Az óceán túloldalán [Ereri] – 19. fejezet (90+ manga spoiler)

19. fejezet

Hét Pokol tüzében, a Mennyek árnyékában

– Ennyit a meglepetésről – morgolódott Florian, miközben ellenőrizte a tartályokat. A szigeti ördögök egyenruháját viselték mindketten, az ő találmányaikkal fegyverkeztek fel, és – bár Florian állítása szerint Eren mindent elrontott azzal, hogy titokban találkozott Levi hadnaggyal – próbálták tartani magukat a tervükhöz. A bizonytalanság ellenére is sikerült előrukkolniuk egy tervvel, és csupán egy kicsit kellett alakítaniuk rajta azok után, hogy Eren felfedte az ott tartózkodásukat Levi hadnagy előtt.

– A támadás így is meglepetésként fogja érni őket – jelentette ki Historia szelíden. – Nem hiszem, hogy emiatt kell bosszankodnotok.

– Te elhallgass! – rivallt rá a testvére. – Csak a bajom van veled!

Historia felhúzta a szemöldökét, ám nem vágott vissza. Eren megfigyelte, hogy egyszer sem bocsátkozott éles vitába a nővérével, amin persze nem volt mit csodálkozni – Floriant még észérvekkel sem lehetett meggyőzni. De a tekintete… A tekintete alapján igenis megtette volna. Volt benne valami, ami akkor is Florian felé emelte, ha Florian kimagaslott a testvérek közül.

– Vajon mit csinálhat most Mikasa és Pieck? – tűnődött el fennhangon, mire a két testvér felé fordultak.

– Ha van egy csöppnyi eszük, legalább ők tartják magukat a tervhez, nem úgy, mint mi!

– Hizuru készen áll – harapott az ajkába. – Ez az egy biztos.

– Hizuru… – sóhajtotta erre Historia, különös fény nem tűnt el a szeméből. – A mai nap sort kerítek a tárgyalásra. Tudom, hogy akarnak valamit.

– Nem is kérdés! – legyintett Florian megvetően. – Nem veszem be ezt a szarságot a vérrokonsággal kapcsolatban! Tök mindegy, hogy a drágalátos Mikasánk Hizuru reménye, a rokonsági szálak ápolásán túl még igenis vágynak valamire. Talán ha vége a háborúnak, maguknak követelik majd Mikasát. Végül is… Ha királynő leszek, megkaphatják. Nekem aztán édes mindegy.

– Kérlek, Florian, ne beszélj úgy róla, mintha egy darab hús lenne! – sopánkodott Historia, már nem csillogott a szeme úgy. – Mégiscsak a barátunk!

– Beszélj a magad nevében, nekem csupán a testőröm. Az Ackerman klán tagjai mindig is az uralkodói kutyái voltak… Ha minden igaz, ez be is bizonyosodott a Liberióban megesett mészárláskor. – A tekintete Erenre siklott. – A bátyád parancsolni tudott mind Piecknek, mind Levinak, és gyanítom, Mikasa sem lett volna kivétel, csak ő mázlista volt, és éppen máshol tartózkodott már.

– Igen – felelt Eren, noha ez nem kérdésként hangzott el. – Pont így történt.

Florian felhümmögött.

– Hogyan tovább? – mormolta. – Néha eltűnődöm, mi lenne a helyes lépés. Vajon mit fog tenni Levi Ackerman? Odarohan és kitálal a Felderítő Egységnek?

– Ő nem olyan!

– Jaj, hogy véded! – húzta el a száját, mikor ismét Historia kelt fel az Ackerman család védelmére. Eren egyre szimpatikusabbnak találta a szőke lányt. Nem értette ugyan, mi is volt pontosan körülötte az a felhajtás – Reiner és Bertolt ugyanis elmesélték, hogy az egységükből majdnem mindenki belezúgott a kadétéveik alatt –, de határozottan olyan lánynak tűnt, aki nem adta fel olyan könnyedén. Eren arra a szerencsétlenre gondolt, akit Galliard falt fel… Galliard sokat mesélt róla. Ymirnek hívták, és egy lányt szeretett, akit Kristának hívtak.

Krista vagy Historia… Egyre megy.

– Tudod, hol tartják fogságban őket, igaz? – Egy dologért már bőven megérte, hogy Historia elébük sietett, és nem várta meg, amíg csapást mérnek a szigetre, bőszen árulkodott. Tőle tudták meg, hogy Frieda királynő Zeke-et mindenkitől elzártan őriztette a királyi vére miatt, és hogy hosszú órákat töltött a társaságában, még ha a végére már remegő lábbal, botjára támaszkodva tudott csupán távozni.

Azt is megtudták, hogy Galliard került fogságba; a 104. kiképző egység tagjait mélyen megérintette a tény, hogy felfalta Ymirt, így örökölte át a Marcangoló Óriást.

Ami Bertoltot, Annie-t valamint Reinert illette… Hogy Annie hol bujkált, az rejtély maradt mindenki számára. Ő volt az egyetlen olyan óriás, aki részt vett a csatában, és aki még azelőtt kereket oldott, hogy elfoghatták volna. Historia gyanúsan Armin kezét sejtette a dologban, ugyanis utoljára őt látták megindulni a Nőstény Óriás felé…

Még a léghajón – emlékeztette magát Eren –, amikor előttem már elsötétült a világ… Annie még feljutott a léghajóra, de onnan… Eltűnt. Nyoma veszett. Elvitték, közben pedig mégsem. Hogy lehetséges ez? Tényleg Armin csinált valamit? De ha igen, akkor mégis miért? Ennyire jóba lettek a szigeten töltött idő alatt? Mi kovácsolhatta össze őket ennyire?

Nem engedhette meg magának, hogy több időt szánjon a felesleges morfondírozásra. Nem jutott előre, csak találgatni tudtak, konkrétummal még Historia sem tudott szolgálni, noha Frieda sokszor a bizalmába vonta.

Az ajkába harapott – olyan erősen mart belé a fogával, hogy egy idő után a száját ellepte a vér jellegzetes, fémeskés íze. Nagyot nyelt, a nyálával együtt a vérét is lenyelte, csupán a kellemetlen utóíz maradt emlékeztetőül. Fázott, közben pedig pokolian melege volt. Karok meleg ölelésére vágyott, Pieck mosolyára, Liberióra.

– Soha többet nem mehetek haza – suttogta. – Nincs többé otthonom.

– Egyikünknek sincs – felelte erre Historia. Egymás mellett ültek a szalmában, összeért a térdük. Szőke haja a vállára omlott, a tincsek aranylóan ragyogtak a pajta sötétjében. Florian ellenben eggyé vált a sötétséggel. Eren eltűnődött rajta, hogy hasonlított egymásra ennyire két testvér, s hogy is különbözhetett. Hogy hasonlíthatott, és hogy különbözhetett ennyire a két világ, a két múlt…

A hibáink elől nem menekülhetünk – gondolta. Ha így folytatjuk, újra meg újra el fogjuk őket követni.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk – jelentette ki egyszer csak Florian. – Most, hogy Levi tudja, hogy itt vagyunk, nem várhatunk tovább.

– Akkor csináljunk – hagyta rá Eren. Hirtelen rázuhant a fáradtság. Ha Florian ezt akarta… Ha ezt kellett tenniük… Ha tényleg… nem lehetett rá más mód… – Álljunk bosszút – szólt, s talpra emelkedett. A szalmaszálak alázuhantak, legalábbis a nagyja, Historia kuncogva nyúlt oda, hogy leporolja a fenekét.

Eren elpirult.

– Köszi – mondta, mire a lány elmosolyodott.

– Menjünk – mondta ő is. Ő is felállt.

Az ég odakint kékeszöldben játszott. Eren a csillagpettyezte mennyboltot figyelte, a kékeszöldben és ezüstben ragyogó, feketébe hajló eget, a fénylő csillagokat, a fényt, ami egy ponton kettévált, kettéhasította a sötétséget. Észre sem vette, mikor esteledett be. Észre sem vette, mikor lett minden ennyire… titokzatos.

Kilépett az éjszakába, a lába magától vitte. Sem Historia, sem Florian nem szólt utána, ostoba vitát kezdeményeztek egymással, s bár Historiának mintha elakadt volna a lélegzete, mintha akart volna valamit mondani, nővére azonban erőszakosan megállította.

– Hagyd – intette le. – Hagyd, hogy menjen.

De hova is akarok menni?

Valami mintha vonzotta volna magához. Hívogatóan csalogatta, incselkedett vele, és hiába tiltakozott ellene az elméje, a teste nem reagált az utasításának. Mozgott a lába, rálépett egy ösvényre.

Csend volt, a lányok hangját sem hallotta már.

Vihar előtti csend – jutott az eszébe. Egyetlen egy hangot hallott: a saját szívverésének a hangját. Durr-durr. Durr-durr. Újra meg újra csak ennyi: „durr-durr”.

Aztán valami mást is hallott.

LOCCS.

Összerezzent, a feje fölött mintha madár hasította volna ketté a különös színben pompázó égboltot. A szabadság szárnyai csapkodtak, rikoltva, kétségbeesett erővel szárnyalt a magasba, szárnyalt fölfelé, hogy kiszabaduljon kalitkája láncaiból. Csirip-csirip, durr-durr, csirip-csirip, durr-durr.

A hang irányába pördült.

Oh.

Egy kislány volt.

Aprócska gyermek, szőke haja félhosszú, a ruhája rongyok. Egy vödröt tartott a kezében, piciny termete ellenére súlyos terhet cipelt. A szeme komolyan és mindentudóan csillogott, a világ kétezer éves tudásával nézett Erenre.

Mozgott az ajka, hangot azonban nem formált.

Gyere.

Eren mégis kristálytisztán hallotta az elméjében felcsendülni az utasítás.

Mintha egy láthatatlan fonál kötötte volna őket egymáshoz, a teste magától mozdult, engedelmeskedett a kimondatlan parancsnak. Elindult, és a lány is, és így követte őt, nézte az apró alakját, nézte, hogy lóbálta a vízzel teli vödröt, nézte olykor a fénylő szemét, a világ titkait, kétezer év szenvedését.

Mi a…

Szürreális látvány volt. Egészen szürreális.

Ez a lány… Ő lenne?

A semmibe vezette, mégis mintha hullámok nyaldosták volna a lábát, homok csiklandozta volna a talpát. A levegőben sós, tengeri levegő terjengett, a szél a szemébe fújta a haját.

Oh.

A lány felé fordult, az ajkán szomorkás mosoly ült.

Eren – mondta. Eren.

Ő Eren volt, a lány meg Ymir.

Ymir Fritz.

– D-de… h-hogy lehetséges? – nyögte; kiszáradt a torka. – Te hogy kerülsz ide?

Ymir Fritz halott volt – legalább kétezer éve.

De akkor meg…

Eren hangja erőtlen suttogássá vált, ahogy tovább folytatta a kérdezősködést. Újra meg újra feltette a kérdést, hogy hogy került ide Ymir, a lány azonban egy szót sem szólt, csak nézte őt fénylő szemével, és olybá’ tűnt, mintha a lelkébe látott volna.

Eren.

A hangja, a néma hang lüktetett Eren elméjében.

Eren lassan elfordította a tekintetét, a csillagpettyezte, kékeszöld fényben úszó égboltra emelte, és hirtelen jobban értette, hogy mi történt vele. Ahogy onnan körbenézett, és semmit sem talált, csak a láthatatlan óceán vizét és a talpát karistoló szemcsés homokot, valahogy minden összeállt. Valamennyi eldiait összekötött egy láthatatlan fonál – és ez a hely, ahol éppen volt, amilyen köztes tér lehetett a világok között; az egyetlen hely, ahol megvalósult Ymir békéje. Ahol valamennyien újjászülettek, hogy újra meg újra átkozottá váljanak, és próbáljanak kiszabadulni a végtelennek tűnő csata szoros és kegyetlen béklyóiból.

Ez volt az a hely, ahol az ősanyjuk, Ymir megalkotta őket. Létezésük és szenvedésük forrása.

Ymir letérdelt a homokba, a kezét a vödörbe mártotta, hogy bevizezze. Szőke haja a homlokába hullott, így Eren már nem láthatta többé a több ezer év vér, kín és pokol tüzének parázsló pillantását. Keze lassan, ráérősen mozgott; kiemelte a vödörből, a homokba nyúlt, galacsint gyúrt belőle. Homokból formált embert, ekképp hozta őket a világra, nagy fájdalom, könnyek és langymeleg vér útján – mert a fájdalom maga a cselekedet volt, a könnyek sóssága az óceán sós vize, s a langymeleg vér pedig, amivé a víz változott, ahogy masszává gyúrta a galacsint. Mert őáltala lettek valamennyien, ő tartotta a láthatatlan fonalat az egyik kezében, s ő volt az, aki rendelkezett élet és halál fölött.

Eren torkát összeszorította egy megmagyarázhatatlan érzés; tisztán érezte a lány fájdalmát, úgy érezte, mintha a sajátja lett volna, és amikor Ymir Fritz befejezte az ember megformálását, fölnézett rá, arcát ugyanolyan könnyek borították, mint Erenét. Ugyanazon a könnycseppen, ugyanazon a sorson osztozkodtak valamennyien.

De miért… mutatta meg mindezt neki Ymir? Miért hozta ide? Hogy hozta ide?

Eren felcsuklott, letörölte a könnyeit.

– Miért? – kérdezte, és a hangját magával ragadta a láthatatlan, süvítő szél. – Ez lenne… az a láthatatlan fonál, igaz?

Ymir erre halvány mosolyra húzta az ajkát. Nem bólintott, nem rázta a fejét – semmit sem csinált. Csak állt, és nézte Erent, a homokból gyúrt emberforma meztelen alakká változott, és Eren levegő után kapkodott, mert az az emberalak…

– Ő… én vagyok – suttogta. – Én vagyok kisgyerekként.

Így teremtődtek. Ymir Fritz ezt mutatta meg.

Minden egyes alkalommal kaptak egy lehetőséget, amivel elmulasztottak élni – vagy amivel végül mégsem sikerült úgy élni, ahogyan azt kellett volna.

Ymir felé villantotta a tekintetét.

És most hogyan tovább? – kérdezte. Mihez kezdesz most… hogy tudod végre, mi vár rád?

Eren nem tudta. Mit tehetett? Eddig is tudta, hogy ez vár rájuk. Hogy így történt… hogy minden újra meg újra elkezdődött.

Nyelt egyet. Összeszorította a szemét, megrázta a fejét.

Mire újból kinyitotta, Historia nagyszüleinek udvarán állt, és egy halomnyi szalmával nézett farkasszemet. Semmi jel nem utalt rá, hogy látott volna bármit is a láthatatlan fonálból, vagy találkozott volna az eldiai nép ősanyjával. Ymir Fritz eltűnt, és semmi mást nem hagyott maga után, csak furcsa szorítást Eren mellkasában. Semmi könnyebbség, semmi felszabadulás nem maradt, egyedül a szorító, fojtogató érzés – egy nép, egy világ véres és örökké tartó fájdalma.

A lehetséges jövő emlékképe.

** * **

Senkinek sem árulta el. Mit is mondhatott volna? Valami olyasmit látott, ami nem volt hétköznapi, amit nem is láthatott volna. Az érzés nem múlt el, csak erősödött, ahogy maguk mögött hagyták Historia nagyszüleinek telkét, a kacskaringós, poros út mentén, a mezőkön emberek dolgoztak, kíváncsian méregették a három köpenyes alakot. Egyedül Historia lökte hátra a köpenye kámzsáját, így őt látva senki sem gyanakodott. Historia integetett, mosolygott és angyalinak festett, a Mennyből leszállt angyal, a világ istennője, Frieda egyik potenciális örököse.

– Félsz? – szegezte neki a kérdést Florian.

– Félnem kellene?

– Nyugtalannak látszol.

Bár tudnám, miért – gondolta.

Historia így szólt:

– Friedához megyünk – mondta. – Itt az idő.

Florian ellenőrizte a karóráját.

– Igen – jelentette ki aztán. – Itt az idő.

** * **

A kolosszális méretű óriások Frieda utasítására újraalkották a falat – mintha sosem törtek volna ki belőlük, mintha soha sem hozták volna el a rettegést Paradis és az óceán túloldalának lakói számára.

Eren nem félelmet érzett, hanem valami egészen mást. Hátán viselte a Szabadság Szárnyait, mégsem érezte magát szabadnak.

Ez még nem a szabadság – gondolta. Ez távol áll tőle.

De nem tehettek mást.

Florian levetkőzött, a Reiss család egyszerű, fehér ruhája a testére tapadt, fekete haja sötét glóriát vont köré. Eren lassan követte őt, kezében puskát tartott, a háromdimenziós manőverfelszerelés súlya kétoldalt vette körül.

– Florian Reiss! Florian Reiss! – hallatszott az ijedt-döbbent suttogás. – Itt van! Jól mondta a királynő! El fog jönni!

– Az ott vele Eren Jaeger! – kiáltotta egy másik alak. – A Támadó Óriás hordozója!

– Florian Reiss, ne mozdulj! Többé már nem vagy hercegnő! – Az egyik katona rászegezte a fegyverét. – Felszólítalak rá, hogy ne mozdulj!

Florian megemelte a szemöldökét.

– Nem vagyok hercegnő? – kapott a szívéhez színpadiasan. – Ó, ez igaz! Nem hercegnő vagyok, hanem királynő. Az uralkodónőtök, Paradis és a falak uralkodója. Ymir népének vezetője. A leendő Alapító Óriás.

– Én erről nem tudok. – A katonák kezében remegett a puska. – Florian hercegnő…

– Nocsak. Hirtelen mégis hercegnő lettem? Mint mondtam, én királynő vagyok. Ne alacsonyíts le, megértetted? – A hangja vészjóslóan csengett, Eren torkában fokozódott a nyugtalanító érzés. Gombócot formált, fojtogatni kezdte; fulladozott tőle. Florian, mégis mit akarsz? Meg akarod ölni őket? Mégis miféle szörnyeteg lennél? Ilyesfajta gondolatok kavarogtak az elméjében, s próbált nem arra gondolni, hogy miféle szörnyeteget fog belőle teremteni a lány, ha így folytatják. A láthatatlan fonál is eszébe jutott, a hely, ahol Ymir Fritz megalkotta őket porból és hamuból, embert gyúrt a maréknyi homokföldből és a vödörnyi vízből, és kezeket formázott, lábakat, egy egész testet, ügyelve a szempillák hosszára, a szemek szimmetriájára. Vajon miért is láthatta? Vajon milyen irányba akarta őt terelni ezzel? Emlékeztetni szerette volna, hogy az utóda készen áll, hogy átvegye a helyét? Hogy minden újra el fog kezdődni, hacsak nem végzik be a küldetést? És vajon hányan láttak már ehhez hasonlót? Vajon Florian, akiben királyi vér csordogált, találkozott valaha is a felmenőjével? Ki lenne Ymir ebben a világban, s ki lenne az Ördög, akitől kilencen a szörnyeteg erejét származtatják?

Eren felcsuklott, az ajkába harapott. A vér íze józanító élénkséggel terjedt szét a szájában, nyelt egyet, hogy leküldje magában, s ahogy ezt megtette, a testét átjárta a bizsergés – mert ugyanabban a percben Florian is cselekvésre szánta el magát. Az aranysárga fény haloványan járta körül, egy-egy fényszikra pattant föl csupán, fodrozott a körülötte, és ahogy oldalt pillantott, Eren háborgó örvényt látott a szemében – valami olyasmit, mint amilyen pillantást egykor azok hordoztak, akiket kötött Karl Fritz, a száznegyvenötödik király esküje. De ez nem is az eskü volt, tulajdonképpen valami egészen más, a nyilvánvaló őrület jele. Legalábbis Eren ekképp azonosította, és maga sem értette, mi vezérelte, de a reszkető, döbbent-riadt katonákra süvöltött:

– MIRE VÁRTOK? FUSSATOK, BOLONDOK! – De egyik sem moccant, mert a félelem megbénította a testüket, és Florian dühödten mordult fel; árulásnak vette Eren figyelmeztető kiáltását. Az aranysárga fény felrobbant, ahogy előrenyújtotta a kezét, és a keze megnyúlt, halálos óriáskézzé alakult át, hogy félresöpörje az ellenséget, akár csak a szemtelen legyeket.

– Soha többet – suttogta, miután átlépett a véres húscafatok fölött – ne csinálj ilyet, Eren.

Eren – torkában páni félelemmel – bólintott.

Beslisszoltak a királynő rejtekhelyére, Florian magabiztosan haladt a kacskaringós folyosókon; fekete haja lobogott utána, az arcát óriássá változás jelei tarkították.

– Itt – szólt. – Itt válunk el egymástól. – Zsákutca volt, makulátlan kőfal nézett velük farkasszemet. Erennek eszébe jutott, hogyan menekítették ki a börtönből, miféle titkos alagutat használtak fel rá, hogy kijussanak a kastélyból, és nem tiltakozott; sejtette, hogy ez sem lehet különb annál. Biccentett egyet Floriannak, majd hátat fordított, és megindult visszafelé az úton.

Florian azt magyarázta, hogy előbb jobbra, aztán balra kettőt, és megint jobbra, végül pedig fel. Akkor fog eljutni oda, ahová el kell jutnia.

Még mielőtt befordult volna a sarkon, óvatosan visszalesett. Beigazolódott a sejtelme: Florian előtt megnyílt a kőfal ujjai játékának köszönhetően, a lány pedig eltűnt a kivilágítatlan, végtelenbe nyúló alagút sötétjében.

Csak ezután fújta ki a levegőt lassan és jó hosszasan. A szíve tandemben kalapált, a vére a fülében dübörgött. „Durr-durr”, mindig csak „durr-durr”, egyre csak „durr-durr” hallatszott a hirtelen megüresedő folyosón. Semmi más, egyedül az ő kapkodó lélegzete a bizonytalan jövőnek árnyékában.

Levi.

Az egész teste megfeszült – valahogy minden más irányt vett attól a perctől fogva, hogy találkoztak. Hogy felmerült egyáltalán a lehetősége, hogy találkozzanak. Hogy olyasmiket is megtudott a múltjukról, amiket nem lett volna szabad.

Az érzései Pieck iránt nem múltak el nyomtalanul, ám melléjük került valami más, ami sosem történt meg vele, és ami a láthatatlan fonálon keresztül mégis megtörtént valamikor egy másik időben, más emberekkel, és érezte Levi ajkának ízét, a testének forróságát. A sötétben hallotta az ágy recsegését, egymásba fonódó, izzadt testük mozgását.

Éjjel sajgott az öle, kemény volt a vágytól, amikor pedig négykézláb a csiklandozó fűszálak közé dörgölte magát, könnybe lábadt a szeme, elharapva az ajkát, hogy elfojtsa a kiáltását, élvezett a saját tenyerébe. Aztán persze rázuhant a súlyos bűntudat, mert Florian és Historia a pajtában veszekedtek egymással – vagy legalábbis a nézeteltérésüket próbálták kiküszöbölni –, őt pedig nem vitte rá a lélek, hogy visszatérjen hozzájuk; egyedül a saját gyönyöre foglalkoztatta, a lelkében dúló vihar, a kavargó érzések hada. Pieck vagy Levi? Vajon Levi vagy Pieck? Képes-e egyáltalán választani? Kellene egyáltalán választani? Az itteni énje annyira magabiztosan állította, hogy Piecket akarja. Sosem érdekelte senki más, egyedül a lány, amióta megismerték egymást. Abban a pillanatban, hogy találkoztak a harcos-jelöltek kemény és izzasztó kiképzésén, és meglátta a lányt a bátyja társaságában beszélgetni, tudta, hogy beleszeretett. (Vagy legalább azt, hogy megtetszett neki.) És ezen az egy dolgon kívül semmi mást nem tudott, semmi mást nem vett észre, csak azt, hogy valahogy hárman barátok lettek – Pieck, Galliard meg ő –, mégpedig elválaszthatatlan barátok, akik kitartottak egymás mellett jóban és rosszban, betegségben és egészségben.

Szerette Piecket, őszintén és lázasan szerette.

Éjjelente, mikor egy szobában osztoztak a kiképzés miatt Galliarddal, még mesélt is a fiúnak a lányról. Galliard azok után feltűnően hallgatag lett, zavartan dörzsölte a tarkóját, valahányszor újra meg újra szóba hozta Piecket; bizonyára aggódott a barátságuk miatt, hogy egy idő után ő lesz a „felesleges harmadik”.

De ettől nem kellett félnie.

Pieck játszadozott az emberekkel, incselkedett Erennel, és egészen mostanáig egyszer sem lépett felé, csak kismillió célzást tett. Igazából éveken át ebből állt a kapcsolatuk: a barátságuk szélén táncolva, hogy valami mássá váljon, csak célozgattak és nézték egymást, és semmi mást nem tettek.

De most nem volt itt Pieck, nem volt itt Galliard sem, csak Florian, akit nem ismert, meg Levi, akit egykor ismert, és a világ megpördült körülötte, már semmi sem akart olyan lenni, mint régen. Most már minden más lett. Túl más.

Térdre rogyott a folyosó kellős közepén, kétségbeesés és zavarodottság járta át a testét. A bizonytalanság.

Minden más lett, de minden a terv szerint haladt.

– Sajnálom – suttogta, ahogy azokra gondolt, akiket egykor a barátainak nevezett. Ugyanaz az érzés szorította össze a torkát, ugyanaz a hisztéria burjánzott benne, mikor a léghajó falához láncoltan ült, miután Levi összeverte, s Connie benyitott hozzájuk, hogy közölje velük Sasha halálát. Akkor mindent megtett, mégsem tudott mindenkit megmenteni. A küldetést… egyszerűen képtelen volt befejezni.

Most is ugyanazt a tehetetlenséget érezte.

Vajon ezt akarta az értésére adni Ymir Fritz? Hogy most sem fog sikerülni?

– De… miért… – nyögte, hisztérikus nevetés rázta az egész testét, cseppet sem halkan. – Miért van az… hogy örökké harcolnom kell… és sosem tudok kiszabadulni a kör végtelenségéből? Miért van az… hogy én…

Elhalt a hangja, léptek zaja ütötte meg a fülét.

Oh.

A nevét kiáltották.

Oh.

Valaki letérdelt elé, miközben ő a halántékára szorította a kezét, és olyan erővel szorította, hogy azt remélte, előbb vagy utóbb sikerül szétroppantania a fejét… és az a valaki nekilátott, hogy a maga erejével lefejtse a kezét, és közben újra meg újra a nevén szólította, mintegy emlékeztetőül, hogy ő még ember.

Oh.

A világ zsongott körülötte, a képek elmosódtak, az emlékek összekuszálódtak.

Ha megöljük az ellenséget… végre szabadok leszünk?

Ezt kérdezte akkor. Másik időben, másik világban, egy másik Pokol tüzében égve nyújtotta előre a kezét a messzi távol felé, és akkor, az emlékek rengetegében lassan kezdte megérteni, kezdett rájönni, hogy mit kell tennie. Akkor még nem volt mellette sem Zeke, sem Yelena, hogy tereljék egy út felé, ahonnan nem volt visszaút.

A szabadság… mi is az a szabadság?

A nagynénje, Faye halálra mart testének képe villant az elméjébe. Hogyan is láthatta? Ki által is látta mindezt? Kruger vagy Grisha? Jelenbeli Kruger és Grisha, vagy múltbeli Kruger és Grisha valamelyike?

Kétezer év.

Vajon kétezer éve kezdődik minden újra meg újra?

Vajon most…

Oh.

– EREN! – Valaki megrázta a vállánál fogva, miután lefejtette a kezét a fejéről, és teljes erőből a fülébe ordított. Mit is kiáltott? Oh, igen, a nevét.

Eren vagyok – gondolta. Eren Kruger.

Aztán megrettent, mert nem Kruger volt.

Grisha vagyok, Grisha Jaeger.

Eren vagyok, Eren Jaeger.

Eren vagyok… Kruger és Jaeger.

Eren és Grisha vagyok, Eren, Grisha, Frieda és mindenki más, aki eddig volt, Kruger, Jaeger, Reiss, egykoron Fritz.

Egyedül vagyok.

Csak egyedül.

A hang fejében halk volt, mégis parancsoló, tovább folytatta: – Mert valamennyien a hét Pokol tüzében égünk, s a Mennyek árnyékában éljük az életünket. A magunk által épített falak ketrecében élünk megszégyenülten, és a magasból ránk vetül a Mennyek fénye, de hiába kapaszkodunk, sosem jutunk fel – mert létezésünk és vétkeink bűne miatt bűnhődünk és elevenen égünk a hét világ hét poklának tüzében… Amíg csak élünk.

Eren vagyok, Eren Kruger. Grisha vagyok, Grisha Jaeger. Eren vagyok, Eren Jaeger. Mindenki vagyok, és közben senki sem vagyok.

Egyedül vagyok.

Csak én vagyok.

Egyedül én.

Eren felnyitotta a szemét, az előtte térdelő alakra sandított.

– Nem Eren vagyok – mondta neki határozottan; a hangja egy pillanatra sem remegett meg.

A fiú – mert kölyök volt, kiskölyök, aki mit sem értett – zavarodottan nézett rá.

– Nem a bátyám lennél? – kérdezte, mire Eren a fejét rázta. – Akkor… ki lennél?

A kölyök… Callum, súgta egy kishang az elméjében, ám nyomban elnyomta. Ő egyedül volt. Ő volt az egyetlen, aki véghez vihette a küldetést.

Lesöpörte a fiú kezét, felegyenesedett.

Callum nem egyedül érkezett, ismerős arcok voltak körülötte.

Jean… Connie… Sasha… Nini, egy Marco…

Élnének?

Mind élnek?

Nem számított.

– A Támadó Óriás vagyok – közölte Eren öccsével, majd a többiek felé fordult. Azok moccanni sem tudtak a sokktól. – Készüljetek fel! – És ez egy baráti gesztus volt a részéről, mégiscsak figyelmeztette őket.

– M-mégis… m-mire? – dadogta a kérdést Jean. – Eren… Mármint…

– Támadó Óriás – segítette ki Connie. Meglepő módon ő volt az egyetlen, aki megőrizte a hidegvérét, és egyenesen a Támadó szemébe nézett. – Mire készüljünk fel? – A hangja is egészen higgadtan csengett, hiányzott belőle a zavart hisztéria, ami majdnem mindenkinek az arcára volt írva.

– A háborúra – jelentette ki. – A háború a nyakunkon van.

– Mégis… mennyire? – kérdezte Marco remegő hangon.

– Annyira, hogy… – A Támadó Óriás hangja elhalt, a tekintete még inkább megváltozott. – Éppen most kopogtat – szólt, és abban a pillanatban valóban mintha „kopp-kopp” hang tört volna utat, ám nem a falakat vagy az ablaküvegeket kopogtatták, a lábuk alatt a talajt. Callum riadtan ragadta meg Jean karját.

– Mi van odalent?! – szegezte neki a kérdést. A zaj felerősödött. – MI A POKOL VAN ODALENT?! – süvöltötte, mire Jean összerezzent.

– A-a királynő – suttogta rémülten. – A királynő van odalent… és Zeke Jaeger.

És a Pörölyöm – gondolta a Támadó. Felrémlett előtte a lány erős, izmos alakja.

– Készüljetek… – mondta újból, és akkor…

Remegés rázta meg az egész épületet, a lábuk alatt kezdődött, és üvöltés hallatszott, vad üvöltés, és mintha robbant volna valami, aranysárga fény ragyogott rájuk… és valamennyien égtek a Pokol tüzében, s rájuk vetült a Mennyek árnyéka, ahogy a magasba emelkedett az Alapító Óriás tizenhárom méteres, sorvadó alakja.

Egy hang, mélyen a Támadó elméjében tompán így szólt:

– Frieda…

---

Megjegyzés: Az elmúlt hónapokban kicsit elhavazódtam a diplomamunkám és egyéb teendőim miatt, de most már folytatódik a történet. Nagyjából 2 hetente tervezem frissíteni (+/- 1-2 nap), és amit tudni kell, hogy jelenleg a 31. fejezetet írom, rohamosan közeledek a vége felé. Egyelőre annyit tudok, hogy olyan 40 fejezet körüli lesz… és ugyanúgy vannak még kiegészítő fejezetek is három fejezet biztosan!), azok a két frissítés között fognak érkezni. Bár a helyzet jelenleg nem túl vidám a koronavírus miatt, remélhetőleg április végétől kezdődnek a záróvizsgáim az egyetemen, azok függvényében még változhatnak a dolgok, de igyekszem ráállni erre a projektre, és amint befejezem, megszaporodnak a frissek.

Következik: Eutanázia

Egy kis részlet a fejezetből, avagy megismerjük egy kicsit Levi szemszögét:

„Zuhogott az eső, Levit mégsem érdekelte. Semmi és senki nem érdekelte, egyedül Eren. Egyedül ő számított attól a perctől fogva, hogy elkezdett róla álmodni, hogy Frieda napvilágra hozta az emlékeket, és hogy kiderült, az örökkévalóság csapdájába estek, minden újra meg újra megismétlődik, s valahol minden újra meg újra félresiklik. Hát persze, hogy nem törődött az esővel! Erent nézte, végigsiklott rajta a tekintete, kiélvezte, hogy a fiú megborzongott tőle.”

Folytatás kb. 2 hét múlva.

Mangafordítás (127. fejezet)

Sziasztok!

Kisebb késéssel meghoztam a Shingeki no Kyojin manga 127. fejezetének magyar fordítását (és befejeztem végre a diplomamunkámat is, úgyhogy csak a köttetés van hátra, juhé :D). Az áprilisi fejezetnél még biztosan nem lesz csúszás, de a májusinál és a júniusinál már lehet majd számolni, hogy kicsit több időbe fog telni a fordítás a záróvizsgáim miatt...

Link: Shingeki no Kyojin_127. fejezet: A vég éjjele (magyar fordítás)

Jó olvasást kívánok! ^^

Hírek a manga 127. fejezetéről (spoilerek + oldalak is!)

Sziasztok!

A napokon belül érkezik a Shingeki no Kyojin manga 127. fejezete. Éppen a diplomamunkám hajrájában vagyok, de ettől függetlenül igyekszem tartani magamat a jól megszokott munkamenetemhez. Amint kint az angol, kezdem a fordítást. ^^

Szerk. 03. 05: Kint az angol, fordítás elkezdve. ;)
Szerk. 03. 07: Az a helyzet, hogy a konzulensem ma reggel jelzett vissza a diplomamunkámmal kapcsolatban, egész nap a véglegesítésén dolgoztam, és valószínűleg a holnapom is rá fog menni... (kellett nekem kétszer annyit írni, mint a minimum...), úgyhogy a vasárnapi fejezet nem garantált, inkább a hétfőt mondanám. Jelenleg 93%-a kész; párhuzamosan dolgozom. :D

Link: Shingeki no Kyojin_127. fejezet: A vég éjjele (magyar fordítás)

Már csepegnek a SPOILEREK is:

Fejezetcím várhatóan A vég éjjele lesz.

Az utolsó oldalon Floch Kiyomi mögött áll, fegyvert tart a kezében. A Jaegeristák megszerezték a hatalmat.

Jean addig üti Reiner arcát, amíg csupa vér nem lesz. Felhánytorgatják egymásnak a múltat, és igen... szóba került Marco neve is.

Az első oldalon Jean arról álmodozik, hogy közös gyereke van Mikasával.
A fejezet kb. csak arról szól, hogy alakul meg a szövetség. Félreértettem korábban, nincs csata... Csak mély beszélgetések.

Kiszivárgott oldalak:

A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 11. felvonás (90+ manga spoiler)

11. felvonás

„amelyben új szövetségesre lelnek”

– Tudod, nem kedvellek – törte meg a csendet Galliard. – Egy cseppet se kedvellek. – Karba fonta a kezét, hátát széke támlájának vetette. A megjegyzést Arminnak szánta, aki felvonta a szemöldökét.

Mindannyian a társalgóba gyűltek össze, hogy megvitassák, mit tegyenek most, hogy a harcosok végleg elpártoltak a marleyi kormánytól, és megkezdték a saját útjukat járni; első olyan alkalom volt, hogy Paradis és Marley katonái egy asztalhoz ültek. Jean, Connie és Sasha, akik nem engedték, hogy Mikasa és Armin egyedül menjen Hizurúba, visszatértek a léghajóval Paradis szigetére. Azt állították, van még egy kis dolguk, amit el kell intézniük. Eren csak azért nem gyanakodott, mert Armin a világ legmelegebb mosolyával ajándékozta meg azt követően, hogy távoztak, és annyira őszintének tűnt, hogy egyszerűen nem verhette át ilyen jól. A bizalom volt a legfontosabb, azt kellett újjáépíteni. Eren bízni akart, ezért nem aggodalmaskodott.

– Pock! – szisszent fel Pieck; sietve oldalba könyökölte a fiút. – Megbeszéltük, hogy viselkedünk!

– Te beszélted meg saját magaddal – legyintett Galliard morogva. – Meg talán Reinerral – tette hozzá az igazsághoz hűen. – Ami engem illet, én nem egyeztem bele semmibe sem. – A tekintete aztán hirtelen megakadt Erenen, aki tágra nyílt szemmel hallgatta a dühöngését. Elhallgatott, és egy nagyon kicsit el is szégyellte magát; nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét.

Eren biztos volt benne, hogy ezzel még nem aratott győzelmet, és győzte meg Galliardot Armin felől. Nem keseredett el, minden egyes nappal egyre közelebb érezte magát a sikerhez. Ha abból indult ki, hogy Galliard az első pillanatban orrba vágta Armint – és olyan ügyesen csinálta, hogy még el is törte szegénynek –, amikor pedig Eren elárulta neki, hogy csókolóztak, majdnem őt is orrba vágta, hogy észhez térítse. Határozottan haladásnak lehetett nevezni, hogy a sokadik alkalomra már anélkül tudott meglenni a fiú társaságában, hogy megkísérelt volna tőle megszabadulni.

Felemelte a hüvelykujját, rávigyorgott Galliardra.

– Nagyon jól csinálod – dicsérte, mire barátja felhorkant. Továbbra is ellenségesen bámulta Armint, de legalább már nem ugrott a torkának, és így nem kellett attól sem tartani, hogy Mikasa is beszáll a kettőjük csatájába. Galliard szeretett úgy fogalmazni, hogy majd ő megvédi Erent. Pieck helyett is, aki állítása szerint képtelen volt rá, hogy bármit is tegyen – pontosabban semmit sem tett Eren érdekében.

– Ugye nem a kezét fogod az asztal alatt? – szűkült össze a szeme.

Eren felkuncogott.

– Kitudja – vonta meg a vállát; érezte Armin ujjainak szorítását. Összemosolygott a fiúval.

Galliard frusztráltan sóhajtott.

– Ezt nem hiszem el… – motyogta maga elé. – Simán kavar az orrunk előtt az ellenséggel…

– Ezen már jó párszor átrágtuk magunkat, Galliard – szólt közbe Reiner is. – Ők már nem az ellenségeink.

– Beszélj a magad nevében – villant rá Mikasának a tekintete. – Eren érdekében hajlandóak vagyunk szövetséget kötni… vagyis… pillanatnyi tűzszünetet – javította ki magát hűvösen –, de ez nem jelenti azt, hogy szemet hunyunk afölött, hogy mit tettetek Shiganshinában. Sosem fogjuk elfelejteni, hogyan árultatok el minket Bertolttal meg Annie-val.

– Én a magam részéről… nem táplálok többé haragot irántad, Reiner. – Armin hangja halk volt, kegyetlenül őszinte. – Mikasa… Szerintem mi is átbeszéltük vagy ezerszer, hogy mit miért teszünk. Hogy ki érdemel bocsánatot… és ki az, aki nem. – Állta Reiner tekintetét, szorosabban szorította Eren kezét. – Elvettük Annie erejét, megöltük őt. Én pedig felfaltam Bertoltot. – Reiner úgy bámult rá, mintha arcon csapta volna. – Megöltem a legjobb barátodat… Az egyetlen barátodat. – Élesen szívta be a levegőt, megremegett a hangja. – Nem hiszem… hogy bármilyen jogom is van ahhoz, hogy téged kiáltsalak ki rosszfiúnak. Úgy hiszem, mindketten egyformán bűnösek vagyunk.

– Ez igaz… – Reiner elmosolyodott; szomorú volt a pillantása, szomorú volt a mosolya is. – Hogy most az óceán melyik oldaláról is beszélünk éppenséggel, Liberio vagy Paradis, úgy gondolom, nem számít. Az eldiai népről beszélünk. Egyformák vagyunk, és ezt csak nemrég kezdtem megérteni. Azelőtt nem tudtam… De igazad van. Amit Shiganshinában tettem, arra nincs bocsánat. De te pedig felfaltad Bertoltot… Paradis pedig ugyanazt művelte a szülőföldemmel, amit annak idején mi tettünk Annie-val meg Bertolttal. Ugyanúgy ártatlan embereket öltetek, ahogyan mi is.

– Egyformák vagyunk – ismételte Armin bólintva –, éppen ezért kell együtt dolgoznunk.

– Marley ellen?

– A világ ellen – sóhajtott Pieck. – Ez most már nemcsak Marley és Eldia egymás iránt érzett gyűlöletéről szól. A világ ellen vonulunk, nem igaz?

– Nagyon úgy tűnik, hogy azt kell tennünk – biccentett Armin. – Marley óriás nélkül maradt, de ez nem jelenti azt, hogy erőtlennek nevezhetjük. Még nincs vége. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Frieda és Historia még élnek, és Frieda kezében még mindig ott van az Alapító ereje. Ha a világra szabadítja a Remegést…

– Ha van esze, akkor nem fogja megtenni! – szisszent fel Galliard. – Azzal… az egész világot elpusztítaná!

– A terv az lenne, hogy csak a falakon belül élők élnék túl – bólintott Mikasa. – Akkora erő van a birtokában, hogy még kivitelezni is tudná… és ez az, ami veszélyes. Ez az, ami rémisztővé teszi őt. Valaki olyanná, akitől félni kell.

– És valaki olyanná, aki tőlünk fél – suttogta Eren. Összeszorította a szemét. Sóhajtott. – Nem ülhetünk örökké Hizurúban… Fel kell készülnünk rá, hogy csatába vonulunk. Pontot kell tennünk ennek az egésznek a végére, be kell fejeznünk a küldetést, amit Kruger az apámra bízott, beszélnünk kell Zeke-kel… és meg kell tudnunk, hogyan menthetjük meg a világot. Hogyan szabadulhatunk meg ettől az átoktól is…

– Ha van ötletetek – szólalt meg Pieck –, akkor szívesen fogadjuk.

– Nem tudjuk, mi Zeke nagy terve – mondta erre Armin. – Mindenképpen beszélnünk kell vele.

– Hatalmas fák erdeje, mi? – suhant át egy sötét mosoly Reiner arcán. – Alig várom már.

– Levi őrzi.

– Egyre jobban hangzik – csettintett a nyelvével Galliard. – Szuper. Ackerman. Jaj, de jó!

– Ha ez megnyugtat, egy Ackermannal kevesebb az ellenséged per pillanat – vigasztalta Eren, bár maga is érezte, hogy nem sokat segített vele.

Galliard lesújtóan nézett rá.

– Kösz, Eren. Inkább ne próbálkozz, mindenki jobban jár.

Eren a szemét forgatta.

– Így segítsen az ember! Hogy te milyen hálátlan vagy! – de azért szélesen vigyorgott.

– Nem szeretném bántani Levit – dőlt hátra Mikasa, ezzel visszaterelve őket a beszélgetésükhöz. Armin felkapta a fejét.

– Meglep, hogy ezt pont tőled hallom – jegyezte meg. – Azt hittem, nem kedveled.

– Rokonok vagyunk, egy családhoz tartozunk.

És a család nagyon fontos – kalandozott el Eren figyelme. Armin belekezdett valami sztoriba, ami Mikasával és Levijal volt kapcsolatos, ő azonban nem tudott odafigyelni. Zeke-re gondolt, és arra, hogy mit fog neki mondani, amikor újból találkoznak. Ha sikerül úgy eljutnunk hozzá, hogy Levi nem nyír ki minket. Mondjuk, talán nem felejtette el, hogy Zeke öccse vagyok. Talán fontos neki a bátyám. Semmit sem tudott a kapcsolatukról, csak azt a keveset, amit Zeke még Liberióban mondott neki.

A konyhában álltak, éppen mosogattak.

„– Szóval? Van valakid?

– Ha lenne…” – Zeke óvatosan tette fel a kérdést. „– Akkor mit csinálnál?

– Megkérdezném, hogy szereted-e.”

Azt az egy alkalmat kivéve Zeke soha többet nem beszélt Leviról.

„– Ha van is valakim, nem fontos. Ez amolyan… „kedvelem” dolog, érted, ugye?

– Jobban kedveled a kelleténél?

– Valami olyasmi.” – Zeke hangja mormogó volt, a tekintete különös. Eren akkor még nem értette, miért. Álmában sem gondolta volna, hogy pont egy olyan ember tetszik meg neki, mint Levi hadnagy. „– Persze, ez nem jó. Ő… nem olyan, mint az átlag, sőt… Mindenki fölé magasodik, ha úgy tetszik.”

Eren lehajtotta a fejét, elmosolyodott, ahogy eszébe jutott egy újabb emlék.

„– Na, Zeke! Mondj már valamit! Hogy néz ki?

– Sötét hajú. Sötét hajú… és a szeme…

– Igéző?

– Igen. Abszolút… igéző.”

De mi is volt a baj vele?

Zeke akkor ezt mondta:

„– Inkább… úgy fogalmaznék, az én hibám. Valahogy… elcseszett alakok vagyunk, semmi több.”

De ez nem volt igaz. Nem Zeke hibája volt, hanem a világé.

– A világ az, ami elcseszett… – motyogta maga elé, mire hirtelen érintést érzett a karján.

– Eren? – Armin tétován kérdezett, szeméből sütött a leplezetlen aggodalom. – Jól vagy?

– Nagyon elbambultál – dőlt előre Reiner is, aggódva húzta össze szőke szemöldökét.

Eren felemelte a fejét, csodálkozva nézett körbe. Kivétel nélkül, mindannyian aggódtak érte. Ha eddig Galliard hangosan orrolt is Armin és Mikasa jelenléte miatt, most abbahagyta a morgolódást, és szinte leste minden mozdulatát. Pieck összeszűkült szemmel, gyanakodva fürkészte.

– Eren? – kérdezte. – Min jár az eszed?

Galliard ellenben így kérdezett:

– Zeke-re gondoltál, igaz? – mire Eren az ajkába harapott.

– Igen – suttogta. – Nem tudok másra gondolni, csak rá.

– Megértem, haver. – Galliard nem ült úgy, hogy meg tudja veregetni a vállát, szemlátomást azonban azt díjazta, hogy Armin biztatóan simította meg Eren kézfejét. – El fogunk jutni hozzá, és akkor mindenre fény derül.

– Nem tudom, akarom-e, hogy fény derüljön.

– Minden rendben lesz, Eren – ígérte Armin. Ezt is biztatásnak szánta, ahogyan a simítást is, Eren viszont nem tudta annak venni, túlságosan is tartott az ellenkezőjétől. Semmi sem volt rendben, és a java még csak most jött.

– Ez egy háború.

Egy értelmetlen háború – gondolta, majd összeszorította a szemét.

– Nincs más választásunk – szólt Kiyomi. Eren felemelte a fejét, az asszonyra nézett. – Meg kell vívnunk ezt a háborút… ha szabadok akarunk lenni.

– Igen – suttogta.

Nincs más választásunk.

** * **

Miután a tanácskozás véget ért, Kiyomi asszonyság elvonult, hogy megszervezze a csapatokat. Pieck azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy vele tartson – Eren magában úgy vélte, nem akarta kihagyni az alkalmat, hogy többet tudjon meg az asszony remek tervéből –, Armin pedig, aki a Felderítő Egység remek stratégája volt, nyomban megeredt utánuk. Galliard ezt látva karba fonta a kezét.

– Ha azt hiszi, hogy csak úgy kettesben hagyom Pieckkel…

– Márpedig kettesben hagyod Pieckkel – állította meg Eren, mikor dühös léptekkel nekivágott a folyosónak. Még a lábában is megbotlott, úgy igyekezett, hogy időben elkapja – legalább a ruhája csücskét.

– Eren. – Mikasa hangja halkan szólt. – Talán jobb lenne, ha hagynád menni. – A tekintete Reinerra siklott. A múltjuk ismeretében Eren megértette az óvatosságát. Mindkettőjük oldaláról ismerte a történetet, ugyanakkor így is nehéz volt állást foglalnia. Az újonnan visszakapott emlékek alapján együtt tudott érezni Mikasával, tízéves énje ugyanazt a fájdalmat élte át, mint amit a lány, mikor áttörték a falat, ám vele ellentétben Reiner őt egyszer sem árulta el, sőt, az esetek többségében inkább megmentette az életét. Zeke-hez hasonlóan Reiner is mindig törekedett rá, hogy kihúzza a bajból. Az elmúlt négy év alatt számtalan csatát vívtak meg együtt. Reiner minden alkalommal bebizonyította, hogy rászolgált a bizalmára.

Összeráncolta a homlokát. Reiner feszülten nézett rá.

Ne hagyj vele kettesben! – kérte némán, mire bólintott.

Nem hagylak cserben, ne aggódj! – üzent vissza neki.

Galliard elfintorodott, mikor rájött, mire ment ki a játék.

– Na, mi van, Braun, kínos lenne, ha beszélgetned kellene vele? – intett a fejével Mikasa felé. Mindketten megmerevedtek.

– Talán jobb lenne, ha ejtenénk ezt a témát – javasolta a lány. – Beszélnem kell Erennel.

– Igen? – Galliard megemelte a szemöldökét. – És mit akarsz mondani neki, Ackerman? Ellenünk akarod hangolni, mi?

– Jaj, Porco! – forgatta meg a szemét Eren. – Egyszerűen nevetséges, hogy mennyire nem szívleled őket.

– Igen? – Galliard felhorkant. – Nem leszel olyan vidám, ha egy éjjel arra ébredsz, hogy a kis szerelmed pengét döfött a nyakszirtedbe! – harsogta. – Akkor aztán bánhatod majd, hogy nem hallgattál ránk!

– Te jó ég! Én ezt nem hallgatom tovább!

– Sosem bántanám Erent – közölte Mikasa. Hidegen fénylett a szeme, hűvös volt a hangja. – A barátom. A családom – suttogta, és a sáljába kapaszkodott; teljes erőből markolta meg az elnyűtt anyagot.

Vajon a hideg, reménytelen napokon ugyanígy talált kapaszkodót a sáljában? Vajon sokszor gondolt arra a napra, amikor Eren megmentette? Ha azon a napon, amikor Shiganshina elbukott, Zeke nem jött volna el érte… vajon… mennyiben változott volna meg az életük? Vajon akkor is… megtalálták volna a módját, hogy egy nap együtt küzdjenek a szabadságért?

– Adjatok egy kis időt egymásnak – mondta végül hangosan. – Neked meg kéne tanulni bízni másokban – mutatott Galliardra –, nektek pedig – villant a tekintete Reiner és Mikasa kettőse felé –, nos, újra kell építenetek azt, amit elvesztettetek: a barátságotokat. Bizalmat, ha úgy tetszik.

– Vannak dolgok, amiket nem lehet újjáépíteni, Eren. – Reiner rekedten szólalt meg. – Lehet, nem kéne ilyen keményen próbálkoznod, hogy segíts. – Mély fájdalom ülte meg a szemét. – É-én… nem olyan ember vagyok, akin bárhogyan is lehetne segíteni. – Ez utóbbit már csak olyan halkan merte suttogni, hogy Eren hallja, pechére azonban Galliard is elcsípte a mondandóját. Felé kapta a fejét, és tágra nyílt a szeme.

– Reiner…

– Hiszem, hogy ez nem menthetetlen – vágott a szavába Eren. – Hiszem és tudom. A barátaim vagytok, srácok. Bízom bennetek, nektek is ezt kellene csinálnotok velem és egymással.

Mikasa felsóhajtott.

– Próbálkozunk – mondta. – Így megfelel?

Eren ragyogó mosolyt villantott rá.

– Tökéletes! – majd összeráncolta a homlokát. – Miről szeretnél beszélgetni?

– Nem lehetne inkább… – Mikasa elbizonytalanodott; Reinerra és Galliardra pillantott. Eren ajkáról nem hervadt le a mosolya.

– Bizalom! – trillázta. – Nem, Mikasa, nem lehet négyszemközt.

A lány nagyot szusszantott.

– Jól van – adta meg magát. – Akkor legalább üljünk le valahova.

– Menjünk a szobámba – bólintott Eren, majd intett Galliardnak és Reinernak. – Gyertek ti is.

Galliard és Reiner váltottak egy pillantást.

– Ha egyszer valamit a fejébe vesz… – motyogta az előbbi frusztráltan. Reiner egyetértően bólogatott.

– Nagyon makacs – súgta oda Mikasának.

– Akkor nem változott olyan sokat – felelt a lány.

– Hallak titeket!

Nevettek.

** * **

A gyerekkorukról beszélgettek. Mindannyian Eren ágyára telepedtek le, sőt Galliard odáig merészkedett, hogy teljesen ki is nyújtózott. Megfigyelt, a tekintetét egy pillanatra sem vette le Mikasa alakjáról, de legalább már nem bámulta annyira fenyegetően, mint korábban, amikor tanácskoztak. Mikasa hasonlóan szemmel tartotta őt, meg persze Reinert – vagyis, leginkább Reinert, javította ki magát Eren –, Eren azonban sem őt, sem Galliardot nem szólta meg az óvatosságáért. A bizalmat fel kellett építeni. Nem követelhette tőlük, hogy a semmiből bízzanak meg egymásban, hiszen ő maga sem érezte egészen mostanáig, és egy kicsit talán még mindig maradt benne egy tüske, hiába bizonygatta Armin, hogy mit sem tudott Paradis terveiről, meg hogy soha nem kényszerítené rá, hogy támadja meg a családját és az új barátait.

Legnagyobb örömére azonban kimondottan jó úton haladtak. Mikasa megnyílt előttük, őszintén és kíméletlenül beszélt a közös gyerekkorukról. Mesélt a családjáról a banditák előtt, és beszélt azokról az időkről is, amikor új családot kapott Grisha, Carla és Eren személyében. Eren emlékei zavarosak voltak kissé, de ahogy egy-egy ismerős történetet megvitattak, úgy idézett fel ő is egyre több dolgot az együtt töltött egy évből. Kicsit azt kívánta, bárcsak sosem szakították volna el tőlük, akkor nem maradhatott volna ki Mikasa és Armin életéből.

De őket sem akarom elveszíteni – nézett Galliardra, aki éppen elfojtott egy kuncogást, mikor Mikasa kitért Eren balhéira is. Eren emlékezett rá, hogy sosem ment ki a barátkozást, és hogy mindig összezördült a körzetbeli gyerekekkel. Yvonne néni kölykei és azok barátai rendszerint Armint pécézték ki, így Eren kénytelen volt minden alkalommal barátja megmentésére sietni, ami, azóta, hogy találkozott Mikasával, azt eredményezte, hogy a lány minden alkalommal ki kellett húznia a bajból. Valahogy sokkal jobb játék volt Erennel szórakozni, mint Arminnal, ha már egyszer megjelent a színen, ráadásul Eren… mindig vevő volt egy jó kis csetepatéra. Galliard ezt nevetős horkantással támasztotta alá.

– Nehogy azt hidd, hogy Liberióban nem csinált ilyet! – Széles vigyorra húzódott a szája. – Egyszerűen nem lehet leállítani! Mint mondtam, ha egyszer valamit a fejébe vesz… Még ha őrültség is, egyszerűen nem veszi észre magát! És ami a szívén, az a száján is… Ezt Reiner sem tudhatja – pillantott a szőke fiúra –, de Pieckkel néha vért izzadtunk, hogy megakadályozzuk, hogy eljusson a balhéja Zeke fülébe… És hogy feltartsuk Zeke-et amúgy addig, amíg Eren szépen kidekorált arca regenerálódik. Mázli, hogy rábízták végül a Támadót.

– Ezt most úgy mondod, mintha állandóan összevertek volna! – háborodott fel a fiú. – Azért engem sem kellett félteni!

Mikasa erre felhorkant.

– Abban nem kételkedem – mondta a fejét ingatva.

Könnyű volt így beszélgetni, finoman ismerkedni, óvatosan várni, hogyan reagál a másik. Galliard nem szívesen mesélt a családjáról, de azért megemlítette Marcel nevét. Reiner őszintén beszélt az unokatestvéreiről – igaz, többnyire Gabival büszkélkedett, aki szó, ami szó, tényleg kitűnt a harcosok közül.

– Ha letelik az időm, valószínűleg ő fogja átörökölni az erőmet – mormolta. – Hacsak… valaki nem tűnik ki még nála is jobban… Hacsak nem jön egy jobb, és át nem veszi a helyét.

– Ez a kislány az elmondottak alapján sokban emlékeztet rád. – Mikasa tekintete megpihent Erenen. Az ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Ennek az az oka – felelte Reiner –, hogy az egész gyerekkorát vele meg vele töltötte – intett a fejével Eren és Galliard felé. – Elrontották.

– Pf, inkább örülnél, hogy mennyi mindent meséltünk rólad Gabinak! – horkant fel Eren.

– Nem is ismertél.

– Dehogynem.

– A hamis emlékek alapján. Az nem számít. Különben is… – Reiner Galliardra sandított. – Mennyi mindent mesélhettetek… Mennyi jó dolgot…

Galliard felpillantott a plafonra. A közelségnek meg a szobában levő fényeknek köszönhetően Eren tisztán látta, hogy az arccsontját égett a bőre.

– Te aztán biztosan tudod… – hallatszott a motyogása. – Ott voltál, mi… – mire Eren elmosolyodott. Reiner valóban nem volt velük, mikor Gabinak meséltek neki róla, így nem tudhatta, miket mondtak. Galliard talán egyszer az életében kedves volt Reinerral, bár akkor arra fogta, hogy nem akart egy kislány lelkébe tiporni.

A történtek ellenére talán még van remény számukra – gondolta Eren. Ha nem is lesznek legjobb barátok, idővel talán többek lesznek, mint amik most. Csak ebben tudott reménykedni. Az már jó jelnek számított, hogy érte mindannyian összefogtak. Ha már van valami, amiért együtt tudnak dolgozni, akkor jöhet a következő lépés. Idővel megbocsátanak egymásnak… Remélhetőleg…

– A családjaitokat is kimenekítettétek, jól sejtem? – terelte el a gondolait Mikasa, témát váltva. – Ők is itt vannak valahol Hizurúban, nem? Találkoztatok már?

– Egyelőre nem. – Reiner arcán fájdalom suhant át. – Nem tudjuk, hova rejtette őket Kiyomi. Velük… még elővigyázatosabb, mint velünk.

– Mert ők nélkülünk nem tudják megvédeni magukat – mormolta Galliard. – Az az oka.

– Így lesz a legjobb – sóhajtott fel Eren. – Bármennyire is szeretném látni a nagyszüleimet… – Egyelőre nem lehetett, és ezt tökéletesen meg is értette. Így is rossz szájízzel gondolt az internáló táborban hátrahagyottakra. Marley az óriáserő elvesztésével visszavonulót fújt ugyan, de az árulást biztosan megtorolta valahogyan. Pieck azt tartotta valószínűnek, hogy jó néhány eldiai társukat a „Paradicsomba” küldte büntetésképpen – vagy előbb-vagy utóbb a „Paradicsomba” fogja küldeni Paradis szigetén egy akció közepette. Most már nem tudták használni Zeke erejét, hogy egytől egyig átváltoztassák őket, de ha kellő szérummal rendelkeztek, és arra kényszerítették őket, hogy magukba fecskendezzék egy léghajón… Bármi elképzelhető volt. Marley még nem adta fel, noha őt magát is egyre több nép fenyegette a szigeten élő eldiaiakon kívül.

Mikasa megfogta a kezét, együtt érzően szorította.

– Ne aggódj, hamarosan… – de eddig jutott. Az ajtó hirtelen kinyílt, Armin és Pieck zihálva estek be rajta.

– Itt vannak! – fogta az oldalát a fiú. – Visszajöttek! – Valahogy elbotorkált az ágyig, ott kifulladva vetette magát Eren szélesre tárt karjába. Az ölelés szoros volt, Eren erősen húzta magához. Armin szeme ragyogott. – Visszajöttek! – újságolta boldogan. – Az előbb landolt a léghajó!

– Öhm…

– Jean, Connie és Sasha? – segítette ki Mikasa. Eren hálás mosolyt villantott rá Armin válla fölött.

– Igen – szólt Pieck –, de nemcsak ők.

Galliard és Reiner ezt hallva összenéztek.

– Hoztak még másokat is? – emelkedett meg ültében az előbbi. Gyanakvóan vonta össze a szemöldökét. – Kiket hoztatok a nyakunkra? – pillantott Arminra. – Honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk bennük, ha még veletek is óvatosnak kell lennünk? Eren, ez az egész egy csapda! – kiáltotta dühösen. – Engem nem tudnak megtéveszteni! Még hogy szereted őt, mi, Arlert? Ezt próbálod bemesélni nekem? Nem is ismered!

– Porco!

– Nem, Eren! – A fiú felállt, vonásait eltorzította a harag. – Menj a közeléből, mielőtt rád támad! Hát nem veszed észre? Ne akarjátok nekünk bemesélni, hogy hirtelen mindenki jó útra tér, és elkezd minket támogatni! Azt se, hogy Paradis csak úgy az áldását adta rá, hogy Hizurúba jöjjetek! Teljesen hülyének néztek minket?

– Hát eddig még azt hittük, van eszed – húzta el a száját Armin –, de most már kezdek kételkedni benne. Te tényleg teljesen ostoba vagy, Galliard.

– TESSÉK?!

Eren felkuncogott.

– NE NEVESS, Jaeger! – Galliard morcosan fonta karba a kezét. – Ez egy cseppet sem vicces! Pieck – fordult a lányhoz –, Eren már megint rajtam röhög! – panaszolta. A lánynak – Galliard pechére – ez volt az utolsó csepp a pohárban, vihogva nevetett fel. Reiner is nehezen uralkodott magán, hogy ne adjon hangot, mennyire szórakozik jól.

Eren sóhajtva veregette meg a vállát.

– Higgadj le, senki nem ver át senkit sem. – Ugyanakkor szavait meghazudtolva, az ő hangjába is egy pici bizonytalanság kúszott. Ugye, ez az egész nemcsak egy rossz tréfa, Armin? A tekintetével azért ezt kérdezte. Az a néhány együtt töltött hét csodálatos volt. Visszakapta rég elvesztett barátait, és hirtelen minden annyira sok lett, minden annyira jó, annyira más, mint egykor… mert mindannyian felnőttek, mindannyian sokat változtak. Ismerték egymást egyáltalán? Nem lehet, hogy Galliardnak igaza volt ebben? Armin… könnyedén változhatott nemcsak a javára. Manipulálna? Galliard… lehet, hogy…

Armin korábban kilépett az öleléséből, most azonban a keze után nyúlt, hogy összefűzze az ujjaikat. Határozott volt a szorítása, nem remegett. Felszegte a fejét, büszkén, talán némi daccal a szemében állta Galliard tekintetét.

– Soha nem árulnám el Erent – jelentette ki –, és megnyugodhattok, Mikasa is hasonlóan vélekedik.

– Hát hogyne.

– Porco, kérlek. – Eren csendesen szólt. – Adjatok egymásnak egy esélyt.

– Igen, mert ha nem drámáznátok ennyit – szólalt meg Pieck is –, akkor elárulnánk, kik érkeztek hozzánk látogatóba. Hidd el, meg fogtok lepődni.

– Levi? – kérdezte Mikasa.

A másik lány a fejét ingatta.

– Hát akkor? – ráncolta a homlokát Eren. – Esetleg…

Pieck szélesre tárta a korábban nyitva felejtett ajtót. Odakint csuklyás alak állt, a kámzsát annyira mélyen az arcába húzta, hogy nem lehetett látni, hogy ki ő. Az alakját elnézve Eren egy lányra tippelt. Egyből megfeszült, ahogy eszébe jutott, mi történt, mikor Frieda magához hívatta. Pontosan emlékezett, mire kérte a királynő, ahogyan arra is, hogy kit jelölt utána a trónra. Fattyú testvére, Historia velük egyidős lehetett, nagyjából tizenkilenc éves. Lehetséges lenne…

Armin érezte a feszültségét.

– Semmi baj – csitította. – Ne aggódj.

– Igazat mond. – Pieck rájuk mosolygott, komolyan fénylett a szeme. – Azt hiszem, megbízhatunk benne. Ha tényleg a mi oldalunkon áll, hatalmas előnyre teszünk szert ezzel a szövetséggel, ugyanis… szövetséget ajánlott.

– Mégis ki a franc ez?! – fakadt ki Galliard.

Pieck elvigyorodott.

– Gyere be – hívta a látogatót. – Majd’ megvesznek a kíváncsiságtól, hogy megtudják, ki vagy.

Az alak beljebb lépett, finoman hátratolta a csuklyáját.

Erennek elakadt a lélegzete.

– Te? – zihált föl. – Te lennél… a szövetségesünk?

Nem kellett sokat gondolkodnia a nevén: ugyanaz az az arc volt, ugyanazok a vonások, csak szőke haj helyett fekete tincsek keretezték az arcát.

– Igen, én lennék az. – Florian Reiss, Frieda királynő legkisebb törvényes testvére elégedett mosolyra húzta az ajkát. Szemében harcias fény lobogott. – És azért jöttem, hogy segítsek nektek megölni a nővéremet… és befejezni a küldetést.

---

Megjegyzés: Régóta nem frissítettem ezt a történetet, de nem feledkeztem meg róla, szorgosan íródnak a felvonások, ha már voltam olyan ügyes, és nyáron elvesztettem a befejezését… Nem győzöm hangsúlyozni, hogy így legalább sokkal hosszabbak lesznek a felvonások, és sok minden teljesen máshogy történik, mint az eredeti koncepcióban. :D

Jelenleg kicsit el vagyok havazódva a diplomamunkám miatt, de amint befejezem, ráállok erre a projektre, és a többi írásomat is frissíteni fogom. (És igen, utána meg kicsit el leszek foglalva a záróvizsgáim miatt… de igyekszem, tényleg! Inkább nem ígérek semmi mást, és akkor biztosabb lesz, hogy sikerrel járok minden téren. :D)

Apropó, ez az egyik kedvenc fejezetem, és azt hiszem, Galliard az egyik kedvenc karakterem ebben a történetben. Ez az az Eren-Galliard bromance, amiről az összes olyan történetben szeretek olvasni, amiben Eren Marley harcosa, és ami miatt vérzik a szívem, hogy a mangában sosem valósulhat meg.

Folytatás hamarosan.

Részlet a 12. felvonásból, amelyben Eren eljut Zeke-hez:

„Eren lehunyta a szemét, összeszedte minden erejét. Ökölbe szorult a keze, felpezsdült a vére.

Zeke. Zeke. Zeke.

Megmarta a jobbját a kezében szorított penge élével, és kilépett a fák árnyéka mögül.

Zeke… Jövök.”