Akiket esetleg zavarna, azoknak előre szólok: Eren/Pieck jelenetre felkészülni.
Korhatár: +18 (fejezet végén lép érvénybe egy kicsit)
10. fejezet
A szerető heve
A
lovas kocsi döccent egyet, ahogy az egyik kerék belehajtott a gödörbe, majd úgy
folytatta az útját, mintha mi sem történt volna. Az út végig döcögős volt, Eren
mégsem mondhatta el magáról, hogy egy szemhunyásnyit sem tudott aludni.
Valamikor félúton elnyomta az álom, és nem kellett aggódnia amiatt sem, hogy
egy esetleges támadás váratlanul érné; Mikasa és Annie vállalták, hogy
őrködnek, amíg lepihen. Csak ők tartottak vele; Callum, Kenny és a királynő
húga elbúcsúztak, miután találkoztak Historia nagyszüleivel. A farmon Historia
mindent alaposan megszervezett, mielőtt útnak eresztette volna őket.
–
Bízom benned, Mikasa – mondta a lánynak, mire az összepréselte az ajkát.
Hangosan egy szót sem szólt, csak bólintott, de az is elégnek látszott Historia
szemében. Historia hátat fordított nekik, Kenny meg felzárkózott mellé. Ő már
elmondta, amit el kellett mondania, Mikasa pedig valamennyi utasítást tudomásul
vett.
–
Nem okozom csalódást – jelentette ki akkor, Kenny meg széles vigyorral emelt
kalapot.
–
Úgy legyen, kislány.
És
onnantól kezdve nekiláttak az útjuknak. A lovas kocsi továbbra is döcögve
haladt előre a göröngyös úton, Eren meg valamikor belealudt a rázkódásba. Nem
kellett fél füllel sem hallgatózni, sem Mikasa, sem Annie nem voltak beszédes
kedvükben. Mikor magához tért, akkor is hallgattak. Mikasa megfogta a kezét,
majd rámosolygott.
Eren
nagyot nyújtózott.
–
Sokat aludtam?
–
Lassan, de biztosan haladunk – felelte erre a lány. – Pihenj még, ha szeretnéd!
Eren
eleget tett a javaslatnak. Tudta, hogy minden erejére szüksége lesz a falakon
kívül, így takarékoskodott, és ha tehetett, aludt. Valahányszor lehunyta a
szemét, álmodott. Mindig mást, mégis hasonlót. Egyik álom követte a másikat,
egymást a szokatlanságok, a különös, ismerős érzés. Belülről remegett.
Majdnem megöltem a legjobb barátaimat
– gondolta, miután felriadt
az egyik rémálmából. Azon a napon, amikor elragadta a Tybur család női tagjától
a Háború Pörölyének Óriását, alantas módon Galliard Marcangolóját használta fel
rá, hogy szét tudja roppantani Ms. Tybur kristályát. A Marcangoló állkapcsa
elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, s kis híján magának
Galliardnak is a vesztét okozta. Látta Pieck Hordár Óriásának megcsonkított
testét, sejtette, hogy a lány is majdnem meghalt… És mindezt a zűrzavart, a
holttestek halmát ő okozta. Lecsalta Falcót és Reinert az alagsorba, és ha
Reiner nem változott volna át, Falco is odaveszett volna.
Egyes
álmokban túl sokat látott. A két kölyköt – Gabit és Falcót –, akik feljutottak
a léghajóra, miután megölték Lobovot; Jean kísérte be őket, és bejelentette,
hogy a kislány… hogy Gabi… Miközben Eren láncra verve ült, Zeke-kel tőle nem
messze, és hallgatta Levi hadnagy szitkozódását, Sasha haldoklott a sérüléstől,
amit Gabi által szenvedett el. Gabi lelőtte… és a halálába lőtte úgymond. Sasha
elvérzett, mielőtt Paradis szigetére érkezhettek volna, s kit kiáltottak ki
egyedül bűnbaknak? Eren már meg sem lepődött, hogy őt. Valahogy nem számított
másra.
A
Mária falról a mélybe vetni magát, nem vallott gyakorlott mozdulatra, mégis
könnyedén ért földet. Az aranysárga fény robbanásszerűen rázta meg
Shiganshinát, ugyanúgy dobhatta a magasba az embereket, ahogyan egykor Bertolt
Kolosszálisa. Ugyanazt a pánikot is okozhatta, s bár Eren nem látta, mert nem
tudott a Mária fal fölé magasodni, el tudta képzelni, ahogy a lakosok
mozdulatlanná merevedve várták a pillanatot, hogy a falat ismét áttörjék. Aztán
meghallotta a fülsértően magas sikolyokat, és azt is tudta, hogy eljött az a
perc, amikor felocsúdtak, s egymást taposva próbáltak menekülni valami olyasmi
elől, ami sosem következett be.
Eren
nem törte át a falat. Miért is törte volna át?
Helyette
a magasba nyúlt, Mikasa és Annie pedig a háromdimenziós manőverfelszerelést
használva kapaszkodtak meg benne.
És
onnantól kezdve az állóképesség csatája következett. Eren nekilendült. Olyan
erővel futott, amilyen erővel csak tudott, hogy minél gyorsabban hazaérhessen,
és egy másodpercnyi figyelmet sem szentelt Shiganshinának vagy annak, hogy
messze maga mögött hagyja Paradis szigetét.
Vajon életem legjobb vagy legrosszabb
döntése? – töprengett. Vajon mi vár rám, ha hazaérek? Vajon… mit
fognak szólni a többiek? Vajon… hogy menthetek meg mindenkit?
Valószínűleg
sehogy, jött rá.
Azon
a napon, amikor Eren visszatért Paradis szigetéről, minden más lett. A
csatamezőre érve az óriás a semmiből került elő, Erennek feleszmélni sem maradt
ideje. Leterítették, mielőtt reagálni tudott volna, és a hosszú haj, az erős
állkapocs, a kivillanó fogak… Erennek sírni támadt kedve, ahogy ráismert
Galliard Marcangolójára.
Pieck és a Páncélos Egység? – lepődött meg még jobban, mikor észrevette a Hordár
Óriást talpig felszerelve. Mi folyik itt?
Azért jöttek… hogy megöljenek? Érezte, hogy Annie szorosabban kapaszkodott
benne.
–
Eren – hallotta a lány suttogását. – Látnak
engem. – Hűvös volt a hangja és feltehetőleg a tekintete is.
Látnak? – ismételte Eren. Ez
azt jelenti, hogy tudják. Tisztában
vannak vele, hogy Annie volt a Nőstény Óriás akkor… és azzal is tisztában
vannak vele, hogy áruló lett belőle. Ha itt van a Páncélos Egység, akkor Magath
hadnagy… és Zeke… Oh.
–
Eren? – A Bestia Óriás
előrelépett, a szája lassan mozgott. – Tudtam, hogy haza fogsz jönni. Tudtam,
hogy nem vagy áruló. Ezért is voltam annyira nyugodt. Ezért is nem kapkodtam el
a megmentésedet. Bíztam benned, hiszen az én öcsém vagy, és te nem okoztál
csalódást.
De vajon mások is tudják ezt? – akarta kérdezni Eren. És vajon mi a véleményük Annie-ról? Mi lesz a sorsa? Na és Mikasáé?
Zeke
szeme sárgán világított; hiányzott belőle a melegség, a helyét komolyság vette
át. Eren maga is érezte, hogy mennyire komoly helyzetbe csöppent. Évekkel
ezelőtt Reiner és Bertolt visszatért azzal a lánnyal – Ymirrel –, és a sorsa nem is volt kérdéses Marley szemében, még
akkor sem, hogy tulajdonképpen Ymir maga akarta visszahozni Galliard
testvérének óriását, hiszen annak idején öntudatlanul ugyan, de elvette Marcel
életét és erejét.
–
Helló, Annie. – Zeke tekintete
Erenről Annie-ra siklott. – Rég láttalak.
Annie
megfeszült.
–
Zeke – mondta; a hangja felerősödött.
– Nem áll jól neked a szakáll. Öregít.
–
Kedves, mint mindig. – Zeke magában
mosolyoghatott. Eren egy icipicit megkönnyebbült. Ha Zeke nem esett nekik
egyből, a Páncélos Egység tagjai meg nem kezdtek el azonnal tüzelni, az jót
jelentett. Nem biztos, hogy a lehető legjobbat, de a semminél többet – talán
éppenséggel nem a garantált halált. – Tehát a szigetiek elengedtek? – Zeke
innentől kezdve nem Annie-hoz beszélt, hanem Erenhez. A két óriás egymásra
bámult, és Zeke majma kinyúlt a hosszú kezével, egyfajta cirógató mozdulatot
téve. – Eren… Mondd, mi a helyzet az óceán túloldalán? Bújj elő és áruld el
nekünk…
–
Ez a trükkötök? – Annie felrántotta a szemöldökét. Az ujján ismerős gyűrű
csillant meg; bármelyik pillanatban készen állt rá, hogy átváltozzon.
–
Biztos
vagy benne, hogy vádaskodni jó ötlet, Annie? – Zeke elkomorodott. – Nem
felejtettem el, hogy mit tettél a kórházban… Van fogalmad róla egyáltalán… hogy
milyen következményekkel járt az átváltozásod? Nagyon sokáig reménykedtünk
benne, hogy te nem…
–
Nem árultalak el benneteket? – horkant fel a lány. – Ugyan már, Zeke!
Szánalmas, hogy pont te papolsz nekem az árulásról, miközben eljöttél a
kisöcsédért. Mit szeretnél? Tanúsítson megbánást és akkor Marley visszafogadja?
Adjon át minket – bökött a fejével Mikasa felé –, és cserébe feloldozást nyer
majd? Tényleg ennyire hülyének nézel, Zeke? Azt hiszed, ezért jöttünk vissza?
–
Nem ezért jöttél? – szólt egy hang. Annie arca megrándult. Évek óta nem
hallotta, de Erenhez hasonlóan azonnal felismerte, ki szólt. Magath hadnagy
előrelépett; összeráncolta a homlokát. – Ha nem ezért jöttél vissza, akkor
miért? Mit akarsz tőlünk?
–
Magath hadnagy – mormolta Annie. – Nem számítottam rá, hogy maga is itt lesz.
–
Tudod, Pieck meg akart menteni titeket. – Magath hátrapillantott a válla
fölött; a Hordár Óriás talpig páncélban feszítette meg magát a kijelentést
hallva. Eren a négykézláb helyezkedő óriásalakra nézett, de nem magát az
óriást, hanem Piecket látta. A lányt, aki valószínűleg a döbbenettől elakadó
lélegzettel, sokkoltan hallgatta a beszélgetésüket. Galliard sem látszott
kevésbé meglepettnek. – Úgy látszik, Zeke-nek igaza volt: fölöslegesen
próbálkozott volna. – Magath váratlanul elmosolyodott. A ránc a szemöldöke
között, mély barázdaként a homlokán nem tűnt el, sőt kisebb sem lett,
ugyanakkor a beszélgetés hangneme tapinthatóan változott egy icipicit.
Magath
sosem bánt gyengéden az eldiai gyermekekkel a kiképzés során, harcra edzette
őket, ahogyan Shadis is az óceán túloldalán, Zeke-kel mégis máshogyan
viselkedett. Zeke-et és Erent már-már a saját gyermekeként szerette, hiszen
neki nem adatott meg egy sem. Eren ezért nem lepődött meg, mikor így folytatta:
–
Szerencséd, hogy én válogattam össze a csapatot, kölyök, mert én legalább adok
neked egy esélyt, hogy elmagyarázd, mit is látok a saját szememmel. Talán én
vagyok az egyetlen a feletteseid közül, aki elhiszi neked, hogy nem árultad el
Marleyt. Mert én mindig is bíztam benned, Eren. Változz vissza… és
beszélgessünk, jó?
Eren
bólintott.
Jó.
** * **
Magath
hadnagy a saját otthonába menekítette őket. A szavát adta, hogy addig nem fedi
fel az ott tartózkodásukat, míg Eren épkézláb magyarázattal nem szolgál a
történtekre. Marley az állítása szerint fortyogott, jó mesét kell kitalálnia,
ha azt akarják, hogy ne láncolják ki azonnal Annie-val egyetemben. Különösen
Annie rovásán volt sok, a kórházas incidens mélyen lesújtotta a marleyi kormányt.
–
Eddig abban reménykedtünk, hogy a Nőstény Óriást átörökítették. Az események
annyira gyorsan követték egymást, hogy senki sem tudta jól megnézni magának
Leonhart óriásalakját, ezért sokan azt pedzegették, hogy valaki más vette át a
helyét. Ha a mesétek megállja a helyét – mondta Magath hadnagy –, akkor talán
célszerű lenne Annie itt tartózkodását még egy kicsit eltitkolni. Ha téged meg
is tudunk menteni, nem vagyok benne biztos, hogy őt is. És akkor még nem
beszéltünk róla sem… – bökött a
fejével Mikasa felé. A lány a sáljába kapaszkodva ült Eren bal oldalán, és
olyan szorosan préselte össze az ajkát, hogy egyetlen keskeny csík látszódott
csupán belőle. – A legendás Ackerman
család egyik élő tagja… Az
óriástudomány alterméke.
–
Mikasa Ackerman vagyok – mutatkozott
be, amikor őrá került a sor. Pieck, aki velük szemben ült, szó szerint
Galliardhoz préselődve, meglepetten kapta rá a tekintetét. Eren számára nem
volt kérdés, hogy miért: amikor korábban rohamot kapott, Mikasa és Armin nevét
mondta, így Piecknek ismerősen csengett a lány neve. Ismerősnek és egy cseppet
sem tetszetősnek. Az végképp nem tetszett neki, hogy Mikasa hozzáfűzte: – Eren
gyermekkori legjobb barátja.
–
Azt a szerepet már lenyúlták – jegyezte meg rögtön a lány gunyoros hangot
megütve –, remélem, nem gond. – Mosolygott, Mikasa pedig kissé meghökkenve
viszonozta. Egymás tekintetét állták, és mind Eren, mind Galliard és Magath a
szemüket forgatták. Annie csak horkantott és a fejét csóválta.
–
Mindketten nyugodjatok már le. Eren nem egy játékszer.
–
Persze, hogy nem az! – csattant fel Pieck. – Eren…
–
Lehet, hogy az ellenségünk – szúrta közbe Galliard –, úgyhogy előbb jobb lenne, ha
meghallgatnánk, mi minden történt vele az elmúlt… időszakban.
–
Igen – értett egyet Magath. – Eren, kérlek, kezdj bele a történetedbe.
–
Igen, uram.
Eren
beszélt. Nem hazudott, nem ferdítette el az igazságot, mindent elmondott
Magathnak, az összes kis titkát, amiről addig mélyen hallgatott. Pieck és
Galliard levegő után kapkodtak, Annie és Mikasa pedig megfeszültek. Mire a
végére ért, teljesen kifulladt. Dobogó szíve a torkába ugrott, a válla
megroggyant. Az ítéletét várta Magath szájából, a felmentő vagy éppen halálos
ítéletét, és nem tudta, mit fog tenni, ha az utóbbi hangzik el. Az azt
jelentette volna, hogy fel kell majd vennie a harcot a barátaival. A barátaival
és a családjával… mert Zeke… Ő is ott állt a szoba sarkában, és úgy nézte őt,
hogy Eren kivételesen nem tudott olvasni a tekintetéből. Szerette volna
megkérdezni tőle, hogyan fog dönteni… Mit tenne, ha harcra kerülne sor…
Harcolnál… értem, bátyám? Harcolnál
értünk?
Zeke
néma maradt, és a hallgatása semmi jót nem sugallt.
Magath
előredőlt, megköszörülte a torkát.
–
Ezt akkor vehetem beismerő vallomásnak? – kérdezte szigorúan; összehúzta a
szemöldökét. Hangjából eltűnt a barátságos felhang, ahogy a testét is úgy
feszítette meg, mint aki ugrásra kész.
Eren
nyelt egyet.
–
Hiszek a szabadságban – jelentette ki őszintén. – Ha bűn, hogy szabad akarok
lenni, akkor vegye annak, aminek szeretné. Ahogy jónak látja, úgy döntsön,
hadnagy. Nem hiszem, hogy rosszat tettem volna… csak azért, mert hiszek
valamiben.
Magath
szeme erre megvillant.
–
Ezt nem hitnek hívják, Eren – mondta halkan. – Ezt árulásnak nevezik.
–
Akkor áruló vagyok – bólintott Eren.
– Ahogy jónak látja, mint mondtam. – A szeme sarkából látta, hogy Zeke
megmoccant a sarokban. Galliard és Pieck váltottak egy pillantást; mindketten
sápadtan, idegesen ültek Magath oldalán.
Annyi
minden történt egyszerre, hogy Eren azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Mire
feleszmélt, kard csattant össze karddal, Mikasa szédületes erővel mozdult, és
Magath, aki várt ugyan a támadásra, mégis meglepetten észlelte azt, a fogát
csikorgatva, vigyorral a száján próbálta ellökni a lány fegyvert tartó kezét.
Annie talpra ugrott, gyűrűje megcsillant az ujján, ahogy ökölbe szorította a
kezét. Nem támadott, de csak azért, mert Galliard és Pieck azon kívül, hogy
megugrottak ültükben, moccanni sem mertek.
Eren
elől egy magas, izmos alak torlaszolta el a kilátást. Zeke volt az.
–
Maradj veszteg, öcskös – sandította hátra a válla fölött lustán. – Ne dönts
elhamarkodottan. – Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, Magath leeresztette
a kardját, ellépett Mikasától. A lány zihált, és értetlenül ráncolta a
homlokát. Pieck és Galliard megnyugodva ereszkedtek vissza a kanapéra.
–
A frászt hozta rám – súgta Galliard a szívét markolva. – Én tényleg azt hittem…
–
Szerencsés vagy, Eren – szakította félbe Magath komolyan. A szája sarkában
mosoly bujkált. – Szerencsés, amiért mindig is közel álltál a szívemhez… és
amiért így elnézem neked ezt a kis… incidenst – mutatott Annie-ra és Mikasára.
Eren, aki még mindig Zeke mögött állt, az ajkába harapott. Magath árulónak
tartotta, de hajlandó volt megbocsátani neki, úgy tenni, mintha mi sem történt
volna. Aki elsősorban közel állt a szívéhez, az Zeke volt. Zeke miatt… sok
mindent elnézett már neki.
Ez
nem feltétlenül volt jó. Ez nem az volt, amit akart. Nem a saját útja, amire
olyannyira rá akart lépni.
De kezdetnek ez is jó – gondolta. Több a
semminél.
Bólintott,
viszonozta Magath mosolyát.
A
következő percben Pieck már úgy csüngött rajta, mint aki még mindig nem fogadta
fel, hogy épségben visszatért hozzá. Galliard is ott toporgott, akkorát sózott
a hátára, hogy nagyot nyekkent tőle, kuncogást csalva ki Annie-ból, aztán
amikor Pieck elhúzódott, úgy szorította magához, mintha az élete múlt volna
rajta. Utána Annie-t is magukhoz vonták, és valahogy Zeke is köréjük fűzte a
karját. A kis csapat egymásba kapaszkodott, ölelték egymást a könnyeken
keresztül, szorosan, nagyon szorosan, boldogan és felszabadultak. Nevek
hangzottak el: „Annie!”, „Eren!”, és míg Annie kissé megszeppenten, addig Eren
széles vigyorral az arcán ácsorgott az ölelések gyűrűjében. Ő mindent örömmel
és ragyogó szemmel fogadott, és mindent ugyanígy adott is.
Egyedül
Mikasa tűnt ki a kiscsapatból, ő némán és szemlátomást meglepetten állt;
csodálkozó, szomorkás kis fénnyel a szemében nézte a boldog egymásra találást.
Nem tudott mit hozzáfűzni, hiszen nem ismerte sem Piecket, sem Galliardot.
Zeke-kel sem találkozott úgy, hogy bármit is tudjon róla.
–
Miss Ackerman. – Eren Magath hangjára lett figyelmes. A férfi Mikasához lépett,
megérintette a lány karját. – Kérem, ha válthatnék önnel néhány szót, mielőtt
útjukra engedem a kölyköket… lekötelezne.
Mikasa
pillantása Erenre siklott.
–
Hogyne, uram – felelte Magathnak, majd követte őt a hátsó szobába. Eren
félelemmel a szívében nézett utánuk.
–
Ne aggódj – mondta Zeke –, nem hagyom őket kettesben. – És mielőtt Eren bármit
is mondhatott volna, Magath és Mikasa után eredt.
–
Bízz bennünk, haver – kérte Galliard. – Tudjuk, hogy nem vagy áruló.
–
Persze, hogy nem áruló! – pattogott Pieck. – Eren nem lehet… Ő nem…
–
Veletek vagyok. – Eren megszorította Pieck apró kezét.
–
Veletek vagyok, srácok – ismételte meg, de maga sem tudta, igazat mondott-e.
Tényleg velük lett volna? Egyáltalán… lett volna bárki oldalán is?
Hogy
legyen bármelyik oldalon is… ha egyik sem helyes?
Azért
mosolygott, mert nem kelthetett gyanút senkiben sem, és amikor Galliard
nekilátott, hogy elmesélje, mi mindenről maradt le, amíg a szigeten időzött,
igyekezett úgy tenni, mint akinek nem jár valami teljesen máson az esze.
Egy újabb döntés… – gondolta. Egy
újabb döntés, amit meg fogok bánni.
** * **
Órákkal
később is csak ez járt a fejében.
–
Most már vége van – suttogta a fülébe Pieck; halk légvételei forróak voltak,
cirógatták Eren bőrét. Ő mit sem fogott fel a dilemmájából, annyira örült neki,
hogy visszakaphatta őt, hogy észre sem vette, hogy valami nincs rendjén. Pieck,
a mindig jó megfigyelő Pieck most levetkőzte a megszokott énjét, hogy a
szerelmes, örömmámorban úszó Piecknek adjon helyet. – Most már vége van. Véget
ért a lázálom, újra biztonságban vagy.
Eren
cserepesnek érezte az ajkát, de nem tette szóvá, mert a lány pillanatok
leforgása alatt végigjárta vele az egész arcát, követve az arcélét, az állát, a
száját, a fülét, mindenét. A cimpájába harapott – óvatosan, kedveskedően –, és
végighúzta rajta a nyelvét is bocsánatkérésképpen, nedves nyomokat hagyva maga
mögött mindenhol. Mintegy birtokba vette Eren testét, feltérképezte, mintha
most látta volna először teljesen anyaszülten, nem pedig akkor, mikor Galliard
helyett neki kellett kihúznia a Támadó Óriás lángoló testéből – a porhüvelyből, mely az erőt birtokolta.
–
El sem hiszem, hogy végre velem vagy!
Mire
Eren feleszmélt, már az ágyon találta magát, Pieck pedig átölelte a csípőjét
izmos combjával. Erős volt a karja, ahogy visszanyomta a párnák közé, és
határozott az érintése; összekócolódott, fekete haja ziláltan omlott az arcába,
elrejtette a szemének csillogását.
Magath
elengedte őket, Zeke segítségével egy marleyi házban bujtatta tovább. Hitt
nekik, vagy legalábbis nem rohant azonnal a kormányhoz, hogy beköpje őket, de
megtiltotta Erennek az önfejű viselkedést. Erennek ennek ellenére az volt az első dolga, hogy Pieckhez menjen.
A
lány a mellére húzta a kezét, és felnyögött, mikor a fiú az ujjai közé
csippentette a bimbóját. Az első bátortalan mozdulatokat csakhamar
szenvedélyesek követték. Nem volt minden tökéletes, de ahhoz, hogy a gyönyör
fellobbanjon a testükben, elegendőnek bizonyult.
Pieck
– az időzítetlen bomba, a villámgyors Pieck – a szájára hajolt, az alsó ajkát
harapta – aztán fogak koccantak, nyelvek perdültek táncra a dominanciáért.
Mindketten vadul és nyers, mindenféle kontrollt mellőzve estek egymásnak,
érezték egymás ízét a szájukban, a nyelvük hegyén, a bőrükön lüktetett a szívük
rendületlen – durr-durr, bumm-bumm –,
a végén pedig reszketeg, vágytól elfúló sóhajok váltak egyetlen vágyódó hanggá.
–
Soha többé nem hagylak magadra – fogadkozott Eren, de amint kimondta, megbánta.
A hazugság hatalmas súllyal nehezedett a vállára, és ezen kicsit sem oldott,
hogy Pieck halk, kuncogó hangot hallatott.
–
Soha? – ismételte évődve. – És mi
lesz, ha le akarlak koptatni, mert jött egy nálad jobb?
–
Nincs nálam jobb! – morrant rá, mire Pieck nevetett.
–
Hát hogyne, Jaeger – hajolt vissza a szájára. – Hát hogyne.
Aznap
szoknyát viselt az inge mellé, ráadásul pamutharisnya nélkül, így Eren
könnyedén a meztelen lábszárára tudta simítani a kezét, bátran az anyag alá
lopakodva. Pieck szemében kíváncsiság ült, az ajkán kacér mosoly; tekintetével színtiszta
bűnre csábítva egyre azt kérdezgette, hogy „Na,
mi lesz, Eren? Van merszed feljebb csúsztatni?”.
Erennek
túl sok mersze volt, amióta visszatért a szigetről.
A
keze lassú tempóban haladt felfelé, és amikor újabb anyagba ütközött,
kitapogatta azt, s beléakasztotta az ujjait. Ahogy a lány lábát is könnyedén
érintette meg, olyan könnyedén tudta most lejjebb húzni a bugyiját. Egészen
Pieck behajlított térdéig jutott a szoknya rejteke alatt, ott a lány
besegített, és amikor ismét átvetette már a lábát, azt úgy tette, hogy nem volt
már rajta az alsója, s Eren is megszabadult a saját ruháitól. A szoknyából nem
bújt ki, mintha biztonságot adott volna, az ingét meg csupán kigombolta, és
hagyta, hogy egy kicsit lecsússzon a válláról, felfedve a szép, kicsit
anyajegyes bőrét, de még így is… keveset bízott Eren fantáziájára.
–
Bassza meg! – suttogta, ahogy a lány kényelmesen lovagló ülésbe helyezkedett
fölötte.
–
Pont azt tervezem – érkezett a szégyentelen felelet, és ekkor, mielőtt Eren
bármit is mondhatott volna, Pieck megmozdította a csípőjét. Mindketten
felnyögtek az érzéstől. – És még bennem sem vagy – remegett meg a lány. – Ha
most ilyen jó… mi lesz akkor, amikor… – Megint mozdult, Eren kemény, pulzáló
farkán mozdult, és a combja, amivel satuként szorította a fiút, úgy reszketett,
hogy megnyikordult alattuk az ágy.
–
Eren! – sóhajtotta a nevét, majd
nyögött, remegett és addig ficánkolt egy helyben, míg meg nem találta a
tökéletes pozíciót. Ringatni kezdte a csípőjét, és közben Erenbe kapaszkodott,
Eren meg belé. Sötét haja eltakarta az arcát, így Eren csak a testének
reakcióiból olvashatott. Hallgatta a sóhaját, a nyöszörgését, érezte a körme
hegyét a bőrébe vájódni, a lába közti nedvességet. Egymáshoz dörgölőztek, és
Pieck szorosan lehunyt szemmel remegett – hosszasan és élvezve remegett, a
gerince ívbe feszült.
–
Hm – sóhajtott kielégülten. – Hm.
Eren
levegőért kapkodott, ziháltan gördült mellé. Úgy érezte magát, mint aki
maratont futott.
–
M-miért…
–
Csitt! – Pieck az ajkához emelte az ujját. Kacsintott, visszakérdezett: – Miért
ne?
–
A múltkor…
–
Azt hittem, örökre elvesztettelek. – Pieck hangja komollyá vált. – Muszáj
szorosan magamhoz ölelnem, Eren, különben nem fogom tudni elhinni, hogy tényleg
velem vagy. – Köröket rajzolt a fiú meztelen alhasára, végigfuttatta az ujjait
a testén, körbejárta a mellbimbóját, a kulcscsontját, az ajkának ívét. Az
arcélére simította a kezét, és Eren beledörgölte az arcát az érintésbe. – Jól
vagy? – kérdezte feszülten. – Mit tettek veled… azok a szörnyeteg? Tudom, hogy
elmesélted Magath hadnagynak, de… az érzéseidről nem beszéltél. Az édesanyád…
milyen volt? A testvéreid… Callum és Grace, igaz? – idézte vissza a nevüket,
mire Eren torka elszorult.
–
Igen – mormolta. – Callum és Grace.
–
Róluk is mesélhetsz. Vagy akárkiről. Akiről csak szeretnél, én hallgatni
foglak, drágám.
–
Anya… nagyon hasonlít rám. Vagyis én rá – javította ki magát szórakozottan;
gyengéd mosoly ülte meg a szája szélét, és Pieck ellágyultan figyelte. – Azt
hiszem, miattuk még hezitáltam is egy kicsit, hogy mit tegyek. Annyira meg
akartam ismerni. Grace tündéri kislány, Callum meg… Először azt hittem, nem
kedvel, aztán mégis segített nekem megszökni, úgyhogy… Tizenöt éves, szüksége
van egy kis irányításra, azt hiszem. Most kezd ráébredni, hogy mennyire rossz
döntést hozott a Felderítő Egység, hogy Frieda királynő annyira mégsem
csodálatos istennő.
–
Persze, hogy nem az! – horkant fel Pieck. – Utálatos ringyó.
–
Sok mindent átélt már – felelte erre Eren. – Ezek az emlékek… Ez egy sokadik
esély, Pieck. Legutóbb minden máshogy alakult, és… abban a múltban az apám
kiharapta Friedát a nyakszirtjéből, elragadta tőle az Alapító Óriás erejét.
Aztán elvitt az erdőbe, belém fecskendezte az injekciót, majd átváltoztatott
eszetlen óriássá.
–
Te pedig felfaltad az apádat – bólintott a lány; egyből összerakta a képet.
–
Igen, pont ez történt.
–
Hm.
Pieck
összeráncolta a homlokát.
–
Azt mondtad Magathnak, hogy ez a Kruger nevű pasas…
–
Minden újra megismétlődik. Ugyanazok a hibák, ugyanaz a történt… Minden újra
meg újra, jóformán örökké.
–
Amíg be nem fejezik a küldetést.
–
Igen.
–
Amíg be nem fejezed a küldetést.
–
Igen – suttogta Eren. – Ez az én küldetésem.
–
Amit sokadszorra próbálsz véghezvinni.
–
Nem tudom, képes leszek-e rá valaha is…
Pieck
a nyakába csókolt.
–
Képes leszel – lehelte, mire megborzongott.
–
Pieck…
–
Nem érdekel, mi történt a múltban – vágott a szavába a lány. Felkönyökölt,
elkomolyodott. – Tudod, mit, Eren? Nem érdekel az sem, hogy mit hoz a jövő.
Egyedül te érdekelsz. Nem számít, mi fog történni… Én mindig rád fogok találni.
Bármilyen múltunk is legyen, bármilyen jövőt is szánjanak nekünk, itt és most
megesküszöm, hogy én mindig melletted leszek. Kerüljünk bármilyen messze is
egymástól, én… meg foglak találni.
Ismerős szavak – gondolta Eren. Valaki
már egyszer fogadkozott így a múltban…
Hangosan
viszont nem mondott semmit. Szájon csókolta Piecket, a karjába vonta a lány
törékeny testét, és miközben rájuk esteledett, ölelte, csókolta, szorította
magához egész éjjel, és valamikor az éjszaka közepén Pieck apja beleshetett
hozzájuk, mert félálomban mintha ajtó nyikorgását hallotta volna.
–
Alszanak?
–
Úgy tűnik.
Eren
megfeszült.
–
Jó – suttogott vissza Zeke. – Köszönöm, hogy vigyáz rájuk, uram.
–
Nagyon szívesen, Mr. Jaeger.
Megjegyzés: A következő fejezet ismét egy kiegészítő fejezet lesz,
amiben Zeke kerül előtérbe. Mondhatni, nagyon rövidke kis rész lesz, de a
jövőre vonatkozóan nagyon fontos dolgok fognak történni benne. Július
23-án kerül feltöltésre.
A
11. fejezet augusztus 2-3-a körül
fog érkezni, mivel nem leszek egy hétig gépközelben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése