Múltadba zárva
Novellacsokor
MÚLTADBA ZÁRVA lélekcserés
történet (komor hangulatú) kiegészítő novellacsokra,
SPOILER A 12. FEJEZETTŐL
vonatkozóan (!)
Tartalom: „Mielőtt az első
óriás lett volna belőle, és ördögként kezdték emlegetni, Doppelgänger Eren csak
egy fiú volt, aki a Kruger törzsből származott. Akkoriban, kétezer évvel
ezelőtt a modern világot sem lehetett még modern világnak nevezni, s a „köztes
helyet” leszámítva nem léteztek „párhuzamos világok” sem. Akkor még nem
létezett Eldia, s nem létezett Marley sem. De már létezett mindaz, ami végül
megrontotta a világukat […].”
Megjegyzés: Avagy a Múltadba
zárva [Ereri] lélekcserés történetemhez tartozó kiegészítő novellacsokor. Az egész nem több néhány
kiragadott pillanatnál Doppelgänger Eren
kétezer évvel ezelőtti életéből, onnantól kezdődően, hogy meglelte „minden élet forrását”. Ebből adódóan ismétlem,
értelemszerűen SPOILERT
tartalmaz a MÚLTADBA
ZÁRVA 12. FEJEZETÉTŐL kezdődően!
„Tőled,
kétezer évvel
ezelőtt…”
(kaptam
egy erőt, amely mindent megváltoztatott…)
I.
Eren
Mielőtt az első óriás lett volna belőle, és ördögként kezdték emlegetni, Doppelgänger Eren csak egy fiú volt, aki a Kruger törzsből
származott. Akkoriban, kétezer évvel ezelőtt a modern világot sem lehetett még
modern világnak nevezni, s a „köztes helyet” leszámítva nem léteztek
„párhuzamos világok” sem. Akkor még nem létezett Eldia, s nem létezett Marley
sem. De már létezett mindaz, ami végül megrontotta a világukat: „minden élet
forrása”, amelynek létezésének okát egyetlen ember sem tudta megfejteni az
évezredek során. Valahol, valamikor, valahogyan a semmiből jött létre: egy
forrás egy kilenc ágú fa odvában, mélyen elrejtve emberi szem elől. Ez volt az
a forrásvíz, amire Doppelgänger Eren, vagyis Eren, ahogy akkoriban hívták, gyermekként ráakadt a mezőn, miután
elnyomta az álom.
Aznap,
amikor megmártózott a forrásban, hétágra sütött a nap, egyetlen felhő sem
vetett árnyékot a mezőn pihenő fiúra. Mint minden reggel, azon a napon is
hajnalhasadtával indult útnak, hogy rőzsét gyűjtsön a családjuk számára.
Egymaga ballagott a kitaposott ösvényen, és miután telepakolta a kosarát,
ugyanazon az úton, amin érkezett, szándékozott is visszatérni otthonába.
Hogy
mi vonzotta végül a mező felé, azt nem tudta. Mire odaért, egyszeriben úrrá
lett rajta a hajnal óta tartó fáradtság. Csak néhány percig szerette volna
pihentetni a szemét, de amikor ledőlt a virágok közé, szinte azonnal mély
álomba szenderült. Átaludta a pillanatot, amikor a napot hirtelen eltakarták a
sötét felhők, amikor magára az egész világra váratlanul sötétség borult, és a
kilenc ágú fa odvának mélyében nagyon rövid időre misztikus, aranysárga fény
izzott fel. Szikrák pattogtak, aranyló ragyogásba vonta a világot, és olybá’
tűnt, mintha Eren maga is abban az aranysárga fényben fürödne, megvilágította a
testét. A hangot, ami a fa mélyéről hallatszott, pulzálásként is fel lehetett
fogni; úgy lüktetett, akár egy második szív. Pont ugyanabban az ütemben, mint a
mezőn pihenő fiú szíve.
A
különös, ördögi fényjáték csupán néhány pillanatig tartott. Mire Eren szeme
felpattant, a világ körülötte ugyanolyan volt, mint amire emlékezett, azt
leszámítva, hogy a torkában érezte a dobogást. Verejték csillant meg a
homlokán, még mindig remegett. Álmaiban vért látott, szenvedést és fájdalmat,
világot uraló, embereket evő szörnyetegeket, megcsonkított, félig megevett
tetemeket. Nem értette az okát, sosem kellett szenvednie sem neki, sem a
népének. Szerény életet élve, egyetlen fájó dolgot tudott kiemelni, mégpedig az
apjának hiányát, de annyira régen történt, hogy felemlegetni sem volt érdemes.
Az apja kóborló törzs sarja volt, a vadászoké, akik kíméletlenül űzték a
vadakat hegyen-völgyön, tűzön-vízen át. Egyik nap elment, és soha többé nem
tért vissza. Hátrahagyta asszonyát valamint két, anyjuk csecsét szopó
kisgyermekét, akik sem arcára, sem nevére nem emlékezhettek.
Az
álom mégis eljött, és elevennek tűnt, valósnak és kegyetlenül igaznak. Eren
reszketve kaparta össze magát a földről, a keze még mindig árulkodón nem maradt
nyugalomban, mikor a rőzsével teli kosár után nyúlt.
Akkor történt.
Akkor történt valami,
egyszóval megmagyarázhatatlan, akkor
teremtett vele kapcsolatot első ízben „minden
élet forrása”, akkor döntött úgy, hogy kiválasztja.
Halk,
tekintélyt parancsoló hang csendült fel az elméjében, a nevén szólította: Eren.
A fiú keze félúton a kosár felé állt meg a levegőben, markolta meg a semmit, ő
maga pedig egész testében mozdulatlanná dermedt. Akadtak olyan emberek a
népéből, akik az anyja szavaival élve képzeltek
dolgokat, olyasmiket, amik valójában nem történtek meg. Egyszer-egyszer
lehetett hallani ilyen esetekről; tébolyult asszonyokról, akik beleőrültek a
bánatba, a háborús poklokat megélő, megnyomorodott férfiakról, akiket vagy
kivetett a társadalom, vagy saját magukat vetetve ki, idővel kioltották az
életüket. Különös mód, Eren egyből rájuk gondolt. A hang az elméje mélyén
szunnyadt mindeddig, most azonban újra meg újra suttogott, bűnös, csábító
hangon szólongatta, hívta valamerre, amerre a lába is áruló módon vinni
szerette volna.
A
fa odvából szólt, fejtette meg végül. A fa odvából kellett szólnia, és mintha érzett volna valamit, valami láthatatlan
fonalat, ami erősen tekeredett a csuklója köré, s ami erőszakkal késztette
mozgásra. A lába megindult a fa odva felé, ő maga pedig az ajkát harapva,
rémülten dobogó szívvel tett eleget a kimondatlan parancsnak, a láthatatlan
akaratnak.
Ne, kérlek, ne.
Félt.
Még
a lilába forduló virágokat is agyontaposta, ahogy remegve odabotladozott a
fához. A hang elméjében egyre inkább szólt. Halkan tette ugyan, ám
ellentmondást nem ismerően, a nevét mondta, és olyan dolgokra szólította fel,
amiket nem akart megtenni. Nézz bele… Nézz a lelked mélyébe… Pillantsd
meg a tükörképedet, s lásd önmagadat. Eren belenézett a fa odvába:
tükörsima, éltető erőtől fénylő víz csillant meg benne alant, könnyedén
belemárthatta volna a kezét, ha akarta volna.
Pillantsd
meg a tükörképedet, s lásd önmagadat, mormolta
újból a hang, Eren azonban nem
értette. A fa odvának mélyében csak egy pillanat erejéig láthatta önmagát,
aztán a víz fodrozni kezdett, a tükörképe pedig torzulni. Mire feleszmélt, egy
szörnyeteg visszataszító képét bámulta, aki egyenesen úgy festett, mintha az
álmából lépett volna ki. Emberevő, világot uraló szörnyeteg: óriás az emberek között.
Tetszik?
– kérdezte tőle a hang egykedvűen. Önmagadat látod.
De
ez a szörny nem lehetett ő!
–
Hazugság! – szisszent fel, és elrántotta a fejét. – Hazugság minden szavad! –
kiáltotta, ám amikor megkísérelt elhúzódni, a csuklója köré tekerő fonál nem
engedte, hogy megtegye. Láthatatlan erő rántotta vissza teljes erejéből, és
hiába próbált kapaszkodót keresni, érezte, hogy a lába alól kicsúszott a talaj.
Fogadd
el, hangzott fel. Fogadd
el az áldást, engedd, hogy átjárjon téged.
–
Ne, kérlek, ne! – azonban hiába üvöltött. A lába megcsúszott, a láthatatlan
fonál pedig ismét rántott, és ez alkalommal nem tudott megfogadkozni: arccal
előrebukva, belezuhant a csillogó vízbe.
És
sosem tanult úszni.
Lélegezni
próbált, és levegő helyett vizet szippantott, éltető oxigén helyett halállal
fenyegető folyadékot nyelt. A testét mintha aranyló fények vették volna körbe,
mintha maga a víz tett volna vele valamit… és tágra nyílt a szeme, és
beléköltözött az iszonyat, amikor valami nekitapadt a gerincének. Olyan volt,
akár egy második gerinc, ami egyenesen az övére simult volna, vált volna eggyé
az övével.
Pokoli
fájdalommal járt, teli torokból ordított. Hangját elnyomta a szájába áramló
forrásvíz, s amikor a fájdalom csak egy kicsit hagyott alább, Eren úgy érezte,
minden elveszett. Körülötte minden vakító aranysárga lett, és a teste… A
testével történt valami, amit nem
értett, de aminek véget akart vetni. Csontok ropogtak, inak feszültek; jéghideg
helyett forróság ölelte körül, égette minden porcikáját, ahogy a magasba
emelte.
Az
első óriás… így jött létre. Fájdalommal és szenvedéssel teli volt a
megalkotása, Doppelgänger Eren akaratán kívül, annak minden küzdelmével a szabadulásért.
Alakja éppolyan torznak és éppolyan rémisztőnek látszott, mint amilyennek
megálmodta, mint amilyennek „minden élet forrása” mutatta.
Ne, kérlek, ne.
Az
a valami, ami eggyé vált a gerincével, az uralma alá hajtotta az
idegrendszerét, eljutott az agyáig. Kíntól hangos volt az első óriás első
üvöltése, habzó szájjal, kidülledt szemmel élte meg, amint az a valami
összeolvadt a tudatával, mérget ültetett a testébe, szörnyeteget teremtett egy
egyszerű, szabadság után vágyó kisgyerekből.
Ne, kérlek, ne.
Eren
sikoltott.
Miután
kitépte magát az óriása a testéből, az meg porladásnak indult, még mindig
sikoltott. A bőrét kaparta, tépte, szántotta a húsát, és zihálva nézett a
robbanásra odacsődülő emberekre, levegő után kapkodva, könnyel a szemében… és
az emberek rettegve léptek hátrébb, iszonyat tűnt fel az arcukon.
Szörnyeteg volt, s az emberek annak is tartották.
Ne, kérlek, ne.
** * **
(De.)
(Nincs
visszaút.)
II.
Milo
A fiú, akiből idővel az Ördög lett, sosem vágyott hatalomra. Egészen addig, amíg egyszerű emberként élt, tökéletesen megelégedett mindazzal, ami a Kruger törzs
által megadatott neki; meg sem fordult a fejében, hogy többet is kérhet.
Az
anyját Jahelnek hívták – Jahel, a Kruger törzsből; az első a törzsbeli
asszonyok közül, aki nem a sajátjaik közül választott magának társat az életre.
Két gyermeket szült annak a vadásznak – Erent és Gretelt –, aztán ott is maradt
velük egymaga, minek után a férfi nyomtalanul felszívódott, és ha Matthias, aki
szintén a Kruger törzsből származott, nem szánta volna meg, s választotta volna
társául, a törzsük előbb-utóbb kirekesztették volna maguk közül. Nem közénk való, morogtak így is a háta
mögött, menjen innen a félvér
gyermekeivel együtt! Nincs szükségünk rájuk! Nem kellenek nekünk! Démonfattyak!
Azután, hogy Jahel életet adott Eren másik testvérének, Catrinnek, szerencsére
csendesedtek egy kicsit. Idővel megtanulták elfogadni őket, ám Eren minden
egyes nap a hátában érezte valamelyiknek az elítélő pillantását: hiába, csak-csak
nem illett a törzsbe.
Gretel
alig néhány hetes, gyűrött arcú kis csoda volt a bölcsőben, amikor az apjuk,
Jaeger elment a közeli erdőbe vadászni. Úgy ígérte, sötétedésre visszatér, ám
aznap Jahel egyedül tért nyugovóra. Sem Gretel, sem Eren nem emlékezhettek a
férfira. Eren kisebb korában gyakran nézte meg magának a tükörképét, szerette
elképzelni, milyen lehetett az a vadász, aki ellopta az anyja szívét. Nehéz
dolga volt, csak egy-egy vonásában emlékeztetett az idegen férfira; mindenében
az anyjára ütött. Gretel nemkülönben, mindkettőjük legnagyobb csalódottságára.
Hol lehetett? Milyen lehetett? Egy idő után nem számított. Attól a naptól
fogva… semmi sem számított.
Eren
nehezen barátkozott, más volt, mint a
többiek. Az első barátját egy hozzá hasonlóan kirekesztett fiúban lelte meg,
akiről néhányan, főleg azok, akik bennfentesnek bizonyultak az udvarnál, azt
rebesgették, az uralkodó, Fritz balkézről született gyermeke, ám a királyné
eltávolította, hogy nehogy véletlenül rossz hatással legyen egy szem lányára.
Eren csak egyszer, akkor is messziből látta Ymir hercegnőt, ám nem gondolta
volna, hogy a lányra bárki is rossz hatással lehetne a tulajdon családját
leszámítva. Kedves, illedelmes lánynak látszott; az alattvalók egytől egyig
szerették. Érdeklődött feléjük, törődött velük – fiatal kora ellenére is. Már
most meg lehetett mondani, hogy egy nap nagyszerű uralkodó válik belőle.
A
fiú, akivel összebarátkozott, a Milo névre hallgatott. Ha a király magához
vette volna, a Jamin nevet viselte volna, így viszont, hogy egymaga tengődött
az utcán az utolsó rokona, a nagyapja elvesztését követően, Milónak nevezte
magát, és ha tehette, titkolta a származását. Akadtak gyerekek, akik így is
megfejtették a titkát. Amikor Eren először találkozott vele, ott feküdt az összegömbölyödve
az utcán, ahol hagyták, miután alaposan elverték; csendesen sírdogált. Eren
aznap odaállt elé, és a kezét nyújtotta felé. Barátok lettek, közösen
kirekesztettek a társaik köréből. Különös mód egyikük sem bánta.
–
Egy nap – suttogta Milo izgatottan – szeretném látni az óceánt. Azt mondják,
hatalmasabb mindennél, amit csak el tudsz képzelni, Eren. A végtelenbe nyúló és
sós! Nem tudsz belőle inni! Fel tudod fogni?
–
Hazugság! – vágta rá Eren. – Nem létezik ilyesmi! – De Milo kipirult arcát
elnézve, egyáltalán nem tartotta már annyira biztosnak, hogy nem ő tévedett.
Létezett volna ilyesmi? Sós… víz,
amit nem lehet kimeríteni?
–
Állítólag – halkította le a hangját Milo – a keleti tengerek felől él egy klán…
Azt mondják, némely tagjuk végül nálunk telepedett le. Úgy hívják őket, hogy a
harcosok népe: a Shogun klán. – Hangját mély tisztelet ülte meg, arcáról sütött
az áhítat. – A minap a szomszédos törzsek felé kóboroltam… Azt hiszem, láttam az egyiket közülük. Ők… mások, mint mi. Azt mondják, olyanok,
mintha mindannyian ugyanazt az arcot viselnék, nehéz köztük különbséget tenni.
– Milo a fejét ingatta. – Akit én láttam – folytatta –, az egy gyermek volt.
Egy lány – pontosított –, nagyjából
velünk egykorú.
–
Egy lány? – lepődött meg Eren. – Biztos vagy benne?
–
Ühüm. – Milo bólintott. – A haja fényes-fekete… és nagyjából ilyen hosszú –
mutatta. – A vonásai finomak. A szeme… A szeme sötét, különös vágása. Ha
tényleg egyforma arcot viselnek, akkor ők tényleg mások, Eren – mondta
csendesen. – Kíváncsi lennék, vajon mitől ennyire különlegesek.
–
Másnak lenni ebben a világban rossz. – Eren végigdőlt a virágok között, a
kezével Milo csuklója után kapva lerántotta maga mellé. A kilenc ágú fa tövében
pihenve, kiélvezték a langymeleg sugarakat és az olykor-olykor végigsöprő
gyengéd szellőt.
Tőlük
nem messze Eren húgai kergetőztek. A kétesztendőnyi korkülönbség ellenére
Gretel és Catrin remekül játszottak együtt – a korábban letépkedett
virágszirmokat dobták a magasba, koszorút fontak a megmaradt virágokból a
hajukra. Milo nevetett, mikor az ő fejére is rákerült egy, Eren azonban először
nem találta annyira mulatságosnak. Már éppen rázta volna le magáról, amikor
Milo megfogta a kezét, és nemet intve addig nem eresztette, míg föl nem adta a
tervét, hogy megszabaduljon tőle. A lányok arca sugárzott a boldogságtól, s
Milo szemében különös fény ragyogott, mikor végleg letett róla, hogy leszedje
magáról.
–
Úgy gondolod? – kérdezett vissza. – Rossz lenne?
Eren
nagyot sóhajtott. A fiú felé fordult.
–
Ühüm.
Milo
alacsonynak és gyengének bizonyult a korához képest. Arcát egyenes, napcsókolta
tincsek keretezték – ilyen lehetett az arany is, gondolta Eren –, ráadásul
ugyanilyen aranyszőke fürtökkel áldották meg odafent a király másik gyermekét
is, birodalmuk törvényes hercegnőjét. Ha ez még nem szolgált kellő
bizonyítékként, akkor jöhetett a szeme: kék volt, amilyen az égbolt is,
éppolyan, amilyen a király lányáé. Egyetlen pillantásnál sem kellett több, hogy
az emberek biztosra tudják, Fritz
fattya állt előttük.
–
Ha valaki más – szólalt meg újból Eren –, az rossz. Nem illünk közéjük, így nem is tartozunk közéjük, ilyen
egyszerű. – Még mindig nem eresztette a fiú a kezét; jólesett a tenyerének
kérgessége, bőrének melege. Jólesett Milóval tölteni az idejét, jólesett csak
feküdni a virágok között és nézni egymást szüntelen. Minden egyes alkalommal
felfedezett valami újat a fiún: az ajkának ívét, a szemének csillogását; azt a
gyengédséget, ami különbözött attól, amint az anyjától kapott meg otthon, s
amit nem lehetett hasonlítani a testvérei szelíd érintéséhez sem. Ez valami más
volt, vitathatatlanul kettőjük dolga. Valami, ami csak mélyült, ahogy teltek s
múltak a hónapok, ahogy mindketten megindultak a felcseperedés útján.
–
Még ha valaki nem is illik bele a törzsbe – vonta össze a szemöldökét Milo –,
az nem jelenti azt, hogy egyedül maradna. Vannak, akiket nem érdekelnek ezek a
különbségek. Vannak, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy: másnak.
–
És veled együtt kirekesztett lesz ő is – sóhajtott fel Eren. – Ilyen egyszerű.
Milót
nem sikerült meggyőznie.
–
Ha valaha is még jobban kirekesztenének, mit tennél, Eren? Magamra hagynál?
–
Miket beszélsz! – mordult rá Eren. – Barátok vagyunk! Természetesen nem tenném!
–
Hm. – Milo félrebillentette a fejét. – És ha miattam… veszélybe kerülne az életed?
– kérdezte halkan. – Te is tudod, miket pletykálnak rólam. Tudod, hogy
viszonyulnak felém az emberek. Előbb vagy utóbb… eljön az az idő, amikor végleg
el akarnak majd tüntetni. Talán akkor, ha a királylány már elég idős lesz
ahhoz, hogy átvegye a trónt az apánk… öhm, az uralkodótól – javította ki magát
zavartan. A füle tövéig elvörösödött, és Eren meglepetten nyögött fel: tetszett neki a látvány. Vajon
átmelegedett az arca? Próbaképp rásimította remegő ujjait. Érezte, hogy Milo
pírja a tenyere alatt elmélyült. Forró volt a bőre, kellemesen forró, és fénylő
a tekintete; csordultig telt szeretetről árulkodott a ragyogása.
–
A barátom vagy – dünnyögte neki. – Soha senki nem bánthat.
–
Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani, Eren.
A
fiú nem törődött vele.
–
Na és velem mi a helyzet? Én sem vagyok a közösség kedvence!
–
Hogyha még jobban meggyűlölnének, mit tennék?
–
Ha esetleg megváltoznék… – Eren a jövőre gondolt. A fényes, ragyogó jövőre,
amivel az anyja vigasztalta a kétségbeesett, sötét napokon, amikor nem látott
kiutat, reményt, hogy jobb lesz, és valamiért végigszaladt a gerincén a
borzongás. A gerince… Mintha önálló
életet élve bizsergett volna a testében.
Hátranyúlt,
kitapintotta a csigolyáit. Egy fűszál csiklandozta ugyan a hátát, mégis, miután
megszabadult tőle, valami a csuklóját kezdte cirógatni. Késztetést érzett rá,
hogy felpattanjon, és meginduljon valamerre… Akármerre is.
Végül
félrehessegette az érzést.
–
Ha esetleg megváltoznék, mit tennél? – kérdezte barátjától fojtott hangon. – Ha
más lennék… Másabb, mint most. Ha mondjuk… valami olyasmivé válnék, amit
lehetetlenség lenne elfogadni. – Maga sem értette, miért pont így fogalmazott.
Látott volna valamit? Torzan vicsorgó pofát, emberek sikoltását? Vasvillákat,
amikkel az otthonaikat védték? Kegyetlen haragot, undort a tekintetükben, ha
ránéztek? – Akkor mit tennél, Milo? – villant a tekintete a szőke fiúra. –
Mellettem állnál… még így is?
Milo
akkor levegő után kapkodott. Nem felelt. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy
választ adjon Eren kétségbeesett kérdésére, elegendő volt az is, hogy mit tett,
amikor megmozdult. Éppolyan hirtelen történt, mint a rémséges csoda a mezőn
néhány nappal később: Eren nyaka köré fonta a karját, és Eren érezte a testének
súlyát a sajátján, érezte a finom leheletét, amint az arcát borzolta, az
ajkának puhaságát, amivel végül csókot nyomott a bőrére. Egyetlen csók,
egyetlen apró, ártatlan csók Eren jobb arcfelére, aztán nekidöntötte a homlokát
az övének, s mélyen a lelkébe látva, hosszasan a szemébe nézett.
Nem vagy szörnyeteg, Eren valamiért erre gondolt.
De
akkor miért érezte magát mégis annak?
(Azért,
mert az volt.)
(Mindig is az volt.)
Az
óriása testéből kiemelkedve az emberek félelmükben sokáig ordítottak teli
torokból. A rettegés azután sem hagyott alább, mikor megpillantották Eren
emberi alakját, arcán a mély, vöröslő barázdákkal, a szörnyeteggé változás
nyilvánvaló jeleivel. Emberi teste egy ponton összekapcsolódott az óriás
testével. Egy ponton a gerincük összeolvadt, s a tudatuk egy lett: Eren a világ
első szörnyetegként valamennyi ellensége fölé magasodott, és nem értette, hogy
nem létezett az az út, ami visszavezethette volna ahhoz az Erenhez, aki a
forrásban való mártózást megelőzően volt.
Az
az Eren meghalt, mikor belezuhant a
vízbe. Meghalt, mikor a gerincébe
kapaszkodott a forrás mélyén lapuló szörnyeteg. Meghalt, mert kiválasztásra került. Kiválasztott volt, „minden élet forrása” saját maga rendelkezett
most már felette. Különlegessé tette,
az egyszerű emberek fölé emelte. Hatalmat
adott, hogy legyen ereje megvédenie magát mindazoktól, akik nemkívánatos
személynek tartották a törzsben, erőt
és bátorságot, hogy tudjon küzdeni
ellenük. Örök szenvedésre kárhoztatta, amilyen a világuk is volt; szenvedéssel
és fájdalommal teli, kegyetlen, ám gyönyörű világ.
Eren
nem akarta. Egyiket sem akarta.
–
Eren vagyok – mondta az embereknek. – Én vagyok az! Jahel fia.
–
A vadász kölyke – hátrált az egyik férfi. – Egy szörnyeteg.
–
Hogy lehetséges? – pusmogták. – Hogy lehetséges?
Eren
elmondta. Kimondta, amire magában gondolt, elmesélte, mit élt át.
Nem
hittek neki.
–
Vezess akkor a fához, ördögfattyú! – utasította egy másik. – Mutasd azt a
forrást, mutasd, mi teremtett hozzád hasonló szörnyszülöttet! – Így hát Eren a
kilenc ágú fa odvához vezette őket. Még oda sem értek, csupán a közelében
jártak, amikor érezni kezdte, hogy valami nem volt rendjén. Az emberek
behajoltak, morgás szaladt végig rajtuk.
–
Te látod?
–
Én nem látok semmit.
–
Nincs itt semmi, fiú – fordult hátra egy harmadik. – Az égvilágon semmi. – És
az asszonyok félve húzódtak hátrébb a gyermekeikkel a karjukban, a férfiak
tekintete pedig a fegyvereikre siklott.
Eren
csak egy fiú volt. Egy látszólag
teljesen átlagos fiú.
Valójában
nem az volt. Hatalmas erőt, átkot és áldást kapott egyszerre a forrástól, amire
úgy szeretett gondolni, „minden élet forrása”. Nem tudta, hogyan nyerjen biztos
uralmat fölötte, nem tudta, hogyan használja úgy, hogy az emberek ne féljenek
tőle lépten-nyomon. Nem volt kiút a sötétségből.
Fázott,
mert senki sem engedte a tűz melegébe. Fázott, mert magányos volt.
Azt
a fájdalmat, amit az erőért cserébe át kellett élnie, senkinek sem kívánta,
titokban azonban az emberek egyszerre félték és vágyták az erejét. Egymaga
kuporgott az erdő mélyén, dideregve húzta összébb magán a kabátját. Haza
szeretett volna menni, de nem volt benne annyi kurázsi, hogy az anyja szeme elé
járuljon. Mit mondjon neki? Mit mondjon azok után, hogy az emberek nemcsak
démonfattyat láttak benne, hanem egyenesen szörnyeteget, akitől meg kellett szabadulni?
Ezek után… Ezek után biztosra vette, hogy Matthias sem tudja őket többé
megvédeni.
Ezek után…
–
Eren?
Összerezzent,
mikor a háta mögül faágy reccsenése hallatszott, összerezzent, mikor eljutott a
tudatáig Milo hangja. A fiú óvatosan lopakodott elő az egyik fa mögül, jó ideje
leskelődhetett utána.
Eren
sírva fakadt.
–
Kérlek, menj el. Jobb, ha nem látnak velem. – Milo azonban a fejét ingatta.
–
Emlékszel, amikor azt kérdezted, mit tennék, ha megváltoznál? – tett egy lépést
felé. Valahogy egyre közelebb és közelebb került anélkül, hogy Eren
tiltakozhatott volna. Egyre közelebb és közelebb, egyre kevésbé remegve. A
szemét bátorság ülte meg, talán most életében először nem fogadta el a sorsát.
– Emlékszel, Eren? – kérdezte újból. – Akkor nem válaszoltam neked rendesen…
Emlékszel már?
Eren
az ajkát harapta. Sírva tette.
–
Hogy felejthetném el?
–
Hát akkor? – Milo megállt előtte, fölmosolygott rá. – Nem voltam akkor elég
egyértelmű, Eren? Nem voltam elég egyértelmű, hogy történjék bármi is, én mindig
melletted fogok állni? – Eren szólásra nyitotta az ajkát, Milo viszont
beléfojtotta a szót. Ujja puhán siklott az ajkára, hosszasan pihent meg rajta.
– Nem számít, milyen kitartóan is akarják tőlünk elvenni a szabadságunkat… Nem
számít, mit hoz a holnap. Semmi sem számít, Eren. Amíg küzdünk, amíg nem adjuk
fel, addig nem vesztettünk. Küzdj! Erre te tanítottál meg. Küzdj!
Valami
megreccsent a hátuk mögött, talán egy újabb faág. Egy állat ólálkodhatott
arrafelé, elég mélyen voltak az erdőben ahhoz, hogy belebotlódjanak egybe.
Milo
nem törődött vele, a szívéhez húzta a kezét. Dobogott. Ugyanarra az ütemre,
ugyanolyan tempóban dobogott, életerősen, élettel telve, amilyen Eren is volt.
Egyformák voltak, s Milo éppen erre világított rá.
Mert…
–
Ha
győzöl, akkor élni fogsz – suttogta. – Ha veszítesz, akkor meghalsz. Ha
nem küzdesz, nem győzhetsz. Ilyen egyszerű. Nem lesz minden rendben… Ha
valaki más, az rossz. Ha valaki más, az azt jelenti, nem illik a törzsbe. De ez
nem jelenti azt, hogy egyedül is maradsz, Eren. Még ha az egész világ ellened fordul… még ha te magad is saját magad
ellen fordulsz, nem vagy egyedül
a világon. Valaki mindig
lesz, aki melletted áll. Ebbe kell kapaszkodnod. Ez az, amit sose felejts el, Eren.
Két
tenyere közé vette az arcát, az ajka puhán érintette Eren bőrét. A lábujjhegyére
emelkedve, elérte a fülét, hogy belelehelje a bűnös, végzetesnek bizonyuló
szavakat:
–
Ez a valaki most én leszek… Amíg csak
élek.
Testére
három nappal később, összeverten találtak rá a folyóparton. Eren sokkoltan
állt, és nézte, amint lepedőbe csavarva az emberek azon tanakodnak, mihez
kezdjenek vele. Tűzre akarták vetni, Eren azonban nem engedte. Mit is szólt
bele a törzs dolgaiba egy ördögfattyú? Egy, aki az összes démon fölé kerekedik?
Egy, akinek igenis félik az erejét?
Eren
ökölbe szorította a kezét, elöntötte a testét harag. Barázdákat vésett a szeme
alá, az óriássá változás első jeleit, és amikor kiengedte az öklét, vér
csöpögött a földre, a testét pedig aranysárga szikrák vették körül.
–
TAKARODJATOK A KÖZELÉBŐL! – üvöltött rájuk, mire villámgyorsan szétszéledtek.
–
Hagyjátok rá a fattyút, tegyen vele, amit csak akar!
–
Ha úgy vesszük, mindketten nem többek démonoknál.
–
Ördögök – suttogta valaki. – Mindkettő egyformán ördög, de… ez a fiú, ez az
Eren… ő Ördög az ördögök között is.
–
Igen… Jobb, ha időben cselekedünk.
–
Igen… Különben… Túl késő lesz.
Túl késő, mi?
Eren
hisztérikusan nevetett. Puszta kézzel ásott gödröt, amibe eltemethette Milót,
az utolsó percben azonban mégis meggondolta magát.
A fa odva – gondolta. „Minden
élet forrása…”
Annak
adta a fiút.
Ha tényleg itt vagy valahol, ha
tényleg törődsz velünk… – hunyta le a szemét
remegve –, akkor gondoskodni fogsz róla.
Mire
újból kinyitotta, Milo teste eltűnt.
Semmivé vált, mintha soha
nem is létezett volna.
** * **
(Ne,
kérlek, ne.)
(Miért
nincs visszaút?)
III.
Murasaki
A lány, akit egykor Milo látott, szerette a liláskék virágokat a mezőn. Eren ott
találkozott vele először: a kilenc ágú fa árnyékában, a virágok között.
Éppolyan különlegesnek tetszett, mint amilyennek Milo leírta: finom vonású,
keleti szépség, törzsbe nem illő, mindenki közül kitűnő. Eren egyáltalán nem
csodálkozott, amiért a népüket nem fogadták be. Ha a lány így nézett ki, a
családja pedig őrá hasonlított, akkor valamennyien egyformán kirekesztettek
voltak a világban. Talán emiatt nem maradtak a keleti tengereknél, ezért
vándoroltak, vállalták a veszedelmet, vették a nyakukba az ismeretlent –
kerestek egy helyet, ahol nyugalomra lelhettek. Ez nem az a hely volt, efelől
Eren nem kételkedett.
–
Ki vagy? – szólt a lány riadtan, mikor első ízben mutatta meg magát neki.
Eleinte titokban figyelte, kíváncsian tanulmányozta, várta, vajon miféle
teremtésnek mutatkozik majd. Milóval egyből tudta, hogy egyformák. Ugyanúgy nem
kellett a népüknek, együtt kellett volna hátrahagyniuk őket. Erennek most már
ereje is volt, hogy védelmezze, mégis… megpróbálta magát elfogadtatni másokkal.
Ahelyett, hogy megfutamodott volna, még mindig küzdött. Milo is azt akarta,
hogy küzdjön.
Nem
tudta elfelejteni a fiút. Valahányszor lehunyta a szemét, előtte lebegett az
arca. Érezte a gyengéd érintését, hallotta a hangját, ahogyan felszólítja,
küzdjön még. Ettől valahogy sokkal nagyobb erőre tett szert, mint ami benne
buzgott azóta, hogy megmártózott „minden élet forrásában”. Azt kívánta, bárcsak
egy másodpercre sem engedte volna ki a látóteréből. Bárcsak mindig is vele lett
volna.
A
lány haja hosszúnak tetszett, a háta közepéig ért. Fényes-fekete volt, a szeme
hasonlóan sötét, ám kíváncsiság valamint határozottság keverékétől parázsló.
Egyszóval: a lány tökéletes volt.
Tökéletesen más, világba nem illő, amilyen Eren is. Nem volt
kérdés, miféle sorsot rendeltek neki odafent, ha még beljebb lopakodik a
falujukba. A király nem tűrte a másságot, az emberek pedig nem tudták
elfogadni. Aki titkolni próbálta, az előbb-utóbb lebukott. Aki változni
szeretett volna, és segítségre lelt benne, talán
megmenekülhetett. Eren úgy gondolta, hogyha egyszer valaki nem tartozik
közéjük, akkor az már soha nem is fog. Látszólag szemet hunytak az anyja bűnei
fölött, miután megszületett Catrin, de ha valami történne Matthiasszal, Erenben
feltámadt egy olyan érzés, ami nem jósolt túl jót a családjuk számára.
De több ilyen nem lesz – szorította ökölbe a kezét. Nem szabad hagynom, hogy eluralkodjon rajtam a félelem. Nem szabad
kétségbeesnem. Nem nekem kell félnem Tőlük,
hanem nekik kell félniük Tőlem. Aki
megpróbálja elvenni a szabadságomat, az rútul megfizet. Nem érdekel, milyen
messzire kell elmennem… Megvan rá az
erőm, hogy megvédjem magamat. Hogy megvédjem másokat. A családomat, a
barátaimat. Milo… Soha senki nem juthat arra a sorsa, amire Milo. Senki sem…
–
Akarsz a barátom lenni? – kérdezte a lánytól. Megvédelek, gondolta. Többé
nem kell félned. Mellettem… biztonságban leszel.
–
Hogy hívnak? – kérdezett vissza a lány az ajkát harapva. Nem hátrált el, nem
riadt meg.
–
Eren – felelte. – Téged?
–
Murasaki.
Eren
rámosolygott.
Barátok
lettek.
Murasaki
családja az erdő túloldalán telepedett le, nem szívesen jártak emberek közé.
Egy alkalommal a lány megmutatta neki az otthonát: az édesanyja éppolyan finom
vonású, éppolyan keleti hölgynek mutatkozott, amilyenné egy nap Murasaki is
cseperedni fog. Az apja külseje meglepte Erent, nem tűnt ki Fritz alattvalói
közül. Haja, akár a szalma, a szeme, mint az égbolt. Murasaki nem hasonlított
rá, és azt állította, az anyja másik gyermeke sem fog, akit éppen a szíve alatt
hordozott. Fiút jósoltak neki, fényes-fekete hajú, erőtől duzzadó harcost, aki
nyomokban sem fog emlékeztetni nemzőapjára.
–
Azért, mert mások vagyunk –
magyarázta Erennek. – De ez nem jelenti azt, hogy rosszak lennénk. A mama szerint ez az, amit nem tudnak elfogadni az
itteni emberek. Ez az, amit sosem fognak tudni elfogadni. Jobb, ha nem kerülünk
eléjük.
–
Lehet, hogy jobb – értett egyet Eren; érezte az erőt, amiben „minden élet
forrása” részesítette. Murasaki tényleg más volt. Olyasvalaki, akit nem
lehetett irányítani.
Eren
még nem értette, milyen erővel rendelkezett pontosan, csak azt tudta, hogy
olyan dolgokra volt képes, amikre mások soha sem. Rájött, hogy befolyással bírt
mások tudatára. Rájött, hogy elég egyetlen érintés… Elég egyetlen üvöltés, és
el tud feledtetni az emberekkel bizonyos dolgokat. Még gyakorolnia kellett,
kikísérletezni, hogyan is működik, de szerencsére akadtak olyanok, akik örömmel
vállalkoztak a feladatra. A húgai például, vagy éppenséggel Murasaki. Így
értette meg, hogy Murasaki tényleg különbözik másoktól. Míg Catrin és Gretel
réveteg tekintettel bámult rá, miután megérintette, s összeráncolt homlokkal
arra koncentrált, hogy elfeledtesse velük az almájukat, addig Murasaki
szemrebbenés nélkül harapott bele a gyümölcsbe, mit sem fogott fel abból, amire
Eren utasította.
–
Talán azért, mert nem ugyanahhoz a néphez tartozunk – rántotta meg a vállát. –
Azt mondtad, nemcsak rajtam nem működik. Az a falusi is a múltkor… Hasba
rúgott, miután próbálkoztál – mormolta különös hangon. – Talán nem kellene
ennyire küzdened, Eren.
–
Ha nem küzdök, akkor nem győzhetek. – Eren leporolta a nadrágját. Sokáig
térdeltek mindketten a mezőben, meglátszott a nyoma a ruhájukon. – Ha veszítek,
akkor meghalok. Ha viszont győzök… akkor élni fogok – suttogta. – Ilyen
egyszerű. – Ilyen egyszerű, nem igaz,
Milo?
Gyakorolnia
kellett, küzdenie, hogy erősebb és erősebb legyen. A népe vasvillákat élezett,
lépten-nyomon azt lesték, miféle szörnyeteg válik belőle. Közeledett a vég,
mindannyian a tűréshatáruk szélére sodródtak. Nem volt többé visszaút, kezdte
Eren végre megérteni, éppen ezért, ha életben akarta tartani a családját, csak
haladni kellett előre. Egyenes út vezetett a biztos győzelemhez. Egyenes út
vezetett, hogy békében és szabadon élhessenek. Semmi mást nem akart a világon.
Szabadságra vágyott, ahhoz viszont erőre volt szüksége. Egyedül a hatalom által
lehettek szabadok. A hatalom félelmet szült másokban, a félelem pedig erőt
lopott, gyenge, megjuhászkodó senkivé tette az embert.
–
Megígérem – fogadkozott. – Megígérem, hogy megvédelek, Murasaki.
–
Megvédenél? – A lány a fejét ingatta, szomorúnak látszott. – Az a baj, Eren,
hogy nem védhetsz meg mindenkit. Még ha el is pusztítod az ellenséget,
egyvalaki mindig lesz, aki az utadba fog állni.
–
Nem lesz, mert eltiprom.
–
De, Eren, sajnos lesz. – Murasaki a virágokkal teli kosara után nyújt. Későre
járt már az idő, korábban megígérte az anyjának, hogy segíteni fog a főzésben.
Alkarján különös jel villant, fekete, kör alakú valami, népük jelképe, ahogy
egyszer megmutatta Erennek. Egy nap, mondotta, át kell majd adnia a
gyermekeinek. Ez a jel, amit tulajdon bőrükbe égettek, bizonyította, hogy
ugyanahhoz a néphez tartoznak. Kötéssel fedte el, valahányszor emberek közé
merészkedett. Most félrebillentette a fejét, megigazította a kötést a bőrén. –
Tudod, kire gondolok, Eren? – kérdezte tőle gyengéden.
Pillantsd
meg a tükörképedet, s lásd önmagadat.
Eren
hátán jeges borzongás futkosott végig. A hang az elméje mélyéről szólt.
Tetszik?
Önmagadat látod.
–
A
legnagyobb ellenséged – sóhajtotta Murasaki – mindig önmagad, Eren. Ezt
sose felejtsd el. – Azzal elfordult tőle, és megindult a hazafelé vezető
ösvényen, hátrahagyta Erent, aki kalapáló szívvel nézett utána.
Aznap
mintha dézsából kezdték volna önteni az esőt, hideg szél cibálta az emberek
háztetejét. Eren nyakig sáros volt, ahogy átvágott az erdőn, és próbálta
megközelíteni Murasaki családjának otthonát. Azok után, ahogy elváltak, azok
után, amit a lány mondott, úgy érezte, beszélniük kell. Lángolt a gerince,
kínzón lüktetett az elméje, ahogy testének minden porcikája bizsergett a
vágytól, hogy letérjen az ösvényről, s valamiért ne menjen a lány otthonához.
Pont ezért a fájdalomért szaporázta meg még inkább a lépteit.
Az
ajtót nyitva felejtették, Murasaki apját megkéselve hagyták ott. Eren egy
pillanatra mozdulni sem tudott a sokktól, mikor megpillantotta a férfi üveges,
semmibe meredő tekintetét. Olyan halott volt, amilyen halott egykor Milo is:
menthetetlen, örökre elvesző. Felesége, Murasaki csodaszép anyukája kicsivel
távolabb pihent, baltával hasították ketté a fejét, hatalmas vértócsában
feküdt. Még tőle is távolabb, a földet vércseppek színezték. Nem friss vér,
órák telhettek el a szörnyűséges tettek óta.
Murasaki
nem halt meg, de nem volt ott velük. Még élt, Eren biztosra vette. Élnie kellett, mert élve vitték el.
Hol van? – sikoltott az elméje. Hol van? Merre keressem?
A
szakadó esőbe rohanva, sárosan és ázottan keresett, keze a halottak vérétől
vöröslött. A lány nevét ordította szüntelen, a lány után könyörgött, zokogott
és esett szét teljesen, míg térdére nem zuhant, míg el nem jutott „minden élet
forrásának” fájához, s bele nem nézett a semmibe. A fa odva üres volt, „minden
élet forrása” nem adott jelet magáról.
–
Miért? – zokogta. – Miért?
Hogy
emlékezz.
Hogy
megértsd.
** * **
(Mert
hiába gyönyörű, ez a világ kegyetlen, tele van fájdalommal és szenvedéssel.)
(Mert
e fájdalommal és szenvedéssel teli világ alatt létezik egy másik világ, amelyet
a fény nem tud elérni…)
IV.
Ördög
Azon a napon, amikor a fiúból Ördög lett, a kishúgai egyedül merészkedtek be az erdőbe. Eren a
mezőre látogatott ugyan, de igazából őrá is vonatkozott a tilalom, hogy ne
mutatkozzék a biztonságot nyújtó falakon kívül. A király küldötte járt náluk a
minap, jelezte az uralkodó szándékát, miszerint fel fogja őket keresni a
napokban, hogy maga is „megcsodálhassa” a „szörnyeteget”, amikre szert tettek
agyafúrt alattvalói. A király küldötte egyszerre nézett úgy Erenre, mint a
birodalom megmentőjére, s egyszerre úgy, mint aki egyszer romba fogja dönteni
azt.
–
És ha nem kívánom szolgálni a királyt? – morogta oda az anyjának, miután a küldött
elvonult. – Akkor mi van?
–
Ez a kiutunk, Eren – felelte erre az anyja. – Bármiféle szörnyűséges erőt is
kaptál, bármilyen okból kifolyólag is választottak téged erre a feladatra,
hiszem, hogy ez a küldetésed. Te leszel az, aki egy nap visszaadja a törzsünk
dicsőségét. Egy nap a Kruger törzs nem rettegve fog téged nézni, hanem
tisztelettel a szemében. Neked fogjuk köszönni, hogy népünk elismert tagjai
leszünk. „Tisztességes eldiai emberek”,
nem söpredékek. Véletlenül sem ördögfattyak, ahogyan most szólnak rólunk. Ki
fogjuk vívni az elismerésüket, és téged… ó, Eren – suttogta megrendülten. – Ha
a király hálás lesz… talán még hozzád adja a lányát – ragyogott fel az arca. –
Talán egy nap… uralkodó válik belőled. A világ
ura, talán még annál is több: a mindenség
uralkodója.
–
A lányát, mi? – Eren az ajkába harapott. A király lánya… Ymir királylány. Milo vérrokona,
még ha csak a király által is. A lány, aki
Milo tökéletes mása is lehetne, egy
kísérteties hasonmás, akit egyszerre volt fájdalmas és gyönyörködtető
fürkészni. Eren csak egyszer láthatta, de Milo elvesztését követően szüntelen
őrá gondolt. – Ha újra láthatnám… Ha csak egy pillanatra is…
Az
anyja megsimogatta a haját.
–
Hamarosan – ígérte. – Már nem kell sokat várnod rá. Ha most nem is, legközelebb
a király őt is magával hozza, efelől nincs kétségem.
De
Eren nem tudott nyugton ülni. Nem tudott otthon ücsörögni, semmit tenni, s csak
várni, hogy mikor méltóztatik meglátogatni őket Fritz király. Nem félte a
falusiakat, ellenben féltette a saját testvéreit. Csak azután lopakodott ki a
szobájából, miután alaposan a húgai szájába rágta, hogy ne kövessék a példáját.
Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ellenkeznének. Végtére is, egy
szörnyeteg erejével bírt. Úgy gondolta, még ha nem is mondták a szemébe, még ha
próbáltak is úgy tenni, mint akik elfogadták, a lelkük mélyén félték az erejét.
Féltek tőle.
Tudom, hogy szeretnek – nyújtózott ki a mezőn –, de a félelem megmérgezi a kapcsolatokat. Az emberek, akik nem fogadtak
be, csak még inkább gyűlölnek, amióta már félnek is tőlem. A testvéreim, a
családom, akik szerettek eddig is, mások kezdtek lenni. Anyám a lehetőséget
látja bennem, hogy visszaadjam a családunk rég elvett dicsőségét, a húgaimat
pedig biztosan megrémisztette az a külsőm… A torz valóm, önmagam, amit azután
mutattam meg mindenkinek, miután kiemelkedtem a forrásból. Az ajkába
harapott, torka keserűségtől viszketett. Összeszorította a szemét, próbált úgy
tenni, mintha nem érezte volna, hogy a sarkát könnycseppek csípik.
Egyedül
a mezőn, mindig csak magányosan, örökre egymagában járva az utakat, gyakran
kapta magát azon, hogy sír. Nem értette, miért pont őrá esett a választása
annak a titokzatos tavi szörnynek, ami a gerincébe kapaszkodott, amitől lángra
lobbant az egész teste, és nem értette azt sem, hogy mi volt vele a célja.
Hiába adott neki hatalmat, egyelőre úgy tűnt, pokollá változtatta az életét.
Nemhogy jobbá tette, mindig rosszabb lett: a népe elfordult tőle, a király
pedig végső fegyvernek kívánta őt. Kiút lett volna a sötétségből? Nem inkább
egyenes út a Pokolba? Egyenes és biztos út, teli fájdalommal és szenvedéssel,
igazi iszonyattal. Hogy lett volna ez
áldás? Átok volt! Borzasztó átok!
–
Mit tettem – suttogta fájdalmasan –, hogy ezt érdemlem? Mi az én… szégyenteljes
bűnöm? Hogy erre a világra születtem? – Sóhajtva temette az arcát a tenyerébe.
Válla rázkódott a fojtott zokogástól. Nem bírta visszatartani a könnyeit,
hűvösen tapadtak a bőréhez, nedvesítették meg a ruháját.
A
távolból hallatszott az uralkodó közeledtét jelző kürtszó, mégsem vitte rá
semmi, hogy felálljon, és megindul hazafelé, hiába tudta, hogy az anyja már
mindent tűvé tett érte. Ezt a feladatot nagy valószínűséggel Matthias vállalta
magára; ő nyugodt szívvel közlekedhetett a törzs területén, nem kellett félnie senki
haragjától.
De pont ezért nem fognak rám találni
– gondolta. Fogalmuk sincs, hogy valami minduntalan
visszavonz ide, ahol minden elkezdődött. A pillantása a göcsörtös törzsű fa
felé siklott, nézte a szerteszét nyúló ágakat, mind a kilencet, és mint mindig,
most is elfogta a vágy, hogy meglesse, hátha ott lapul bent „minden élet
forrása”, a kristálysima, csillogó vízfelület, benne a szörnnyel, ami a
gerincéhez tapadt, akár egy alattomos pióca.
A
lába öntudatlanul mozdult, s mire feleszmélt, már a fa előtt állt.
Végigsimított a törzsén, és mély levegőt vett.
Akkor történt. Akkor
hallotta meg a sikolyokat.
Felharsant
a kürt, elnyelte az egyik sikoltást. Eren mozdulatlanná dermedt, ahogy ráismert
a hangra.
–
GRETEL! – bömbölte. A pulzálás
félbeszakadt, a varázslat a pillanattal egyszerre foszlott szerte. A hangot
ezer közül felismerte, a kishúga volt. A kishúga, akinek otthon kellett volna
lennie, a kishúga, aki úgy tűnt, utána szökött. És ha Gretel úgy döntött,
kimerészkedik a biztonságos falak közül, az azt jelentette, hogy Catrin sem
maradt nyugton. Eren mérget vett rá, hogy mindkét kistestvére valahol a
rengetegben kódorgott – és a sikolyok alapján éppenséggel hatalmas bajban volt.
Gyanúja
csakhamar beigazolódott. Jóformán alig közelítette meg az erdőt, amikor
meghallotta Catrin kétségbeesett kiáltását. A hangja eljutott a kislányig, a
hangos dübörgés alapján pedig sikerült követnie is.
Eren
belevetette magát az erdőbe.
–
Gretel! Catrin! – kiabálta. – Erre! – Visszhangzott ugyan, de a zajból ítélve a
gyerekek egyre közelebb és közelebb kerültek. Eren megállt egy pillanatra, és
hallgatózni próbált. Szíve a torkában dörömbölt, lélegezni sem tudott, annyira
eluralkodott fölötte a rettegés. Az erdő veszélyes volt! Az erdőben nem
szabadott egyedül mászkálni! Valami történt a lányokkal… És ha valami komoly,
akkor mindennek vége. Azt senki sem fogja megbocsátani neki… Ő sem saját
magának.
Itt van egy hatalmas erő… és nem
tudom megvédeni a saját húgaimat?! Miféle kegyetlen tréfa ez?! Miért ilyen
kegyetlen ez a gyönyörű világ?!
Élesen
szívta be a levegőt – úgy érezte, még így is fuldoklik.
–
Eren! – Catrin kirontott az egyik bokor mögül; ruhája és haja csapzott volt,
arcát karmolások tarkították. Vérzett a karja, és rossz szögben is tartotta;
Eren messziből kiszúrta, hogy eltörött. Mikor megpillantották egymást, a
kislány keserves zokogásban tört ki. Pillanatok alatt Eren karjában volt. –
Eren! – zokogta. – Eren! Gretel… Eren…
Csinálj valamit! – hörögte. – Csinálj valamit! A farkasok…!!! – mire Eren szeme tágra nyílt.
–
Farkasok – ismételte. – A farkasok itt vannak?! Az lehetetlen! Ennyire ki még
sosem jöttek!
–
Bementünk a mélyébe! – csuklott fel a kislány. – Találtunk egy farkaskölyköt…
és Gretel… Eren, csinálj valamit!
–
Hol van?!
–
Nem tudom!
–
Catrin – ragadta meg a vállát. – Hol van a nővéred?
–
Nem tudom! – A kislány egyszerre hörgött és zokogott. Reszketett, mint a
nyárfalevél. – Széttépik… Szét fogják tépni! Megharapták! Eren!!!
–
Jól van, jól van. – Eren zihálva fordult abba az irányba, ahonnan Catrin
érkezett. Féloldalt pillantott, a kiút tisztán látszódott az erdőből.
Kistestvére csúnyán vérzett, és látva a ruháját, meg érezve a szagot is, a
félelemtől összepisilte magát. – Gyorsan, szaladj! – kiáltott rá. – Menj a
faluba, hozz segítséget!
–
Eren, Gretel…
–
Minden rendben lesz, Catrin. – Megakadt a tekintete egy vastagabb faágon, amit
az előző napi vihar téphetett le. Remegve emelte fel a földről; a farkasok
ellen siralmas fegyvernek látszott. Ha
nem válik be, átváltozom, döntötte el. Akkor
is megteszem, ha ezzel végleg magamra haragítom a népünket. Ha nem teszek
semmit, a húgom lehet, meghal, és a falusiak gyűlölni fognak. Ha teszek érte
valamit, a húgom lehet, életben marad, de a falusiak így is gyűlölni fognak.
Nincs más választásom. Nincs semmilyen
választásom.
Eleresztette
Catrin kezét, lökött egyet a kislányon.
–
INDULJ! – ordított rá, mire a kislány szipogva bólintott.
Hátat
fordítottak egymásnak, Catrin kifelé kezdett futni az erdőből, Eren pedig egyre
beljebb vetette magát, hogy minél mélyebbre kerüljön. Catrin nyomait követte a
porban, a letört ágakat leste, és minden egyes perccel egyre nagyobbat és
nagyobbat dobbant a szíve. Gretel jól van! Jól kell lennie! És ha odaér… Ha
megtalálja, minden rendben lesz… Nem történt semmi. A farkasok elmentek. Ugye?
Vérfagyasztó
sikoly hallatszott, Gretel kínnal teli kiáltása, amit szívet tépő zokogás
követett.
Eren
nem habozott többé.
Megteszem – határozta el magát. A keze szája előtt, a harapása
éles és legalább olyan fájdalmas, mint Gretel sikoltása. Érezte, ahogy a
fogával átharapta a bőrét, érezte, hogy mélyre hatolt a saját kezében. A
szájába robbant a vére, meleg volt és fémes, és csak az járt a fejében, hogy
meg kell menteni a kishúgát, meg kell mentenie, mielőtt túl késő… És valahogy minden
összejött. Valahogy tudta, hogyan kell megtennie. Valahogy úgy érezte, sosem
volt a gerincéhez tapadó szörnyeteg, az ereje ennyire az övé. Mindeddig sosem
tartoztak még ennyire össze.
Pulzált
a gerince, és bár nem látta, biztosra vette, hogy fénylik is. A magasba robbant
az aranyló fény, kitépte a helyéről a fákat, Eren pedig hátracsavarta a testét,
haja a földet söpörte végig. Ezt követően fölemelkedett, és teste erőtől
duzzadt, arca ijesztő vicsorba torzult. Parázslott a szeme, de sosem látott még
ennyire tisztán.
Felüvöltött.
Semmik vagytok – gondolta megvetően, mire a farkasok felnyüszítettek. Ezen a világon… én vagyok az egyetlen
szörnyeteg. Esélyetek sincs ellenem… Ahogy ezt végiggondolta, hirtelen
forróság kezdett végigkúszni a testén; már nem csupán a gerince lüktetett,
hanem mindene. Vére zubogott az ereiben, a szíve a szörnyeteg szívének ütemére
dobbant… és akkor megpillantotta Gretelt. A közeli patakig jutott, a vízben
tépték szét a farkasok. Az egyik még mohón lakmározott belőle, ám Eren újabb
üvöltésére fülét-farkát behúzva próbált elmenekülni. Egy sem jutott messzire
közülük.
Nem,
nem és nem!
Nem
történhetett meg!
Pedig
megtörtént.
Kettészakította
a négylábú állatokat, haragjával lesújtott rájuk, ítélkezett fölöttük, ahogyan
ők is Gretel fölött. Miután kitépte magát óriása forró, eleven testéből, és
füstölgő testtel vánszorogni kezdett a patak felé, már nem reménykedett. Ahogy
egyre közelebb jutott kistestvéréhez, a remény utolsó szikrája is kihunyt.
Gretel tágra nyílt, üveges szemmel feküdt a patakban, vére megszínesítette a
vizet. A felismerhetetlenségig karmolták és harapták, tépték szerencsétlen
kislányt.
Eren
kétrét görnyedt, visszaadta a gyomra tartalmát. Gretel holtteste mellett, a
vértől mocskos vízben kuporogva találtak rá a falusiak, Catrin reszketve,
sírástól kivörösödött arccal vezette el őket a farkastámadás helyszínéhez. Az
anyjuk kezét szorongatta, Jahel iszonyattal nézett rá, és szívet tépő
sikoltásba kezdett, amikor ráismert gyermekére. Matthias elhűlten, sokkoltan állt…
és felcsaptak az első pusmogások.
–
Ez a fiú nem pusztán démon… hanem maga
az Ördög.
–
Úgy, bizony – helyeselt egy másik férfi. – Csak az Ördög lehet annyira
könyörtelen, hogy elvegye a saját testvére életét. A saját vérét ontotta… Vér a
vérből, hús a húsból. Egy apa nemzette őket, egy anya méhében fogantak. Ez a
gyermek nem hős, ahogyan Catrin állította, hanem csak egy szörnyeteg.
–
Nézd azokat a szegény állatokat – súgta egy harmadik. – Két darabban feküdnek.
–
A lánnyal is ő végezhetett. Ha a farkasok nem is ölték meg, a szörnyeteg ereje,
ahogyan a magasba tört, biztosan.
Erennek
erre elakadt a lélegzete.
–
Nem lehet… – suttogta. – Nem tehettem én… Ugye nem?
De
a robbanás fákat tépett ki, és szemmel láthatóan farkasokat is ölt. Néhánynak a
teteme apró darabokban szóródott szerteszét, mikor átváltozott, ezt a saját
szemével látta. Azok a farkasok pedig, amelyek megmaradtak, és amelyek
körülvették Gretel testét, az átváltozást követően érték utol társaikat.
A
farkasok, amelyek a kezdettől fogva üldözték Gretelt, halottak voltak. Nem Eren
keze által, hanem a benne lakozó erő által szakadtak szét.
Gretel…
még élhetett, mikor átváltozott.
Gretel…
– Miattam halt meg?
A
fájdalomtól elfelejtett lélegezni. A fájdalom a csontjaiba itta magát,
megbénította a testét, bomlasztani kezdte az elméjét.
Nem – gondolta. Nem
tehettem én… Ugye nem? Kérlek, égiek, ugye nem én voltam?! Ugye nem?!
Gretel
ruhájába markolt, nem bírta tovább elviselni: felordított… és mikor kinyitotta
a szemét, és a könnyfátyolon keresztül népére bámult, nem talált megértést a
szemükben, csak iszonyatot és rettegést… és vasvillát a kezükben.
** * **
Hogy
megerősödj, s túlélj.
(Mert
gyönyörű, de kegyetlen világ…)
V.
Ymir
Egytől egyig emlékeztetőt kaptak, mily’ kegyetlen világban is éltek. A farkasok
tetemével nem foglalkoztak, a keselyűk eleget lakmároztak belőlük, Gretelt
azonban Matthias a karjában cipelte haza. Egész éjjel ásott a házuk mögött, és
amikor eljött a búcsú ideje, Jahel nem engedte sem Erennek, sem Catrinnek, hogy
utolsó útjára kísérje a kislányt. Ez bölcs döntésnek bizonyult, a falusiak
közül néhányan ellátogattak hozzájuk, hogy tiszteletüket tegyék Gretel
temetésén. Jahel és Matthias egymásba kapaszkodva, lehajtott fejjel állt;
halálra váltan, erősen dobogó szívvel fogadták a részvéteket. Erenről nem esett
szó, de a fiú az ablakból nézte végig az egészet: jó páran azt lesték, vajon
melyik szobában rejtőzhet.
Egyikük sem őszinte – gondolta. A
részvét nem Gretelnek szól, hanem annak, hogy ilyen gyermeke van az anyámnak,
amilyen én vagyok. Ez nem Gretel búcsúja, hanem megfigyelés. Valamire készülnek
– értette meg, és ahogy ez tudatosult benne, jeges borzongás szaladt végig
a gerincén. A félelem nem csupán beleette magát a csontjaiba, teljesen átjárta
a testét; sem éjjel, sem nappal nem hagyta nyugodni egy pillanatra sem kishúga
temetését követően.
–
A király beszélni kíván veled. – Ez volt az első alkalom, hogy Gretel
elvesztése után az anyja benyitott hozzá. Fakó volt a hangja, vértelen az ajka.
Sebek látszottak rajta, a fogával addig harapdálhatta, amíg vérezni nem
kezdett. Minden egyes vér- és könnycsepp a családjukat ért csapás miatt gördült
le az arcán; Erennek teljesen összefacsarodott a szíve.
–
Mégis eljött? – lehelte, mire az anyja kimérten bólintott.
–
Az erőd áldás és átok is számunkra, Eren – mondta. A hangok alapján odalent
Matthias beinvitálta Fritz uralkodót; hússal és meleg teával, ülőhellyel
kínálta az asztaluknál. A hangok alapján Fritz király a lányával együtt, Ymir
királylánnyal tért be hozzájuk. Minden pont úgy alakult, ahogy azt Eren
édesanyja mindig is szerette volna, most már azonban inkább látszott végtelenül
kimerültnek és bánatosnak, mintsem lelkesnek. – Gondoskodj róla, hogy csak az
egyik legyen, Eren. Csak ezt szeretnénk.
Akkor ezt fogom elérni – határozta el.
Mosolyt
erőltetett az arcára.
–
Minden tőlem telhetőt megteszek – felelte. – Bízzatok bennem!
–
Vigyázz magadra… fiam. – Ellépett az
ajtóból, nem nézett rá. A karjába zárta, mikor Eren megpróbált elhaladni
mellette, és a mozdulat gyors volt, finom és anyai, olyan, mint régen, miközben
már semmi sem volt olyan, mint régen. Eren belékapaszkodott, magába itta az
illatát, ölelte és ölelte, ölelték egymást jó szorosan, majd elváltak
egymástól, és mindketten mentek a saját útjukra.
Fritz
király sokat öregedett azóta, hogy Eren utoljára személyesen láthatta; szeme
körül mély barázdák tarkították az arcát, a haja és szakálla hófehérbe hajlott
már. Elvesztette néhány fogát, ráadásul a keze is aszottnak látszott, ahogy az
asztalra fektette. Inkább tűnt egy vénséges vén apónak, mintsem a birodalom
uralkodójának.
Lánya,
Ymir királylány ellenben egyenesen ragyogott. Haja valóban olyan volt, akár
folyékony arany, fényes és hosszú, a szeme, mint az égbolté, elevenen csillogó,
tündöklően kék. Az ajka finom, szépen ívelt, a szemöldöke kecses. Találkozott a
tekintetük, s Eren félelem helyett különös mód leplezetlen kíváncsiságot látott
benne felsejleni. Barátságos mosoly tűnt fel a szája szegletében, szemlátomást
kimondottan érdeklődve tanulmányozta Erent.
Fritz
megköszörülte a torkát.
–
Ő lenne az a fiú? – Megfáradt pillantását egyenesen Erenre szegezte, a kérdés
azonban nem neki szólt, hanem Matthiasnak, aki tétován álldogált, kezében a
kalapját szorongatva. – Eren Jaeger?
–
Igen, uram – felelte Matthias. – Ő az. A fiú, aki… – Elhallgatott. Mit is
mondhatott volna? Aki megölte a testvéreit? Aki rettegésben tartotta a
falusiakat? Mit is mondhatott volna?
–
Eren Jaeger – ismételte a király. – A fiú, aki különleges erőre tett szert.
Hogyan?
Eren
az ajkába harapott. Megszólalhatott? Engedélyezett volt neki, hogy az
uralkodóhoz szóljon, vagy Matthiast kellene használnia szócsöveként?
Matthias
intett neki.
A
király így szólt:
–
Beszélj, Eren Jaeger! Honnan ez az erő?
Pedig már elmondtam – gondolta. Nem
hittek nekem.
Elmondta
még egyszer. A király összevonta bozontos szemöldökét.
–
Értem – hümmögte. – Tehát az a rejtélyes forrás eltűnt a fa odvából? – Szemében
csalódott fény csillant. Vajon miben reménykedhetett? Pillanatok alatt
kiderült: abban, hogy minél több olyan ember legyen, mint Eren. – Ha a
szolgálatomba szegődsz – szólt –, akkor garantáltan meg foglak jutalmazni. – Ez
nemcsak egy ajánlat volt, hanem parancs is. Eren valamiért úgy érezte, nem
mondhat nemet. Amikor Matthiasra sandított, az csak megerősítette ezt a
gondolatot. Az ajkába harapott, szabadság után vágyott. Ha a király
szolgálatába szegődik… Akkor valakinek a szolgája
lesz. Akkor sosem lehet szabad.
–
Én… – A férfit nézte, aki felnevelte. Az anyját, aki megjelent az ajtóban, nem
ütötte bele az orrát a férfiak dolgába, ugyanakkor arca aggodalom és
kíváncsiság keverékét mutatta. Az anyja nem volt rossz ember, a családjuk
érdekében sok áldozatot hozott az élete során. Lehetőséget látott abban az
erőben, amire Eren szert tett, és bár látszott rajta, hogy nem szívesen engedi
az uralkodó közelébe a fiát, a családjukat minden érzésnél előrébb helyezte.
Azt szerette volna, hogy az erő vagy átok, vagy áldás legyen – értelemszerűen
inkább csak áldás. Mindazok után, ami a családjukkal történt… Eren tudta, hogy
csak egyet tehet. – Állok szolgálatára, királyom – suttogta, mire Fritz
elégedetten biccentett. Talán soha nem is volt másik lehetősége. Bizonyára
kivégeztette volna, ha elutasítja az ajánlatát.
Az
uralkodót szolgálni hatalmas megtiszteltetésnek bizonyult a falvakban, Eren
azonban nem érezte az irigylő tekinteteket a hátába fúródni. Az emberek inkább
mintha vártak volna valamire. Talán abban reménykedtek, hogy az uralkodó
belátja, mennyire gyűlöletes és bűnös természetű, és akkor úgy dönt, megszabadítja
őket tőle. Nem lehetett ínyükre, hogy Fritz semmi ilyesmire nem készült.
–
Áldást hozok a családunkra – közölte az anyjával, mikor egy fárasztó, csatákkal
teli nap után összetalálkoztak a konyhában. Mintha kerülték volna. Mintha nem
engedték volna a közelébe a testvérét. Mintha.
Ezek csak feltételezések voltak, amelyek nem is tűntek volna fel egy kisgyerek,
de… Eren hiába járt a tízedik életévében járt, kezdte azt hinni, hogy egy
aggastyán bölcsességével rendelkezik. – Szeretlek titeket – mondta halkan. Az
anyja válaszul megölelte, szavak nem hagyták el az ajkát.
Rettenetes
időszak következett, az erő olykor bizonytalannak tetszett. Az ostor nagyot
csattant a hátán, valahányszor hibázott, és nem úgy irányította, ahogy azt az
uralkodó megkívánta tőle, a felszakított hús, a mély sebek, amelyekből ömlött a
vér, csakhamar eltűntek azonban, mintha soha nem is lettek volna a bőrén. Mire
hazaért, és a tükör előtt állva, hátrafelé nyúlva tapogatózott, csak rászáradt
vért talált a bőrén, semmilyen nyomát annak, hogy miféle tortúrák elé vetették.
Ha az anyja meg is neszelte a véres ruhákat, nem mondott semmit. Egy ideje nem
ismert más érzelmet a bánaton kívül – siratta a családjukat, az elveszett és
tönkrement életüket egyszerre, s hiába remélt jobbat, hiába imádkozott érte
buzgón, valahogy semmi sem lett jobb körülöttük. Az emberek lépten-nyomon
összesúgtak a hátuk mögött, Eren a zsigereiben érezte, hogy készülnek valamire.
Az
a megtiszteltetés is kijutott neki, hogy az udvarba látogatva, mikor a király nem
éppen arra használta, hogy megnyeresse vele a háborút az ellenséges birodalom
ellen, megpillanthatta a királylányt is. A lenyűgöző hasonlóság közte és Milo
között ismét elrabolta Eren lélegzetét. Azokat a pillanatokat vágyta a
legjobban, amikor láthatta Ymirt, mert ilyenkor feltépte a saját sebeit Milóval
kapcsolatban, és újra meg újra visszaemlékezhetett a régi szép, boldog időkre,
amikor még nem volt ereje, amikor még egészen más dolgoktól kellett tartaniuk.
Ymirnek köszönhetően tudott életben maradni. Milo, Murasaki, Gretel… A szűnni
nem akaró hangok… Nem hagyták nyugodni. Éjjelente nem tudott aludni, nappal
pedig nemcsak a saját démonjaival, hanem a királyéval is viaskodnia kellett… Egyszerűen belefáradt. Egyszerűen úgy érezte, nem tudja tovább
elviselni.
Lépteket
hallott. Lerogyott a virágos kertben – az egyetlen helyen húzta meg magát, ahol
körülölelte a csendesség, amely arra a mezőre emlékeztetett, ahol tönkrement az
élete, de ahová mégis újra meg újra odatalált. Remegett a térde, lassan fújta
ki a benntartott levegőt. Megtörölte az arcát, nedves maradt a tenyere a
könnyektől. A léptek elhaltak, a selyemből készült topánkát nem lepte be por,
sem vér, ahogyan az apró kezet sem. Az a kéz tiszta volt, nem tapadt hozzá
semmi. A lány… ártatlan volt, nem
olyan bűnös, ördögi lélek, amilyennek Erent kiáltották ki, mégis a közelébe
merészkedett.
–
Te nem félsz tőlem? – bukott ki belőle.
Ymir
megemelte a szemöldökét.
–
Félnem kellene? – kérdezett vissza. – Nem tűnsz veszélyesnek.
–
Nem hiszed az erőmet?
–
Azt nem mondtam. – Ymir a fejét ingatta, szája szegletében mosoly játszott. –
Nem hinném, hogy olyan ember lennél, aki másokat bántana. Az erődet felfoghatod
átokként, és akkor valóban az lesz… De ha áldást látsz benne, csodákat tehetsz.
Csodálatos vagy, Eren. Ez az, amit
igazából gondolok rólad.
Eren
beharapta az alsó ajkát. Csodálatos? Valaki csodálatosnak tartotta? Ilyesmi jó
ideje nem fordult elő vele. Hinni szeretett volna benne, mégsem tudott. Hogyan
is hihetett volna, hogyha… annyi ember élete tapadt a kezéhez? Ha annyi rosszat
hozott a falujukra, annyi szenvedést a családjuk nyakába? Az egyetlen, amihez
értett, az ölés… Megölte Milót,
lehet, megölte Murasakit, megölte Gretelt… Egy szörnyeteg lett belőle.
–
De mi van, ha mégis bántani fogok másokat? Ördögnek hívnak… és kezdem azt
hinni, hogy okkal! – fakadt ki elkeseredetten. – Mintha lenne bennem egy démon!
Ott van mélyen bennem, képtelen vagyok rá, hogy kiirtsam magamból! Képtelen! Mintha ez a démon a lényem egy
része lenne! – Mintha a benne levő démon tehetett arról, hogy boldogság helyett
fájdalommal és gyásszal sújtotta a családjukat.
Ymir
szeme azonban megvillant.
–
Ember vagy – felelte lágyan. – Éppen
ezért van benned ott az a démon. Bennem is ott van, benned is. Egyformák vagyunk. Honnan tudod, hogy
egy nap nem engem fognak ördögként emlegetni? Mi tesz istenségé, mi tesz
ördöggé? Mitől ember az ember? – Felemelte a kezét, nem engedte, hogy Eren
válaszolja meg a kérdést. – Attól – mondta halkan –, hogy hibázik. De nincs
olyan helyzet, amire ne lehetne megoldást találni.
–
Tehát úgy gondolod…
–
Hiszek a megváltásban. – Ymir térde megroggyant, de nem önhibáján kívül. Eren
eltátotta a száját, amikor a lány a kezét nyújtotta érte. Felemelte a földről,
és barátságosan mosolygott – szabályosak és hófehérek voltak a fogai, ragyogó a
mosolya; egy földre szállt istennőnek tetszett, aki megpróbálta kiemelni a
pokol égető tüzéből a világ legnagyobb ördögét, az egyetlent, aki Ördög volt az ördögök között. –
Mindenkinek jár egy második esély, Eren Jaeger. Nem számít, mit mondjon az
apám. Ő egy szörnyeteg, aki kihasznál téged. Te nem ezt érdemled, Eren.
–
Szörnyeteg… mi? – Eren szája keserű mosolyra húzódott. Ymir fölsegítette, így
egymással szemben álltak. Mintha a virágos mezőn lettek volna, egy-egy kékes-lilás
virágot a királyi kertben is megpillantott tőlük nem is annyira messze. Ymir
követte a tekintetét, elmosolyodott.
–
A kedvenceim – mondta. – Azon a mezőn is akad belőlük, ha jól tudom.
–
Jártál a mezőn? – lepődött meg Eren. – Hogyhogy?
–
Kíváncsi voltam. – Ymir megvonta a vállát. – Megnéztem a fa odvát, amiről
meséltél az apámnak. Tényleg üres volt.
–
Mondtam… A forrás… eltűnt…
–
Igen… Sajnos… – Ymir megrázta szőke fejét, nagyot sóhajtott. – Ha még most is
ott lett volna, bizonyára többet tudtunk volna meg a rejtélyes erővel
kapcsolatban. Miféle forrás is volt ez? Miféle erőt kaptál? Miért pont te?
Annyi kérdésem van! És az apámnak is – tette hozzá. – Bár… Lehet, jól jártál,
hogy eltűnt. Az apám nagyon hataloméhes férfi. Azt szeretné, hogy a birodalmunk
mindenki fölé magasodjon. Ő egy szörnyeteg, Eren… – És ahogy visszafordult
felé, Eren megpillantotta a könnyeket a szemében.
Sír – döbbent rá. Az
apja miatt… Az apja tényleg egy szörnyeteg.
–
Nem lehet vele bírni, mióta anyámat elvesztettük. Nem lehet vele szót érteni,
amióta rájött, hogy egy óriás erejével el tudja érni, hogy a világ behódoljon
neki. Úgy hiszem, ez a fajta hatalomvágy sokkal bűnösebb, mint a te ördögi
természeted. – Mosolya fanyarnak tetszett most már, a könnyek szüntelen csorogtak
le szép arcáról. Hangja halkan csengett, a hirtelen feltámadó, süvítő szél
elnyelte a szavai többségét. – Mit is vártam… A világ kegyetlen, tele van
fájdalommal és szenvedéssel. Kegyetlen… mégis annyira gyönyörű – suttogta,
ahogy a tekintete megakadt a virágokon. – És e fájdalommal és szenvedéssel teli
világ alatt lehet, létezik egy másik világ, ahová nem ér el a föld. A rejtélyes
forrás, amely által az erődet nyerted, talán tartogat számunkra valamit, s te
vagy a Kiválasztott, aki elhozza
nekünk. Téged választott, te leszel egy nap a hősünk.
Ezt
követően amolyan „barátok” lettek a király lányával. Ymir volt az egyetlen, aki
megtűrte és örömmel kereste Eren társaságát, és aki úgy tűnt, a legkevésbé sem
tartott tőle. Az élet nem tért vissza a régi, jól megszokott ritmusba, amikor
csak az apja kívülállósága miatt kellett szenvednie, de valamennyire tűrhetőbb
lett, hiszen azokon a napokon, amikor a leginkább eluralkodott rajta a
kétségbeesés, Ymir a virágos kertjében várta, és felragyogott az arca, mikor megpillantották
egymást. Megosztották egymással a titkaikat, és valahányszor Eren az uralkodó
után kérdezősködött, hogy mit szól a barátságukhoz, Ymir a fejét ingatta, és
mosolyogva biztosította, nem kell tőle tartaniuk. Az erő átok helyett kezdett
áldás lenni, valami olyasmi, amitől nem kellett félniük. Ami miatt az emberek
elkezdték megbecsülni. Ha féltek is tőle, nagyobbnak bizonyult a büszkeség,
hiszen a birodalmuk újabb meg újabb területeket hódított meg, vont az
irányítása alá.
Eren
fellélegzett.
Az
élet valamivel tűrhetőbbé vált.
–
Ha én leszek a királynő, nem leszel többé szolga – ígérte Ymir minden egyes
alkalommal, amikor sötét árnyékot fedezett fel Eren szeme alatt húzódni. –
Visszaadom a szabadságodat… És az erődet sem kell arra használnod, hogy más
népeket igázzunk le. A barátom vagy, Eren – mondta neki lágyan –, nem a
szolgám. Szabad leszel.
–
Én döntöttem úgy, hogy apád szolgálatába állok. Ha úgy vesszük, magamnak
köszönheted.
–
Mindketten tudjuk, milyen az apám. – Ymir elfordította a fejét, lesütötte a
szemét. – Ha visszautasítottad volna az ajánlatát, hidd el, talált volna
valamit… valakit – pontosított –,
akivel megfoghat. Megölette volna a családodat.
–
Nem értem, hogy lehet valaki ilyen. Nem értem, mi alapján kiáltanak ki engem
szörnynek, mikor az igazi szörnyeteg…
–
Valójában az apám, mi? – mosolyodott el keserűen a királylány. – Tudom, ez nem
igazságot. De én másfajta uralkodó leszek.
–
Te sosem leszel olyan, mint az apád, Ymir.
–
Remélem.
Eren
felsóhajtott.
Szabadság – gondolta. Vajon
milyen ízű is?
De
nem számított. Ha Ymir is lesz a királynő…
–
Az erőm nélkül nem tud fennmaradni a birodalom – jelentette ki végül az ajkát
harapdálva. – A leigázott népek fel fognak lázadni. Bosszút akarnak majd állni
rajtatok… Nem akarom, hogy bántódáson essen, Ymir. A barátom vagy.
–
Barátok vagyunk. – Az aggodalom felnőttessé tette gyermeki arcát. Mindketten
túl fiatalok voltak még, nem lett volna szabad ilyesmikkel foglalkozniuk. De
Ymir királylányként élt, és egy nap majd egy szomszédos birodalom hercegének
szánták nőül, Eren pedig a birodalom katonájaként sínylődött, szörnyetegként
örök életre az uralkodóhoz láncolva. És valahogy nem érezte azt, hogy a teste
lépést tartana vele, ahogy teltek és múltak a napok. Mintha valami megállt
volna. Mintha valami állandó lett volna.
–
Tudom, hogy a napjaid nagy részét azzal töltöd, hogy meghúzod magad valahol. –
Ymir szemöldökráncolva figyelte, helytelenítően ingatta a fejét, valahányszor
szóba hozta ezt a témát. – Az emberek kezdenek elfogadni, Eren, én ezt látom.
Te viszont félsz tőlük. Félsz attól, hogy megint ellened fordulnak.
–
Tudod, milyen súlyos bűnöket követtem – mondta csendesen. – Joggal rettegnek
tőlem. Joggal kényszerülök menekülésre előlük. Gyűlölnek engem, a birodalom
sikerei ellenére is. Egy veszélyes fegyvert látnak bennem… és hidd el, Ymir
legszívesebben megszabadulnának tőlem.
Ymir
elgondolkodó arcot vágott, sokáig csak hümmögött.
–
Talán ha nem te lennél az egyetlen, aki képes lenne rá, akkor nem félnének
tőled ennyire – vetette fel hirtelen. – Ha léteznének még hozzád hasonlók,
akkor egy idő után megbarátkoznának a gondolattal. Te nem így hiszed?
–
Lehetséges… – mormolta. A probléma
nem ott kezdődött, hogy nem jutott eszébe ez a lehetőség. Ha mások is óriássá
tudnának változni, akkor ez már nem lenne ismeretlen az emberiség számára.
Akkor egy idő után benne sem találnának kivetnivalót. Akkor minden olyan lenne,
mint régen. A probléma inkább ott kezdődött, hogy nem tudta, hogyan teremtsen
magából még többet. „Minden élet forrása” eltűnt a kilenc ágú fa odvából, és
Eren valamiért úgy érezte, soha nem is fogja ott meglelni. A fa, az a valami, ami a gerincébe kapaszkodott, őt választotta ki. – Nem
tudom, mit csináljak. Ez az erő… valami olyasmi, amit én magam sem értek.
–
Minden azon a mezőn kezdődött – mondta erre Ymir. – Oda kell visszamennünk!
–
De már egyszer voltunk ott!
–
Nem baj! Vissza kell mennünk! – erősködött. – Ott majd válaszokat kapunk!
–
Úgy gondolod? – Eren reménykedve nézett. – Szerinted…
–
Mire várunk? – A lány talpra ugrott. – Menjünk!
–
De vajon nem fognak még jobban gyűlölni? – Eren a kezébe vette a kezét. – Ha
Ördögöt látnak bennem, nem fognak még jobban gyűlölni, amiért őket is magamhoz
hasonló ördöggé teszem? Lehet, hogy így nem félnek tőlem annyira… De nevezhetik
vajon magukat ezek után embernek? Vagy valamiféle torz lények lennének?
–
Felfoghatod ezt akár bosszúként is. – Ymir szemében makacs fény csillant fel. –
Mindazok után, ahogy veled viselkedtek… Akár meg is érdemelnék, hogy olyanná
váljanak, amelyet olyannyira megvetnek. De én nem erre gondoltam. Tudod, ha nem
teszel semmit, örökre szenvedni fogsz. Ha már nem is fogsz szolgálni engem,
akkor is meg kell találnod a helyedet a világban, márpedig ezek az emberek, ha
el is kezdték elfogadni a jelenlétedet, nem látnak úgy szívesen az
otthonaikban. Abba beletörődnek, ha elvonulsz, és ott meghúzod magad… De hogy a
közösségük része legyél… – Ymir megrázta a fejét. – Az nem fog megtörténni,
hacsak…
–
Hacsak nem teszek valamit. – Eren habozott, mielőtt folytatta volna, különös
érzés szorította a gyomrát. – Azt mondod… bosszút kellene állnom, amiért
elfordultak tőlem? Amiért ennyi szenvedést okoztak nekem?
–
Lehet, úgy gondolod, a bosszú nem megoldás… – Ymir szomorúan elmosolyodott. –
De vannak helyzetek, Eren, amikor az embernek le kell mondani az emberségéről…
Szörnyetegnek tartanak, pedig nem te vagy a szörnyeteg, hanem ők maguk. És
megérdemlik, hogy emlékeztetőt kapjanak ezzel kapcsolatban. Megérdemlik, hogy
valaki felnyissa a szemüket, és tükröt mutasson nekik. A világnak félnie kell
tőletek, Eren. Félnie kell az óriások erejétől. Tudnia kell, hogy nem tehet meg
akármit. Vannak sokkal nagyobb hatalmak a vasvilláknál, Eren Jaeger.
–
Tehát ha jól értem…
–
Nem azt mondom, hogy azokból kellene óriást csinálni, akik a legjobban
gyűlöltek. Azt mondom, olyan embereket keress, akikben nagyobb a félelem, mint
a gyűlölet. Ha azokból kiűzöd a félelmet azzal, hogy adsz az erődből, akkor a
gyűlölet fölé tudsz kerekedni. Lesznek szövetségeseid, Eren. Nemcsak én leszek
számodra, hanem mások is. Ketten… együtt… – Ymir felé fordult, szeme ragyogott,
arca kipirult, ahogy szenvedélyesen beszélt. – Ketten, együtt el tudjuk hozni
az óriások korát.
–
De…
Én nem akarok többé óriás lenni – gondolta. Ha át
lehet adni az erőt… Akkor vissza is lehet adni valahogy, ugye? Ha meglépjük… Ha
találunk valamit a fa odvában, amiből arra következtetünk, hogy az erő
megosztható… átörökíthető… akkor nekem sem kell többé óriásnak lennem, ugye?
–
Álmot láttam – mondta hirtelen Ymir. – Egy olyan álmot, amiben népünk
királynője voltam.
–
Egy nap valóság lesz – emlékeztette Eren.
–
Igen. – Ymir rászegezte a tekintetét, büszkének és mindenre elszántnak tűnt. –
De egy királynőnek az a kötelessége, hogy megvívja a maga csatáit. Azért
szabadítalak fel, mert a barátom vagy. Azért is szabadítalak fel, mert úgy
érzem, senkitől sem várhatom el, hogy helyettem harcoljon. Ha el akarok valamit
érni, ha azt akarom, hogy a birodalmunk világhatalommá váljon, azt csak én
tehetem meg. Királyi vér csörgedezik bennem, az uralkodó megbecsült lány
vagyok. Egyedül én vagyok rá képes, egyedül én tehetem meg, hogy naggyá és
dicsővé tegyem a birodalmat.
– Te… – Eren arcán zavartság futott át. – Te akarsz
harcolni… helyettem? Mindenki helyett? Hogyan?
– Az emberek megvetnek téged, Eren. – Ez felért egy
arculcsapással, Eren azonban mégis uralkodott az arcizmain. Ymir bocsánatkérően
pillantott rá. – Az emberek megvetnek, de mindig is megvetettek. Engem
pólyáskorom óta ismernek. Tudják, hogy mindig segítettem rajtuk. Szeretnek.
– Téged könnyű szeretni – jegyezte meg erre. Ymir
hálás mosolyt villantott.
– Igen… – Elkomorodott. – Éppen ezért, ha találunk
valami módot rá, hogy átörökítsük az erődet… Én vállalom, Eren. Én belemegyek
abba a forrásba. Olyanná akarok válni, mint te, mert hiszem, hogy ketten meg
tudunk birkózni vele.
– Elvennéd tőlem az erőt? – döbbent le. – Vagy…
– Akár. – Ymir felsóhajtott. – Vagy olyanok lennék,
mint te, vagy ha csak így lehet, végleg meg is szabadítanálak tőle. Magamra
vállalnám a terhet, és akkor… Én lennék az, akit az apám kihasznál. Az erővel
talán idő előtt elvehetném apám hatalmát, és akkor szabad lehetnél, és a
családodat sosem érné semmi veszély.
– Ymir, ezt nem teheted! Te a király lánya vagy!
– Királynő
leszek! – emlékeztette élesen. – Uralkodóként kötelességem a népem érdekében
cselekedni. És a barátod is vagyok – tette hozzá gyöngédebben. – Túl sokat
szenvedtél már, Eren… Éppen eleget…
Már vezekeltél a bűneidért. Megérdemled, hogy szabad lehessél. Megérdemled,
hogy békében élhess. Hogy boldog
legyél.
– Számomra nem létezik boldogság, Ymir…
– El kéne hinned, hogy igenis létezik. És én segítek
benne, hogy újra megtaláld a hitedet.
A fa odvában semmit nem találtak, hiába tapogatóztak
mélyre. Éppolyan üresnek tetszett, mint azon a napon, amikor Eren a népe
tagjait vezette el oda. A mezőn nem illatoztak már a virágok, a fűszálak is
megsárgultak. Korhadtnak vélte a fát, de még így is érezte a mágikus pulzálást,
ahogy a kérgét tapogatta. Olyan volt, mintha egy láthatatlan fonál kötötte volna
össze vele. Mintha lett volna ott valami, ami a lénye részévé vált, ami által
már ahhoz a másik, misztikus világhoz tartozott, amely Ymir szerint az ő
világuk alatt helyezkedett el.
– Hiszem,
hogy találunk megoldást, Eren – bizonygatta. – Én vállalom, Eren. Én belemegyek
a forrásba, átveszem tőled az erőt. – De hiába szerette volna, ha nem találtak
semmit. A varázslatos fa, a varázslatos mező mintha halálra lett volna ítélve.
Az egyetlen, ami reményt adott valamennyiük számára, a vörösen és kövéren csüngő,
varázslatos és élettel dús almák voltak. Elkeseredésükben mindkettőjük
tekintete arra siklott. – Olyan vörös, akár a napnyugta… – jegyezte meg Ymir,
miután leszakítottak egyet.
Nem – gondolta Eren. Olyan, akár a vér. A gerince pulzálva,
fájón jelezte számára, hogy „minden élet
forrása” igenis létezett. A korhadt fa életre kelt az almák által, a
pulzálás erősödött, amikor megforgatta kezében a gyümölcsöt.
– Szeretnéd? – ajánlotta fel. Tényleg vágyod az erőmet? Tényleg át akarod vállalni tőlem?
Ymir mosolyogva bólintott.
– Ha még ilyen állapotban is képes rá, hogy almát
adjon… – fonta az ujjait az alma köré –, akkor valahol itt kell rejtőznie annak
a titokzatos forrásnak is, amely az erőt adta számodra. Nézd csak meg, Eren… –
szólt, miközben az ajkához emelte a gyümölcsöt. – Nézd, milyen édes. Nézd,
milyen roppanós. Nézd, mennyire élettel teli. Csodálatos és tökéletes, amilyen
te is vagy… – És beleharapott.
Eren.
A hang az elméje mélyén, tompán szólt.
Eren.
Eren megmerevedett.
A hang… A hang arra utasította, hogy…
– Neked adom az erőt – mondta a lánynak, de mintha
nem a saját hangját hallotta volna. –
Te, akiben királyi vér csörgedezik…
– Én vagyok az egyetlen, aki képes rá. – Ymir újból
harapott az almába, a hangja nem remegett meg. – Elhozom az óriások korszakát…
és elérem, hogy szabad lehessél, Eren. Fizessek érte bármilyen árat is, egy nap
szabad leszel. Erre megesküszöm.
– Találtunk rá megoldást… – Eren reszketeg
suttogott. – Ymir… Neked adom az erőt.
Én… – A korhadt fa életre kelt. Valami megcsillant, a lemenő nap fénye
bevilágított az odvába. A tükörsima felületről tükröződött vissza… A víz
varázslatosan csillogott a mélyében. A fonál, amely egykor Eren keze köré
tekeredett, megérinthette Ymir csuklóját is, mert a lány hirtelen odakapott. Kiesett
a kezéből az alma.
– Eren…
– Segíts rajtam, Ymir. Kérlek, könyörgöm… Segíts rajtam.
A lány a forrást bámulta áhítatos arccal.
– Tehát tényleg
létezik… A forrás… Az erő…
– A tiéd – mondta Eren karcos hangon. – A tiéd,
Ymir. A tiéd…
– Az alma – döbbent rá a lány. – Érzem… Az erő…
– Neked adom. Én neked adom, Ymir. Én… szabad akarok lenni!
– A király lánya vagyok… A leendő királynő.
Fájdalom hasított Eren testébe, felsikoltott. A
térdére rogyott, majd elterült a földön, Ymir azonban nem sietett oda hozzá. A
fa felé indult, és Eren hiába nyúlt ki érte, mintha az a láthatatlan erő, ami
egykor őt is odaszegezte, most Ymirt próbálta magával rántani… Ymir azonban nem
sikoltott, nem ellenkezett. Ymir nem érzett kínt, mert vágyott rá. Ymir… önként
mártózott meg a forrásban.
Eren látása elhomályosult. A fájdalom egyszeriben
annyira éles lett, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Egy
pillanatra mintha történt volna valami, és körülölelték volna a ragyogó
csillagok, a kék, zöld és lilában úszó égbolt, a mennyei fények játéka, s maga
alatt homokot érzett, az óceán sós hullámai gyengéden nyaldosták. A távolban
magasba tört a fényoszlop – a kilenc ágú fa, a kilenc fénylő ága! –; s a fények
fonalakként nyúltak szerteszét, és Eren úgy érezte, mintha magát „minden élet
forrását”, annak központját pillantotta volna – mintha eljutott volna egy
helyre, amely két világ között helyezkedett el. Egy helyre, amelyet nem ért el
a fény, de nem is volt szükség rá – megvolt
a maga fénye.
Pillanatok teltek el csupán, vagy lehet, hogy órák…
Nem tudta. Olyan volt az egész, akár egy szívdobbanás. A szíve dobbant egyet,
és a fájdalom alábbhagyott, pusztán a bizsergése maradt meg a testében.
Felnyitotta a szemét, és az égbolton repülő madarat figyelte – szabadon és
rikoltozva szárnyalt, senki sem szabott neki határt.
– Eren… – szólt egy halk hang. Ymir volt az. A szeme
lilán örvénylett.
** * **
Azon a napon az emberiség
emlékeztetőt kapott – a Tőlük való félelmüket illetően, és a falnak nevezett
ketrecbe zártságuk szégyenéről…
VI.
Kétarcú
A lángok felemésztették az otthonát. Eren a fűben térdelt, egy idő után nem hallotta
családja sikoltozását – elevenen égtek a tűzben, amelyet a falusiak gyújtottak
félelmük és irtózásuk jeleként. Az erő átöröklésre került, Ymir magára vállalta
a terhet, amelyet hónapokon keresztül cipelt a vállán… Ám az emberek hiába
félték az óriásokat, nem hódoltak be. Ymir… sosem volt a barátja. Ymir sosem
hitt benne, hogy képes a változásra. Csak az erejét akarta, hogy mindenki fölé
magasodjon a világban. El akarta hozni az óriások korszakát, ám ebben a
világban úgy tűnt, nem tudja megvalósítani.
–
Szabadságot ígértél – támadt neki a lánynak, mikor megpillantotta közeledni
felé. Üres arc, lilán örvénylő tekintet, csupán ennyit kapott válaszul. A lány
most azt az arcát mutatta felé, amelyet mindvégig elrejtett. Kétarcú szörnyeteg
volt, olyasvalami, mint Eren. Elöntötte a harag, ahogy ezt végiggondolta. –
Szabadságot ígértél! – kiáltotta. Ökölbe szorult a keze, remegni kezdett. – A
családom védelmét! De halottak! – A
hangja éles volt, hitetlen, beárnyékolta a karcos fájdalom. – Nem védted meg
őket! Minek neked az erő, hogyha…
–
Ez a világ megérett a pusztulásra – jelentette ki hirtelen Ymir, ellentmondást
nem tűrően vágva a szavába. Elakadt tőle a lélegzete. Megérett… a pusztulásra? Ymir… el akarja pusztítani a világot?
A
lány így folytatta: – Tele van fájdalommal és szenvedéssel, és te… – szegezte rá az ujját elgondolkodva
–, mondjuk úgy, te vagy ennek a világnak az Ördöge.
Te vagy az, aki egyre inkább szítod a
fájdalmat és a szenvedést, a gyűlöletet
az emberekben. Te vagy a főkolompos, Eren Jaeger, ezt mindig is
tudtam. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy nem hallgatok másokra, hanem a kezembe
veszem az irányítást. Én, Fritz király egyetlen törvényes gyermeke
–
Azt mondtad, az apád a szörnyeteg…
–
Az apám egy hatalomra éhes szörnyeteg – ismerte el Ymir –, te pedig a szolgája
vagy. A szörnyeteg, aki szörnyeteget szolgál.
–
És te különbnek tartanád magad?
–
Álmot láttam, Eren. – A hangja nyugodtan csengett. – Olyan álmot, amely alapján
most már tudom, mit kell tennem. Tudom, miért kell tennem. Mert erre a világra
születtem, Eren. Mert a királyi család vére csörgedezik az ereimben… és mert
ahogyan te is, úgy én is Kiválasztottnak születtem. Csak míg te Ördögnek, én
addig a birodalom Királynőjének. Az álmomban láttam azt is, amiről te
hallgatsz. A bosszúvágyat, ami napról napra növekszik benned… A gyűlöletet…
Nemcsak ők gyűlölnek téged, Eren, te magad is gyűlölöd őket.
–
Ymir…
–
El fogom pusztítani ezt a világot – mondta ki újból, ugyanolyan higgadtan, mint
korábban. Nem az a szenvedély szólt belőle, amivel akkor beszélt, mikor
meggyőzte Erent, hogy adja át az erejét. Nem az a szenvedély, amit akkor
mutatott, mikor el akart érni valamit. – És alkotni fogok egy sajátot. Az álom,
amelyet „minden élet forrása” közvetített számomra, el fog vezetni a Kapuhoz. –
Ez a szenvedély másfajta volt; torzzá tette a személyiségét, istennő képe
helyett ördögnek formálta meg. – Tudom,
mit kell tennem. Láttam a fényeket. Én is láttam a fényeket, Eren. Az a
köztes hely… Azon keresztül vezet az út egy másik világba – magyarázta
eltökélten. – Egy olyan világba, amelyet aztán a saját képemre formálhatok.
Amely által elhozom a békét és a szabadságot… és megszabadítom ezt a világot és
a benne élő embereket a fájdalomtól és a szenvedéstől.
Hallotta
egyáltalán, amit mondott? Felfogta egyáltalán?
(Mindig is ilyen volt?)
–
Te nem vagy normális! – suttogta Eren megrendülten. – El akarsz menni…
–
A szövetségeseimmel. – Ymir elmosolyodott; nyájas mosolynak tetszett, Eren
kicsinek érezte magát mellette. Ymir úgy magyarázott neki, mint kisgyermeknek:
– Tudod, meglepően sokan vannak. Olyanok is, akik a népem tagjai, de olyanok
is, akik a szomszédos népekből származnak… Ők képtelenek olyasmire, mint mi, hiszen ők nem Kiválasztottak. – Kiválasztottak? Erről lett volna szó? Ymir úgy
gondolta, mindketten Kiválasztottak a maguk módján, csak míg saját magában az
istennőt látta, úgy Erenben az Ördögöt?
Nem vagy
különb nálam – gondolta. Ugyanolyan ördög vagy,
mint én. Kétarcú. Az egyik az istennő arca, a másik az ördögé. Most az ördögöt
mutatod nekem, Ymir. Ezzel nem megmented a világot, hanem tönkreteszed. Te…
– Azt hiszed – szólalt meg hangosan –, hogyha létrehozol
egy másik világot, az jobb lesz?
– Nézz magadba, Eren! – intett neki. – Te magad is
bosszúra vágysz. Gyűlölöd az embereket, akik gyűlölnek téged.
Marley, így hívták annak a népnek a tagjait, akik
szövetségre léptek vele. Azok az emberek, akik Ymir népéből származtak,
eldiaiaknak nevezték magukat, Ymir pedig magát a királynőjüknek. Bármilyen
álmot is láthatott, Eren biztosra vette, hogy nem látott mindent. Nem
láthatott. Nem ismerhetett mindent a világukkal kapcsolatban. Éppen ezért…
Éppen ezért nem tudhatta, hogy ez lesz a helyes út.
De nem érdemlik meg? – suttogta
egy kishang a fülébe. Nem érdemlik meg
ezek az emberek, hogy mindannyian meghaljanak? Hogy elpusztuljon szeretett
világuk? Nem érdemlik meg, hogy eggyé váljanak a fájdalommal és a szenvedéssel…
azok után, ahogy veled viselkedtek? Ennyire jó lennél hozzájuk? Ők jók voltak hozzád?
Nem – harapott az ajkába. Megölték Milót, lehet, hogy megölték
Murasakit… Megvádoltak, hogy én okoztam Gretel vesztét… És most… Istenem, most
megölték a családomat. Mindvégig gyűlöltek. Attól a pillanattól fogva, hogy
megfogantam, gyűlöltek engem, ahogyan a testvéremet is…
A távolban lángra kapott a királyi család
rezidenciája. Ymir közömbösen figyelte.
– Az apád… – Eren rekedten suttogott. – Az apád
halott?
– Aki nem velem van, az ellenem van, Eren.
– Én… ellened lennék?
– Kiválasztottak vagyunk.
– Őrült vagy!
– És az erőd az enyém – folytatta Ymir. –
Gondoskodni fogok róla, hogy megfelelően használjam. Egyedül én vagyok rá
képes, hiszen a királyi család tagja vagyok, aki álmot is látott… Az álom által
lettem kiválasztva. Te ráleltél az erőre, én pedig ráleltem a Kapura, amely
által minden meg fog változni.
– Ymir!
A lány hátat fordított neki.
– Itt az idő.
– Miféle idő? Ymir,
válaszolj!
– Elhagyjuk ezt a világot.
– Ymir!
– És ami téged illet – pillantott hátra a válla
fölött –, gondolom, nem érint nagy meglepetésként, ha azt mondom, nem viszlek
magammal. Most már a magam útját járom. Képes leszek rá, hogy elboldoguljak
ezzel az erővel. Nincs szükségem a segítségedre, Eren Jaeger. Többé nem
kellesz. Az Ördögnek nincs dolga az Eldiai Birodalom királynőjével, ezt sose
felejtsd el. Te… nem vagy több velejéig romlott szörnyetegnél… Soha nem is
voltál több, és soha nem is leszel. Úgy fogsz meghalni, hogy mindenkit
megutáltatsz magaddal… A végén bánni fogod azt a sok gyűlöletet, amit mások
iránt tápláltál…
– Mintha te különb lennél nálam! – csattant fel. –
Én soha nem akartam bántani senkit sem! Én csak azt akartam, hogy elfogadjanak!
– De hát nem érted, Eren? – Ymir félig fordult felé,
ajkán elnéző mosoly tetszett. – Senki sem szerethet egy szörnyeteget. – Azzal
otthagyta őt.
Marley és Eldia.
Egy világ, amely párhuzamos azzal a világba, amelybe
mindannyian születtek.
Egy királynő és egy ördög. Egy alku, amely kétezer
évvel ezelőtt kötettek.
Egy világ, amelyet hátrahagytak, emberek, akiket
hátrahagytak. Eren a térdére zuhant, és sírva fakadt.
– Miért…
VÉGE
Megjegyzés: Doppelgänger Eren múltját a kezdettől fogva
ismertem, éppen ezért hangoztattam többször a Múltadba zárva alatt, hogy senki
sem születik eleve gonosznak – Doppelgänger Eren sem volt gonosz, és
tulajdonképpen most sem nevezném annak; mindenkijét elvesztette, mindenki,
akiben megbízott, elárulta őt… Ymir becsapta, kihasználta, elvette tőle az
erőt, mindezt egy álomért, amelyet „minden élet forrása” közvetített számára. „Minden
élet forrása” mindkettőjüket kiválasztotta, Ymirt és Erent is.
Szerintem sosem írtam még ennyire fájdalmas
novellacsokrot… és sosem szenvedett ennyit egyetlen karakterem sem… Bocsánat
mindenkitől, amiért ennyire megcincáltam a lelketeket. :D
A Múltadba zárva 2, amely Doppelgänger Eren és modern Levi kapcsolatát fogja
feldolgozni, fájdalmas indít, de a tervek szerint sok témát fog boncolgatni.
Doppelgänger Eren megtanul majd bízni az emberekben, megtanul talán szeretni
is, és közben a boldogságát beárnyékolja majd a bosszú és a remény kettős
érzete. A Múltadba zárva előtt indítunk majd, eljutunk az ominózus 15.
fejezetben történtekhez is… és talán azt is megtudjuk, mi történik a 16.
fejezetet követően, amikor megoldást találnak minden problémára. És hogy milyen
világban is éltek mindeddig, és mit is akart elérni „minden élet forrása”.
És talán
beköszönnek a régi szereplők is. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése