Az aletiométer
Tartalom: A tizenkét éves kollégiumi árva, Eren Jaeger a
daimónja társaságában egy nap besurran a kollégium tiltott helyiségébe, ahol
szemtanúja lesz, hogy a kollégium mestere valamiféle port csempész a Lordnak
szánt borba.
Megjegyzés:
1.) Akik rendszeresen látogatják az oldalt, azok tudják,
hogy sajnos egész nyáron igen komolyan gyengélkedtem, többször is volt alkalmam
heteket tölteni a kórházban. Otthoni lábadozásom alatt pedig nemigen volt erőm
bármivel foglalkozni, úgyhogy mondhatni, egész nap csak feküdtem, aludtam,
tévéztem. Hát, miután zsinórban hatszor leadták Az arany iránytűt egy héten belül – célszerű lett volna csatornát
váltani, tudom xD –, egyszerűen írnom kellett egy rövidke történetet Erenről és a daimónjáról. :D
2.) Rövid – egyelőre 2 felvonásos – novella; a Shingeki karakterek
Philip Pullman könyvének megfilmesített világában. Figyelem, a történet 3. évad spoilert tartalmaz, még ha javarészt kimondatlanul is.
3.)
Lehet, hogy nincs semmi értelme a történetnek? (Lehet.) (Akkor is megírom.)
I.
Por
a kupában
–
Ez egy borzalmas ötlet.
Eren
figyelmen kívül hagyta a daimónja nyüszítését, és óvatosan résnyire nyitotta a
szekrényt. Csak egy talárra lett volna szüksége, de micsoda kalandokba
csöppent! Alig surrant be a tiltott a helyiségbe, jóformán arra sem maradt
ideje, hogy egy kicsit feltérképezze magának, mikor nyílt az ajtó, és a Mester
lépett be rajta a komornyik kíséretében. Látogatót vártak, reggel óta ettől
visszhangzott az egész kollégium. A titokzatos látogató nem akárki volt, mint
maga a Lord, akiről soha sem lehetett
tudni, éppen merre sodorta az élet. Titokzatos expedíciókra, különösebbnél
különösebb vidékeken járt, és valami rendkívül titkosat és veszélyeset
tanulmányozhatott, mert Eren nem egyszer fültanúja volt, hogy a Mester
helyteleníti ezeket az utazásokat.
–
Ez határozottan egy borzalmas ötlet,
Eren! – Karmok mélyedtek a vállába, ahogy daimónja óvatosan fölkapaszkodott a
testén; érezte a kisállat remegését. – Sürgősen el kell tűnnünk innen, mielőtt
még visszajönnek! Hagyd a csudába a talárt meg a kalandot, javaslom, hogy spulnizzunk,
és soha többé ne járjunk tilosban!
–
Pszt, Armin. – Eren a szemét forgatta, bár Armin azt a sötétben nem láthatta. –
Miattad fogunk lebukni! Különben is, ha a lelkem testen kívüli megtestesülése
vagy, hogy lehetsz ennyire gyáva?
–
Minden gyávaságodat én örököltem! – cincogta a nyuszt, majd egy apró, pele
alakját vette fel inkább, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen Eren vállán.
Mivel Eren gyermek volt még, a daimónja még nem állapodott meg egy végleges
alaknál. Ez nagyban megkönnyítette az ilyesfajta besurranásokat. Ha Eren nem is
tudott olyan jól elbújni a Mester elől – bár minden trükköt bevetett, hogy
sikerüljön! –, Arminnak legalább sokkal több lehetősége akadt.
–
Hát azt vettem észre – felelt a pelének. – Nincs ok az aggodalomra. Szépen
megvárjuk, amíg lecseng ez az egész, és… Ó, a francba! – Az ajtó újra kinyílt,
ám ezúttal nem a Mester tért vissza. Személyesen a Lord lépett be!
–
Most aztán benne vagyunk a kulimászban – hallatszott még Armin riadt motyogása,
ám Eren addigra már rá sem hederített. A szekrény mélyéről, a résnyire nyitott
ajtón keresztül rálátást nyerhetett a szobában történtekre, különösen a Mester
korábbi ténykedésére. Ha nem lett volna gyanús az a mozdulat, amikor valamiféle
port kevert a Lord kedvenc itókájába,
valószínűleg egyetértett volna Arminnal, és gyorsan kereket oldott volna, amint
a komornyik mögött becsukódott a szobaajtó. De a mozdulat gyanús volt. Az a por, amit beletett… nem lehetett más, mint…
–
Szerinted is méreg? – kérdezte suttogva Armintól. A pele bőszen bólogatott, meg
sem mert szólalni, annyira félt. Eren érezte piciny testének remegését, és
már majdnem elfogta a bűntudat, amiért belerángatta ebbe a daimónját – ám akkor
a Lord töltött magának a borból, s a szájához emelte a kupáját. A következő
pillanatban felkiáltott, mert Eren gyakorlatilag kirontott a szekrényből.
Olyan
gyorsan verte ki a kezéből a kupát, hogy feleszmélni sem maradhatott ideje; a
bor a földre loccsant, a Lord biztonságba került. Eren gyorsan megragadta az
üveget is, és figyelmen kívül hagyta, hogy a férfi dühösen rárivallt.
–
Méreg! – zihálta végül. – Méreg van benne! Láttam, amikor a Mester beletett
valami port! Az csak méreg lehetett, igaz?
–
Port? – A Lord arcán zavartság futott át. A keze, amely megindult Eren felé, hogy
vagy megszorongassa egy kicsit, vagy erőszakkal visszavegye tőle a borosüveget,
félúton megállt kettőjük között. Amikor ismét megszólalt, a harag eltűnt az
arcáról, sőt a hangszíne is teljesen megváltozott. – Egészen biztos vagy benne?
– kérdezte. Összevonta a szemöldökét, a szigor nem tűnt el a tekintetéből.
–
A saját szememmel láttam! – húzta ki magát Eren; sértődött éllel a hangjában
kiáltott fel. – Persze, hogy biztos
vagyok benne, uram! Por volt az, méreg!
– hangsúlyozta. – Armin szerint is! – sandított féloldalt a vállán gubbasztó
állatkára, aki addigra felöltötte nyuszt alakját, és kényelmesen
belecsimpaszkodott a ruhájába.
–
Tényleg így történt! – bizonygatta Armin is. – Mi más lehetett volna, ha nem
méreg? Megmentettük az életét, uram! Kérem, ne haragudjon Erenre, amiért
engedély nélkül betört ide… és rám sem, amiért megint vele tartottam! – váltott
át bűnbánó cincogásra. – Ha nem tettük volna… Tudja, hogy milyen… Hajtja a
kíváncsiság! Sosem hallgat rám! – tette hozzá aztán panaszolva.
A
Lord erre felemelte a jobbját. Magas, széles vállú férfi volt; szőke haja a
világításban aranylónak látszott. Szeme kéken és komolyan csillant meg a
lencséje mögül. Eren véleménye szerint a lehető legocsmányabb szemüveget
választotta magának, amikor az optikushoz került, de nem mindenkinek lehetett
jó ízlése. Ha Lord Zeke-nek az tetszett meg, akkor az tetszett meg. Az
expedíciókon úgyis az számított, hogy jól lásson vele, nem az, hogy hogy nézett
ki.
Erenen
eluralkodott az izgalom.
–
Miért akart a Mester megmérgezni? Mit csináltál? Hol jártál? Hogyhogy
visszatértél? – sorolta a kérdéseit. – Hogy lehet, hogy…
Kopogtak.
–
A portás lesz – mondta Lord Zeke. – Nyomás vissza a szekrénybe, Eren, és
ezúttal maradj is ott! – Azzal a szekrény felé lökte az egyre izgatottabb fiút.
– Á, remek! – csapta össze a tenyerét, mikor a portás belépett. Eren sietve
bebújt a szekrénybe, onnan a kulcslyukon próbált leskelődni kifelé. – Igen, azt
oda, azt pedig oda. Ej, de ügyetlen, nem néz a lába elé? – csattant fel
hirtelen. Csörömpölés hallatszott – amennyire Eren ki tudta venni, a Lord úgy
intézte, hogy azt a látszatot keltsék, a portás leverte a borral teli üveget.
Hát így hiúsította meg a Mester aljas tervét!
–
Lord Zeke nem semmi! – ámult el Armin teljesen.
–
Mondtam én, hogy megússzuk, Armin! – vigyorgott Eren. – Lord Zeke zseniális! –
lelkendezett.
–
Ha ilyen hangerővel beszélsz, akkor aligha ússzuk meg…
–
Jó-jó, befogtam.
–
Figyeljünk inkább – suttogott vissza Armin. – Valami történni fog.
Odakintről
lenyomták a kilincset, mire Lord Zeke az ajtó felé fordult. Elegáns, mindenre
elszánt úriemberként készen állt rá, hogy szembenézzen a vendégekkel. Eren nem
látott mindent jól, de azt, hogy az elsőként belépő férfi döbbenten hőkölt
hátra, sikerült elcsípnie. Lord Zeke háttal volt neki, így az ő arcát nem
láthatta. Ezt az egyet nagyon bánta. Vajon a Lord mennyire tudott
kifejezéstelen arcot vágni? Vendégének ugyanis nem jött össze.
–
Ó, Mester. – Lord Zeke hangján érződött, hogy mosolyog. – Csak nem meglepődött,
hogy itt talál? Igen, visszajöttem. De nem is ez a lényeg! Kérem, fáradjon be
a vendégeivel együtt! Szeretnék önöknek mutatni valami rendkívül érdekeset.
Biztos vagyok benne, hogy legalább akkora meglepetést okozok majd vele, mint az
ittlétemmel.
II.
Por a messzi északi vidéken
Lord Zeke
kivetítette az első képet: egy férfit ábrázolt a hóban, szőrmébe bugyolálva, a
telihold fénye mindent körbevont. Középen fakunyhó látszott, mellette megannyi
filozófiai műszer. A csuklya mögé rejtőző férfi mellett egy kisebb alak volt.
– Ez a fotogram –
magyarázta – ezüst-nitrát emulzióval készült. Most pedig engedjék meg, hogy
megmutassam a következő képet is, ami néhány perccel később, egy speciálisan
készített új emulzióval készült.
Ha
ez valami új dolog, akkor elég béna – gondolta Eren, miközben
megnézte magának a felvételt. Az egész kép megváltozott: a furcsa műszerek
sötétbe burkolóztak, mintha a telihold sötét felhők mögé rejtőzött volna, és
így nem tudta volna már megvilágítani, a férfi azonban mintha megfürdött volna
a fényében. Kezéből, amit üdvözölésre emelt, villogó valamik áradtak.
– Fénynek hiszik,
igaz? – Lord Zeke elégedetten nézett végig az egybegyűlteken. Amikor bólogatást
kapott válaszul, elmosolyodott. Feljebb tolta a szemüvegét az orrán, majd így
szólt: – Nos, akkor tévednek. Ez nem fény, hanem Por.
Nyomban kitört a
hangzavar.
– Mi az a Por? –
súgta oda Eren Arminnak.
– Gőzöm sincs –
súgott vissza a nyuszt. – De tutira nem az a fajta por, amire mi gondolunk.
– Mi az, hogy nem
tudod? – sziszegte. – Neked tudnod kéne! Te mindent tudsz!
– Per pillanat azt
tudom, hogyha nem fogjuk be, akkor…
– Hogy te milyen
ünneprontó vagy – zsörtölődött Eren, idegesen legyintve egyet. – Jó-jó, ne nézz
így rám, befogtam.
– A lemezen
fénynek látszik – magyarázta eközben Lord Zeke –, valójában azonban nem az.
Kérem, nézzék meg a másik alakot is mellette. Azt hihetnék, hogy a daimónja,
igaz? Nos, tévednek. A daimónja a kép készültekor ott pihen kígyó formájában a
nyakában. – A vetítővászonra bökött, már nehezen titkolta az elégedettségét. –
Látják? Ahogyan azt is, hogy ez az alak viszont nagyon homályos.
– Egy gyermek? –
kérdezte valaki.
– Egész gyermek – hangsúlyozta Lord Zeke.
– Most pedig hadd mutassak önöknek még egy képet!
Amit ekkor
mutatott, az mindenen túltett. Csodálatos
volt. Fénynyalábok, fátylak csüngtek magason, láthatatlan karnisra akasztva,
mintha csak egy függönyt alkotnának, amibe be-belekapott a szél. Északi fénynek nevezték a vendégek, és
Lord Zeke állítása szerint színek kavalkádját lehetett élőben látni, csupán nem
maradt ideje, hogy színesbe tárja vendégei elé a felvételt.
A következő képet
ismét az új emulzióval készítette, és ahogy a férfi és a gyermek esetében, úgy
itt is változást figyelhettek meg: a függönyök, a sivár táj elmosódott, és
mintha egy városnak a körvonala rajzolódott volna az égre… és minden
láthatatlan talajon állt, lógott a levegőben, ahogyan korábban függöny módjára
a fénynyaláb.
– Egy város… egy
másik világban? – horkant valaki gúnyosan. – Hiszem, ha látom.
– Pedig épp azt
látjuk – lehelte Armin. – Ez elképesztő, Eren!
– Tudom! –
suttogott vissza a fiú csillogó szemmel. – Csak tudnám, miről beszélnek! – Lord
Zeke különböző nevű expedíciókat emlegetett, ügyeket, megoldatlan rejtélyeket,
az izgalom pedig, a parányi helyiségben, ahogy beszélt, egyre csak fokozódott.
Néhányan bosszúsan sutyorogtak, és amennyire Eren kiértette, Lord Zeke pénzt
gyűjtött egy újabb küldetésre. Sikerülhetett elég támogatót nyernie magának,
mert a Mester végén dühtől tajtékozva vonult ki, igaz, Erent csupán az ajtó
csattanása térítette magához. A vendégek összeszólalkoztak – érvek csaptak
össze, olyan szavakkal dobálóztak, amiket Eren nem ismert, így hamar elunta a
beszélgetést. Valamikor a közepén elszunyókált, Armin pele formájában pihent
meg a tenyerében, élvezte a kezének melegét.
Lord Zeke behajolt
a szekrénybe; finoman megrázta a vállánál fogva, hogy felkeltse. Fáradtnak
látszott ugyan, a tekintetéből azonban kiveszett a szigor – már-már atyai
jóindulattal nézett Erenre. Gyengéd volt az érintése, és amikor Eren
összerezzent, elnyomott egy mosolyt.
– Csendesen –
figyelmeztette. – Elmentek, de néhány szolga még a közelben van. Mars vissza a
szobádba, és innentől kezdve ne indulj felfedezőútra. Mi lett volna, ha nem én
találok rád?
– Mi lett volna,
ha nem rejtőzöm el? – vágott vissza Eren, majd rögtön meg is válaszolta a kérdését:
– A Mester örömtáncot járt volna a holttested felett, az történt volna!
Megmentettem az életedet! Igazán hálás lehetnél!
– Hálás akkor
lehetnék, ha végre sikerülne értelmet verni beléd ebben a kócerájban – csóválta
a fejét Lord Zeke, ám nem tűnt bosszúsnak. Szeme vidáman csillogott a lencse
mögül, így Eren megnyugodott. A szabályszegés ellenére pártfogója nem
haragudott meg rá, sőt… a lelke mélyén talán tényleg hálás volt, amiért Eren
felfedezte a Mester ármánykodását. Végül is, valóban az életébe került volna az
a kevéske itóka, amit a pohárba öntött magának.
– Nem megy az
olyan könnyedén! – Eren az ajkába harapott. – Tanulgatok.
– És ott hágod át
a szabályokat, ahol csak tudod.
– Ez…
elképzelhető, hogy helytálló – ismerte el kelletlenül –, de nem fedi le a
valóságot.
– Hát hogyne. –
Lord Zeke megeresztett egy halk kuncogást. – Halljam, hogy kerültél ide?
– Csak egy talárra
volt szükségem! – védekezett. – Meg akartam tréfálni Yvonne néni fiát!
– És te támogattad
őt ebben, Armin? – pillantott le Lord Zeke a nyusztra. Eren daimónja nyöszörgő
hangot hallatott.
– Dehogyis, uram!
– sipította. – De egyszerűen nem hallgat rám! Tudja, milyen!
Lord Zeke
felsóhajtott.
– Éppolyan
bajkeverő, mint amilyen az apja volt.
Ezzel, ha
berekeszteni szerette volna a beszélgetésüket, nagyon mellélőtt. Eren szeme,
mint mindig, valahányszor a családja került szóba, felcsillant.
– Milyen ember
volt az apám, Lord Zeke? – csapott le a lehetőségre, hogy faggatózzon egy
kicsit.
Gyakorlatilag beleszületett a kollégiumi életbe – semmit
sem tudott a szüleiről, a születése körülményeiről. A Mester is csak annyit
mondott neki, mikor rákérdezett, hogy egy levél kíséretében a kollégiumra
bízták, hogy megfelelő oktatásban részesítsék. Azóta tizenkét év telt el, de a
Mester éppolyan titokzatos maradt, mint az első években.
Ami Lord Zeke-et
illette, a befolyásos férfi, aki a húszas éveinek elejében járt, négy évvel
ezelőtt bukkant fel váratlanul a kollégium életében. Nyomban a pártfogásába
vette Erent, és onnantól kezdve a tanárok még többet vártak el tőle. Onnantól
kezdve Eren kollégiumbeli élete, ahogy arra előszeretettel panaszkodott
Arminnak – valóságos pokollá vált,
amin vajmi keveset enyhítettek Lord Zeke kalandos útjai (meg persze maga a
tény, hogy a környékbeli gyerekek mind irigyelték, amiért egy ilyen magas rangú
kalandort nevezhetett pártfogójának). És persze Lord Zeke a Mesterhez hasonlóan
semmit sem volt hajlandó elárulni Eren családjáról! Mint mindig, most is
ugyanazt mondta:
– Éppolyan
kíváncsi, mint te, elégedj meg ennyivel. – A kusza, barna tincsek közé simította
az ujjait, még jobban összeborzolta Eren haját. A fiú felkuncogott, majd a
férfi keze után nyúlt. Lord Zeke ellágyultan nézett le rá. – Ha majd idősebb
leszel, elmesélem, amit tudok. Addig pedig tanulj és tartsd be a szabályokat!
Most az egyszer segítettem rajtad, de legközelebb nem állok jót magamért, ha
ismét kihágáson kaplak! – fenyegette meg játékosan. Ezt persze Eren nem vette
félvállról. A fenyegetés az fenyegetés volt, Lord Zeke mindig állta a szavát.
– Visszamész
északra? – kíváncsiskodott. – Hogy a Port kutasd? Meg azt a világot? Tényleg
van egy város egy másik világban? Miféle hely ez? Mintha valami emberfejet is
emlegettettek volna, amit találtatok, és…
– Eren – szólt rá Lord Zeke szigorúan. –
Elég legyen.
– Olyan unalmas ez
a hely! – panaszolta.
– Nem inkább az a
baj, hogy Armin az egyetlen barátod?
– Ez nem igaz –
fonta karba a kezét. – Nem ő az egyetlen!
– Áh,
tényleg-tényleg. – Lord Zeke bocsánatkérően mosolygott. – Mindig megfeledkezem
arról a lányról.
– Neve is van –
morogta Eren.
– Tudod, az ilyen
viselkedés miatt nincsenek barátaid, fiatalember.
– Ha tudnak
viselkedni, akkor talán lehetnek a
barátaim.
Lord Zeke nagyot
sóhajtott.
– Ez nem így
működik, Eren – ingatta a fejét. – Szükséged van barátokra.
– Majd
összebarátkozom a Mesterrel – húzta el a száját Eren. – Kitűnően sakkozik,
biztos remekül kijövünk majd.
– Hogy felvágták a
nyelvét – mormogta erre Lord Zeke.
Eren az ajkába
harapott.
Már
megint itt tartunk – gondolta. El kell terelnem a témát. Vagyis vissza kell terelnem ahhoz, ami engem
a legjobban érdekel. A Por! Vajon mi lehet ez a Por? És hol van ez a világ?
Miféle dolgok ezek? Ezekről miért nem tanítanak? Ah, bár többet tudhatnék!
Milyen módon is
tudhatott meg mindent?
– Veled mehetek
északra? – született meg benne hirtelen az ötlet. Izgatottan kapaszkodott bele
Lord Zeke karjába, széles vigyorral, könyörgő tekintettel nézett fel rá. –
Annyira szeretnék többet tudni! Mi ez a Por? Miért háborodott fel mindenki
annyira? Ha északra mész, akkor látni fog medvéket is, igaz? Én is szeretnék
világot látni! Annyira unom az életet itt, a kollégiumban! Ez… a falak börtöne
– intett körbe. – Elveszik tőlem a szabadságomat, pedig az… a legfontosabb.
Születésünktől fogva – magyarázta elkomolyodva Lord Zeke-nek – szabadok vagyunk.
Akik ezt el akarják venni tőlünk, legyenek bármilyen erősek, engem nem érdekel.
A lángoló víz, a jeges tájak… egyik sem érdekel!
– Az előbb még nem
azt mondtad, hogy látni akarod őket? – szólt közbe Lord Zeke halvány mosollyal
az ajkán. A mosoly végül eltűnt, mikor találkozott a tekintetük. Eren erősebben
markolta meg a karját, és őszintén, a szívét kitárva nézett föl rá. Hogy milyen
volt a tekintete, nem tudta. Vajon mit láthatott benne Lord Zeke? Mit
láthatott, ami ennyire megrendítette? Mit láthatott, amitől szabályosan
bennakadt a levegője?
– Gyerek vagyok
még – mondta csendesen –, de annyit tudok, hogy az lehet a legszabadabb ember a
világon, aki látta mindezeket. Ezért kell küzdenünk, uram. Ez valami olyasmi,
amiért az életemet is adnám.
– Az életedet? –
csipogta rémülten Armin. – Legyen eszed, Eren, az én életem is a tét, nemcsak a
tiéd! Meg akarsz ölni minket?
– A világ odakint
félelmetes hely – jelentette ki Lord Zeke. – A kollégium azonban…
– Nem számít! –
emelte meg a hangját Eren; sosem érezte magát még ennyire határozottnak. –
Talán kegyetlen hely, az sem számít. Küzdeni fogok. Amíg élek… Amíg meghalok…
Azután is, hogy meghaltam. Kortól függetlenül mindig a szabadságot kutatva
fogok előretörni. Ez minden, amit remélhetek.
Lord Zeke sokáig
hallgatott.
– Értem – felelte
végül egészen halkan. – Ezért akarsz kimenni a falakon túlra?
– Igen. – Eren
felszegte a fejét. – Ha most nem is kapok rá engedélyt, akkor sem adom fel.
Lord Zeke
felsóhajtott. Levette a szemüvegét, majd megdörzsölte az orrnyergét. Mintha
habozott volna, ami halvány reményt ébresztett Erenben. Lehetséges, hogy a Lord
magával fogja vinni az expedícióra?
De nem így
történt. A Lord végül az inge alá nyúlt, és aranyló láncon csüngő valamit húzott elő, aminek a létezéséről
Eren mindeddig mit sem tudott.
– Tudod, mi ez? –
kérdezte tőle.
– Öhm… egy
zsebóra? – tippelt, majd jobban megnézte magának. – Ez egy… iránytű – javította
ki magát.
– Aletiométer, igazságmérő.
– Elmosolyodott, gyengéden Eren izzadt kezébe csúsztatta. – Megmondja az
igazat, ha a használója tudja, hogyan kell használni. Erre magadtól kell
rájönnöd. Tekints rá úgy, mint az igazság kulcsára.
– Igazság kulcsa…
– ismételte Eren kásás hangon. Megforgatta a kezében a különös szerkezetet,
felpattintotta a fedelét, kíváncsian nézte meg. – Olyan, akár egy arany iránytű
– suttogta áhítatosan hangon. – Miért adod ezt nekem?
– Nagyon fontos,
hogy titokban tartsd, Eren – kötötte a lelkére Lord Zeke. – Senkinek egy szót
se, megértetted? Ez legyen a kettőnk titka.
– Köze van
északhoz? Miféle igazságot árul majd el?
– Amit csak
megkérdezel tőle – felelte erre a Lord titokzatosan. Finoman rákulcsolta Eren
ujjait az iránytűre, bebugyolálta velük az aranyló szerkezetet, a láncot pedig
a fiú nyakába akasztotta. – Azt ígértem, hogyha nagyobb leszel, mesélek a
családodról. Ez az iránytű édesapád öröksége. Vigyázz rá, és soha ne mutasd meg
illetéktelen személynek. Mindössze hat darab készült belőle. Jobb, ha olyan
helyen tartod, ahol nem látják meg, rendben?
– Az apámé…
– Gyerünk! –
sürgette a Lord. – Gyorsan tedd el!
Eren sebtében a
ruhája alá rejtette. Lord Zeke ezzel is megelégedett. Még egyszer utoljára
összekócolta a fiú haját, majd az ujjai hosszan elidőztek az arcán, körbejárták
az arcélét. Olybá’ tűnt, mintha minden egyes vonását mélyen az emlékezetébe
szerette volna vésni, mielőtt elbúcsúzott volna.
– Vigyázz magadra,
Eren – mondta végül; aztán elhúzódott, Eren pedig ellépett tőle.
– Jó utat, Lord
Zeke. Vigyázz magadra.
A Lord hátat
fordított neki, és megindult a folyosó vége felé. Eren és Armin sokáig bámultak
utána. A kis nyuszt izgatottan szaglászott a levegőbe.
– Neked is rossz
érzésed van? – pillantott le rá Eren. Armin nem válaszolt, inkább tovább
szimatolt.
Eren sóhajtva nézte
azt a helyet, ahol korábban a Lord állt.
Vajon
látjuk még egymást valaha? – tűnődött el.
Valamiért a
nyugtalanító érzés, amit Lord Zeke távozásának tulajdonított, nem akart
elmúlni. Az arany iránytű hűvösen simult a bőréhez, mégis furcsamód melegnek
érezte tőle a testét. Az apja ajándékát hordozta a szívénél, még ha Lord Zeke
nem is adott válaszokat. Lord Zeke mindig is ilyen volt, titkok tudója,
semminek sem a felfedője.
Egyszer
– gondolta.
Egyszer megkapom azokat a válaszokat.
Mélyet sóhajtott, majd
gyengéden megcirógatta Armint.
– Gyere, Armin,
menjünk. Sok dolgunk van még.
Daimónja
elkínzottan nyögött fel.
– Ugye nem akarsz
talár után kutakodni egy másik szobában, hogy megtréfáld vele Yvonne néni fiát?
Az a szegény gyerek nem ezt érdemli, Eren!
– A barátomért
teszem, Armin. Ez becsületbeli dolog.
– Mekkora
ostobaság már ez a Titánok-játék…
– Jaj, ne nyafogj
már annyit, gyere!
– Ezért még
csúnyán kikapunk…
– Viseld el
férfiasan!
–
De hát én egy nyuszt vagyok, Eren!
– Annyit nyafogsz!
– Eren nevetve indult meg hirtelen. – Gyere már, Armin! – hívta vidáman. – Hosszú
még az éjszaka! Várnak ránk a Titánok!
– Ó, Eren, miért
kell neked mindig ilyen szörnyűségeket mondanod?
De Eren füléhez
már nem jutott el a sopánkodás. Nevetésének hangja visszhangot vert a folyosón,
és természetesen Arminnak, mint mindig, most is igaza lett: csúnyán kikaptak,
és cseppet sem tudták elviselni férfiasan (legalábbis nem mindketten).
Megjegyzés: Valószínűleg írok majd neki egy folytatást, mert
néhány jelenetet végül nem tettem bele, így megmaradtak, pluszban így olyan
lezáratlan is lenne a történet. :-) És nem, Eren ebben a történetben a
crossover ellenére véletlenül sem Zeke fia, de Armin tényleg a daimónja. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése