2016. november 12., szombat

Vihar – 12. fejezet – Bal karjának holléte...

Vihar

12. fejezet

~ Bal karjának holléte ~

Eren arra ébredt, hogy hideg ujjak táncoltak végig a gerincén, bekúszva a pólója alá. Mire résnyire nyitotta a szemét, Levi hadnagy már a csizmáját húzta fel az ágy szélén ülve; elhúzta a száját, amikor fekete haja a szemébe lógott. Türelmetlenül söpörte félre a tincseket, és amikor Eren csak egy picit feljebb moccantotta a jobb karját, amin feküdt, és ami az éjszaka folyamán elzsibbadt emiatt, szinte azonnal odapillantott. Találkozott a tekintetük, Eren pedig elvörösödött, ahogy eszébe jutottak az éjjel történtek. Ruhán keresztül is égett a vágytól, s minden annyira új volt, annyira intenzív és jó, hogy majd’ belepusztult a gyönyörbe. Hogy Levi hadnagy hogyan vélekedett minderről, azt nem tudta, ám nem felejtette el, mennyire szapora volt a férfi szívverése és levegővételi, miután a gyönyör kiteljesedett bennük. Erre még mélyebben elpirult, Levi szája széle pedig mintha felfelé rándult volna, amint ezt észrevette.
Néhány percig egyikőjük sem mozdult. Erenben milliónyi kérdés kavargott, de mindegyiket lenyelte, amíg a férfi fénylő szemét figyelte; halvány mosoly gördült az ajkára, telis-tele bizonytalansággal.
– Kölyök – mormogta erre Levi, csak fokozva Eren zavarát.
– Ne hívjon így! – tiltakozott rögtön. – Kérem… Uram – tette hozzá suttogva.
Levi felhorkant.
Eren – ejtette ki aztán nevét olyan puhán és gyengéden, hogy Eren hátán kellemes borzongás szaladt végig. Megmarkolta a takarót, finoman megszorította azt, és óvatosan feljebb rángatta, egészen az orráig, eltakarva az arcát és rajta a megannyi érzelmet. Levi erre is horkantással reagált. – Eren – ismételte meg még egyszer, aztán valahogy közelebb csusszant hozzá. Ujjai a takaróra simultak, és bár Eren kétségbeesetten kapaszkodott az anyagba, könnyedén lehúzta róla a válláig, hogy utána elrabolhassa a lélegzetét. Először csak a csók ígéretével érintette meg, majd lassan a szájával is megtalálta az övét. – Így jó lesz? – kérdezte. Homlokuk összesimult, Eren lehunyta a szemét.
– Nem vagyok kölyök – mondta ismét, ezúttal rekedten. Levi lehajtotta a fejét, orrát Eren nyakhajlatába temette. Belemormogott a puha bőrbe, mire a fiú csiklandósan összerándult tőle.
– Így jó lesz?
– Igen – felelte végül Eren. Megnedvesítette az ajkát, és ahogy megérezte a tétova ujjakat a tarkóján, megfeszítette a testét. Hogyan kérdezzek rá? Megtehetem egyáltalán? Ha eddig nem mondott semmit, az azt jelenti, hogy nem tartozik rám? Egyre több kérdés kavargott benne, mindegyiket lenyelte. Tudnia kellett, mi történt előző este. Levi hadnagy Hanjival távozott, nélküle tért vissza. Hanji eljutott Fritz királyhoz. Mit mondhattak a többiek, amiért annyira sietősen, köszönés nélkül ment el? Mi lehetett az a nagyon érdekes történet, amiért akár a saját életét is képes kockára tenni?
Eren többé nem volt hajlandó megjuhászkodni. Eltűrte, hogy a föld alá menekítsék a király valamint a Katonai Rendőrség tagjai elől, próbált nem foglalkozni Selma Dokkal és azokkal a különös álmokkal, amik egyre inkább kísértették, és igyekezett úgy tenni, mintha ura lenne mindennek, ami körülötte történt. Elnyomta azt az énjét, aki mindig is volt. Sosem érezte még annyira, hogy igazán ketrecben él, ám ez alkalommal másra sem tudott gondolni, csak erre. Ki akart törni belőle, pontot tenni a végére, és mindehhez az kellett, hogy végre-valahára szemtől szemben álljon Selmával és a lányával, Kreusával. Ők kellettek ahhoz, hogy a világ ne forduljon ki még jobban önmagából – hogy Eren ismét az lehessen, aki: egy fiú, aki látni akarta az óceánt.
Eszébe villant, amit tegnap látott. Bicegett. A látvány beleégett az elméjébe, nem tudta kiűzni onnan, ahogyan fogalma sem volt, mit tegyen: elmondja-e Levi hadnagynak, vagy inkább hallgasson, s beszéljen vele egyedül? Levi hadnagy, ha észre is vette, hogy elkalandoztak a gondolatai, nem tette szóvá. Elengedte, aztán felállt. Néhány pillanatig elidőzött az ajtónál, mintha várta volna, hogy Eren feltegye a kérdéseit, de amikor azok nem érkeztek, bólintott egyet; lenyomta a kilincset, majd magára hagyta a fiút.
Eren mellkasából fájdalmas sóhaj szakadt fel. Lehunyta a szemét.
Mit tegyek? – kérdezte. – Anya, te mit tennél?
Édesanyja valahogy mindig is tudta, mit kell tennie. Bármi is történt, bármennyit is titkolt el, egyszerűen csak tudta. Aznap is, amikor feláldozta magát, és hagyta, hogy az az Intelligens megegye. Tisztában volt vele, kivel állnak szemben, mégis… az utolsó lélegzetéig őket védte. Eren még nem tartozott közéjük… és Carla Jaeger nem is akarta, hogy olyan szörnyeteggé váljon, mint ők.
Gyere szépen, Eren – fogta meg a kezét a lány a legutóbbi álmában. A komor arcú lány volt, aki közvetlenül azután bukkant fel, hogy Grisha meghalt. Eren keze erre a gondolatra megremegett. Az apja azért nem létezett többé, mert ő megölte, csakis ez lehetett az egyetlen magyarázat arra, hogyan nyerhette el az óriássá változás képességét. Egy olyan képességet, ami nem hozott mást, csak halált és pusztulást, Shiganshina elestét, Eren múltjának elsorvadását. Mindenről ez tehetett. Mindenről a falakon túli világ tehetett, mert az ott élőknek köszönhették a szérumot. – Emlékezz, Eren! – szólította fel. – Emlékezz arra, aki valójában vagy! És higgy nekem, Eren! Higgy és maradj mellettem! – Órákkal később, amikor visszaértek a többiekhez, Keith Shadist ébren találták, sőt… mintha rájuk várt volna. A lány nem rémült meg. Felszegte a fejét, kézszorítása felerősödött. – Tudod, ki vagyok, igaz? – kérdezte a férfitól. Shadis bólintott.
Grisha mindent elmondott.
– Helyes – nyugtázta. – Akkor azt is tudod, mi lett a sorsa.
Keith Shadis lehajtotta a fejét.
A lány szomorúan mosolygott. Letérdelt Eren elé, ujjai tétován az arcára rebbentek.
Hamarosan – suttogta. – Hamarosan újra találkozunk, és akkor ígérem, minden kérdésedre választ fogok adni. Most még nem tehetem. Most még el kell felejtened, hogy találkoztunk, de utána… Később emlékezz rám, Eren! Emlékezz rá, hogy ki vagyok, s emlékezz arra, hogy te ki vagy! Emlékezz a múltadra! Kreusára, Selmára… Az óriásra, aki édesanyád haláláért felelős, az ajándékra, amit édesanyádtól kaptál.
Megcsördült a lánc, a kulcs hűvösen tapadt a mellkasához. Carla kulcsa, nem Grisháé… Mert Grisha kulcsa valahová egészen máshová került…
Eren szemhéja lassan lecsukódott. Már nem sikerült felidézni, hogy hova; elálmosodott, mikor a lány mutatóujja egyenesen a homlokának nyomódott.
Emlékezz! – hallotta még a hangját. – Emlékezz! – Aztán minden fekete sötétségbe torkollott, ő pedig mindent elfelejtett.

** * **

Kreusa Dok nem félt a haláltól. Eren, Hitch és Annie, nevek a múltjából, akiket egykor nagyon szeretett, s akiket sosem tudott elfelejteni. Keze ökölbe szorult, ahogyan visszaemlékezett azokra a napokra, amikor mindhárman együtt játszódtak. A pincére, a megannyi titokra.
– Kérlek, te se felejts el engem, Eren – suttogta, miközben homlokát a hideg kőfalnak nyomta. – Kérlek, emlékezz rám. Kevés az időnk, már nem sokáig élvezhetjük a földalatti gondatlanságot. Hamarosan vissza kell térnünk oda, ahol minden elkezdődött. El kell jutnunk Shiganshinába, Eren… Ez az egyetlen esélyünk a túlélésre.

** * **

Marlowe Sand dühödten szitkozódott. Nem tudta pontosan megmondani, mennyi ideje időztek az Alvilágban, mert a napok egyszerűen összefolytak előtte, azt viszont igen, hogy mikor elégelte meg. Hitch javaslatára minden egyes nap szétváltak, hogy keressék Eren Jaegert, Levi hadnagyot, Hanjit, Mikasa Ackermant meg azokat a szerencsétleneket, akik még velük voltak, ám eddig mindegyik alkalommal üres kézzel tértek vissza. Míg Marlowe bosszúsan könyvelte el sikertelenségüket, addig Hitch szinte kivirult. Marlowe ezt végképp nem értette. Hogyan örülhetett Hitch, ha még Annie Leonhartot sem találták meg?
– Elég volt – vakkantotta oda a lánynak, amikor az megérkezett. – A csőcselék úgy védi a hadnagyot, mintha ő volna a királya ennek a helynek! Köpnek Fritz királyra, a Katonai Rendőrségre, a becsületre és a tisztességre! Egyszerűen nem fér a fejemben, hogy nem tudják felfogni, miféle veszély leselkedik rájuk! Az a Jaeger, Eren Jaeger – lovallta bele magát – nagyon veszélyes! Bármelyik percben óriássá változhat! És akkor mindennek vége! Mindent elpusztít! Aztán még a jó ég tudja, mi történik! Honnan is tudhatnák, hány hozzá hasonló szörnyeteg él még itt? A Nőstény Óriás kristálya is eltűnt! Persze, hogy nem véletlen ragaszkodott hozzá a Felderítő Egység… Biztos, hogy az egész egy ócska trükk volt. Pf, még hogy az emberiség árulója, Jaeger meg elkapja? Nevetséges! Összejátszottak! Át akartak minket verni, hogy aztán leigázzák az emberiséget! Mind szörnyek, mind! Egytől egyig! Lehet, hogy a Felderítő Egység tagjai is óriások! Mind azok!
Hitch a szemét forgatta.
– Látom, neked tényleg szükséged lenne némi friss levegőre – jegyezte meg kuncogva. – Ennyi sületlenséget is rég hallottam, vicces fiú.
– Vicces fiú? – visszhangozta Marlowe. – Ne gúnyolódj, Hitch! Nem hibbantam meg, nem kell friss levegő sem! Biztos vagyok benne, hogy igazam van. Gyanítom, Annie is rájött mindenre, aztán… aztán eltűntették. Vagy ha nem is ez történt, akkor Jaeger meg az a nőstény megölték.
Hitch felkacagott. Rázni kezdte a nevetés, ezért előrehajolva a térdére támaszkodott, úgy próbált véget vetni jókedvének. Marlowe annyira meglepődött ezen a reakción, hogy még az újabb meg újabb összeesküvés-elméletek gyártását is abbahagyta; összefonta a karjait a mellkasa előtt, szemöldökét pedig összehúzta.
– Ez nem vicces, Hitch.
– Vicces fiú vagy, Marlowe – kuncogta a lány. – Nagyon vicces, de… Tudod, drágám, a közelében sem jársz az igazságnak.
– Mert mintha te tudnád, mi az igazság! – horkantotta megvetően.
Hitch ártatlanul mosolygott.
– Miből gondolod, hogy nem tudom?
– Ugyan, kérlek! – mordult fel erre a fiú. – Ugyanolyan tudatlan vagy, mint én. Csak reménykedjünk benne, hogy holnap szerencsével járunk… Már nagyon elegem van Eren Jaegerből.
– Akkor jó hírt hoztam neked, Marlowe Sand – csendült egy hűvös hang az ajtóból. Hitch arcáról eltűnt a mosoly, amikor meghallotta, ellenben Marlowe… Marlowe kivirult. Megpördült, kezét pedig elégedetten csapta össze.
– Dok kapitány! – kiáltotta. – Végre!
Hitch nyelt egyet.
Az ajtóban Selma Dok állt, és bár mosolygott, Marlowe-nak valamiért az az érzése támadt, hogy mindez csupán egy álca. Minden kedveskedés, minden szelídség, minden nőiesség nem volt több puszta hazugságnál. Persze ez az érzés csak egy pillanatig kerítette hatalmába, azonban éppen elég volt ahhoz, hogy megtorpanjon, s bizonytalanul nézzen a váratlanul megérkező nőre.
Valami nem stimmel vele – gondolta, és amikor vetett egy óvatos pillantást Hitchre, és meglátta a lány dühös fintorba torzuló arcát, aztán visszanézett Selmára, valahogy megértette. Nem tudta, hogyan lehetséges, nem tudta, hogyan juthatott ilyesmi egyáltalán az eszébe, de valamiért arra gondolt, hogy Selma Dok és Hitch Dreyse nem aznap találkozott életében először, amikor megkapták az alvilági feladatukat, nem is akkor, amikor beléptek a Katonai Rendőrségbe. Nem. Az ő történetük sokkal régebben kezdődött el, nagyon régen, hosszú évekkel ezelőtt. És nem volt vidám.
Marlowe feleslegesnek érezte magát. Feleslegesnek és eldobhatónak.
– Remélem, nem zavarok – lépett beljebb Selma Dok, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Nemrégiben szeretett királyunkhoz látogató érkezett. Azt hinné az ember, hogy nem okozok most nektek meglepetést, de úgy veszem észre, hogy igen: Hanji Zoe, az az őrült boszorkány állított be… és fogalmazzunk úgy, elképesztő történetet mesélt Fritz királynak. Hitch, te nyilván sejted, miről beszélek.
– Bocsásson meg, asszonyom – hallotta meg Marlowe a lány riadt suttogását. – Nem sikerült megállítanom.
– Valóban – biccentett Selma. – Pedig én megbíztam benned, Hitch, ahogyan egykor az anyádban is. Shiganshinában nem okoztál csalódást, most miért teszed?
– Kérem, bocsásson meg!
– Találkoztál a lányommal, igaz?
– Igen, asszonyom.
– Helyes. Végre valami, amivel elégedett lehetek. Készen áll, ugye?
– Igen, asszonyom… Tudja, mit kell tennie.
– Nagyon helyes. – Selma Dok bólintott; pillantása Marlowe-ra rebbent. – Drága fiam, igazán kár, hogy nem odakint születtél, mint mi. Sokkal nyugodtabb lennék, nem kételkednék az irántam való hűségedben. De te nem is engem szolgálsz, nem igaz? Fritz királyt. Ezt a világot. Ezt, ami oly’ gyűlöletes, hogy kedvem lenne porig rombolni!
– Ezen még változtathatunk, Dok kapitány – mondta Hitch gyorsan. – Még szolgálhat minket! Kérem, kegyelmezzen neki!
– Kegyelem? – Marlowe végre felocsúdott döbbentéből. – Maga… M-maga ölte meg Nile Dokot! Maga mészárolta le az egész családot! És Shiganshina… Mi a fene folyik itt? Hogy érti, hogy Hitch… Te jóságos ég! – Elakadt a lélegzete, ahogyan ráeszmélt mindenre. Hitch, aki mindig jól szórakozott rajta, ugyanolyan ellenség volt, mint Eren Jaeger vagy a Nőstény Óriás.
Hitch… Az ő szeretett… Elharapta ezt a gondolatot.
Hitch Dreyse is rendelkezett az óriássá változás képességével, ő is egy volt közülük.
Emberbőrbe bújt óriás volt.
Intelligens.
Selma mosolygott. Kezében penge villant, aztán lassan elindult Marlowe felé.
Elindult, hogy megölje…

** * **

Bertolt, Reiner és Ymir szavak nélkül kommunikáltak egymással. Sasha és Connie abbahagyták a kérdezősködést, miután Levi hadnagy váratlanul megjelent – Eren szobájából, ez nem kerülte el Ymir figyelmét –, és feladatokat osztott ki. Mint az kiderült, ugyanazt kellett tenniük, amiket az elmúlt napokban: takarítottak. Szorosan álltak egymás mellett, a lopott érintések, a gyengéd cirógatások viszont nem maradtak titokban; Ymir fél szemét rajtuk az újdonsült szerelmespáron tartotta, olykor pedig még meg is mosolyogta. Sasha már alig-alig bicegett, de azért még mindig észrevehető volt, hogy nem épült fel teljesen.
Levi hadnagy sietősen távozott. Senkit sem faggatott, csak bejelentette, hogy távollétében Nifának kell engedelmeskedniük, Mikasa kérdésére, mely sziszegésként hagyta el az ajkát, csak annyit felelt, hogy utánajár, mi történt Hanjival. Mivel még nem találtak rájuk, ez azt jelentette, hogy biztosan nem sikerült információkat kicsalni a nőből; ebből nyugodt szívvel következtethettek arra, hogy Fritz király még nem ítélkezett felette.
– Uram, megtudhatnánk, hogy mit mondtak a többiek? – halkította le a hangját Armin. – Nekünk semmit sem mondanak.
– Bizonyára okkal, Arlert.
– De…
– Uram – lépett előre Mikasa határozottan –, nem mehet el anélkül, hogy magyarázatot adna!
– Úgyis kiszedjük belőlük – morogta Jean.
Krista csak összepréselte az ajkait; ő nem követelt válaszokat. Bólintott a hadnagynak, és lehajtotta a fejét, ezzel kívánva szerencsét. Ezek után visszasietett Ymirhez, és csak akkor hagyta el az oldalát, amikor Sasha megkérte, hogy segítsen neki a padló felsikálásában. Ymir félrebillentette a fejét, úgy nézte őket, amint takarítanak. Őket nem fogták be, mert Hanji az utolsó parancsa az volt, hogy ne kényszerítsék őket munkára, amíg úgy nem érzik, hogy kipihenték magukat.
Elsőnek Bertolt állt fel. Szerette volna látni Annie-t, Jean viszont nem engedte.
– Armin arra kért, hogy most ne zavarjuk őket – magyarázta. – Lent vannak Mikasával.
– Annie… Ő… megszólalt? – kérdezte Bertolt suttogva, mire Jean megrántotta a vállát.
– Érdekel is engem, de úgy hiszem, mostanra már igencsak megeredt a nyelve, legalábbis Armin mintha erre célozgatott volna a hadnagynak.
– Vajon miket mondhat?
– Fogalmam sincs. Én még mindig arra szavazok, hogy öljük meg.
– Jean! – csattant fel Krista. – Ilyet meg ne halljak még egyszer!
– Imádott Kristám – vigyorgott Ymir. – Te mindenkit annyira óvsz.
– Annie… Ő egykor a barátunk volt, ezt ne felejtsétek el.
– Pont ez az, ami nem tud kimenni a fejemből – morogta Jean. – A barátunk volt, mégis képes lett volna habozás nélkül lemészárolni minket!
– És ha félreismertük? – erősködött Krista. – Mi van, ha irányították? Ha minden egyes tettét kényszer hatására kellett véghezvinnie?
– Ha ez igaz, akkor én meg az Intelligensek vezére vagyok.
– Jean!
Sasha, Connie és Ymir nevettek, Krista és Bertolt viszont szigorúan néztek a fiúra.
– Én… nem ilyennek ismertem Annie-t – mormolta Bertolt. – Biztos vagyok benne, hogy tévedtünk. H-ha Mikasa és Armin jelenleg is beszélgetnek vele, h-ha tényleg magyarázatot tud adni, h-ha… Talán tényleg tévedtünk. – Bertolt egészen felvillanyozódott, Reiner azonban a fejét csóválta.
– Bármennyire is megkedveltem Annie-t, Jeannak adok igazat. Az a nőstény – keze ökölbe szorult az emlékre – kis híján végzett velem!
– Pontosan! – kiáltotta Jean. – Majdnem megölte Reinert! Azt pedig ne felejtsük el, hogy Levi hadnagy osztagát szó szerint lemészárolta! És még megannyi ártatlan ember vesztette az életét miatta!
Ymir felnevetett.
– Szórakoztató a vitátok – mondta vigyorogva. – Éljen, ne éljen… Ki vagyunk mi, hogy ítélkezzünk felette? – Széttárta a karjait. – Azt hiszem, senkik. Folytassátok a takarítást, engem meg hagyjatok pihenni, jó? Fáradt vagyok.
– Eláruljátok végre, mi történt veletek? – hajolt előre Jean.
– Jean! – piszegte le Krista. – Túl kíváncsi vagy.
– Nem igazság, hogy semmit sem tudunk!
Sasha és Connie felpillantottak, majd szó nélkül folytatták a takarítást.
– Köszönöm, srácok – mosolygott rájuk Krista hálásan. Mikor visszafordult Jeanhoz, dühösen rántotta össze a szemöldökét. – Elmondják, ha akarják! Ne legyél ennyire türelmetlen!
– Nem hiszem el, hogy titeket egy cseppet sem érdekel, mi lehetett annyira sürgős, hogy előbb Hanji, aztán Levi hadnagy is oly’ sietősen távozott! Láttátok a ruháikat is! Kész csoda, hogy karcolások nélkül megúszták!
– Igen – hunyta le a szemét Krista; megkönnyebbülten lélegzett fel. – Hála az égnek, semmi bajuk nem esett! Ez a legfontosabb, Jean.
Ymir köszönetképpen megszorította a kezét.
Sajnálom, én imádott Kristám, de mindarról, ami velünk esett meg, egy szót sem szólhatok. Esküt tettünk, nem igaz, srácok? Bertolt, Reiner… – Ymir pillantása a fiúkra rebbent; azok komoran viszonozták azt. – Mi megesküdtünk Selmának, hogy hallgatunk, őt ismerve pedig az a legokosabb döntés, ha megtartjuk az adott szavunkat.
De Annie... Annie, vajon te mit tettél?
Tényleg elárultad azt, amiért annyit küzdöttünk?
Ymir lehunyta a szemét.
Ymir úrnő – csengett a fülében az óriás hangja. – Ymir úrnő.
Aztán az eszébe villant egy arc és hozzá egy név: Lieselotte.
Szája mosolyra görbült.
Elégedett volt.

** * **

– Ezt nem hiszem el! – Ellie* felsóhajtott, amikor meghallotta testvére dühös hangját. Már megint ugyanott tartottak: a fiú észrevette, hogy a Helyőrség tagjai már megint nem azt csinálták, ami a feladatuk volt. Ahelyett, hogy a falakat védték volna, iszogatással töltötték a munkaidejüket is.
– Hagyd már! – ingatta a fejét. – Anya már vár minket.
– És ha ismét felbukkan a Kolosszális Óriás? – dühöngött a bátyja. – Mi van, ha megint megjelenik és lyukat üt a falba? Akkor mit csinálunk? Ugyanúgy végezzük, mint azok, akik Shiganshinában éltek! Én nem akarok többé ennek a ketrecnek a foglya lenni! A Felderítő Egység…
– A Felderítő Egységnek már vége. – Ellie ijedten piszegte le. – Értsd már meg végre! Ha jót akarunk, jobb, ha egy szóval sem emlegetjük őket. – Gyorsan körül nézett, majd testvére kezéért nyúlt. – A végén még meghallják… Te is tudod, hogy az uralkodó úgy döntött, felszámolja őket. A Katonai Rendőrség…
– Lusta banda, akárcsak ők!
– Hé…
– Nem érdekel, hogy mit mondasz, Ellie! A Felderítő Egységnek nem lehet csak úgy vége! Tudom, hogy hamarosan újjáépül! Lesz egy új parancsnok… és lesz újra kiképzés is! És én ott leszek, Ellie! Felderítő lesz belőlem!
Ellie szája széle megremegett.
– Ne legyél bolond! – nyöszörögte a visszafojtott sírástól kásás hangon. – Inkább gyere, mert anya mérges lesz, ha nem érünk vissza ebédre!
Dél körül járhatott az idő, Ellie nem szeretett késni, ellentétben testvérével, akinek köszönhetően mégis rendszerint azután érkeztek vissza a házukba, hogy édesanyjuk már megterítette az asztalt. Ez alkalommal nem így történt. Megfogták egymás kezét, majd megindultak a házuk felé, és akkor… Akkor tapasztalták meg először, milyen érzés, amikor megremeg a talpuk alatt a föld. A távolban aranysárga fény villant fel, olyan volt, mintha kettéhasadt volna az ég és a föld.
Ellie felsikoltott ijedtében. Elvesztette egyensúlyát, és magával rántotta fivérét; mindketten a porban kötöttek ki. Míg a vakító fény alábbhagyott, a föld remegése nem szűnt meg, sokkal inkább felerősödött.
– Tommy! – vinnyogta bátyja nevét. A fiú ugyanolyan rémülten és tanácstalanul nézett vissza rá, mint amilyennek ő is érezte magát. Egymásba kapaszkodtak, ahogyan életük elmúlt tíz évében számtalanszor tették, de nem tudtak felállni.
– M-mégis mi a manó ez?
– Megnyílt az ég!
– Ez Isten akarata!
Nem ők voltak az egyetlenek, akik nem értették, miért tűnt úgy, mintha dübörgött volna a föld. Kétségbeesett kiáltások harsant fel mindenhonnan, anyák ölelték magukhoz gyermekeiket, férfiak próbálták elrejteni őket, a Helyőrség tagjai meg az a néhány katona, aki akkor a téren időzött, pedig mintha kővé dermedt volna, úgy álltak mozdulatlanul és meredtek a távolba. Ellie követte a tekintetüket.
Éles sikoly hagyta el a torkát. Az égbolt ismét meghasadt. A vakító fény annyiszor villant fel, hogy már követni sem tudták, a távolban pedig, ahová a katonák is néztek, mintha alakok zúzták volna porrá a házakat és tornyosodtak Karanes körzetének lakói fölé.
Ellie-nek elhalt a hangja.
– Óriások… – suttogta. – Azok ott… óriások.
– Ez lehetetlen! – kiáltotta a bátyja. – H-hogy kerülnének ide óriások? A fal… Hiszen a fal sértetlen!
– Azok ott óriások. – Ellie a szája elé kapta a kezét, ahogyan a távolba nézett. Hirtelen megértette, mik azok, amiket tulajdonképpen a szemével lát, s egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindez valóságos. Valóban óriásokat látott. Igazi, emberevő óriásokat, olyanokat, akik Shiganshinában is pusztítottak, ez alkalommal viszont a Rózsa falon belül, mindezt úgy, hogy egy sem ütött lyukat a falba. Óriások voltak és mégsem.
Ellie öklendezni kezdett, ahogy ráébredt mindenre.
Emberbőrbe bújt óriások voltak.

** * **

– Remélem, nem zavarlak. Szeretnék veled megbeszélni valamit. – Eren bátorítóan  mosolygott, miközben az ajtóban előreengedte Sashát. A lány lassan elbicegett az ágyig, ahol óvatosan leült a szélére, majd bizonytalanul viszonozta a mosolyát.
– Ugyan! Legalább végre szünetet tarthatok. Annyira éhes vagyok, de ha arra gondolok, hogy a hadnagy elégedetlen lesz a munkámmal, inkább leküzdöm a késztetést, hogy a gyomrom korgásával foglalkozzak – vallotta be, mire Eren felnevetett.
– Bölcs döntés – vigyorogta. – A jól végzett munkának előbb vagy utóbb meglesz a jutalma.
– Finom, szaftos pecsenye – álmodozott Sasha nagyot nyelve. – Mennyire örülnék neki!
Eren vigyora kiszélesedett.
– Sasha, kérdezhetek valamit? – kezdte aztán megfontoltan. Sasha egyből kijózanodott. Összeráncolta a homlokát, és kíváncsian nézett Erenre.
– Baj van?
– Nem, dehogyis – nyugtatta meg gyorsan. – Mármint… Láttam valamit tegnap. Csak arról szeretnélek kérdezni.
– Mit láttál? – Sasha egy pillanatra megfeszült. – Ugye… Ugye nem azt? – Lehalkította a hangját, szeme azonban riadtan csillogott. Eren legnagyobb döbbentére előbb elsápadt, aztán elvörösödött, végül pedig megint elsápadt, majd azt követően újfent elvörösödött. Arcszíne rekordsebességgel változott, ahogyan kezének remegése is ijesztő gyorsasággal erősödött fel. – Connie és én… Te jó ég! – suttogta halálra váltan. – Pontosan mennyit láttál?
– Te jó ég! – ismételte Eren, majd mélyen elpirult. – Én… Semmi olyasmit nem láttam. Én nem Connie-ról szeretnék veled beszélgetni!
Sasha rákvörös lett.
– V-valóban? – nyögte zavartan. – Akkor m-mégis miről?
– Amikor Bertolt, Reiner és Ymir megérkeztek, láttam, hogy te is akkor értél vissza – bökte ki végül idegesen. – Te csuktad be az ajtót… és hozzájuk hasonlóan tetőtől talpig sáros voltál. Azt szeretném tudni, hogy miért.
– Ó, hogy az! – Sasha megkönnyebbülten nevetett fel. – Nagyon megijesztettél, Eren!
– Sasha… Válaszolj a kérdésemre! – utasította rekedten. – Miért voltál majdnem ugyanolyan állapotban, mint ők? Mi történt veled?
– Én találtam meg őket – rántotta meg a vállát a lány. – Levi hadnagy azt mondta, ne kóboroljunk el az Alvilágban, Nifa viszont megkért, hogy kísérjem el, ezért vele tartottam. Persze ő rengeteg parancsot kapott a hadnagytól, amiket nem sikerült időben befejeznie… Azt mondta, menjek nyugodtan előre, én meg úgy tettem, ahogyan kérte, és akkor… Akkor megláttam őket. Bertoltot, Reinert meg Ymirt. Bajban voltak. Néhány alvilági fickó körülállta őket, én meg… nem hagyhattam cserben a barátaimat, ezért beszálltam a verekedésbe. Persze ezt nem kellett volna, mert alig épültem fel az előző sérülésemből… De nem tehettem mást! Te is így tettél volna, ugye, Eren? – ragadta meg a kezét váratlanul. – Ugye? – Eren nyelt egyet. Sasha görcsösen markolta meg, arca kipirult, ahogy belelovallta magát a monológjába. – Connie persze nagyon leszidott – biggyesztette le az ajkait. – Hanji, Levi hadnagy, Mikasa és Armin is… De akkor is! Ők a barátaink! Barátokat nem hagyunk cserben! Ez alapszabály!
– Csak… csak ennyi? – lélegzett fel a fiú.
Sasha homlokán a ránc elmélyült.
– Igen – felelte bizonytalanul. – Miért? Mi másra számítottál?
– Semmire – mondta gyorsan Eren. – Semmire. – Barátságosan rámosolygott a lányra. – Nem is tartalak fel, menj csak nyugodtan, végezd a dolgodat!
– Rendben – bólintott Sasha. – Örülök, hogy ezt megbeszéltük. – Már az ajtóban állt, amikor hirtelen visszanézett. – Ó – csapott a homlokára –, csak most jut eszembe! Nifa azt üzeni, hogy el akar neked mesélni valamit. Azt hiszem, a hadnaggyal kapcsolatos. Mondjuk mondtam is neki, hogy nem értem, miért érdekelne téged bármi is, aminek köze van a hadnagyhoz. Nem a szerelmed vagy valami ilyesmi.
Eren elpirult.
– Köszi, Sasha.
– Odakint vár, a lépcső aljában. – Mielőtt becsukta az ajtót, még egyszer visszafordult. – Azért ne időzzetek ott sokat! Nehogy a  végén valaki felismerjen, aztán feleslegesen menekítettünk ide – tette hozzá.
Eren bólintott.
– Úgy lesz – mosolygott, majd miután becsukódott az ajtó, a hajába túrt. Végigdőlt az ágyán, és mélyet sóhajtott. Többé nem tudott anélkül lepihenni az ágyban, hogy ne jutottak volna az eszébe a tegnap történtek. Levi hadnagy kemény teste, az égető csókjai, a mohó vágy, amit egyikőjük sem tudott kontrollálni.
Hadnagy… Remélem, nem esett baja. – Azzal felállt, majd gyorsan elindult, hogy minél hamarabb beszélhessen Nifával.

** * **

– Végre! – élénkült fel a lány, amikor meglátta kilépni a ház ajtaján. – Azt hittem, a végén nekem kell kirángatnom a szobádból, hogy szívj egy kis friss levegőt. – Kacsintott egyet, majd elkomorodott. – Igaz, nem mondhatjuk, hogy annyira friss az itteni levegő… De biztosan jobb, mint odabent.
– Ez igaz – mosolyodott el Eren halványan. – A bentinél még ez is jobb.
Nifa kuncogott.
– Csüccs ide mellém, drágám – ütögette meg a mellette levő helyet. – Beszélgessünk egy kicsit!
– Sasha mondta, hogy a hadnagyról szeretnél mondani valamit…
– Igen – bólintott Nifa. – A múltunkról… De előtte… Igazából ez csak ürügy volt, Sashának azonban mégsem mondhattam azt, amiért valójában kihívtalak.
– Mi lenne az?
Nifa ujjai türelmetlen dobolásba kezdtek a térdén.
– Szeretnélek megkérni valamire – vallotta be.
Eren összeráncolta a homlokát.
– Mire?
Nifa körülnézett, ügyelve, nehogy valaki meghallja a hangját, aztán így szólt:
– Arra, hogy hallgass végig – suttogta halkan. Mikor Eren meghökkent, sietve magyarázkodni kezdett: – Tudom, mi az, amit a többiek eltitkolnak, ahogyan azt is, hogy miért nem beszélhetnek. Tippeld meg, vajon ki gondoskodott róla, hogy egy jó ideig ne térjenek vissza hozzánk!
Eren felmordult.
– Csak nem Selma Dok?
– Pontosan – biccentett Nifa. – És Ymir szavai alapján… Azt hiszem, van egy őrült elméletem. Nem tudom, hogy mind a hárman, ő biztosan… Mármint Ymir. Ymir azt hiszem… Mindegy, ez most nem fontos. Édesanyád barátai… Emlékszel rájuk, igaz? Selma Dok, Lieselotte Arlert… És volt még egy nő, Céline. Céline Dreyse, ő Hitch Dreyse édesanyja. Gondolom, nem ismered őt. Veled egyidős lehet, a Katonai Rendőrség tagja. Selma Dok őt meg egy Marlowe Sand nevű fiút küldött ide miattatok. Hitch Dreyse a kulcs. Ő az, aki elvezethet Kreusához.
– Erre most jöttél rá? – Eren végül csak ennyit kérdezett. Annyi minden kavargott benne, azt sem tudta, mivel kezdjen, ám ahogy elnézte, idő híjában voltak. Nifa idegesen forgolódott, tömör volt és lényegre törő, olyan gyorsan hadarta el az információk tömkelegét, amilyen gyorsan csak tudta.
Eren keze megremegett.
Kreusa…
– Menjük – jelentette ki eltökélten. – Menjünk, mielőtt Mikasáék visszatartanának.
Nifa meghökkent.
– H-hogyan?
Eren felállt, magára csatolta a köpenyét.
– Azt mondtad, van egy sejtésed, hol rejtőzik Kreusa. Ha ez igaz… Látni akarom őt. Mielőtt szemtől szemben találkozunk egymással… Tudod, mielőtt ellenségek lennénk… Szeretném látni őt. Tudni akarom, hogy tényleg a legjobb barátom volt-e vagy csak megjátszotta magát. Szeretném megismerni a múltunkat, visszakapni azokat az emlékeket, amiket elfelejtettem. És meg szeretném érteni, hogy miért kellett felejtenem.
– Eren…
– Ne is próbálj visszatartani, Nifa! Menjünk!
– Levi hadnagy…
– Nem érdekel! – rázta meg a fejét makacsul. – Menjünk!
Nifa megadóan emelte a magasba a kezét.
– Jól van, jól van – mondta. – Menjünk!
Eren idegesen bólintott.
Kreusa… Hát végre találkozunk.
Lehunyta a szemét, majd követte a lányt.

** * **

A falat alkotó óriás szeme összeszűkült, amikor nap lágy sugarai egy pillanatra az arcába világítottak. Egyre több látszódott belőle, egyre inkább erőre kapott. Annie Leonhart édesapja köpenye kámzsája mögé rejtőzött, miközben elégedetten simogatta dús szakállát. Sosem rajongott az arcszőrzetéért, a terv végrehajtásának érdekében azonban bármire hajlandó volt.
Okos kislány vagy, Annie – gondolta. – Hát persze, hogy a Sina fal megmászásával próbáltál elmenekülni… Hát persze! Egy ekkora fal… Legyen bármennyire is masszív, egy hozzád hasonló, ereje teljében levő óriásnőt nem bírhat el…
Tudtam, hogy nem fogok benned csalódni.

** * **

Mikasa zihálva ért fel a pincéből.
– Hol van Eren? – támadt neki azonnal Jeannak. – Hol van Eren?!
– Honnan tudjam?! – kiáltott vissza a fiú idegesen. – Nem vagyok az anyja!
– Kint van – jegyezte meg Sasha. – Kint van Nifával.
– Mégis mi a csuda történt? – ráncolta a homlokát Connie. – Armin, mi a baja Mikasának? – fordult a fiúhoz, aki csak lihegve érte utol a lányt.
– Annie – nyögte. – Annie mindent elmondott.
– Hé, Mikasa! Várj már! Most mondta Sasha, hogy odakint vannak! – Jean félredobta a seprűt, majd a lány után akart indulni, azonban alig tett előre néhány lépést, amikor már hallotta felcsattanni a hangját.
– Nincsenek itt!
– H-hogyan? – lepődött meg Sasha. – De hát odakint vannak! Az előbb még… – Elhallgatott.
Mikasa és Armin összenéztek.
– Levi hadnagy megmondta, hogy ne hagyja el a házat – suttogta a fiú. – Ezt nem hiszem el! Eren… Miért?
– Nem számít, miért – rázta meg a fejét Mikasa. – Csak az számít, hogy minél előbb visszahozzuk.
– Hogy lehetett ennyire felelőtlen az a lány? – morgolódott Jean.
– Gyerünk! – indítványozta Armin, figyelmen kívül hagyja a mérgelődést. – Gyorsan, mielőtt elkésünk!

** * **

Selma Dok félredobta a véres kést. Marlowe térdre borult, miközben figyelte, mint gyógyul be pillanatok alatt az asszony sérülése.
– K-kérem… – nyöszörögte. – K-kérem, kegyelmezzen! Bármit megteszek… Bármit!
– Igazán? Ezt öröm hallani, Marlowe Sand – búgta.
Hitch lehunyta a szemét.
Kérlek, Selma… Adj neki kegyelmet.

** * **

A ház üres volt, mire odaértek, de egyértelműen laktak benne. Hogy Kreusa Dok tényleg itt élt, abban nem lehettek biztosak, azonban minden jel arra utalt, hogy nem tévedtek. Eren megbabonázva simított végig az asztalon, ujja hegye tiszta maradt.
– És most mit akarsz csinálni? – kérdezte Nifa idegesen. – Kreusa nincs itt.
– Várni fogok – döntötte el Eren. – Addig várok, amíg vissza nem jön. Előbb vagy utóbb vissza kell térnie, nem igaz?
Nifa bólintott.
– Remélhetőleg.
Eren felsóhajtott. Lerogyott az egyik székre, arcát pedig a tenyerébe temette.
– Mit akartál mesélni a hadnagyról? – motyogta bele a kérdését. – Egy újabb szeletke a múltadból?
– Valami olyasmi – mormolta Nifa. – Még soha senkinek meséltem el.
– Akkor igazán megtisztelve érzem magam. Köszönöm, hogy megbízol bennem, Nifa.
– Kedvellek, Eren – vallotta be a lány őszintén. – Nagyon kedvellek. Örülök, hogy ott vagy a hadnagynak. Szüksége volt már valakire… Valakire, aki elég erős ahhoz, hogy a társa lehessen élete végéig.
Eren zavartan nevetett.
– Azért ne szaladjunk ennyire előre!
Nifa rávigyorgott.
– Sosem tudhatod, mit hoz a jövő!
– Ez igaz – komorodott el, ahogyan Shiganshinára gondolt. Nifa megérintette a kezét.
– Fájdalmas a múltunk, Eren. Mindkettőnknek.
– Igen… Nem is tartalak szóval, minden figyelmem a tiéd.
– Levi hadnagynak köszönhetem az életemet – kezdett bele Nifa. – Mr. Leonhart hozott az Alvilágba, de a hadnagy nélkül aligha maradtam volna életben. Ő mindig ott volt nekem, mindig, valahányszor elbizonytalanodtam magamban, valahányszor segítségre volt szükségem. Egy nap azonban elváltam tőlük, emlékszel?
– Még azelőtt, hogy Farlan és Isabel meghaltak volna. Tőled szakadt el először.
– Igen – bólintott Nifa szomorúan. – Egy nap egy férfi érkezett az Alvilágba. Furcsán ismerősnek tűnt, pedig biztos voltam benne, hogy azelőtt még sosem találkoztunk. Vagy ha mégis, akkor nem emlékeztem rá. Egy másik férfival volt, az az ember volt akkoriban a Felderítő Egység parancsnoka. Azt hiszem, te is ismered őt. Keith Shadis.
– H-hogyan?! – kiáltott fel Eren döbbenten. – Keith Shadis?!
– A másik férfi pedig, akivel érkezett, orvos volt.
Eren szeme elkerekedett.
Nem! – lehelte. – Nem lehet, hogy…
– De – hajtotta le a fejét Nifa. – Az az ember, aki váratlanul meglátogatott, az apád volt, Eren, Grisha Jaeger. És Levi hadnagy… Levi hadnagy ismerte őt.
Eren lélegzete elakadt.
– Az apám…
– Igen – mondta Nifa gyorsan. – Az apád vitt el innen. Levi hadnagy nem bízott benne, az  apád viszont azt állította, hogy ismerte a szüleimet. Fogalmazzunk úgy, habozás nélkül vele tartottam. Keith Shadis parancsnok a szavát adta, hogy Jaeger doktor az igazat mondta. Az apád, Grisha… Ő azt mondta, itt az idő. Tizenhárom éves voltam.
– 845 – suttogta Eren. – 845-ben történt…
– Shiganshina eleste előtt.
– Igen. Abban az évben, amikor Levi hadnagy mindenkit elvesztett. Isabelt, Farlant… és engem is.
– 845-ben történt… És apa… Apa vitt el.
A komor arcú lány – villant az elméjébe az emlék. A lány, aki letérdelt elé… Aki odaadta  neki Carla kulcsát… A lány… A lány Nifa volt!
– Én… nem értem, hogyan lehetséges mindez…
Nifa szomorúan elmosolyodott.
– Eren – szólt lágyan. – Kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzak, akkor mindent meg fogsz érteni… Vagy legalábbis érteni fogod, miért törődött velem az édesapád.
Eren lassan felemelte a fejét. Nifa szemében könnyek csillogtak.
– Ki vagy te? – kérdezte rekedten.
A lány hálásan nevetett.
– Nifa vagyok – mondta halkan, elcsukló hangon. – Nifa Arlert. – Eren szeme kitágult, ahogy megértette. – Lieselotte és Abraham Arlert elsőszülött, halottnak hitt gyermeke… – folytatta eközben Nifa. – Armin nővére vagyok… és a lány az álmaidból. Én voltam az, aki odaadta neked a kulcsot, jól emlékszem. Én… És a szüleid… a szüleid ismertek engem. Édesanyád a haláláig halottnak hitt, az apád viszont… Az apád rájött, hogy életben vagyok. Eren, kérlek… Látom rajtad, hogy egy szavamat sem hiszed… Eren…
– Ne érj hozzám! – rántotta el a karját tőle. – N-ne érj hozzám! – suttogta. – Most ne. Még ne.
– Ne haragudj, amiért nem mondtam el rögtön.
– Levi hadnagy is tudta? Mindvégig tudta?
– Azt nem, hogy Armin nővére vagyok. Csak annyit tudott, hogy az édesapáddal ismertük egymást.
– Tudta és nem mondta el? – Eren hangjából fájdalom csendült ki. – Ennyire kölyöknek tart? Azt hiszi, nem tudtam volna elviselni? És te… Neked mi a magyarázatod?
– Kérlek, Eren… Szerettem volna, ha előbb megbízol bennem.
– Hogy aztán eláruld a bizalmamat?! – süvöltötte. Elöntötte a harag, valahányszor a lány könnyáztatta arcára nézett.
A bejárati ajtó döngve tárult ki. Eren odakapta a fejét, és tekintete szinte azonnal találkozott Mikasáéval. Nifa meglepetten vonta fel a szemöldökét, mikor meglátta a lányt.
– Ez aztán a bizalmatlanság – suttogta mintegy magának. Mikasa válaszul kivonta a kardját.
– Tűnj Eren közeléből! – mordult rá, szeme parázslott a haragtól.
– Mikasa, előbb beszélgessünk, ne kapkodjuk el! – lehelte Armin idegesen; hirtelen bukkant fel a lány mögött. Armin nővére, Armin nővére, Armin nővére, zsongott Eren fülében Nifa hangja. Nifa Arlert. És ott voltak a hasonlóságok is, amiket Eren rögvest megállapított, amint először… mármint sokadszor, mégis először találkozott a lánnyal. Hogy lehettem ennyire ostoba? Lieselotte gyermeke sosem halt meg, csak eljátszották a halálát. Nifa… Nifa mindvégig átvert minket. Tudta arról a nőstényről, hogy az anyja… És Levi hadnagy? Ő vajon mennyit tudott? Azért védte ennyire, mert kiderített róla mindent? – Annie is azt mondta, hogy…
– A francokat Annie-ba, Armin! – csattant fel Mikasa. – Megoldom én a tanácsai nélkül!
Nifa erre összeszűkítette a szemét.
– Pedig én megfogadnám a helyedben Annie tanácsait. Talán nem mind ostobák, nem úgy, mint te.
Eren nyelt egyet.
– Mikasa, Armin… – próbálkozott; pillantása fogadott testvérére rebbent. Egyértelműen ő volt az, aki a legjobban kimutatta a haragját, őt kellett meggyőznie, hogy csillapodjon le, eressze le a kardját és tegye meg a lehetetlent, hallgassa végig Nifát. Nem számított, mi történt pontosan a múltban, akkor, amikor mindketten emlékeik birtokában voltak, Armin szerencsére még józanul gondolkodott: nem engedhették meg maguknak, hogy a hadnagy távollétében bármit is elkapkodjanak. Nem ölhették meg Nifát anélkül, hogy esélyt adtak volna neki a magyarázkodásra, Mikasát azonban nem érdekelte mindez. Eren mindig is tudta, miből fakad ez a túlzott oltalom, csak nem akart róla tudomást venni. Egyedül ők voltak egymásnak, s Mikasa az adósának tekintette magát. Bármeddig hajlandó lett volna elmenni, hogy megvédje őt, akár odáig is, hogy szó nélkül végezzen Nifával. – Mikasa… – szólította meg, hogy jobb belátásra bírja, a lány viszont rá sem hederített.
– Mikor akartad elmondani? – vicsorogta. – Az a Törpe mindenről tudott, igaz? Ezért is védelmezett téged mindig annyira!
– Mikasa, túlzásokba esel! – mondta Armin riadtan, mire Mikasa felmordult.
– Nem érdekel, Armin! Nifa mindvégig hazudott nekünk!
– Igazából nem hazudott, csak nem mondta el az igazat…
– Nem érdekel! Válaszolj, Nifa! Mondd el Erennek, ki vagy te valójában!
– Mikasa…
– Nem, Armin – rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrően. – Te elfogult vagy.
– De…
– Srácok – szakította félbe őket Eren. – Nifa az előbb mondta el, hogy Lieselotte és Abraham lánya!
Armin lélegzete elakadt, mintha most szembesült volna a ténnyel, hogy a saját nővérével áll szemtől szemben.
Nifa félrenézett, mikor észrevette, hogy figyeli.
– Te magad is láttad, Eren – mormolta Mikasa. – Te magad is láttad a sérüléseit. És látod azt is, hogy már csak egy halvány heg sem emlékeztet arra, hogy megsebesült, amikor behozta magával a többieket. Meggyógyult. Ilyen rövid idő alatt meggyógyult, Eren! Nyoma sincs rajta sérülésnek!
Nem Sashát nézte – döbbent rá Eren. – Nem Sasha sérülései keltették fel a figyelmét, hanem Nifáé. Hogy lehettem ennyire ostoba? Hogy nem vettem észre, hogy egyszerre érkeztek meg? Hogy nem raktam össze a képet? Hiszen Sasha elmondta, hogy Nifával távozott… Csak hamarabb indult vissza, így találta meg a többieket. Nifa… Nifa bizonyára utolérte őket!
– Szerintem elsőre is felfogta – húzta el a száját Nifa. Szeme hideg volt és fénylő, akár a téli égbolt. – Fáj a bizalmatlanságotok.
– Láttam – suttogta végül Eren. – Láttam, csak nem akartam elhinni.
Mikasa fújtatott.
– Hé, Eren – szólította meg végül a fiút ijesztően halkan, miközben kardját egyenesen Nifa torkának szegezte. – Itt az ideje, hogy megöljünk egy Intelligenst, nem gondolod?
– Hé…
– Intelligenst? – zavarodott össze Eren. – Mikasa…
– Ne mozdulj! – sziszegte Mikasa. Nifa elhúzta a száját.
– Nem kellene ennyire meggondolatlannak lenned, Mikasa. Végig kellene hallgatnod!
– Felesleges – legyintett a lány türelmetlenül. – Beszéltem Annie-val, már mindent tudok, Nifa! – hangsúlyozta dühösen. Nifa megemelte a szemöldökét.
– Ugyan mi mindent, drágám? – kérdezte gúnyosan. – Én erre nem vennék mérget.
– Mr. Leonhart vitt az Alvilágba! Nem volt ez véletlen, mi?
– Erről már tárgyaltunk, ez semmit nem jelent.
– Én láttam a sérüléseidet, Nifa, tudom, mi vagy, mind tudjuk.
– Azt, hogy óriássá tudok változni? – Nifa megrántotta a vállát. – Ugyan már, mit problémázol ezen?
Eren köhögve kapkodott levegőért.
– Ez lehetetlen!
– Mást is tudok – zihálta Mikasa, figyelmen kívül hagyva Eren döbbentét.
– Ne kertelj, kedvesem! – Nifa gúnyosan nevetett. – Kíváncsi vagyok, mi minden jár a szép kis fejedben.
– Mikasa… Nem lehetünk benne biztosak, hogy tényleg Intelligens…
– Te maradj ki ebből, Armin! – mordult rá a fiúra. – Gyerünk, Nifa!
– Gyerünk, Nifa, gyerünk! – gúnyolódott a lány. – Inkább magadnak mondogasd ezt, édesem! Te vagy az, aki per pillanat is hezitálsz! Nem mered meglépni az utolsó lépést? Mire vársz, picinyem? Hogy kimutassam a fogam fehérét? Arra napnyugtáig is várhatsz, mert akkor sem fog bekövetkezni! Nem hagyod, hogy elmondjam, amit akarok, muszáj sértegetned, vádaskodnod! Intelligens? Én? Hol a bizonyítékod? Fogalmad sincs, hogy…
Mikasa nem habozott többé. Talán éppen egyetlen esélyt kapott csupán az élettől, nem engedhette meg magának, hogy ne ragadja meg azt és emiatt elveszítse Erent. Nem érdekelte, mennyire cselekszik helyesen és mennyire nem, csak az lüktetett az elméjében, hogy meg kell védenie mindazt, ami a családjából maradt. Nem hagyhatta, hogy tönkretegyék az életét még egyszer. Furcsamód Jeanra gondolt, mielőtt cselekedett volna. Maga sem értette, miért jutott eszébe a fiú, de valahogy beférkőzött a gondolatai közé. „Ne tedd!”, ezt üzente volna neki a fiú, ha találkozott volna a tekintetük, ám Mikasa makacsul visszautasította, hogy ez megtörténjék. Meg kellett tennie, nem adhatott rá lehetőséget, hogy elbizonytalanítsák. Fülében csengett Krista velőtrázó sikolya, amikor Nifa óvatosan feljebb moccantotta a kezét, közeledve a szájához, ő pedig hirtelen előrevetette magát, és egyetlen mozdulattal levágta a lány bal karját.
Nifa felsikoltott. Szeme kidülledt, lélegzete elakadt, amikor az éles fájdalom végigsöpört a testén; kétrét görnyedt, majd hangosan felzihált. Ujjai a csonkra simultak, arcán szárnyát tárta a megrökönyödés, a vér pedig… a vér mindenütt ott volt. Krista felzokogott, és gyakorlatilag Ymir karjaiba vetette magát. Sasha vele ellentétben egy hangot sem hallatott, kezét viszont a szájára szorítva igyekezett visszafojtani feltörő hányingerét, míg Connie, aki hamuszürke arccal állt mellette, ösztönösen a hátát dörzsölve próbálta megnyugtatni. Bertolt és Reiner döbbenten néztek össze, Jean pedig… Jean legalább annyira megrökönyödött, mint Nifa.
Eren megbotlott a saját lábában; a földre zuhant. A fülében érezte a pulzusát, a szíve ijesztő ütemben kalapált a mellkasában. A rémület összerántotta a torkát, és amikor Mikasa zihálva felegyenesedett, még mindig nem eresztve vértől csöpögő kardját, készen állva egy újabb támadásra, annyi ereje sem maradt, hogy ráüvöltsön. Sashához hasonlóan mintha egy örökkévalóságra elhalt volna a hangja.
– Nifa… – lehelte végül, mire a lány felé kapta a fejét. Lassan a térdére ereszkedett, úgy szorongatta tovább a karja csonkját; fájdalmában összeszorította a fogát.
– E-ezt… e-ezt nem kellett volna… – sziszegte dühösen Mikasának. – Nagy hibát követtél el, Ackerman. Nagyon… nagy… hibát.
– Igazán? – Mikasa felrántotta a szemöldökét. – Mit vagy úgy oda? Úgyis visszanő – mondta közönyösen, megvonva a vállát.
Valóban, észlelte Eren, a lány karja máris nekikezdett a regenerálódásnak.
Nifa nyelt egyet.
– Ez igaz – suttogta; szája széle halvány mosolyra kunkorodott. – Te… Ostoba… Fogalmad sincs, kivel állsz szemben…
– Egy újabb Nőstény Óriással – felelte Mikasa kimérten. – Ennyi az egész. Most pedig maradj szépen nyugton, amíg ártalmatlanná nem teszlek. Nézz magadra! Jobb, ha nem ficánkolsz sokat!
– Ostoba lány… – nyöszörögte Nifa. – H-ha Levi h-hadnagy visszatér…!
Mikasa felhorkant.
– Ne is emlegesd előttem azt a Törpét! Egy követ fújt veled!
– T-te meghibbantál! – zihálta a lány. – F-fogalmad sincs semmiről… Nagy hibát… Hibát hibára… Ackerman…
– Aligha. – Mikasa felszegte a fejét, majd a magasba emelte a kardját. Nifa a fájdalom ellenére ez alkalommal azonnal cselekedett. Döbbenet csillant meg halványan Mikasa szemében, ahogyan ráeszmélt hibájára: a karját vágta le, ahelyett, hogy azonnal a nyakszirtjét támadta volna, Nifa pedig nem volt rest kihasználni az előnyét. Még élt, még lélegzett, így hát készen állt arra, hogy megvívja harcát a barátai ellen. A saját szájába harapott bele, s abban a percben, hogy ez megtörtént, aranysárga fény vakított el mindent, a robbanás pedig mindannyiukat a levegőbe repítette…

Megjegyzések:
*Azoknak, akik elfelejtették Ellie-t és a testvérét, az anime 22. epizódjában szerepeltek, miután Erenék visszaérkeztek az ötvenhetedik falakon túli expedícióról Karanes körzetébe. Erent saját magára, no meg persze Mikasára emlékeztették. :) (Igen, a fiútestvérnek én adtam a Tommy nevet. Mindenféleképpen el akartam nevezni, úgy gondoltam, ez illik hozzá.)
Egyéb megjegyzés:

Sajnos nem sikerült betartanom, amit ígértem, tényleg nagyon elhúzódott a betegségem… De cserébe viszont hosszabb fejezet érkezett a szokásosnál, remélem, örültök neki! ^^ Igen… Hosszú a fejezet, de Levi hadnagy keveset szerepel… Az én szívem is vérzik, nemcsak a tiétek, a következőben viszont kárpótollak majd titeket! ;) Kellett egy ilyen rész is, hogy még jobban megkuszáljam a szálakat. Lassan magyarázom, kivel mi van… Addig is türelem, türelem! ^^ A véleményeiteket pedig nagyon szívesen fogadom! ^^

4 megjegyzés:

  1. Szia,egyre érdekfeszítőbb a történet alakulása,és minden egyes fejezettel nehezebb kivárni a következőt:):) remélem Eren nem fog nagyon haragudni a kedvenc hadnagyàra nagyon.jobbulàst neked,Devilgirl^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^
      Nagyon köszönöm, hogy írtál, örülök, hogy tetszik, ahogy alakítom a történetszálat. :) Hogy Eren ezek után hogyan vélekedik a hadnagyról, az csak a 14. fejezetben fog kiderülni. A következőben Nifa múltja és helyzete fog valamennyire tisztázódni, illetve végre lesz egy kis "harc" is. Jó hír: meggyógyultam és be is fejeztem már, tehát elképzelhető, hogy vasárnap hozom, bár az igaz, hogy azért szeretnék egy kicsit előre is haladni, mert hamarosan vizsgaidőszak...
      Detti ^^

      Törlés
  2. Szia,mikor lesz folytatás??^.^ Devilgirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amint hazaérek az egyetemről. ;) Úgy este hét fele lehet sasolni, mi a helyzet. ^^

      Törlés