4. FELVONÁS
„amelyben
színre lép, aki elvette az emlékeket, és egy teljesen más irányt vesz a
történet”
– Megérkeztek – jelentette be Zeke,
miután mindannyian összegyűltek a harcosok szobájában. Még Coltot is magával
rángatta, pedig a fiú csak harcos-jelölt volt, nem harcos. Mikor Eren szóvá
tette a jelenlétét, Zeke megrántotta a vállát. Egy nap Colt fogja átörökölni a
Bestia Óriást, így megengedte neki, hogy részt vegyen a „szigorúan titkos
megbeszéléseinken”; Colt Grice tanulva nagybátyja hibáiból, azon fáradozott,
hogy lemossa a családjukon esett szégyenfoltot, sosem szolgáltatta volna ki
őket az ellenségnek. Colt Grice jó ember volt, egy nap meg tisztességes
„marleyi” válik belőle, nem úgy, mint Erenből.
Pieck a kanapén nyúlt el, fejét az
alkarjára fektette. Galliard és Reiner jó távol egymástól helyezkedtek el,
Coltot ültették kereszttűzbe. Zeke kényelmes fotelban foglalt helyet, Eren meg
úgy helyezkedett a kanapén, hogy Pieck lábát automatikusan az ölébe húzta. A
lány lábszárára simította a kezét, és egy cseppet sem zavartatta magát, mikor
Colt vörösödve félrekapta a tekintetét; megszokták, hogy így viselkedtek
egymással, és szegény fiút leszámítva mindenki jól szórakozott rajtuk.
Szerettek viccelődni, különösen Pieck; minden rosszban benne volt, és
valahányszor elkapták, csupán csintalanul mosolygott. Azok közé tartozott, aki
ki is tudta magát vágni, mégpedig annyira frappánsan, hogy Magath már le sem
állt vele vitatkozni, csak a vállát vonta, és ráhagyott mindent. Olyan szabályt
úgysem szegett, amiért mondjuk a „Paradicsomba”
kellett volna küldeni.
Zeke feljebb tolta az orrán a
szemüvegét, a szakállát simogatva ismételte meg a nagy hírt, amivel egyből
felcsigázott mindenkit: – Megérkeztek. – Ezalatt a Tybur családot értette. A
híres-neves eldiai Tybur családot, a kilencedik óriáserő, a Háború Pörölye
hordozójának a családját.
Eren addigra mindent összeszedett,
amit a Tybur családról tudott. Luxus otthonukban élhettek messze a gettóktól,
mivel az Eldiai Birodalom bukásakor elsőként álltak át Marley oldalára,
elárulva Karl Fritzet. A birodalom elbukott, Marley azonban nem feledkezett meg
a segítőkészségükről: kiemelte őket a nyomorból, és így valamennyien
tisztességes marleyi embernek nevezhették magukat. A legérdekesebb a
történetükben viszont az volt, hogy a többi óriással ellentétben a Háború
Pörölye egyszer sem vetette bele magát újabb háborúba, hiába emelkedett olyan
magasra. Hiába tartották legyőzhetetlen óriásnak, valamiért mereven
elutasította a puszta gondolatot is, hogy harcoljon. Helyette küzdött
valamennyi más, kormányhoz hű hordozó, köztük Eren is. És mégis, pont most,
amikor senki sem számított rá, a Háború Pörölye hangot adott. Száz éves
hallgatást követően megtörte a csendet, Liberio körzetébe utazott, hogy részt
vegyen az ünnepségen, és… a madarakat azt csiripelték, a háborúban is.
– Vajon mi változott? – mormolta
Eren tűnődve. – Miért pont most… – majd az ajkába harapott, mert mindenki
megbámulta. Pieck megrezzent, lejjebb csúszott a kanapén, egészen addig, míg a
csípője neki nem ütődött Eren testének. A fiú arra fonta rá a karját, és
szelíden rámosolygott. A lány szeme komolyan csillogott.
– Eren? – kérdezte halkan. – Minden
rendben?
– Csak gyanús – mondta, és a
többiekre nézett. Galliard tanácstalanul vakarta a fejét.
– Bevallom, nekem sem tetszik ez az
egész – ismerte el. – Miért pont most?
– Úgy tűnik, a Tybur család is
érzékelte a helyzet komolyságát. – Ismét Zeke ragadta magához a szót, ő volt az
egyetlen, aki szemlátomást megértette, mi motiválta a Háború Pörölyét. Az
utóbbi napokban egyre furcsábban viselkedett, ráadásul a baseball-felszerelését
is sikeresen elvesztette, amiért teljesen maga alá került. Eren nagyon sajnálta
érte, mert tudta, mennyire szenvedélyesen rajong érte, és hogy mennyit kellett
áldozni a labdára és a kesztyűre, még ha a Bestia
Óriáshoz is jól jött, hogy fejlesztgette az „elkapást”.
Az
eszét vette a szerelem – gondolta, ahogy eszébe jutott a
konyhabeli beszélgetésük. Ez lehetett az egyetlen logikus magyarázat fivére
viselkedésére, és így még inkább sajnálta őt. Beleszeretni valakibe, miközben
csak egy éved maradt hátra… Zeke a lehető legrosszabbkor időzített. Nemcsak
saját magát kínozta ezzel a szerelemmel, hanem azt a valakit is, aki
feltehetőleg viszonozta az érzéseit.
– Magath hadnagyot előléptették az
ünnepség miatt – avatta be őket a legújabb hírekbe. – Továbbá, a Tybur család
rendkívül kényes a hordozójukat illetően, ezért szigorúan titkos lesz azoknak a
köre, akik tudni fognak róla, hogy ki birtokolja a Háború Pörölyének erejét.
Száz szónak is egy a vége, mi nem fogunk beletartozni ebbe a körbe.
– Mily’ meglepő – gúnyolódott
Galliard. – Persze, hogy nem bíznak bennünk.
– Pock – szólt rá Pieck
figyelmeztetően. Felült, megrázta sötét haját. Eren a hullámos, fekete
tincseket figyelte, és mielőtt visszafoghatta volna magát, egyet már az ujjára
is pödört. Pieck rásandított, mosolygott, de a szavait Galliardhoz intézte. –
Ne felejtsd el, hol vagy.
– Pieck jól mondja – csettintett
Zeke. A füléhez emelte a kezét, udvarias mosoly ülte meg az ajkát.
A harcosok szobájában hiába
tanácskoztak egyedül a harcosok, a beszélgetéseiket rendszerint mindig
lehallgatták marleyi feletteseik. Hatalmas erőt adtak a kezükbe, és még száz év
elteltével sem mosták le magukról a felmenőik bűneit. Nem nyerték el a kormány
teljes bizalmát, és Eren tudta, hogy nem is fogják. Még mindig, annyi év
elteltével is újabb meg újabb eldiait küldtek a Paradicsomba valamiért… Ostoba
lázadások… Megszökni a falak börtönéből, nyíltan levenni a karszalagot… Valaki
mindig elkövetett valami ostobaságot, amiért az eldiai nap csúnyán megfizetett.
Ez sosem változott.
– Ha szerencsések vagyunk, talán mi
is találkozhatunk a Tybur családdal.
– Személyesen? – csodálkozott Colt.
– Lealacsonyodnának a mi szintünkre?
– Úgy hallottam, a családfőjük,
Willy Tybur hajlik rá, hogy váltson velünk néhány szót – biccentett Zeke. – Ezt
ne vegyük kész tényeknek, de… Marley leghűségesebb szövetségese… Ha
lehetőségünk adódna, le kell rá csapnunk, megértettétek? Biztos vagyok benne,
hogy nagyon… sokat tanulhatunk a Háború Pörölyétől.
– Ez nem is kérdés – hümmögte Eren.
– A Tybur család valami olyasmi, ami mi sosem leszünk.
– Egyetértek – mondta Colt
keserűen, mire szomorúan elmosolyodott. A Jaeger és a Grice család egy cipőben
járt. Colt nagybátyja és Eren apja ugyanannak a mozgalomnak volt a tagja, sőt
azt pletykálták, maga Grice szervezte be Grishát azzal, hogy elárulta neki,
hogyan halt meg valójában Faye. Eren nem tudta, mennyi volt ebből a történetből
az igazság, ám Zeke nem kérdőjelezte meg azt, csupán egy bólintással tudomásul
vette. Zeke sok mindent tudott, amit Eren nem. Hét évet húzott le az apjukkal,
mielőtt jelentette volna a kormánynak az összeesküvőket.
– Te mindent megteszel a
családotokért – vigasztalta. – Ne keseredj el, Colt. Tisztára tudod mosni a
Grice nevet.
– Úgy gondolod? – Colt
felsóhajtott. – Talán, ha Falco is átörökölne egyet… – sandított Reinerra. –
Talán akkor sikerülne, de így…
– Te is éppen elég vagy. – Eren
kinyúlt, hogy megszorítsa a kezét. – Ne aggódj. Hamarosan… sikerrel járunk.
– Lenyűgöző az optimizmusod, Eren –
állapította meg Reiner irigykedő hangot megütve. – Bár én is így láthatnám a
világot.
– Ez nem optimizmus. – Eren a
szemét forgatta. – Realista vagyok.
– Hát hogyne. – Pieck és Galliard
kuncogtak és összevigyorogtak. – Idióta vagy, Jaeger – vihogta a fiú vidáman,
mire Zeke fáradtan sóhajtott egyet. Elnyomott egy mosolyt, majd megköszörülte a
torkát.
– Ha ezt kitárgyaltuk,
koncentrálhatnánk a feladatunkra?
– Hol is tartottunk? – tette fel a
kérdést elgondolkodva Pieck. Direkt csinálta, szerette húzni Zeke agyát. – Á,
igen, az unalmas, de segítőkész és hűséges Tybur család! Nehogy véletlenül
lemaradjunk róluk! Alig várom már, hogy lássam őket!
– Tehát a Tybur család… – Zeke
ismét magához ragadta a szót. Miközben beszélt, lassan kortyolgatta a teáját
is, és a tekintetét valamiért nem vette le Erenről. Mikor befejezték a
tanácskozást, finoman megérintette Eren vállát. – Gyere – mondta halkan. –
Sétáljunk egyet. Olyan rég mentünk együtt valahova, öcskös. – El akarok mondani neked valamit, csak nem
itt, ahol a falnak is füle van, fejtette meg Eren.
– Oké – lehelte; megértette.
Zeke bólintott, majd átkarolta.
– Menjünk! – indítványozta. Menet
közben intettek a többieknek, Galliard aggódónak, Pieck elgondolkodónak
látszott, ahogy utánuk bámult. Zeke lehalkította a hangját. – Pieck nem ostoba,
ő lehet, hogy már sejti.
– Micsodát? – kérdezte Eren.
– Ó, oly’ sok mindent. – Zeke
felhümmögött. – Mondd, Eren, te mit szólnál hozzá, ha lenne egy titkom?
– Mindenkinek vannak titkai –
felelte erre automatikusan.
– Na és ha kapásból több is lenne?
– A te dolgod, Zeke – mondta
türelmetlenül –, nem fogom erőszakkal kiszedni belőled. Elmondod, ha úgy
akarod.
– És ha az egyiket most akarom? –
húzta föl a szemöldökét a férfi.
– Akkor… kíváncsian hallgatom.
Zeke megállt, a szakállát kezdte simogatni,
szomorkás mosollyal figyelte Erent.
– Erre – mondta. – Ott van, amit
mutatni szeretnék.
– Mégsem titkot árulsz el? –
ráncolta a homlokát Eren.
– Gyere, Eren. – A fejével a lefelé
vezető lépcsők felé intett. – Menjünk.
Megindultak.
– Ott – mutatta. – Odabent van az
egyik titkom.
Eren belökte az ajtót. Sötét
helyiségbe léptek be, és ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, semmit sem
láttak. Zeke felé kapta a fejét, legalábbis amerre sejtette, hogy áll, és abban
a percben világosság öntötte el a szobácskát; valaki lámpát kapcsolt. Egy alak
ült egy rozoga széken, elegáns háttal, ruhában, rajta ezüstcsatos köpennyel, az
arcát a kámzsa mögé rejtve, csupán komoly, titokzatos tekintetét engedte
sejtetni. Eren az alak szemébe nézett, és hirtelen elakadt a lélegzete. Ismerte ezt a szempárt, pedig abban is
biztos volt, hogy magát az alakot sosem látta még.
– Zeke… K-ki maga? – A kérdést
végül mégsem a testvérének intézte, hanem egyenesen az alaknak. Zeke hátulról a
vállára markolt, szorosan tartotta, hogy ne tudjon elfutni, ha esetleg inába
szállna a bátorsága, ha meg netalán a harag öntené el, ne tudjon
elhamarkodottan cselekedni. Eren sóbálvánnyá merevedve állt, és nézte az
alakot. – Ki maga? – ismételte meg
ezúttal határozottabban.
Az alak erre már felállt.
Hátralökte a köpenye csuklyáját, felfedte az arcát.
Egy nő volt.
– Eren Jaeger – köszöntötte. – Örülök, hogy ismét láthatlak.
Elteltek az évek, látom, szépen felnőttél. Ennek is örülök… – A hangjába mégis
szomorúság vegyült. – Sajnálom, amiért a válladon cipeled ezt a tragédiát. De
ebbe sajnos beleszülettél. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a tiéd ez a
küldetés. Ahogyan a fivéredé is egyben – siklott a pillantása Zeke-re. – Zeke
Jaeger – mondta ki most az ő nevét. – Újfent találkoztunk.
– Lady Tybur – biccentett Zeke
udvariasan. – Sajnálom, hogy ilyen körülmények között, de gondolom, megérti,
hogy nem kockáztathattunk.
– Mindketten már azzal is hatalmas
kockázatot vállaltunk, hogy itt vagyunk.
A nő – ezek szerint Lady Tybur – bólintott. Eren döbbenten
fordult Zeke felé.
– Mi folyik itt? – kérdezte
suttogva. – Miért találkozunk a Tybur család egyik tagjával? Hogy érti azt,
hogy… egyszer már találkoztunk? Én… Nem
emlékszem ilyenre.
– Persze, hogy nem emlékszel –
felelte Lady Tybur. – Hogy is emlékeznél? Gondoskodtunk róla, hogy mindent
elfelejtsél.
– Gondoskodtunk róla? Hogy érti
ezt? Zeke…
– Nem vele találkoztál – rázta a
fejét a férfi. – Vagyis… vele is meg nem is. Egy másik hordozóval.
– Hordozó? – Eren nagyot nyelt. Lehetséges lenne, hogy ez a nő…
– Én vagyok a Háború Pörölye –
jelentette ki Lady Tybur higgadtan, majd tett egy lépést feléjük. – Annak az
óriásnak a birtokosa – mondta –, aki azon a napon, amikor átszelted az óceánt,
az összes addigi emlékedtől megfosztott a te érdekedben. A Háború Pörölye az,
aki miatt elfelejtetted a múltadat, és ő lesz az is, aki miatt újra emlékezni
fogsz. – Kinyúlt Eren felé, mire a fiú megkísérelt hátratántorodni. Zeke
vasmarokkal szorította, csak ez akadályozta meg abban, hogy ne meneküljön el
Lady Tybur hosszú, sápadt ujjai elől. Azok alig néhány milliméternyire álltak
meg tőle; Eren rettenve figyelte.
– Azért hoztalak ide – susogta Zeke
a fülébe –, hogy felnyissam a szemedet. Nem emlékszel, mert nem emlékezhetsz,
ezek voltak a feltételek, amikor idehoztunk annyi évvel ezelőtt. Amikor
kimenekítettünk… Shiganshinából… Az
elveszett éveket a Háború Pörölyének köszönheted, az egyetlen óriásnak, aki
méltó ellenfele volt az Alapítónak. Az egyetlen, aki ugyanolyan képességgel
bír, aki emlékeket vehet el… és aki el is rabolt tőled éveket, kisöcsém.
Engedd, hogy most visszaadja őket!
Lady Tybur ujjai Eren homlokára
siklottak, a fiú pedig felsikoltott. Abban a pillanatban, ahogy érintkeztek
egymással, aranysárga fény cikázott a nő ujjai között, és Erent egymás után
öntötték el az emlékek.
– Eren… Miért sírsz?
A
lány a mezőnél, sötét sállal a nyakában.
Aranyló
kulcs csillanása.
– Eren, mikor hazaérek… megmutatom,
mi van a pincében…
A
lány hangja, a fiú hangja, mindenki hangja. A nevét suttogták, a nevét sikoltották.
– Eren…
– Eren!
Valaki
megragadta hátulról, a vállára dobta. Eren ököllel ütött, vergődött, akár egy
ketrecbe zárt állat az alak szorításában, a fülében kétségbeesett, kínnal teli
halálsikolyok visszhangoztak.
Shiganshinát
elözönlötték az óriások, egytől-egyig falták fel a lakókat. A lány a sállal, a
fiú a nagyapjával fölkerültek a hajóra. A lány toporzékolt, a fiú riadtan
forgolódott, kereste-kutatta Eren alakját. Erent, akit a Mária falban tátongó
lyuk felé vonszoltak, nem féltek az óriásoktól.
A
reménytelenség percében aranysárga fény nyúlt a magasba, Eren pedig már nem egy
alak vállán találta magát, hanem egy óriás hatalmas markában. A szörnyeteg
hatalmasra tátotta a száját, nyála kifröccsent belőle, a fogai megvillantak. A
marka megindult a szája felé, és Eren apró, félelemtől remegő testét éppúgy
tolta be a forró nedvességbe, ahogyan egy másik példány korábban az anyját
falta fel…
– EREN! – sikoltotta valaki, és aztán forró
lett minden, égetően forró és nedves, és sötét is, és Eren onnantól kezdve
semmire sem emlékezett, míg ki nem került. Épségben, talpig nyálasan, reszketve
került elő a szörnyeteg szájából, a Bestia óvatosan helyezte maga elé. A
köpenyes alak már várt rájuk. Kényelmes tempóban sétált eléjük, Eren semmit sem
látott az arcából. A kinyúló, tejfehér kart bámulta, a hosszú ujjakat, amelyek
gyengéden simították hátra a nyálas, sötétbarna tincseket.
– Semmiben sem hasonlít rá – hangzott el az első mondat, mire
a Bestia felmorrant.
– Kérlek – mondta, mire az alak elmosolyodott.
– Ne aggódj – guggolt le a gyermek elé. – Tudom, mi a dolgom.
Eren
rettegve nézett a szemébe. A komoly szempárba, minden titok tudójának
tekintetébe. A fal túloldalán voltak, jó messze Shiganshina körzetétől, és
ezrével sereglettek az óriások a Mária falhoz, bújtak át a hatalmas lyukon,
amit az a kolosszális szörnyszülött vájt, falták fel az embereket, akiket
korábban ketrecbe zártak.
– K-ki maga… – nyöszörögte a kérdést, mire az alak
ismét megmutatta a mosolyát.
–
Egyet se félj, Eren – suttogta. – Hamarosan minden könnyebb lesz… – És az
ujjai mentén aranyló fény kezdett szikrázni, és Eren… úgy érezte, mintha egy
mély álom felé tartana. A fáradtság a szemhéjára nehezedett, a sötétség
körülvette őket. A Háború Pörölye egészen addig nem eresztette, míg a világ
homályossá nem vált, és Eren hosszú, gondtalan álomba merült, amelyben soha nem
létezett Shiganshina, és amelyben Marley büszkeségé válhatott, hiszen
elfelejtette addigi életét.
„Bocsáss
meg.”
Ezek voltak Zeke első szavai, mikor
Eren annak idején felébredt. Egy nagyon hosszú álmot látott, ezt állította a
testvérének, de semmire sem emlékezett belőle. Zeke nem ijedt meg, még akkor
sem, mikor hirtelen semmit sem értett a világból; türelmesen magyarázott, és
mikor a nagyszüleik elé kísérte, félrevonta a nagyapjukat, hogy beszélgessenek.
Eren botladozva ült asztalhoz, a nagyanyjuk megterített, mosolygott, ám a
szemében könnyek csillogtak. Akárhányszor meglátta, elsírta magát.
„Ne
félj többé.”
„Most
már minden rendben lesz.”
„Most
már velünk vagy.”
Eren sikoltva rogyott térdre. A
borzalom, a gyász, tíz év bánata és öröme, fájdalma és boldogsága lett rajta
úrrá, egyszerre rohamozták meg, egyszerre vették el a józan eszét. A bőre alá
férkőztek, nem hagyták nyugtot. Zeke tartotta őt, sőt lecsúszott mellé a
földre, izmos karjával ölelte, és Lady Tybur, a Háború Pörölye szenvtelenül
állt tőlük nem messze, az arcán nem látszott érzelem. Ő megtette, amire Zeke
kérte, ráadásul látszólag teljesen jószívűen.
– Mit fizettél neki… – Eren a
fejére szorította a kezét. Mit kért cserébe a Háború Pörölye? Miért, Zeke? Miért tettétek ezt velem?
Miért?
Aztán elcsendesedett. Remegve,
sírva-emlékezve csendesedett el, mert hirtelen mindenre emlékezett. Annyi
mindenre, oly’ sok mindenre… Újra a nevét hallotta, és ezúttal nem a
családjával, hanem a barátaival találta magát. Ketten voltak csupán, a sálas
lány és az okos, szőke fiú. Csak ők ketten, senki más. Sosem ment neki a
barátkozás.
Az a két barát…
Oh.
Oh!
Mikasa.
Armin.
„Ha
meg akarod menteni Mikasát és Armint… és persze mindenki mást, be kell fejezned
a küldetésedet.”
Az ismeretlen férfi – „Bagoly” – az apjának mondta mindezt.
– Mikasa? Armin? –
kérdezett vissza Grisha értetlenül. – Kik ők?
– Hm… Kitudja. – „Eren. Később találkozunk… Eren.” A
lány az óceánnál. A lány a sállal, váll fölé érő hajával. A lány, aki nem
ugyanaz a lány, mint akit Shiganshinában látott. A lány, aki nem Mikasa, hanem
valaki más. A fiú, aki nem Eren, hanem valaki más, de közben mégis Eren. „Bagoly”, aki Eren. A neve Kruger.
Eren
Kruger.
–
Vajon kinek az emlékei lehetnek? – gondolkodott
el Eren, kezében az injekciós tűvel, majd Grishához hajolt, és a sorsdöntő
pillanat bekövetkezett: a Támadó Óriás
erejét átörökölték.
Eren mindenre emlékezett.
– Anya – sírt a halott asszony
után. – Apa – sírt a felfalt férfi után. – Mikasa…
Armin…
Aztán megdermedt Zeke
ölelő-vigasztaló karjában, és másvalamire is emlékezett. A sebesült katona, Uri
arcára. A hosszú fürtök sokat rejtettek el belőle, de a szemét, a ragyogó,
ismerős szemét nem tudták.
– Uri… – suttogta a nevét, és tágra nyílt szemmel levegő után
kapkodott.
Uri…
– gondolta fájón, majd megremegett, a
könnyét nyelte.
Armin.
Készült:
2018. 10. 13. –
10. 15.
5. FELVONÁS
„amelyben
Eren hazatér”
Az ünnepségen történt. Magas,
szakállas férfi érkezett, marleyi ruhát viselt, a harcosokat kérte. Reiner
addigra eltűnt, Falco izgatottan elhívta valamerre, Pieck, Galliard, Zeke és
Eren viszont azonnal talpra ugrottak, amint a nevükön szólította őket.
Pieck persze nem bírt magával. Az
egyik sarkon, amikor befordultak, a Páncélos Egységbe botlottak, és a következő
percben már csüngött is az egyik srác nyakán. Eren a szemét forgatta, Zeke
elnéző mosollyal figyelte a jelenetet. A lány mindig is ilyen volt, szeretett
nyíltan flörtölni, másokat megbotránkoztatni. Azt a szakállas marleyi katonát
sem kímélte, sűrűn bombázta kérdésekkel, és még az sem szegte kedvét, hogy a
férfi nem kívánta egy hozzá hasonló eldiai csiripelését hallgatni.
Aztán egyszer csak megálltak, a
férfi a másik irányba küldte a Jaeger testvéreket, majd folytatta tovább az
útját Galliard és Pieck társaságában. Eren elcsípte Pieck aggodalmas,
elgondolkodó tekintetét; valami olyasmi járt a fejében, ami egyáltalán nem
tetszett neki. Vajon mi lehetett az?
Az ünnepségen történt, mikor Willy
Tybur beszédének következtében a hangulat a tetőfokra hágott.
– EZ EGY HADÜZENET! –
bömbölte a karját kitárva, és alig hagyta el az ajkát a következő mondat, mikor
mögötte, a színpad fölé emelkedve hatalmas test tör elő az egyik házból. Egy
nőstény óriás nagy, izmos teste; aranyló, szőke tincsei kígyókként tekergőztek
a szélben. Kéken világított a szeme, majdhogynem örvénylően, száját hatalmasra
tátva, fogát megvillantva. Egy igazi démoni szörnyeteg volt, félelmetes és
erőteljes, a kilenc óriás egyike, a Nőstény,
akit annak idején Annie Leonhartra bíztak.
Az erőt átörökölték. Annie-t megették.
Az új hordozó, aki elragadta az
erőt Annie-tól, egyetlen mozdulattal kettéhasította Willy Tybur testét. A férfi
a levegőbe emelkedett, vér fröcskölt szerteszét, s Willy nem volt többé. Willy
Tyburt felfalta az ellenség, a Háború Pörölyének kilétéről azonban senki sem
tudott. Eren, miközben Zeke-kel tartott – bátyja gyakorlatilag magával
vonszolta –, a saját lábában botladozott, döbbenten lesett hátra a válla
fölött. A Nőstény szabályosan
őrjöngött, szőke haját tépte, a fogát vicsorította, dühödten fújtatott.
Lesújtott a színpad nézőterére, agyontaposta az ártatlan embereket,
félresöpörte az útjába kerülőket.
– Miért… – nyögte. – Miért tette
ezt? Miért?
– Gyere, Eren! – szólította fel. –
Minden a terv szerint alakul.
– A terv szerint? – suttogta. – Ez…
a terv szerint lenne?
– Fogjuk rá – felelte erre Zeke. –
Hamarosan találkozni fogsz emberekkel. Akiket ismersz, meg akiket nem ismersz.
Meg kell értened, Eren… Most, az emlékek birtokában… Talán érted, mit miért
teszünk. Talán nem. Nem fontos. – Zeke rápillantott, a vállára markolt. – Én
vagyok az Eldiai Birodalom igazi újjáépítője. Nem apánk, nem anyám, nem a
mozgalom többi tagja, hanem egyes-egyedül én.
Befordultak az egyik sarkon, Zeke
vezetett, magabiztosan haladt előre, mint aki mindenről tudott. Odafent az eget
mintha alakok szelték volna át, a levegőben repültek; fegyverropogás
hallatszott, Marley felvette a harcot Paradis ördögeivel szemben.
Eren szédülten forgatta a fejét.
Köpenyes alakok vártak rájuk, furcsa ruhát viseltek a köpeny alatt, felszerelést,
zsinórokat, valami olyasmit, amit Eren sosem látott… vagy legalábbis csak azt
hitte, hogy sosem látott. Eszébe villantak a megfelelő szavak: Felderítő Egység, háromdimenziós
manőverfelszerelés. Most már emlékezett, visszakapta az elveszett éveket.
Zeke az alakok felé intett. Az
egyik – egy lány – kivált közülük, fekete haja rövid volt, nyaka köré kopott,
sötét sálat tekert.
– Emlékszel rám, Eren? – kérdezte
csendesen. Eren nagyot nyelt. Hogy ne emlékezett volna… Most már… Semmit sem
fedett többé homály.
– Mikasa – nyögte hitetlenül, mire
a lány elmosolyodott.
– Ó, Eren – mondta lágyan. A karját
nyújtotta, végül mégis ő volt az, aki Erenbe csimpaszkodott. Úgy ölelte, mintha
az élete múlt volna rajta; magához szorította, Eren pedig nyekkenve,
mozdulatlanná dermedve tűrte. Nyolcszáznegyvenöt, Shiganshina bukása – ekkor
találkoztak utoljára. A lány Mikasa Ackerman volt, az egyik legjobb barátja,
egyben pedig az adoptált nővére.
– Mikasa… – mormolta. – Tényleg…
– Tényleg te vagy az – mondta ki
helyette a lány. – Végre… visszakaptalak.
Eren bátortalanul viszonozta az
ölelést. Mikor kiváltak belőle, Zeke rájuk mosolygott, a többi alak meg
kíváncsian figyelte őket. Eren próbált visszaemlékezni, hogy látta-e
valamelyiküket, de ismeretlen arcok voltak a Felderítő Egységből. Az egyik egy
alacsony, sötét hajú férfi volt, aki gyanúsan Zeke-hez oldalgott, miközben Eren
és Mikasa egymással ölelkeztek; Zeke az emberiség
legerősebbjének nevezte, mikor bemutatta, Levi hadnagynak, aki négy évvel korábban, Shiganshinában majdnem
végzett vele. Eren önkéntelenül is megbámulta.
– Ackerman… – suttogta megrendülten. – Ahogyan te is. – Máshogy állt Mikasához, sokkal máshogy. Most már értette,
mitől volt mindig is olyan különleges a lány; miféle erő éledt fel benne, mikor
a harmadik banditára vetette magát nyolcszáznegyvennégyben, azon az esős napon,
aznap, amikor elvesztette a családját.
– Igen – felelte Mikasa higgadtan.
Megragadta a kezét, összefonódtak az ujjaik. – Eren – ejtette ki a nevét komolyan –, te közénk tartozol. Kérlek…
Gyere haza, jó? Eleget időztél már itt, az óceán túloldalán. Gyere haza
velünk… Velem. Armin is itt van, azt
állítja, találkoztatok, de te… akkor még nem emlékezhettél – mormogta. – Akkor
még nem kaptad vissza az elveszett éveket. Nem ismerhetted fel, Armin mégis… Ő
mégis azt mondta, hogy látott valamit a szemedben. – Megremegett a hangja, el
is csuklott. A szemét könnyek futották el. A nagy Mikasa Ackerman, a lány, aki
egy árva könnyet sem ejtett nyolcszáznegyvenöt óta, teljesen összezuhant, ahogy
Eren színe elé került. – Eren, te… Elkezdtél emlékezni, ugye? Erről van szó,
nem igaz? Valami… eszedbe jutott, mikor megláttad Armint, és… Eren… Kérlek, mi
nem…
– Nem mi vagyunk a rosszfiúk –
szakította félbe Levi hadnagy nyersen. A férfi összevonta a szemöldökét,
miközben Zeke-et méregette, és ahogy Mikasa elbizonytalanodott, lopva Erenre
sandított. – Itt és most döntened kell, Eren. Sajnálom, amiért erre
kényszerítünk. Gondolom, össze vagy zavarodva… De ez nem kibúvó: meg kell
hoznod egy döntést, azon fog múlni, hogyan viszonyulunk hozzád.
– Döntés…
A távolban aranysárga fény lobbant
fel, a Kolosszális Óriás hatalmas, karcsú alakja tűnt fel. Azon a napon, mikor
az emberiség emlékeztetőt kapott, Eren állta a gigantikus szörnyeteg
tekintetét. Az a Kolosszális mit sem hasonlított erre; ennek az óriásnak
szomorú volt az arca, vékonyabb és törékenyebb a testalkata. Ez az óriás valaki
más volt, nem Bertolt. Hogy is lehetett volna Bertolt? Zeke otthagyta
Shiganshinában meghalni, és valaki… Armin,
súgta egy kishang Eren fülébe, felfalta, átörökölve tőle az erőt.
Az
ott Uri – nézte Eren az óriást. Az ott Armin.
Uri Armin volt.
Armin…
– Hogy döntesz, Eren? – érintette
meg a vállát Levi hadnagy. – Mi a válaszod?
– Fontold meg jól, kisöcsém –
mondta Zeke is. Feltűnően közel álltak egymáshoz Levi hadnaggyal, amit Eren
sehová sem tudott tenni. Lehetséges lenne, hogy az a nő… vagyis nő, mivel meg sem fordult a fejükben,
hogy valaki más legyen, esetleg egy… férfi… Lehetséges lenne, hogy…
Eren összeszorította a szemét.
A
küldetés – gondolta. Van egy küldetésem. Én… Most már emlékszem.
– Eren? – hallatszott Mikasa aggódó
hangja. – Kérlek, Eren!
Később találkozunk, Eren… – búcsúzkodott
Kiyomi Krugertől az óceán partjánál. Később,
mert egy küldetés várt az eldiai fiúra. Egy küldetés, amit nem tudott
véghezvinni, bármennyire is próbálkozott.
Eren felemelte a fejét.
– A magam ura vagyok – nézett
egyenesen Levi hadnagy szemébe. – Senki sem irányíthat. Én… a Támadó Óriás
vagyok, aki mindig is vágyta a szabadságot.
– Ha megöljük az ellenséget…
– Szabadok leszünk? Ezt akarja
mondani? – Eren hangjába hitetlenség vegyült. – Ugyan! Nem vagyok már
kisgyerek, ezt nem veszem be.
– Eren! – pirított rá Zeke azonnal.
– Most nem érünk rá a gyerekeskedésedre! Felnőtt lennél? Akkor viselkedj is
úgy! Hozd meg a döntésed, itt és most!
– És ha nemet mondok? Mit csinálsz,
Zeke? Megölöd a saját öcsédet?
– Ne beszélj ostobaságokat –
botránkozott meg a férfi. – Az öcsém
vagy!
– Oh! – Eren a szemét forgatta. –
Megkönnyebbültnek kéne lennem? Gondolom, akkor valaki másra bíznád a szomorú
feladatot.
– Ne legyél nevetséges! Ezt nem
hallgatom tovább!
Eren dühösen legyintett.
– Mindegy! – kiáltotta. –
Megteszem! Azt csinálom, amit akartok, Zeke! Csak… legyen vége a mészárlásnak –
suttogta. A színpad közönsége fülét-farkát behúzva menekült, az emberek egymást
taposták, Zofiát agyonzúzták a törmelékek, Udót agyontaposták a menekültek.
Halottak lepték el az utcákat, ártatlanok vére folyt. Eren nem bírta tovább
nézni.
Zeke a vállára tette a kezét,
lehajtotta a fejét.
– Vége lesz – ígérte szomorúan. –
Ha befejezzük, amit elkezdtünk, akkor ennek is vége lesz, ígérem. Kijuttatlak
ebből a földi pokolból… és az életem árán is megvédelek, Eren. A bátyád vagyok,
ezt sose felejtsd el.
– Nem fogom, ha te sem, hogy az
öcséd vagyok, aki szabad ember.
– Nem fogom – bólintott.
Aztán valahogy az egész kilépett a
legendákból: a pokol Eren szeme láttára elevenedett meg, a szigeti ördögök
mindenhol ott voltak, és amikor a távolban feltűnt Zeke Bestiája, Eren reszkető
lábbal állt, nem mozdult a helyéről. Mindig azt tette, amire Zeke utasította,
és most, hogy az emlékektől alig tudott józanul gondolkodni, hasonlóan
cselekedett. Látta Pieck Hordárjának szétlőtt testét, Galliardot, akit majdnem
felfaltak, Reinert, aki meg akart halni, mégis zsigerből reagált a gyerekek
kétségbeesett kiáltására… Annyi mindent látott, és azt kívánta, bárcsak egyiket
se látta volna.
A Nőstény Óriás maga alá gyűrte a
Háború Pörölyét. Szívós példány volt, majdnem annyira szívós, mint Annie
Leonhart, és Eren azon szerencsések közé tartozott, akik láthatták kikelni a
nyakszirtjéből a benne rejtőző embert is: egy szőke hajú lányt, akit Mikasa
Historiának szólított, s aki a falak uralkodójának, Frieda királynőnek volt a
legkisebb testvére.
Historia csinos arcán még a
léghajón is látszottak az óriássá változás jelei. Bilincs kattant a csuklóján,
a léghajóhoz láncolták, kócos, szőke tincsei a szemébe hullottak. Uri – vagyis Armin, javította ki magában Eren
sokadszorra – odakerült mellé; őt is láncba verték, mégpedig jogosan:
mindketten mészárlást hajtottak végre a maguk módján.
Az új Eldiai Birodalom – merthogy
Paradis így nevezte magát – hosszú idő után először győzelmet aratott Marley
felett. Hatalmas csapást mért Liberio körzetére, elragadta a Háború Pörölyét a
Tybur családtól, lemészárolt mindenkit, aki az útjába került. Titokban
szövetségre lépett a Bestiával, magával vitte a Támadót, és majdnem végzett a
maradék óriáserő hordozóival is.
Nem
kis teljesítmény – gondolta Eren, majd lopva Arminra
sandított. Bezzeg én… Csak tétlenül
ültem… Én… Marley igazi árulójává váltam. A legigazibbá, hiszen tényleg… semmit
sem tettem azért, hogy mindezt megállítsam… Én… Azt akartam, hogy ez a mészárlás megtörténjen.
Nem tudta, mi ütött belé,
egyszerűen arra vágyott, hogy mindezt megtegye. Hogy ne tegyen semmit
pontosabban, hagyja, hogy Armin és Historia mindent megcsináljanak helyette,
mert az események valamiért olyan fordulatot vettek, amilyet réges-rég kellett
volna. De miért? Eltűnődött rajta, ám nem talált választ.
–
Eren… – hallotta aztán a nevét Armin szájából.
Megmerevedett. A kiláncolt fiú már nem egy sebesült katona volt, nem Uri,
akivel összeismerkedett, hanem egy ismeretlen valaki, akit mégis ismert. Hogy
viszonyuljon hozzá? Mit csináljon? Hogyan kellene reagálnia? Mi a helyes, mi a
rossz?
A fiú felé sandított, az komolyan
figyelte fénylő szemével.
– Armin… – súgta ő is a nevét, mire Armin elmosolyodott.
– Emlékszel már, Eren? – kérdezte
lágyan. Eren bólintott. Homályosan, részletekben… de emlékezett. Annyi mindenre
emlékezett, hogy azt sem tudta, melyik felelevenítésével kezdjen először! A
mosolygás mellett döntött, mert az volt a legegyszerűbb; bizonytalanul tette
meg, ami Arminnak is feltűnt. – Nem kell félned – mondta. – Most már minden
rendben. – „Most már minden rendben lesz.
Most már velünk vagy.” – Hiszen… nem kell többé harcolnod, nem? – Nem kell többé Marley oldalán küzdened. De
akkor… hova kerültem? A magam oldalára? Most már… veled vagyok, Armin?
– Eren… – Zeke is láncokat viselt,
mégis nyugodtan tűrte azokat. – Minden úgy alakul, ahogyan elterveztem. Egyet
se félj: semmi más nem történik veled, csak hazatérsz.
– Haza…
– Shiganshinában születtél, Eren.
Visszatérsz oda, ahol minden elkezdődött.
– De vajon ott kezdődött minden? –
motyogta Eren. Az apjukra gondolt, aki kiszökött a falakon túlra a nénjükkel,
és aki így tulajdon testvére vesztét okozta. Ha nem lett volna annyira
kíváncsi… Ha nem szöktek volna ki azon a napon… Ha azon a napon… A dolgok egy
kicsit másképp alakultak volna. Ha nem
vitték volna el, ha Mikasával és
Arminnal maradt volna… Vajon mi lett
volna, ha… nem válok harcossá? Mi lett volna, ha katona lettem volna?
Az ajkába harapott, magán érezte a
tekinteteket. Mindenki őt bámulta, megnézték maguknak, miközben a léghajóval
átszelték az óceánt, s Eren vágyott rá, hogy lepillantson a mélybe. Látni
akarta az alattuk elterülő nyugtalan vizet.
– Armin – mondta újból. – Armin.
(Miért,
Armin?)
(Miért?)
Ennyi volt. A léghajó puhán landolt,
és Eren… hazatért. Az óceán
túloldalán hatalmas fal várta őket, s a fal túloldalán… a hely, amit egykor az
otthonának nevezett. Shiganshina, a
régi-új otthona.
Hazatért.
Készült:
2018. 10. 15. – 10. 20.
6. FELVONÁS
„amelyben
Eren és Armin felidézik a múltjukat”
– Hé. Miért nem ütsz vissza soha?
A szőke kisgyereket elverték. A
körzetbeli fiúk tették, akik mindig szerették helyben hagyni azokat, akiket nem
bírtak. Eren emlékezett rá, hogy ő is kapott hideget-meleget, és arra is, hogy
nem fogta vissza magát, amikor leállt velük veszekedni. A vége kék-zöld foltok
hada lett, meg az, hogy az anyja az arcát vizsgálgatta lefekvés előtt, és
helytelenítően ingatta a fejét.
– Ezért bánnak veled így. Örökké
csak veszteni szeretnél?
Eren sosem veszített, ezért nem
értette azokat, akik hagyták magukat elveretni. Miért nem küzdött? Miért nem
próbált meg legalább egyszer visszaütni? Miért hagyta, hogy addig verjék, míg
minden porcikája sajgott?
A kisgyerek keze megremegett.
– É-én… nem veszítek.
– Mi?
– Nem futok el.
Ez volt az első alkalom, hogy Eren
anélkül eredt szóba valakivel, hogy az verekedésbe torkolljon. Ez volt az első
alkalom, hogy kíváncsi lett valakire – egy vele egykorú gyerekre. Sosem ment
jól a barátkozás, pedig az anyja többször is próbálta összeterelni a szomszéd
gyerekeivel; azok elrohantak előle, kibeszélték a háta mögött, a nyelvüket
nyújtogatták. Erennek nem kellettek ilyen barátok. Ilyen nem, de ez a szőke
fiú… Ez az ismeretlen fiú… Lehet, hogy ő lesz az első…
– Hé… Hogy hívnak?
Armin.
Armin Arlert.
Az első barátja.
Armin, akivel együtt bújták Mr.
Arlert régi könyvét, akivel fel akarta fedezni a falakon túli világ szépségét…
akivel összebújt a takaró alatt, valahányszor Armin náluk töltötte az éjszakát,
akinek elmondta a vágyait, a titkait, megosztotta a reményét, és akivel meg
akarta ízlelni a szabadságot.
Armin.
Armin, aki most óvatosan telepedett
le mellé az ágyra, kezét finoman csúsztatta a takaró alá, rá Eren meztelen
lábszárára. A nadrág felcsúszott, Eren bőre és vére felforrósodott. Égett az
arca, és annyira zavarba jött tőle, hogy kettesben maradt Arminnal, hogy
percekig nem tudott rendesen megszólalni. Sőt! Azzal is meggyűlt a baja, hogy
egyáltalán ránézzen!
– Eren… – Végül a szőke fiú törte
meg a csendet. – Bezzeg az óceán túloldalán… – mosolyodott el haloványan, mikor
Erennek nem akaródzott megszólalni –, sokkal beszédesebb voltál.
Erre kénytelen volt valahogy
reagálni. Összerezzent, majd a fiúra kapta a tekintetét.
– É-én… – Érezte, hogy még jobban
elvörösödött. – Sajnálom – motyogta, mire Armin elnézően mosolygott. Nem húzta
el a kezét, az érintése égetett.
– Nincs miért elnézést kérned –
mondta lágyan. – Akkor… mások voltak a körülmények. De milyen fesztelenül
beszélgettünk… Annak ellenére, hogy akkor még nem emlékeztél rám.
– Emlékeztem. – Eren maga sem
értette, mi ütött belé. Tényleg emlékezett volna? Valami derengett. Néha
beugrott egy-egy emlék… Néha… Igenis
eszébe jutott Armin, ezért nyelt
egyet, és összeszedte a bátorságát, hogy végre egykori barátja szemébe nézzen.
– Azt hiszem, sosem tudtalak… teljesen
elfelejteni.
– Ó, igen? – Armin arca felragyogott. – Ennek nagyon örülök. –
Fészkelődött egy kicsit, valahogy még közelebb került Erenhez. Odahajolt fölé,
egymást nézték, tanulmányozták, itták magukba a másik vonásait. Ó, szóval így
néz ki Armin… Ennyire kék a szeme, ennyire szép íve van az ajkának. Levágta a
haját, így már inkább tűnt fiúnak, mintsem lánynak, de még így is volt valami
törékeny szépség benne, valami, amit Eren csodált. – Eren… – Eren azonban nem
tudta, mit mondjon.
– Hol van Mikasa? – terelte el a
témát az ingoványos talajról. Egykor barátok voltak, legjobb barátok, most
mégsem ugyanazt a közelséget érezte. Évek teltek el, sok-sok év, egyszerűen nem
tudott úgy viszonyulni Arminhoz, mint annak idején. Nem tudta, mit kérdezzen,
miről érdeklődjön. Mindezidáig egymás ellenségei voltak, és Zeke-et ismerve még
most sem lehetett biztosra venni, hogy ugyanazon az oldalon álltak. Zeke mindig
előretervezett. Mindig valami olyasmi járt a fejében, amit Eren még csak nem is
sejtett, és valószínűleg ezt a szokását Paradis szigetével kapcsolatban sem
vetkőzte le. Még akkor sem, ha esetleg vonzódni is kezdett valakihez… A
szigetiek közül.
– Perceken belül itt lehet –
nyugtatta meg eközben Armin. – Hagyni akartunk pihenni, ezért nem tolakodtunk
be. Bár… Tudod, milyen, igazán vissza kellett fognunk, hogy ne rontson rád
egyből! – csóválta meg a fejét nevetős mosollyal. – Nagyon hiányoztál neki. És
persze nekem is.
– Miért nem kerestetek? – bukott ki
a kérdés belőle. Ezt még most sem értette. Annyi éven át tudatlanságban
hagyták, nem is érdekelte őket a sorsa. Miért pont most? Miért akkor, amikor
oldalt kellett választani? Amikor végleg el kellett köteleződniük… valamelyik
fél oldalán.
Armin persze megbánkódott.
Beárnyékolta az arcát a megmagyarázhatatlan múltbeli szomorúság,
visszatükröződött a szeméből, és Erennek az is feltűnt, hogy a keze is
megremegett egy picit. Nem egy határozott katona látványát keltette, egy
gyámoltalan valakivé vedlett, aki éhezte mások szeretetét.
– Kerestünk – mondta halkan. –
Vagyis… láttuk, amint egy óriás felfal. Akkoriban még semmit sem tudtunk az
óriásokról, hogy valójában emberek, és hogy visszatérhetnek az emberi
alakjukba, ha… Hogy vannak Intelligens
példányok. Akkor azt hittük… Először azt hittük, hogy te…
– Hogy meghaltam – bólintott Eren.
Teljesen érthető feltételezés volt. – Ezért nem kerestetek.
– Kerestünk… – Armin hangja
karcossá vált. – Amikor összeállították a túlélők névsorát… Reménykedtünk
benne. Addig kerestünk, amíg fel nem sértettük a lábunkat… Amíg csak volt
bennünk erő. És Mikasa még azután is, hogy én már összeestem. Ő mindig is…
jobban kitartott, különösen, ha rólad volt szó… Szerette túlzásba vinni az
aggodalmát.
– Tudom. – Erre tisztán emlékezett.
Mindig Mikasa fogta vissza, húzta ki a bajból, ha belekeverte magát. Ha
kellett, még verekedett is érte a körzetbeli kölykökkel, és a Helyőrség
tagjaival is ellenszegült, ha azok fenyegetően viselkedtek. – Tehát… – ragadta
magához a szót. – Azt hittétek végül, hogy meghaltam Shiganshina bukásakor…
Aztán pedig megismertétek Annie-t, Reinert és Bertoltot… – Fájdalmasan ejtette
ki a nevüket. Bár nem ismerte őket – vagyis Annie-t és Bertoltot –, a többiek
meséi alapján mintha mégis. Közelebb kerültek a szívéhez, többek lettek puszta
idegennél. Rossz érzés volt arra gondolni, hogy mindkettőjüket felfalták… hogy
az óriáserőt átörökítették, és pont olyasvalaki kapta meg, mint Armin. Ymir tizenhárom éves átkát
senkinek sem kívánta, de különösen olyasvalakinek nem, akit egykor annyira
szeretett. Eltűnődött rajta, vajon mi lett volna, ha azon a napon… a dolgok másképp alakultak volna.
– Igen – sóhajtott nagyot Armin. –
Mikor Bertolt a Rózsa falat is áttörte… Nyolcszázötvenben… Azt hittük, mindennek vége.
– De nem így történt – mutatott rá
Eren. – A végén sikerült elfognotok a Nőstény
Óriást.
– Erwin parancsnoknak köszönhetően.
Az ő zseniális tervét követtük.
– Túljártatok Annie eszén. – Eren a
Nőstény Óriásra gondolt, a benne lakozó új hordozóra. – Rájöttetek, hogy az
óriások emberek, hogy létezünk… és eljutottatok az uralkodói családig is. –
Reiner jelentése alapján a királyi család megváltoztatta a nevét Fritzről
Reissre, s hogy a falak uralkodója, Frieda Reiss még mindig magáénak tudta az
Alapító Óriás erejét. Néhányan rebesgettek egy esküről, aminek értelmében
Paradis nem indíthatott háborút Marley ellen, Eren azonban egyre kevésbé volt
biztos az igazságtartalmában. Ha valóban nem tehetett ilyesmit, ha valóban nem
perzselhette fel a világot, akkor miért engedte, hogy a falakon belüliek a
saját kényük-kedvükre tevékenykedjenek? Miért nem vette el az emlékeiket
újfent? Vajon mi késztette rá, hogy ne így cselekedjen?
– Jelenleg Frieda támogatását
élvezzük – biccentett Armin. – Az utolsó évében jár, az erejét hamarosan át
fogják örökölni.
Ahogyan
Zeke-ét is – villant Eren eszébe. Kiszáradt szájjal
bólintott.
– Ki kapja? – kérdezte, mire Armin
elmosolyodott.
– Valaki, akiben megbízunk –
titokzatoskodott.
– Esetleg te? – Eren előredőlt, a
szemében szomorú fény csillogott. Ha
Armin kapja, gondolta, akkor
célponttá válik. Marley mindenáron meg akarja szerezni az Alapító Óriás erejét…
Kerül, amibe kerül. Szüksége van rá.
– Ugyan! – Armin azonban a fejét
ingatta. – Nekem bőven elég a Kolosszális.
– Esetleg Historia? Vagy valaki más
az uralkodói családból?
– Az erőnek ki kell kerülnie az
uralkodói család kezéből. – Armin ezt az egyet kellő határozottsággal a
hangjában mondta ki. Mindketten valószínűleg ugyanarra gondoltak: amint az erő
kikerül, Marley sorsa meg lesz pecsételve. Nem lesz többé megoldás a világvége
elől, tízmilliók hada, kolosszális méretű, lángoló testű szörnyetegek fogják
felperzselni a világot, elpusztítva mindent és mindenkit, egyedül a biztonságos
falak lakóinak életét kímélve. A „remegés”,
ha úgy tetszik… A világvége.
– Kinek? – mire Armin rászegezte az
ujját. – Mondd, Eren – kezdte –, mennyire bízhatunk benned? Vajon… adhatunk
neked ekkora erőt? Megbánnánk a döntésünket? Annyiszor gondolkodtam ezen. Aztán
eszembe jutott még valami… Hogy mennyire jó lenne, ha semmilyen erő nem lenne a
birtokodban. Akkor legalább te itt maradnál Mikasának, ha már én meghaltam.
–
Armin!
A fiú előhajolt, szemében mohó fény
izzott. Hosszú ujjai Eren sápadt arcára simultak, az érintése még égetőbbé
vált, mint mikor a meztelen lábszárát cirógatták. Most végigkövették Eren
arcának vonásait, bejárták az arcélét, fölcsusszantak az orrára, megállapodtak
az ajkán. A sóhaj, ami feltört belőle, még hangosabb volt, mint korábban. Eren
döbbenten nézte.
– Armin… – Suttogóra fogta, mire
Armin rámosolygott.
– Eren… – suttogott vissza, és a
következő pillanatban Eren már a karjában találta magát. Átölelte őt, ott, az
ágyon ülve ölelte, szorosan és forrón, és remegett egy picit a teste, ahogy
tartotta, az érintéséből pedig sütött a boldogság és a határozottság. Eren
tisztán érezte a gyorsuló szívverését, és a sajátjának is tudatában volt. Akár
egy kismadár, riadtan csapkodó szárnyak formájában dobogott egyre gyorsabban a
szíve. – Eren… – hallotta a nevét újból Armin szájából. – Hiányoztál. – A
vallomás megszületett, Eren reszketeg hangon, dörömbölő szívvel tett hasonlóan.
– Hiányoztál. – És egymás szemébe
néztek, egymást látták, érintették. Ez az Armin valaki más volt, nem az a tíz
év körüli fiú, aki rettegett, miközben az óriások utat törtek maguknak
Shiganshina körzetében. Nem az a fiú, akit jól helybenhagytak a vele egykorú
gyerekek, mert különcnek tartották. Nem az a fiú, aki Eren és Mikasa védelmére
szorult. Valaki teljesen más volt, ahogyan Eren is. Más, mégis ismerős. Mégis Armin, mégis Eren.
Az erő nem számított. A kegyetlen,
ám gyönyörű világ még kevésbé számított. Sem Eren, sem Armin nem foglalkozott
vele. Egymással foglalkoztak, egyedül egymással. Egyedül azzal, amit újra
átélhettek.
Az ajtó kinyílt, Mikasa
csatlakozott hozzájuk.
Hárman voltak, mindig is hárman, a
három jó barát, akik egy ágyon kuporodtak össze, egy takarón osztoztak, s
együtt merültek el a fájdalmas-szép múltjuk felidézésbe. Nevek és történetek,
boldog és kevésbé boldog percek, és Eren azon kapta magát, hogy nevetett.
Hangosan nevetett, a szemét törölte, és felszabadultnak érezte magát.
A takaró alatt puha kéz simult az
övére, ujjak találtak rá az ujjaira, fonódtak össze, váltak eggyé végleg. Éppen
Mikasa magyarázott valamit a maga ismerős komolyságával, és Eren, aki csak egy
picit merevedett meg a nem várt érintésre, óvatosan féloldalt pillantott. Armin
mosolygott, miközben a lányt hallgatta, de a mosolya egyszerre szólt Erennek
is.
Ő is elmosolyodott.
Az ujjakra szorított, és nem húzta
el a kezét, még jóval azután sem, hogy a történet abbamaradt. Azután sem, hogy
Mikasának vissza kellett térnie, mert parancsot kapott. Semmi sem számított,
csak Armin gyengéd, bátor érintése, a szemében csillogó fény.
Itt
vagyok – gondolta Eren.
Most
már szabad vagyok.
Készült:
2018. 10. 23 –
11. 19.
Megjegyzés:
Folytatás augusztusban várható, mivel egy teljes hétig
nem leszek gépközelben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése