Az óceán túloldalán [Ereri] – 21,5. fejezet [kiegészítő fejezet (Aruani); 90+ manga spoiler]

21,5. fejezet

Az ígéret

– Tehát azt állítod, hajlandó vagy behódolni nekünk? – Erwin parancsnok hangja hidegen visszhangzott. Mélyen a föld alatt voltak, a fáklyák fényében Annie csuklója körül a láncok ezüstösen csillogtak. A lány félig a kristályában pihent, mozdulni sem tudott. A katonák fegyvert szegeztek rá, készen álltak rá, hogy bármelyik percben lelőjék, ha a parancsnok kiadja az utasítást.

Frieda királynőnek nem engedték, hogy meglátogassa, őt Dirk és Historia képviselték. A két testvér, akinek ítélőképességében lehetett bízni. Historia a királynő legkedvesebb testvére volt, Dirk pedig a józanul gondolkodó. Armin egyetértett a döntéssel – sem Abelnek, sem Floriannak nem volt keresnivalója egy diplomáciai tárgyaláson, csak rontottak volna Paradis helyzetén.

Annie hosszú idő elteltével egyszer csak felnyitotta a szemét. Kevés barátja akadt a kadétévek alatt, még kevesebb élte túl a trosti csatát, de… Hitch köztük volt, és Armin is. Ha Arminnal nem is nevezték egymást barátoknak, kölcsönösen tisztelték egymást. Az ötvenhetedik falakon túli expedíción, mikor a semmiből feltűnt Annie a Nőstény alakjában, és szánalmas kísérletet tett rá, hogy magával vigye a Reiss család tagjait – elsősorban természetesen Dirket –, volt egy pillanat, amikor megvolt a lehetősége, hogy végezzen Arminnal.

Akkor kezdődött.

A Nőstény finoman hátrahúzta a köpenye kámzsáját, megnézte az arcát, és nagyon sokáig egymás szemébe bámultak. Armin arcáról vér csorgott le, a teste reszketett. Sosem érzett még efféle erőt, sosem látott még óriást ennyire közelről. Sosem érezte azt, hogy egyetlen könnyed érintés elég ahhoz, hogy a Nőstény teljesen megsemmisítse.

De az óriásnő nem tett semmit.

Ez volt az első alkalom, hogy nősténnyel találkoztak, a többségről nem lehetett megállapítani a nemét. Ez volt az első falakon túli expedíció, amin részt vehettek. Tizenöt évesek voltak, és a Nőstény… A Nőstény hosszasan nézte, kíváncsian és elgondolkodva. Jeges-kék volt a szeme, ismerős fénytől parázslott.

Annie.

Armin felismerte.

Akkor kezdődött.

Onnantól kezdve, hogy elfogták, és Annie a kristálya védelmébe menekült, Armin minden egyes alkalommal meglátogatta. Bár látszólag a hazugok álmát aludta mélyen és cseppet sem ártatlanul, Armin biztosra vette, hogy mindent hallott. Ha látni nem is, hallani biztosan hallott, így hát mindent el is mesélt neki. Mint kiderült, nem ő volt az egyetlen, aki hasonlóan cselekedett. Hitch, Annie egyetlen barátja, aki azután is kiállt mellette, hogy kiderült róla, Marley harcosa, talán még Arminnál is többet látogatta. Néha összetalálkoztak, és valahányszor Armin megkísérelte megérinteni a kristályt, dühösen kiabált rá.

– Csak semmi illetlenség! – fenyegette aznap is, amikor Annie az ébredés mellett döntött. Hirtelen megrepedt a kristálya, és a zajra mindketten összerezzentek. Mire odafordultak, a szőke lány már felnyitotta a szemét. Csodálkozva és kissé zavarodottan bámulta őket. Mindent hallott, de semmit sem látott; meglepték őt a kinézetükkel.

Ezek után minden annyira gyorsan történt. Meg kellett várniuk, hogy Erwin parancsnok és Hanji osztagvezető megérkezzenek, majd megvárták azt is, hogy a hír a királynő fülébe jusson, aki a tanácstagjai nyomására maga helyett testvéreit küldte. Míg Urklyn azonnal elfogadta, és megértette a döntését, addig Abel és Florian felháborodtak. A királynőt Kenny védte, ő maradt hátra a testőrség többi tagjával, nehogy Annie véletlenül elszabaduljon, a testvéreket pedig Mikasa és Levi kísérték. Mikasa és Dirk szorosan egymás mellett sétáltak le a lépcsőn, Dirk a kezét nyújtotta az utolsó lépcsőfoknál.

Annie sokáig nem szólalt meg, aztán amikor igen, mindannyiuk lélegzete elakadt. Azt mondta, hajlandó szövetségre lépni velük. Hajlandó minden apró titkot megosztani velük. Hajlandó… feltárni Marley titkait… és mesélni Erenről is.

Eren…

Armin megremegett, ahogy egykori barátjára gondolt.

Bárcsak itt lehetnél velünk – gondolta fájón. Úgy szeretnélek látni… Vajon milyen lehetsz?

Annie ezalatt lassan bólintott.

– Igen – felelte szépen csengő, jól érthető hangon. – Pontosan ezt állítom, parancsnok úr. Kész vagyok rá, hogy meglépjem ezt.

– Hogy eláruld Marleyt? – kérdezte Dirk homlokráncolva. – Jól meggondoltad?

Annie tekintete Arminra rebbent.

– Igen – mondta. – Alaposan átgondoltam.

– Ebben az esetben…

Ebben az esetben szövetségre léptek.

Semmi sem alakult zökkenőmentesen, de Armin mindig is szerette kihívások elé állítani magát. Hitch egyszer sem kételkedett Annie-ban, Armin pedig vágyott rá, hogy ne kételkedjen. Rajtuk kívül Dirk személyében leltek újabb támogatóra, és mivel Dirk szeretett Annie társaságában időzni, így Mikasa, aki a testőri feladatát látta el, kelletlenül csapódott hozzájuk. Sokat beszélgettek, sok mindent megtudtak tőle.

Miután Dirk és Mikasa elvonultak, Armin órákon keresztül beszélgetett még a lánnyal. Kezdetben ott feszültek a láncok Annie csuklóján, aztán lassan, ahogy teltek és múltak az évek, s egyre többet és többet bizonyított, lekerültek róla.

– Te sosem kérdőjelezed meg a hűségemet? – kérdezte tőle egyik éjjel, amikor a szobájába kísérte vissza. Már nem volt szükség láncokra, sem cellára. Saját szobát kapott, tiszta ruhákat, ételt és lehetőségeket. Bizalmat, amire mindig is vágyott.

Armin a fejét ingatta.

– Lenne rá okom? – kérdezett vissza, mire Annie az ajkába harapott.

– Haza szeretnék menni – vallotta be csendesen. – Haza kell mennem.

Armin nyugodtan fogadta.

– Azért, mert hűséggel tartozol a marleyi kormány iránt?

– Az apám miatt. – Annie az ajkát rágcsálta, idegesen söpörte odébb egyik szőke tincsét. – Megígértem az apámnak, hogy vissza fogok térni. Nem akarom… hogy azt higgye, megszegtem az ígéretemet.

– Biztos vagyok benne, hogy egy nap újra látni fogod.

– Élnem kell. – Annie keserű mosolyra húzta a száját. – Rohamosan közeleg az időm vége… És kockáztatnom kellett. Tudom, hogy meg akartak etetni az egyik királyvérűvel, mert nem bíztak bennem… Tudom, hogy örülnöm kéne, amiért most már bebizonyosodott, hogy Paradis oldalán állok, de… Ez a hely nem a szülőföldem. Nem az otthonom, így…

– Értelemszerűen hazavágysz – bólintott Armin. – Logikus.

Annie fellélegzett, szorosan hunyta le a szemét.

– Armin – ejtette ki a nevét. – Te megértesz.

– Annie, én hiszek benned.

Hiszek benned – gondolta akkor is, miután elmentek Erenért az óceán túlsó oldalára. Hitt benne, mikor Annie felfedte magát az apja előtt, amikor elmondta neki, hogy él, és hogy meghozta a maga döntését. Egy másodpercre sem maradt felügyelet nélkül, legalábbis Armin vállalta, hogy titokban szemmel tartja, de… Semmi olyasmit nem tett, ami gyanakvásra adott volna okot. Erent kiszabadították Marley karmaiból, hazavitték az óceán megfelelő oldalára. Nem fogadta olyan jól, de idővel lehetett vele beszélni. Találkozhatott a családjával, és úgy tűnt… elkötelezte magát Paradis mellett.

Aznap, amikor végre Armint osztották be őrnek, Marcót kellett váltania. Még nem jutott el Eren cellájáig, amikor meghallotta a suttogást. A folyosó vége felől hallatszott, gyanúsan Annie hangjára ismert benne.

– Mikasa most akarja megtenni – mondta a köpenyt viselő alaknak éppen a lány. Armin nesztelen léptekkel lopózott oda, visszafojtotta a lélegzetét, nehogy véletlenül meghallják. – Én még várni szerettem volna, de… Talán igaza van. Ha lépni akarunk, most kell tennünk. Segíteni fognak minket.

– Én is segíteni foglak benneteket.

– Köszönjük.

– Ne aggódjatok, minden rendben lesz. Ami pedig azokat az őröket illeti…

– Azokról már gondoskodtunk. Elvágtuk a torkukat.

– Kenny majd lerendezi – bólintott az alak. – Emiatt ne fájjon a fejetek.

Armin bárhogyan is nyújtotta a nyakát, nem sikerült rálátást nyernie a kámzsa mögött rejtőző alakra. A hangja halk volt, rekedtes. Nagyon ismerős. Túl ismerős.

Miben sántikálnak? – ráncolta a homlokát. Mikasa? Annie? Kenny? Mi a csuda folyik itt?

– Haza fogjuk őt vinni – jelentette ki a lány határozottan. – Tudom, hogy sikerrel járunk.

– Ki kell őt innen mentenetek, különben… nem fog jól végződni ez a történet.

– Tudom. Ő… már nem tartozik ide.

Ő? Haza?

EREN?!

Armin élesen szívta be a levegőt, átlátott a helyzeten. Annie Erenről beszélgetett. Erent akarták kiszabadítani… és visszavinni az óceán túloldalára. A hangok alapján pedig, erre a mai napot szemelték ki. Azt a napot, amikor Mikasa és Armin is az őrök közé lesz beosztva. Azt a napot, amikor Arminnak… döntenie kell.

Nem bíznak bennem.

Fájt az igazság. Azt hitte… Naivan azt hitte, hogy Annie és Mikasa… bizalmat szavaztak neki.

– Te sosem kérdőjelezed meg a hűségemet? – csengett a fülében a lány hangja. Nem, még egyszer sem kérdőjelezte meg. Egyszer sem… Azóta, hogy felébredt, és őket választotta. Egyszer sem… Most sem.

Annie… Mikasa… Miért?

Az ajkába harapott, sietve fordult sarkon, mikor léptek zaját hallotta. Annie és a köpenyt viselő alak két különböző irányba indult meg, Annie pont arra, amerre Armin is rejtőzött.

Nem jutott messzire, a lány hamar beérte.

– Oh! – lepődött meg. – Armin. Te vagy az.

– Én vagyok – suttogta. – Szia… Annie.

A lány ránézett, majd elmosolyodott.

– Te meg mit csinálsz errefelé? Követtél? – kérdezte incselkedve, ám a tekintete komolyan csillant meg. Mennyit is tudsz? Mennyit hallottál? Igazából erre vonatkozott a kérdése, és Armin pontosan értette. Mindent tudok, mindent hallottam, üzent vissza, mire Annie megfeszült. – Armin… – A keze megmoccant, az ujján veszélyes gyűrű csillant a sötétben.

Armin nyelt egyet, idegesen kapta el róla a pillantását.

– Annie – mondta ki a lány nevét, és amikor kinyúlt, megérintette az arcát. – Engem osztottak be Eren mellé. A cellája felé tartottam.

– Értem.

– Valószínűleg…

– Valószínűleg? – Annie lehelte a kérdést. – Mi fog történni… valószínűleg?

Armin mély levegőt vett, mérlegelt. Eren a szigeten, Eren Marley területén. Eren az ellenségeivel körülvéve, Eren… a barátaival körülvéve. Ha haza is menne, azt Mikasa nem hagyná. Ha vissza is térne Marley földjére, Mikasa… vele tartana. És Annie is. Annie-nak haza kell jutnia, teljesítenie kell az ígéretét. Erennek és Annie-nak… nem Paradis szigetén van a szülőföldje, nem tartoznak közéjük.

Armin mély levegőt vett, mérlegelt. Annie… Ő… Megérdemelt egy kis boldogságot, ahogyan Eren is… így hát…

Döntött.

– Valószínűleg el fogok szunyókálni – nézett egyenesen a lány szemébe. – Nagyon fáradtnak érzem magam. Ha alszom egy kicsit, az jót fog tenni.

– Ó, Armin.

– Biztos… nem történik azalatt semmi.

– Armin…

– Ssss. – Armin rámosolygott, az arcán felejtette az ujjait. – Ssss, Annie – mormolta, mire a lány a tenyerébe dörgölte az arcát.

– Köszönöm… – suttogta. Belesimult Armin ölelő karjába. – Én… Ha tehetném…

Ha tehetném, téged is magammal vinnélek.

Ha tehetném, sosem hagynálak el.

Vajon mit is szeretett volna mondani?

Armin nem hagyta neki, hogy befejezze, így sosem tudta meg. Később elfelejtődött, mert a pillanat heve szülte a készülő vallomást, és a pillanat heve is ragadta magával a lehetőséget, hogy napvilágra kerüljön.

Egymásba kapaszkodtak, a búcsú percei voltak ezek.

– Vigyázz magadra… – motyogta a lány puha, szőke hajába. – Maradj életben… Ígérd meg.

– Azt ne ígérjem meg, hogy újra találkozunk? – hallatszott a halk kérdés.

– Nem szükséges, mert… biztos, hogy még találkozunk, Annie. Nem kell ahhoz ígéretet tenned… Csak azt ígérd meg, amivel kapcsolatban úgy érzed, nem biztos, hogy teljesíteni fogod. Márpedig… ha hazamész, semmi sem garantálja, hogy Marley…

– Ssss. – Most Annie hallgattatta el. – Ki ne mondd! Rossz ómen lenne.

Végül eleresztették egymást.

– Megígérem – suttogta. – Megígérem, hogy életben maradok, Armin.

Armin viszonozta a mosolyát.

– Én is megígérem, hogy életben maradok.

Utána még egyszer, utoljára megérintették egymást, majd Annie nesztelen, gyors léptekkel eliramodott, Armin pedig megindult Eren cellája felé, ahol Marco éppen nagyot nyújtózott.

– Aztán el ne aludj nekem! – vigyorgott rá búcsúzásképpen.

Armin sötéten mosolygott.

– Sosem tenném.

De mégis elaludt.

Mire felébredt, Erennek csupán a hűlt helyét találták.

---

Megjegyzés: Egy kis Armin/Annie, mert na, szeretem őket együtt. A köpenyt viselő alak nem Callum és nem is Historia volt. Valaki más, aki szintén részt vett Eren kiszabadításában, csak eddig a háttérből tevékenykedett.

A 26. fejezetben fény derül a kilétére.

A 22. fejezet április 24/26-a környékén várható.

Beharangozó:

„Ha átváltozom… – gondolta. Ha sikerülne regenerálódnom…

Talán másképp végződne minden.

Talán nem halna meg annyi ember.

De végtelenül fáradtnak érezte magát. A barázdák a szeme alatt mélyebbek lehettek, mint valaha[…].”

Következik: Az utolsó küzdelem

A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 12. felvonás (90+ manga spoiler)

12. felvonás

„amelyben Eren eljut Zeke-hez”

Eren lelassította a lépteit, ahogy beértek az erdő sűrűjébe. A hatalmas fák erdeje rászolgált a nevére: gigantikus méretű fák vették körül őket, semerre egy jó kis kődarab, hogy Zeke a kedvére dobálózhasson. Azzal, hogy Florian Reiss felajánlotta a szövetségét, akkora előnyre tettek szert Zeke-kel kapcsolatban, amiről álmodni sem mertek – a lánynak ugyanis birtokában volt az a térkép, ami mutatta az utat Levihoz és Zeke-hez. Nem mondhatni, hogy pillanatok alatt mindent megszerveztek, ám viszonylag hamar felkészültek rá, hogy támadjanak. Reiner azon a véleményen volt, hogy most kell támadniuk, ha mindenáron azt akarják, hogy a meglepetés erejével csapjanak le a királynőre.

– Az Alapító ereje nem maradhat az uralkodói család tagjának kezében – közölte Armin. – Ez köztudott. Sokkal nagyobb biztonságban vagyunk, hogyha olyasvalaki örökli át, akinek nem kell a falak első királyának ideológiája ellen folyton küzdenie, márpedig ugyanezt akarja Frieda és Historia is… éppen ezért kell megelőznünk őket, mielőtt tényleg ránk szabadítják a „Remegés” erejét.

– Én már egyszer meghoztam a döntésemet. – Eren erre ezt felelte. – A magam részéről… – Tanácstalanul nézett óceán túli barátaira.

– Az erő nem maradhat Frieda kezében – értett egyet Reiner –, és nem is kerülhet egy olyan ember kezébe, aki el akarja vele pusztítani a világot. Soha, semmilyen körülmények között nem szabad szabadjára engedni a falakba zárt óriásokat. Ha kell, akkor ideiglenesen átöröklöm én. Hamarosan úgyis lejár az időm… és akkor majd dönthettek az utódom kiválasztásáról, legyen az az unokatestvérem… vagy valaki más.

– Vagy én – vetette fel Pieck. – Reinerhoz hasonlóan nekem sincs már olyan sok hátra. Ha úgy adódik, akkor én magam falom fel. Amelyikünknek sikerül, azé lesz az erő. Ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy van rá lehetőség… nem fogok habozni, ahogyan Reiner sem.

Fájdalmas volt azt hallgatni, hogy a barátai a saját, egyre csak közelgő halálukról beszélgetnie, mégpedig olyan könnyedséggel, mintha pusztán az időjárást vitatnák meg, de tudta, hogy nem tehet ellene semmit sem. Ymir átkát egyedül a küldetés befejeztével lehetett megtörni, és per pillanat nem volt benne biztos, hogy sikerrel járnak.

– Minél tovább halogatjuk – szólt Florian –, annál inkább fennáll az esélye, hogy a nővéremet kiláncolják és erőszakkal fosztják meg az erejétől. – Bő köpenyétől egyszer sem szabadult meg az útjuk során. Akkor is magával viselte, amikor megtárgyalták, mi legyen Zeke-kel, és akkor is, amikor elindultak Hizuru katonáival, hogy kiszabadítsák. – Ha az erőt átadják, akkor mindennek vége. – Ugyanezt mondta azután is, hogy beléptek a hatalmas fák erdejébe. Szorosan Eren mellen lépdelt, halkan suttogott neki. Erennek valamiért olyan érzése támadt, hogy a lány is leginkább azt szerette volna, hogy ő örökölje át

De vajon miért? – ráncolta a homlokát, miközben gyanakodva sandított rá. Abban reménykedik, hogy bábként tudna használni? Tud valamit, amit én nem? Vajon… mi lehet Zeke terve? Valahányszor eszébe jutott a bátyja, elfogta az aggodalom. Zeke-nek volt egy terve, de vajon működőképes tervvel rukkolt elő? Vajon milyen áldozatot kell meghozniuk, hogy befejezhessék a küldetést és felszabadíthassák a világukat?

– Tudom – felelte végül Floriannak. – Remélem, nem késtünk el.

– Ha kiiktatjuk Levit, minden rendben lesz.

– Galliard és Pieck tudják a dolgukat – bólintott egyetértően. – Ami Reinert illeti, reméljük, eljut a hátrahagyott eldiai katonákhoz. – Reméljük, eljut Colthoz meg a többiekhez. Szükségünk lesz rájuk, ha Frieda ellen akarunk vonulni.

Nem szerette a gondolatát, hogy megtámadják a királynőt, de tudta, hogy nem húzhatják tovább az időt. Florian nem hazudott, mikor arról beszélt, hogy minél hamarabb le kell tudniuk az átöröklést.

Zeke-nek sincs már sok hátra – gondolta. A másik oldalán Armin haladt, remélte, hogy nem kell bevetniük a Kolosszális erejét. A hatalmas testből áradó hő amolyan végső fegyvernek bizonyult, ám addigra mindenképpen meg kell állítaniuk Levit. Ha képes volt leteríteni Zeke-et Shiganshina körzetben négy évvel korábban, akkor játszi könnyedséggel győzné le Armin lomha óriását. A Kolosszális a pusztítás megtestesítője volt, ám pont súlyos és nagy teste, és ebből fakadó lassú mozgása jelentette a vesztét. Gyerekjáték lett volna egy olyan férfi számára, mint amilyennek Levi Ackermant tartották.

Villámcsapásként érte a felismerés: „nem akarom, hogy részt vegyen ebben a csatában.”

Összevillant a tekintetük, Armin úgy nézett rá, mintha a gondolataiban olvasott volna. A mosoly, amit küldött felé, biztatóbbnak mutatkozott azoknál a vigasztaló szavaknál, amiket Pieck meg Galliard súgtak a fülébe, mielőtt szétváltak… és azon kapta magát, hogy a szíve tandemben ver. Elöntötte a forróság az arcát, mert Armin szeme lángolt, az érintése pedig legalább úgy égetett – és azóta csak néhányszor csókolóztak, akkor is puhán és félőn, bizonytalansággal a szívükben.

Nem akarom, hogy így érjen véget – szorította meg a fiú kezét. Nem akarlak elveszíteni. Nemcsak ezt a különleges valamit kettőnk között, hanem azt sem, ami egykor volt. Szükségem van rád. Szükségem van az egyik legjobb barátomra. Az első barátomra… aki osztozott velem az álmomon.

– Nagyon elgondolkodtál – súgta erre Armin. – Mi jár a fejedben, Eren?

– Én…

– Eren? – Mikasa hátulról állította meg, a keze súlyosan nehezedett a vállára. – Meggondoltad magad? Vissza akarsz menni…

Florian felciccent.

– Már késő ezen gondolkodni!

Mikasa a fejét ingatta.

– Ha Eren meggondolta magát…

– Ha meg is gondoltam – vett mély levegőt a fiú –, akkor is végigcsináljuk. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, tennünk kell valamit.

– Biztos? Eren… – Mikasa finoman maga felé fordította, őszintén és türelmesen nézett a szemébe. – Biztos ezt akarod? – A hangja gyengéden csengett. Erennek csak egy szavába került volna… és olyan messzire vitte volna a hatalmas fák erdejétől, amilyen messzire csak tudja. Semmi sem jelentett volna számára akadályt, még a háborgó óceán sem, az óriási falakról nem is beszélve.

– Eren, lehetséges… hogy te félsz? – kérdezte Armin hirtelen. Gyorsan és egyenesen, egyből bele a közepébe. Egyből a lényegre tapintott. Már gyerekkorukban is jobban tudott olvasni belőle, mint Mikasa, éppen ezért Eren nem is várt tőle mást. Nem is állt szándékában titkolózni sem. Reszketeg fújta ki a levegőt, megálltak a fák között. A távolból mintha hangok hallatszódtak volna, Florian és Armin állításai szerint Levi több tucat felderítővel kelt útra a hatalmas fák erdejébe, nem bízta csak a saját erejére Zeke őrizetét. A csata elkerülhetetlennek bizonyult. Ha Levi nem is, a többi katona biztos nem fogja csak úgy hagyni, hogy Eren beszéljen a testvérével, azt meg végképp nem, hogy magával is vigye.

– Mitől félsz, Eren? – vonta össze a szemöldökét Mikasa. – Nincs okod…

– De – bökte ki. – Van okom.

– Attól félsz – ragadta magához a szót ismét Armin –, hogy Zeke valami olyasmit fog mondani, ami nem lesz kedvedre való. Hogy Zeke… nem hazudott nekünk, és tényleg a mi oldalunk áll. Mármint Paradis oldalán – javította ki magát –, ami most már nem a mi oldalunk, természetesen. – Elnyomott egy fanyar mosolyt, nagyot sóhajtott. – Kész mázli, hogy ezt Galliard nem hallotta. Biztos nem hagyott volna életben.

– Csak idő kell, hogy megkedveljen – mondta Eren rekedten. – Emiatt ne fájjon a fejed.

– De a kérdésemre bezzeg nem felelsz. – Armin szája szegletében mosoly bujkált. – Nem térhetsz ki előle! – közölte vele határozottan, mire Eren felhorkant. Nem rosszindulatból tette, nevetős horkantásra sikeredett, szélesebb mosolyt csalt Armin arcára.

– Nem terveztem.

– Hát akkor? – türelmetlenkedett Florian. – Csak húzod az időt, Jaeger! Tovább kell mennünk!

A hangok közelebbről szóltak, néhány katona arrafelé sétált, amerre ők ácsorogtak. Eren ereiben megfagyott a vére, mozdulatlanná dermedt a hirtelen pániktól. Hetek óta nem találkozott Zeke-kel, és most csak pár lépés választotta el őket egymástól!

Hamarosan mindenre fény derül! – gondolta, és pont ez volt az, amitől igazán tartott. Armin remekül ráérzett az igazságra. Egyenesen rettegett tőle, hogy mi fog történni, ha végre szemtől szemben állnak majd a testvérével. Zeke… Ugye nem… De nem ért a gondolat végére, mert Armin megszorította az ujjait.

– Nem baj, ha félsz – mondta gyengéden. – Én is félek egy kicsit.

– Komolyan? – Eren meglepődött. A régi Armin, akit gyerekkorában ismert, joggal félt volna. De az a régi Armin volt, nem pedig ez az új, aki bátran örökölte át négy évvel korábban a Kolosszális erejét. Ez az új Armin ismeretlen volt és veszélyes, a szemében gyakran ült kihívó fény, és egyáltalán nem azt a látszatot keltette, hogy félne is bármitől. Mellette Eren bátortalannak érezte magát – mintha ő lett volna a régi Armin, s Armin pedig ez az új Eren, akivé Liberióban vált.

– Komolyan – hangzott a gyengéd felelet. Armin rámosolygott, az ujjbegyével finoman cirógatta Eren kézfejét. A szájához húzta, az ajka cirógatott, a szeme parázslott. – A lehető legkomolyabban – folytatta. – Ugyanúgy félek, ahogyan te. Vajon mi van, ha Zeke nemcsak Paradist árulta el, hanem titeket? Mi van, ha a terve nem működik? Mi van, ha Levi nem úgy fogad, ahogy szeretném, hogy fogadjon? Mi lesz ennek az egésznek a vége? Tényleg meg kell ölnünk Friedát? Nincs más módja… hogy helyre tegyük a világot? Tényleg el kell pusztítanunk ahhoz, hogy visszaadjuk az óriások erejét? Leszünk valaha boldogok? Megvalósíthatjuk az álmainkat?

Az álmainkat… Eren vágyódva sóhajtott fel.

– A két fal között kellene maradnunk – emlékezett vissza Armin hangjára; akkor is cirógatta őt. – Azon a helyen, amit úgy hívtok, „Paradicsom”. A magunk „Paradicsoma” lehetne. Ami engem illet, én másra sem vágyom, csak egy kényelmes otthonra az óceán partjánál.

– Igen, Eren – ismételte Armin. – Az álmainkat.

– Ha nem lennének óriások – mondta legutóbb –, akkor nem lenne gyönyörű? Sós tengeri levegő, homok a talpunk alatt… Az óceán, Eren. A gyerekkori álmunk… Minden egyes nap láthatnánk az óceánt, és aztán nekivághatnánk, hogy felfedezzük együtt a világot. A falakon túl… Az óceánon túl… Az ellenségen túl… ott várnak ránk azok a képek a nagyapa könyvéből: a lángoló víz, a jeges tájak, a fények a messzi távolban. Arra várnak, hogy felfedezzük őket. Csak mi ketten, Eren, úgy, ahogy mindig is terveztük. Ahogy mindig is álmodtunk róluk.

– Nem lenne gyönyörű? – kérdezte újból. Eren lehunyt szemmel, elveszve az álmok óceánjában, kábultan bólintott.

– Dehogynem.

Az álmokból Florian éles hangja rángatta ki:

– Ha kiálmodoztátok magatokat, akkor ideje továbbmenni! – és fejével Levi rejtekhelye felé intett. A hangok felerősödtek, valamennyien elcsendesültek. Most már nem kockáztathattak, a meglepetés erejével kellett támadniuk.

Eren a barátaira nézett. Először nem akarta, hogy Mikasa is velük tartson – pontosabban Galliard és Pieck ellenezték –, végül azonban mindenki belátta, hogy a lánynak kellett velük jönnie, mégpedig azért, mert az Ackerman család tagja volt. Egy Ackerman ellen csak egy Ackermannak lehetett esélye, Zeke ellen meg talán csak Erennek – a testvéri kötelékük miatt. Eren naivan azt remélte, hogy Zeke nem fog ellene fordulni. Hogy amíg csak élnek, védeni fogja imádott kisöccsét, akiért annyi mindent megtett egész életében.

A barátait nézte, és elöntötte a szívét a hála: Mikasa arca eltökéltséget sugárzott, nem félt szembemenni a saját vérrokonával, míg Armin megtalálta a maga bátorságát, és tekintete arról árulkodott, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy Erent védelmezze. A régi-új barátai itt álltak előtte, és nem akárkire, hanem őrá szentelték a szívüket. Arra, hogy megvédik, arra, hogy kiállnak mellette. Arra, hogy vele együtt, egyedül az ő oldalán fogják megvívni a harcukat a szabadságért.

Mámorító érzés volt.

A szemükbe nézett, és nem habozott többé:

– Szeretlek titeket – mondta ki csendesen, épphogy csak formálva a szavakat az ajkával.

Mikasa és Armin elmosolyodott.

Mi is szeretünk, Eren – üzenték vissza a tekintetükkel.

Szeretlek titeket és mi is szeretünk, Eren.

Eren lehunyta a szemét, összeszedte minden erejét. Ökölbe szorult a keze, felpezsdült a vére.

Zeke. Zeke. Zeke.

Megmarta a jobbját a kezében szorított penge élével, és kilépett a fák árnyéka mögül.

Zeke… Jövök.

** * **

Sokk.

Zeke arcáról tisztán leolvasható érzelem volt: teljes sokk – és mélységes döbbenet meg csipetnyi aggodalom keveréke, a szemében aggódó fény villant fel, mikor meglátta előbújni Erent a fák rejtekéből. Persze azt, hogy minek szólt, azt nem lehetett tudni. Eren gyomra görcsbe rándult, ahogy összekapcsolódott a tekintetük, az idegesség alattomosan kúszott végig a gerince mentén.

A katonák, akik Zeke-et őrizték, bort vedeltek, dobozokon kártyáztak, hangosan hahotáztak. Semmit sem sejtettek, és először nem is tudatosult bennük, hogy kicsoda is Eren valójában, és hogy mit keresett ott. Armin ötletéből adódóan a hátán viselte a Szabadság Szárnyait, a Felderítő Egység szimbólumát a zöld köpenyen, a testén pedig a háromdimenziós manőverfelszerelést. Nem mondhatni, hogy magabiztosnak érezte magát a használatában, ugyanakkor minél többet gyakorolt vele, annál inkább ráérzett az ízére. Armin ragaszkodott hozzá, hogy magán viselje. Azt állította, így kevésbé tart attól, hogy valami baj fogja érni, meg azt is, hogy így elsőre nem lesz annyira feltűnő.

És ez mennyire így is történt – gondolta. A katonák azt hitték, egy társuk érkezett vissza az erdei sétájából. Felé sandítottak, majd minden figyelmüket a bornak meg a kártyának szentelték. Tovább röhögtek, és az égvilágon semmit se fogtak fel – nem úgy, mint Zeke. A férfi teljesen sokkolódott. Az ajka Eren nevét formálta, a szeme pedig tágra nyílt. Nem mozdult ültében, de Eren ismerte már annyira, hogy tudja, nem sokon múlt, hogy nem pattant fel egy hangos kiáltás közepette.

Eren önelégült mosolyt villantott.

Igen, bátyám – nézett Zeke szemébe. Itt vagyok, eljöttem érted. Eljöttem hozzád, hogy válaszokat kapjak. És olybá’ tűnt, hogy Zeke nem akarta, vagy csupán nem számított rá, hogy ez ennyire hamar be fog következni. Eren a meglepetés erejével érkezett, Zeke arcára fagyasztotta a mosolyát – azt az egészen különös, egészen meleg és őszinte mosolyt, amit Levinak szánt –, és mintha tönkretette volna ezzel valamennyi tervét. A görcs nem oldódott ki a gyomrában, de a jeges borzongás sem eresztette szabadon. Kirázta a hideg, ezért kihúzta magát. Makacs volt, makacsabb bárki másnál – és Zeke ezt pontosan tudta… ahogyan azt is, hogy miért jött el. Előtte Eren sosem tudott titkolózni. Elég volt egy pillantás, és Zeke a lelkébe látott, teljesen kitárulkozott.

– Eren – hangzott el végül a szájából egy sóhaj kíséretében, mire a nevetést mintha elvágták volna. Az egyik katona felfigyelt rá, sebtében társa oldalába könyökölt. Abban a pillanatban nyílvessző fúródott a mögötte levő fa törzsébe. A figyelmeztető kiáltás az ajkán halt, épphogy súrolta a torkát. Florian újabb nyílvesszőt vett elő, pontos találatot adott le.

Levi megpördült, a keze kardja markolatán pihent.

– Eren? – ismételte élesen. A tekintete a fiúra siklott. – Oh – lepődött meg. – Az öcséd. Az az Eren.

– Ki más? – Eren előrelépett, keményen nézett végig rajta. – Tudsz egy másik Erenről?

– Nem éppen. – Levi felhorkant, elnyomott egy gúnyos mosolyt. – Eren Jaeger – mérte végig ő is. – Zeke imádott kisöccse. Hát persze, hogy eljöttél – susogta lassan, megfontoltan. – Nem hagyhattad magára a fivéredet, nem igaz?

– Ezek szerint tudtátok, hogy ide fogok jönni.

– Tulajdonképpen… – köszörülte meg a torkát Zeke –, úgy is mondhatjuk, hogy megvárattál minket, Eren – mondta megrovón. – Sokkal hamarabbra vártunk. Korábban még készültünk is. Mindig több vizet forraltam a kelleténél a teához.

– Egy jó kis teázás, mi?

Zeke elmosolyodott.

– Semmi sem lehet jobb egy jó kis fekete teánál – bólintott, s óvatosan Levi felé sandított. A férfi nem változtatott a fogásán, készen állt rá, hogy bármikor támadjon.

Ami Erent illette, ő szeretett veszélyesen élni. Felvonta a szemöldökét, és elhúzta a száját.

– Inkább a kávét kedvelem – közölte velük csipetnyit gunyorosan, mire Zeke meglepetten pillantott rá. Hogy a válaszával lepte meg jobban, vagy a kicsengő gúnnyal, az sosem derült ki. Az aggodalom kihunyt a szeméből, a mosolya merevvé vált, az arcához nem illővé. Összeráncolta a homlokát, rekedten kérdezett:

– Biztos vagy benne, kisöcsém?

Eren magabiztosan felelt:

– A lehető legbiztosabban.

Zeke lassan bólintott.

– Ez… igazán sajnálatos – suttogta végül. – Reméltem, hogy őszintén válaszolsz… és örülök, hogy nem okoztál csalódást, öcsém. – Ez nem a kávéról meg a teáról szólt. Zeke választás elé állította, ő pedig döntött. Zeke mindig ezt csinálta: újra meg újra választás elé állította, újra meg újra próbára tette.

– Levi hadnagy! – A katonák mozgolódtak; idegesen nyeltek, zavartan fészkelődtek. – Rendben van ez így?

– Ne mozduljatok! – utasította őket Levi. – Egyelőre csak beszélgetünk.

– Csak… de rendben van ez egyik? – suttogta az egyik. – Ez a fiú… Eren Jaeger… Marley harcosa…

– A Támadó Óriás – mondta egy másik, emlékeztetve őket Eren valódi kilétére. Mindannyian megborzongtak, s hosszasan bámulták Erent. Zeke-et leszámítva – mert őt nem lehetett tudni, hogy hova is kell pontosan tenni –, valószínűleg soha életükben nem álltak még ilyen közel egy harcoshoz. Eren mulatságosnak találta ezt a gondolatot, és remélte, hogy sikerült legalább egy kicsi félelmet keltenie bennük.

Egyedül Levi hadnagy nem rettent meg.

– Felőlem maga az Ördög is lehet – morrant –, nem túlzottan érdekel.

Eren ezt hallva felvonta a szemöldökét.

– Kicsit sem fél, hadnagy?

– Kellene?

Eren megnedvesítette az ajkát.

– Talán – suttogta, de tudta, hogy hazudott. Szüksége volt Mikasára, hogy le tudja győzni a férfi. Egymaga képtelen lett volna rá, ráadásul még így is félő volt, hogy Mikasa egymagában nem tudja majd maga alá gyűrni, ha támadásra kerül sor. Zeke feltűnő nyugalmát látva egyelőre azonban nem aggódott, és remélte, hogy rejtőzködő barátai sem tartanak attól, hogy valaki hirtelen ráront. Úgy érezte, ezt végig kell beszélniük Zeke-kel. Zeke-nek kell megszólalnia, neki kell tiszta vizet öntenie a pohárba ahhoz, hogy mindketten meg tudják majd hozni a maguk döntését.

Zeke korábban választás elé állította, ő pedig döntött. A döntések következményekkel jártak, de ahogy lélegzet-visszafojtva tanulmányozta a két férfi arcát, valahogy nem sikerült megfejtenie, hogy ez a döntése éppenséggel milyennel járt. Zeke kivárta a pillanatot, amíg elbizonytalanodott. Elég volt neki a bizonytalanság legapróbb szikrája, már le is csapott rá: kinyújtózva felállt, és nem törődött a katonák szisszenésével, finoman elmosolyodott, s megindult Eren felé.

Minden egyes lépés egy szívdobbanás volt, minden egyes lépés arra szolgált, hogy Eren visszatáncoljon. Mindig így történt, ha nem voltak egy hullámhosszon, Eren ez alkalommal azonban kitartott. Az lebegett a szeme előtt, hogy a barátai megbíztak benne. Hogy szövetségesei lettek, és hogy Pieck, Galliard meg Reiner tartották magukat a tervhez, és bármikor odaérhettek a királynő rezidenciájához. Eszébe jutott Armin, és eltűnődött rajta, vajon éppen mit gondolhat róla a fiú. Tényleg ennyire megbízott benne? Tényleg elhitte, hogy képesek lesznek megvalósítani az álmaikat?

Zeke megállt előtte, de olyan közel, hogy már majdnem összeért a testük. Fénylett a szeme, arcát pedig dús, őszbe hajló szőrzet fedte. Zeke volt, Eren testvére a javából – mit sem változott azóta, hogy találkoztak, talán csak néhány szarkalábat gyűjtött be még a többi mellé. Nem a valódi korát tükrözte, ám nem is tehette azt – Ymir átka valamennyi hordozón kifogott, idő előtti öregedésre kényszerítette.

– Megváltoztál. – Eren viszont változott, és Zeke nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy ne dörgölje az orra alá. – Felnőttél, kisöcsém. – Eren még inkább megemelte a szemöldökét. Kisöcsém? Még ha felnőtt is, Zeke szemében akkor is kisöccse maradt.

Mélyet lélegzett.

– Amikor utoljára láttalak…

– Amikor utoljára láttalak, azt mondtam, van egy tervem. – Zeke hátrapillantott a válla fölött Levi hadnagyra. A férfi még mindig a kardját fogta, de legalább nem mozdult a helyéről. Úgy tűnt, kivárja, hogyan alakulnak az események, és ezt látva Erent igazán elfogta az aggodalom. Mi járhatott Zeke fejében? Mit tervezett? Miről tudott Levi, és… mibe egyezett bele? Vajon Zeke minden egyes lépéséről tudott? Abban Eren igazán kételkedett. Zeke soha senkit nem avatott be a legbizalmasabb terveibe.

Még a családját sem – gondolta keserűen. Borzongás szaladt végig a háta mentén Zeke átható tekintetétől. Egyszerűen nem jelentett jót.

– Zeke… – lehelte, mire a férfi megérintette az arcát. Az érintése gyengéd volt, az ujjak puhán siklottak végig a bőrén, körbejárták az arcának ívét. A bátyja nem árulhatta el! Ugyanazon az oldalon kellett, hogy álljanak! Aki ennyire gyengéd… Aki ennyire… kimutatja az érzéseit, ha róla van szó…

Ekkor Zeke leeresztette a kezét – mintha sosem lett volna mosoly az arcán.

– Sajnálom, Eren – mondta halkan. – Tényleg sajnálom.

– Z… Zeke! T-te meg miről beszélsz? – dadogta zavartan.

Levi kihúzta a kardját, intésére pedig a katonák is megmozdultak. Valamennyien egyszerre rántottak kardot, szegezték rá a fegyverüket – semmitől sem riadtak vissza.

Eren szeme tágra nyílt, színültig telt hitetlen rémülettel. Lüktetve sajgott a szíve az árulástól. Zeke… nem tehette. Zeke… Hogy tehette?

– Zeke… – súgta, a végén elhalt a hangja.

Zeke ellépett tőle, hatalmasat sóhajtott. Mikor felemelte a fejét, és ismét állta a tekintetét, kétség sem fért hozzá, milyen irányt fognak venni az események.

Eren nem akarta elhinni. Eren nem hitte el.

Zeke tekintete kemény volt, jéghideg és teljesen érzelemmentes.

– Nem kellett volna idejönnöd, kisöcsém…

---

Megjegyzés: Ebben a fejezetben történtek sem történtek volna meg, ha nem kellett volna újraírnom az egészet, de így utólag egy cseppet sem bánom, sokkal jobban élvezem a sztori új irányát, mint a régit. :D Folytatás… hm, 1-2 hét múlva? (Apropó, majdnem rossz felvonást töltöttem fel xD Mázli, hogy időben észrevettem.)

Meglátjuk majd, mikor érkezik, mert jelenleg a 14. felvonáson dolgozom.

Aki teheti, az maradjon otthon! Vigyázzatok magatokra!