19.
fejezet
Hét Pokol tüzében, a Mennyek
árnyékában
–
Ennyit a meglepetésről – morgolódott Florian, miközben ellenőrizte a
tartályokat. A szigeti ördögök egyenruháját viselték mindketten, az ő találmányaikkal
fegyverkeztek fel, és – bár Florian állítása szerint Eren mindent elrontott
azzal, hogy titokban találkozott Levi hadnaggyal – próbálták tartani magukat a
tervükhöz. A bizonytalanság ellenére is sikerült előrukkolniuk egy tervvel, és
csupán egy kicsit kellett alakítaniuk rajta azok után, hogy Eren felfedte az
ott tartózkodásukat Levi hadnagy előtt.
–
A támadás így is meglepetésként fogja érni őket – jelentette ki Historia
szelíden. – Nem hiszem, hogy emiatt kell bosszankodnotok.
–
Te elhallgass! – rivallt rá a testvére. – Csak a bajom van veled!
Historia
felhúzta a szemöldökét, ám nem vágott vissza. Eren megfigyelte, hogy egyszer
sem bocsátkozott éles vitába a nővérével, amin persze nem volt mit csodálkozni
– Floriant még észérvekkel sem lehetett meggyőzni. De a tekintete… A tekintete
alapján igenis megtette volna. Volt benne valami, ami akkor is Florian felé
emelte, ha Florian kimagaslott a testvérek közül.
–
Vajon mit csinálhat most Mikasa és Pieck? – tűnődött el fennhangon, mire a két
testvér felé fordultak.
–
Ha van egy csöppnyi eszük, legalább ők tartják magukat a tervhez, nem úgy, mint
mi!
–
Hizuru készen áll – harapott az ajkába. – Ez az egy biztos.
–
Hizuru… – sóhajtotta erre Historia, különös fény nem tűnt el a szeméből. – A
mai nap sort kerítek a tárgyalásra. Tudom,
hogy akarnak valamit.
–
Nem is kérdés! – legyintett Florian megvetően. – Nem veszem be ezt a szarságot
a vérrokonsággal kapcsolatban! Tök mindegy, hogy a drágalátos Mikasánk Hizuru
reménye, a rokonsági szálak ápolásán túl még igenis vágynak valamire. Talán ha
vége a háborúnak, maguknak követelik majd Mikasát. Végül is… Ha királynő
leszek, megkaphatják. Nekem aztán édes mindegy.
–
Kérlek, Florian, ne beszélj úgy róla, mintha egy darab hús lenne! – sopánkodott
Historia, már nem csillogott a szeme úgy. – Mégiscsak a barátunk!
–
Beszélj a magad nevében, nekem csupán a testőröm. Az Ackerman klán tagjai
mindig is az uralkodói kutyái voltak… Ha minden igaz, ez be is bizonyosodott a
Liberióban megesett mészárláskor. – A tekintete Erenre siklott. – A bátyád
parancsolni tudott mind Piecknek, mind Levinak, és gyanítom, Mikasa sem lett
volna kivétel, csak ő mázlista volt, és éppen máshol tartózkodott már.
–
Igen – felelt Eren, noha ez nem kérdésként hangzott el. – Pont így történt.
Florian
felhümmögött.
–
Hogyan tovább? – mormolta. – Néha eltűnődöm, mi lenne a helyes lépés. Vajon mit
fog tenni Levi Ackerman? Odarohan és kitálal a Felderítő Egységnek?
–
Ő nem olyan!
–
Jaj, hogy véded! – húzta el a száját, mikor ismét Historia kelt fel az Ackerman
család védelmére. Eren egyre szimpatikusabbnak találta a szőke lányt. Nem
értette ugyan, mi is volt pontosan körülötte az a felhajtás – Reiner és Bertolt
ugyanis elmesélték, hogy az egységükből majdnem mindenki belezúgott a
kadétéveik alatt –, de határozottan olyan lánynak tűnt, aki nem adta fel olyan
könnyedén. Eren arra a szerencsétlenre gondolt, akit Galliard falt fel…
Galliard sokat mesélt róla. Ymirnek hívták, és egy lányt szeretett, akit
Kristának hívtak.
Krista vagy Historia… Egyre megy.
–
Tudod, hol tartják fogságban őket, igaz? – Egy dologért már bőven megérte, hogy
Historia elébük sietett, és nem várta meg, amíg csapást mérnek a szigetre,
bőszen árulkodott. Tőle tudták meg, hogy Frieda királynő Zeke-et mindenkitől
elzártan őriztette a királyi vére miatt, és hogy hosszú órákat töltött a
társaságában, még ha a végére már remegő lábbal, botjára támaszkodva tudott
csupán távozni.
Azt
is megtudták, hogy Galliard került fogságba; a 104. kiképző egység tagjait
mélyen megérintette a tény, hogy felfalta Ymirt, így örökölte át a Marcangoló
Óriást.
Ami
Bertoltot, Annie-t valamint Reinert illette… Hogy Annie hol bujkált, az rejtély
maradt mindenki számára. Ő volt az egyetlen olyan óriás, aki részt vett a
csatában, és aki még azelőtt kereket oldott, hogy elfoghatták volna. Historia
gyanúsan Armin kezét sejtette a dologban, ugyanis utoljára őt látták megindulni
a Nőstény Óriás felé…
Még a léghajón – emlékeztette magát Eren –, amikor előttem már elsötétült a világ… Annie még feljutott a léghajóra,
de onnan… Eltűnt. Nyoma veszett. Elvitték, közben pedig mégsem. Hogy lehetséges
ez? Tényleg Armin csinált valamit? De ha igen, akkor mégis miért? Ennyire jóba
lettek a szigeten töltött idő alatt? Mi kovácsolhatta össze őket ennyire?
Nem
engedhette meg magának, hogy több időt szánjon a felesleges morfondírozásra.
Nem jutott előre, csak találgatni tudtak, konkrétummal még Historia sem tudott
szolgálni, noha Frieda sokszor a bizalmába vonta.
Az
ajkába harapott – olyan erősen mart belé a fogával, hogy egy idő után a száját
ellepte a vér jellegzetes, fémeskés íze. Nagyot nyelt, a nyálával együtt a
vérét is lenyelte, csupán a kellemetlen utóíz maradt emlékeztetőül. Fázott,
közben pedig pokolian melege volt. Karok meleg ölelésére vágyott, Pieck
mosolyára, Liberióra.
–
Soha többet nem mehetek haza – suttogta. – Nincs többé otthonom.
–
Egyikünknek sincs – felelte erre Historia. Egymás mellett ültek a szalmában,
összeért a térdük. Szőke haja a vállára omlott, a tincsek aranylóan ragyogtak a
pajta sötétjében. Florian ellenben eggyé vált a sötétséggel. Eren eltűnődött
rajta, hogy hasonlított egymásra ennyire két testvér, s hogy is különbözhetett.
Hogy hasonlíthatott, és hogy különbözhetett ennyire a két világ, a két múlt…
A hibáink elől nem menekülhetünk – gondolta. Ha így
folytatjuk, újra meg újra el fogjuk őket követni.
–
Azt hiszem, itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk – jelentette ki
egyszer csak Florian. – Most, hogy Levi tudja, hogy itt vagyunk, nem várhatunk
tovább.
–
Akkor csináljunk – hagyta rá Eren. Hirtelen rázuhant a fáradtság. Ha Florian
ezt akarta… Ha ezt kellett tenniük… Ha tényleg… nem lehetett rá más mód… –
Álljunk bosszút – szólt, s talpra emelkedett. A szalmaszálak alázuhantak,
legalábbis a nagyja, Historia kuncogva nyúlt oda, hogy leporolja a fenekét.
Eren
elpirult.
–
Köszi – mondta, mire a lány elmosolyodott.
–
Menjünk – mondta ő is. Ő is felállt.
Az
ég odakint kékeszöldben játszott. Eren a csillagpettyezte mennyboltot figyelte,
a kékeszöldben és ezüstben ragyogó, feketébe hajló eget, a fénylő csillagokat,
a fényt, ami egy ponton kettévált, kettéhasította a sötétséget. Észre sem
vette, mikor esteledett be. Észre sem vette, mikor lett minden ennyire…
titokzatos.
Kilépett
az éjszakába, a lába magától vitte. Sem Historia, sem Florian nem szólt utána,
ostoba vitát kezdeményeztek egymással, s bár Historiának mintha elakadt volna a
lélegzete, mintha akart volna valamit mondani, nővére azonban erőszakosan
megállította.
–
Hagyd – intette le. – Hagyd, hogy menjen.
De hova is akarok menni?
Valami
mintha vonzotta volna magához. Hívogatóan csalogatta, incselkedett vele, és
hiába tiltakozott ellene az elméje, a teste nem reagált az utasításának.
Mozgott a lába, rálépett egy ösvényre.
Csend
volt, a lányok hangját sem hallotta már.
Vihar előtti csend – jutott az eszébe. Egyetlen egy hangot hallott: a saját
szívverésének a hangját. Durr-durr. Durr-durr. Újra meg újra
csak ennyi: „durr-durr”.
Aztán
valami mást is hallott.
LOCCS.
Összerezzent,
a feje fölött mintha madár hasította volna ketté a különös színben pompázó
égboltot. A szabadság szárnyai csapkodtak, rikoltva, kétségbeesett erővel
szárnyalt a magasba, szárnyalt fölfelé, hogy kiszabaduljon kalitkája láncaiból.
Csirip-csirip, durr-durr, csirip-csirip, durr-durr.
A
hang irányába pördült.
Oh.
Egy
kislány volt.
Aprócska
gyermek, szőke haja félhosszú, a ruhája rongyok. Egy vödröt tartott a kezében,
piciny termete ellenére súlyos terhet cipelt. A szeme komolyan és mindentudóan
csillogott, a világ kétezer éves tudásával nézett Erenre.
Mozgott
az ajka, hangot azonban nem formált.
Gyere.
Eren
mégis kristálytisztán hallotta az elméjében felcsendülni az utasítás.
Mintha
egy láthatatlan fonál kötötte volna őket egymáshoz, a teste magától mozdult, engedelmeskedett
a kimondatlan parancsnak. Elindult, és a lány is, és így követte őt, nézte az
apró alakját, nézte, hogy lóbálta a vízzel teli vödröt, nézte olykor a fénylő
szemét, a világ titkait, kétezer év szenvedését.
Mi a…
Szürreális látvány volt. Egészen
szürreális.
Ez a lány… Ő lenne?
A
semmibe vezette, mégis mintha hullámok nyaldosták volna a lábát, homok
csiklandozta volna a talpát. A levegőben sós, tengeri levegő terjengett, a szél
a szemébe fújta a haját.
Oh.
A
lány felé fordult, az ajkán szomorkás mosoly ült.
Eren
– mondta. Eren.
Ő
Eren
volt, a lány meg Ymir.
Ymir Fritz.
–
D-de… h-hogy lehetséges? – nyögte; kiszáradt a torka. – Te hogy kerülsz ide?
Ymir
Fritz halott volt – legalább kétezer éve.
De
akkor meg…
Eren
hangja erőtlen suttogássá vált, ahogy tovább folytatta a kérdezősködést. Újra
meg újra feltette a kérdést, hogy hogy került ide Ymir, a lány azonban egy szót
sem szólt, csak nézte őt fénylő szemével, és olybá’ tűnt, mintha a lelkébe
látott volna.
Eren.
A
hangja, a néma hang lüktetett Eren elméjében.
Eren
lassan elfordította a tekintetét, a csillagpettyezte, kékeszöld fényben úszó
égboltra emelte, és hirtelen jobban értette, hogy mi történt vele. Ahogy onnan
körbenézett, és semmit sem talált, csak a láthatatlan óceán vizét és a talpát
karistoló szemcsés homokot, valahogy minden összeállt. Valamennyi eldiait
összekötött egy láthatatlan fonál –
és ez a hely, ahol éppen volt, amilyen köztes tér lehetett a világok között; az
egyetlen hely, ahol megvalósult Ymir békéje. Ahol valamennyien újjászülettek,
hogy újra meg újra átkozottá váljanak, és próbáljanak kiszabadulni a
végtelennek tűnő csata szoros és kegyetlen béklyóiból.
Ez
volt az a hely, ahol az ősanyjuk,
Ymir megalkotta őket. Létezésük és szenvedésük forrása.
Ymir
letérdelt a homokba, a kezét a vödörbe mártotta, hogy bevizezze. Szőke haja a
homlokába hullott, így Eren már nem láthatta többé a több ezer év vér, kín és
pokol tüzének parázsló pillantását. Keze lassan, ráérősen mozgott; kiemelte a
vödörből, a homokba nyúlt, galacsint gyúrt belőle. Homokból formált embert, ekképp hozta őket a világra,
nagy fájdalom, könnyek és langymeleg vér útján – mert a fájdalom maga a
cselekedet volt, a könnyek sóssága az óceán sós vize, s a langymeleg vér pedig,
amivé a víz változott, ahogy masszává gyúrta a galacsint. Mert őáltala lettek
valamennyien, ő tartotta a láthatatlan fonalat az egyik kezében, s ő volt az,
aki rendelkezett élet és halál fölött.
Eren
torkát összeszorította egy megmagyarázhatatlan érzés; tisztán érezte a lány
fájdalmát, úgy érezte, mintha a sajátja lett volna, és amikor Ymir Fritz
befejezte az ember megformálását, fölnézett rá, arcát ugyanolyan könnyek
borították, mint Erenét. Ugyanazon a könnycseppen, ugyanazon a sorson
osztozkodtak valamennyien.
De
miért… mutatta meg mindezt neki Ymir? Miért hozta ide? Hogy hozta ide?
Eren
felcsuklott, letörölte a könnyeit.
– Miért? – kérdezte, és a hangját magával ragadta a láthatatlan,
süvítő szél. – Ez lenne… az a láthatatlan
fonál, igaz?
Ymir
erre halvány mosolyra húzta az ajkát. Nem bólintott, nem rázta a fejét – semmit
sem csinált. Csak állt, és nézte Erent, a homokból gyúrt emberforma meztelen
alakká változott, és Eren levegő után kapkodott, mert az az emberalak…
–
Ő… én vagyok – suttogta. – Én vagyok kisgyerekként.
Így
teremtődtek. Ymir Fritz ezt mutatta meg.
Minden
egyes alkalommal kaptak egy lehetőséget, amivel elmulasztottak élni – vagy
amivel végül mégsem sikerült úgy élni, ahogyan azt kellett volna.
Ymir
felé villantotta a tekintetét.
És
most hogyan tovább? – kérdezte. Mihez
kezdesz most… hogy tudod végre, mi vár rád?
Eren
nem tudta. Mit tehetett? Eddig is tudta, hogy ez vár rájuk. Hogy így történt…
hogy minden újra meg újra elkezdődött.
Nyelt
egyet. Összeszorította a szemét, megrázta a fejét.
Mire
újból kinyitotta, Historia nagyszüleinek udvarán állt, és egy halomnyi
szalmával nézett farkasszemet. Semmi jel nem utalt rá, hogy látott volna bármit
is a láthatatlan fonálból, vagy találkozott volna az eldiai nép ősanyjával.
Ymir Fritz eltűnt, és semmi mást nem hagyott maga után, csak furcsa szorítást
Eren mellkasában. Semmi könnyebbség, semmi felszabadulás nem maradt, egyedül a
szorító, fojtogató érzés – egy nép, egy világ véres és örökké tartó fájdalma.
A
lehetséges jövő emlékképe.
** * **
Senkinek
sem árulta el. Mit is mondhatott volna? Valami olyasmit látott, ami nem volt
hétköznapi, amit nem is láthatott volna. Az érzés nem múlt el, csak erősödött,
ahogy maguk mögött hagyták Historia nagyszüleinek telkét, a kacskaringós, poros
út mentén, a mezőkön emberek dolgoztak, kíváncsian méregették a három köpenyes
alakot. Egyedül Historia lökte hátra a köpenye kámzsáját, így őt látva senki
sem gyanakodott. Historia integetett, mosolygott és angyalinak festett, a
Mennyből leszállt angyal, a világ istennője, Frieda egyik potenciális örököse.
–
Félsz? – szegezte neki a kérdést Florian.
–
Félnem kellene?
–
Nyugtalannak látszol.
Bár tudnám, miért – gondolta.
Historia
így szólt:
–
Friedához megyünk – mondta. – Itt az idő.
Florian
ellenőrizte a karóráját.
–
Igen – jelentette ki aztán. – Itt az idő.
** * **
A
kolosszális méretű óriások Frieda utasítására újraalkották a falat – mintha
sosem törtek volna ki belőlük, mintha soha sem hozták volna el a rettegést
Paradis és az óceán túloldalának lakói számára.
Eren
nem félelmet érzett, hanem valami egészen mást. Hátán viselte a Szabadság
Szárnyait, mégsem érezte magát szabadnak.
Ez még nem a szabadság – gondolta. Ez
távol áll tőle.
De
nem tehettek mást.
Florian
levetkőzött, a Reiss család egyszerű, fehér ruhája a testére tapadt, fekete
haja sötét glóriát vont köré. Eren lassan követte őt, kezében puskát tartott, a
háromdimenziós manőverfelszerelés súlya kétoldalt vette körül.
–
Florian Reiss! Florian Reiss! – hallatszott az ijedt-döbbent suttogás. – Itt
van! Jól mondta a királynő! El fog jönni!
–
Az ott vele Eren Jaeger! – kiáltotta egy másik alak. – A Támadó Óriás
hordozója!
–
Florian Reiss, ne mozdulj! Többé már nem vagy hercegnő! – Az egyik katona
rászegezte a fegyverét. – Felszólítalak rá, hogy ne mozdulj!
Florian
megemelte a szemöldökét.
–
Nem vagyok hercegnő? – kapott a szívéhez színpadiasan. – Ó, ez igaz! Nem
hercegnő vagyok, hanem királynő. Az
uralkodónőtök, Paradis és a falak uralkodója. Ymir népének vezetője. A leendő
Alapító Óriás.
–
Én erről nem tudok. – A katonák kezében remegett a puska. – Florian hercegnő…
–
Nocsak. Hirtelen mégis hercegnő lettem? Mint mondtam, én királynő vagyok. Ne alacsonyíts le, megértetted? – A hangja
vészjóslóan csengett, Eren torkában fokozódott a nyugtalanító érzés. Gombócot
formált, fojtogatni kezdte; fulladozott tőle. Florian, mégis mit akarsz? Meg akarod ölni őket? Mégis miféle
szörnyeteg lennél? Ilyesfajta gondolatok kavarogtak az elméjében, s próbált
nem arra gondolni, hogy miféle szörnyeteget fog belőle teremteni a lány, ha így folytatják. A láthatatlan fonál is
eszébe jutott, a hely, ahol Ymir Fritz megalkotta őket porból és hamuból,
embert gyúrt a maréknyi homokföldből és a vödörnyi vízből, és kezeket
formázott, lábakat, egy egész testet, ügyelve a szempillák hosszára, a szemek
szimmetriájára. Vajon miért is láthatta? Vajon milyen irányba akarta őt terelni
ezzel? Emlékeztetni szerette volna, hogy az utóda készen áll, hogy átvegye a
helyét? Hogy minden újra el fog kezdődni, hacsak nem végzik be a küldetést? És
vajon hányan láttak már ehhez hasonlót? Vajon Florian, akiben királyi vér
csordogált, találkozott valaha is a felmenőjével? Ki lenne Ymir ebben a
világban, s ki lenne az Ördög, akitől kilencen a szörnyeteg erejét
származtatják?
Eren
felcsuklott, az ajkába harapott. A vér íze józanító élénkséggel terjedt szét a
szájában, nyelt egyet, hogy leküldje magában, s ahogy ezt megtette, a testét
átjárta a bizsergés – mert ugyanabban a percben Florian is cselekvésre szánta
el magát. Az aranysárga fény haloványan járta körül, egy-egy fényszikra pattant
föl csupán, fodrozott a körülötte, és ahogy oldalt pillantott, Eren háborgó
örvényt látott a szemében – valami olyasmit, mint amilyen pillantást egykor
azok hordoztak, akiket kötött Karl Fritz, a száznegyvenötödik király esküje. De
ez nem is az eskü volt, tulajdonképpen valami egészen más, a nyilvánvaló őrület
jele. Legalábbis Eren ekképp azonosította, és maga sem értette, mi vezérelte,
de a reszkető, döbbent-riadt katonákra süvöltött:
– MIRE VÁRTOK? FUSSATOK, BOLONDOK! – De egyik sem moccant, mert a félelem megbénította a
testüket, és Florian dühödten mordult fel; árulásnak vette Eren figyelmeztető
kiáltását. Az aranysárga fény felrobbant, ahogy előrenyújtotta a kezét, és a
keze megnyúlt, halálos óriáskézzé alakult át, hogy félresöpörje az ellenséget,
akár csak a szemtelen legyeket.
–
Soha többet – suttogta, miután átlépett a véres húscafatok fölött – ne csinálj
ilyet, Eren.
Eren
– torkában páni félelemmel – bólintott.
Beslisszoltak
a királynő rejtekhelyére, Florian magabiztosan haladt a kacskaringós
folyosókon; fekete haja lobogott utána, az arcát óriássá változás jelei
tarkították.
–
Itt – szólt. – Itt válunk el egymástól. – Zsákutca volt, makulátlan kőfal
nézett velük farkasszemet. Erennek eszébe jutott, hogyan menekítették ki a
börtönből, miféle titkos alagutat használtak fel rá, hogy kijussanak a
kastélyból, és nem tiltakozott; sejtette, hogy ez sem lehet különb annál.
Biccentett egyet Floriannak, majd hátat fordított, és megindult visszafelé az
úton.
Florian
azt magyarázta, hogy előbb jobbra, aztán balra kettőt, és megint jobbra, végül
pedig fel. Akkor fog eljutni oda, ahová el kell jutnia.
Még
mielőtt befordult volna a sarkon, óvatosan visszalesett. Beigazolódott a
sejtelme: Florian előtt megnyílt a kőfal ujjai játékának köszönhetően, a lány
pedig eltűnt a kivilágítatlan, végtelenbe nyúló alagút sötétjében.
Csak
ezután fújta ki a levegőt lassan és jó hosszasan. A szíve tandemben kalapált, a
vére a fülében dübörgött. „Durr-durr”,
mindig csak „durr-durr”, egyre csak „durr-durr” hallatszott a hirtelen
megüresedő folyosón. Semmi más, egyedül az ő kapkodó lélegzete a bizonytalan
jövőnek árnyékában.
Levi.
Az
egész teste megfeszült – valahogy minden más irányt vett attól a perctől fogva,
hogy találkoztak. Hogy felmerült egyáltalán a lehetősége, hogy találkozzanak.
Hogy olyasmiket is megtudott a múltjukról, amiket nem lett volna szabad.
Az
érzései Pieck iránt nem múltak el nyomtalanul, ám melléjük került valami más,
ami sosem történt meg vele, és ami a láthatatlan fonálon keresztül mégis
megtörtént valamikor egy másik időben, más emberekkel, és érezte Levi ajkának
ízét, a testének forróságát. A sötétben hallotta az ágy recsegését, egymásba fonódó,
izzadt testük mozgását.
Éjjel
sajgott az öle, kemény volt a vágytól, amikor pedig négykézláb a csiklandozó
fűszálak közé dörgölte magát, könnybe lábadt a szeme, elharapva az ajkát, hogy
elfojtsa a kiáltását, élvezett a saját tenyerébe. Aztán persze rázuhant a
súlyos bűntudat, mert Florian és Historia a pajtában veszekedtek egymással –
vagy legalábbis a nézeteltérésüket próbálták kiküszöbölni –, őt pedig nem vitte
rá a lélek, hogy visszatérjen hozzájuk; egyedül a saját gyönyöre
foglalkoztatta, a lelkében dúló vihar, a kavargó érzések hada. Pieck vagy Levi?
Vajon Levi vagy Pieck? Képes-e egyáltalán választani? Kellene egyáltalán
választani? Az itteni énje annyira magabiztosan állította, hogy Piecket akarja.
Sosem érdekelte senki más, egyedül a lány, amióta megismerték egymást. Abban a
pillanatban, hogy találkoztak a harcos-jelöltek kemény és izzasztó kiképzésén,
és meglátta a lányt a bátyja társaságában beszélgetni, tudta, hogy beleszeretett.
(Vagy legalább azt, hogy megtetszett neki.) És ezen az egy dolgon kívül semmi
mást nem tudott, semmi mást nem vett észre, csak azt, hogy valahogy hárman barátok lettek – Pieck, Galliard
meg ő –, mégpedig elválaszthatatlan
barátok, akik kitartottak egymás mellett jóban és rosszban, betegségben és
egészségben.
Szerette
Piecket, őszintén és lázasan szerette.
Éjjelente,
mikor egy szobában osztoztak a kiképzés miatt Galliarddal, még mesélt is a
fiúnak a lányról. Galliard azok után feltűnően hallgatag lett, zavartan
dörzsölte a tarkóját, valahányszor újra meg újra szóba hozta Piecket; bizonyára
aggódott a barátságuk miatt, hogy egy idő után ő lesz a „felesleges harmadik”.
De
ettől nem kellett félnie.
Pieck
játszadozott az emberekkel, incselkedett Erennel, és egészen mostanáig egyszer
sem lépett felé, csak kismillió célzást tett. Igazából éveken át ebből állt a
kapcsolatuk: a barátságuk szélén táncolva, hogy valami mássá váljon, csak
célozgattak és nézték egymást, és semmi mást nem tettek.
De
most nem volt itt Pieck, nem volt itt Galliard sem, csak Florian, akit nem ismert, meg Levi, akit egykor ismert,
és a világ megpördült körülötte, már semmi
sem akart olyan lenni, mint régen.
Most már minden más lett. Túl más.
Térdre
rogyott a folyosó kellős közepén, kétségbeesés és zavarodottság járta át a
testét. A bizonytalanság.
Minden
más lett, de minden a terv szerint haladt.
–
Sajnálom – suttogta, ahogy azokra gondolt, akiket egykor a barátainak nevezett.
Ugyanaz az érzés szorította össze a torkát, ugyanaz a hisztéria burjánzott
benne, mikor a léghajó falához láncoltan ült, miután Levi összeverte, s Connie
benyitott hozzájuk, hogy közölje velük Sasha halálát. Akkor mindent megtett,
mégsem tudott mindenkit megmenteni. A küldetést… egyszerűen képtelen volt befejezni.
Most
is ugyanazt a tehetetlenséget érezte.
Vajon
ezt akarta az értésére adni Ymir Fritz? Hogy most sem fog sikerülni?
– De… miért… – nyögte, hisztérikus nevetés rázta az egész testét,
cseppet sem halkan. – Miért van az… hogy örökké harcolnom kell… és sosem tudok
kiszabadulni a kör végtelenségéből? Miért van az… hogy én…
Elhalt
a hangja, léptek zaja ütötte meg a fülét.
Oh.
A
nevét kiáltották.
Oh.
Valaki
letérdelt elé, miközben ő a halántékára szorította a kezét, és olyan erővel
szorította, hogy azt remélte, előbb vagy utóbb sikerül szétroppantania a fejét…
és az a valaki nekilátott, hogy a maga erejével lefejtse a kezét, és közben
újra meg újra a nevén szólította, mintegy emlékeztetőül, hogy ő még ember.
Oh.
A
világ zsongott körülötte, a képek elmosódtak, az emlékek összekuszálódtak.
Ha megöljük az ellenséget… végre
szabadok leszünk?
Ezt
kérdezte akkor. Másik időben, másik világban, egy másik Pokol tüzében égve
nyújtotta előre a kezét a messzi távol felé, és akkor, az emlékek rengetegében
lassan kezdte megérteni, kezdett rájönni, hogy mit kell tennie. Akkor még nem
volt mellette sem Zeke, sem Yelena, hogy tereljék egy út felé, ahonnan nem volt
visszaút.
A szabadság… mi is az a szabadság?
A
nagynénje, Faye halálra mart testének képe villant az elméjébe. Hogyan is
láthatta? Ki által is látta mindezt? Kruger vagy Grisha? Jelenbeli Kruger és
Grisha, vagy múltbeli Kruger és Grisha valamelyike?
Kétezer év.
Vajon
kétezer éve kezdődik minden újra meg
újra?
Vajon
most…
Oh.
– EREN! – Valaki megrázta a vállánál fogva, miután lefejtette a
kezét a fejéről, és teljes erőből a fülébe ordított. Mit is kiáltott? Oh, igen,
a nevét.
Eren vagyok – gondolta. Eren
Kruger.
Aztán
megrettent, mert nem Kruger volt.
Grisha vagyok, Grisha Jaeger.
Eren vagyok, Eren Jaeger.
Eren vagyok… Kruger és Jaeger.
Eren és Grisha vagyok, Eren, Grisha,
Frieda és mindenki más, aki eddig volt, Kruger, Jaeger, Reiss, egykoron Fritz.
Egyedül vagyok.
Csak egyedül.
A
hang fejében halk volt, mégis parancsoló, tovább folytatta: – Mert valamennyien a hét Pokol tüzében égünk,
s a Mennyek árnyékában éljük az életünket. A magunk által épített falak
ketrecében élünk megszégyenülten, és a magasból ránk vetül a Mennyek fénye, de
hiába kapaszkodunk, sosem jutunk fel – mert létezésünk és vétkeink bűne miatt
bűnhődünk és elevenen égünk a hét világ hét poklának tüzében… Amíg csak élünk.
Eren vagyok, Eren Kruger. Grisha
vagyok, Grisha Jaeger. Eren vagyok, Eren Jaeger. Mindenki vagyok, és közben
senki sem vagyok.
Egyedül vagyok.
Csak én vagyok.
Egyedül én.
Eren
felnyitotta a szemét, az előtte térdelő alakra sandított.
–
Nem Eren vagyok – mondta neki határozottan; a hangja egy pillanatra sem
remegett meg.
A
fiú – mert kölyök volt, kiskölyök, aki mit sem értett – zavarodottan nézett rá.
–
Nem a bátyám lennél? – kérdezte, mire Eren a fejét rázta. – Akkor… ki lennél?
A
kölyök… Callum, súgta egy kishang az
elméjében, ám nyomban elnyomta. Ő egyedül
volt. Ő volt az egyetlen, aki véghez vihette a küldetést.
Lesöpörte
a fiú kezét, felegyenesedett.
Callum
nem egyedül érkezett, ismerős arcok voltak körülötte.
Jean… Connie… Sasha… Nini, egy Marco…
Élnének?
Mind élnek?
Nem
számított.
–
A Támadó Óriás vagyok – közölte Eren öccsével, majd a többiek felé fordult.
Azok moccanni sem tudtak a sokktól. – Készüljetek fel! – És ez egy baráti
gesztus volt a részéről, mégiscsak figyelmeztette
őket.
–
M-mégis… m-mire? – dadogta a kérdést Jean. – Eren… Mármint…
–
Támadó Óriás – segítette ki Connie. Meglepő módon ő volt az egyetlen, aki
megőrizte a hidegvérét, és egyenesen a Támadó
szemébe nézett. – Mire készüljünk fel? – A hangja is egészen higgadtan
csengett, hiányzott belőle a zavart hisztéria, ami majdnem mindenkinek az
arcára volt írva.
–
A háborúra – jelentette ki. – A háború a nyakunkon van.
–
Mégis… mennyire? – kérdezte Marco remegő hangon.
–
Annyira, hogy… – A Támadó Óriás hangja elhalt, a tekintete még inkább
megváltozott. – Éppen most kopogtat – szólt, és abban a
pillanatban valóban mintha „kopp-kopp” hang
tört volna utat, ám nem a falakat vagy az ablaküvegeket kopogtatták, a lábuk
alatt a talajt. Callum riadtan ragadta meg Jean karját.
–
Mi van odalent?! – szegezte neki a kérdést. A zaj felerősödött. – MI A POKOL
VAN ODALENT?! – süvöltötte, mire Jean összerezzent.
–
A-a királynő – suttogta rémülten. – A királynő van odalent… és Zeke Jaeger.
És a Pörölyöm – gondolta a Támadó. Felrémlett előtte a lány erős,
izmos alakja.
–
Készüljetek… – mondta újból, és akkor…
Remegés
rázta meg az egész épületet, a lábuk alatt kezdődött, és üvöltés hallatszott,
vad üvöltés, és mintha robbant volna valami, aranysárga fény ragyogott rájuk…
és valamennyien égtek a Pokol tüzében, s rájuk vetült a Mennyek árnyéka, ahogy
a magasba emelkedett az Alapító Óriás tizenhárom méteres, sorvadó alakja.
Egy
hang, mélyen a Támadó elméjében tompán így szólt:
– Frieda…
Megjegyzés: Az elmúlt hónapokban kicsit elhavazódtam a
diplomamunkám és egyéb teendőim miatt, de most már folytatódik a történet.
Nagyjából 2 hetente tervezem frissíteni (+/- 1-2 nap), és amit tudni kell, hogy
jelenleg a 31. fejezetet írom, rohamosan közeledek a vége felé. Egyelőre annyit
tudok, hogy olyan 40 fejezet körüli lesz… és ugyanúgy vannak még kiegészítő
fejezetek is három fejezet biztosan!), azok a két frissítés között fognak
érkezni. Bár a helyzet jelenleg nem túl vidám a koronavírus miatt, remélhetőleg
április végétől kezdődnek a záróvizsgáim az egyetemen, azok függvényében még
változhatnak a dolgok, de igyekszem ráállni erre a projektre, és amint
befejezem, megszaporodnak a frissek.
Következik: Eutanázia
Egy
kis részlet a fejezetből, avagy megismerjük egy kicsit Levi szemszögét:
„Zuhogott az eső, Levit mégsem
érdekelte. Semmi és senki nem érdekelte, egyedül Eren. Egyedül ő számított
attól a perctől fogva, hogy elkezdett róla álmodni, hogy Frieda napvilágra
hozta az emlékeket, és hogy kiderült, az örökkévalóság csapdájába estek, minden
újra meg újra megismétlődik, s valahol minden újra meg újra félresiklik. Hát
persze, hogy nem törődött az esővel! Erent nézte, végigsiklott rajta a
tekintete, kiélvezte, hogy a fiú megborzongott tőle.”
Folytatás kb. 2 hét múlva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése