Vihar – 11. fejezet – Nyomtalan sérülések

Vihar

11. fejezet

~ Nyomtalan sérülések ~

– Lehetetlen! – tiltakozott Eren gyengén. – Hogy a fenébe maradhattak életben odakint? És ha tényleg túlélték, miért nem jöttek vissza a fiukért? Hagyták, hogy szegény Mr. Arlert egyedül nevelje őt! Miféle emberek ezek?

– Engem jobban érdekel, hogy kinek az oldalán álltak – húzta össze a szemöldökét Levi. – Az az üzenet arra utal, hogy Selma Dokot támogatják.

– Ők nem tudnak Selma tettéről – jegyezte meg Hanji elgondolkodva. – Ez lehet az egyetlen logikus megoldás.

Eren összepréselte az ajkait. „– Elpusztítom az óriásokat, egyet sem kímélek…” – Mindvégig csak ez járt a fejében. Ez éltette akkor is, amikor évek múltán újból átváltozott – amikor még azt sem tudta, tulajdonképpen mi történik vele, ott lapult benne a vágy, hogy megsemmisítse őket –, és még csak nem is sejtette… Fogalma sem volt róla! Fogalma sem volt, milyen szerepet játszott Selma az édesanyja elvesztésében, családok porrá rombolásában!

Érdekel is engem a saját kivégzésem! Csak találkozzunk szemtől szemben, Selma…! Nem kíméllek! Ha ismét látjuk egymást, a puszta kezemmel öllek meg!

Váratlanul tenyér simult a vállára, egyszerre erős és gyengéd szorítás; összerezzent tőle, aztán nyomban el is lazult. Levi hadnagy megérezhette, miféle gondolatok férkőztek az elméjébe, mert odalépett mellé, és közben határozottan érintette, figyelmeztette valamint emlékeztette is. Eren sosem volt még ennyire hálás, amiért maga mellett tudhatta őt. Szemhéja lassan lecsukódott; óvatosan félrefordította a fejét, hogy kerülje a kíváncsi pillantások kereszttüzét, közben pedig nehezen lélegzett.

Anya, bocsáss meg! – gondolta. – Ha tudtam volna… Én megvédtelek volna, anya! Én… Én mindent megtettem volna… Akkor is, csak Hannes… Hannes mindent tönkretett! Ha ott maradtunk volna, ha elmagyaráztátok volna, ha én is átváltoztam volna, amikor Kreusa… Csak átalakultam volna… Legyőztem volna azt az óriást, anya.

De mindent eltitkoltak előle, így Mikasán kívül mindenkijét és mindenét elvesztette. A családját, a múltját, az egykori életét, az emlékeit… Mindent elvettek tőle, és mindezért a pusztításért Selma Dok volt a felelős.

– Ha tudnának róla, biztosan nem választanák Selma oldalát! – bizonygatta Nifa.

– Olyan emberekről beszélünk, akik lemondtak a saját gyerekükről. – Levi hadnagy morgásszerű horkantást produkált, hangjából mély megvetés csendült ki. Eren gerincén végigszaladt tőle a hideg.

– De kinek az oldalán áll Selma? Benne nem bízhatunk, hát a gyermekében? – tette fel a kérdést Hanji.

Nifa felsóhajtott.

– Vajon a gyermekkori kötelék elegendő ahhoz, hogy ne árulja el Erent? – Hangja aggódóan csengett. Elhallgatott, amikor találkozott a tekintete a hadnagyéval.

– Nifa – szólt a férfi halkan. – Most hagyj minket magunkra!

Eren csodálkozva emelte fel a fejét.

„– Nifának egy szót sem!” – villant az elméjébe Levi akkori mondata. „– Félreérted. Mindennél jobban megbízom Nifában.” – Mégis kiküldte őt. Miért?

Nifa nem ellenkezett, engedelmesen bólintott. Vetett még egy utolsó pillantást, azt is Annie-ra, aztán eleget tett a kérésnek, távozott a helyiségből. Miután léptei is elhaltak, mély, fojtogató csend telepedett a szobára.

Annie szája széle felfelé kunkorodott, ujjai lágyan mozogtak. Szemével követte Hanjit, aki fel-alá sétálva, félig hangosan, félig mintegy magának motyogva gondolkodott, azonban akárhányszor Eren megmoccant, odakapta a tekintetét.

Vadász, aki a prédája után leselkedik… – Eren megnedvesítette az ajkát. Nem tudta, hogyan viselkedjen a jelenlétében; mit tehet meg, miről beszélhet…. Semmit sem tudott. Legszívesebben ő maga is távozott volna Nifa után, ám a hadnagy nem engedte, hogy elhúzódjon tőle. Ezt nem bánta annyira; Levi közelsége nyugtatóan hatott rá, felmelengette és mozgásra ösztökélte félelemtől megbénult testét, emlékeztette rá, mi a kötelessége, mik történtek vele.

– Anka előtt nincsenek titkok – jelentette ki Hanji. – Talán ő az egyetlen, akiben Kreusa jelenleg megbízik.

Levi összeráncolta a homlokát.

– Csak nem arra gondolsz, Pápaszem, hogy rá tudná venni egy találkozóra Erennel?

– Megfordult a fejemben – vallotta be a nő. – Őrült ötletnek véled?

– Mindegyik ötleted őrültség, Pápaszem – horkantotta válaszul.

– A végén még elpirulok, Levi!

– Hidd el, nem állt szándékomban. – Felhúzta a szemöldökét, és végigmérte a nőt. – Pirulás helyett inkább vehetnél egy fürdőt – javasolta. – Undorító vagy.

Hanji figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Szemében huncut fény csillant, amikor Erenre mosolygott.

– Ugye milyen vicces a mi hadnagyunk? – kérdezte kuncogva. Eren a szája elé tette a kezét, hogy elfojtsa nevetését, tekintetét viszont nem rejthette el, az vidáman csillogott.

Levi felmordult, mire Hanji szinte azonnal elkomolyodott.

– Elég a játékból, Pápaszem.

– Rendben, Levi.

– Anka meg tudja győzni?

– Bízom benne – bólintott. – Legutóbb, amikor beszéltem vele, azt mondta, Kreusa rendszeresen visszajár hozzá. Egy percre sem hagyták egymást magukra az elmúlt évek alatt.

– És mi van Selmával? Vele találkoztak?

– Nem – rázta a fejét. – Ha Selma akart is velük kommunikálni, üzeneteit rendszerint Nile közvetítette.

– Sejtettem – morogta Levi. – Mindig is utáltam azt a balfácánt.

– Már nem számít, Levi. Selma gondoskodott róla.

Eren arca megrándult, ahogy a Dok családra gondolt. Nile Dok felesége, a gyermekeik… Mindannyian odavesztek.

– Nem értem őt – suttogta. – Nem értem, mi vezetett idáig. Nem értem a falakon túli világot sem: miért akarják ennyire elpusztítani a falakat? Mit titkolhattak még a szüleim? Mit rejt a pince?

– Egyelőre Kreusára és Selmára koncentráljunk – jelentette ki Hanji. – Utána megvitathatjuk Shiganshinát. Mindenekelőtt ki kell derítenünk, hol lehetnek Armin szülei, mit tudnak, kinek az oldalán állnak, aztán kezdenünk kell valamit Fritz királlyal is. Máig nem sikerült rájönnöm, miért óvta ennyire Carlát. Megfordult a fejemben, hogy ő is a falakon túlról származott, de… mégiscsak Fritz királyról beszélünk. Ismerjük, milyen.

– Bolond.

Eren szeme kikerekedett, mikor meghallotta a hadnagy hangját.

– Bolond?

– Egy ideje – vonta meg a vállát a férfi.

– Én inkább szenilisnek hívnám, Levi.

– Csodálkozom, hogy még nem döntötték meg a hatalmát. Egy csettintésbe telne, és már nem ülne a trónon.

– Kapóra jön nekik, hogy gyenge – vélekedett Hanji. – Bármit megtehetnek vele.

Levi hadnagy tekintete elsötétült.

– Erwin – vicsorogta.

– Igen, például Erwin kivégzését… vagy elfogató parancsot Erenre.

– Ezek szerint nem is Fritz király az, aki ennyire holtan akar látni, hanem valaki, akitől ezeket a tanácsokat kapja? – kérdezte Eren rekedten. – És ha Fritz király tényleg törődött az édesanyámmal, miért nem kíméli meg az életemet? Miért akar ennyire elpusztítani?

– Jogos – biccentett Hanji. – Még mindig túl sok darabja hiányzik a kirakósunknak. Attól tartok, Anka ezekre nem fog tudni választ adni. Vannak dolgok, amikben várnunk kell. Türelmesnek kell lennünk, Eren… Addig is pedig a legfontosabb a biztonságod.

– Ha Lieselotte igazat szólt, Selma itt vár téged, Eren – mondta a hadnagy. – Amíg máshogy nem határozunk, addig maradj mellettem.

– Pontosan. Levi meg tud téged védeni.

– Én is meg tudom védeni magamat! Az óriásom…

– Nem javaslom az átváltozást, Eren. Nem tudhatjuk, Selma mennyire erős, ahogyan azt sem, hogy mit akar. Nem szabad ugyanazt a hibát elkövetnünk, mint Annie esetében. Nem igaz, drágaságom? – Hanji a kristály felé fordult. Annie a szemét pihentette, de Eren biztos volt benne, hogy tökéletes hallja és érti a beszélgetésük minden mozzanatát. – Jól van, először is azt kell tennünk, hogy… – kezdett bele a folytatásba, de mondatát már nem tudta befejezni. Léptek zaja hallatszódott, aztán néhány pillanat múlva kivágódott az ajtó, és Connie érkezett meg zihálva.

– Itt vannak! – lihegte a térdére támaszkodva. – Itt vannak!

Levi keze a kardja felé moccant.

– Kicsodák, kölyök? – sziszegte ingerülten.

– A többiek – nyögte Connie. – Bertolt, Reiner és Ymir… Itt vannak, uram.

** * **

A rossz állapot enyhe kifejezés volt arra, ahogyan három barátjuk, akiket hónapok óta nem láthattak, valóban megérkeztek. Eren utolsóként ért fel a lépcsőkön, és majdnem nekiütközött Levi hadnagynak, amikor a válla fölött elnézve megpillantotta Bertolt, Reiner és Ymir megtépázott, tetőtől talpig sáros alakját. Levi és Hanji váltottak egy pillantást, aztán a férfi megfordult.

– Srácok! – kiáltotta Eren. – M-mi történt veletek?

Krista szipogva kapaszkodott bele Ymir karjába, aki ez alkalommal nem ölelte magához, hanem csak kimerülten tűrte a kedveskedést. Csak azután engedte el, amikor a lány megkérte rá. Bertolt és Reiner elhúzták a szájukat. Levi nem hagyta, hogy Eren megközelítse őket; mikor észrevette, hogy megindul feléjük, kinyújtott karjával állította meg.

– Bízd rám őket, Levi – mormolta Hanji. – Majd én kikérdezem őket.

– Előbb a sérüléseiket! – csattant fel Krista tiltakozva. – Az a legfontosabb!

Hanji bólintott.

– Természetesen – mosolygott rá a lányra szelíden. – Connie, Jean, segítsetek a fiúknak!

A két fiú habozás nélkül engedelmeskedett.

– Te addig gyere velem, Eren – hívta a hadnagy. Eren összerezzent az érintésétől. Az ajkába harapott, és bizonytalanul nézett a barátaira. Miközben Levi hadnagy határozottan megmarkolta a csuklóját, és annál fogva tulajdonképpen elrángatta tőlük, figyelmét nem kerülte el, hogy Mikasa szeme hirtelen összeszűkült. A lány kivételesen azonban nem őket tisztelte meg vele, hanem valaki egészen mást, aki éppen akkor csukta be az ajtót a három eltűnt fiatal után, csizmája azonban hozzájuk hasonlóan sáros volt, combján és a halántékán pedig egy-egy mély vágás éktelenedett. Bicegett.

Eren nyelt egyet.

A francba!

** * **

– Gyerünk, Annie! Nem érünk rá az idők végezetéig! – vesztette el a türelmét.

Annie kuncogott.

– Igazán? – kérdezte; hangja rekedt volt, erőlködött, hogy beszélni tudjon. A kristály alkotta védelem már szabadon hagyta a fejét, ám a válláig fogságban tartotta őt. – Én ráérek. Nem tudsz ártani nekem. Többször is megpróbáltad, mindegyik alkalommal, mikor azt hitted, végleg győzelmet arattál felettem, elbuktál. Persze… én mindig szívesen adok egy újabb esélyt. A mi körünk még nem ért véget, nem igaz?

Mikasa szemében haragos fény villant.

– Mondd el az igazságot, vagy az első dolgom az lesz, hogy lecsapok a nyakadra, amint kiszabadultál a kristályodból!

– Nem vagy valami meggyőző.

– Halljam!

– Mikasa… Elég volt. – A lány elhallgatott, mikor Armin odalépett mellé. Annie sem vágott vissza többé, szinte sokkoltan meredt Arminra. A fiú megfogta Mikasa kezét, és finoman megszorította azt. – Elég volt – ismételte meg. – Erőszakkal nem mész semmire. Annie… – fordult a lányhoz. – Kérlek. Emlékezz rá, mivel kezdtem ezt a beszélgetést.

Annie szája széle nem gúnyos mosolyra, hanem sokkal inkább fintorra húzódott.

– Legyen – egyezett bele. – De ha nem tartod be a szavad…! – Nyitva hagyta a mondatát.

Armin egyszerűen válaszolt: jobbját a mellkasához húzta, a szíve fölé, baljával pedig, derékszögbe hajlítva a háta mögé nyúlt; tisztelgett.

Annie lehunyta a szemét.

– Legyen – suttogta. – Legyen…

** * **

Erennek annyi ideje sem maradt, hogy ellenkezzen; tulajdonképpen nem is mert, a férfiban rejtőző erőtől ösztönösen követte őt. Becsukódott mögöttük az ajtó – vagy igazából becsapódott?, Eren elmélázott ezen egy pillanat erejéig, egészen addig, míg meg nem érezte a hadnagy érintését. Levi lassan, mintegy elgondolkodva végighúzta a mutatóujját a szívás- és harapásnyomon, amivel előzőleg dekorálta ki a bőrét, hogy utána az ajkával is végigkövesse ugyanazt az utat. Eren eddig bírta a józan eszével; háta ívbe görbült, torkából pedig furcsa, félig morranás, félig nyögésszerű hang tört fel. Hideg szaladt végig a gerince mentén, egészen hátrasimult, ahogy megborzongott, Levi meg bizonytalan erővel szorította magához. Óvatosan fordult meg az ölelésben, s egy pillanatig tartott a bosszantó realizálás, hogy a hadnagy fölé magaslott. Elfojtotta a kuncogást, amikor találkozott a tekintetük; Levi hadnagyé sötét volt, a vágy mögött pedig bosszús düh várta sorát, hogy felszínre törjön. Eren nem hagyhatta, hogy ez utóbbi megtörténjen: előrehajolt, és mindenével, amije csak volt, megcsókolta a férfit. Engedélyt kapott rá, hogy a maga módján fedezze fel szájának minden titkos zugát – vagy legalábbis a hadnagy nem vette el tőle a lehetőséget, hanem türelmesen kivárta, amint ügyetlenkedve megtalálja a nyelvét, végigsimít a fogán. Végül, amikor Eren odáig merészkedett, hogy megszívja az alsóajkát, mielőtt elhúzódott volna tőle, morranással fejezte ki elégedettségét, meg azzal, hogy olyan erősen markolta meg a fiú csípőjét, hogy az alig hallhatóan felnyögött.

– Ne… mozdulj… – mormogta a fülébe. – Amíg itt vagyok, ne mozdulj!

Eren kábultan nyöszörögve egyezett bele.

Utána Levi tényleg csak ölelte; meleg tenyere a tarkóján pihent, a másik a csípőjén. Eren akár egy örökkévalóságig el tudott volna így lenni, ebben az édes álomvilágban, ahová nem ért el az óriások, Fritz király és a falon túliak keze, de aztán a barátaira gondolt, Mikasa tekintetére, és a végén… a végén eszébe jutott a legutolsó álma, amiben ismét felbukkant az édesapja. Ugyanúgy kezdődött, mint legutóbb; homályos emlékfoszlányok az injekcióról, a fájdalomról, a kétségbeesett kiáltásáról, mely üvöltésbe fulladt, ám aztán megjelent az a lány, az a sötét hajú, komoly arcú lány. Miután minden elcsendesedett, miután Grisha Jaeger hangja sem hallatszódott többé, Eren pedig félig eszméletlenül, félig ébren feküdt a nyirkos földben, a lány letérdelt mellé.

– Jaeger doktor – suttogta, miközben lágyan kisimította Eren arcába lógó tincseit –, biztos volt benne, hogy jó döntést hozott? Még nem is ismeri igazán, kikkel áll szembe. Szegény, drága Erenem, hamarosan újra találkozunk.

– Hé, ne most romantikázzatok!

Eren olyan gyorsan reagált Nifa hangjára, hogy majdnem elbotlott a saját lábában. Ha a hadnagy nem kapta volna el a karjánál fogva, bizonyosan a földön kötött volna ki. Nifa az ajtóban állt, mikor Eren végre-valahára eljutott odáig, hogy megkeresse hangjának forrását, szemében éppen nevetős fénnyel figyelte őket, jobbját pedig a szája előtt tartotta, mögé rejtette kuncogását.

Levi felvonta a szemöldökét, ám nem kommentálta a megjegyzését.

– Hanji most indul – magyarázta a lány, szintén nem foglalkozva többé azzal, amit mondott, mintha véget ért volna a tréfája. – Gondoltam, szólok. El kellene tőle búcsúznunk. Lehet… Lehet, hogy soha többé nem látjuk.

– Én is vele tartok – jelentette ki a hadnagy ellentmondást nem tűrően. Eren felzihált. Megnedvesítette az ajkát, és érezte, amint a férfi a tekintetével követi a mozdulatát. – Egy darabig legalábbis – tette hozzá.

– Hová megy, Hanji? – kérdezte Eren elszoruló torokkal.

– A kis barátaitok nagyon érdekes történettel álltak elő. Hanji egyenesen Fritz királyig megy.

– Fritz királyig? – hitetlenkedett. – Ez őrültség! Ezt nem hagyhatjuk! Amint meglátják, be fogják börtönözni, akárcsak Mikét és Nanabát!

– Nem tudhatjuk, ha nem próbáljuk meg – vonta meg a vállát Nifa. – Hanji megy és kész. Te nem hallottad a történetüket…

– Uram… Ön… Ön ezt csak úgy hagyja? – fordult a férfi felé. – Azt se tudja, mit mondtak!

– Menjen, ha menni akar. Ostoba. Ostobákkal nem vitatkozom.

– D-de… U-uram…

– Bízd rájuk, Eren! – kacsintott Nifa. – Ők megoldják. Ügyesek.

Levi hadnagy érintése felcsúszott a karján, a határozott erő, mely nemcsak abból, hanem szürke szeméből is szólt, megszédítette Erent.

– Foglald el magad – mormogta. – Hamarosan visszatérek. – Egy pillanatig hezitált, mielőtt elengedte volna. – Maradj Nifával – mondta még. A lányra nézett, annak lehervadt a mosoly az arcáról, komoran bólintott.

– Vigyázok rá – ígérte. – Ne aggódjon, nagyságos hadnagy úr. – Azért nem tudta megállni, hogy ne viccelje el a végét. Levi hadnagy morgással felelt, aztán eleresztette Erent, és el is lépett tőle. – Elleszünk mi, nem igaz, Eren? – Nifa odalépett a fiú mellé. Játékosan a vállába öklözött, mire Eren összerezzent. – Jaj, milyen édes reakció! Na, nem kell félni, nem harapok! Legalábbis nem olyan nagyot! – Ismét kacsintott.

Levi hadnagy felsóhajtott, majd kilépett az ajtón.

Magukra hagyta őket.

** * **

Eren nekidőlt a falnak, miközben Nifát figyelte. A lány mindvégig mosolygott, míg szórakozottan tett-vett a hálóban – megigazította a bevetett ágyat, még egyszer felrázta a párnákat, végigsimított a rongyos függönyökön, közben pedig ott ragyogott az arcán a mosoly, mintha nem érezte volna a helyzet komolyságát.

– Jaj, Eren! – sóhajtotta. – Miért nem teszed fel a kérdéseidet? Nagyon csendes vagy.

– Szeretnéd, hogy kérdezzek? – szólalt meg Eren rekedten; hangjából kihallatszódott a csodálkozás. Nifa felkuncogott.

– Szótlanul várjuk meg, míg a hadnagyunk visszatér? Ez nem vall rád. Te nem szoktál tűrni.

Eren mélyet sóhajtott.

– Úgy érzem, megőrülök – vallotta be. – Olyan, mintha csak ölbe tett kezekkel ülnénk és várnánk, amíg levadásznak minket! Nem csinálunk semmit! Fogalmam sincs, mi jár a hadnagy fejében… Azt hittem, kezdem megismerni, de annyi minden van még, amit nem tudok róla, Nifa. Megőrülök!

– Tulajdonképpen tényleg azt tesszük, amit mondtál – jegyezte meg a lány elgondolkodva. – Ez egy taktika, Eren. Várunk, hogy az ellenségünk megtegye az első lépését.

– És mi van, ha az első lépés az utolsó is lesz?

Nifa elkomorult.

– Nos… akkor aggódhatunk, addig viszont… addig élvezzük ezt az édes békét! Élvezd az új érzéseidet… Jaj, milyen kis aranyos vagy, hogy elpirultál! – Felkuncogott, majd lágyan rámosolygott a fiúra. – Hallottál a közös múltunkról, én abszolút támogatlak benneteket. Levi megérdemel valakit, aki elég erős hozzá, hogy mellette tudjon maradni. Kegyetlen ez a világ, Eren, ő pedig… lassan mindenkijét elvesztette már, néhányunkat kivéve.

Eren elmosolyodott, miközben leült a padlóra. Felhúzta a lábát, és karjaival átölelte azt. Nifa háttal tevékenykedett neki, de amikor megfordult, arcán nem látszódott meglepetés; a motoszkálásokból kikövetkeztethette, hogy mi történik mögötte. Nem kérdezte meg, mi a baj, amikor meghallotta Eren sóhaját, inkább megértően bólintott.

– Szegény drágám! – mormolta. – Szegény kicsi drágám!

** * **

– Nagyon aggódtunk értetek, srácok – sóhajtotta Sasha, miközben letérdelt, hogy megvizsgálja Bertolt lábszárát.

– Csoda, hogy megúsztátok sérülések nélkül – kommentálta Connie ámultan.

– Au! – szisszent fel a kijelentéssel egyszerre Bertolt. – Ez fájt. – Vágott egy grimaszt, majd elfordította a fejét, hogy ne lássák, mennyire elvörösödött zavarában.

– De mi történt veletek? – kérdezte Jean homlokráncolva. – Mintha szétszaggatták volna a ruháitokat! És hogyhogy nem sérültetek meg?

– Megsérültünk – sziszegte Ymir fájdalmasan –, de már jobban vagyunk.

– Merre jártatok? – Krista szomorúan cirógatta a kézfejét.

– Én drága Kristám! – sóhajtott fel erre a lány. – Fel sem tudom fogni, mi minden mehettél keresztül nélkülem.

Krista megfogta a kezét, és óvatosan megszorította azt.

– Én jól vagyok – jelentette ki határozottan. – Értetek viszont nagyon aggódom, srácok. Még mindig.

– Meséljetek el mindent! – bólogatott Sasha is. – Mindent, amit Hanjinak elmondtatok! Úgy elviharzott, hogy még az ajtót sem csukta be maga után!

– És ráadásul Levi hadnaggyal – fűzte hozzá Jean.

– A hadnagy nem marad sokáig – jegyezte meg Connie.

A három fiatal összenézett.

– Ez egy nagyon hosszú történet – mondta végül Reiner.

Jean elvigyorodott.

– Nekünk pedig rengeteg időnk van.

– Tényleg, jut eszembe! – csapott a homlokára Connie. – Hol van Mikasa és Armin?

** * **

– Tehát tényleg ő az… – suttogta Mikasa mintegy magának. – Armin, jól vagy?

A fiú hosszú percek óta bámulta Annie-t sápadtan, mint aki nem akarja felfogni, hogy ez alkalommal igazat szólt. Mikasa kivételesen holtbiztos volt benne, hogy nem hazudott neki. Gyűlölete a Nőstény Óriás iránt egy mákszemnyit sem csökkent, sőt egyre inkább érlelődött benne a gondolat, hogy végleg le kell számolnia vele, mielőtt ismét Eren közelébe tud férkőzni, azonban tudta, hogy Annie abban, amit elmondott, egyszerűen nem hazudhatott. Ösztönösen érezte, hogy az igazságot hallották, bár ha korábban nem gyanította volna, ő maga sem akarta volna elhinni.

– És most mit csináljunk? – kérdezte végül Armin rekedten. Annie megrántotta a vállát.

– Rajtatok áll, mit kezdetek ezzel az információval. Én csak gondoltam, megosztom veled a szüleid történetét.

Armin nyelt egyet.

– A szüleim… Akik magamra hagytak…

– Sajnálom. – Annie hangjából nem csendült ki őszinte sajnálkozás, ám a szemében mintha felcsillant volna valami, valami halvány szikra.

– Találkoznom kell velük.

– Édesanyád vár rád, Armin.

A fiú bólintott.

– Armin… – szólt Mikasa figyelmeztetően. – Nem szabad belesétálnunk a csapdájukba! Erre még te magad hívtad fel a figyelmemet!

– Ne aggódj, Mikasa, nem fogok. Én csak… Én csak szeretném őt látni. Szeretném, ha tudná, mit tett Selma Dok Eren anyjával. Ha megismeri a teljes igazságot…

– Armin…

– Gyerünk, Mikasa! – határozta el magát. – Menjünk!

** * **

Későre járt már az óra, amikor Levi hadnagy visszatért, Eren szemére azonban nem jött álom. Mozdulatlanul feküdt az ágyban, a szemét lehunyva számolta magában a perceket, jobbját pedig ökölbe szorítva húzta a mellkasához.

Tudta, hogy nem sikerült átvernie.

Az ajtó becsukódott; a nyikorgást vetkőzés követte, Levi minden egyes levetett ruhadarabját gondosan összefogta, majd a komód tetejére helyezte.

Eren legszívesebben azonnal kifaggatta volna, ám nem akarta azonnal letámadni. A hadnagy kirángatta volna az ágyból, ha valami olyasmi történt volna, ami több szót is érdemel. Hanji biztonságosan eljuthatott a királyhoz… hogy a zárt ajtók mögött mi zajlott le, azt még Levi hadnagy sem tudhatta, hiszen láthatott át a falakon.

– Beljebb – hallotta meg aztán a férfi hangját. Odébb gördült, de ez még mindig nem volt elég. – A falhoz. – Eren anélkül engedelmeskedett, hogy kérdésekre fecsérelte volna az idejüket; odacsúszott a hideg kőfalhoz, és amikor az ágy panaszosan reccsent egyet, a matrac pedig besüppedt a váratlan súlytól, szemhéja lecsukódott. Hosszan remegett a borzongástól, ezért figyelmét inkább arra fordította, hogy minél feljebb rángassa a vállán a takarót, kizárva a gondolatot, hogy tulajdonképpen a hadnagy akaratából osztozkodnak a keskeny ágyon. Más volt most mellette feküdni és más a Blouse család otthonában; azóta a világ mintha pördült volna egyet körülöttük, ők meg lemaradva próbáltak lépést tartani a megannyi változással.

– Így jó lesz? – kérdezte végül. Magában pedig csak ennyit kérdezett: – Ugye jól van, uram?

Levi hadnagy elégedett mormogással válaszolt.

Eren lassan kifújta a benntartott a levegőt; már nem emlékezett rá, mikor felejtett el lélegezni, szúró tüdeje viszont panaszkodva fejezte ki nemtetszését. Levi a hátán feküdt, szürke szeme csillogott a szoba sötétjében, s nem tiltakozott, amikor Eren összeszedte minden bátorságát, és óvatosan, fölé gördülve összeérintette az ajkukat. Érdes tenyere a fiú csípőjére siklott, ujjai meglepő határozottsággal kúsztak be az ing alá, Eren meg felnyikkant, amikor végigsimítottak a csípőcsontján, a meztelen bőrén tulajdonképpen. Majdnem olyan forróságot érzett, mint mikor az óriásában volt, és soha nem örült még ennyire annak, hogy nem világítja meg őket semmilyen fényforrás: az éjszaka megőrizte a titkait, azt, hogy mennyire lángolt az arca, mennyire bizonytalanul helyezkedett el a férfi fölött, mennyire nem tudta, mit tegyen, ha már ennyire közel kerültek egymáshoz. Végül egyszerűen csak átadta magát az érzésnek, hogy komótos tempóban felfedezzék egymás száját és ízét, közben pedig próbált nem összerezzeni, amikor Levi ujjai játékos táncba kezdtek az oldalán, fel-felcsúszva meztelen testén, kíváncsian követve a csigolyái útját. Felnyögött, a mondat meg, amely a nyelve hegyére tódult, elfulladt a sóhajával. Nem feszítette meg többé az izmait, hagyta, hogy azok elernyedjen, míg a végén ő maga is csupán megpihent a hadnagy karjai között, szorosan a testéhez préselődve, érezve annak melegét, érezve a benne égő vágyat.

Levi hadnagy kevés embert engedett közel magához, a szívéhez különösen. Farlan, Isabel, Nifa a hadnagy előző életéből, Erwin és Hanji pedig az újból, de a teljes múlt mindmáig homályban maradt Eren számára. Tudott valamennyit, voltak sejtései, miken mehetett keresztül a férfi, azonban a teljes igazságot nem ismerhette. Mindent tudni akart. Nem a kamaszbeli kíváncsiság hajtotta, hanem az, hogy azok is, amikről Levi mélyen hallgatott, az életének részét képezték. Mindenestül meg akarta őt ismerni, és ehhez az kellett, hogy a legfájdalmasabb pillanatokat is megvitassák.

Felsóhajtott, amikor az ujjak gyengéd erővel végigszaladtak a hátán. Legalább a hadnagy is – hozzá hasonlóan – csak a tekintetét láthatta, azt nem, hogy a szégyen pírja mennyire festette meg az arcát. Így is elég volt, hogy zavarba ejtő dolgokat érzékelhetett. Próbált nem fészkelődni, nehogy elárulja magát – ha már a teste így is megtette –, de a vágya annyira nyilvánvaló volt, hogy minden erőfeszítése feleslegesnek bizonyult. Igazából már akkor felizgult, amikor becsúszott a paplan alá, a hadnagy meg nem mozdult az ágya mellől, csak bámulta őt, izgalma pedig csak fokozódott, miután egymáshoz simultak.

Semmit sem tudott a testiségről, a csókok is homályos emlékek voltak, melyeket elméje legmélyebb zugából rángatott elő. Még Shiganshinából származtak, amikor az édesanyja csókkal búcsúzott az édesapjától, ő pedig gyermekként vigyorogott és szólta meg őket, amiért előtte is kimutatták, mennyire szeretik egymást. Később a kiképzés alatt eszébe sem jutott, hogy lányokkal foglalkozzon. A többieknek sem. Esténkét fél füllel azért hallgatta Jean szerelmetes ömlengését Mikasáról, de nem nagyon mert belegondolni mindebbe, mert Mikasa végül is a fogadott testvére volt, a többi lány pedig… Reiner Kristáról áradozott, Ymir viszont senkit sem engedett a közelébe, Annie távolságot tartott tőlük, Sasha meg mintha Connie Másik Felének teremtődött.

Soha nem érzett még a mostanihoz hasonlót, érzések kavalkádját, azt, hogy egyszerűen helyes, hogy a hadnaggyal van. Bármilyen formában is, helyes, hogy ragaszkodik hozzá, hogy vágy tombol benne, hogy legszívesebben sosem szakadna el tőle. Mintha mindig is maga mellett tudhatta volna a hadnagyot, nemcsak nemrégiben ismerte meg. Mintha mindig is az élete részét képezte volna, nem? Előtte nem kellett megjátszania magát: ember volt, aki óriássá változott, a férfi pedig így fogadta el őt. Ha kettesben maradtak, nem számított semmi és senki, és ez így volt rendjén.

Hogy Levi hadnagy miket tapasztalt meg már, azokról mit sem tudott. Nem érdekelte, ahogyan az sem, hogy a hadnagy férfi, a köztük levő korkülönbség meg mások számára túl sok. Egy olyan világban, ahol bármelyik percben meghalhattak, ahol jóformán mindannyian az elpusztítását követelték, nem törődhetett ilyesmikkel, s úgy vélte, másoknak sem kellene foglalkoznia.

Lassan, megfontoltan előrelökte a csípőjét. Ösztönből jött, hogy ezt kell tennie, és amikor meglepett nyögést csalt ki vele a hadnagyból, alig tudta megállni, hogy ne kuncogjon fel; elvigyorodott, aztán ugyanabban a tempóban megismételte a mozdulatot. Az ajkába harapott, úgy próbált uralkodni a saját reakcióján. Combjai remegtek, ahogy satuba fogták Levi izmos testét, ezért előrehajolva támasztékot keresett, mely végül maga a recsegő ágy lett volna, ha a hadnagy nem kapja el a kezét félúton. A mellkasához húzta, Eren pedig nyikkanásszerű hangot hallatott, amikor megérezte, milyen gyorsan ver a férfi szíve. Találkozott a tekintetük, mire Eren nyelt egyet. Felkészült, hogy csípőjével lassú ringásba kezdjen, Levi azonban a másik keze, amelyikkel nem az övét fogta, hanem a hátát cirógatta, visszacsúszott a derekára, megállítva, hogy újból mozogjon.

Eren sziszegett, ahogy a szorítás erőssé vált. Levi tulajdonképpen magához vonta, ő meg nem bírta többé kontrollálni a hangját, amikor az ágya recsegve adta tudtukra a tiltakozását. Levi nem eresztette ki a kezét a fogságból, ahogyan a csípőjének sem engedte meg, hogy szabadon ringjon, helyette ő mozdult, s ahogy egymáshoz simultak, Eren torkából mély nyögés tört fel. Megpróbálta a baljával magába tartani, azonban keze alig moccant a szája felé, Levi hadnagy felmordult.

– Maradj – szűrte a szavakat összeszorított fogán keresztül, Eren pedig kelletlenül engedelmeskedett neki. Lángba borult az arca, s az ajkával kísérelte meg elfojtani a nyögéseit, miközben a zavartság, a szégyen és a vágy különc keveréke hullámokban öntötte el, a férfi azonban nem hagyta. – Elég, Eren – mondta. – Maradj nyugton. – „Hallani akarom…”, volt a kimondatlan parancs. Erennek nyelnie kellett, amint realizálódott benne mindez. Mélyet lélegzett, hogy csillapítsa a gyors ütemben kalapáló szívét, de vajmi keveset segített vele az állapotán.

Levi hadnagy kemény volt alatta, ezt a fiú a ruhán keresztül is tökéletesen érzékelte; szemében mély vágy és koncentráltság ült. Eren remegve nyöszörgött, a forróság mintha felemésztette, a hadnagy pedig, aki maga is nehezen vette a levegőt, egy pillanatig erejéig sem vette le róla égető tekintetét.

– K-kérem – zihálta. Végül, miután lehetőséget kapott rá, hogy belemozduljon az érintésbe, hátravetette a fejét, szemét meg szorosan behunyta; egészen addig, amíg nem tehetett semmit, pontról pontra növekedett benne a vágy, s most, hogy végre cselekedhetett, úgy érezte magát, mintha az eszét vesztette volna. Ajkai elnyíltak, ziháló nyikkanásféleség találta meg útját a felszínre, és azzal a kezével, amelyikkel mindeddig az ágynak támaszkodott, most a férfi vállában kapaszkodott meg. Gerince ívbe feszült, teste pedig hosszan remegett meg. Nem bírta tovább megtartani magát, szinte rázuhant a hadnagyra. Egy kicsit emelte el tőle a fejét, hogy ránézhessen, és igenis elégedett volt: Levi arccsontján kipirult a bőre, légvétele kapkodó volt, szemében pedig lázas fény csillogott.

Levi gyöngéden maga mellé gördítette, kezét meg csak azért sem eresztette el. A szoba levegője fülledt volt, tömény vágy és kielégültség sós ízének keverékéről árulkodott. Eren nehezen lélegzett; mindkettőjük teste kellemesen zsibongott az élvezettől, combján pedig érezte annak meleg bizonyítékát. Levi volt az első, aki valamelyest magához tért; könnyedén csusszant ki az ágyból, Eren kábultan követte a tekintetével. Rongydarabbal érkezett vissza, a Eren pedig a takaró és a férfi melege nélkül fázósan borzongott meg. Egy szót sem szólt, csak nézte a hadnagyot, amint gyors, ám precíz mozdulatokkal megszabadítja előbb magát, utána őt a mocsoktól, s miután végzett, és újból befeküdt mellé, hálásan simult hozzá. Szája egy másodperc erejéig megpihent a nyaki hajlatban, aztán lassan ráhajtotta a fejét, szemhéja meg lecsukódott. Megérezte a csípőjén az érintést, boldogan és megkönnyebbülten szusszantott fel.

Pillanatok alatt nyomta el az álom.

Megjegyzések:

Szép estét mindenkinek, aki erre jár! ^^

Rossz hír, hogy még mindig eléggé szenvedek a magas láztól, a jó hír viszont, hogy végre sikerült befejeznem ezt a fejezetet (és igen, beléptünk a +18ba, juhé :D). Remélem, az állapotom miatt nem lett katasztrófa, szívesen fogadok visszajelzéseket! :) Kicsit máshogy alakult a történet, mint ahogy eredetileg terveztem, de szerettem volna betartani a határidőt (amit én magam tűztem ki), és muszáj volt alakítanom egy-két dolgon. A 12. fejezetben lesz már egy kicsi bonyodalom, talán valaki óriássá is változik... ;) Vagy lehetséges, hogy a fenti világból hallanak majd valamit drága hőseink! Bevallom, még nem tudom pontosan. Kicsit újra kell gondolnom ezt a részt.

Egy hét múlva találkozunk, igyekszem hétfőn hozni a folytatást! ^^