11. felvonás
„amelyben
új szövetségesre lelnek”
– Tudod, nem kedvellek – törte meg
a csendet Galliard. – Egy cseppet se kedvellek. – Karba fonta a kezét,
hátát széke támlájának vetette. A megjegyzést Arminnak szánta, aki felvonta a
szemöldökét.
Mindannyian a társalgóba gyűltek
össze, hogy megvitassák, mit tegyenek most, hogy a harcosok végleg elpártoltak
a marleyi kormánytól, és megkezdték a saját útjukat járni; első olyan alkalom
volt, hogy Paradis és Marley katonái egy asztalhoz ültek. Jean, Connie és
Sasha, akik nem engedték, hogy Mikasa és Armin egyedül menjen Hizurúba,
visszatértek a léghajóval Paradis szigetére. Azt állították, van még egy kis
dolguk, amit el kell intézniük. Eren csak azért nem gyanakodott, mert Armin a
világ legmelegebb mosolyával ajándékozta meg azt követően, hogy távoztak, és
annyira őszintének tűnt, hogy egyszerűen nem verhette át ilyen jól. A bizalom
volt a legfontosabb, azt kellett újjáépíteni. Eren bízni akart, ezért nem
aggodalmaskodott.
– Pock! – szisszent fel Pieck;
sietve oldalba könyökölte a fiút. – Megbeszéltük, hogy viselkedünk!
– Te beszélted meg saját magaddal –
legyintett Galliard morogva. – Meg talán Reinerral – tette hozzá az igazsághoz
hűen. – Ami engem illet, én nem egyeztem bele semmibe sem. – A tekintete aztán
hirtelen megakadt Erenen, aki tágra nyílt szemmel hallgatta a dühöngését.
Elhallgatott, és egy nagyon kicsit el is szégyellte magát; nagyot sóhajtott, lehajtotta
a fejét.
Eren biztos volt benne, hogy ezzel
még nem aratott győzelmet, és győzte meg Galliardot Armin felől. Nem keseredett
el, minden egyes nappal egyre közelebb érezte magát a sikerhez. Ha abból indult
ki, hogy Galliard az első pillanatban orrba vágta Armint – és olyan ügyesen
csinálta, hogy még el is törte szegénynek –, amikor pedig Eren elárulta neki,
hogy csókolóztak, majdnem őt is orrba vágta, hogy észhez térítse. Határozottan
haladásnak lehetett nevezni, hogy a sokadik alkalomra már anélkül tudott
meglenni a fiú társaságában, hogy megkísérelt volna tőle megszabadulni.
Felemelte a hüvelykujját,
rávigyorgott Galliardra.
– Nagyon jól csinálod – dicsérte,
mire barátja felhorkant. Továbbra is ellenségesen bámulta Armint, de legalább
már nem ugrott a torkának, és így nem kellett attól sem tartani, hogy Mikasa is
beszáll a kettőjük csatájába. Galliard szeretett úgy fogalmazni, hogy majd ő
megvédi Erent. Pieck helyett is, aki állítása szerint képtelen volt rá, hogy
bármit is tegyen – pontosabban semmit sem tett Eren érdekében.
– Ugye nem a kezét fogod az asztal
alatt? – szűkült össze a szeme.
Eren felkuncogott.
– Kitudja – vonta meg a vállát;
érezte Armin ujjainak szorítását. Összemosolygott a fiúval.
Galliard frusztráltan sóhajtott.
– Ezt nem hiszem el… – motyogta
maga elé. – Simán kavar az orrunk előtt az ellenséggel…
– Ezen már jó párszor átrágtuk
magunkat, Galliard – szólt közbe Reiner is. – Ők már nem az ellenségeink.
– Beszélj a magad nevében – villant
rá Mikasának a tekintete. – Eren érdekében hajlandóak vagyunk szövetséget
kötni… vagyis… pillanatnyi tűzszünetet – javította ki magát hűvösen –, de ez
nem jelenti azt, hogy szemet hunyunk afölött, hogy mit tettetek Shiganshinában.
Sosem fogjuk elfelejteni, hogyan árultatok el minket Bertolttal meg Annie-val.
– Én a magam részéről… nem táplálok
többé haragot irántad, Reiner. – Armin hangja halk volt, kegyetlenül őszinte. –
Mikasa… Szerintem mi is átbeszéltük vagy ezerszer, hogy mit miért teszünk. Hogy
ki érdemel bocsánatot… és ki az, aki nem. – Állta Reiner tekintetét,
szorosabban szorította Eren kezét. – Elvettük Annie erejét, megöltük őt. Én
pedig felfaltam Bertoltot. – Reiner úgy bámult rá, mintha arcon csapta volna. –
Megöltem a legjobb barátodat… Az egyetlen
barátodat. – Élesen szívta be a levegőt, megremegett a hangja. – Nem hiszem…
hogy bármilyen jogom is van ahhoz, hogy téged kiáltsalak ki rosszfiúnak. Úgy
hiszem, mindketten egyformán bűnösek vagyunk.
– Ez igaz… – Reiner elmosolyodott;
szomorú volt a pillantása, szomorú volt a mosolya is. – Hogy most az óceán
melyik oldaláról is beszélünk éppenséggel, Liberio vagy Paradis, úgy gondolom,
nem számít. Az eldiai népről beszélünk. Egyformák vagyunk, és ezt csak nemrég
kezdtem megérteni. Azelőtt nem tudtam… De igazad van. Amit Shiganshinában
tettem, arra nincs bocsánat. De te pedig felfaltad Bertoltot… Paradis pedig
ugyanazt művelte a szülőföldemmel, amit annak idején mi tettünk Annie-val meg
Bertolttal. Ugyanúgy ártatlan embereket öltetek, ahogyan mi is.
– Egyformák vagyunk – ismételte
Armin bólintva –, éppen ezért kell együtt dolgoznunk.
– Marley ellen?
– A világ ellen – sóhajtott Pieck.
– Ez most már nemcsak Marley és Eldia egymás iránt érzett gyűlöletéről szól. A
világ ellen vonulunk, nem igaz?
– Nagyon úgy tűnik, hogy azt kell
tennünk – biccentett Armin. – Marley óriás nélkül maradt, de ez nem jelenti
azt, hogy erőtlennek nevezhetjük. Még nincs vége. Arról sem szabad
megfeledkeznünk, hogy Frieda és Historia még élnek, és Frieda kezében még
mindig ott van az Alapító ereje. Ha a világra szabadítja a Remegést…
– Ha van esze, akkor nem fogja
megtenni! – szisszent fel Galliard. – Azzal… az egész világot elpusztítaná!
– A terv az lenne, hogy csak a
falakon belül élők élnék túl – bólintott Mikasa. – Akkora erő van a birtokában,
hogy még kivitelezni is tudná… és ez az, ami veszélyes. Ez az, ami rémisztővé
teszi őt. Valaki olyanná, akitől félni kell.
– És valaki olyanná, aki tőlünk fél
– suttogta Eren. Összeszorította a szemét. Sóhajtott. – Nem ülhetünk örökké
Hizurúban… Fel kell készülnünk rá, hogy csatába vonulunk. Pontot kell tennünk
ennek az egésznek a végére, be kell fejeznünk a küldetést, amit Kruger az
apámra bízott, beszélnünk kell Zeke-kel… és meg kell tudnunk, hogyan menthetjük
meg a világot. Hogyan szabadulhatunk meg ettől az átoktól is…
– Ha van ötletetek – szólalt meg
Pieck –, akkor szívesen fogadjuk.
– Nem tudjuk, mi Zeke nagy terve –
mondta erre Armin. – Mindenképpen beszélnünk kell vele.
– Hatalmas fák erdeje, mi? – suhant
át egy sötét mosoly Reiner arcán. – Alig várom már.
– Levi őrzi.
– Egyre jobban hangzik –
csettintett a nyelvével Galliard. – Szuper. Ackerman. Jaj, de jó!
– Ha ez megnyugtat, egy Ackermannal
kevesebb az ellenséged per pillanat – vigasztalta Eren, bár maga is érezte,
hogy nem sokat segített vele.
Galliard lesújtóan nézett rá.
– Kösz, Eren. Inkább ne próbálkozz,
mindenki jobban jár.
Eren a szemét forgatta.
– Így segítsen az ember! Hogy te
milyen hálátlan vagy! – de azért szélesen vigyorgott.
– Nem szeretném bántani Levit –
dőlt hátra Mikasa, ezzel visszaterelve őket a beszélgetésükhöz. Armin felkapta
a fejét.
– Meglep, hogy ezt pont tőled
hallom – jegyezte meg. – Azt hittem, nem kedveled.
– Rokonok vagyunk, egy családhoz
tartozunk.
És
a család nagyon fontos – kalandozott el Eren figyelme. Armin
belekezdett valami sztoriba, ami Mikasával és Levijal volt kapcsolatos, ő
azonban nem tudott odafigyelni. Zeke-re gondolt, és arra, hogy mit fog neki
mondani, amikor újból találkoznak. Ha
sikerül úgy eljutnunk hozzá, hogy Levi nem nyír ki minket. Mondjuk, talán nem
felejtette el, hogy Zeke öccse vagyok. Talán fontos neki a bátyám. Semmit
sem tudott a kapcsolatukról, csak azt a keveset, amit Zeke még Liberióban
mondott neki.
A konyhában álltak, éppen
mosogattak.
„–
Szóval? Van valakid?
–
Ha lenne…” – Zeke óvatosan tette fel a kérdést. „– Akkor mit csinálnál?
–
Megkérdezném, hogy szereted-e.”
Azt az egy alkalmat kivéve Zeke
soha többet nem beszélt Leviról.
„–
Ha van is valakim, nem fontos. Ez amolyan… „kedvelem” dolog, érted, ugye?
–
Jobban kedveled a kelleténél?
–
Valami olyasmi.” – Zeke hangja mormogó volt, a
tekintete különös. Eren akkor még nem értette, miért. Álmában sem gondolta
volna, hogy pont egy olyan ember tetszik meg neki, mint Levi hadnagy. „– Persze,
ez nem jó. Ő… nem olyan, mint az átlag, sőt… Mindenki fölé magasodik, ha úgy
tetszik.”
Eren lehajtotta a fejét,
elmosolyodott, ahogy eszébe jutott egy újabb emlék.
„–
Na, Zeke! Mondj már valamit! Hogy néz ki?
–
Sötét hajú. Sötét hajú… és a szeme…
–
Igéző?
–
Igen. Abszolút… igéző.”
De mi is volt a baj vele?
Zeke akkor ezt mondta:
„–
Inkább… úgy fogalmaznék, az én hibám. Valahogy… elcseszett alakok
vagyunk, semmi több.”
De ez nem volt igaz. Nem Zeke
hibája volt, hanem a világé.
– A világ az, ami elcseszett… –
motyogta maga elé, mire hirtelen érintést érzett a karján.
– Eren? – Armin tétován kérdezett,
szeméből sütött a leplezetlen aggodalom. – Jól vagy?
– Nagyon elbambultál – dőlt előre
Reiner is, aggódva húzta össze szőke szemöldökét.
Eren felemelte a fejét, csodálkozva
nézett körbe. Kivétel nélkül, mindannyian aggódtak érte. Ha eddig Galliard
hangosan orrolt is Armin és Mikasa jelenléte miatt, most abbahagyta a
morgolódást, és szinte leste minden mozdulatát. Pieck összeszűkült szemmel,
gyanakodva fürkészte.
– Eren? – kérdezte. – Min jár az
eszed?
Galliard ellenben így kérdezett:
– Zeke-re gondoltál, igaz? – mire
Eren az ajkába harapott.
– Igen – suttogta. – Nem tudok
másra gondolni, csak rá.
– Megértem, haver. – Galliard nem
ült úgy, hogy meg tudja veregetni a vállát, szemlátomást azonban azt díjazta,
hogy Armin biztatóan simította meg Eren kézfejét. – El fogunk jutni hozzá, és
akkor mindenre fény derül.
– Nem tudom, akarom-e, hogy fény
derüljön.
– Minden rendben lesz, Eren –
ígérte Armin. Ezt is biztatásnak szánta, ahogyan a simítást is, Eren viszont
nem tudta annak venni, túlságosan is tartott az ellenkezőjétől. Semmi sem volt
rendben, és a java még csak most jött.
– Ez egy háború.
Egy
értelmetlen háború – gondolta, majd összeszorította a
szemét.
– Nincs más választásunk – szólt Kiyomi.
Eren felemelte a fejét, az asszonyra nézett. – Meg kell vívnunk ezt a háborút…
ha szabadok akarunk lenni.
– Igen – suttogta.
Nincs
más választásunk.
** * **
Miután a tanácskozás véget ért,
Kiyomi asszonyság elvonult, hogy megszervezze a csapatokat. Pieck azonnal
lecsapott a lehetőségre, hogy vele tartson – Eren magában úgy vélte, nem akarta
kihagyni az alkalmat, hogy többet tudjon meg az asszony remek tervéből –, Armin
pedig, aki a Felderítő Egység remek stratégája volt, nyomban megeredt utánuk. Galliard
ezt látva karba fonta a kezét.
– Ha azt hiszi, hogy csak úgy
kettesben hagyom Pieckkel…
– Márpedig kettesben hagyod
Pieckkel – állította meg Eren, mikor dühös léptekkel nekivágott a folyosónak.
Még a lábában is megbotlott, úgy igyekezett, hogy időben elkapja – legalább a
ruhája csücskét.
– Eren. – Mikasa hangja halkan
szólt. – Talán jobb lenne, ha hagynád menni. – A tekintete Reinerra siklott. A
múltjuk ismeretében Eren megértette az óvatosságát. Mindkettőjük oldaláról
ismerte a történetet, ugyanakkor így is nehéz volt állást foglalnia. Az újonnan
visszakapott emlékek alapján együtt tudott érezni Mikasával, tízéves énje
ugyanazt a fájdalmat élte át, mint amit a lány, mikor áttörték a falat, ám vele
ellentétben Reiner őt egyszer sem árulta el, sőt, az esetek többségében inkább
megmentette az életét. Zeke-hez hasonlóan Reiner is mindig törekedett rá, hogy
kihúzza a bajból. Az elmúlt négy év alatt számtalan csatát vívtak meg együtt.
Reiner minden alkalommal bebizonyította, hogy rászolgált a bizalmára.
Összeráncolta a homlokát. Reiner
feszülten nézett rá.
Ne
hagyj vele kettesben! – kérte némán, mire bólintott.
Nem
hagylak cserben, ne aggódj! – üzent vissza
neki.
Galliard elfintorodott, mikor
rájött, mire ment ki a játék.
– Na, mi van, Braun, kínos lenne,
ha beszélgetned kellene vele? – intett a fejével Mikasa felé. Mindketten
megmerevedtek.
– Talán jobb lenne, ha ejtenénk ezt
a témát – javasolta a lány. – Beszélnem kell Erennel.
– Igen? – Galliard megemelte a
szemöldökét. – És mit akarsz mondani neki, Ackerman? Ellenünk akarod hangolni,
mi?
– Jaj, Porco! – forgatta meg a
szemét Eren. – Egyszerűen nevetséges, hogy mennyire nem szívleled őket.
– Igen? – Galliard felhorkant. –
Nem leszel olyan vidám, ha egy éjjel arra ébredsz, hogy a kis szerelmed pengét
döfött a nyakszirtedbe! – harsogta. – Akkor aztán bánhatod majd, hogy nem
hallgattál ránk!
– Te jó ég! Én ezt nem hallgatom
tovább!
– Sosem bántanám Erent – közölte
Mikasa. Hidegen fénylett a szeme, hűvös volt a hangja. – A barátom. A családom
– suttogta, és a sáljába kapaszkodott; teljes erőből markolta meg az elnyűtt
anyagot.
Vajon a hideg, reménytelen napokon
ugyanígy talált kapaszkodót a sáljában? Vajon sokszor gondolt arra a napra,
amikor Eren megmentette? Ha azon a napon, amikor Shiganshina elbukott, Zeke nem
jött volna el érte… vajon… mennyiben változott volna meg az életük? Vajon akkor
is… megtalálták volna a módját, hogy egy nap együtt küzdjenek a szabadságért?
– Adjatok egy kis időt egymásnak –
mondta végül hangosan. – Neked meg kéne tanulni bízni másokban – mutatott
Galliardra –, nektek pedig – villant a tekintete Reiner és Mikasa kettőse felé
–, nos, újra kell építenetek azt, amit elvesztettetek: a barátságotokat.
Bizalmat, ha úgy tetszik.
– Vannak dolgok, amiket nem lehet
újjáépíteni, Eren. – Reiner rekedten szólalt meg. – Lehet, nem kéne ilyen
keményen próbálkoznod, hogy segíts. – Mély fájdalom ülte meg a szemét. – É-én…
nem olyan ember vagyok, akin bárhogyan is lehetne segíteni. – Ez utóbbit már
csak olyan halkan merte suttogni, hogy Eren hallja, pechére azonban Galliard is
elcsípte a mondandóját. Felé kapta a fejét, és tágra nyílt a szeme.
– Reiner…
– Hiszem, hogy ez nem menthetetlen – vágott a szavába Eren. – Hiszem és tudom. A barátaim vagytok, srácok. Bízom bennetek, nektek is ezt
kellene csinálnotok velem és egymással.
Mikasa felsóhajtott.
– Próbálkozunk – mondta. – Így megfelel?
Eren ragyogó mosolyt villantott rá.
– Tökéletes! – majd összeráncolta a
homlokát. – Miről szeretnél beszélgetni?
– Nem lehetne inkább… – Mikasa elbizonytalanodott;
Reinerra és Galliardra pillantott. Eren ajkáról nem hervadt le a mosolya.
– Bizalom! – trillázta. – Nem,
Mikasa, nem lehet négyszemközt.
A lány nagyot szusszantott.
– Jól van – adta meg magát. – Akkor
legalább üljünk le valahova.
– Menjünk a szobámba – bólintott
Eren, majd intett Galliardnak és Reinernak. – Gyertek ti is.
Galliard és Reiner váltottak egy
pillantást.
– Ha egyszer valamit a fejébe vesz…
– motyogta az előbbi frusztráltan. Reiner egyetértően bólogatott.
– Nagyon makacs – súgta oda
Mikasának.
– Akkor nem változott olyan sokat –
felelt a lány.
–
Hallak titeket!
Nevettek.
** * **
A gyerekkorukról beszélgettek.
Mindannyian Eren ágyára telepedtek le, sőt Galliard odáig merészkedett, hogy
teljesen ki is nyújtózott. Megfigyelt, a tekintetét egy pillanatra sem vette le
Mikasa alakjáról, de legalább már nem bámulta annyira fenyegetően, mint
korábban, amikor tanácskoztak. Mikasa hasonlóan szemmel tartotta őt, meg persze
Reinert – vagyis, leginkább Reinert,
javította ki magát Eren –, Eren azonban sem őt, sem Galliardot nem szólta meg
az óvatosságáért. A bizalmat fel kellett építeni. Nem követelhette tőlük, hogy
a semmiből bízzanak meg egymásban, hiszen ő maga sem érezte egészen mostanáig,
és egy kicsit talán még mindig maradt benne egy tüske, hiába bizonygatta Armin,
hogy mit sem tudott Paradis terveiről, meg hogy soha nem kényszerítené rá, hogy
támadja meg a családját és az új barátait.
Legnagyobb örömére azonban
kimondottan jó úton haladtak. Mikasa megnyílt előttük, őszintén és kíméletlenül
beszélt a közös gyerekkorukról. Mesélt a családjáról a banditák előtt, és
beszélt azokról az időkről is, amikor új családot kapott Grisha, Carla és Eren
személyében. Eren emlékei zavarosak voltak kissé, de ahogy egy-egy ismerős
történetet megvitattak, úgy idézett fel ő is egyre több dolgot az együtt
töltött egy évből. Kicsit azt kívánta, bárcsak sosem szakították volna el
tőlük, akkor nem maradhatott volna ki Mikasa és Armin életéből.
De
őket sem akarom elveszíteni – nézett
Galliardra, aki éppen elfojtott egy kuncogást, mikor Mikasa kitért Eren
balhéira is. Eren emlékezett rá, hogy sosem ment ki a barátkozást, és hogy
mindig összezördült a körzetbeli gyerekekkel. Yvonne néni kölykei és azok
barátai rendszerint Armint pécézték ki, így Eren kénytelen volt minden
alkalommal barátja megmentésére sietni, ami, azóta, hogy találkozott Mikasával,
azt eredményezte, hogy a lány minden alkalommal ki kellett húznia a bajból.
Valahogy sokkal jobb játék volt Erennel szórakozni, mint Arminnal, ha már
egyszer megjelent a színen, ráadásul Eren… mindig vevő volt egy jó kis
csetepatéra. Galliard ezt nevetős horkantással támasztotta alá.
– Nehogy azt hidd, hogy Liberióban
nem csinált ilyet! – Széles vigyorra húzódott a szája. – Egyszerűen nem lehet
leállítani! Mint mondtam, ha egyszer valamit a fejébe vesz… Még ha őrültség is,
egyszerűen nem veszi észre magát! És ami a szívén, az a száján is… Ezt Reiner
sem tudhatja – pillantott a szőke fiúra –, de Pieckkel néha vért izzadtunk,
hogy megakadályozzuk, hogy eljusson a balhéja Zeke fülébe… És hogy feltartsuk
Zeke-et amúgy addig, amíg Eren szépen kidekorált arca regenerálódik. Mázli,
hogy rábízták végül a Támadót.
– Ezt most úgy mondod, mintha
állandóan összevertek volna! – háborodott fel a fiú. – Azért engem sem kellett
félteni!
Mikasa erre felhorkant.
– Abban nem kételkedem – mondta a
fejét ingatva.
Könnyű volt így beszélgetni,
finoman ismerkedni, óvatosan várni, hogyan reagál a másik. Galliard nem
szívesen mesélt a családjáról, de azért megemlítette Marcel nevét. Reiner
őszintén beszélt az unokatestvéreiről – igaz, többnyire Gabival büszkélkedett,
aki szó, ami szó, tényleg kitűnt a harcosok közül.
– Ha letelik az időm, valószínűleg
ő fogja átörökölni az erőmet – mormolta. – Hacsak… valaki nem tűnik ki még nála
is jobban… Hacsak nem jön egy jobb, és át nem veszi a helyét.
– Ez a kislány az elmondottak
alapján sokban emlékeztet rád. – Mikasa tekintete megpihent Erenen. Az ajkán
halvány mosoly jelent meg.
– Ennek az az oka – felelte Reiner
–, hogy az egész gyerekkorát vele meg vele töltötte – intett a fejével Eren és
Galliard felé. – Elrontották.
– Pf, inkább örülnél, hogy mennyi
mindent meséltünk rólad Gabinak! – horkant fel Eren.
– Nem is ismertél.
– Dehogynem.
– A hamis emlékek alapján. Az nem
számít. Különben is… – Reiner Galliardra sandított. – Mennyi mindent
mesélhettetek… Mennyi jó dolgot…
Galliard felpillantott a plafonra.
A közelségnek meg a szobában levő fényeknek köszönhetően Eren tisztán látta,
hogy az arccsontját égett a bőre.
– Te aztán biztosan tudod… –
hallatszott a motyogása. – Ott voltál, mi… – mire Eren elmosolyodott. Reiner
valóban nem volt velük, mikor Gabinak meséltek neki róla, így nem tudhatta,
miket mondtak. Galliard talán egyszer az életében kedves volt Reinerral, bár
akkor arra fogta, hogy nem akart egy kislány lelkébe tiporni.
A
történtek ellenére talán még van remény számukra – gondolta
Eren. Ha nem is lesznek legjobb barátok, idővel talán többek lesznek, mint amik
most. Csak ebben tudott reménykedni. Az már jó jelnek számított, hogy érte mindannyian összefogtak. Ha már van
valami, amiért együtt tudnak dolgozni, akkor jöhet a következő lépés. Idővel megbocsátanak egymásnak…
Remélhetőleg…
– A családjaitokat is
kimenekítettétek, jól sejtem? – terelte el a gondolait Mikasa, témát váltva. –
Ők is itt vannak valahol Hizurúban, nem? Találkoztatok már?
– Egyelőre nem. – Reiner arcán
fájdalom suhant át. – Nem tudjuk, hova rejtette őket Kiyomi. Velük… még
elővigyázatosabb, mint velünk.
– Mert ők nélkülünk nem tudják
megvédeni magukat – mormolta Galliard. – Az az oka.
– Így lesz a legjobb – sóhajtott
fel Eren. – Bármennyire is szeretném látni a nagyszüleimet… – Egyelőre nem
lehetett, és ezt tökéletesen meg is értette. Így is rossz szájízzel gondolt az
internáló táborban hátrahagyottakra. Marley az óriáserő elvesztésével
visszavonulót fújt ugyan, de az árulást biztosan megtorolta valahogyan. Pieck
azt tartotta valószínűnek, hogy jó néhány eldiai társukat a „Paradicsomba”
küldte büntetésképpen – vagy előbb-vagy utóbb a „Paradicsomba” fogja küldeni
Paradis szigetén egy akció közepette. Most már nem tudták használni Zeke
erejét, hogy egytől egyig átváltoztassák őket, de ha kellő szérummal
rendelkeztek, és arra kényszerítették őket, hogy magukba fecskendezzék egy
léghajón… Bármi elképzelhető volt. Marley még nem adta fel, noha őt magát is
egyre több nép fenyegette a szigeten élő eldiaiakon kívül.
Mikasa megfogta a kezét, együtt
érzően szorította.
– Ne aggódj, hamarosan… – de eddig
jutott. Az ajtó hirtelen kinyílt, Armin és Pieck zihálva estek be rajta.
– Itt vannak! – fogta az oldalát a
fiú. – Visszajöttek! – Valahogy elbotorkált az ágyig, ott kifulladva vetette
magát Eren szélesre tárt karjába. Az ölelés szoros volt, Eren erősen húzta
magához. Armin szeme ragyogott. – Visszajöttek! – újságolta boldogan. – Az
előbb landolt a léghajó!
– Öhm…
– Jean, Connie és Sasha? –
segítette ki Mikasa. Eren hálás mosolyt villantott rá Armin válla fölött.
– Igen – szólt Pieck –, de nemcsak
ők.
Galliard és Reiner ezt hallva
összenéztek.
– Hoztak még másokat is? –
emelkedett meg ültében az előbbi. Gyanakvóan vonta össze a szemöldökét. – Kiket
hoztatok a nyakunkra? – pillantott Arminra. – Honnan tudhatjuk, hogy
megbízhatunk bennük, ha még veletek is óvatosnak kell lennünk? Eren, ez az
egész egy csapda! – kiáltotta dühösen. – Engem nem tudnak megtéveszteni! Még
hogy szereted őt, mi, Arlert? Ezt próbálod bemesélni nekem? Nem is ismered!
–
Porco!
– Nem, Eren! – A fiú felállt,
vonásait eltorzította a harag. – Menj a közeléből, mielőtt rád támad! Hát nem
veszed észre? Ne akarjátok nekünk bemesélni, hogy hirtelen mindenki jó útra
tér, és elkezd minket támogatni! Azt se, hogy Paradis csak úgy az áldását adta
rá, hogy Hizurúba jöjjetek! Teljesen hülyének néztek minket?
– Hát eddig még azt hittük, van
eszed – húzta el a száját Armin –, de most már kezdek kételkedni benne. Te
tényleg teljesen ostoba vagy, Galliard.
–
TESSÉK?!
Eren felkuncogott.
–
NE NEVESS, Jaeger! – Galliard morcosan fonta karba a
kezét. – Ez egy cseppet sem vicces! Pieck – fordult a lányhoz –, Eren már megint
rajtam röhög! – panaszolta. A lánynak – Galliard pechére – ez volt az utolsó
csepp a pohárban, vihogva nevetett fel. Reiner is nehezen uralkodott magán,
hogy ne adjon hangot, mennyire szórakozik jól.
Eren sóhajtva veregette meg a
vállát.
– Higgadj le, senki nem ver át
senkit sem. – Ugyanakkor szavait meghazudtolva, az ő hangjába is egy pici
bizonytalanság kúszott. Ugye, ez az egész
nemcsak egy rossz tréfa, Armin? A tekintetével azért ezt kérdezte. Az a
néhány együtt töltött hét csodálatos volt. Visszakapta rég elvesztett barátait,
és hirtelen minden annyira sok lett, minden annyira jó, annyira más, mint
egykor… mert mindannyian felnőttek, mindannyian sokat változtak. Ismerték
egymást egyáltalán? Nem lehet, hogy Galliardnak igaza volt ebben? Armin… könnyedén
változhatott nemcsak a javára. Manipulálna?
Galliard… lehet, hogy…
Armin korábban kilépett az
öleléséből, most azonban a keze után nyúlt, hogy összefűzze az ujjaikat.
Határozott volt a szorítása, nem remegett. Felszegte a fejét, büszkén, talán
némi daccal a szemében állta Galliard tekintetét.
– Soha nem árulnám el Erent –
jelentette ki –, és megnyugodhattok, Mikasa is hasonlóan vélekedik.
– Hát hogyne.
– Porco, kérlek. – Eren csendesen szólt. – Adjatok egymásnak egy esélyt.
– Igen, mert ha nem drámáznátok
ennyit – szólalt meg Pieck is –, akkor elárulnánk, kik érkeztek hozzánk
látogatóba. Hidd el, meg fogtok lepődni.
– Levi? – kérdezte Mikasa.
A másik lány a fejét ingatta.
– Hát akkor? – ráncolta a homlokát
Eren. – Esetleg…
Pieck szélesre tárta a korábban
nyitva felejtett ajtót. Odakint csuklyás alak állt, a kámzsát annyira mélyen az
arcába húzta, hogy nem lehetett látni, hogy ki ő. Az alakját elnézve Eren egy
lányra tippelt. Egyből megfeszült, ahogy eszébe jutott, mi történt, mikor
Frieda magához hívatta. Pontosan emlékezett, mire kérte a királynő, ahogyan
arra is, hogy kit jelölt utána a trónra. Fattyú testvére, Historia velük
egyidős lehetett, nagyjából tizenkilenc éves. Lehetséges lenne…
Armin érezte a feszültségét.
– Semmi baj – csitította. – Ne
aggódj.
– Igazat mond. – Pieck rájuk
mosolygott, komolyan fénylett a szeme. – Azt hiszem, megbízhatunk benne. Ha
tényleg a mi oldalunkon áll, hatalmas előnyre teszünk szert ezzel a
szövetséggel, ugyanis… szövetséget
ajánlott.
– Mégis ki a franc ez?! – fakadt ki
Galliard.
Pieck elvigyorodott.
– Gyere be – hívta a látogatót. –
Majd’ megvesznek a kíváncsiságtól, hogy megtudják, ki vagy.
Az alak beljebb lépett, finoman
hátratolta a csuklyáját.
Erennek elakadt a lélegzete.
–
Te? – zihált föl. – Te lennél… a szövetségesünk?
Nem kellett sokat gondolkodnia a
nevén: ugyanaz az az arc volt, ugyanazok a vonások, csak szőke haj helyett
fekete tincsek keretezték az arcát.
– Igen, én lennék az. – Florian
Reiss, Frieda királynő legkisebb törvényes testvére elégedett mosolyra húzta az
ajkát. Szemében harcias fény lobogott. – És azért jöttem, hogy segítsek nektek
megölni a nővéremet… és befejezni a küldetést.
Megjegyzés:
Régóta nem frissítettem ezt a történetet, de nem
feledkeztem meg róla, szorgosan íródnak a felvonások, ha már voltam olyan
ügyes, és nyáron elvesztettem a befejezését… Nem győzöm hangsúlyozni, hogy így
legalább sokkal hosszabbak lesznek a felvonások, és sok minden teljesen máshogy
történik, mint az eredeti koncepcióban. :D
Jelenleg kicsit el vagyok havazódva
a diplomamunkám miatt, de amint befejezem, ráállok erre a projektre, és a többi
írásomat is frissíteni fogom. (És igen, utána meg kicsit el leszek foglalva a
záróvizsgáim miatt… de igyekszem, tényleg! Inkább nem ígérek semmi mást, és akkor
biztosabb lesz, hogy sikerrel járok minden téren. :D)
Apropó, ez az egyik kedvenc
fejezetem, és azt hiszem, Galliard az egyik kedvenc karakterem ebben a
történetben. Ez az az Eren-Galliard bromance, amiről az összes olyan
történetben szeretek olvasni, amiben Eren Marley harcosa, és ami miatt vérzik a
szívem, hogy a mangában sosem valósulhat meg.
Folytatás hamarosan.
Részlet
a 12. felvonásból, amelyben
Eren eljut Zeke-hez:
„Eren
lehunyta a szemét, összeszedte minden erejét. Ökölbe szorult a keze,
felpezsdült a vére.
Zeke. Zeke. Zeke.
Megmarta
a jobbját a kezében szorított penge élével, és kilépett a fák árnyéka mögül.
Zeke… Jövök.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése