Levi x Zeke – Álmok [soulmate AU; egyperces; manga spoiler (111!)]

Álmok

Soulmate AU, canon era

Párosítás: Levi/Zeke

Tartalom: Levi és Zeke lélektársak, akik álmodnak egymásról.

Megjegyzés:

1.) Különálló történet, nem részese egyik szösszenetcsokornak sem, amit eddig írtam.

2.) MANGA SPOILER (111!), ennek tudatában olvasd!

3.) Lélektárs AU, amiben a lélektársak álmaikban találkoznak először. Hasonló koncepciójú volt az „Álmomban már láttalak…” is, csak az Levi/Eren változatban.

4.) Teljesen más irányt vett, mint amilyennek akartam írni… de mindegy. Majd még dolgozom ezzel a változattal, és alakítok rajta egy másik szösszenetben. :)

5.) Valahogy megfeledkeztem arról, hogy ezt megírtam ÉS nem töltöttem fel.

---

Levi gyerek még, mikor először álmodik a lélektársáról. Tudja, hogy ő az, mert mielőtt a betegségtől és éhségtől legyengülten meghalt abban a koszfészekben, az anyja szeretett mesélni a világukat meghatározó, különleges kapcsolatról. Bizonyos emberek egyszerűen azért születnek a világra, hogy valakinek a társává szegődjenek, és életük végéig boldoggá tegyék egymást.

A lélektársa apró, gyűrött arcú vakarcs, tudatlanul szuszog még büszkeségtől dagadó apja karjában. Az anya abból az ágyból figyeli, amiben megszülte, boldog és szőke, mint a gyermek, szemében örömkönnyek csillognak – világra hozta a személyt, akit Levinak rendeltetett a sors. Levi eltűnődik rajta, vajon miről álmodhat a kiskölyök. Vajon egy ilyen parányi kis csöppség első álmai is őróla szólnak?

Néha őt látja, néha mást. Az évek rohamtempóban telnek, végignézi a kölyök növekedését. Nem sok közöttük a korkülönbség, ahhoz viszont elég, hogy Levi többet tudjon erről a különös kapocsról, jobban megértse az álmaikat, és jobban vágyjon rá, hogy egymásra találjanak. Amíg fiatal és a koszos, sötét Alvilágban sínylődik, ezek a vágyálmok azok, amik miatt újra talpra tud állni. Kenny, Isabel, Farlan. (Végül Erwin, aki kimenti.)

Levi levegőért kapkod. Merően más világban élnek: a lélektársa vért izzad azért, hogy erőssé váljon, „harcosnak” kell lennie, de Levi nem érti, egyszerűen nem érti, mitől harcos a harcos és mitől katona a katona. Hiába öregedik, egyszerűen nem érti, milyen az a világ, amiben a lélektársa él. Egyáltalán… hol van? Ismeretlen táj, ismeretlen szavak hangzanak el, a kölyök eldiai és falak ketrecében tengődik. Falak – internálótáborok, ahová Marley fejesei száműzték azokat, akiket eldiai címszóval illetnek. És valahol messze, tőlük messze létezik a „Paradicsom” – Paradis –, ahová azokat küldik, akik valami rosszat követnek el. Akik nem tudják elérni a tisztességes marleyi rangot. Hogy is van ez?

Zeke – gondolja, miközben azon rágódik, vajon hol lehet. Így hívják.

Nyolcszáznegyvenötre Zeke magas, jóképű kölyök, szemüveget visel, eszesnek tűnik, mégis otthon marad. Marley küldetést emleget, Levi csupán foszlányokat lát a kölyök életéből – minden annyira gyorsan, annyira értetlenül történik. A Felderítő Egység havonta kivonul, hogy óriásokat öljön, és Levi magába zárva cipeli az emberiség legnagyobb titkát, még Erwin előtt is elhallgatja. Hogy is mondhatná el neki? Mit is mondhatna? Hogy a falakon túl… emberevő óriások várnak rájuk, akik maguk is egykor emberek voltak? Hogy az igazi ellenség… Hogy valójában nem az óriások ellen kellene küzdeniük?

Erwin nem hinné el. Senki sem hinné el, mert az emberiség történelmét meghamisították. Az emberek nem emlékeznek a száz évvel ezelőtti időkre, mikor még nem álltak a falak. Az álmokból Levi azt is tudja, miért: a királyi család a leghatalmasabb óriás, az Alapító erejével rendelkezik, az ragadta el a két ezer év emlékét. Okokat is tud, annyi mindent tud, hogy minden este borzasztó fejfájás kínozza.

Vajon ő is álmodik rólam? – dől végig az ágyában. Vajon…

Nyolcszáznegyvenöt a változás éve. Találkoznak. Álmukban találkoznak, szemtől szemben állnak egymással, mintha mindketten kiléptek volna a valóság dimenziójából, hogy valami olyasmibe kerüljön, ahol tisztán láthatják egymást… A fiú, Zeke tényleg kölyök a maga módján, alig múlt húsz, enyhén borostás az arca. Kíváncsian fürkészik egymást, nem szólnak, csak méregetnek. Körülöttük elmosódott a táj, Levi véres és kegyetlen álmai a Shiganshina körzetet ellepő óriásokról összefonódik azzal a teljesen más világgal, amiben Zeke él, és amiben idegen népek ellen harcol egy szőrös, igazi bestiára emlékeztető szörnyóriással.

Levi hümmög, a homlokát ráncolja, összevonja a szemöldökét. Mielőtt elválnak egymástól, Zeke hirtelen elmosolyodik. Szelíd a mosolya, kedves, nem illik egy hidegvérű gyilkoshoz. Levi nem tudja, mit gondoljon róla. Mit gondoljon egy olyan emberről, aki hatalmas áldozatot hozott: halálba küldte a tulajdon szüleit.

Aztán elérkezik a nyolcszázötven, felbukkan egy fiú, aki ugyanolyan erővel rendelkezik, mint Zeke, és akit meglepő módon Jaegernek hívnak. Eren Jaeger, hangzik el több szájból is. Az Óriásfiú. Az emberiség utolsó reménye.

Levi megszólal.

– Van egy öcséd? – szalad ki belőle a kérdés. Erre egyikük sem számít, Zeke szeme meglepetten kerekedik el.

– Egy… öcsém? – ismétli döbbenten. – Nekem? – Felvillan valami a tekintetében, mohó vágy és kíváncsiság keveréke, és ahogy tesz egy lépést előre, Levi önkéntelen leutánozza azt. Megállnak egymás mellett, szánalmas, hogy ez az első beszélgetésük, és ahelyett, hogy egymást faggatnák, Eren Jaegert tárgyalják.

Zeke semmit sem tud. Megremeg a szája széle, az erős férfi, aki kemény álca mögé rejtőzött, hogy megőrizze élete legnagyobb titkát, hirtelen megtörni látszik. Az apja él – vagy legalábbis élt –, eljutott Paradis szigetére, családot alapított, elfelejtette mindazt, amit hátrahagyott. Látszólag elfelejtette, valójában mindig is azért küzdött.

Beszélgetni kezdenek. Zeke kíváncsi, mindent tudni akar Erenről, Levi pedig elmondja neki, amit eddig tapasztalt. Nem is kérdés, hogy a szárnyai alá veszi a kölyköt – a lélektársa kisöccsét –, hogy mindig kihúzza a szarból, egyengeti az útját, ügyel rá meg a barátaira. Zeke anyjáról mit sem tudnak.

– Mondd – töri meg egyszer a csendet Zeke –, miért hallgatsz?

Levi nagyot nyel. Miért is?

– Nem tudom – feleli. – Úgy érzem, hallgatnom kell.

Zeke bólint, alaposan átgondolja.

– Hamarosan… – mormolja. – Talán találkozunk.

Persze, hogy találkoznak. Zeke megérkezik, a pusztulás szörnyetegét testesíti meg, ragakói mészárosként híresül el. Levi elalszik a székében, miközben a lábát pihenteti, végignézi a mészárlást, a legnagyobb bűnök egyikét, amit Ragako faluban követ el. Végignézi Mike kínhalálát is. Végignézi azt is, hogy az óriások Utgard váránál felfalják a bajtársait, akik az életükért könyörögnek.

Aztán egy nap… Azon a napon.

Tényleg találkoznak.

Egymás titkát cipelik mélyen magukba zárva, hallgatnak, mégis teszik a dolgukat. Az egész olyan, akár egy tánc, egy halálos, véres és fájdalommal teli tánc. Levi a meglepetés erejével támad, maga sem tudja, meddig hajlandó elmenni, Zeke meg nem védekezik, a rohadék pontosan tudja, mit miért – kiért – kap. A végén, amikor Pieck megmenti, Levi még mindig dühtől fújtat. Utoléri, látja, amint a két testvér, Zeke és Eren végre beszél egymással. Zeke hiába az apja szakasztott mása, Dina fiát testesíti meg, míg Eren… Carla másaként áll Zeke előtt.

Zeke ígéretet tesz: vissza fog térni. Az ígéret Erennek szól, Levi mégis egy kicsit magáénak érzi. Vissza fog térni, és akkor minden más lesz. Olyan világban élnek, ahol csak álmodhatnak egymásról, de sosem érinthetik meg egymást, de talán… egyszer talán fordul a kocka.

Reménykednek – és egy nap elérkezik nyolcszázötvennégy.

Egy nap hús-vér emberként, végre újra találkoznak.

Készült: 2018. 12. 06. – 12. 15.

Kenny x Uri – „Életben maradt…” [soulmate AU; novella; manga spoiler (69!)]

„Életben maradt…”

Soulmate AU, canon era

Párosítás: Kenny/Uri

Tartalom: „Nézd a jó oldalát… Életben maradt.”, Kenny ezzel védekezett. Rod őrjöngött, Uri a fejét ingatta, Lady Reiss pedig a haját tépte.

Megjegyzés:

1.) 834-ben játszódik, Frieda hétéves, Urklyn hat. (Dirk és Abel a szülőkkel maradt.)

2.) Az összefüggő lélektárs AU szösszenetcsokorhoz tartozó novella – a lélektársak a bőrükön keresztül kommunikálnak egymással –, időben pedig A két testvér című szösszenet előtt játszódik.

3.) Kenny és Uri lélektársak, de Kenny sosem mondta el Urinak.

---

Kenny álmában sem gondolta volna, hogy valaha is eljön az a nap, amikor nem egy, hanem kapásból kettő sivalkodó kölyköt kelljen pesztrálnia. Uri a csőcselékkel beszélgetett; a forró, nyári melegben szalmakalapot viselt, az ingét könyökig feltűrte, hóna alatt izzadtság gyöngyözött.

Emberből volt, nagyon is emberből, és ragyogott a tekintete, valahányszor féloldalt megpillantotta őket.

Kenny eltűnődött, vajon mit is láthatott az átlagember – nem az Uri-féle uraságok. Egy magas, kellőképpen kétségbeesett férfit, akinek a ruháját két elviselhetetlen, istenverte poronty rángatta teljes, gyermeki erejével? Igen, valami ilyesmit. Meg azt, hogy elszántan szuggerálta Urit, aki látszólag teljesen nyugodtan cseverészett a környékbeli népséggel; szélesen mosolygott, szőke hajában a nap fényétől még inkább kitűntek a fehérbe hajló tincsek.

– Persze a világért sem jönne segíteni – dörmögte maga elé sötéten. Frieda megtörölte az orrát, majd ismét a ruhájába kapaszkodott. – Hé, kölyök – förmedt rá, majd nagyot sóhajtott, mikor meglátta a kislány elkámpicsorodott arcát. – Ne töröld belém, használj egy zsebkendőt. – A nadrágja zsebébe nyúlt, Frieda tágra nyílt szemmel, hangosan szipogva figyelte, amint nehezen előrángatott egy tiszta zsebkendőt. – Egy olyan kishölgynek, amilyen te is vagy – folytatta Kenny továbbra is dörmögő hangon –, nem szabad szipognia. Na, tessék, vedd már el, töröld meg! Ugye nem azt várod, hogy én tegyem? – De Frieda pont ezt várta. Kenny morgolódott, sóhajtott. Nem eresztette Urklyn kezét – mert Sinára, a kölyök Rod fia volt, Rod szakasztott mása ráadásul, így csak bosszúságot tudott okozni, s biztosra vette, hogyha elengedte volna, egy szempillantás alatt elnyelte volna őt a föld, aztán kajtathatták volna naphosszat, hogy megtalálják –, így fél kézzel kellett segédkeznie Frieda orrfújásában.

A kislány nagyot fújt a zsebkendőbe, foghíjasan vigyorgott. Sötét haja kicsivel ért lejjebb a vállánál; Lady Reiss kifésültette, Uri pedig titokban két copfba kötve befonta neki. Ő is kapott egy csinos kis szalmakalapot, és Uri annyira engedékenynek bizonyult, hogy arra is az áldását adta, hogy cipő meg harisnya nélkül, a szoknyáját megemelve a közeli patakba gázoljon. (Persze Kennynek is vele kellett tartania, aminek az eredménye egy talpig vizes ember lett. Kenny elterült a patakban, Frieda pedig a partról, teljesen szárazon, vidáman mutogatott rá – csúfot űzött abból is, amiből igazán nem kellett volna.)

– Látom, jól szórakozol – hallott meg aztán egy mosolygós hangot a háta mögül. Frieda addigra felkérezkedett a karjába, a nyakába csimpaszkodott, szipogva fújta az arcocskáját Kenny vállgödrébe. Kenny megpördült, rajtakapva érezte magát Uri átható pillantása láttán. Olyan pillanatok voltak ezek, amikor Uri tényleg csak Uri volt, a szörnyeteg ördögi ereje mélyen szunnyadt benne, s Kenny alkarja viszketett, a késztetés, hogy megszólaljon, hogy magához vonja és mindent eláruljon neki, ilyenkor egyre erősebbé és erősebbé vált. Persze, minden egyes alkalommal hallgatott. Uri nem tudhatta. Rodnak ebben az egyben legalább igaza volt: egy olyasfajta alak, mint amilyen Kenny is volt, nem illett Urihoz. Nem illett az emberiség megmentőjéhez, a falak uralkodójához.

– Hé, te. – Vádlón bökte mellkason a férfit. – Tudsz róla, hogy a kölykök a te rokonaid? Mi vagyok én, a pesztrájuk? – Összeszűkült a szeme. – Te… – folytatta gyanakvóan. – Szerintem az unokahúgod összenyálazta a ruhámat… – És most a kislányra siklott a tekintete, aki valóban tömény nyállal borította őt be. – Kicsi úrnő, nem szeretnél inkább a nagybátyád karjában lustálkodni?

– Nem – hallatszott a makacs cincogás.

Uri felkacagott.

– Milyen népszerű valaki! – vigyorgott rájuk. – Frieda szemlátomást rajong érted.

– Rajonghatna kevésbé – dörmögte Kenny. – És mondjuk kevesebb nyállal – tette hozzá.

Uri szélesen mosolygott. Urklyn mellé térdelt, aki még mindig Kenny szabad kezét fogta, és megsimogatta a kisfiú fürtös fejét. Rod vonásait örökölte ugyan, ám egy sokkal kedvesebb verzióban, így nem bosszantotta fel azonnal Kennyt. (Az más kérdés volt, hogy kölyökként szeretett borsot törni az orra alá.)

– Jaj, már! – csattant fel, a hangjának viszont nem volt éle. Mikor felemelkedett, Urklyn már rajta csüngött – mintha meg sem érezte volna a pöttöm test súlyát, pedig egy jóval alacsonyabb és törékeny alkatú férfi látványát keltette Kenny oldalán.

Egymás mellett kezdtek sétálni, Kenny Friedát, Uri Urklynt cipelte. Lassan haladtak előre a mező mentén, egy erősebb szélfuvallat hátrafújta a szalmakalapot Uri fején. A szőkés-fehér tincseken megcsillant a napfény, amolyan fehérarany színbe vonta őket.

A pillanat tökéletes lett volna egy vallomásra. Kenny sokszor végigjátszotta magában.

Én vagyok a lélektársad – akarta neki mondani –, te pedig az enyém. Amit irántad érzek, azt nem lehet szavakba önteni.

És persze valahányszor Uri ránézett, nem könnyítette meg a helyzetét azzal, hogy melegen mosolygott. Boldognak tűnt, fiatalabbnak, mint ahogyan kinézett; majdhogynem egyidős azzal, amennyi valójában volt.

Sajnálom – szorította össze a fogát Kenny. Nem tehetem. Nem mondhatom el, mennyire szeretlek.

Egy fa árnyékában pihentek meg. Dél körül már hétágra sütött a nap, mind a négyen izzadtak, Urklyn elálmosodott. Nem aludt sokat Uri ölében, Frieda elevenebbnek bizonyult, mint valaha, és mire feleszméltek, a két kiskölyök egymást kergette a mezőn, néha talán messzebbre is merészkedve a kelleténél.

Urit kivételesen nem zavarta. Kényelmesen hátradőlt, a fejét Kenny ölébe hajtotta; napcsókolta, szőke tincsei csiklandozták a férfi combját. Kívülről pont úgy festettek, ahogyan nem kellett volna: egy szerelmes párnak, akik gyengéden cirógatták egymást – „Mikor is kerültek Uri simogató ujjai az alkaromra?” –, és akik a tekintetükkel, az apró érintéseikkel árulták el egymásnak a szerelmük mértékét.

– Bárcsak örökre itt maradhatnánk – hangzott el a vágyódó sóhaj Uri szájából. – Annyira nyugodt. Annyira… szabad. – A szavak nem keseredtek meg, a mosoly nem tűnt el az arcáról. Kenny lebámult rá; nézte a behunyt szemét, az elnyílt ajkát, figyelte, ahogyan halkan piheg. Uri még élt, lélegzett, boldog volt. A szörnyeteg nem vette át fölötte az irányítást, így nyugodt szívvel élhetett a pillanat örömének. Ez is egy tökéletes alkalom volt. Nemcsak a vallomásra, arra is, hogy az ajkára hajoljon, és addig csókolja, amíg egyikükben sem marad szufla, csak forró szenvedély.

Mielőtt felocsúdhatott volna, hogy mit is csinál, már ösztönből mozdult. Uri szeme felpattant, és olyan közel kerültek egymáshoz, hogy érezhették egymás lélegzetét az arcukon. Egymás szemébe bámultak, lesték az ajkuk formáját, élni akartak a pillanatnak, és Uri még mindig mosolygott, kicsit előrenyújtózott… és Kenny ajka finoman súrolta az övét, amikor… meghallották a sikoltást.

– Belöktek – zokogott Frieda szívet tépően. Hol Kennyt, hol Urit ölelte, és nem hagyta abba a zokogást. Urklyn is szipogott, kövér könnycseppek gördültek le az arcán. A „környékbeli vakarcsok”, ahogy Kenny nevezte őket magában, bezzeg nyomban kereket oldottak, amint megpillantották a futó alakjukat.

– Megölöm őket – sötétedett el Kenny tekintete. – Az összeset.

– Kenny! – pirított rá Uri azonnal. – Eszedbe ne jusson!

– De azok a vakarcsok…

– Jól van, kicsim, jól van. – Uri nem figyelt rá többé, Friedát nyugtatta. – Nem fogsz megfázni, nagyon meleg az idő. Mire hazaérünk, szépen megszáradsz. Jól megmosdunk és megtörlünk, és egész délután játszani fogunk veled, jó? – Frieda szipogott, Urklyn szipogott, de mindketten halvány mosollyal az arcukon bólogattak. Uri felállt, a karjába vette a kislányt. Ezúttal Urklyn jutott Kennynek. – Hazamegyünk, rendben?

– Még utánuk mehetek! – ajánlkozott.

Uri a fejét ingatta.

– Hazamegyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mire Kenny eleget tett. Még haza sem értek, amikor Uri egyszer csak így suttogott: – Köszönöm. Ha nem lennék a falak uralkodója, akkor…

– Engedted volna, hogy elkapjam a grabancukat? – vigyorgott féloldalt Kenny.

– Lehetséges – ismerte el Uri. – Azok a kölykök belökték az unokahúgomat a patakba!

– Pedig megnéztem volna, amikor a falak uralkodója elkezdi kimagyarázni magát a falusiak előtt.

– Kimagyarázni? – horkantott Uri. – Ne legyél nevetséges. Azt majd Rod előtt kell. Biztos vagyok benne – siklott végig a tekintete a két gyerek vizes alakján, ugyanis Friedát követően Urklyn is valahogy belepottyant a patakba –, hogy nem lesz elragadtatva, ha meglátja őket csuromvizesen.

– Nézd a jó oldalát… Életben maradt. – Kenny ezzel védekezett. Rod őrjöngött, Uri a fejét ingatta, Lady Reiss pedig a haját tépte. Mire visszaértek, Rod felesége éppen a cselédet osztotta ki, míg Rod vonagló arccal állt mögötte. Amikor a pillantása megakadt Frieda zilált, nedves alakján, nyomban felsikoltott. Kennynek még a feje is belefájdult a hangos sápítozásba, és elég volt egy pillantást vetnie Urira, hogy tudja, a férfi kötélből levő idegeit is próbára tette Lady Reiss.

– Nézzem a jó oldalát?! – háborodott fel azonnal Rod. – Ha a lányom beteg lesz, abban nem lesz köszönet, remélem, tisztában vagy vele!

– Szegény kicsikém – szipákolta Lady Reiss. – Erről is ez a szörnyszülött tehet. – És azzal úgy nézett Kennyre, mintha a világ legundorítóbb és legvisszataszítóbb szörnyetegét látta volna maga előtt.

– Elég legyen ebből! – sötétült el Uri arca. A hangja halkan szólt, vészjóslóan. – Ne merészeld még egyszer a szádra venni Kenny nevét! – mire Lady Reiss hátratántorodott. Kiszaladt az arcából a vér, és sokkoltan nézett sógorára.

– Uri… – Rod is megszeppent. Uri szeme vadul villogott.

– Frieda nem lesz beteg – jelentette ki –, ha végre tiszta ruhát kap, és jó alaposan betakarózik. Gyere, drágám – nyújtotta a kezét a kislány felé. – Nem lesz semmi baj. – Frieda már nem szipogott többet, engedelmesen megindult a férfi nyomában, és Kenny próbált nem elégedetten vigyorogni, miközben elhaladt Rod és a felesége mellett. Csúfos kudarcot vallott. Hiába parancsolgatott Rod, Uri mindig is fölé magasodott.

– Minden alkalommal meglepsz – dünnyögte oda neki, miután Frieda teljesen megnyugodott, és a takaró melegében gőzölgő italt szürcsölgetett a lefekvés előtt. Lady Reiss fáradtan szólta meg a tiszteletlen viselkedéséért, majd Rod magával vonta, magyarázott neki valamit, és a végén mindketten gyűlölködve meredtek Kennyre. Urinak is feltűnt.

– Ne törődj velük – mondta lágyan. – Eljön még a nap, amikor a bátyámnak szüksége lesz a segítségedre.

– Azt nem kétlem, amilyen szerencsétlen.

Uri ujjai simogatva siklottak végig az arcán, mikor visszatértek a dolgozószobájába, utána nekidöntötte a homlokát Kenny vállának; karját a dereka köré kulcsolta. Kenny is átölelte, előbb egészen gyengéden, majd saját magát is meglepve, erősebben szorította magához, és aztán csak álltak és álltak, ölelték és szorították egymást.

834-ben övéké volt a pillanat, s azzal együtt az egész világ.

---

Készült: 2019. 05. 12 – 05. 24.

Megjegyzés: A következő szösszenet Az utolsó órák szösszeneten fog alapulni, pontosabban azon a két mondaton, amit akkor a tartalomnak adtam, és igazából arról fog szólni, hogy jutottunk el odáig. ^^ (Na, így kell spoiler nélkül tartalmat írni.)

Hamarosan érkezik.

Múltadba zárva [Ereri] – 9. fejezet

9. fejezet

Az óceán túloldalán

I.

Kruger

– Bántott téged? – Eren félszegen mosolygott, mikor Jaeger barátja, Kiyomi szakasztott mása belekapaszkodott a karjába. Kiyomit sem kellett félteni, sőt Eren egyenesen gyűlölte felbosszantani, de Mikasa… Olyan megvető pillantást küldött Levi hadnagy felé, aki éppen a lovát vezette ki a karámból, hogy Eren teljes egészében megborzongott. Mikasa nagyon aggódott Jaegerért, de hogy ilyesmit feltételezzen a hadnagyról… Eren az ajkába vájta a fogát, így fojtotta vissza magába a kikívánkozó megjegyzést. Ha valaha is testet fognak cserélni a jövőben, nem hiányzott, hogy „magára” haragítsa Jaeger barátait. Jaeger biztosan nem lett volna hálás érte.

– Jól vagyok – sietett a lány megnyugtatására. – Nem tett semmit. Tényleg jól vagyok – hangsúlyozta, mikor látta, hogy nem sikerült eloszlatnia az aggodalmát. – Sajnálom, amiért ilyen ritkán tudunk csak találkozni.

– Biztos vagyok benne, hogy valamit tett veled. – Mikasa összehúzta a szemöldökét. – Olyan más vagy – jegyezte meg, és ahogy végigmérte, Eren nehezen uralkodott a testén, hogy ne remegjen meg látványosan. „Olyan más vagy…”, csak ennyi hangzott el a lány szájából, mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az egész világ a feje tetejére álljon tőle. Még nem jöttek rá, hogy valami nem stimmel vele – hogy ő konkrétan nem Jaeger, hanem valaki egészen más –, azonban már sejtették.

– Biztos csak kimerült – mondta Jaeger másik barátja, Armin. Persze, a gyanakvás az ő hangját is megszínesítette. Mindketten sejtettek valamit, és Eren tudta, hogyha így fogják folytatni, előbb vagy utóbb rá fognak jönni az igazságra. Lehet, csak azért nem gondoltak lélekcserére, mert ilyesmi… egyszerűen nem létezett.

Lehet, azt hiszik, Jaeger eltitkolt, gonosz kis ikertestvére vagyok – gondolta Eren keserűen –, aki ellopta a helyét, és akinek a kilétét a Felderítő Egység elszántan próbálja fedezni. Ha megtudják, hogy nem tudok már óriássá változni… Akkor tényleg mindennek vége.

Erwin parancsnok megoldása, miszerint az ereje kiszámíthatatlan volt ahhoz, hogy rábízzák a Mária fal visszahódításának feladatát, hihető történetnek látszott, bár így a katonaság egyáltalán nem támogatta az óriásokkal vívott háborút.

Eren megpaskolta a lovát, elfordult Jaeger barátaitól. Helyettük inkább Levit nézte, gondolkodott rajta, mivel közelítse meg a férfit. Mit is mondhatott neki mindenki előtt? Hogyan is árulhatta volna el, hogy egyre jobban értette a világaik összefonódását? Hogy mennyire más volt az ő világa és Jaeger világa… Hogyha valaha is hazajut, az végleges lesz, soha többé nem láthatják egymást, és az ottani Levi… valószínűleg nem aggódott volna érte ennyire, mint Jaegeré.

– Eren. Figyelsz ránk, Eren? – Armin meglengette a kezét előtte. Eren észre sem vette, mikor lépett elé, de valamikor odakeveredett, elállta Eren útját a hadnagyhoz. Valamit mondhatott is, mert most még gyanakvóbban ráncolta a homlokát, mint eddig. Eren pillantása végigsiklott az egybegyűlteken – időközben Jaeger többi bajtársa is csatlakozott hozzájuk a 104. kiképző egységből, végre sikerült megjegyeznie a nevüket.

És köztük volt Historia is.

Vagyis Krista – javította ki magát. Muszáj beszélnem vele.

Nem volt könnyű dolga, a lányt elszántan védelmezte Ymir, senkit sem engedett csak úgy a közelébe. Így persze, hiába volt meg az elszántsága, egyszerűen nem tudott odaférkőzni hozzá, hogy akár egy pillanatra is félrevonja.

Márpedig én mindenképpen beszélni fogok vele – döntötte el. Még mielőtt útnak indulunk.

Izgatottan dobogott a szíve – utoljára akkor kerítette hatalmába ennyi egy érzés, amikor tudatosult benne, hogy végleg elvesztette az irányítást az autója fölött. Mennyi idő telt el azóta! Mintha mindig is ebben a világban élt volna, elfelejtette a modern technológiát, és teljesen átadta magát a falakon belüli sínylődésnek. Az óriások már nem csodának számítottak, az élete részévé váltak. A Felderítő Egység stratégiái, a háromdimenziós manőverfelszerelés – eljutott addig a pontig, hogy már nem egy filmben érezte magát, hanem a kemény valóságban, a realitások talaján. Léteztek emberevő óriások, léteztek emberek, akik óriássá tudtak alakulni, és a falakon túl, talán nem is olyan messze tőlük az emberiség egy másik szeglete élte az életét a maga ketrecében. Sosem volt még ennyire eleven.

Jaeger barátai az ő barátaivá váltak. Mikasa fájón hasonlított Kiyomira, ugyanakkor annyiban különbözött is tőle. Furcsa volt úgy látni Shadist, hogy nem csüngtek rajta naphosszat a gyerekei – Eren féltestvérei –, és furcsa volt úgy élni, hogy tudta, Jaeger anyja meghalt. Talán ezek miatt kívánkozott vissza leginkább a saját idejébe. (És persze a küldetése miatt. A feladata nem ért véget azzal, hogy autóbalesetet szenvedve testet cseréltek Jaegerrel, és nem hagyhatta, hogy szerencsétlen fiú fejezze be helyette. Az Isten szerelmére, alig múlt tizenöt! Sem Eren világát, sem a sajátját nem érdemelte meg. Egy sokkal jobb világban kellett volna felnőni szerető családtagokkal, fényes jövő reményével.)

– Már megint elvesztettük – szusszantotta Armin szemmel láthatóan csalódottan. – Annyira megnézném, ilyenkor mi jár a fejében. – És a szája szegletében mosoly bujkált, tehát nem sértődhetett meg rá olyannyira.

Eren ismét félszegen mosolygott, megvakarta a tarkóját. A feszengés még maradt, a gyanú ott lapult, ráadásul egy cseppet sem mélyen; Jaeger barátait nem most ejtették a fejük lágyára. Ha rájöttek volna, hogy Eren tulajdonképpen valaki egészen más, mint akinek mutatja magát… Talán még a Felderítő Egység tagjainál is rosszabbul reagáltak volna – különösen Mikasa. Ő őrjöngött volna, Jaegert követelte volna… és valószínűleg tett is volna még valamit annak érdekében, hogy elveszett „testvérét” vagy „szerelmét”, vagy minek gondolta a fiút, végre-valahára visszakapja.

– Olyan más vagy – húzta össze a szemöldökét újból Mikasa. – Olyan…

– Más – fejezte be helyette Jean vigyorogva. Az ő homlokán is ránc jelent meg. Összefonta a karját a mellkasa előtt, és tetőtől talpig, jó alaposan végigmérte Erent. – Mostanság egészen visszafogtad magadat, Jaeger. Mi ütött beléd? Levi hadnagy úgy elpáholt, hogy helyrerakta a dolgokat a fejedben, vagy mi?

– Jean – szólt rá Armin figyelmeztetően. – Ne beszélj így. Eren csak… megváltozott, mert…

– Mégiscsak kiderült rólam, hogy át tudok változni óriássá, nem? – Eren nyugodtan válaszolt. Nem feszítette meg a testét, uralkodott magán, s a hangja is megőrizte a szelídségét. Talán pont ez volt az, amivel a leginkább nyugtalanságra adott okot a barátai előtt. Nem számított. Ő nem Jaeger volt, és nem is tudott annyira harciasan viselkedni, mint a fiú. – Szerintem – folytatta továbbra is higgadtan –, ez valami olyasmi, ami meg tudja változtatni az ember viselkedését, nem gondoljátok?

– Teljesen igazad van – bólintott Armin. Sasha és Connie összenéztek.

– Fú, ha rólam derülne ki valami ilyesmi – hajolt előre izgatottan az utóbbi –, én szerintem…

– Még idiótább lennél – fintorgott rá Jean. – Így sincs eszed, hát még akkor!

– JEAN! TE ROHADÉK!

– Eren. – Ugyanakkor, amikor Connie és Jean egymásnak estek (vagy legalább esetlen kísérletet tettek valami ilyesmire), az egyik fiú, akivel Jaeger nagyon jó viszonyt ápolt, kivált a csapatból, hatalmas kezét pedig Eren vállára tette. Különös érzés volt. Reiner keze meleg volt, az érintése szelíd, mégis határozott, de… Erent kirázta tőle a hideg. Valami nyugtalanító érzés fogta el, valami olyasmi, amit egyszerűen nem tudott hova tenni, és amitől görcsbe rándult a gyomra.

– Öhm… Reiner – hallotta meg a saját hangját.

A fiú rámosolygott. Nem tetszett neki a mosolya.

– Kicsit sápadt vagy – jegyezte meg. – Netalán nyomaszt valami?

– Csak a visszafoglalás – bökte ki. – Az óriáserőm… irányíthatatlan.

– Egyelőre. – Reiner biztatóan mosolygott. – Hiszem, hogy meg tudod tanulni az irányítását.

Mintha azt ajánlgatná, hogy megtanítja, hogyan – jutott eszébe Erennek a gondolat. Reiner buzgósága mindig segítőkészségbe csapott át.

– Eren Jaeger lennél – folytatta ezután Reiner –, nem igaz?

– Csak azért vagy benne ennyire biztos, mert Eren Jaeger a nevem? – nyomott el egy mosolyt. Felkuncogott, Reiner viszont szokatlanul komolyan nézett rá.

– Igen – felelte. – Nem is hiszem… Tudom, hogy meg tudod csinálni.

– Hát… – Eren elfordult tőle, felnézett az égre. A falakon túl… vajon mi várhatott rájuk a falakon túl? Ugyanez az ég… a világ másik pontjáról vajon milyen lehetett? A szabadság, amit Jaeger olyannyira hajszolt, vajon milyen ízű? – Örülök, hogy legalább te ennyire magabiztos vagy. Kölcsönadhatnál belőle nekem is.

– Talán több eszed lenne így. – Jean és Connie civakodása végül Levi megjelenésével zárult. Nem verekedtek össze, így erőszakot sem kellett alkalmazni, a szócsata azonban nem hozott eredményt, és látszólag mindkét fiú bosszúsan vette tudomásul. Sasha kuncogott, Connie fülébe suttogott – remekül szórakozott! –; Jean meg ökölbe szorította a kezét.

Eren nyelt egyet, a tekintete Levira siklott.

– Uram – mondta, mire a férfi felvonta a szemöldökét.

– Sápadtnak látszol – jegyezte meg ő is.

– Kicsit… remeg a gyomrom – suttogta erre. Reiner felé sandított, a fiú időközben elemelte róla a kezét. Mosolygott, a nyurga Bertolt pedig odaállt mellé. Két nagyon magas, nagyon elszánt fiú látszatát keltették. A nyugtalanság egyre fokozódott.

– A megoldás a Mária falban tátongó lyukra nem az óriáserőd formájában fog érkezni.

– Nem? – lepődött meg Armin. – Nem fogják használni Eren erejét? – Őket még nem tájékoztatták erről, csupán a feletteseket. Szemlátomást a hír az ő körükben is nagy meglepetést okozott. Trost után… igazán nem lehetett csodálkozni ezen.

– Egyelőre nem – rázta a fejét Levi. – Egyelőre… megbízhatatlan.

– De nagyon sokat gyakorolnak, uram.

– A sok gyakorlás idő után meghozza az eredményt – bólintott Hanji is, aki akkor csatlakozott hozzájuk. Szélesen mosolygott, feljebb tolta a szemüvegét az orrán. A lencsén megtört a nap langymeleg sugara. – Ne aggódj. Eljön az idő, amikor a mi Eren barátunk az emberiség hasznára válik. Hála neki, már sokkal többet tudunk az óriásokról. Tudjuk, hogy léteznek még hozzájuk hasonló emberek. Gyanítom, a Kolosszális és a Páncélos is ilyen erővel rendelkezett. És akkor még nem említettük a titokzatos Nőstény Óriást, aki az ötvenhetedik falakon túli expedíción bukkant fel legelőször.

– Igen… – suttogta erre Armin. Különös lett a hangszíne, megnyúlt az arca. – A Nőstény Óriás… – hallatszott a motyogása. – Biztosan Intelligens óriások közé tartozik. Megnézte az arcomat a köpeny alatt, majd elengedett, és ment a dolgára. Ő…

– Ismert téged – mondta ki helyette Reiner. – Ez nem is kérdés.

– A kadétévekből? – tűnődött el Bertolt. – Vagy valahonnan máshonnan?

– Shiganshina? – tippelt Jean. – Onnan való vagy, nem?

– De. – Armin megnedvesítette az ajkát. – A Nőstény Óriás – mondta újból. Felhümmögött, elgondolkodott. Tisztán látszott rajta, hogy kattogtak a fogaskerekek, hogy próbálta összerakni a képet, ami már majdnem megvolt. Eren nem tudta pontosan, mi járt a fejében, de azt biztosra vette, hogy egyre közelebb járt az igazsághoz. Mindjárt… Meglesz ez, Armin. Te vagy a csapatunk esze… Mindjárt… – Nagyon emlékeztetett valakire – dünnyögte végül a szőke fiú, és elfordította róluk a tekintetét, inkább a csizmája orrát bámulta. – De lehetséges lenne egyáltalán…

– Kire emlékeztetett? – csapott le a lehetőségre mohón Hanji. – Van valami ötleted?

– Az óriások lehet, hogy hasonlítanak a hordozójukra külsőleg – vetette fel az ötletet Armin. – Mármint, amikor Eren átváltozott… Ő…

– Hosszú volt a haja és brutálisan világított a szeme – legyintett Jean. – Szerintem semmiben sem hasonlított rá – bökött Eren felé. – De persze nem lehet kizárni ezt a lehetőséget, jól mondom, Hanji osztagvezető?

– Jól – bólintott Hanji. – Tehát, kire emlékeztetett?

– Egy barátunkra a kadétévekből – nyelt nagyot Armin. – A 104. Kiképző Egységből.

– Csak nem… – Krista (Historia) lélegzete elakadt. Remegett a hangja, a kezét a szája elé kapta. – Csak nem arra gondolsz, hogy a Nőstény Óriás… Annie volt?

– Annie? – ráncolta a homlokát Levi. – Ő meg…

– Eren kedvence – vigyorgott Jean sötéten. – Annie Leonhart.

Levi Erenre nézett.

Aha.

Jaeger kedvence.

Eren a maga idejéből nem emlékezett senkire, akit Annie-nak hívtak volna, ez pedig nem jelentett jót. Az ötvenhetedik falakon túli expedíción a Nőstény Óriás vad mészárlásba csapott, Armin pedig egyenesen azt állította, hogy ellenőrizte az arcát, mielőtt továbbment volna. Szemmel láthatóan keresett valakit, és Eren valamiért biztos volt benne, hogy ez a valaki ő volt. Vagyis Jaeger.

Biztos azért, mert ugyanolyan erővel rendelkezik – gondolta. Szövetségre akar vele lépni? Vagy esetleg az erejét akarja megszerezni? Ha barátok voltak, vagy legalábbis jó viszonyt ápoltak, akkor nem akarhat neki ártani, nem? De mindenkit megölt, aki az útjába került… és Levi azt mondta, bosszúsnak látszott. Már ha egy óriás bosszúsnak látszódhatott egyáltalán…

– Hé, hahó! Eren! – lengette meg a kezét Jean. – Figyelsz ránk?

– Nem.

– Legalább őszinte volt – súgta oda Reiner Mikasának. A lánynak a szeme sem rebbent.

– Aggódom érted, Eren – mondta inkább, Eren azonban elfordult tőle is. Mélyet sóhajtott, érezte, hogy a teste árulkodóan remegett. Épphogy elkezdte megszokni Jaeger világát, erre a nyakába sózták a problémáit. A Felderítő Egység mindenáron távol akarta tartani őt a veszélyes dolgoktól, hiszen nem az ő világukba tartozott, de… úgy tűnt, a dolgok irányítása kicsúszott az kezükből.

Ha ebben az ütemben haladunk… már nem sokáig tarthatnak távol.

Ebben az egyben holtbiztos volt.

És furcsamód nem érzett félelmet.

Emberevő óriások, mi? Ha nem is emberevő óriásokkal kell megküzdenem a saját világomban, annak is megvan a maga árnyoldala. Hozzászoktam már… és azt hiszem, tényleg nem félek. Izzadt a tenyerem, kalapál a szívem, de… ez talán izgatottság is? Ez az egész valami más. Sokkal más… Nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, visszajutok-e valaha is… a saját testemben, és…

Tágra nyílt a szeme, hirtelen értette meg.

Aha, tehát ezt kéne tennem.

Alkalmazkodjak.

Levi felé fordult, senkivel és semmivel sem törődött.

– Részt akarok venni – jelentette ki akaratosan. A férfi felvonta a szemöldökét. – Részt akarok venni a Mária fal visszahódításában. Nem használjuk az erőmet, világos. De részt akarok venni. Nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, ahogy a barátaim meghalnak az emberiségért. Én magam is… küzdeni akarok.

Végtére is – gondolta –, világéletemben küzdöttem valamiért. Mi van akkor, ha soha nem sikerül hazajutnom? Adjam fel Jaeger álmait, miközben ő szemmel láthatóan elkezdett harcolni az én világomban? Értem küzd, az én utamat járja… Én miért nem tehetném ugyanezt? Nincs meg az erőm, ami neki van, de kitartásom az igenis van. És ahogy a többiek, úgy én is harcolhatok. Még akkor is, ha egyelőre nehezen boldogulok a felszerelésükkel. A gyakorlás teszi a mestert – határozta el magát.

– Ez a beszéd, Eren – vágta jó alaposan hátba Jean. – Ne csak lebzselj és ne csinálj semmit!

– Ja, haver – értett egyet Connie is. – Ha vásárra visszük a bőrünket, gyere te is. Óriáserő nélkül is harcoltál Trostban, még ha nem is végződött olyan jól.

– De azóta mind mások vagyunk! – szólt közbe gyorsan Historia cérnavékony hangon. – Azóta sokat változtunk! Erősödtünk! A barátaink halála… Thomas, Mina, Marco és a többiek… ráébresztettek bennünket arra, hogy ez nem csak játék! Lehet, hogy maholnap meghalunk, de az is lehet, hogy élni fogunk.

– Igen – bólogatott Sasha. – Van valami a világban, amiről nem tudunk. Vár ránk valami a falakon túl, valami csodálatos… Én hiszek neked, Eren – nézett egyenesen a fiú szemébe. – Amikor a kinti világ szépségeiről beszéltél, meg arról, hogy szerinted mit is jelent a szabadság, miért is olyan fontos, hogy ne egy ketrecben éljük le a hátralevő életünket… Én elhittem, amit akkor mondtál nekünk. Még a kadétéveink alatt.

Tehát Jaeger ilyeneket mondott?

Eren mosolyra húzta az ajkát.

– Köszi, Sasha.

A lány visszamosolygott.

– Foglaljuk vissza! – mondta harciasan. – Legyenek újra állataink, hogy finomakat ehessünk… Éljünk szabadon… Máshogy, mint régen. Teljesen szabadon.

– Úgy lesz!

– Úgy lesz! – visszhangozták a többiek is.

Innentől kezdve persze nem volt könnyű. Eren kora hajnalban kelt, késő este feküdt le. Levi a monológját követően csak annyit kérdezett, hogy biztos-e benne, majd vállalta, hogy felkészíti az életben maradásra. Még ha néha-néha meg-megvonaglott az arca, annyira nem fűlött hozzá a foga, hogy Erent a csatamezőre vigye, állta a szavát, segített neki. Elmagyarázta, hogy helyezze a testsúlyát, hogy tartsa meg magát a levegőben, hogy bírja működésre a manőverfelszerelést. Borzasztóan nehéz feladatnak bizonyult.

– A múltkor azt mondtam, vannak, akik nem katonának születtek, emlékszel? – Levi zsebkendőt nyújtott felé, elnézte, amint megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát. Aznap elképesztően meleg volt; hátágra sütött a nap, csorgott róluk az izzadtság. Eren mohón nyúlt a kulacsért, jól meghúzta. Még a ruhájára is került némi víz, annyira nem bírta magával. Levi és Hanji, akik karba font kézzel figyelték, elnyomtak egy mosolyt.

– Igen, emlékszem. Nem tudom elfelejteni.

– El sem hiszem, hogy ezt mondtad neki, Levi! – ingatta a fejét Hanji helytelenítően. – Hihetetlen vagy.

Levi legyintett egyet felé.

– Azóta meggondoltam magam.

– IGEN?! – kérdezte Eren és Hanji kórusban.

– Igen – érkezett az egyszerű felelet. – Hiszem, hogy katonát tudok belőled faragni. Volt, aki hozzád hasonlóan nehezen birkózott meg vele, és mégis sikerült neki megtanulnia. Csak eddig… örültem, amiért nem ragaszkodtál a gyakorláshoz annyira. Nem szívesen látlak a harcmezőn. Egy expedíció a falakon túlra… A Mária fal visszafoglalása… – Levi furcsa kézmozdulatot tett. Hanji irányába sandított, vörösség jelent meg a nyakán. Zavarban volt, döbbent rá Eren. Zavarban volt, mert Hanji előtt került sor erre a beszélgetésre, nem pedig akkor, amikor kettesben maradtak. Hanji szélesen vigyorgott, a szemöldökét vonogatta.

– Ejha – kommentálta.

Levi nem törődött vele. Egyenesen Eren szemébe nézett:

– Nem biztos, hogy meg foglak tudni védeni odakint – mondta csendesen, mire Erennek elállt a lélegzete. Oh. Ó. Hát erről van szó…

Igen, erről volt szó.

Nyelt egyet, lángolt az arca.

– Odakint… – találta meg végül a megfelelő szavakat – bárki meghalhat, nem igaz? Te sem vagy halhatatlan – mutatott rá. Levi tágra nyílt szemmel nézett rá. – Úgyhogy… Amíg nem vagy az, addig előbb saját magadért aggódsz, és csak utána másokért – mormolta. – Nekem nincsenek öngyilkos gondolataim, mint Jaegernek, úgyhogy… biztos vagyok benne, hogy kellő óvatossággal fogok viselkedni a csatamezőn.

És kitudja – tette hozzá magában –, lehet, hogy tényleg pont egy újabb halálközeli élményre van szükségem, hogy hazamehessek…

Bár már annyira nem is vágyott haza. Levi finom érintésétől borzongás rázta meg, Hanji széles vigyorát látva pedig teljesen belepirult a helyzetükbe. A világ részesévé vált, napról napra egyre inkább közéjük tartozott, és egyszerűen nem tehetett róla, nem akart elválni tőlük. Haza is vágyott, meg nem is.

Patthelyzet. Mit tegyek?

Azt, amit Jaeger is: harcolt.

– Folytassuk! – mondta. – Még egyszer ma, jó?

– Ez az utolsó – figyelmeztette őket Hanji. – Kezd sötétedni. Feltűnő lesz, ha nem érünk vissza.

– Meg tudom csinálni – jelentette ki Eren. Sosem tapasztalt határozottságot érzett. A szerkezet működésbe lépett, felhúzták, a teste a levegőbe emelkedett, és megint ugyanaz az az érzés… Arccal előre akart zúdulni, de ekkor… megfeszítette magát. Pokoli erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy meg tudja tartani a testét a levegőben, minden idegszála tiltakozott ellene, őt azonban mégsem érdekelte.

MEG. TUDOM. CSINÁLNI.

MEG. TUDOM. CSINÁLNI.

És megcsinálta.

– Egy, kettő, három – számolt Hanji döbbenten, és aztán… Eren felüvöltött.

– EZ AZ!

Mert tényleg sikerült. Hatalmas elhatározás, hatalmas erő, hatalmas kitartás kellett hozzá, de valahogy megcsinálta. Képek villantak az elméjébe, az autóbaleset pillanata, az anyja mosolya, Callum és Grace, akik várták haza… és Jaeger, aki belecsöppent valami olyasmibe, amibe sosem kellett volna… És igen, ezek erőt adtak. És erőt adtak neki Jaeger barátai, Levi különleges osztaga… és maga Levi is.

Levi…

A férfi őt nézte. Elnyílt az ajka, furcsán ragyogott a szeme, és igen, egyértelműen őt nézte.

Mikor leengedték, Eren a levegőbe bokszolt.

– Láttátok? – kérdezte; teljesen kipirult az arca. – Láttátok?

– Láttuk – mosolygott Hanji büszkén.

Levi nem mondott semmit. Nem is kellett mondania, mert mire Eren feleszmélt, már ott állt előtte, az ujjai pedig a tarkójára siklottak, és valahogy közelebb került… mert odarántotta Eren fejét a sajátjához, és nem számított Hanji, nem számított az izzadtság, sem az, hogy estére már mindketten annyira elfáradtak, hogy alig álltak a lábukon…

Eren lehunyta a szemét, elmosolyodott. Finom érintést érzett az ajkán, aztán megnyitotta a száját, és felsóhajtott. Hanji szeme láttára viszonozta a csókot, és egy kicsit sem bánta, hogy megtette. Lassú volt, óvatos, mintegy bizonytalan, mert a kapcsolatuk is a bizonytalanság táptalaján leledzett, de egyiküket sem zavarta. Így jó volt, egyszerűen pont jó, pont valami olyasmire, amire mindketten nagyon régóta vágytak. A csók, ami nem egy röpke kézcsók volt, hanem sokkal többé annál… Sokkal jobb, sokkal elevenebb.

– Ejha – csettintett a nyelvével Hanji. – Tehát jól sejtettem.

És mintha Levi arcbőre is kipirosodott volna.

– Kussolj, szaros négyszemű.

– Ej, na, de Eren, mi jóban vagyunk, igaz?

– Öhm… Igen, Hanji.

– Akkor majd tőled mindent megtudok, ugye? – kacsintott. Vagy legalábbis Eren remélte, hogy kacsintani próbált. Ijesztő látvány volt, az egyszer biztos.

Levi a szemét forgatta.

– Nem lesz mit megtudni – dünnyögte bosszúsan. Nem lesz mit, gondolta Eren, mert Jaeger csak tizenöt éves. Nem lesz mit, mert Levi tökéletes úriemberként viselkedett – tudott legalábbis úgy viselkedni, még ha az emberek nem is feltételezték róla –, és egyetlen ujjal sem nyúlt volna Jaeger testéhez annak beleegyezése nélkül. Márpedig Eren semmilyen beleegyezést nem adhatott Jaeger nevében. Ez a csók is… amolyan hiba volt. Olyasfajta hiba, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie, mert Jaeger önkívületi állapotba került, nem tudott róla, hogy Eren mit tett és mit nem tett a testével.

Eren szomorúan elmosolyodott.

– Azon tűnődöm – mormolta –, vajon hol lehetsz… Az én világomban – fűzte hozzá gyorsan, hogy jobban megértsék, mire gondolt. Levi, aki még mindig az ajkát bámulta, lassan elfordította a fejét.

– Kitudja – mondta halkan.

Hanji vigasztalóan veregette meg a hátukat.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkoztok.

Biztos?

Eren nyelt egyet.

Kérlek, ne legyél annyira biztos…

A tükörre gondolt, amit látott, és arra, hogy Jaeger csapdába rohant. A barátai nem voltak a barátai, és valami egyértelműen történt, mert kiláncolták, és… Erennek sürgősen haza kellett jutnia, hogy megmentse.

Mikor visszatértek a bázisra, a barátai már aludtak. Mielőtt gyakorolni vonultak, Erwin, aki végre visszaérkezett, tanácskozásra hívta őket, ahol megvitatták Annie Leonhart sajátos helyzetét. Ha valóban ő volt a Nőstény Óriás, akkor el kellett fogni az emberiség érdekében. Ha mégsem, akkor tévedtek és egy jót nevetnek majd rajta.

Annie a harmadik – a legbelső –, a Sina falon belül tartózkodott, Stohess körzetben. Ő volt az egyetlen, aki a Felderítő Egység helyett megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a Katonai Rendőrséget választotta. Pedig mennyire egyszerűbb lett volna, ha részt vett volna az expedíción! Eren úgy vélte, azzal talán elterelhette volna magáról a gyanút. Ha esetleg sikerült volna úgy megoldania, hogy néhányan lássák is… Úgymond, alibit biztosítottak volna neki.

De nem így történt, és az elfogását – vagyis a leleplezését – két nappal későbbre tűzték ki. Erwint akkorra szólították vissza a fővárosba, ráadásul olybá’ tűnt, hogy Erennek is vele kellett tartania. Vagyis valakinek, akit Erennek öltöztetnek be. Jeannak.

– Pedig Jaegernek nincs is lópofája – motyogta, miközben visszafelé tartott a cellájába. Ez az egy legalább megváltozott: Levi bizalmat szavazott neki, hogy visszamegy egyedül, és valahogy kiláncolja saját magát. Erwin hívatta, nem várakoztathatta meg. Megígérte, hogy később mindenképpen meglátogatja.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a léptek zaját. Valaki felgyorsult mögötte, felzárkózott, és már csak arra eszmélt, hogy hirtelen egy hatalmas kéz nehezedett a vállára. Felkiáltott volna, ugyanabban a pillanatban egy másik kéz a szájára tapadt.

– Ssss.

Reiner volt az.

– Oh – nyugodott meg a tenyérbe mormogva. – Csak te vagy az.

Reiner elvigyorodott, elemelte a kezét.

– Bocs, Eren, megijesztettelek?

– Csak egy kicsit. Semmi bajom.

– Akkor jó. – Reiner mosolyt villantott. – Izgulsz?

– Jean megy helyettem – vonta meg a vállát.

– Annie?

– Öhm… igen. – Jaeger és Annie barátok, emlékeztette magát. Felszegte a fejét, igyekezett kellő makacsságot sűríteni a hangjába: – Biztos vagyok benne, hogy Armin tévedett. Annie… nem lehet a Nőstény Óriás.

– És mi lesz, ha mégis ő az? – kérdezte Reiner komolyan. – Akkor mit fogsz lépni?

Eren nyelt egyet.

– A Nőstény Óriás… ártatlanokat ölt.

– Valóban ártatlanok lennénk ebben a kegyetlen világban? – vonta föl a szemöldökét. – Mi pedig óriásokat ölünk. Különbek lennénk?

– Az óriások embereket esznek…

– De vajon miért, ha nem emészti meg a gyomruk? Egyáltalán honnan jöttek az óriások? Miféle teremtmények ezek? – sorolta a kérdéseit Reiner.

Eren összeszorította a szemét. Mit is válaszolna Jaeger egy ilyen helyzetben? Ha Annie a barátja, vajon meddig lenne hajlandó elmenni? Meddig lenne hajlandó a védelmébe venni?

– Ha tényleg Annie a Nőstény Óriás… akkor megkérdezném tőle – mondta végül halkan. – Feltenném neki ezeket a kérdéseket… és megkérdezném, miért tette. Ha tényleg embereket ölt, miért nézte meg Armin arcát? Miért kímélte meg? Ha valóban egy szörnyeteg lenne, akkor… miért mutatott felénk gyengédséget?

– Ezek remek kérdések – suttogta Reiner, és hirtelen megváltozott a hangszíne. A tekintete is más lett. Mintha egy teljesen más ember állt volna Eren előtt… Mintha az a Reiner, akihez már kezdett hozzászokni, soha nem is létezett volna. Kiszáradt a torka, leverte a víz. Pánikot érzett, nyers és eleven pánikot, beférkőzött a bőre alá, elkezdett felfelé kúszni, és amikor Reiner közelebb lépett hozzá, ösztönösen hátralépett, hogy távolabb kerüljön tőle.

– Bocsánat – motyogta. – Vissza kell mennem a cellámba.

Hol a pokolban volt Levi?

Á, igen, Erwinnél.

És az osztaga?

Á, igen, azt mondta nekik, hogy Hanjival fognak gyakorolni, nincs rájuk szüksége. Persze, hogy nincs rájuk, mert úgy tervezte, hogy utána szépen visszakíséri Erent… Csak Erwinnek valami sürgős elintéznivalója akadt. Valamiféle jelentés érkezett Annie-val kapcsolatban, amit mindenképpen meg kellett tárgyalniuk, mert az új osztagát érintette. (A különleges osztag megmaradt, de a 104. kiképző egység tagjait is úgy tűnt, Levi nyakába akarták varrni a Jaegerrel való érintettség miatt.)

És ezt Reiner pontosan tudta – szaladt át rajta a gondolat, ahogy a fiúra nézett. Reiner mosolygott ugyan, de nem illett hozzá a mosolya. Volt valamiféle furcsa zavartság rajta, mintha tépelődött volna, mintha nem tudta volna pontosan, hogy mit akar tenni… Aztán még egy lépést tett előre, Eren meg még egyet hátra, és így a háta teljesen a falnak simult… És ráébredt, hogy bekerítették.

– Mennem kellene – suttogta oda Reinernak, mire a fiú bólintott.

– Kellene – mondta –, de egyelőre nem most.

A folyosó sötétjéből nyurga alak vált ki.

– Bertolt? – lepődött meg. – Te is…

De Reiner nem hagyta, hogy befejezze.

– Eren – mondta, és a vállára markolt. – Beszélnünk kell veled valamiről.

– H-hogyan? – Eren idegesen nyelt egyet. A folyosó üres volt, őket leszámítva. Reiner tekintete más volt. Reiner azt hitte, Jaegerrel áll szemben. És Bertolt… ő is olyan másnak látszott. Miért? Mi folyik itt? – M-miről lenne szó? Nem várhat reggelig? Nagyon fáradt vagyok, rengeteget gyakoroltam. Az óriáserőm, tudjátok – magyarázkodott, ám Reiner nem lépett el tőle, a kezét sem vette le.

– Öt évvel ezelőtt… – vett egy mély levegőt. – Elpusztítottuk a falat, és megkezdtük a támadásunkat az emberiség ellen – jelentette ki egyszerűen. – Én vagyok a Páncélos Óriás, ő pedig a Kolosszális Óriás – biccentett hátra Bertolt felé.

– H-hogyan? – nyílt tágra a szeme. Páncélos? Kolosszális? De hát… a Kolosszális lyukat ütött a Mária falba, a Páncélos meg gondoskodott róla, hogy még több ember haljon meg a kelleténél! Reiner és Bertolt… Reiner, aki mindenki bátyjaként díszelgett az emberek szemében, és Bertolt, aki mindig szégyenlősen viselkedett… Az emberiség ellenségei lennének?! Erre akart Reiner kilyukadni?

Rosszul értettem.

De tudta, hogy nem így volt, mert a rossz érzés megmaradt.

A rossz érzés… ami mindig elfogta Bertolt és Reiner közelében.

– Mégis miről beszélsz… – motyogta mégis. Jaeger sem hitte volna el, hát még ő!

– Mégis mit mondasz neki, Reiner – motyogott Bertolt is idegesen.

– A célunk az volt – folytatta azonban Reiner zavartalanul –, hogy teljesen kiirtsuk az emberiséget. De többé nincs rá szükség, hogy ezt tegyük. Eren, ha velünk jössz… Nem kell több falat elpusztítanunk. Érted?

– MI VAN?!

Nem, egyszerűen nem értette. Nem érthette.

Miről beszéltek? Hogy értették, hogy nem kell több falat elpusztítaniuk? Hova akarták vinni?

– Azt mondom, hogy gyere velünk – mondta újból Reiner. – Hirtelen ért, tisztában vagyok vele, de most azonnal velünk kell jönnöd, Eren.

– MOST AZONNAL?! – Bertolt lepiszegte, félve nézett körbe. Erennek is mélyet kellett lélegeznie, úgy érezte, a szíve menten kiugrik a mellkasából. Bertolt és Reiner el akarták valahová vinni Jaegert. Tudták, hogy ő nem Jaeger? Vagy nem tudták, és Jaeger óriásereje miatt… Na, de…

Álljon meg a menet! Ha Jaeger óriásereje miatt akarnak engem, akkor ugyanaz a céljuk, mint a Nőstény Óriásnak! Akkor a Kolosszális, a Páncélos meg a Nőstény mindvégig összedolgozott volna? Akkor Bertolt, Reiner és Annie… Akkor a Nőstény tényleg ez az Annie… és mind ugyanolyan képességgel rendelkeznek, mint Jaeger? Akkor bármikor… átváltozhatnak? És ha rájönnek, hogy én nem vagyok óriás… Hogy én csak én vagyok… Akkor mit fognak tenni?

Az idegesség, a páni félelem a torkát kaparta. Egész testében remegett, és mivel Reiner szorosan a falnak préselte, tudta, hogy a nagydarab fiú is érezte ezt. Ezért mosolygott annyira bátorítóan, annyira atyain… Annyira úgy, ahogyan szokott. Erőt próbált neki adni, mert tudta, hogy megijesztette. Kedves volt ő… a maga módján. Kedves… gyilkos. Hidegvérű gyilkosok… mindketten.

– Hova megyünk? – kérdezte, és saját magát is meglepte vele, mennyire nyugodtan csengett a hangja. A félelem nem múlt el, csupán átalakult. Csillapítani próbálta a szívverését, mindenképpen meg kellett nyugodnia. Nem adhatta a tudtukra, hogy mennyire rettegett… Hogy ő valaki egészen más volt.

– Ezt nem mondhatom el… de… nos… úgy hiszem, a szülőföldünknek neveznéd. Szóval mit mondasz, Eren?

Eren nem válaszolt.

Mit tenne Jaeger? Mit mondana neki? Mikor ér ide Levi? Próbáljam feltartóztatni? Vajon mit találtak Annie-ról, amit a fejeseknek ilyen gyorsan meg kellett vitatniuk? Mi lehetett az az információ? Talán pont ez? Bertolt és Reiner? Ezért léptek ilyen gyorsan?

Az ajkába harapva tépelődött, Reiner és Bertolt tekintetének kereszttüzében állt. Reiner erős volt, nemcsak nagydarab – ha neki is esett volna, akkor sem tudta volna kitépni magát a szorításából. Talán… ha lecsúszott volna… Kisebb volt, sokkal kisebb, mint Reiner. Ha valahogy elterelte volna a figyelmét, akkor talán ki tudott volna csúszni… És utána? Elfutni? Hova?

Ő a Páncélos Óriás – emlékeztette magát. Egy óriás. Ha elfutok, átváltozik és elkap, nem igaz? Ez lenne a terv, nem? Mindenképpen… elkapni Eren Jaegert, és aztán hazamenni. Valamiért nem várhat már tovább, valamiért szüksége van Jaegerre. A szülőföld… hol lehet ez a szülőföld? A falakon túl? Ez a falakon túl élő emberiség támadása lenne? Ezért nem akarják, hogy eljussunk Shiganshinába, és mindent megtudjunk? Tudják, hogy a pincében… valami olyasmi van, ami mindent megváltoztatna?

– Reiner, én…

– Talán… túl sokáig voltam itt. – Reiner hangjára rá sem lehetett ismerni. Színtelenné vált, az érintése pedig meglazult Eren vállán. A lehetőségem! Ez az én lehetőségem! – Három évet éltem itt… Idiótákkal körülvéve. Csak gyerekek voltunk… akik semmit sem tudtak. – A törött monológ nem jutott el teljesen Eren füléig. Vér dobolt benne, a szíve… A szívem tényleg kiugrik, ha nem csinálok valamit! – Nem tudom… mi a helyes többé… De… azt tudom, hogy szembe kell néznem a tetteim következményeivel… és véghez kell vinnem a kötelességemet – szorította ökölbe azt a kezét, amelyikkel nem Erent fogta.

– Reiner! – Bertolt rémülten kiáltott. Ennyit a csendről, nem számított többé. – Ugye… Nem akarsz?

Reiner körül aranysárga fény cikázott, halványan és bizonytalanul, mintha ő maga sem tudta volna, hogy mit akar csinálni.

– Nem – nyugodott meg aztán. – Nem tesszük meg.

Bertolt szívéről hatalmas kő eshetett le.

– Hála az égnek! – szusszantotta. – Már azt hittem, teljesen elment az eszed.

– El is ment – felelte erre Reiner. A magasba emelte ökölbe szorított kezét, és mielőtt Eren kettőt pisloghatott volna, megpenderítette őt. A feje a falnak csapódott, és ugyanabban pillanatban az ököl lesújtott a tarkójára. Valami reccsent egyet, és csak remélte, hogy nem a gerince törött… Kínnal teli sikolyt akart hallatni, ám Reiner úgy betapasztotta a száját, a világ meg annyira sötét árnyalatba bújt, hogy alig hallatszott a hangja… És megroggyant a térde, nekisimult teljesen a falnak…

És zuhant, zuhant és zuhant.

Reiner elkapta, mielőtt teljesen elájult volna, és a füléhez hajolva így suttogott:

– Sajnálom, Eren, de velünk kell jönnöd… Az óceán túloldalára.

Eren felhörgött, vér bugyogott ki a száján.

Reiner a vállára dobta, és a világ…

A világ végleg elsötétült előtte.

II.

Jaeger

Puha ágyban tért magához, valaki a hasára dőlve aludt, még a nyála is kicsordult. Virrasztottak mellette, ez nem is volt kérdés. Ismeretlen emberek virrasztottak, akikkel soha életében nem találkozott a saját világában, ám még Kruger világából sem tudott felismerni, pedig Kruger telefonjában számtalan „fénykép” leledzett a barátokról, ismerősökről. Aha, tehát ők valaki újak voltak.

Felnyögött, annyira sajgott a feje, hogy azt sem tudta, mit tegyen. Mocorogni kezdett, előbb az ujjait mozgatta lassan, aztán a lábujjait, végül meg megemelte kicsit a törzsét, megpróbálta magát feljebb tornászni magát. Hol lehetett? Kik lehettek mellette? Nemcsak a nyáladzó fiú, voltak még mások is. Mi történt?

Ó – jutott eszébe. Eldördült egy lövés. Isabel… Le akarták lőni Isabelt. Megmentettem.

Ösztönösen cselekedett: a fegyver eldördült Annie kezében, Isabel pedig sápadtan próbálta védeni magát, és akkor… Eren odaugrott. Közéjük ugrott, felkiáltott fájdalmában. A golyó a hasába fúródott, szerencsére nem a szívébe vagy a tarkójába, de annyira fájt, hogy azt sem tudta, mit csináljon. Megingott, könnycseppek gördültek le az arcáról. A döbbenet mindenkinek az arcára volt írva, különösen Annie-éra meg Isabelére.

Miért?

Miért is tette ezt?

Mert a sok szörnyűség ellenére… Isabel a Felderítő Egység tagja volt? Mert a Felderítő Egység, még ha itt nem is olyan hősies szervezetnek mutatkozott… akkor is fontos volt neki? Vagy… vajon miért? Vajon miért?

Remegve fújta ki a levegőt. A hasa… A seb… A golyó…

Tapogatni kezdte a testét, semmit sem talált.

Az óriáserő – gondolta. Az mentett meg.

Óriássá tudott változni, így meg tudta menteni az életét. Kruger ezt nem biztos, hogy túlélte volna.

Kész szerencse – szusszantotta –, hogy időben testet cseréltünk. Haver, a te életedet is megmentettem. Kruger életét, ami lehet, hogy az övé lett. Nem lehetett tudni, mikor fogják visszacserélni a testüket. Vagy a lelküket pontosabban, ha úgy vesszük. Az cserélődött ki valahogyan.

Megnedvesítette az ajkát, a mozgolódásával felébresztette a rajta fekvő alakot. Egy szakállas férfi volt csálé szemüveggel az orra hegyén; haja rövidre nyírt, már-már aranyszőke. Zeke, ismerte fel egyből. Zeke Jaeger.

A bátyám – nyelt egyet. Vagyis… Kruger bátyja? Meg az enyém az én világomban.

A könyökhajlatába helyezték a kanült, az infúzió lassan csöpögött, nehezen tudott akármit is csinálni. Ettől független, amikor Zeke elemelkedett róla, valahogy megoldotta, az ujjait a szőke tincsek közé simította – gyengéden és óvatosan, és érezte, hogy felgyorsult a szívverése. Pityegő hangot hallatott, valamiféle szerkezet is volt, meg még túl sok minden, ismeretlen eszközök, olyasmik, amiket akkor látott, mikor felébredt az autóbalesetből. Kórterem lehetett, az ágy azonban túl puha. De hol volt? Mi történt? Zeke… ő hogy került ide?

– Eren… – A bátyja megsimogatta az arcát. – Hála az égnek, hogy jól vagy – mosolyodott el. – Úgy aggódtunk érted. Frieda odakint van a gyerekekkel. Mindjárt kimegyek, és szólok neki, hogy végre magadhoz tértél.

– Jaeger vagyok – motyogta, mire Zeke bólintott.

– Jaeger, aki egy másik Zeke öccse – mondta egykedvűen. – Ugyanúgy fontos vagy nekem.

– Ühüm.

Eren a többi ismeretlen ember felé fordította a fejét. Az egyik lányban felismerte azt a Pieck nevűt, aki csatlakozott hozzájuk, amikor Annie akcióba lendült.

– Öhm… Ismerlek titeket? – kérdezte tőlük tétován.

Pieck mosolygott, a fejét ingatta.

– Nem – felelte. – Legalábbis még nem. A nevemet, gondolom, tudod. Pieck vagyok.

– Eren…

– Ó, tudom. – A fejével a srác felé intett, aki a székben görnyedve hortyogott. Meglökte egy kicsit a lábával, mire szerencsétlen úgy ébredt fel, hogy arccal előrebukott. – Ő pedig Galliard – mutatta be. – Porco Galliard. Hívd csak nyugodtan Porcnak, találó elnevezés, nem? – Eren Porco Galliard arcára nézett, és zavarában azt sem tudta, mit mondjon. Porco ugyanis tényleg hasonlított egy malacra, de ezt mégsem mondhatta, nem igaz? Illetlenség lett volna. Pieck megengedhette magának, mert… szemlátomást nagyon közel álltak egymáshoz.

– Hali. – Galliard rávigyorgott. – Örülök, hogy épségben vagy.

– Elképesztő vagy! – toldotta meg Pieck. – Brutális ez az erő! Mintha meg sem lőttek volna!

Eren elvörösödött.

– É-én…

– Nyugi – legyintett a lány. – Tudjuk, miféle vagy, Jaeger.

– A-aha. Zeke mondta?

– Hm. – Pieck mosolygott. – Jó színed vagy – terelte a témát. – Látom, az infúzió is segített.

– Az infúzió, igen…

– Még mindig nem mozogsz otthonosan ebben a világban, mi?

– N-nem igazán…

– Idővel belejössz – vigasztalta Galliard. – Bár gondolom, nagyon haza szeretnél már menni. Amúgy… a te világodban milyenek vagyunk? Ott is ennyire jóképű lennék? – simított végig a testén. – Erős és izmos? Szívdöglesztő vagyok.

– Te? – csendült fel egy hang az ajtóból. Annie lépett be, karját összefonta a mellkasa előtt. Mögötte két magas fiú állt, Eren szíve hevesen kezdett dobogni. Bertolt és Reiner… Bertolt és Reiner. Nem akart hinni a szemének. Bertolt és Reiner itt voltak! Végre valakik, akik a barátai voltak! Akikre mindig számíthatott! Akik… ó, igen, akik elárulták. Zeke-nek köszönhetően mindent tudott. Annie, Bertolt és Reiner árulását, a világot, ami teljesen kifordult önmagából… És azt is, hogy valami hasonló várt rá, hogyha haza fog térni.

De még így is… – gondolta dobogó szívvel. Még így is örülök nekik. Így is… úgy érzem, egy kicsit visszakaptam a régi életemet.

– Ugyan már, Porc – horkantott Annie megvetően. – Nézz a tükörbe.

– Torzít a tükör – röhögött Reiner. – Ez lehet a helyzet.

– HÉ! – háborodott fel az említett.

– Jaj, ne piszkálódjatok már ennyit! – kérte őket Bertolt egyből. – Szegény Galliard…

– Pontosan – értett egyet vele Zeke. Felállt, elengedte Erent. Valószínűleg a feleségéhez tartott, hogy elmondja neki, hogy Eren magához tért, amikor hátrasandítva a válla fölött még sebtében hozzáfűzte: – Nem tehet róla, hogy ilyennek született… – mire kitört a nevetés, egyedül Galliard őrjöngött. Még Eren is elfojtott egy halvány mosolyt, majd rögtön felnyögött, és a karjához kapott. Gyűlölte, hogy benne volt a kanül (vagy minek hívták).

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten. – Mi ez a hely?

– Ó – vonta föl a szemöldökét Annie. – Te ezek szerint még nem tudod?

– N-nem…

– Az óceán túloldalán vagy – jelentette ki. Elmosolyodott, a vonásai ellágyultak. – Otthon vagy, Eren – mondta lágyan. – Végre ott vagy, ahová tartozol.

– Otthon és biztonságban – bólintott Reiner. – Tudod – vakarta meg a tarkóját –, itt kicsit más a felállás, mint a te világodban.

– Rájöttem.

– Sajnáljuk, hogy így kellett megtudnod – mondta szomorúan Bertolt. – Nem lehetett könnyű. A barátok, akikben megbíztál, és a barátok, akik galádul elárultak. Tudom, hogy gyűlölsz minket… és a te világodat elnézve, minden jogod megvan rá, hiszen… felelős vagyok az édesanyád haláláért, de én…

– Te nem az a Bertolt Hoover vagy – felelte erre Eren. – Nem tudlak gyűlölni – mondta halkan, s valóban nem érzett gyűlöletet. – Te nem tehetsz semmiről… Te csak te vagy, ő meg csak ő… És ha jól értettem, amikor megtettétek… Gyerekek voltatok… Akik semmiről sem tudtak. Gyerekek, akik nem értették a világok közti különbségeket… és akik aztán kezdték megismerni a sziget ördögeit, és azon kapták magukat, hogy meg is szerették őket. Mi… Azok a pillanataink… – gondolt vissza a kadétéveikre. – Nem volt minden hazugság, nem igaz? – nézett Bertolt szemébe. – Nem volt az egész csak egy ostoba színjáték, ugye?

– Remélhetőleg nem – mormolta Reiner. – Sajnos nem tudjuk, az ottani énünk hogyan gondolkodott. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy lelket tudott cserélni. Különben is, Jaeger, te teljesen más vagy, mint Kruger. Más, mégis érezzük, hogy közénk tartozol. Igazi ellentmondás, mi?

– Az. Kész őrület.

Bevonult a népes Jaeger család, Frieda megkönnyebbülten sietett az ágyához.

– Eren! – kiáltotta. – Hála az égnek! Nagyon aggódtunk érted!

– J-jól vagyok, Frieda – nyugtatta meg a nőt. – Semmi bajom.

– Most már biztonságban vagy. – Váltottak egy pillantást Zeke-kel. – Hiba volt azt gondolni, hogy annyiban hagyják a balesetet.

Zeke a szakállát kezdte simogatni.

– Nagyon nem akarják, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz.

– Az igazsághoz? – lepődött meg Eren. – Mire gondoltok?

Mindenki gyanúsan hallgatott.

– Zeke? Frieda? – kérdezte. – Mire gondoltok? Milyen igazságról beszéltek? VALAKI VÁLASZOLJON MÁR, AZ ISTEN SZERELMÉRE! – csattant fel, mire Annie sötéten felkuncogott.

– Választ szeretnél? – nézett rá kihívóan.

Eren harciasan bólintott.

– Igen!

– Akkor én megadom neked… – lépett előre. – Az igazság, ami nem is ebben a világban gyökeredzik… Az igazság, ami összeköti a világainkat, és ami miatt valószínűnek tartom, hogy te is itt vagy. Ymir Fritz, ő az igazság. Ymir Fritz és az Ördög, akivel annak idején alkut kötött az óriáserőről.

– Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát Eren.

Annie mély levegőt vett.

– Van egy hely – mondta. – Van egy hely a világok között. Ez az a hely, ahová csak azok juthatnak el, akik egyszer testet cseréltek. Ők azok, akik mindent láthatnak. A helyet, a láthatatlan fonalat, ami összeköti az embereket, a múltat, a jelent és a jövőt. Ezt a világot – mutatott körbe –, meg azt a világot, amibe te is beleszülettél. Te eljuthatsz oda, Eren, különösen most, hogy újra itthon vagy. Az óceán túloldalán… meg fogunk védeni. Többé senki sem árthat neked.

– Egy hely… És mit találok ott? Mit fogok látni? Hogy jutok el oda?

Annie széttárta a karját.

– Ha én azt tudnám… De te… hamarosan megtudod.

– Hogy mit találsz ott? – vette át a szót Zeke komolyan. Megfogta Frieda kezét, gyengéden szorította. – Valami olyasmit, ami mindent meg fog változtatni… Sorsokat, életeket. Amivel megnyerhetjük a háborút, ami mindkét világban dúl… és ami által valamennyien szabadok lehetünk.

Ó.

Tehát erről van szó.

Az infúzió lassan csöpögött tovább, miközben régi-új barátai az ágya köré gyűltek. Frieda és Zeke kiment a folyosóra beszélgetni; az ajtót résnyire felejtették, Eren mégsem hallgatózott. Bertolt, Reiner, Annie meg persze Galliard és Pieck is odaültek hozzá; nevettek és mosolyogtak, vicces történetekkel hozakodtak elő… és Eren hosszú idő után először érezte azt, hogy egy furcsa, kifacsart módon valahogy mégiscsak beleillett Kruger világába. És ez így… Valahogy jó volt. Nem éppen nagyon jó, de egészen jó.

Hátradőlt az ágyában.

Elmosolyodott.

---

Megjegyzés: Hát nem egészen így akartam lezárni a Jaeger-részt, de úgy gondoltam, még várok egy kicsit az információkkal! Ez nem egy hosszú történet, szóval szerintem olyan 15 fejezet lesz összesen, de majd még meglátom. (Így is kb. csak 7 fejezetesre terveztem, és már hol tartunk! :D)

Kérdés: Mi is az igazság? Ki is az igazi ellenség?

Folytatás hamarosan.