12. felvonás
„amelyben
Eren eljut Zeke-hez”
Eren lelassította a lépteit, ahogy
beértek az erdő sűrűjébe. A hatalmas fák erdeje rászolgált a nevére: gigantikus
méretű fák vették körül őket, semerre egy jó kis kődarab, hogy Zeke a kedvére
dobálózhasson. Azzal, hogy Florian Reiss felajánlotta a szövetségét, akkora
előnyre tettek szert Zeke-kel kapcsolatban, amiről álmodni sem mertek – a
lánynak ugyanis birtokában volt az a térkép, ami mutatta az utat Levihoz és
Zeke-hez. Nem mondhatni, hogy pillanatok alatt mindent megszerveztek, ám
viszonylag hamar felkészültek rá, hogy támadjanak. Reiner azon a véleményen
volt, hogy most kell támadniuk, ha mindenáron azt akarják, hogy a meglepetés
erejével csapjanak le a királynőre.
– Az Alapító ereje nem maradhat az uralkodói család tagjának kezében –
közölte Armin. – Ez köztudott. Sokkal nagyobb biztonságban vagyunk, hogyha
olyasvalaki örökli át, akinek nem kell a falak első királyának ideológiája
ellen folyton küzdenie, márpedig ugyanezt akarja Frieda és Historia is… éppen
ezért kell megelőznünk őket, mielőtt tényleg ránk szabadítják a „Remegés” erejét.
– Én már egyszer meghoztam a
döntésemet. – Eren erre ezt felelte. – A magam részéről… – Tanácstalanul nézett
óceán túli barátaira.
– Az erő nem maradhat Frieda
kezében – értett egyet Reiner –, és nem is kerülhet egy olyan ember kezébe, aki
el akarja vele pusztítani a világot. Soha, semmilyen körülmények között nem
szabad szabadjára engedni a falakba zárt óriásokat. Ha kell, akkor ideiglenesen
átöröklöm én. Hamarosan úgyis lejár az időm… és akkor majd dönthettek az utódom
kiválasztásáról, legyen az az unokatestvérem… vagy valaki más.
– Vagy én – vetette fel Pieck. –
Reinerhoz hasonlóan nekem sincs már olyan sok hátra. Ha úgy adódik, akkor én
magam falom fel. Amelyikünknek sikerül, azé lesz az erő. Ha olyan helyzetbe kerülünk,
hogy van rá lehetőség… nem fogok habozni, ahogyan Reiner sem.
Fájdalmas volt azt hallgatni, hogy
a barátai a saját, egyre csak közelgő halálukról beszélgetnie, mégpedig olyan
könnyedséggel, mintha pusztán az időjárást vitatnák meg, de tudta, hogy nem
tehet ellene semmit sem. Ymir átkát egyedül a küldetés befejeztével lehetett
megtörni, és per pillanat nem volt benne biztos, hogy sikerrel járnak.
– Minél tovább halogatjuk – szólt
Florian –, annál inkább fennáll az esélye, hogy a nővéremet kiláncolják és
erőszakkal fosztják meg az erejétől. – Bő köpenyétől egyszer sem szabadult meg
az útjuk során. Akkor is magával viselte, amikor megtárgyalták, mi legyen
Zeke-kel, és akkor is, amikor elindultak Hizuru katonáival, hogy kiszabadítsák.
– Ha az erőt átadják, akkor mindennek vége. – Ugyanezt mondta azután is, hogy
beléptek a hatalmas fák erdejébe. Szorosan Eren mellen lépdelt, halkan
suttogott neki. Erennek valamiért olyan érzése támadt, hogy a lány is leginkább
azt szerette volna, hogy ő örökölje át
De
vajon miért? – ráncolta a homlokát, miközben
gyanakodva sandított rá. Abban
reménykedik, hogy bábként tudna használni? Tud valamit, amit én nem? Vajon… mi
lehet Zeke terve? Valahányszor eszébe jutott a bátyja, elfogta az
aggodalom. Zeke-nek volt egy terve, de vajon működőképes tervvel rukkolt elő?
Vajon milyen áldozatot kell meghozniuk, hogy befejezhessék a küldetést és
felszabadíthassák a világukat?
– Tudom – felelte végül Floriannak.
– Remélem, nem késtünk el.
– Ha kiiktatjuk Levit, minden
rendben lesz.
– Galliard és Pieck tudják a
dolgukat – bólintott egyetértően. – Ami Reinert illeti, reméljük, eljut a
hátrahagyott eldiai katonákhoz. – Reméljük,
eljut Colthoz meg a többiekhez. Szükségünk lesz rájuk, ha Frieda ellen akarunk
vonulni.
Nem szerette a gondolatát, hogy
megtámadják a királynőt, de tudta, hogy nem húzhatják tovább az időt. Florian
nem hazudott, mikor arról beszélt, hogy minél hamarabb le kell tudniuk az
átöröklést.
Zeke-nek
sincs már sok hátra – gondolta. A másik oldalán Armin
haladt, remélte, hogy nem kell bevetniük a Kolosszális erejét. A hatalmas
testből áradó hő amolyan végső fegyvernek bizonyult, ám addigra mindenképpen
meg kell állítaniuk Levit. Ha képes volt leteríteni Zeke-et Shiganshina
körzetben négy évvel korábban, akkor játszi könnyedséggel győzné le Armin lomha
óriását. A Kolosszális a pusztítás megtestesítője volt, ám pont súlyos és nagy
teste, és ebből fakadó lassú mozgása jelentette a vesztét. Gyerekjáték lett
volna egy olyan férfi számára, mint amilyennek Levi Ackermant tartották.
Villámcsapásként érte a felismerés:
„nem akarom, hogy részt vegyen ebben a
csatában.”
Összevillant a tekintetük, Armin
úgy nézett rá, mintha a gondolataiban olvasott volna. A mosoly, amit küldött
felé, biztatóbbnak mutatkozott azoknál a vigasztaló szavaknál, amiket Pieck meg
Galliard súgtak a fülébe, mielőtt szétváltak… és azon kapta magát, hogy a szíve
tandemben ver. Elöntötte a forróság az arcát, mert Armin szeme lángolt, az
érintése pedig legalább úgy égetett – és azóta csak néhányszor csókolóztak,
akkor is puhán és félőn, bizonytalansággal a szívükben.
Nem
akarom, hogy így érjen véget – szorította meg a
fiú kezét. Nem akarlak elveszíteni.
Nemcsak ezt a különleges valamit kettőnk között, hanem azt sem, ami egykor
volt. Szükségem van rád. Szükségem van az egyik legjobb barátomra. Az első
barátomra… aki osztozott velem az álmomon.
– Nagyon elgondolkodtál – súgta
erre Armin. – Mi jár a fejedben, Eren?
– Én…
– Eren? – Mikasa hátulról állította
meg, a keze súlyosan nehezedett a vállára. – Meggondoltad magad? Vissza akarsz
menni…
Florian felciccent.
– Már késő ezen gondolkodni!
Mikasa a fejét ingatta.
– Ha Eren meggondolta magát…
– Ha meg is gondoltam – vett mély
levegőt a fiú –, akkor is végigcsináljuk. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, tennünk
kell valamit.
– Biztos? Eren… – Mikasa finoman
maga felé fordította, őszintén és türelmesen nézett a szemébe. – Biztos ezt
akarod? – A hangja gyengéden csengett. Erennek csak egy szavába került volna…
és olyan messzire vitte volna a hatalmas fák erdejétől, amilyen messzire csak
tudja. Semmi sem jelentett volna számára akadályt, még a háborgó óceán sem, az
óriási falakról nem is beszélve.
– Eren, lehetséges… hogy te félsz?
– kérdezte Armin hirtelen. Gyorsan és egyenesen, egyből bele a közepébe. Egyből
a lényegre tapintott. Már gyerekkorukban is jobban tudott olvasni belőle, mint
Mikasa, éppen ezért Eren nem is várt tőle mást. Nem is állt szándékában
titkolózni sem. Reszketeg fújta ki a levegőt, megálltak a fák között. A
távolból mintha hangok hallatszódtak volna, Florian és Armin állításai szerint
Levi több tucat felderítővel kelt útra a hatalmas fák erdejébe, nem bízta csak
a saját erejére Zeke őrizetét. A csata elkerülhetetlennek bizonyult. Ha Levi
nem is, a többi katona biztos nem fogja csak úgy hagyni, hogy Eren beszéljen a
testvérével, azt meg végképp nem, hogy magával is vigye.
– Mitől félsz, Eren? – vonta össze
a szemöldökét Mikasa. – Nincs okod…
– De – bökte ki. – Van okom.
– Attól félsz – ragadta magához a
szót ismét Armin –, hogy Zeke valami olyasmit fog mondani, ami nem lesz
kedvedre való. Hogy Zeke… nem hazudott nekünk, és tényleg a mi oldalunk áll.
Mármint Paradis oldalán – javította ki magát –, ami most már nem a mi oldalunk,
természetesen. – Elnyomott egy fanyar mosolyt, nagyot sóhajtott. – Kész mázli,
hogy ezt Galliard nem hallotta. Biztos nem hagyott volna életben.
– Csak idő kell, hogy megkedveljen
– mondta Eren rekedten. – Emiatt ne fájjon a fejed.
– De a kérdésemre bezzeg nem
felelsz. – Armin szája szegletében mosoly bujkált. – Nem térhetsz ki előle! –
közölte vele határozottan, mire Eren felhorkant. Nem rosszindulatból tette,
nevetős horkantásra sikeredett, szélesebb mosolyt csalt Armin arcára.
– Nem terveztem.
– Hát akkor? – türelmetlenkedett
Florian. – Csak húzod az időt, Jaeger! Tovább kell mennünk!
A hangok közelebbről szóltak,
néhány katona arrafelé sétált, amerre ők ácsorogtak. Eren ereiben megfagyott a
vére, mozdulatlanná dermedt a hirtelen pániktól. Hetek óta nem találkozott
Zeke-kel, és most csak pár lépés választotta el őket egymástól!
Hamarosan
mindenre fény derül! – gondolta, és pont ez volt az,
amitől igazán tartott. Armin remekül ráérzett az igazságra. Egyenesen rettegett
tőle, hogy mi fog történni, ha végre szemtől szemben állnak majd a testvérével.
Zeke… Ugye nem… De nem ért a gondolat
végére, mert Armin megszorította az ujjait.
– Nem baj, ha félsz – mondta
gyengéden. – Én is félek egy kicsit.
–
Komolyan? – Eren meglepődött. A régi Armin, akit
gyerekkorában ismert, joggal félt volna. De az a régi Armin volt, nem pedig ez
az új, aki bátran örökölte át négy évvel korábban a Kolosszális erejét. Ez az
új Armin ismeretlen volt és veszélyes, a szemében gyakran ült kihívó fény, és
egyáltalán nem azt a látszatot keltette, hogy félne is bármitől. Mellette Eren
bátortalannak érezte magát – mintha ő lett volna a régi Armin, s Armin pedig ez
az új Eren, akivé Liberióban vált.
– Komolyan – hangzott a gyengéd felelet. Armin rámosolygott, az
ujjbegyével finoman cirógatta Eren kézfejét. A szájához húzta, az ajka cirógatott,
a szeme parázslott. – A lehető legkomolyabban – folytatta. – Ugyanúgy félek,
ahogyan te. Vajon mi van, ha Zeke nemcsak Paradist árulta el, hanem titeket? Mi
van, ha a terve nem működik? Mi van, ha Levi nem úgy fogad, ahogy szeretném,
hogy fogadjon? Mi lesz ennek az egésznek a vége? Tényleg meg kell ölnünk Friedát? Nincs más módja… hogy helyre
tegyük a világot? Tényleg el kell pusztítanunk ahhoz, hogy visszaadjuk az
óriások erejét? Leszünk valaha boldogok? Megvalósíthatjuk az álmainkat?
Az
álmainkat… Eren vágyódva sóhajtott fel.
–
A két fal között kellene maradnunk – emlékezett
vissza Armin hangjára; akkor is cirógatta őt. – Azon a helyen, amit úgy hívtok, „Paradicsom”. A magunk „Paradicsoma”
lehetne. Ami engem illet, én másra sem vágyom, csak egy kényelmes otthonra az
óceán partjánál.
– Igen, Eren – ismételte Armin. –
Az álmainkat.
–
Ha nem lennének óriások – mondta legutóbb –, akkor nem lenne gyönyörű? Sós tengeri
levegő, homok a talpunk alatt… Az óceán, Eren. A gyerekkori álmunk… Minden
egyes nap láthatnánk az óceánt, és aztán nekivághatnánk, hogy felfedezzük
együtt a világot. A falakon túl… Az óceánon túl… Az ellenségen túl… ott várnak
ránk azok a képek a nagyapa könyvéből: a lángoló víz, a jeges tájak, a fények a
messzi távolban. Arra várnak, hogy felfedezzük őket. Csak mi ketten, Eren, úgy,
ahogy mindig is terveztük. Ahogy mindig is álmodtunk róluk.
– Nem lenne gyönyörű? – kérdezte
újból. Eren lehunyt szemmel, elveszve az álmok óceánjában, kábultan bólintott.
– Dehogynem.
Az álmokból Florian éles hangja
rángatta ki:
– Ha kiálmodoztátok magatokat,
akkor ideje továbbmenni! – és fejével Levi rejtekhelye felé intett. A hangok felerősödtek,
valamennyien elcsendesültek. Most már nem kockáztathattak, a meglepetés
erejével kellett támadniuk.
Eren a barátaira nézett. Először
nem akarta, hogy Mikasa is velük tartson – pontosabban Galliard és Pieck
ellenezték –, végül azonban mindenki belátta, hogy a lánynak kellett velük
jönnie, mégpedig azért, mert az Ackerman család tagja volt. Egy Ackerman ellen csak egy Ackermannak lehetett esélye, Zeke ellen
meg talán csak Erennek – a testvéri kötelékük miatt. Eren naivan azt remélte,
hogy Zeke nem fog ellene fordulni. Hogy amíg csak élnek, védeni fogja imádott
kisöccsét, akiért annyi mindent megtett egész életében.
A barátait nézte, és elöntötte a
szívét a hála: Mikasa arca eltökéltséget sugárzott, nem félt szembemenni a
saját vérrokonával, míg Armin megtalálta a maga bátorságát, és tekintete arról
árulkodott, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy Erent védelmezze.
A régi-új barátai itt álltak előtte,
és nem akárkire, hanem őrá szentelték
a szívüket. Arra, hogy megvédik, arra, hogy kiállnak mellette. Arra, hogy vele együtt, egyedül az ő
oldalán fogják megvívni a harcukat a szabadságért.
Mámorító érzés volt.
A szemükbe nézett, és nem habozott
többé:
– Szeretlek titeket – mondta ki csendesen, épphogy csak formálva a
szavakat az ajkával.
Mikasa és Armin elmosolyodott.
Mi
is szeretünk, Eren – üzenték vissza a tekintetükkel.
Szeretlek
titeket és mi is szeretünk, Eren.
Eren lehunyta a szemét, összeszedte
minden erejét. Ökölbe szorult a keze, felpezsdült a vére.
Zeke.
Zeke. Zeke.
Megmarta a jobbját a kezében
szorított penge élével, és kilépett a fák árnyéka mögül.
Zeke…
Jövök.
** * **
Sokk.
Zeke arcáról tisztán leolvasható érzelem
volt: teljes sokk – és mélységes
döbbenet meg csipetnyi aggodalom keveréke, a szemében aggódó fény villant fel,
mikor meglátta előbújni Erent a fák rejtekéből. Persze azt, hogy minek szólt,
azt nem lehetett tudni. Eren gyomra görcsbe rándult, ahogy összekapcsolódott a
tekintetük, az idegesség alattomosan kúszott végig a gerince mentén.
A katonák, akik Zeke-et őrizték,
bort vedeltek, dobozokon kártyáztak, hangosan hahotáztak. Semmit sem sejtettek,
és először nem is tudatosult bennük, hogy kicsoda is Eren valójában, és hogy mit
keresett ott. Armin ötletéből adódóan a hátán viselte a Szabadság Szárnyait, a Felderítő Egység szimbólumát a zöld
köpenyen, a testén pedig a háromdimenziós manőverfelszerelést. Nem mondhatni,
hogy magabiztosnak érezte magát a használatában, ugyanakkor minél többet
gyakorolt vele, annál inkább ráérzett az ízére. Armin ragaszkodott hozzá, hogy
magán viselje. Azt állította, így kevésbé tart attól, hogy valami baj fogja
érni, meg azt is, hogy így elsőre nem lesz annyira feltűnő.
És
ez mennyire így is történt – gondolta. A
katonák azt hitték, egy társuk érkezett vissza az erdei sétájából. Felé
sandítottak, majd minden figyelmüket a bornak meg a kártyának szentelték.
Tovább röhögtek, és az égvilágon semmit se fogtak fel – nem úgy, mint Zeke. A
férfi teljesen sokkolódott. Az ajka Eren nevét formálta, a szeme pedig tágra
nyílt. Nem mozdult ültében, de Eren ismerte már annyira, hogy tudja, nem sokon
múlt, hogy nem pattant fel egy hangos kiáltás közepette.
Eren önelégült mosolyt villantott.
Igen,
bátyám – nézett Zeke szemébe. Itt vagyok, eljöttem érted. Eljöttem hozzád, hogy válaszokat kapjak. És
olybá’ tűnt, hogy Zeke nem akarta, vagy csupán nem számított rá, hogy ez
ennyire hamar be fog következni. Eren a meglepetés erejével érkezett, Zeke
arcára fagyasztotta a mosolyát – azt az egészen különös, egészen meleg és
őszinte mosolyt, amit Levinak szánt –, és mintha tönkretette volna ezzel
valamennyi tervét. A görcs nem oldódott ki a gyomrában, de a jeges borzongás
sem eresztette szabadon. Kirázta a hideg, ezért kihúzta magát. Makacs volt,
makacsabb bárki másnál – és Zeke ezt pontosan tudta… ahogyan azt is, hogy miért
jött el. Előtte Eren sosem tudott titkolózni. Elég volt egy pillantás, és Zeke
a lelkébe látott, teljesen kitárulkozott.
– Eren – hangzott el végül a szájából egy sóhaj kíséretében, mire a
nevetést mintha elvágták volna. Az egyik katona felfigyelt rá, sebtében társa
oldalába könyökölt. Abban a pillanatban nyílvessző fúródott a mögötte levő fa
törzsébe. A figyelmeztető kiáltás az ajkán halt, épphogy súrolta a torkát.
Florian újabb nyílvesszőt vett elő, pontos találatot adott le.
Levi megpördült, a keze kardja
markolatán pihent.
–
Eren? – ismételte élesen. A tekintete a fiúra
siklott. – Oh – lepődött meg. – Az öcséd. Az az Eren.
– Ki más? – Eren előrelépett,
keményen nézett végig rajta. – Tudsz egy másik Erenről?
– Nem éppen. – Levi felhorkant,
elnyomott egy gúnyos mosolyt. – Eren Jaeger – mérte végig ő is. – Zeke imádott
kisöccse. Hát persze, hogy eljöttél – susogta lassan, megfontoltan. – Nem
hagyhattad magára a fivéredet, nem igaz?
– Ezek szerint tudtátok, hogy ide
fogok jönni.
– Tulajdonképpen… – köszörülte meg
a torkát Zeke –, úgy is mondhatjuk, hogy megvárattál minket, Eren – mondta
megrovón. – Sokkal hamarabbra vártunk. Korábban még készültünk is. Mindig több
vizet forraltam a kelleténél a teához.
– Egy jó kis teázás, mi?
Zeke elmosolyodott.
– Semmi sem lehet jobb egy jó kis
fekete teánál – bólintott, s óvatosan Levi felé sandított. A férfi nem
változtatott a fogásán, készen állt rá, hogy bármikor támadjon.
Ami Erent illette, ő szeretett
veszélyesen élni. Felvonta a szemöldökét, és elhúzta a száját.
– Inkább a kávét kedvelem – közölte
velük csipetnyit gunyorosan, mire Zeke meglepetten pillantott rá. Hogy a
válaszával lepte meg jobban, vagy a kicsengő gúnnyal, az sosem derült ki. Az
aggodalom kihunyt a szeméből, a mosolya merevvé vált, az arcához nem illővé.
Összeráncolta a homlokát, rekedten kérdezett:
– Biztos vagy benne, kisöcsém?
Eren magabiztosan felelt:
– A lehető legbiztosabban.
Zeke lassan bólintott.
– Ez… igazán sajnálatos – suttogta
végül. – Reméltem, hogy őszintén válaszolsz… és örülök, hogy nem okoztál
csalódást, öcsém. – Ez nem a kávéról meg a teáról szólt. Zeke választás elé
állította, ő pedig döntött. Zeke mindig
ezt csinálta: újra meg újra választás elé állította, újra meg újra próbára tette.
–
Levi hadnagy! – A katonák mozgolódtak; idegesen nyeltek,
zavartan fészkelődtek. – Rendben van ez így?
– Ne mozduljatok! – utasította őket
Levi. – Egyelőre csak beszélgetünk.
– Csak… de rendben van ez egyik? –
suttogta az egyik. – Ez a fiú… Eren Jaeger… Marley harcosa…
– A Támadó Óriás – mondta egy másik, emlékeztetve őket Eren valódi
kilétére. Mindannyian megborzongtak, s hosszasan bámulták Erent. Zeke-et
leszámítva – mert őt nem lehetett tudni, hogy hova is kell pontosan tenni –,
valószínűleg soha életükben nem álltak még ilyen közel egy harcoshoz. Eren
mulatságosnak találta ezt a gondolatot, és remélte, hogy sikerült legalább egy
kicsi félelmet keltenie bennük.
Egyedül Levi hadnagy nem rettent
meg.
– Felőlem maga az Ördög is lehet – morrant –, nem
túlzottan érdekel.
Eren ezt hallva felvonta a
szemöldökét.
– Kicsit sem fél, hadnagy?
– Kellene?
Eren megnedvesítette az ajkát.
– Talán – suttogta, de tudta, hogy hazudott. Szüksége volt Mikasára,
hogy le tudja győzni a férfi. Egymaga képtelen lett volna rá, ráadásul még így
is félő volt, hogy Mikasa egymagában nem tudja majd maga alá gyűrni, ha
támadásra kerül sor. Zeke feltűnő nyugalmát látva egyelőre azonban nem
aggódott, és remélte, hogy rejtőzködő barátai sem tartanak attól, hogy valaki
hirtelen ráront. Úgy érezte, ezt végig kell beszélniük Zeke-kel. Zeke-nek kell
megszólalnia, neki kell tiszta vizet öntenie a pohárba ahhoz, hogy mindketten
meg tudják majd hozni a maguk döntését.
Zeke korábban választás elé
állította, ő pedig döntött. A döntések következményekkel jártak, de ahogy
lélegzet-visszafojtva tanulmányozta a két férfi arcát, valahogy nem sikerült
megfejtenie, hogy ez a döntése éppenséggel milyennel járt. Zeke kivárta a
pillanatot, amíg elbizonytalanodott. Elég volt neki a bizonytalanság legapróbb
szikrája, már le is csapott rá: kinyújtózva felállt, és nem törődött a katonák
szisszenésével, finoman elmosolyodott, s megindult Eren felé.
Minden egyes lépés egy szívdobbanás
volt, minden egyes lépés arra szolgált, hogy Eren visszatáncoljon. Mindig így
történt, ha nem voltak egy hullámhosszon, Eren ez alkalommal azonban kitartott.
Az lebegett a szeme előtt, hogy a barátai megbíztak benne. Hogy szövetségesei
lettek, és hogy Pieck, Galliard meg Reiner tartották magukat a tervhez, és
bármikor odaérhettek a királynő rezidenciájához. Eszébe jutott Armin, és
eltűnődött rajta, vajon éppen mit gondolhat róla a fiú. Tényleg ennyire
megbízott benne? Tényleg elhitte, hogy képesek lesznek megvalósítani az
álmaikat?
Zeke megállt előtte, de olyan
közel, hogy már majdnem összeért a testük. Fénylett a szeme, arcát pedig dús,
őszbe hajló szőrzet fedte. Zeke volt,
Eren testvére a javából – mit sem
változott azóta, hogy találkoztak, talán csak néhány szarkalábat gyűjtött be
még a többi mellé. Nem a valódi korát tükrözte, ám nem is tehette azt – Ymir átka
valamennyi hordozón kifogott, idő előtti öregedésre kényszerítette.
– Megváltoztál. – Eren viszont
változott, és Zeke nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy ne dörgölje az orra
alá. – Felnőttél, kisöcsém. – Eren még inkább megemelte a szemöldökét. Kisöcsém? Még ha felnőtt is, Zeke
szemében akkor is kisöccse maradt.
Mélyet lélegzett.
– Amikor utoljára láttalak…
– Amikor utoljára láttalak, azt
mondtam, van egy tervem. – Zeke hátrapillantott a válla fölött Levi hadnagyra.
A férfi még mindig a kardját fogta, de legalább nem mozdult a helyéről. Úgy
tűnt, kivárja, hogyan alakulnak az események, és ezt látva Erent igazán elfogta
az aggodalom. Mi járhatott Zeke fejében? Mit tervezett? Miről tudott Levi, és… mibe egyezett bele? Vajon Zeke minden
egyes lépéséről tudott? Abban Eren igazán kételkedett. Zeke soha senkit nem
avatott be a legbizalmasabb terveibe.
Még
a családját sem – gondolta keserűen. Borzongás
szaladt végig a háta mentén Zeke átható tekintetétől. Egyszerűen nem jelentett
jót.
– Zeke… – lehelte, mire a férfi
megérintette az arcát. Az érintése gyengéd volt, az ujjak puhán siklottak végig
a bőrén, körbejárták az arcának ívét. A bátyja nem árulhatta el! Ugyanazon az
oldalon kellett, hogy álljanak! Aki ennyire gyengéd… Aki ennyire… kimutatja az
érzéseit, ha róla van szó…
Ekkor Zeke leeresztette a kezét –
mintha sosem lett volna mosoly az arcán.
– Sajnálom, Eren – mondta halkan. –
Tényleg sajnálom.
– Z… Zeke! T-te meg miről beszélsz?
– dadogta zavartan.
Levi kihúzta a kardját, intésére
pedig a katonák is megmozdultak. Valamennyien egyszerre rántottak kardot,
szegezték rá a fegyverüket – semmitől sem riadtak vissza.
Eren szeme tágra nyílt, színültig
telt hitetlen rémülettel. Lüktetve sajgott a szíve az árulástól. Zeke… nem tehette. Zeke… Hogy tehette?
–
Zeke… – súgta, a végén elhalt a hangja.
Zeke ellépett tőle, hatalmasat
sóhajtott. Mikor felemelte a fejét, és ismét állta a tekintetét, kétség sem
fért hozzá, milyen irányt fognak venni az események.
Eren nem akarta elhinni. Eren nem hitte
el.
Zeke tekintete kemény volt,
jéghideg és teljesen érzelemmentes.
– Nem kellett volna idejönnöd,
kisöcsém…
Megjegyzés:
Ebben a fejezetben történtek sem történtek volna meg,
ha nem kellett volna újraírnom az egészet, de így utólag egy cseppet sem bánom,
sokkal jobban élvezem a sztori új irányát, mint a régit. :D Folytatás… hm, 1-2
hét múlva? (Apropó, majdnem rossz felvonást töltöttem fel xD Mázli, hogy időben észrevettem.)
Meglátjuk majd, mikor érkezik, mert jelenleg a 14.
felvonáson dolgozom.
Aki teheti, az maradjon otthon! Vigyázzatok magatokra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése