóhajtott, a fejét enyhén előredöntötte, hogy Kenny a tarkóját
is megérintse. Borzongott, ahogy az ujjak végigtáncoltak a bőrén, a testének
egyik legérzékenyebb pontján. Az óriások és az emberek gyengepontja végtére is
mindig a tarkóban rejlett.
–
Ó-ó. Oh. – Felnyöszörgött, Kenny különös óvatossággal simogatta és
masszírozta. Fél kezével eleresztette a vállát, Uri szőke tincsei után kapott,
és ügyelve rá, hogy ne okozzon fájdalmat, hátrahúzta a fejét, hogy megcsókolja.
A karjában tartotta, és amikor Uri megfordult, hogy felmosolyogjon rá, Kenny az
alkarjára csókolt, a bőrének azon pontjára, ahol a betűknek kellett volna
felsejleni. Kenny mindig is előszeretettel csókolta ott, mindig féltőn, mindig
amolyan bocsánatkérően, és olyankor Uri… nem tudott nem arra gondolni, hogy
azért, mert valójában a bocsánatáért esedezett, amiért sosem válaszolt neki.
Édes kis remény volt rá, az egyetlen ésszerű magyarázat rá, hogy miért érzett
úgy Kenny iránt, ahogyan a lélektársa iránt kellett volna. Miért érezte ezt a
feltétlen ragaszkodást a semmiért… hacsak nem… ha Kenny tényleg nem a…
–
Látom, nagyon élvezed magad.
–
Látom, te is – súgott vissza Uri. Kenny állán serkenő szőrszálak csiklandozták
az alkarját. A kérdés a nyelve hegyére tódult, a szíve olyan hangosan kalapált
a mellkasában, hogy már a fülében érezte a lüktetést. Nem hallott tisztán, nem
gondolkodott tisztán. Te vagy a
lélektársam?, kérdezte tőle a tekintetével. Ragyogott a szeme, elnyílt az
ajka. Kérlek, mondd, hogy te vagy! Tudom,
hogy te vagy… Nem lehet más… Ez az érzés… A lélektársság nemcsak a betűkről
szól, Kenny. Érzem és tudom, hogy te vagy. Érzem, hogy szeretsz, és te érzed,
hogy szeretlek.
–
Hé-hé. – Kenny elhúzódott tőle, a homlokát ráncolta. – Te most… sírsz? –
kérdezte döbbenten. – Mégis… miért? – Mikor Uri nem felelt azonnal, mintha
pánik költözött volna a hangjába. Szokatlan érzés volt hallani. – Esetleg…
fájdalmat okoztam? Vagy… valami más? Uri, te…
–
Akarlak – vágott a szavába Uri. –
Gyere velem, kérlek – húzta az ágy felé. – Csókolj meg. – Akaratos volt, király, aki bárkinek parancsolhatott, király, akinek engedelmeskedni kellett.
Egyedül Kenny mondhatott neki nemet. Egyedül Kenny, aki mégsem nagyon
ellenkezett; a ránc nem tűnt el a homlokáról, de akkora szenvedéllyel esett
Urinak, hogy igazából bezuhantak az ágyba. Uri mohón csókolt vissza, ölelt és
szorított. Ringott a csípője, magába fojtotta a könnyeit.
Az érintése… A lélektársság egy
érzés.
Kenny… Én érezlek.
–
Ne mozdulj – utasította, mikor fölé kerekedett. Kenny ingét addigra
valamelyikük már kigombolta, fedetlen mellkasa föl-le emelkedett; szaporán
lélegzett. Uri a mellkasára simította a tenyerét, arra a pontra, ahol a szíve
dobogott. A lélektársság több volt néhány kósza betűnél, érzéssé vált, s ahogy
Kenny szíve vert, úgy lüktetett az övé is. Ugyanolyan tempóban, ugyanarra az
ütemre. Durr-durr.
–
Hé, Uri, fogsz is csinálni valamit a bámészkodáson kívül? – Kenny keze a
csípőjére siklott, gyengéd erővel szorította. A farka keményen és izgatottan
rángott, Uri pedig lehunyta a szemét, mikor fél kézzel megragadta.
Végigsiklottak az ujjai, elkente az előnedvet, és közben legalább annyira sűrűn
kapkodta a levegőt, mint Kenny. Hátravetett fejjel zihált, és amikor kieresztette
a szorításából a férfit, nyögve nyúlt hátra, érintette meg a bejáratát.
Volt valami szégyentelen az egészben. A hálójukban, a legnagyobb titokban szeretkeztek, miközben a titok nem is minősült titoknak, hiszen a gyerekeken kívül mindenki tudott a kapcsolatuk valódi természetéről, s Rod minden alkalommal gusztustalan megjegyzéseket tett rájuk; undorította a gondolat is, hogy Kenny egy olyasfajta istenséghez érhetett hozzá, mint amilyennek Urit tartották az emberek. A pozíció is illetlen volt, valami olyasmi, amit a falak uralkodója nem engedhetett volna meg magának, mégis amikor Uri fittyet hányt a száz éves esküre, az első király akaratának, boldogan és felszabadultan tett meg. Kenny mellett nem volt uralkodó. Kenny mellett csak egy közönséges ember volt, aki szabadon szeretett volna szeretni, büszkén felvállalni azt, hogy élete hátralevő éveit Kenny oldalán kívánja eltölteni. Kennyvel élni, Kennyt szeretni, az emberiségért meghalni. Valami ilyesmire vágyott.
–
Majd én – szólt rá a férfira, amikor megérezte annak ujjait. – Most mindent… én
csinálok. – Most nem engedem, hogy úgy
szeress, ahogyan te akarsz. Most megbizonyosodok afelől, hogy a lélektársam
vagy. Tudom, hogy tudni fogom. Tudom, hogy az vagy. Tudom, mert érzem.
Felnyögött,
a kényelmetlen érzés sosem múlt el teljesen. Combjával körülölelte Kenny
csípőjét, a férfiassága pulzált, az ujjai mélyebbre furakodtak a testében.
Fennakadt a szeme, amikor sikerült rátalálnia a prosztatájára.
–
Jól van – dünnyögte magának. – Jól van. – A kapkodó légvételt tettek követték.
Kenny szemébe nézett, Kenny fénylő, különös színű szemébe, és mintha a férfi
lelkébe látott volna, mintha a saját lelkének egy részét pillantotta volna meg
a tekintetben. Egymást nézték, elnyílt az ajkuk, Uri nyála kicsordult. – Látlak téged – mondta neki halkan, s
Kenny félreérthette, vagy csak nem akarta megérteni. Az alkarját csókolta,
puhán simult rá a szája, cirógatta a helyeket, ahol a betűk sosem jelentek meg,
aztán Uri előremozdult, Kenny beléhatolt, és a két lélek összekapcsolódott.
Kerek egész lettek, testben és lélekben, mindenhogyan.
– Te is… te is látsz engem? Kenny! –
zihálta a nevét.
Kenny
egyszer sem felelt. Nézte őt, nézte a szemét, simogatta a karját, csókolta az
ajkát. A végén Uri legördült mellé, úgy érezte, mintha a belső faltól elfutott
volna a Máriáig, a peremvidékig, ahol valószínűleg Kenny rokonai rejtőztek.
Biztos vagyok benne – mosolyodott el fanyarul. Fájdalom, öröm, szomorúság és
gyönyör, sok mindent érzett egyszerre, szétfeszítette a mellkasát. Szerette
Kennyt, és igazából gyűlölte is, amiért hallgatott, amiért valószínűleg örökké
hallgatni fog. Szerette és gyűlölte, és ez így volt tökéletes, mert a szerelem
erősebbnek bizonyult a gyűlöletnél, és bár fájt, nagyon fájt, hogy Kenny nem
vállalta fel őket, élt még benne a remény is, hogy egy nap megteszi. Még jó pár
év maradt hátra az átöröklésig. Azokat az éveket, azokat a szép, boldog éveket
együtt fogják megélni. Kenny most már mellette marad, sosem hagyja el. Ha nem
is lehet a lélektársa mások szemében, az érintéseivel azzá válhatott. Azzá is
vált.
A lélektársság egy érzés is, nemcsak betűk az ember alkarján – éppen ezért Uri tudta.
A
kezdettől fogva tudta.
Készült: 2019. 05. 24. –
05. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése