21,5.
fejezet
Az ígéret
–
Tehát azt állítod, hajlandó vagy behódolni nekünk? – Erwin parancsnok hangja
hidegen visszhangzott. Mélyen a föld alatt voltak, a fáklyák fényében Annie
csuklója körül a láncok ezüstösen csillogtak. A lány félig a kristályában
pihent, mozdulni sem tudott. A katonák fegyvert szegeztek rá, készen álltak rá,
hogy bármelyik percben lelőjék, ha a parancsnok kiadja az utasítást.
Frieda
királynőnek nem engedték, hogy meglátogassa, őt Dirk és Historia képviselték. A
két testvér, akinek ítélőképességében lehetett bízni. Historia a királynő
legkedvesebb testvére volt, Dirk pedig a józanul gondolkodó. Armin egyetértett
a döntéssel – sem Abelnek, sem Floriannak nem volt keresnivalója egy
diplomáciai tárgyaláson, csak rontottak volna Paradis helyzetén.
Annie
hosszú idő elteltével egyszer csak felnyitotta a szemét. Kevés barátja akadt a
kadétévek alatt, még kevesebb élte túl a trosti csatát, de… Hitch köztük volt,
és Armin is. Ha Arminnal nem is nevezték egymást barátoknak, kölcsönösen
tisztelték egymást. Az ötvenhetedik falakon túli expedíción, mikor a semmiből
feltűnt Annie a Nőstény alakjában, és szánalmas kísérletet tett rá, hogy
magával vigye a Reiss család tagjait – elsősorban természetesen Dirket –, volt
egy pillanat, amikor megvolt a lehetősége, hogy végezzen Arminnal.
Akkor kezdődött.
A
Nőstény finoman hátrahúzta a köpenye kámzsáját, megnézte az arcát, és nagyon
sokáig egymás szemébe bámultak. Armin arcáról vér csorgott le, a teste
reszketett. Sosem érzett még efféle erőt, sosem látott még óriást ennyire
közelről. Sosem érezte azt, hogy egyetlen könnyed érintés elég ahhoz, hogy a
Nőstény teljesen megsemmisítse.
De
az óriásnő nem tett semmit.
Ez
volt az első alkalom, hogy nősténnyel találkoztak, a többségről nem lehetett
megállapítani a nemét. Ez volt az első falakon túli expedíció, amin részt
vehettek. Tizenöt évesek voltak, és a Nőstény… A Nőstény hosszasan nézte, kíváncsian és elgondolkodva. Jeges-kék volt a
szeme, ismerős fénytől parázslott.
Annie.
Armin
felismerte.
Akkor kezdődött.
Onnantól
kezdve, hogy elfogták, és Annie a kristálya védelmébe menekült, Armin minden
egyes alkalommal meglátogatta. Bár látszólag a hazugok álmát aludta mélyen és
cseppet sem ártatlanul, Armin biztosra vette, hogy mindent hallott. Ha látni
nem is, hallani biztosan hallott, így hát mindent el is mesélt neki. Mint
kiderült, nem ő volt az egyetlen, aki hasonlóan cselekedett. Hitch, Annie
egyetlen barátja, aki azután is kiállt mellette, hogy kiderült róla, Marley
harcosa, talán még Arminnál is többet látogatta. Néha összetalálkoztak, és
valahányszor Armin megkísérelte megérinteni a kristályt, dühösen kiabált rá.
–
Csak semmi illetlenség! – fenyegette aznap is, amikor Annie az ébredés mellett
döntött. Hirtelen megrepedt a kristálya, és a zajra mindketten összerezzentek.
Mire odafordultak, a szőke lány már felnyitotta a szemét. Csodálkozva és kissé
zavarodottan bámulta őket. Mindent hallott, de semmit sem látott; meglepték őt
a kinézetükkel.
Ezek
után minden annyira gyorsan történt. Meg kellett várniuk, hogy Erwin parancsnok
és Hanji osztagvezető megérkezzenek, majd megvárták azt is, hogy a hír a
királynő fülébe jusson, aki a tanácstagjai nyomására maga helyett testvéreit
küldte. Míg Urklyn azonnal elfogadta, és megértette a döntését, addig Abel és
Florian felháborodtak. A királynőt Kenny védte, ő maradt hátra a testőrség
többi tagjával, nehogy Annie véletlenül elszabaduljon, a testvéreket pedig
Mikasa és Levi kísérték. Mikasa és Dirk szorosan egymás mellett sétáltak le a
lépcsőn, Dirk a kezét nyújtotta az utolsó lépcsőfoknál.
Annie
sokáig nem szólalt meg, aztán amikor igen, mindannyiuk lélegzete elakadt. Azt
mondta, hajlandó szövetségre lépni velük. Hajlandó minden apró titkot
megosztani velük. Hajlandó… feltárni Marley titkait… és mesélni Erenről is.
Eren…
Armin
megremegett, ahogy egykori barátjára gondolt.
Bárcsak itt lehetnél velünk – gondolta fájón. Úgy
szeretnélek látni… Vajon milyen lehetsz?
Annie
ezalatt lassan bólintott.
–
Igen – felelte szépen csengő, jól érthető hangon. – Pontosan ezt állítom,
parancsnok úr. Kész vagyok rá, hogy meglépjem ezt.
–
Hogy eláruld Marleyt? – kérdezte Dirk homlokráncolva. – Jól meggondoltad?
Annie
tekintete Arminra rebbent.
–
Igen – mondta. – Alaposan átgondoltam.
–
Ebben az esetben…
Ebben
az esetben szövetségre léptek.
Semmi
sem alakult zökkenőmentesen, de Armin mindig is szerette kihívások elé állítani
magát. Hitch egyszer sem kételkedett Annie-ban, Armin pedig vágyott rá, hogy ne
kételkedjen. Rajtuk kívül Dirk személyében leltek újabb támogatóra, és mivel
Dirk szeretett Annie társaságában időzni, így Mikasa, aki a testőri feladatát
látta el, kelletlenül csapódott hozzájuk. Sokat beszélgettek, sok mindent
megtudtak tőle.
Miután
Dirk és Mikasa elvonultak, Armin órákon keresztül beszélgetett még a lánnyal.
Kezdetben ott feszültek a láncok Annie csuklóján, aztán lassan, ahogy teltek és
múltak az évek, s egyre többet és többet bizonyított, lekerültek róla.
–
Te sosem kérdőjelezed meg a hűségemet? – kérdezte tőle egyik éjjel, amikor a
szobájába kísérte vissza. Már nem volt szükség láncokra, sem cellára. Saját
szobát kapott, tiszta ruhákat, ételt és lehetőségeket. Bizalmat, amire mindig
is vágyott.
Armin
a fejét ingatta.
–
Lenne rá okom? – kérdezett vissza, mire Annie az ajkába harapott.
–
Haza szeretnék menni – vallotta be csendesen. – Haza kell mennem.
Armin
nyugodtan fogadta.
–
Azért, mert hűséggel tartozol a marleyi kormány iránt?
–
Az apám miatt. – Annie az ajkát rágcsálta, idegesen söpörte odébb egyik szőke
tincsét. – Megígértem az apámnak, hogy vissza fogok térni. Nem akarom… hogy azt
higgye, megszegtem az ígéretemet.
–
Biztos vagyok benne, hogy egy nap újra látni fogod.
–
Élnem kell. – Annie keserű mosolyra húzta a száját. – Rohamosan közeleg az időm
vége… És kockáztatnom kellett. Tudom, hogy meg akartak etetni az egyik
királyvérűvel, mert nem bíztak bennem… Tudom, hogy örülnöm kéne, amiért most
már bebizonyosodott, hogy Paradis oldalán állok, de… Ez a hely nem a
szülőföldem. Nem az otthonom, így…
–
Értelemszerűen hazavágysz – bólintott Armin. – Logikus.
Annie
fellélegzett, szorosan hunyta le a szemét.
–
Armin – ejtette ki a nevét. – Te megértesz.
–
Annie, én hiszek benned.
Hiszek benned – gondolta akkor is, miután elmentek Erenért az óceán
túlsó oldalára. Hitt benne, mikor Annie felfedte magát az apja előtt, amikor
elmondta neki, hogy él, és hogy meghozta a maga döntését. Egy másodpercre sem
maradt felügyelet nélkül, legalábbis Armin vállalta, hogy titokban szemmel
tartja, de… Semmi olyasmit nem tett, ami gyanakvásra adott volna okot. Erent
kiszabadították Marley karmaiból, hazavitték az óceán megfelelő oldalára. Nem
fogadta olyan jól, de idővel lehetett vele beszélni. Találkozhatott a
családjával, és úgy tűnt… elkötelezte magát Paradis mellett.
Aznap,
amikor végre Armint osztották be őrnek, Marcót kellett váltania. Még nem jutott
el Eren cellájáig, amikor meghallotta a suttogást. A folyosó vége felől
hallatszott, gyanúsan Annie hangjára ismert benne.
–
Mikasa most akarja megtenni – mondta a köpenyt viselő alaknak éppen a lány.
Armin nesztelen léptekkel lopózott oda, visszafojtotta a lélegzetét, nehogy
véletlenül meghallják. – Én még várni szerettem volna, de… Talán igaza van. Ha
lépni akarunk, most kell tennünk. Segíteni fognak minket.
–
Én is segíteni foglak benneteket.
–
Köszönjük.
–
Ne aggódjatok, minden rendben lesz. Ami pedig azokat az őröket illeti…
–
Azokról már gondoskodtunk. Elvágtuk a torkukat.
–
Kenny majd lerendezi – bólintott az alak. – Emiatt ne fájjon a fejetek.
Armin
bárhogyan is nyújtotta a nyakát, nem sikerült rálátást nyernie a kámzsa mögött
rejtőző alakra. A hangja halk volt, rekedtes. Nagyon ismerős. Túl ismerős.
Miben sántikálnak? – ráncolta a homlokát. Mikasa? Annie? Kenny? Mi a csuda folyik itt?
–
Haza fogjuk őt vinni – jelentette ki a lány határozottan. – Tudom, hogy
sikerrel járunk.
–
Ki kell őt innen mentenetek, különben… nem fog jól végződni ez a történet.
–
Tudom. Ő… már nem tartozik ide.
Ő? Haza?
EREN?!
Armin
élesen szívta be a levegőt, átlátott a helyzeten. Annie Erenről beszélgetett.
Erent akarták kiszabadítani… és visszavinni az óceán túloldalára. A hangok
alapján pedig, erre a mai napot szemelték ki. Azt a napot, amikor Mikasa és
Armin is az őrök közé lesz beosztva. Azt a napot, amikor Arminnak… döntenie
kell.
Nem bíznak bennem.
Fájt
az igazság. Azt hitte… Naivan azt hitte, hogy Annie és Mikasa… bizalmat
szavaztak neki.
– Te sosem kérdőjelezed meg a
hűségemet? – csengett a fülében a lány
hangja. Nem, még egyszer sem kérdőjelezte meg. Egyszer sem… Azóta, hogy
felébredt, és őket választotta. Egyszer sem… Most sem.
Annie… Mikasa… Miért?
Az
ajkába harapott, sietve fordult sarkon, mikor léptek zaját hallotta. Annie és a
köpenyt viselő alak két különböző irányba indult meg, Annie pont arra, amerre
Armin is rejtőzött.
Nem
jutott messzire, a lány hamar beérte.
–
Oh! – lepődött meg. – Armin. Te vagy az.
–
Én vagyok – suttogta. – Szia… Annie.
A
lány ránézett, majd elmosolyodott.
–
Te meg mit csinálsz errefelé? Követtél? – kérdezte incselkedve, ám a tekintete
komolyan csillant meg. Mennyit is tudsz?
Mennyit hallottál? Igazából erre vonatkozott a kérdése, és Armin pontosan
értette. Mindent tudok, mindent
hallottam, üzent vissza, mire Annie megfeszült. – Armin… – A keze
megmoccant, az ujján veszélyes gyűrű csillant a sötétben.
Armin
nyelt egyet, idegesen kapta el róla a pillantását.
–
Annie – mondta ki a lány nevét, és amikor kinyúlt, megérintette az arcát. –
Engem osztottak be Eren mellé. A cellája felé tartottam.
–
Értem.
–
Valószínűleg…
–
Valószínűleg? – Annie lehelte a kérdést. – Mi fog történni… valószínűleg?
Armin
mély levegőt vett, mérlegelt. Eren a szigeten, Eren Marley területén. Eren az
ellenségeivel körülvéve, Eren… a barátaival körülvéve. Ha haza is menne, azt
Mikasa nem hagyná. Ha vissza is térne Marley földjére, Mikasa… vele tartana. És
Annie is. Annie-nak haza kell jutnia, teljesítenie kell az ígéretét. Erennek és
Annie-nak… nem Paradis szigetén van a szülőföldje, nem tartoznak közéjük.
Armin
mély levegőt vett, mérlegelt. Annie… Ő… Megérdemelt egy kis boldogságot,
ahogyan Eren is… így hát…
Döntött.
–
Valószínűleg el fogok szunyókálni – nézett egyenesen a lány szemébe. – Nagyon
fáradtnak érzem magam. Ha alszom egy kicsit, az jót fog tenni.
–
Ó, Armin.
–
Biztos… nem történik azalatt semmi.
– Armin…
–
Ssss. – Armin rámosolygott, az arcán felejtette az ujjait. – Ssss, Annie –
mormolta, mire a lány a tenyerébe dörgölte az arcát.
–
Köszönöm… – suttogta. Belesimult Armin ölelő karjába. – Én… Ha tehetném…
Ha tehetném, téged is magammal
vinnélek.
Ha tehetném, sosem hagynálak el.
Vajon
mit is szeretett volna mondani?
Armin
nem hagyta neki, hogy befejezze, így sosem tudta meg. Később elfelejtődött,
mert a pillanat heve szülte a készülő vallomást, és a pillanat heve is ragadta
magával a lehetőséget, hogy napvilágra kerüljön.
Egymásba
kapaszkodtak, a búcsú percei voltak ezek.
–
Vigyázz magadra… – motyogta a lány puha, szőke hajába. – Maradj életben… Ígérd
meg.
–
Azt ne ígérjem meg, hogy újra találkozunk? – hallatszott a halk kérdés.
–
Nem szükséges, mert… biztos, hogy még találkozunk, Annie. Nem kell ahhoz
ígéretet tenned… Csak azt ígérd meg, amivel kapcsolatban úgy érzed, nem biztos,
hogy teljesíteni fogod. Márpedig… ha hazamész, semmi sem garantálja, hogy
Marley…
–
Ssss. – Most Annie hallgattatta el. – Ki ne mondd! Rossz ómen lenne.
Végül
eleresztették egymást.
–
Megígérem – suttogta. – Megígérem, hogy életben maradok, Armin.
Armin
viszonozta a mosolyát.
–
Én is megígérem, hogy életben maradok.
Utána
még egyszer, utoljára megérintették egymást, majd Annie nesztelen, gyors
léptekkel eliramodott, Armin pedig megindult Eren cellája felé, ahol Marco
éppen nagyot nyújtózott.
–
Aztán el ne aludj nekem! – vigyorgott rá búcsúzásképpen.
Armin
sötéten mosolygott.
–
Sosem tenném.
De
mégis elaludt.
Mire
felébredt, Erennek csupán a hűlt helyét találták.
Megjegyzés: Egy kis Armin/Annie, mert na, szeretem őket együtt. A
köpenyt viselő alak nem Callum és nem is Historia volt. Valaki más, aki szintén
részt vett Eren kiszabadításában, csak eddig a háttérből tevékenykedett.
A
26. fejezetben fény derül a kilétére.
A 22. fejezet április 24/26-a
környékén várható.
Beharangozó:
„Ha
átváltozom… – gondolta. Ha sikerülne
regenerálódnom…
Talán másképp végződne minden.
Talán nem halna meg annyi ember.
De végtelenül fáradtnak érezte magát.
A barázdák a szeme alatt mélyebbek lehettek, mint valaha[…].”
Következik: Az utolsó küzdelem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése