2019. július 15., hétfő

A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 1 + 2 + 3. felvonás [90+ manga spoiler(!)]


A Falakon Túli Fiú

90+ MANGA SPOILER
Párosítás: Eren/Armin; említés szintjén: Levi/Zeke; Historia/(Ymir); Jean/Mikasa
Tartalom: Shiganshinának hívták a helyet, ahol Eren Jaeger született, de Liberiónak azt, ahol felcseperedett. Avagy Eren harcos, nem pedig katona, és 854-ben találkozik egy féllábú katonával, akit Urinak hívnak.
Megjegyzés: Hasonló a kiindulópont az egyik történetemhez – meg még sok másikhoz –, az óceán túloldalán játszódó történetek kicsit más szájízre szabva, ahol Eren nem Paradis katonája, hanem Marley harcosa. Mikasa és Armin helyett Galliard és Pieck a legjobb barátai, de a harcos-jelöltek (Falco, Gabi, Colt stb.) szintén szerepelnek, legalábbis az elején.
Fontos információk:
1.) Az Alapító Óriás ereje a falak uralkodójának, Frieda Reissnek a kezében van (842-855), 845-ben áttörték a Mária falat [ekkor került Eren Liberióba, csak nem emlékszik az addigi életére, és ennek jelentősége lesz!], 850-ben Marley elvesztette a Nőstény Óriást [Historia felfalta Annie-t], illetve a Kolosszális Óriást is [Armin felfalta Bertoltot].
2.) Az óriások eredetére és magára az óriáserőre Armin jött rá, aki 854-ben magánakciózni kezd, és Uri Reiss nevét felvéve, egy féllábú katona bőrébe bújva átszeli az óceánt, hogy a saját szemével láthassa az ott élő ellenséget.
3.) Novellának indult, több felvonásos szösznek nőtte ki magát. Semmiféleképpen nem nevezném regénynek, csupán kiragadott, összefüggő pillanatoknak. 12 felvonásból és egy epilógusból áll, úgyhogy összevonva, több részletben kerül fel.
4.) Mondanom sem kell, manga spoiler!





1. felvonás
amelyben harcos Eren és sebesült Armin színre lép”

– El sem hiszem, hogy végre itthon vagyunk!

Eren a karját nyújtotta, hogy lesegítse Piecket a vonatról, majd sietve le is rántotta magával a földre: Marley ünnepelt hőse, Gabi Braun ugyanis szabályosan kiugrott a vagonból, és kis híján magával sodorta a többi harcos-jelöltet. Gabi – Reiner tizenkét éves unoAkatestvére – teli torokból üvöltött:

– HAZATÉRTÜNK! ITTHON VAGYUNK! – Ha eddig bárkinek is kételye támadt afelől, hogy az éjféli vonat időben befutott, az most meggyőződhetett a tévedése felől; Eren mérget vett volna rá, hogy a kislány hangját az ördögök szigetén, Paradison is hallani lehetett.

Az ember azt hihette, hogy a vonatúton kiszórakozta magát – Colt jóvoltából majdnem mindenki, aki a szerelvényen tartózkodott, őt éltette –, ám az még kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kedvét szegje. Majd’ kicsattant az örömtől. Ragyogott a szeme, a levegőbe bokszolt, és egyszer Eren bordái közé is ütött egyet. (Gyerek létére tudott akkorát ütni, hogy Eren kétrét görnyedt a fájdalomtól, Pieck meg a szájára szorított kézzel, percekig kacarászott a jelenetet követően.)

– Elemében van – jegyezte meg Galliard, miután ő is leszállt. – Úgy látom, már Reiner sem tudja lecsillapítani.

– Kölyök még – rántotta meg a vállát Pieck. – Lelkes.

– Naiv – toldotta meg Eren. – Bár szó, ami szó… Jó, hogy épségben visszatértünk – mondta halkan, mire Pieck és Galliard elkomorodtak. – Azután, ami a fronton történt… Galliard, tényleg sokkal tartozom neked, meg persze Reinernak is.

– A bátyádat Reiner mentette meg.

– Te pedig Reinert – komolyodott el. – Azok a nyavalyás páncéltörő golyók meg anti-óriás ágyúk… Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy majdnem végeztek a kilenc óriás egyikével! Mit egyikével… rögtön kettővel!

– Szerencsére nem történt ilyen. – Pieck nagyot sóhajtott. – Hatalmas csapás lett volna Marley számára, és minden bizonnyal pontot tett volna a harcosként való pályafutásunkra is. – Sötét árnyék suhant át az arcán, egyetlen keskeny vonallá préselte az ajkát, mielőtt folytatta volna: – Még mindig nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem jelent veszélyt ránk nézve – vallotta be annyira halkan, hogy Erennek és Galliardnak nagyon kellett fülelnie, hogy megértse, mit mondott. – Egy olyan korszak közeledik, amikor már nem lesz többé szükség az óriáserőre. A technikai újításoknak köszönhetően… igen, úgy hiszem, lassan le fognak tudni minket győzni, és akkor… a sorsunk megpecsételődött.

– Azt hiszem, Zeke-nek is ez jár a fejében. – Eren nyelt egyet, ahogy a bátyjára gondolt. – Hamarosan össze fog hívni minket, hogy ezt átbeszéljük. Sürgősen megoldást kell találnunk, hacsak nem akarunk a süllyesztőbe kerülni.

Galliard megborzongott.

– Az nem történhet meg! – nyögte, mire Eren szomorúan elmosolyodott.

– Ha a dolgok ebben az ütemben haladnak, akkor sajnos de, megtörténhet.

Galliard mondani szeretett volna valamit, végül azonban elhallgatott. Reiner Gabi mellé lépett, helytelenítően ráncolta a homlokát.

– Az egész utca tőled zeng – feddte meg. – Csendesebben!

– De hát végre hazatértünk! – Gabi csillogó szemmel fordult felé. Tölcsért formált a kezéből, és teljes hangerejét beleadta az ordításba: – HAHÓ, MINDENKI! ÜDV ÚJRA, HAZATÉRTÜNK! SZERETETT OTTHONUNK, LIBERIO, MEGÉRKEZTÜNK!

Reiner szeme tágra nyílt.

Gabi! – szörnyülködött. Eren fülét panaszos nyöszörgés ütötte meg.

– Hallgattassátok már el…

– Colt – nézett össze Galliarddal; összevigyorogtak. Eren Pieckre nézett. – Szépen elintézted.

A harcos-jelöltek közül Colt Grice-t választották ki, hogy a tizenharmadik év lejártával átörökölje a Bestia Óriást Eren féltestvérétől, Zeke-től. A fiú még nem nőtt ki a kamaszkorból, éppen ezért hajlott a rosszra. Pieck könnyedén meg tudta győzni, hogy hajtson fel néhány pohárkával a hosszú vonatút alatt. Gyanúsan másnappal küzdött, a gyomrára szorította a kezét, és a hányingerét próbálta lecsillapítani.

A lány megrántotta a vállát.

– Nem kényszerítettem, hogy megigya azokat az italokat.

– Aha, persze. – Galliard a szemét forgatta. – Mintha olyan könnyű lenne neked nemet mondani!

Pieck huncutul mosolygott rá.

– Köszönöm a bókot, Pock!

– Mondtam már, hogy ne hívj így!

– Engedd el, Porco – csóválta a fejét Eren. – Esélyed sincs ellene.

– Hah! Szép, mondhatom!

– Ah, a fejem! – Colt eközben vonyításba csapott át, egyre panaszosabb hangon jajgatott. Eren nagyot sóhajtott, majd lelassította a léptét; hátramaradt, hogy támasztékot nyújtson a fiúnak, mire az botladozva átkarolta a nyakát. – Eren… Te annyira rendes vagy! – A leheletén még mindig érződött az alkohol. Eren az orrát fintorította.

– Lépjünk túl rajta! Te is megtennéd értem.

– De te annyira…

– Tudom-tudom.

– Úgy szeretlek, Eren!

Galliard és Pieck a markukba vihogtak.

Eren fáradtan sóhajtott.

– Én is szeretlek, Colt.

Időközben elérték a kaput, az internáló tábor ketrecének kezdetét, és ahogy az feltárult, Erennek elakadt a lélegzete: annyian gyűltek össze, annyian toporogtak izgatottan, hogy első ránézéssel megszámolni sem lehetett. Meglepődött, mert sokkal többen eljöttek, mint ahányan elbúcsúztatták őket.

– Később találkozunk – intett egy utolsót Galliard, majd a következő pillanatban az anyja karjába vetette magát. Mióta kiderült, hogy a bátyja, Marcel elesett 845-ben, az Alapító Óriás erejének visszaszerzésére tett kísérlet során, jobban aggódtak érte, mint valaha.

– Később – bólintott Eren. Rámosolygott Pieckre, és aztán követte Zeke-et. A férfi a nyakát nyújtogatta, és a nagyszüleiket kereste. Mikor észrevette őket, ellágyultak a vonásai. Szeretetteljes mosoly ülte meg az ajkát, és a fejével az idős házaspár felé intett.

– Papa! Mama! – Nagyanyjuk a karjába vetette magát, mielőtt Eren akár köszönhetett volna. Lehunyta a szemét, apró teste remegett, és olyan erővel bújt Zeke-hez, hogy Erennek nem volt kérdése afelől, mennyire rettegett, hogy nem látja őket többé. Nagyapjuk eközben lekapta a fejéről a sapkáját, reszkető ujjai között szorongatta, és míg elfúló hangon így suttogott:

– Zeke… Eren… Ragyogóan teljesítettétek a kötelességeteket.

Zeke ajkán a mosoly mintha halványodott volna. Váltott egy pillantást Erennel, majd nagyot sóhajtott.

– Nem… – suttogta. – Még nem. – Kiengedte a karjából a nagyanyjukat, mire az asszony ezúttal Eren ölelésébe fészkelte bele magát. Nagyapjuk ezalatt közelebb csoszogott hozzájuk, sapkáját annyira összegyűrte, hogy mikor a fejére tette, azon meglátszottak a nyomok. Eren az ajkába harapott, és próbált nem elmosolyodni, mikor megütötte a fülét a Grice család szóváltása. Mr. Grice azonnal kiszúrta Colt másnaposságát, csupán azt nem értette, mitől viselkedett úgy. Meg sem fordult a fejében, hogy a csodálatos fiát is bűnbe lehetett vinni. Gondolhatta volna, mert Pieck mindenhez értett. A rosszhoz főleg.

Mrs. Jaeger felszipogott.

– Sütöttem. – A szemét törölte, és mikor elhúzódott, Erenre mosolygott. Az arcára simította vékony, ráncos ujjait, könnyei szüntelenül potyogtak. – Tudom, hogy nem kellett volna… De mégiscsak négy év… – szipogta. – Úgy gondoltam… Tarthatnánk egy… – Elcsuklott a hangja, elfordította a fejét.

– A nagyanyátok úgy gondolta – sietett a segítségére Mr. Jaeger –, megünnepelhetnénk, hogy újra itthon vagytok.

– Remek ötlet! – biztosította Zeke mosolyogva. – De papa, mama, igazán nem kellett volna fáradoznotok! Pénzt költeni pedig pláne nem! Azt tartogassátok a nehéz időkre!

– Ugyan! – legyintett Mrs. Jaeger. – Ez a legkedvesebb, drágáim, hiszen… én azt hittem…

– Rémeket látsz, mama! Beszéljünk inkább az ünneplésről! Mit sütöttél?

– Ó, semmiség az egész… Csupán egy keveset, tudom, mennyire szeretitek a…

– Gyerünk, erre.

Eren Koslow hangjára lett figyelmes. Egy csapat sebesült katona vonult a férfi nyomában, egytől-egyig a legborzalmasabb sérülésekkel. Az egyik rettegve karolta át magát, csúnyán bicegett, a szájából minden egyes lépte után nyál fröccsent a földre és a ruhájára. Egy másik, aki mögötte próbált haladni, mankóra támaszkodott, mert elvesztette az egyik lábát; hosszú, szőke hajával és törékeny testalkatával Eren elsőre majdnem azt hitte, hogy egy lány. Csak akkor jött rá, hogy egy férfi lát, amikor egy kicsit jobban szemügyre vette. Fel sem tűnt neki, hogy öntudatlanul megindult feléjük. A nagyszülei Zeke-nek magyarázták, hogy mi mindennel készültek, Zeke meg őket szidta lágy mosollyal az arcán, amiért annyi mindenre költötték a pénzt, és amiért nem tudtak legalább egy kicsit többet pihenni. Jól megvoltak Eren nélkül is.

– Ssss, képtelenek vagytok egyenesen járni? – Koslow éppen a katonákra mordult, mikor Eren odaért hozzájuk.

– Mr. Koslow, ők a sebesült a katonák? – kérdezte. Az alsó ajkát rágcsálta, és kíváncsisággal vegyes szomorúsággal méregette a sérülteket. Persze, hogy azok voltak, azok a szegény, szerencsétlen eldiaiak, akik poszttraumás stresszben szenvedtek a háborút követően, és akiknek senkijük sem maradt. Senki olyan, aki gondoskodott volna róluk, ezért a körzetbeli kórházban fogják őket tovább ápolni.

Eren szomorúan nézte őket.

Koslow undorító ember volt, élvezte, hogy a frászt hozhatja rájuk, és ő nevetett a leghangosabban, mikor a poszttraumás stressz szenvedők rettegve zuhantak a földre. A férfi, aki így is rettegve ölelte magát, és riadtan forgó szemmel vizslatott mindent és mindenkit, hátralökte a féllábút, aki így mankóstul a földre zuhant.

Eren szeme tágra nyílt. Nem is volt kérdés, azonnal odaugrott hozzá, hogy segítsen. Néhány marleyi megszólta Koslow viselkedését, segíteni azonban Erenen kívül senkinek sem akaródzott.

– Menjetek csak előre nélkülem! – Eren sietve intett Zeke-nek. – Van egy kis dolgom!

Zeke a homlokát ráncolta, nagyot sóhajtott.

– Ahogy óhajtod, öcskös – mondta, majd karon fogta a nagyanyjukat. – Gyere, mama, menjünk, jó?

– Eren… De… Oh, jó, menjünk!

A nagyanyjuk nem volt magánál, ritkán akadtak tiszta pillanatai. Eren nem tudta, milyen lehetett régebben, még fiatalabb korában, csak azt, hogy nem ilyen. Zeke azt állította, a gyászba roppant bele. Először abba, hogy elvesztette a kisebbik gyermekét, Zeke és Eren nagynénjét, Faye-t, majd abba a szörnyűségbe, amit az Eldiai Újjáépítési Mozgalom követett el. A mozgalom az Eldiai Birodalom újjáépítését szövögette a legnagyobb titokban, a marleyi kormány ellen lázadva, és azt pletykálták, egy „Bagoly” nevű kém segítette, s látta el őket információkkal. A Jaeger család nagy bánatára Eren és Zeke apja, Grisha is részt vett ebben a mozgalomban. Zeke édesanyja, Dina is, Grisha és Dina tulajdonképpen a mozgalom által ismerték meg egymást. Mikor Zeke hétéves lett, és csatlakozott a harcos-jelöltekhez, hogy dicsőséget hozzon Marley nevére – vagyis igazából azért, hogy Eldia reményévé válva megszerezze az egyik óriáserőt –, feladta a szüleit a marleyi kormánynak. Az anyját a „Paradicsomba” küldték, és Grishát is megkísérelték, de ekkor… Ekkor jött képbe „Bagoly”, akiről máig nem tudták, pontosan kicsoda is volt. „Bagoly” megmentette az életét, majd átruházta rá a Támadó Óriás erejét – azt az erőt, amit jelenleg Eren birtokolt.

De ez már egy másik történet – gondolta Eren. Mama és papa… Azon a napon, amikor Faye néni meghalt, teljesen összeroppant. Valahogy minden… azon a napon kezdődött. Mindent Grisha kezdett el. Grisha – görbült fintorra a szája –, akinek a bűneit sosem moshatjuk le magunkról.

Az egyetlen jó dolog, amit Grishának köszönhettek, az pont Eren volt. Egy futó, kényszer szülte románc, néhány boldog, együtt töltött év, ennyi jutott Grishának és annak az ördögök szigetén élő asszonynak, akinek Eren még a nevét sem tudta, és akire állítólag annyira hasonlított. Arra a nőre kellett hasonlítania, mert valahányszor a tükörbe nézett, kereste-kutatta az ismerős vonásokat, valamit, ami Zeke arcában is van, de semmit sem talált. Semmiben sem hasonlított Grishára, ám még így sem könnyítette meg az életét. Zeke kétszeresen bűnhődött: Grisha fia volt, ráadásul Grisha szakasztott mása, míg Eren… Grisha fia, Grisha legnagyobb szégyene: árulásának élő, lélegző bizonyítéka.

Shiganshinának hívták a helyet, ahol Eren Jaeger született, de Liberiónak azt, ahol felcseperedett. Bejutni a biztonságos falak mögé nem is bizonyult nagy ördöngösségnek; a kijutás volt nagyobb falat, pláne, ha az embernek egy tajtékzó kisgyereket is magával kellett cipelnie a vállán. Persze semmi sem volt lehetetlen. Marley nem adta csak úgy az óriáserőt, különösen a Támadóét és a Bestiáét. Míg Zeke azon fáradozott, hogy kimenekítse Erent az óriások mészárlásából, az utolsó percekben, mikor az eszét vesztett óriás-harcos kiharapta a nyakszirtjéből, Grisha Jaeger biztosan megbánta, hogy Marley ellen szövetkezett.

A harcos-jelöltek mindig is szívós példányok voltak – ahogy Grisha is megtalálta a módját, hogyan jusson be a Mária fal mögé, úgy a Marley által küldött harcos-jelölt is, természetesen az akkori óriáserőt hordozók – Zeke, Annie, Bertolt és Reiner – segítségével. Óriáserő nélkül megtenni ugyanis a távot az első falig, nos, lehetetlen küldetés volt a „Paradicsomba” küldött, vérszomjas szörnyetegekké változó eldiaiak ismeretében.

Eren a Támadó Óriás előző hordozójára gondolt, látta saját maga akkori tizenéves énjét, aki reszketve döfte magába az óriás-szérumot, és tisztán emlékezett a harcos nyugtalan arcára, a könnyekre, amik szüntelen csorogtak büszkén (rémülten) csillogó szeméből.

Elfogadni a halált sosem volt könnyű. Egy harcos abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy tizenhárom évre Marley büszkeségévé válhatott, a tizenharmadik év lejártát megelőzően azonban át kellett adnia az erejét egy másik kiválasztottnak, egy harcos-jelöltnek, akit arra képeztek egész életében, hogy egy nap átörökölhesse az Ördög egyik erejét. Voltak persze, akiktől korábban elvették az erőt – ahogyan attól a hordozótól is, aki felfalta Grishát. De ez nem változtatott azon, hogy az Ördög ereje.

Mert mi, eldiaiak maguk vagyunk az ördögök – gondolta, miközben a sebesült katonához hajolt. A férfi vele egykorú lehetett, fiatal, nagyon fiatal, alig tizenkilenc-húsz, aki megjárta a négy éven át húzódó, kegyetlen háborút, s aki most az azzal járó szörnyű következményeket viselte. Nem remegett úgy, mint a többi poszttraumás, de Eren nyugtalannak látta. A kötés a fején eltakarta a fél szemét, szőke haja meg annyira az arcába hullott, hogy Eren szinte semmit sem látott a vonásaiból. Az alsó ajka elnyílt, rózsaszín volt, telt és puha, egy kicsit talán cserepes.

Eren nézte, ahogy finoman, picit szaporán veszi a levegőt, és nézte azt is, hogy mennyire magába zuhantan, elfogadva a helyzetét feküdt a földön. Térdtől lefelé vesztette el a lábát, és a másikra is erősen bicegett, így még felállni sem tudott segítség nélkül. Eren – Koslow rosszallása ellenére is! – leguggolt elé.

– Jól van – suttogta. – Jól van, nyugodj meg. – Ujjai a férfi karján levő karszalagra simultak. A csillagos billogot rossz karján viselte, és ezért büntetés járt. Túl sok minden volt tilos az eldiaiak számára, és az, hogy valaki poszttraumás stresszben szenved, nem jelentett kiutat alóla. Eren nem hagyhatta, hogy még többet szenvedjen. – Fordítva van a karszalagod.

A katona erre megrezzent. Nem szólalt meg, semmilyen hangot nem adott ki, de figyelt, a figyelés pedig elég volt ahhoz, hogy Eren cselekvésre sarkallja.

– Ne aggódj – folytatta szelíden –, majd én segítek. – A katona nem moccant, rongybabaként tűrte, hogy Eren úgy mozgassa a karját, ahogy az neki kényelmes ahhoz, hogy lehúzza róla a karszalagot, és áthelyezze a másik karjára. – Most már minden rendben lesz – dünnyögte neki csendesen –, hiszen… többé már nem kell harcolnod. Te már… szabad vagy.

Ez csak féligazság volt. Az internáló tábor falainak ketrecében éltek mindannyian, szabadok sosem lehettek. Egészen addig, míg nem létezett Eldia, csak Marley és az eldiai ördögök benne, az internáló táborokban, addig nem beszélhettek szabadságról. Amíg az eldiaiak falak börtönében éltek… legyen szó a gettóról, vagy éppenséggel arról a helyről, amit Paradisként emlegetnek, a szigetről, ahová a száznegyvenötödik király gyáván menekült, nem létezetett szabadság.

Eren arca szégyentől piroslott.

– Sajnálom – suttogta. – Sajnálom, hogy most hazudtam.

A katona még mindig csak figyelt. Tulajdonképpen figyelte és tanulmányozta őt. Az ajka még jobban elnyílt, mintha mondani szeretett volna valamit, csak aztán meggondolta magát. Eren lehajtotta a fejét, az ujjaival kétségbeesett erővel kapaszkodott a sérült férfi karjába. A karszalagot szorongatta elsősorban, de valójában a katonából próbált erőt meríteni. A Támadó Óriás azért született a világra, hogy támadjon, Marley a négy év alatt belőle húzta a legtöbb hasznot.

A háborúban mindenkinek megvolt a maga szerepe: Zeke a súlyos kődarabokat hajította el, akár a baseball labdát, Pieck hordárként működött, és a Páncélos Egység róla tüzelt az ellenségre, Galliard a gyilkos állkapcsával marcangolt, amikor tépnie-harapnia kellett, Reiner és Eren pedig… támadtak. Reiner lassú volt a páncélja miatt, Eren pedig védtelen, de fürge és erős, a támadás kulcsfigurája.

Belefáradt abba a négy évbe.

Kimerült.

Csak haza akart térni a szeretett szülőföldjére… és szabad akart lenni.

Mindenkinél jobban vágyakozott a szabadság után.

– Sajnálom – mondta ezért újból, és mikor a forró könnycseppjei a katona bőrére hullottak, a férfi ismét megrezzent. Kíváncsian rebbent a pillantása Eren felé, kék szeme fénylett. Eren nyelt egyet. A tekintete… annyira ismerős volt a tekintete! De honnan? Vajon honnan? Eren ismét nyelt. – Én… tényleg nagyon… – Az ajkába harapott, nagyot sóhajtott. – Segítek – suttogta. – Segítek felállni, ne aggódj. Várj egy percet… Támaszkodj rám, jó?

A katona engedelmeskedett.

– Uri – nyögte, miután Eren felsegítette. – Uri.

– Uri? – Eren homlokráncolva ismételte; a hangja is ismerős volt. – Uri micsoda?

A katona szája szegletében halvány, hálás mosoly játszott.

– A nevem – mondta. – Uri vagyok.

– Oh. – Eren meglepetten nézett rá. Ő is elmosolyodott. – Én pedig…

A férfi – Uri – rábámult.

– Tudom – hangzott a halk felelet. – Tudom, ki vagy.

Eren mosolyába keserűség vegyült.

Hát persze – gondolta. Grisha fiát, a harcosok egyikét mindenki ismeri.

Volt valami azonban Uri tekintetében, ami többre utalt még, ami még ismerősebbnek látszott. Eren elhúzódott tőle, és félig már el is lépett, amikor Uri hirtelen kinyújt; határozottan fonta az ujjait a karjára. Megingott álltában, ahogy megpróbálta Erent visszahúzni, közben meg egy lábbal, a mankójára támaszkodva megtartani az egyensúlyát, mire Eren végig sem gondolta, mit tesz, azonnal cselekedett. Arra eszmélt fel, hogy a karját Uri dereka köré kulcsolta, és így a férfi gyakorlatilag őrá nehezedett teljes súlyával, nem a mankójára, ami pedig… a marleyi tiszteknek egy cseppet sem nyerte el a tetszését.

– Hagyd már békén azt az ütődöttet, kölyök! – mordult rá Koslow. – Nem ér annyit, és csak feltartóztatsz minket. Vár rájuk a bolondok háza.

– Azt hittem, kórházba viszi őket – vonta föl a szemöldökét Eren.

Koslow megrántotta a vállát.

– Kórház, bolondok háza… egyre megy, nem?

– Nem éppen.

– Ha annyira látni akarod a mocskos vérűt, majd a nagyapáddal egyetemben őt is meglátogatod. Most pedig… hordd el innen magad, míg szépen mondom!

Eren Urira pillantott, Uri meg vissza őrá.

– Igen, uram – suttogta a fejét lehajtva, majd eloldalgott. Nem sandított hátra a válla fölött, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy Uri nézi-e őt vagy sem… Nem is volt rá szükség. A férfi tekintete mindaddig égette a hátát, míg be nem fordult az első sarkon, és el nem tűnt a látóteréből. Akkor fellélegzett, és a tarkója valamiért izzadtságtól gyöngyözött. Kimelegedett, kipirult az arca.

Annyira… – gondolta. Annyira ismerős volt… Vajon honnan?

Vajon honnan?

A múltból, amit elfelejtett.

Shiganshinából.


Készült: 2018. 09. 23. – 09. 28.
Megjegyzés:
1.) 845-ben a Mária falat éppúgy áttörték, mint eredetileg, csupán annyi különbséggel, hogy Marley nemcsak a négy gyereket küldte Paradis ellen, hanem a Bestiát és egy másik harcos-jelöltet is. A harcos-jelölt megtalálta Grishát, mielőtt az elhagyhatta volna Shiganshinát, hogy lemészárolja a Reiss családot, visszaszerezte tőle az ellopott erőt, és amíg ő vele foglalkozott, addig Zeke magával vitte Erent.
2.) Az óriáserők és a hordozók:
Eren Kruger (819-832)
Grisha Jaeger (832-845)
Harcos-jelölt, akinek nincs neve és nem is lesz (845-850)
Eren Jaeger (850-)
3.) A kép saját készítésű. ;)

2. felvonás
„amelyben Zeke-nek van valakije, Eren pedig emlékezni kezd”

– Vegyél még egy kis kenyeret is! – nógatta a nagyanyja, mikor vacsorához ültek. – Olyan sovány vagy, fogadjunk, hogy nem ettél rendesen, míg távol voltál. – Helytelenítően ingatta a fejét, közben pedig nagyokat szipogott. – A lekvárból is tegyél rá, jó? Külön nektek készítettem, drágáim.

Eren mosolygott, majd hajszálvékonyan megkente az amúgy is hajszálvékonyra vágott kenyeret. Zeke hasonlóan tett; a hasát tapogatta, és a homlokát is egy picit összeráncolta. Szemlátomást vívódott, hogy egyen-e még vagy sem. Az internáló tábor négy fala közé zárva nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy azt és annyit egyenek, amit és amennyit csak akartak; tartalékolniuk kellett az ínségesebbnél is ínségesebb időkre.

– Ha attól félsz, hogy ennyitől meghízol, akkor majd mi megesszük helyetted. – Zeke felkapta a fejét, és felhorkant, mikor Eren csintalan vigyorával találta szembe magát. Nagyszüleik úgy vizslatták őket, hogy a levegőben tapintható volt a feszültség; Eren mindenáron valahogy fel akarta egy kicsit oldani a hangulatot. – Ahogy elnézem, lassan kritikus lesz a helyzet.

– Ne vedd magadra, fiam! – nyugtatta meg rögtön Mr. Jaeger. – Nincs pocakod.

– Ó, azt nem is állítottam – öltött nyelvet Eren –, bár most, hogy mondod, papa… Ó, már látom.

– Mit látsz, he? – Zeke előredőlt, és mielőtt Eren válaszolhatott volna, felkapta a kenyerét az asztalról, s a fiú szájába tömte. – Egyél, öcskös, egyél! Ham, harapj nagyot! Úgy, jól csinálod, pont úgy! Most meg nyelj!

Eren engedelmesen nyelt, bár kissé fulladozott. A lekvár kellemes ízű volt, picit talán édes az ő ízlésének, de még így is nagyon finom. Hozzá tudott volna szokni, hogy minden nap valami ilyesmit egyenek, ne csak száraz kenyeret (vagy néha azt sem).

– Hogy megsértődött! – vigyorgott, miután az utolsó falatot is bekapta. – Mostanság nagyon ügyel az alakjára, sőt… nézd meg, papa, a következő az lesz, hogy a szakállától is megszabadul. Valami nő lehet a dologban.

Nő? – csapott le a témára Mr. Jaeger rögtön. Mrs. Jaeger meglepetten sikkantott. A szívéhez kapott, a szemét könny futotta el.

Ó, Zeke! – ragadta meg a férfi kezét. – Csak nem…?

– Ó, csak „de”! – Eren sűrű bólogatásba kezdett. – Biztos vagyok benne, hogy valami nő van a dologban. Mi más lehetne az oka, hogy hirtelen ennyire…

– Próbáld csak befejezni, és nem leszek ilyen kegyes – mutatott Zeke a kenyérre. A kezével hurkot formált, és gyanúsan Eren nyaka köré szánta azt. Eren bőszen vigyorgott, hangosan nevetett és baromi jól szórakozott.

Nagyapjuk megköszörülte a torkát, hogy csillapítsa a kedélyeket.

– Fiam – szólította meg Zeke-et. – Mesélj csak egy kicsit. Tényleg… T-tényleg van egy hölgy?

– Csinos? – kérdezte egyből a nagyanyjuk. – Persze, hogy csinos! Egy ilyen jóképű, bátor fiatalembernek csak csinos kedvese lehet… ráadásul Marley ünnepelt hőse is vagy, Zeke! A lehető legjobb tulajdonságokkal rendelkezel! Bár… – Elhallgatott, Eren vigyora pedig azonnal lehervadt. Csak egy éve maradt hátra, nyílt tágra a szeme. Erről hajlamosak voltak megfeledkezni. Alig egy év múlva Zeke már nem lesz többé. Nem lesz bátyja, aki kenyeret tömjön a szájába, ha veszélyes vizek felé kalandoztak, és nem lesz bátyja, aki gúnyolódjon rajta, aki mindig kihúzza a bajból, amibe rendszeresen belesodorta magát. Zeke nem lesz, sem ő, sem a Bestiája, mert helyette Colt Grice fogja birtokolni Ymir Fritz kilenc óriásának egyik legerőteljesebb erejét. Nem lesz „Csodafiú”, aki olyanokra is képes volt a Bestiával, amikre azelőtt még egy eldiai hordozó sem. Zeke Jaeger nem lesz többé, csupán emlékek által fog továbbélni Coltban.

Eren az ajkába harapott. Zeke tényleg megszeretett valakit? Pont most, amikor kifutni készül az idejéből? Pont most fogja még jobban fájdítani a szívét?

Muszáj volt kiderítenie.

– Tényleg van valakid? – kérdezte csendesen, mikor már a mosogatáshoz készültek. A témát könnyedén ejteni tudták az asztalnál, Zeke arra hivatkozott, hogy zavarba hozták a kérdéssel, és mintha valóban kipirult volna az arca. Eren még sosem látta elvörösödni, így döbbenten bámulta.

– Kérem a tányért – nyújtotta a kezét az egyik lapos tányérért. Nem válaszolt a kérdésre.

Eren nagyot sóhajtott. Ezt mindig is utálta a testvérében. Zeke szeretett köntörfalazni, és még inkább szerette a titkait. Lassan annyi volt belőlük, hogy Eren már követni sem tudta, hogy mit éppen ki elől kell titkolnia, no meg hogy miért.

– Szóval? – Nem adta fel; meg kellett tudnia. – Van valakid?

– Ha lenne… – Zeke óvatosan tette fel a kérdést. – Akkor mit csinálnál?

– Megkérdezném, hogy szereted-e.

– Érdekelne a neve?

– Ha akarod, elmondod, ha nem, akkor nem faggatlak. Zeke… Az öcséd vagyok. Nagyon szeretlek, és néha nagyon aggódom érted, ugye tudod?

– Tudom. – Zeke halványan elmosolyodott. Kinyúlt, és még vizes-habos kézzel összekócolta Eren haját. A fiú felháborodottan kapott oda.

– Hé! Most nézd meg, mit csináltál!

Zeke jóízűen nevetett.

– Látom – vigyorogta. – De ugye tudod, hogy az érzés kölcsönös? Én is nagyon aggódom érted, Eren. Annyi fejfájást tudsz okozni, hogy csak na! Mi lesz veled nélkülem? Hogy fogsz életben maradni?

– Na! – Eren elhúzta a száját. – Azért nem kell túlozni. Ennyire nem vészes a helyzet.

– Igazad van. Sokkal rosszabb.

– Na!

Zeke megint felnevetett, majd hirtelen abbahagyta. Olyan volt, mintha valami elvágta volna a nevetését. Erennek az az érzése támadt, hogy pont az egyik eszébe ötlő gondolat állhatott mögötte; furcsamód megkomolyodott tőle, különös fény költözött a tekintetébe. Nem számított a víz, nem számított a hab, az sem, hogy még bőven sorakoztak a tányérok, amiket el kellett volna mosogatniuk, Zeke Eren vállára simította a jobbját, finom erővel, ám határozottan szorította meg azt.

– Mondd – halkította le a hangját –, mi van közted meg Pieck között?

– He?

Eren elkerekedett szemmel, elkínzottan nézett rá.

– Csak ennyit tudsz kérdezni? Különben is, mi lenne?

– Esetleg…

– Nem!

– Akkor esetleg te meg…

– Annie-val sem! – előzte meg sietve. Nem szeretett Annie-ra gondolni. Nem szeretett, mert akkor önkéntelenül Bertolt is eszébe jutott, Paradis, meg úgy minden, a küldetés, ami annyira félresikerült. Nem tudták, mi történt két elvesztett bajtársukkal, de a szigeten élők az ördög szülöttei voltak, mocskos vérű, elvetemült korcsok; Zeke nem sok jót jósolt Bertolt és Annie számára. Állítása szerint Bertolt számára eljött a vég Shiganshinában, a balul elsült csatát követő végső percekben.

Volt egy fiú, aki súlyosan megsérült, Bertolt addig perzselte, míg nem maradt más belőle, mint egy elszenesedett, alig lélegző test, egy porhüvely, aminek az életben tartásáért küzdöttek a bajtársai. Addigra már rájöttek, hogy kell egy szérum, kell egy hordozó, meg kell valaki, aki eszét vesztett óriás. Azok az ördögök a szigeten… mégsem voltak annyira ostobák, mint ahogy azt Marley előszeretettel hangoztatta.

Bertoltot minden bizonnyal felfalták, és míg Annie kristályba zárva próbálta magát megvédeni, Zeke attól tartott, esetleg megtalálták a módot, hogy áttörjék azt. Ha az is megtörtént, Annie-t az égegyadta világon senki és semmi sem menthette meg. Eren éppen ezért nem gondolt rájuk, nem fájdította a szívét.

– Mondd, Zeke… – pillantott a testvérére bizonytalanul. – Lehet, hogy…

– Ha van is valakim, nem fontos. – Zeke a fejét ingatta. – Ez amolyan… „kedvelem” dolog, érted, ugye?

– Jobban kedveled a kelleténél?

– Valami olyasmi – mormogta. – Persze, ez nem jó. Ő… nem olyan, mint az átlag, sőt… Mindenki fölé magasodik, ha úgy tetszik.

– Tehát magas lenne? – kíváncsiskodott Eren. Zeke bőven meghaladta a száznyolcvan centit, Eren pedig hozzá hasonlóan nagyot nőtt az elmúlt négy évben. Majdnem egyforma magasak voltak, de még mindig nem hasonlítottak úgy egymásra, mint két tojás. Eren egyáltalán nem bánta.

Legnagyobb meglepetésére Zeke elnevette magát.

– Dehogyis – vigyorodott el. – Egyáltalán nem gazdagítja a magas emberek körét, sőt… kifejezetten törpének mondanám.

– Váó! Egy törékeny, csinos hölgy lenne? Hogy hívják? Á, bocsánat, a neve az titok, mi? – Kacsintott egyet, majd ő is vigyorogni kezdett. – Nem faggatózom, megígértem! Csak annyit árulj el, hogy mikor fogtok találkozni!

– Hamarosan – rántotta meg a vállát Zeke finoman. – Nemrég találkoztunk. Lesz az az ünnepség… Erről még nem beszéltem. Hallottál már valaha a Tybur családról?

– Ők birtokolják a Háború Pörölyét – idézte fel az órán tanultakat. – A kilencedik óriás. Az egyetlen, aki a Nagy Óriás Háborúban hűséget tanúsított Marley iránt. Az egyetlen, aki valamelyest feloldozást nyert az ezer éves bűn alól.

– Okos – biccentett Zeke. – Róluk van szó. A Tybur család. Lordokból meg Ladykből álló bagázs. Lesz egy ünnepség itt, Liberióban, amin tiszteletüket teszik. Az ünnepségen igazi, jelmezes műsor is lesz. A Lord, azt hiszem, Willynek hívják, valamilyen darabot szeretne előadni. Ha jól tudom, a végét frappánsra szánják: hadat fogunk üzenni Paradis ellen.

Eren szeme tágra nyílt.

– H-hadüzenet? – hebegte. – H-hogyhogy?

– Túl régóta várunk már, nem? – Zeke ismét vállat vont. – A Háború Pörölye úgy döntött, segíteni fog minket. Ahogy annak idején neki köszönhetően győzedelmeskedtünk Eldia fölött, úgy ismételten segítő kezet fog nyújtani, hogy ezúttal végleg a semmivel tegyük egyelővé az ördögök nemzedékét. Meg fogjuk semmisíteni Paradist, és vissza fogjuk szerezni az elveszett birodalmat. Nem lesznek többé ördögök, akiktől rettegnünk kell. Eldia felszabadul, és talán a vétkünket sem kell majd örökké a vállunkon hordoznunk. Talán… bizonyíthatunk, hogy méltók vagyunk a falakon túli életre.

– Tehát ismét háborúba vonulunk – állapította meg halkan. – Sosem lesz vége.

– Sajnálom, öcskös. A háború valószínűleg még akkor is tartani fog, ha már én nem leszek. Talán akkor is, amikor már Reiner és Pieck sem lesznek. A végén… Az is lehet, hogy a végén csak ti fogtok maradni, Eren. Galliard, a Háború Pörölye meg te.

– És persze Colt – egészítette ki Eren. – Ő át fogja örökölni a Bestiádat.

– Ó, igen! – bólintott Zeke; úgy tűnt, valóban megfeledkezett a tizenéves, lelkes fiúról. Az „örökösről”. – Colt Grice… Ő is itt lesz még nektek, meg persze a többi harcos-gyerek. A Hordárt és a Páncélost is át fogják örökölni. A végén még pont Reiner unokatesójával, Gabival fogtok pontot tenni az ördögök életének végére. Hát nem lenne csodálatos? Az a kislány… nagyon csodál minket, harcosokat. Reinert ajnározza, ami pedig téged illet… Szerintem kedvel, még ha nem is akarja kimondani.

– Magamra emlékeztet.

– A bajkeverést illetően engem is! – sóhajtotta. – Nem túl jó kilátások a jövőre nézve, nem gondolod?

– Inkább kanyarodjunk vissza az előző témánkra! – javasolta. – Azt mondtad, sok a Lord meg a Lady… Esetleg… a kedvesed

– Aligha lehet annak hívni – nevetett Zeke. – Látom, nem szállsz le a témáról.

– Nem éppen. Muszáj elárulnod róla valamit! Milyen hölgy? Vagyis milyen lány – javította ki magát sietve –, ha hölgynek aligha lehet nevezni? Tényleg érdekel, Zeke. Az öcséd vagyok, szeretlek, és mindent tudni szeretnék rólad, mielőtt… túl késő lenne – tette hozzá suttogva. Zeke erre megfeszült.

– Tudod, hogy…

– Szereted a titkaidat, tudom. Na, Zeke! Mondj már valamit! Hogy néz ki?

– Sötét hajú – adta meg magát a férfi. – Sötét hajú… és a szeme…

– Igéző?

– Igen. Abszolút… igéző.

Eren bólintott. Ez jól hangzott, olyasvalakinek tűnt, akit el tudott képzelni Zeke oldalán.

– És mikor veszed végre feleségül? – türelmetlenkedett. – Ha így folytatod…

– A családalapítás vele nem nagyon működne, sem az ilyen jellegű bármilyen kapcsolat.

– Elkeserítesz.

– Sajnálom – vigyorgott rá Zeke szomorkásan. – Csak az igazat mondom.

– De mi a baj vele? Szegény? Esetleg… örömlány? – puhatolózott óvatosan.

Zeke a fejét csóválta.

– Inkább… úgy fogalmaznék, az én hibám. Valahogy… elcseszett alakok vagyunk, semmi több.

Nem akart róla többet elárulni, Eren tisztán látta a szemén. Zavarta a téma, a nyakán mintha nagyon halványan vörösség kúszott volna fel. Eren kegyesen annyiban hagyta, és inkább elterelte a beszélgetést. Nem tudta, miért, de ahogy álltak egymás mellett, a könyökük pedig egymásnak ütődött a csendes mosogatás közben, eszébe jutott egy jelenet: mintha egy asszony és egy kislány álltak volna ugyanígy egymás mellett, mosollyal az ajkukon. Csak egy villanásszerű emlék volt, az asszonynak a hosszú, sötét haját, a kislánynak meg a fekete sálját szúrta ki. Amilyen gyorsan az eszébe villant, olyan gyorsan tűnt is tova. Ettől függetlenül valamiért görcsbe rándult a gyomra, és egész testében megmerevedett, de annyira, hogy még az elmosott tányér is majdnem kicsúszott a kezéből. Zeke mentette meg, mégpedig az utolsó pillanatban, és mire Eren valamelyest feleszmélt a jeges iszonyatból, ami elöntötte, már a karját szorongatta összeráncolt homlokával.

– Hé, öcskös – szólította meg gyengéden, leplezetlen aggodalommal a szemében –, jól vagy? Nagyon elfehéredtél.

Eren nem volt jól, egy cseppet sem.

– Szédülök – nyögte.

– Oh! – Zeke arcán megértés jelei futottak át. Egy másodpercre sem eresztette el, sőt határozottabban tartotta. – Gyere – vezette óvatosan az egyik székhez –, ülj le egy kicsit. – Eren botladozó lábbal követte. Amint valami végre a feneke alá került, az asztal peremébe kapaszkodott, mélyeket lélegzett. Zeke a nagyapjukért kiáltott, majd elszaladt egy pohár vízzel. Amint visszatért, Eren mohón esett neki.

– Köszönöm – suttogta. – Én… Nem tudom, mi ütött belém. Hirtelen… Olyan volt, mintha…

– Eren? – Mr. Jaeger azonnal odasietett hozzá, amint meglátta a sápadt arcát. Mrs. Jaeger a kezét tördelve állt meg tisztes távolságot tartva tőlük, és végig egy zsebkendőbe szipogott. Zeke a hátát dörgölte, hogy valamelyest megnyugtassa, és közben egy percre sem vette le a tekintetét Erenről. A fiú tudta, hogy csak azért nem sürög-forog ő is körülötte, hogy a nagyapjuk kényelmesen megvizsgálhassa. Az öregember így is aggódva szemlélte. – Jól van, drágám, jól van. Most már van egy kis színed. Mi történt?

– N-nem fontos… – motyogta. – N-nem tudom. – Valahogy nem akaródzott neki elárulni, hogy pontosan milyen emlékre emlékezett vissza, főleg hogy olyan rossz érzése támadt vele kapcsolatban. Olyan volt, mintha elfelejtett volna valami nagyon fontosat. Mintha egy nagyon hosszú álmot látott volna egykor, amiből semmit sem tudott felemlékezni. Mintha lett volna egy pont az életében, amikor minden kiröppent a fejéből.

A sebesült katonára gondolt, aki annyira ismerősnek látszott, majd arra, hogy Zeke-et mennyire érdekelte, mit talált abban a meggárgyult férfiban annyira érdekesnek, hogy nem tudott velük együtt hazajönni – és hirtelen nem akart beszélni. Az ajkába harapott, magába fojtotta az emlékek kavalkádját, s a fejét ingatta.

– Már jól vagyok – jelentette ki, de ezúttal nem kerülte el a figyelmét, hogy családtagjai egytől-egyig váltottak egy pillantást. Különösen Zeke és a nagyapja nézett össze, és mindketten furcsamód nyugtalannak látszottak. De vajon miért? Eren hiába tűnődött el a kérdésen, nem tudott értelmes választ adni. – Fáj a fejem – hangoztatta inkább. – Valamit… Azt hiszem, elfelejtettem valamit – motyogta végül mégis. Remélte, hogy sikerül félreérteni, ha már mégsem hagyta annyiban.

Nem kellett emiatt aggódnia, Zeke nem okozott csalódást ezúttal sem.

– Micsodát? – kapott a szón mohón, majd összeráncolt homlokkal lépett elé. – Pihenned kellene – jegyezte meg szigorúan, az arcára simítva hosszú, sápadt ujjait. Eren megborzongott az érintésétől, és félrekapta a fejét. – Látom rajtad, hogy még mindig nem vagy jól – mondta a férfi halkan, ő meg nyelt egyet. Tényleg nem volt jól.

Reiner – nézett fel hirtelen Zeke szemébe. – Reinert felejtettem el, most már emlékszem!

– Reinert? – csodálkozott a nagyanyja. – Hogy érted, bogaram?

Eren figyelmét nem kerülte el, hogy Zeke és a nagyapja megkönnyebbülten váltottak egymással egy pillantást. Vajon mi lehetett az a valami, amire Eren nem emlékezhetett? Mert csak erről lehetett szó. Néha annyira ostobának hitték. Annyira, de annyira ostobának! Pedig ezen a nevetségesen kis színjátékon még egy olyan „ostoba” fiú is, mint Eren, játszi könnyedséggel, nevetve látott át.

– Arra kért, hogy találkozzunk. – Szemrebbenés nélkül hazudott, könnyedén, mosollyal az ajkán. – Még a vonaton kellett volna beszélgetni, csak aztán Colt Grice jelenetet rendezett, Reiner meg Falco pedig félrevonultak sugdolózni. Úgy látszik, mindketten elfelejtettük.

– Úgy látszik – mosolygott Mrs. Jaeger. – És most akarsz menni? Ilyen későn?

– Ők is ünnepelnek – simogatta meg a szakállát Zeke. – Ha sietsz, még ébren találod őket.

– Sietek – jelentette ki Eren.

– De biztos jó ötlet? – aggodalmaskodott a nagyanyja. – Lehet, hogy… Szívem, kérlek, mondd meg neki, hogy ne menjen.

Mr. Jaeger, akihez fordult, zavartan tépelődött.

– Ha menni akar, akkor nem tarthatjuk vissza – mondta végül. – Az emberi kíváncsiságot semmi sem állíthatja meg, ezt te is tudod, drágám.

– Hát jó. – Mrs. Jaeger Erenhez lépett. – Siess haza, drágám – csókolta arcon puhán, mire Eren átölelte. A törékeny asszony szinte eltörpült az ölelésében, és persze mellette is. Bőven fölé magasodott, és a nagyszülei dagadó kebellel néztek föl rá.

– Szeretlek, mama. Papa, téged is.

– Ú, engem is! – kacsintott rá Zeke. – Engem ki ne hagyj az érzelgős búcsúzásból.

– Sosem tenném – öltött nyelvet Eren. – Sietek vissza.

– Csók a homlokodra! – integetett Zeke. Nagyszüleik egymásba kapaszkodtak.

– Vigyázz magadra! – kiáltották.

Eren hatalmasat sóhajtott, majd megigazítva magán a karszalagját, kilépett a hűvös, kései éjszakába. Odakint szél fújt, és a Braun család házáig sok utcákat kellett megtenni. Az utcák sötétbe borultak, imitt-amott egy-egy fegyveres őrt lehetett látni. Eren nyugtalanul vágott neki az útnak.

Most már nem fújhatok visszavonulót – gondolta a fejét csóválva. Ha már ezt hazudtam, akkor mennem kell. Mondjuk, nem árt, ha szívok egy kis friss levegőt… Talán még Pieckhez vagy Galliardhoz is beugorhatnék. A szíve elsősorban a lány felé húzta. Attól függetlenül, hogy mit jelentett ki Zeke előtt, vonzónak találta Piecket a maga módján. Persze, ezt még magának is alig merte beismerni, bele is pirult rendesen a gondolatba.

– Mindegy. – Belerúgott egy útjába kerülő kőbe, és újabb sóhajt engedett ki. Az éjszaka sötét volt, hűvös és végtelen, ő pedig magányos és összezavarodott. Egy újabb emlék villant az elméjébe, egy szőke fiú sietett felé, a kezében réginek tűnő, vaskos könyvet szorongatott. A nevét kiáltotta, a nevét is – „Hát itt vagy, Eren!” –, mire Eren kétrét görnyedt. – Az az én nevem… Az az enyém. Az én…

Hangosan fújta ki a levegőt, a szíve úgy kalapált, mintha ketté akarta volna törni a bordáját. Könnybe lábadt a szeme, és remegve egyenesedett fel.

– Mik ezek az emlékek? – suttogta. – Ki ez az Eren… Lehet, hogy… – A fejéhez kapott, nyelnie kellett. Ez lehetett az egyetlen értelmes válasz. Vagyis kérdés. – Vajon… kinek az emlékeit látom? – kérdezte mintegy magától, majd megrázta magát. Valamelyik előző hordozó emlékei lehettek. A hordozók… néha látták az elődjeiket. Nem mindegyikét, az emlékek összefolytak. Éppúgy összefolytak, ahogy most Eren esetében is történt, amiből meg arra következtetett, hogy felesleges aggódnia. Az emlékek csak emlékek voltak, már megtörtént dolgok, amiken úgysem lehetett változtatni.
– Akkor tehát Reiner… – sóhajtotta, és lassan megindult a Braun család háza felé.

Nem volt többé visszaút.

Készült: 2018. 09. 28. – 10. 07.

3. FELVONÁS
„amelyben harcos Eren és sebesült Armin újra találkoznak”

A sebesült katonával a kórházban találkozott ismét. Véletlenül történt, a nagyapját ment meglátogatni, és miközben azt várta, hogy az öregember kicsoszogjon az udvarra, ahol a betegek az idejüket töltötték, a katona – Uri, emlékeztette magát a nevére sietve, mert nem akart bunkónak tűnni – váratlanul megszólította.

– Te vagy az a srác, aki legutóbb segített rajtam. – A hangjába nem költözött meglepettség, mint aki számított Eren érkezésére. Mintha csak arra várt volna türelmesen, hogy Eren valamelyik nem felbukkanjon a kórház tágas udvarán. – Köszönöm – hangzott el a köszönet is, miután sikeresen felhívta magára Eren figyelmét. Egy padon ücsörgött, fején kötéssel, teljesen egymagában. Szőke haja az arcába hullott, egyik kezével még ültében is a mankójára támaszkodott. A térde alatt kicsivel vesztette el a lábát, éppen annyira, hogy egy életre megnyomorodjon.

Erennek elszorult a torka. Míg ő könnyedén regenerálhatta magát, amikor csak kénye-kedve tartotta, addig a katona – Uri – élete végéig viselni fogja a háború szörnyűségét; sosem felejthetett. De míg Urinak megadatott egy hosszú – talán boldog – élet, addig Eren tizenhárom éven keresztül lesz Marley kutyája, egy rab a négy fal börtönében – az internáló táborban, ha úgy tetszik, vagy éppenséggel az örök háborúban ragadva, kiszolgáltatva a kormány minden vágyának.

Ennyit erről – gondolta. Versenyezhetnénk, melyikünk a szerencsétlenebb.

Hangosan persze nem tudott mit mondani.

– Öhm. – Óvatosan helyet foglalt Uri mellett. – Sokkal… jobb a színed. – Mégis mit mondhat ilyenkor az ember egy megnyomorodott, poszttraumás stresszben szenvedőnek, aki attól is pánikot kapott, ha valaki összecsapta a tenyerét?

Uri rávillantotta a mosolyát.

– Egy közös barátunk is ezt mondta a minap. Falco – tette hozzá, mikor Erennek nem esett le, kire gondol. – Falco… Grice? – tippelte a vezetéknevét. Eren nem titkolta, mennyire meglepődött ezen.

– Oh! – kiáltott fel. – Ismered Falcót? – kérdezte csodálkozva. Uri megvonta a vállát.

– Fogjuk rá – mondta. – Valamiért itt kötött ki, szóba elegyedtem vele. Rendes kölyök, csak az a kár érte, hogy annyira harcos szeretne lenni. Vagy te nem így gondolnád? – A pillantása Eren karszalagjára villant, mintha szomorúság költözött volna kéken csillogó szemébe.

– De – vallotta be Eren csöndesen. – Bírom a kölyköt. Nem akarom… Én… Hosszú életet szeretnék neki, ahogy neked is – mormolta. – Te is… rendes srácnak tűnsz, Uri. Sajnálom a… történteket – intett a fejével a lába felé –, de… így legalább… szabad lehetsz. Nem kell többé… harcolnod.

– Nem kell? – Uri eltűnődött. – Igaz, így nem vennék sok hasznomat. Milyen kár, hogy nem tudom magamat regenerálni.

Eren nyelt egyet. Igen, pont erre gondolt ő is.

Milyen kár…

– Milyen szerencsés vagyok.

Eren döbbenten nézett Urira.

– Tessék? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Ezt hogy érted?

– Milyen szerencsés vagyok – ismételte meg Uri. – Én csak egyszer vesztettem el a lábamat, míg te minden egyes csatában, akár többször is valamelyik végtagodat, ha nem az összeset. Nekem csak… egyszer kellett átélnem azt a fájdalmat, amit te oly’ sokszor átéltél már, és át is fogsz élni. Úgyhogy bármennyire is irigyellek azért, hogy regenerálni tudod az elvesztett tagjaidat, szerencsésnek mondhatom magamat, mert velem csak egyszer történt meg, és nem is fog többször megtörténni. Te nem így gondolod, Eren? – Annyira furcsán ejtette ki a nevét, úgy, mint aki sok mindent tudott. Eren nyelt egyet.

– De – suttogta. – Ha így nézzük a dolgokat… Igazad van.

Uri ismét mosolygott.

Hát persze, hogy igazam van! – hangsúlyozta, és megütögette maga mellett a helyet. – Nem harapok – jegyezte meg, mire Eren közelebb csúszott hozzá. Összesimult a karjuk, közel került Uri mankójához. Uri soha többé nem tud majd talpra állni, két lábbal járni a földön, futni és Marley hasznára válni. Nem hoz dicsőséget a szülőföldjükre. Csak egy szerencsétlen eldiai maradt, aki egykor Marley büszkeségeként harcolt a megannyi ismeretlen nevű, megbélyegezett lakóval az internáló táborokból.

– Kívánom, hogy Falcóból sose legyen Páncélos Óriás – sóhajtotta. – Kívánom, hogy semmilyen óriáserőre ne tegyen szert. De a többi kölyök sem. Nem akarom, hogy ugyanezt a terhet cipeljék a vállukon. Hogy hozzám hasonlóan átkozottak legyenek.

– Átkozottként gondolsz magadra? – ráncolta a homlokát Uri. – Azt hittem, az óriáserő Ymir ajándéka. Áldás, mert általa Marley hasznára szolgálhatsz. Tisztességes marleyi ember lehetsz, nem csupán egy az ördögök közül. Úgy gondolod, átok lenne?

– Miért? Szerinted nem az? – kérdezett vissza keserűen. – Tizenhárom évet élhetek csupán, és amíg élek, azt kell tennem, amit Marley óhajt. Nincs választási lehetőségem: azért élek, hogy a kormányt szolgálhassam. Azért élek, hogy elhozhassam Marley számára a dicsőséget. És Marley bármikor kész cserbenhagyni. Csak egy eszköz vagyok a szemében… és nem is értem, miért mondok el neked ilyeneket. Ha valaki ezt meghallaná, kiláncolnának és elvennék az erőmet. „Paradicsomba” küldenének, csak nem éppen úgy… – halkult el a hangja. A páni félelem a torkába gyűlt, riadtan kapta a tekintetét Urira. – Kérlek! – nyüszítette rémülten. – Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! Én soha… Én nemSoha sem árulnám el Marleyt! Én ismerem és elfogadom… Cipelem a bűneimet! Vezekelek értük, mert ez a kötelességem! Nem vagyok áruló! Én… Esküszöm, én… Nem… Soha… Én…

Koppanás hallatszott, a mankó eldőlt. Uri hirtelen fonta rá az ujjait Eren remegő csuklójára, így eresztve el addigi biztos támasztékát. A kötés félrecsúszott a szemén, a haja az arcába omlott, a szőke tincsek puhán csiklandozták Eren bőrét, ahogy hozzáértek. Mikor kerültek ennyire közel egymáshoz? Miért? Vajon Uri hány éves lehetett? Miért látszott a tekintetén, hogy annyi mindent élt meg? Hogy annyi mindenről tudott? Mik lehettek azok a nagy titkok, amiket a szívében őrzött?

– Nyugodj meg! – Uri hangja utasítóan csengett. Határozott volt az érintése, erősek az ujjai. – Ahogy mondják, „a falnak is füle van”, úgyhogy óvatosabban az ilyen monológokkal, jó? Nem akarjuk, hogy valami bajod essen… De nem kell aggódnod, én egy szót sem szólok. Bennem megbízhatsz, hiszen… sokkal tartozom neked.

– Sokkal? – csodálkozott Eren. – Mégis… mivel?

– Fogalmad sincs róla, mennyit tettél értem – felelte erre Uri egy szomorkás mosoly kíséretében. Még mindig nem eresztette el, és Eren azon kapta magukat, hogy egymásba fonódtak az ujjaik. Uri rájuk szorított; szelíd volt a mosolya, gyengéd a pillantása, borzongatóan cirógatta Eren bőrét.

– Ugyan… – motyogta. – Nem tettem semmit.

Uri nevetett.

– Én akkor is köszönöm, Eren – mondta őszintén. – Tényleg nagyon köszönöm.

– Igazán nincs mit.

– Tudod… Cserébe elárulok neked még valamit.

– Cserébe?

– Megőrzöm a titkodat, így úgy fair, ha én is elmondok magamról valamit. – Uri finoman megvonta a vállát. – Ezt senkinek sem mondtam el eddig, de… úgy érzem, benned megbízhatok.

– Ez nem is kérdés! – Eren valóban úgy érezte, megbízhatnak egymásban. Nem értette, honnan jött ez az erős késztetés, mintha a bőre alatt lapult volna mindeddig; egyre inkább érzett úgy, hogy bármit elárulhat Urinak, akár a legféltettebb titkait is.

Uri így szólt: – Valójában csak színlelem az emlékezetkiesést.

– Tessék? – kerekedett el Eren szeme döbbenten. – Színleled?

– Ó, igen – mosolygott Uri. – Nem tudok a családom szeme elé kerülni, és így jobb, ha valahol meghúzom magam. A kórház a legideálisabb, ráadásul remek segítséget nyújtanak abban, hogy feldolgozzam a traumát, amit a négy éves háború okozott. Napról napra könnyebb. Napról napra… jobban értem a világot.

– A családod… Olyasmit tettél, amit nem tudnak megbocsátani?

– Mindannyian a vállunkon cipeljük a felmenőink vétkeit, nemde, Eren?

De. – Eren sötéten gondolt Grishára, keserű szájízt érzett. Ha Grisha nem ezt tette volna… Ha Marley dicsőségévé vált volna… Eren sem lett volna. Vajon milyen lehetett az életük Shiganshinában? Meglepően sok évet lehúztak ott, de akárhogy próbálkozott, nem tudott felidézni egyetlen emléket sem. Mintha minden kitörlődött volna az emlékezetéből, amint az óceán túloldalára érkezett. Ennyire kicsi lett volna? Ennyire megrázta volna a szüleivel történtek? Vajon… miért nem emlékezett?

– Eren… – Uri úgy nézett rá, mint aki mindent tudott. A szavai is ezt sejtették: – Hát elfelejtetted volna? Tényleg elfelejtetted volna?

– Elfelejteni… – motyogta. – Vajon mit is?

Mindent – suttogta Uri. – Azt, amiért most itt vagy.

– Itt vagyok… Mert itt kell lennem… Mert én a nagyapámat…

– Nem a kórházban – ingatta a fejét Uri –, hanem itt, az óceán túloldalán. Miért vagy itt, Eren?

– Azért kérdezed… mert ismered a történetemet?

Uri szomorúan sóhajtott.

– Ó, igen – mormolta. – Hát ennyire nem emlékszel?

– Te meg… miről beszélsz? – Eren elrántotta a kezét. A pillanat elszállt, már nem biztonságot érzett, hanem zavarodottságot és csipetnyi dühöt. Halvány félelem is társult hozzá, vegyes masszává váltak az érzelmei. – Én…

– Mondd, Eren – szakította félbe Uri. – Megtennél nekem egy szívességet?

– Tessék? – Gyanakvóan ráncolta a szemöldökét. – Mégis micsodát?

– Feladnád ezt a levelet… helyettem? Nem az internáló tábor területén – tette hozzá gyorsan –, hanem azon túl, hogy ne tudják lenyomozni.

– Ez a levél…

– A családomnak szól – mosolyodott el Uri. – Csak tudatom velük, hogy itt vagyok épen és egészségesen… és azt is – tette hozzá halkan, mikor Eren óvatosan átvette tőle a levelet –, hogy megtaláltam azt, amit kerestem – fogalmazta meg lassan, elgondolkodva. Minden egyes szót alaposan megrágott, ügyelt rá, hogy mit mondjon Eren előtt. Bizalom ide vagy oda, valamiért mindketten elővigyázatossá váltak.

– Oh.

– És látod? – mutatott előre következőleg. – Ott jön a nagypapád.

– Oh.

Tényleg ott jött.

Nem is jött, inkább rohant!

Vajon miért? Történt valami?

– Remélem, nem ijesztettelek meg nagyon.

– Dehogyis – tiltakozott Eren. – Én csak… össze vagyok zavarodva. – Rég gondolt utoljára Paradis szigetére és az ott eltöltött évekre. Rég kezdett azon tűnődni, vajon milyen is lehetett az élete. Vajon… voltak-e barátai, akiket elfelejtett? Vajon… miért nem emlékezett rájuk? Vajon… ki volt az a valaki, aki elvette az emlékeit? Azzal, hogy átörökölte a Támadót, mindent elfelejtett volna? Lehetséges lenne?

Minden ilyen gondolat elillant, mikor a nagyapja lefékezett előttük. A férfi annyira riadtnak látszott, hogy Eren csak arra tudott gondolni, hogy valami történt. Nem számított többé Paradis, nem számítottak az emlékek.

Mamával? – villant az eszébe a törékeny asszony. Vagy Zeke-kel?

Zeke-ért ritkábban kellett aggódnia, a férfi tudott magára vigyázni.

– Nem tartalak fel többé. – Uri intett, majd udvariasan köszönt Eren nagyapjának. A férfi megállt, reszketeg kezét tördelte, hisztérikus állapotban volt.

– Eren! – kiáltotta. – Igazán nem kellett volna idejönnöd!

– Papa! – Eren talpra ugrott. Oh, nyugodott meg, csak ez történt… Semmi komoly, csak… – Csak meg akartalak látogatni! – nyugtatta meg gyorsan. Grisha óta a nagyszülei hajlamosak voltak mindenért aggódni. Mit Grisha óta? Eren keserűen elmosolyodott. Grisha csak a hab volt a tortán. Az egész sokkal régebben kezdődött, magyarázta mindig Zeke, még azon a napon, amikor a nagynénjük, Faye élt. Azon a napon, mikor Grisha és Faye, a két testvér kimerészkedett a falon túlra.

Azon a napon mindannyian emlékeztetőt kaptak – a tőlük való félelmüket illetően, és a falnak nevezett ketrecbe zártságuk szégyenéről.

Grisha bravúros húzása Faye halálával végződött, aki gyermek volt még, ártatlan és magatehetetlen. Azt állították, saját magának köszönhette a vesztét, valójában azonban odavetették a kutyáknak, hogy halálra marcangolják. Mire a vad ebek végeztek, alig maradt belőle valami – halovány emlék csupán, hogy valaha is létezett, mély, tátongó űr a hátrahagyott emberek, Eren nagyszüleinek szívében.

Ez az emlék késztette apát… Ez döbbentette rá, hogy fogoly a saját otthonában. Hogy csak akkor lehet szabad, ha…

Eren nem tudta megmondani, mikor nyerheti el a szabadságát. Úgy érezte, Marley harcosaként sosem szabadulhat fel Ymir átka alól, és soha nem is juthat ki a gettóból, hogy igazán élvezhesse a kinti világot. Látta az óceánt, látott ismeretlen tájakat, lángoló vizet, jeges földeket, látta az égen repülő madarakat… de a szabadságot egyedül azok élvezhették. A szegény kis teremtések, akik rémülten csapkodtak a szárnyaikkal, hogy messze repüljenek, el, minél távolabb a háborútól… a világ szörnyűségétől.

A madarak szabadok voltak, Eren viszont nem.

Az ajkába vájta a fogát.

– Oh. Ó.

– Gyere, papa… – A férfiba karolt, a válla fölött sandított hátra Urira. – Menjünk – mondta halkan. – Le kéne pihenned… Nagyon kimerültél.

– Oh. Ó.

Magán érezte Uri tekintetét, miközben nógatni kezdte a férfit, hogy mozgásra bírja. Vajon milyen lehet? Vajon…

Mit gondolhat most rólam?

Ijedten nyelt, az arcát pír öntötte el. Mit érdekelte? Miért törődött vele, mit gondol róla a sebesült katona? Ő csak egy sebesült katona volt, Eren meg Marley harcosa. Míg Urinak nem kellett többé küzdenie, addig Erennek… végig kellett járnia a tizenhárom éves útját, nem szabadulhatott alóla.

– Gyere, papa… Pihenjünk egyet, jó?

– Jól van, Eren… Jól van.

– Minden rendben lesz…

– Igen… Minden… Pedig azon a napon… – motyogta az öreg. – Azon a napon minden elromlott, Eren. Minden!

– Már elmúltak azok az idők, papa.

Hazugság volt, és ezt a nagyapja is tudta.

– Elmúltak volna? – Mr. Jaeger a szemére szorította a kezét, nyöszörögni és remegni kezdett. – Sosem múlnak el… Soha, de soha! Nem… Soha!

– Nyugodj meg, papa! – Eren szorosabban fogta az öregembert, nehogy véletlenül elessen a saját lábában. – Kérlek – suttogta riadtan –, nyugodj meg! – Nem mert többé hátranézni, nem akarta látni Uri szomorú, szánakozó tekintetét.

Annak kell lennie, csak annak. Szánni valóak vagyunk… Egytől-egyig.

Miközben egy ápolóhoz kísérte az idős férfit, ismét Shiganshinára gondolt. Vajon…

Vajon.

Nem fogadtuk meg, hogy együtt megyünk az óceánhoz? Hazudtam én neked valaha is, Eren?

Eren megnedvesítette az ajkát.

Bár tudnám… – gondolta, ahogy az ismerős hangot hallgatta. Bár tudnám, ki vagy.



Készült: 2018. 10. 07. – 10.11./13.
Feltöltve: 2019. 07. 15.
Folytatás a héten várható.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése