2020. március 2., hétfő

A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 11. felvonás (90+ manga spoiler)

11. felvonás

„amelyben új szövetségesre lelnek”

– Tudod, nem kedvellek – törte meg a csendet Galliard. – Egy cseppet se kedvellek. – Karba fonta a kezét, hátát széke támlájának vetette. A megjegyzést Arminnak szánta, aki felvonta a szemöldökét.

Mindannyian a társalgóba gyűltek össze, hogy megvitassák, mit tegyenek most, hogy a harcosok végleg elpártoltak a marleyi kormánytól, és megkezdték a saját útjukat járni; első olyan alkalom volt, hogy Paradis és Marley katonái egy asztalhoz ültek. Jean, Connie és Sasha, akik nem engedték, hogy Mikasa és Armin egyedül menjen Hizurúba, visszatértek a léghajóval Paradis szigetére. Azt állították, van még egy kis dolguk, amit el kell intézniük. Eren csak azért nem gyanakodott, mert Armin a világ legmelegebb mosolyával ajándékozta meg azt követően, hogy távoztak, és annyira őszintének tűnt, hogy egyszerűen nem verhette át ilyen jól. A bizalom volt a legfontosabb, azt kellett újjáépíteni. Eren bízni akart, ezért nem aggodalmaskodott.

– Pock! – szisszent fel Pieck; sietve oldalba könyökölte a fiút. – Megbeszéltük, hogy viselkedünk!

– Te beszélted meg saját magaddal – legyintett Galliard morogva. – Meg talán Reinerral – tette hozzá az igazsághoz hűen. – Ami engem illet, én nem egyeztem bele semmibe sem. – A tekintete aztán hirtelen megakadt Erenen, aki tágra nyílt szemmel hallgatta a dühöngését. Elhallgatott, és egy nagyon kicsit el is szégyellte magát; nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét.

Eren biztos volt benne, hogy ezzel még nem aratott győzelmet, és győzte meg Galliardot Armin felől. Nem keseredett el, minden egyes nappal egyre közelebb érezte magát a sikerhez. Ha abból indult ki, hogy Galliard az első pillanatban orrba vágta Armint – és olyan ügyesen csinálta, hogy még el is törte szegénynek –, amikor pedig Eren elárulta neki, hogy csókolóztak, majdnem őt is orrba vágta, hogy észhez térítse. Határozottan haladásnak lehetett nevezni, hogy a sokadik alkalomra már anélkül tudott meglenni a fiú társaságában, hogy megkísérelt volna tőle megszabadulni.

Felemelte a hüvelykujját, rávigyorgott Galliardra.

– Nagyon jól csinálod – dicsérte, mire barátja felhorkant. Továbbra is ellenségesen bámulta Armint, de legalább már nem ugrott a torkának, és így nem kellett attól sem tartani, hogy Mikasa is beszáll a kettőjük csatájába. Galliard szeretett úgy fogalmazni, hogy majd ő megvédi Erent. Pieck helyett is, aki állítása szerint képtelen volt rá, hogy bármit is tegyen – pontosabban semmit sem tett Eren érdekében.

– Ugye nem a kezét fogod az asztal alatt? – szűkült össze a szeme.

Eren felkuncogott.

– Kitudja – vonta meg a vállát; érezte Armin ujjainak szorítását. Összemosolygott a fiúval.

Galliard frusztráltan sóhajtott.

– Ezt nem hiszem el… – motyogta maga elé. – Simán kavar az orrunk előtt az ellenséggel…

– Ezen már jó párszor átrágtuk magunkat, Galliard – szólt közbe Reiner is. – Ők már nem az ellenségeink.

– Beszélj a magad nevében – villant rá Mikasának a tekintete. – Eren érdekében hajlandóak vagyunk szövetséget kötni… vagyis… pillanatnyi tűzszünetet – javította ki magát hűvösen –, de ez nem jelenti azt, hogy szemet hunyunk afölött, hogy mit tettetek Shiganshinában. Sosem fogjuk elfelejteni, hogyan árultatok el minket Bertolttal meg Annie-val.

– Én a magam részéről… nem táplálok többé haragot irántad, Reiner. – Armin hangja halk volt, kegyetlenül őszinte. – Mikasa… Szerintem mi is átbeszéltük vagy ezerszer, hogy mit miért teszünk. Hogy ki érdemel bocsánatot… és ki az, aki nem. – Állta Reiner tekintetét, szorosabban szorította Eren kezét. – Elvettük Annie erejét, megöltük őt. Én pedig felfaltam Bertoltot. – Reiner úgy bámult rá, mintha arcon csapta volna. – Megöltem a legjobb barátodat… Az egyetlen barátodat. – Élesen szívta be a levegőt, megremegett a hangja. – Nem hiszem… hogy bármilyen jogom is van ahhoz, hogy téged kiáltsalak ki rosszfiúnak. Úgy hiszem, mindketten egyformán bűnösek vagyunk.

– Ez igaz… – Reiner elmosolyodott; szomorú volt a pillantása, szomorú volt a mosolya is. – Hogy most az óceán melyik oldaláról is beszélünk éppenséggel, Liberio vagy Paradis, úgy gondolom, nem számít. Az eldiai népről beszélünk. Egyformák vagyunk, és ezt csak nemrég kezdtem megérteni. Azelőtt nem tudtam… De igazad van. Amit Shiganshinában tettem, arra nincs bocsánat. De te pedig felfaltad Bertoltot… Paradis pedig ugyanazt művelte a szülőföldemmel, amit annak idején mi tettünk Annie-val meg Bertolttal. Ugyanúgy ártatlan embereket öltetek, ahogyan mi is.

– Egyformák vagyunk – ismételte Armin bólintva –, éppen ezért kell együtt dolgoznunk.

– Marley ellen?

– A világ ellen – sóhajtott Pieck. – Ez most már nemcsak Marley és Eldia egymás iránt érzett gyűlöletéről szól. A világ ellen vonulunk, nem igaz?

– Nagyon úgy tűnik, hogy azt kell tennünk – biccentett Armin. – Marley óriás nélkül maradt, de ez nem jelenti azt, hogy erőtlennek nevezhetjük. Még nincs vége. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Frieda és Historia még élnek, és Frieda kezében még mindig ott van az Alapító ereje. Ha a világra szabadítja a Remegést

– Ha van esze, akkor nem fogja megtenni! – szisszent fel Galliard. – Azzal… az egész világot elpusztítaná!

– A terv az lenne, hogy csak a falakon belül élők élnék túl – bólintott Mikasa. – Akkora erő van a birtokában, hogy még kivitelezni is tudná… és ez az, ami veszélyes. Ez az, ami rémisztővé teszi őt. Valaki olyanná, akitől félni kell.

– És valaki olyanná, aki tőlünk fél – suttogta Eren. Összeszorította a szemét. Sóhajtott. – Nem ülhetünk örökké Hizurúban… Fel kell készülnünk rá, hogy csatába vonulunk. Pontot kell tennünk ennek az egésznek a végére, be kell fejeznünk a küldetést, amit Kruger az apámra bízott, beszélnünk kell Zeke-kel… és meg kell tudnunk, hogyan menthetjük meg a világot. Hogyan szabadulhatunk meg ettől az átoktól is…

– Ha van ötletetek – szólalt meg Pieck –, akkor szívesen fogadjuk.

– Nem tudjuk, mi Zeke nagy terve – mondta erre Armin. – Mindenképpen beszélnünk kell vele.

– Hatalmas fák erdeje, mi? – suhant át egy sötét mosoly Reiner arcán. – Alig várom már.

– Levi őrzi.

– Egyre jobban hangzik – csettintett a nyelvével Galliard. – Szuper. Ackerman. Jaj, de jó!

– Ha ez megnyugtat, egy Ackermannal kevesebb az ellenséged per pillanat – vigasztalta Eren, bár maga is érezte, hogy nem sokat segített vele.

Galliard lesújtóan nézett rá.

– Kösz, Eren. Inkább ne próbálkozz, mindenki jobban jár.

Eren a szemét forgatta.

– Így segítsen az ember! Hogy te milyen hálátlan vagy! – de azért szélesen vigyorgott.

– Nem szeretném bántani Levit – dőlt hátra Mikasa, ezzel visszaterelve őket a beszélgetésükhöz. Armin felkapta a fejét.

– Meglep, hogy ezt pont tőled hallom – jegyezte meg. – Azt hittem, nem kedveled.

– Rokonok vagyunk, egy családhoz tartozunk.

És a család nagyon fontos – kalandozott el Eren figyelme. Armin belekezdett valami sztoriba, ami Mikasával és Levijal volt kapcsolatos, ő azonban nem tudott odafigyelni. Zeke-re gondolt, és arra, hogy mit fog neki mondani, amikor újból találkoznak. Ha sikerül úgy eljutnunk hozzá, hogy Levi nem nyír ki minket. Mondjuk, talán nem felejtette el, hogy Zeke öccse vagyok. Talán fontos neki a bátyám. Semmit sem tudott a kapcsolatukról, csak azt a keveset, amit Zeke még Liberióban mondott neki.

A konyhában álltak, éppen mosogattak.

„– Szóval? Van valakid?

– Ha lenne…” – Zeke óvatosan tette fel a kérdést. „– Akkor mit csinálnál?

– Megkérdezném, hogy szereted-e.”

Azt az egy alkalmat kivéve Zeke soha többet nem beszélt Leviról.

„– Ha van is valakim, nem fontos. Ez amolyan… „kedvelem” dolog, érted, ugye?

– Jobban kedveled a kelleténél?

– Valami olyasmi.” – Zeke hangja mormogó volt, a tekintete különös. Eren akkor még nem értette, miért. Álmában sem gondolta volna, hogy pont egy olyan ember tetszik meg neki, mint Levi hadnagy. „– Persze, ez nem jó. Ő… nem olyan, mint az átlag, sőt… Mindenki fölé magasodik, ha úgy tetszik.”

Eren lehajtotta a fejét, elmosolyodott, ahogy eszébe jutott egy újabb emlék.

„– Na, Zeke! Mondj már valamit! Hogy néz ki?

– Sötét hajú. Sötét hajú… és a szeme…

– Igéző?

– Igen. Abszolút… igéző.”

De mi is volt a baj vele?

Zeke akkor ezt mondta:

„– Inkább… úgy fogalmaznék, az én hibám. Valahogy… elcseszett alakok vagyunk, semmi több.”

De ez nem volt igaz. Nem Zeke hibája volt, hanem a világé.

– A világ az, ami elcseszett… – motyogta maga elé, mire hirtelen érintést érzett a karján.

– Eren? – Armin tétován kérdezett, szeméből sütött a leplezetlen aggodalom. – Jól vagy?

– Nagyon elbambultál – dőlt előre Reiner is, aggódva húzta össze szőke szemöldökét.

Eren felemelte a fejét, csodálkozva nézett körbe. Kivétel nélkül, mindannyian aggódtak érte. Ha eddig Galliard hangosan orrolt is Armin és Mikasa jelenléte miatt, most abbahagyta a morgolódást, és szinte leste minden mozdulatát. Pieck összeszűkült szemmel, gyanakodva fürkészte.

– Eren? – kérdezte. – Min jár az eszed?

Galliard ellenben így kérdezett:

– Zeke-re gondoltál, igaz? – mire Eren az ajkába harapott.

– Igen – suttogta. – Nem tudok másra gondolni, csak rá.

– Megértem, haver. – Galliard nem ült úgy, hogy meg tudja veregetni a vállát, szemlátomást azonban azt díjazta, hogy Armin biztatóan simította meg Eren kézfejét. – El fogunk jutni hozzá, és akkor mindenre fény derül.

– Nem tudom, akarom-e, hogy fény derüljön.

– Minden rendben lesz, Eren – ígérte Armin. Ezt is biztatásnak szánta, ahogyan a simítást is, Eren viszont nem tudta annak venni, túlságosan is tartott az ellenkezőjétől. Semmi sem volt rendben, és a java még csak most jött.

– Ez egy háború.

Egy értelmetlen háború – gondolta, majd összeszorította a szemét.

– Nincs más választásunk – szólt Kiyomi. Eren felemelte a fejét, az asszonyra nézett. – Meg kell vívnunk ezt a háborút… ha szabadok akarunk lenni.

– Igen – suttogta.

Nincs más választásunk.

** * **

Miután a tanácskozás véget ért, Kiyomi asszonyság elvonult, hogy megszervezze a csapatokat. Pieck azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy vele tartson – Eren magában úgy vélte, nem akarta kihagyni az alkalmat, hogy többet tudjon meg az asszony remek tervéből –, Armin pedig, aki a Felderítő Egység remek stratégája volt, nyomban megeredt utánuk. Galliard ezt látva karba fonta a kezét.

– Ha azt hiszi, hogy csak úgy kettesben hagyom Pieckkel…

– Márpedig kettesben hagyod Pieckkel – állította meg Eren, mikor dühös léptekkel nekivágott a folyosónak. Még a lábában is megbotlott, úgy igyekezett, hogy időben elkapja – legalább a ruhája csücskét.

– Eren. – Mikasa hangja halkan szólt. – Talán jobb lenne, ha hagynád menni. – A tekintete Reinerra siklott. A múltjuk ismeretében Eren megértette az óvatosságát. Mindkettőjük oldaláról ismerte a történetet, ugyanakkor így is nehéz volt állást foglalnia. Az újonnan visszakapott emlékek alapján együtt tudott érezni Mikasával, tízéves énje ugyanazt a fájdalmat élte át, mint amit a lány, mikor áttörték a falat, ám vele ellentétben Reiner őt egyszer sem árulta el, sőt, az esetek többségében inkább megmentette az életét. Zeke-hez hasonlóan Reiner is mindig törekedett rá, hogy kihúzza a bajból. Az elmúlt négy év alatt számtalan csatát vívtak meg együtt. Reiner minden alkalommal bebizonyította, hogy rászolgált a bizalmára.

Összeráncolta a homlokát. Reiner feszülten nézett rá.

Ne hagyj vele kettesben! – kérte némán, mire bólintott.

Nem hagylak cserben, ne aggódj! – üzent vissza neki.

Galliard elfintorodott, mikor rájött, mire ment ki a játék.

– Na, mi van, Braun, kínos lenne, ha beszélgetned kellene vele? – intett a fejével Mikasa felé. Mindketten megmerevedtek.

– Talán jobb lenne, ha ejtenénk ezt a témát – javasolta a lány. – Beszélnem kell Erennel.

– Igen? – Galliard megemelte a szemöldökét. – És mit akarsz mondani neki, Ackerman? Ellenünk akarod hangolni, mi?

– Jaj, Porco! – forgatta meg a szemét Eren. – Egyszerűen nevetséges, hogy mennyire nem szívleled őket.

– Igen? – Galliard felhorkant. – Nem leszel olyan vidám, ha egy éjjel arra ébredsz, hogy a kis szerelmed pengét döfött a nyakszirtedbe! – harsogta. – Akkor aztán bánhatod majd, hogy nem hallgattál ránk!

– Te jó ég! Én ezt nem hallgatom tovább!

– Sosem bántanám Erent – közölte Mikasa. Hidegen fénylett a szeme, hűvös volt a hangja. – A barátom. A családom – suttogta, és a sáljába kapaszkodott; teljes erőből markolta meg az elnyűtt anyagot.

Vajon a hideg, reménytelen napokon ugyanígy talált kapaszkodót a sáljában? Vajon sokszor gondolt arra a napra, amikor Eren megmentette? Ha azon a napon, amikor Shiganshina elbukott, Zeke nem jött volna el érte… vajon… mennyiben változott volna meg az életük? Vajon akkor is… megtalálták volna a módját, hogy egy nap együtt küzdjenek a szabadságért?

– Adjatok egy kis időt egymásnak – mondta végül hangosan. – Neked meg kéne tanulni bízni másokban – mutatott Galliardra –, nektek pedig – villant a tekintete Reiner és Mikasa kettőse felé –, nos, újra kell építenetek azt, amit elvesztettetek: a barátságotokat. Bizalmat, ha úgy tetszik.

– Vannak dolgok, amiket nem lehet újjáépíteni, Eren. – Reiner rekedten szólalt meg. – Lehet, nem kéne ilyen keményen próbálkoznod, hogy segíts. – Mély fájdalom ülte meg a szemét. – É-én… nem olyan ember vagyok, akin bárhogyan is lehetne segíteni. – Ez utóbbit már csak olyan halkan merte suttogni, hogy Eren hallja, pechére azonban Galliard is elcsípte a mondandóját. Felé kapta a fejét, és tágra nyílt a szeme.

– Reiner…

Hiszem, hogy ez nem menthetetlen – vágott a szavába Eren. – Hiszem és tudom. A barátaim vagytok, srácok. Bízom bennetek, nektek is ezt kellene csinálnotok velem és egymással.

Mikasa felsóhajtott.

Próbálkozunk – mondta. – Így megfelel?

Eren ragyogó mosolyt villantott rá.

– Tökéletes! – majd összeráncolta a homlokát. – Miről szeretnél beszélgetni?

– Nem lehetne inkább… – Mikasa elbizonytalanodott; Reinerra és Galliardra pillantott. Eren ajkáról nem hervadt le a mosolya.

– Bizalom! – trillázta. – Nem, Mikasa, nem lehet négyszemközt.

A lány nagyot szusszantott.

– Jól van – adta meg magát. – Akkor legalább üljünk le valahova.

– Menjünk a szobámba – bólintott Eren, majd intett Galliardnak és Reinernak. – Gyertek ti is.

Galliard és Reiner váltottak egy pillantást.

– Ha egyszer valamit a fejébe vesz… – motyogta az előbbi frusztráltan. Reiner egyetértően bólogatott.

– Nagyon makacs – súgta oda Mikasának.

– Akkor nem változott olyan sokat – felelt a lány.

– Hallak titeket!

Nevettek.

** * **

A gyerekkorukról beszélgettek. Mindannyian Eren ágyára telepedtek le, sőt Galliard odáig merészkedett, hogy teljesen ki is nyújtózott. Megfigyelt, a tekintetét egy pillanatra sem vette le Mikasa alakjáról, de legalább már nem bámulta annyira fenyegetően, mint korábban, amikor tanácskoztak. Mikasa hasonlóan szemmel tartotta őt, meg persze Reinert – vagyis, leginkább Reinert, javította ki magát Eren –, Eren azonban sem őt, sem Galliardot nem szólta meg az óvatosságáért. A bizalmat fel kellett építeni. Nem követelhette tőlük, hogy a semmiből bízzanak meg egymásban, hiszen ő maga sem érezte egészen mostanáig, és egy kicsit talán még mindig maradt benne egy tüske, hiába bizonygatta Armin, hogy mit sem tudott Paradis terveiről, meg hogy soha nem kényszerítené rá, hogy támadja meg a családját és az új barátait.

Legnagyobb örömére azonban kimondottan jó úton haladtak. Mikasa megnyílt előttük, őszintén és kíméletlenül beszélt a közös gyerekkorukról. Mesélt a családjáról a banditák előtt, és beszélt azokról az időkről is, amikor új családot kapott Grisha, Carla és Eren személyében. Eren emlékei zavarosak voltak kissé, de ahogy egy-egy ismerős történetet megvitattak, úgy idézett fel ő is egyre több dolgot az együtt töltött egy évből. Kicsit azt kívánta, bárcsak sosem szakították volna el tőlük, akkor nem maradhatott volna ki Mikasa és Armin életéből.

De őket sem akarom elveszíteni – nézett Galliardra, aki éppen elfojtott egy kuncogást, mikor Mikasa kitért Eren balhéira is. Eren emlékezett rá, hogy sosem ment ki a barátkozást, és hogy mindig összezördült a körzetbeli gyerekekkel. Yvonne néni kölykei és azok barátai rendszerint Armint pécézték ki, így Eren kénytelen volt minden alkalommal barátja megmentésére sietni, ami, azóta, hogy találkozott Mikasával, azt eredményezte, hogy a lány minden alkalommal ki kellett húznia a bajból. Valahogy sokkal jobb játék volt Erennel szórakozni, mint Arminnal, ha már egyszer megjelent a színen, ráadásul Eren… mindig vevő volt egy jó kis csetepatéra. Galliard ezt nevetős horkantással támasztotta alá.

– Nehogy azt hidd, hogy Liberióban nem csinált ilyet! – Széles vigyorra húzódott a szája. – Egyszerűen nem lehet leállítani! Mint mondtam, ha egyszer valamit a fejébe vesz… Még ha őrültség is, egyszerűen nem veszi észre magát! És ami a szívén, az a száján is… Ezt Reiner sem tudhatja – pillantott a szőke fiúra –, de Pieckkel néha vért izzadtunk, hogy megakadályozzuk, hogy eljusson a balhéja Zeke fülébe… És hogy feltartsuk Zeke-et amúgy addig, amíg Eren szépen kidekorált arca regenerálódik. Mázli, hogy rábízták végül a Támadót.

– Ezt most úgy mondod, mintha állandóan összevertek volna! – háborodott fel a fiú. – Azért engem sem kellett félteni!

Mikasa erre felhorkant.

– Abban nem kételkedem – mondta a fejét ingatva.

Könnyű volt így beszélgetni, finoman ismerkedni, óvatosan várni, hogyan reagál a másik. Galliard nem szívesen mesélt a családjáról, de azért megemlítette Marcel nevét. Reiner őszintén beszélt az unokatestvéreiről – igaz, többnyire Gabival büszkélkedett, aki szó, ami szó, tényleg kitűnt a harcosok közül.

– Ha letelik az időm, valószínűleg ő fogja átörökölni az erőmet – mormolta. – Hacsak… valaki nem tűnik ki még nála is jobban… Hacsak nem jön egy jobb, és át nem veszi a helyét.

– Ez a kislány az elmondottak alapján sokban emlékeztet rád. – Mikasa tekintete megpihent Erenen. Az ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Ennek az az oka – felelte Reiner –, hogy az egész gyerekkorát vele meg vele töltötte – intett a fejével Eren és Galliard felé. – Elrontották.

– Pf, inkább örülnél, hogy mennyi mindent meséltünk rólad Gabinak! – horkant fel Eren.

– Nem is ismertél.

– Dehogynem.

– A hamis emlékek alapján. Az nem számít. Különben is… – Reiner Galliardra sandított. – Mennyi mindent mesélhettetek… Mennyi dolgot…

Galliard felpillantott a plafonra. A közelségnek meg a szobában levő fényeknek köszönhetően Eren tisztán látta, hogy az arccsontját égett a bőre.

– Te aztán biztosan tudod… – hallatszott a motyogása. – Ott voltál, mi… – mire Eren elmosolyodott. Reiner valóban nem volt velük, mikor Gabinak meséltek neki róla, így nem tudhatta, miket mondtak. Galliard talán egyszer az életében kedves volt Reinerral, bár akkor arra fogta, hogy nem akart egy kislány lelkébe tiporni.

A történtek ellenére talán még van remény számukra – gondolta Eren. Ha nem is lesznek legjobb barátok, idővel talán többek lesznek, mint amik most. Csak ebben tudott reménykedni. Az már jó jelnek számított, hogy érte mindannyian összefogtak. Ha már van valami, amiért együtt tudnak dolgozni, akkor jöhet a következő lépés. Idővel megbocsátanak egymásnak… Remélhetőleg…

– A családjaitokat is kimenekítettétek, jól sejtem? – terelte el a gondolait Mikasa, témát váltva. – Ők is itt vannak valahol Hizurúban, nem? Találkoztatok már?

– Egyelőre nem. – Reiner arcán fájdalom suhant át. – Nem tudjuk, hova rejtette őket Kiyomi. Velük… még elővigyázatosabb, mint velünk.

– Mert ők nélkülünk nem tudják megvédeni magukat – mormolta Galliard. – Az az oka.

– Így lesz a legjobb – sóhajtott fel Eren. – Bármennyire is szeretném látni a nagyszüleimet… – Egyelőre nem lehetett, és ezt tökéletesen meg is értette. Így is rossz szájízzel gondolt az internáló táborban hátrahagyottakra. Marley az óriáserő elvesztésével visszavonulót fújt ugyan, de az árulást biztosan megtorolta valahogyan. Pieck azt tartotta valószínűnek, hogy jó néhány eldiai társukat a „Paradicsomba” küldte büntetésképpen – vagy előbb-vagy utóbb a „Paradicsomba” fogja küldeni Paradis szigetén egy akció közepette. Most már nem tudták használni Zeke erejét, hogy egytől egyig átváltoztassák őket, de ha kellő szérummal rendelkeztek, és arra kényszerítették őket, hogy magukba fecskendezzék egy léghajón… Bármi elképzelhető volt. Marley még nem adta fel, noha őt magát is egyre több nép fenyegette a szigeten élő eldiaiakon kívül.

Mikasa megfogta a kezét, együtt érzően szorította.

– Ne aggódj, hamarosan… – de eddig jutott. Az ajtó hirtelen kinyílt, Armin és Pieck zihálva estek be rajta.

– Itt vannak! – fogta az oldalát a fiú. – Visszajöttek! – Valahogy elbotorkált az ágyig, ott kifulladva vetette magát Eren szélesre tárt karjába. Az ölelés szoros volt, Eren erősen húzta magához. Armin szeme ragyogott. – Visszajöttek! – újságolta boldogan. – Az előbb landolt a léghajó!

– Öhm…

– Jean, Connie és Sasha? – segítette ki Mikasa. Eren hálás mosolyt villantott rá Armin válla fölött.

– Igen – szólt Pieck –, de nemcsak ők.

Galliard és Reiner ezt hallva összenéztek.

– Hoztak még másokat is? – emelkedett meg ültében az előbbi. Gyanakvóan vonta össze a szemöldökét. – Kiket hoztatok a nyakunkra? – pillantott Arminra. – Honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk bennük, ha még veletek is óvatosnak kell lennünk? Eren, ez az egész egy csapda! – kiáltotta dühösen. – Engem nem tudnak megtéveszteni! Még hogy szereted őt, mi, Arlert? Ezt próbálod bemesélni nekem? Nem is ismered!

– Porco!

– Nem, Eren! – A fiú felállt, vonásait eltorzította a harag. – Menj a közeléből, mielőtt rád támad! Hát nem veszed észre? Ne akarjátok nekünk bemesélni, hogy hirtelen mindenki jó útra tér, és elkezd minket támogatni! Azt se, hogy Paradis csak úgy az áldását adta rá, hogy Hizurúba jöjjetek! Teljesen hülyének néztek minket?

– Hát eddig még azt hittük, van eszed – húzta el a száját Armin –, de most már kezdek kételkedni benne. Te tényleg teljesen ostoba vagy, Galliard.

– TESSÉK?!

Eren felkuncogott.

– NE NEVESS, Jaeger! – Galliard morcosan fonta karba a kezét. – Ez egy cseppet sem vicces! Pieck – fordult a lányhoz –, Eren már megint rajtam röhög! – panaszolta. A lánynak – Galliard pechére – ez volt az utolsó csepp a pohárban, vihogva nevetett fel. Reiner is nehezen uralkodott magán, hogy ne adjon hangot, mennyire szórakozik jól.

Eren sóhajtva veregette meg a vállát.

– Higgadj le, senki nem ver át senkit sem. – Ugyanakkor szavait meghazudtolva, az ő hangjába is egy pici bizonytalanság kúszott. Ugye, ez az egész nemcsak egy rossz tréfa, Armin? A tekintetével azért ezt kérdezte. Az a néhány együtt töltött hét csodálatos volt. Visszakapta rég elvesztett barátait, és hirtelen minden annyira sok lett, minden annyira jó, annyira más, mint egykor… mert mindannyian felnőttek, mindannyian sokat változtak. Ismerték egymást egyáltalán? Nem lehet, hogy Galliardnak igaza volt ebben? Armin… könnyedén változhatott nemcsak a javára. Manipulálna? Galliard… lehet, hogy…

Armin korábban kilépett az öleléséből, most azonban a keze után nyúlt, hogy összefűzze az ujjaikat. Határozott volt a szorítása, nem remegett. Felszegte a fejét, büszkén, talán némi daccal a szemében állta Galliard tekintetét.

– Soha nem árulnám el Erent – jelentette ki –, és megnyugodhattok, Mikasa is hasonlóan vélekedik.

– Hát hogyne.

– Porco, kérlek. – Eren csendesen szólt. – Adjatok egymásnak egy esélyt.

– Igen, mert ha nem drámáznátok ennyit – szólalt meg Pieck is –, akkor elárulnánk, kik érkeztek hozzánk látogatóba. Hidd el, meg fogtok lepődni.

– Levi? – kérdezte Mikasa.

A másik lány a fejét ingatta.

– Hát akkor? – ráncolta a homlokát Eren. – Esetleg…

Pieck szélesre tárta a korábban nyitva felejtett ajtót. Odakint csuklyás alak állt, a kámzsát annyira mélyen az arcába húzta, hogy nem lehetett látni, hogy ki ő. Az alakját elnézve Eren egy lányra tippelt. Egyből megfeszült, ahogy eszébe jutott, mi történt, mikor Frieda magához hívatta. Pontosan emlékezett, mire kérte a királynő, ahogyan arra is, hogy kit jelölt utána a trónra. Fattyú testvére, Historia velük egyidős lehetett, nagyjából tizenkilenc éves. Lehetséges lenne…

Armin érezte a feszültségét.

– Semmi baj – csitította. – Ne aggódj.

– Igazat mond. – Pieck rájuk mosolygott, komolyan fénylett a szeme. – Azt hiszem, megbízhatunk benne. Ha tényleg a mi oldalunkon áll, hatalmas előnyre teszünk szert ezzel a szövetséggel, ugyanis… szövetséget ajánlott.

– Mégis ki a franc ez?! – fakadt ki Galliard.

Pieck elvigyorodott.

– Gyere be – hívta a látogatót. – Majd’ megvesznek a kíváncsiságtól, hogy megtudják, ki vagy.

Az alak beljebb lépett, finoman hátratolta a csuklyáját.

Erennek elakadt a lélegzete.

– Te? – zihált föl. – Te lennél… a szövetségesünk?

Nem kellett sokat gondolkodnia a nevén: ugyanaz az az arc volt, ugyanazok a vonások, csak szőke haj helyett fekete tincsek keretezték az arcát.

– Igen, én lennék az. – Florian Reiss, Frieda királynő legkisebb törvényes testvére elégedett mosolyra húzta az ajkát. Szemében harcias fény lobogott. – És azért jöttem, hogy segítsek nektek megölni a nővéremet… és befejezni a küldetést.

Megjegyzés: Régóta nem frissítettem ezt a történetet, de nem feledkeztem meg róla, szorgosan íródnak a felvonások, ha már voltam olyan ügyes, és nyáron elvesztettem a befejezését… Nem győzöm hangsúlyozni, hogy így legalább sokkal hosszabbak lesznek a felvonások, és sok minden teljesen máshogy történik, mint az eredeti koncepcióban. :D
Jelenleg kicsit el vagyok havazódva a diplomamunkám miatt, de amint befejezem, ráállok erre a projektre, és a többi írásomat is frissíteni fogom. (És igen, utána meg kicsit el leszek foglalva a záróvizsgáim miatt… de igyekszem, tényleg! Inkább nem ígérek semmi mást, és akkor biztosabb lesz, hogy sikerrel járok minden téren. :D)
Apropó, ez az egyik kedvenc fejezetem, és azt hiszem, Galliard az egyik kedvenc karakterem ebben a történetben. Ez az az Eren-Galliard bromance, amiről az összes olyan történetben szeretek olvasni, amiben Eren Marley harcosa, és ami miatt vérzik a szívem, hogy a mangában sosem valósulhat meg.
Folytatás hamarosan.
Részlet a 12. felvonásból, amelyben Eren eljut Zeke-hez:
„Eren lehunyta a szemét, összeszedte minden erejét. Ökölbe szorult a keze, felpezsdült a vére.
Zeke. Zeke. Zeke.
Megmarta a jobbját a kezében szorított penge élével, és kilépett a fák árnyéka mögül.
Zeke… Jövök.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése