Vihar
12. fejezet
~
Bal karjának holléte ~
Eren arra ébredt,
hogy hideg ujjak táncoltak végig a gerincén, bekúszva a pólója alá. Mire
résnyire nyitotta a szemét, Levi hadnagy már a csizmáját húzta fel az ágy
szélén ülve; elhúzta a száját, amikor fekete haja a szemébe lógott.
Türelmetlenül söpörte félre a tincseket, és amikor Eren csak egy picit feljebb
moccantotta a jobb karját, amin feküdt, és ami az éjszaka folyamán elzsibbadt
emiatt, szinte azonnal odapillantott. Találkozott a tekintetük, Eren pedig
elvörösödött, ahogy eszébe jutottak az éjjel történtek. Ruhán keresztül is
égett a vágytól, s minden annyira új volt, annyira intenzív és jó, hogy majd’ belepusztult a gyönyörbe.
Hogy Levi hadnagy hogyan vélekedett minderről, azt nem tudta, ám nem felejtette
el, mennyire szapora volt a férfi szívverése és levegővételi, miután a gyönyör
kiteljesedett bennük. Erre még mélyebben elpirult, Levi szája széle pedig mintha felfelé rándult volna, amint ezt
észrevette.
Néhány percig egyikőjük
sem mozdult. Erenben milliónyi kérdés kavargott, de mindegyiket lenyelte, amíg
a férfi fénylő szemét figyelte; halvány mosoly gördült az ajkára, telis-tele
bizonytalansággal.
– Kölyök – mormogta
erre Levi, csak fokozva Eren zavarát.
– Ne hívjon így! –
tiltakozott rögtön. – Kérem… Uram – tette hozzá suttogva.
Levi felhorkant.
– Eren – ejtette ki aztán nevét olyan
puhán és gyengéden, hogy Eren hátán kellemes borzongás szaladt végig.
Megmarkolta a takarót, finoman megszorította azt, és óvatosan feljebb rángatta,
egészen az orráig, eltakarva az arcát és rajta a megannyi érzelmet. Levi erre
is horkantással reagált. – Eren – ismételte
meg még egyszer, aztán valahogy közelebb csusszant hozzá. Ujjai a takaróra
simultak, és bár Eren kétségbeesetten kapaszkodott az anyagba, könnyedén
lehúzta róla a válláig, hogy utána elrabolhassa a lélegzetét. Először csak a
csók ígéretével érintette meg, majd lassan a szájával is megtalálta az övét. –
Így jó lesz? – kérdezte. Homlokuk összesimult, Eren lehunyta a szemét.
– Nem vagyok kölyök –
mondta ismét, ezúttal rekedten. Levi lehajtotta a fejét, orrát Eren
nyakhajlatába temette. Belemormogott a puha bőrbe, mire a fiú csiklandósan
összerándult tőle.
– Így jó lesz?
– Igen – felelte
végül Eren. Megnedvesítette az ajkát, és ahogy megérezte a tétova ujjakat a
tarkóján, megfeszítette a testét. Hogyan
kérdezzek rá? Megtehetem egyáltalán? Ha eddig nem mondott semmit, az azt
jelenti, hogy nem tartozik rám? Egyre több kérdés kavargott benne,
mindegyiket lenyelte. Tudnia kellett, mi történt előző este. Levi hadnagy
Hanjival távozott, nélküle tért vissza. Hanji eljutott Fritz királyhoz. Mit
mondhattak a többiek, amiért annyira sietősen, köszönés nélkül ment el? Mi
lehetett az a nagyon érdekes történet, amiért akár a saját életét is képes
kockára tenni?
Eren többé nem volt
hajlandó megjuhászkodni. Eltűrte,
hogy a föld alá menekítsék a király valamint a Katonai Rendőrség tagjai elől, próbált nem foglalkozni Selma Dokkal és
azokkal a különös álmokkal, amik egyre inkább kísértették, és igyekezett úgy tenni, mintha ura lenne
mindennek, ami körülötte történt. Elnyomta azt az énjét, aki mindig is volt.
Sosem érezte még annyira, hogy igazán ketrecben él, ám ez alkalommal másra sem
tudott gondolni, csak erre. Ki akart törni belőle, pontot tenni a végére, és
mindehhez az kellett, hogy végre-valahára szemtől szemben álljon Selmával és a
lányával, Kreusával. Ők kellettek ahhoz, hogy a világ ne forduljon ki még
jobban önmagából – hogy Eren ismét az lehessen, aki: egy fiú, aki látni akarta
az óceánt.
Eszébe villant, amit
tegnap látott. Bicegett. A látvány
beleégett az elméjébe, nem tudta kiűzni onnan, ahogyan fogalma sem volt, mit
tegyen: elmondja-e Levi hadnagynak, vagy inkább hallgasson, s beszéljen vele egyedül? Levi hadnagy, ha észre is
vette, hogy elkalandoztak a gondolatai, nem tette szóvá. Elengedte, aztán
felállt. Néhány pillanatig elidőzött az ajtónál, mintha várta volna, hogy Eren
feltegye a kérdéseit, de amikor azok nem érkeztek, bólintott egyet; lenyomta a
kilincset, majd magára hagyta a fiút.
Eren mellkasából
fájdalmas sóhaj szakadt fel. Lehunyta a szemét.
Mit tegyek? – kérdezte. – Anya, te mit tennél?
Édesanyja valahogy
mindig is tudta, mit kell tennie. Bármi is történt, bármennyit is titkolt el,
egyszerűen csak tudta. Aznap is, amikor feláldozta magát, és hagyta, hogy az az
Intelligens megegye. Tisztában volt vele, kivel állnak szemben, mégis… az
utolsó lélegzetéig őket védte. Eren még nem tartozott közéjük… és Carla Jaeger
nem is akarta, hogy olyan szörnyeteggé váljon, mint ők.
– Gyere szépen, Eren – fogta meg a kezét a
lány a legutóbbi álmában. A komor arcú lány volt, aki közvetlenül azután
bukkant fel, hogy Grisha meghalt. Eren keze erre a gondolatra megremegett. Az
apja azért nem létezett többé, mert ő megölte, csakis ez lehetett az egyetlen
magyarázat arra, hogyan nyerhette el az óriássá változás képességét. Egy olyan
képességet, ami nem hozott mást, csak halált és pusztulást, Shiganshina
elestét, Eren múltjának elsorvadását. Mindenről ez tehetett. Mindenről a
falakon túli világ tehetett, mert az ott élőknek köszönhették a szérumot. – Emlékezz, Eren! – szólította fel. – Emlékezz arra, aki valójában vagy! És higgy
nekem, Eren! Higgy és maradj mellettem! – Órákkal később, amikor
visszaértek a többiekhez, Keith Shadist ébren találták, sőt… mintha rájuk várt
volna. A lány nem rémült meg. Felszegte a fejét, kézszorítása felerősödött. – Tudod, ki vagyok, igaz? – kérdezte a
férfitól. Shadis bólintott.
– Grisha mindent elmondott.
– Helyes – nyugtázta. – Akkor azt is tudod, mi lett a sorsa.
Keith Shadis
lehajtotta a fejét.
A lány szomorúan
mosolygott. Letérdelt Eren elé, ujjai tétován az arcára rebbentek.
– Hamarosan – suttogta. – Hamarosan újra találkozunk, és akkor ígérem,
minden kérdésedre választ fogok adni. Most még nem tehetem. Most még el kell
felejtened, hogy találkoztunk, de utána… Később emlékezz rám, Eren! Emlékezz
rá, hogy ki vagyok, s emlékezz arra, hogy te ki vagy! Emlékezz a múltadra!
Kreusára, Selmára… Az óriásra, aki édesanyád haláláért felelős, az ajándékra,
amit édesanyádtól kaptál.
Megcsördült a lánc, a
kulcs hűvösen tapadt a mellkasához. Carla
kulcsa, nem Grisháé… Mert Grisha kulcsa valahová egészen máshová került…
Eren szemhéja lassan
lecsukódott. Már nem sikerült felidézni, hogy hova; elálmosodott, mikor a lány
mutatóujja egyenesen a homlokának nyomódott.
– Emlékezz! – hallotta még a hangját. – Emlékezz! – Aztán minden fekete
sötétségbe torkollott, ő pedig mindent elfelejtett.
** * **
Kreusa Dok nem félt a
haláltól. Eren, Hitch és Annie, nevek a múltjából, akiket egykor nagyon
szeretett, s akiket sosem tudott elfelejteni. Keze ökölbe szorult, ahogyan
visszaemlékezett azokra a napokra, amikor mindhárman együtt játszódtak. A
pincére, a megannyi titokra.
– Kérlek, te se
felejts el engem, Eren – suttogta, miközben homlokát a hideg kőfalnak nyomta. –
Kérlek, emlékezz rám. Kevés az időnk, már nem sokáig élvezhetjük a földalatti
gondatlanságot. Hamarosan vissza kell térnünk oda, ahol minden elkezdődött. El
kell jutnunk Shiganshinába, Eren… Ez az egyetlen esélyünk a túlélésre.
** * **
Marlowe Sand dühödten
szitkozódott. Nem tudta pontosan megmondani, mennyi ideje időztek az Alvilágban,
mert a napok egyszerűen összefolytak előtte, azt viszont igen, hogy mikor
elégelte meg. Hitch javaslatára minden egyes nap szétváltak, hogy keressék Eren
Jaegert, Levi hadnagyot, Hanjit, Mikasa Ackermant meg azokat a
szerencsétleneket, akik még velük voltak, ám eddig mindegyik alkalommal üres
kézzel tértek vissza. Míg Marlowe bosszúsan könyvelte el sikertelenségüket,
addig Hitch szinte kivirult. Marlowe ezt végképp nem értette. Hogyan örülhetett
Hitch, ha még Annie Leonhartot sem találták meg?
– Elég volt –
vakkantotta oda a lánynak, amikor az megérkezett. – A csőcselék úgy védi a
hadnagyot, mintha ő volna a királya ennek a helynek! Köpnek Fritz királyra, a
Katonai Rendőrségre, a becsületre és a tisztességre! Egyszerűen nem fér a
fejemben, hogy nem tudják felfogni, miféle veszély leselkedik rájuk! Az a
Jaeger, Eren Jaeger – lovallta bele magát – nagyon veszélyes! Bármelyik percben
óriássá változhat! És akkor mindennek vége! Mindent elpusztít! Aztán még a jó
ég tudja, mi történik! Honnan is tudhatnák, hány hozzá hasonló szörnyeteg él
még itt? A Nőstény Óriás kristálya is eltűnt! Persze, hogy nem véletlen
ragaszkodott hozzá a Felderítő Egység… Biztos, hogy az egész egy ócska trükk
volt. Pf, még hogy az emberiség árulója, Jaeger meg elkapja? Nevetséges!
Összejátszottak! Át akartak minket verni, hogy aztán leigázzák az emberiséget!
Mind szörnyek, mind! Egytől egyig! Lehet, hogy a Felderítő Egység tagjai is
óriások! Mind azok!
Hitch a szemét
forgatta.
– Látom, neked
tényleg szükséged lenne némi friss levegőre – jegyezte meg kuncogva. – Ennyi
sületlenséget is rég hallottam, vicces fiú.
– Vicces fiú? –
visszhangozta Marlowe. – Ne gúnyolódj, Hitch! Nem hibbantam meg, nem kell friss
levegő sem! Biztos vagyok benne, hogy igazam van. Gyanítom, Annie is rájött mindenre,
aztán… aztán eltűntették. Vagy ha nem is ez történt, akkor Jaeger meg az a
nőstény megölték.
Hitch felkacagott.
Rázni kezdte a nevetés, ezért előrehajolva a térdére támaszkodott, úgy próbált
véget vetni jókedvének. Marlowe annyira meglepődött ezen a reakción, hogy még
az újabb meg újabb összeesküvés-elméletek gyártását is abbahagyta; összefonta a
karjait a mellkasa előtt, szemöldökét pedig összehúzta.
– Ez nem vicces,
Hitch.
– Vicces fiú vagy,
Marlowe – kuncogta a lány. – Nagyon vicces, de… Tudod, drágám, a közelében sem
jársz az igazságnak.
– Mert mintha te
tudnád, mi az igazság! – horkantotta megvetően.
Hitch ártatlanul
mosolygott.
– Miből gondolod,
hogy nem tudom?
– Ugyan, kérlek! –
mordult fel erre a fiú. – Ugyanolyan tudatlan vagy, mint én. Csak reménykedjünk
benne, hogy holnap szerencsével járunk… Már nagyon elegem van Eren Jaegerből.
– Akkor jó hírt
hoztam neked, Marlowe Sand – csendült egy hűvös hang az ajtóból. Hitch arcáról
eltűnt a mosoly, amikor meghallotta, ellenben Marlowe… Marlowe kivirult.
Megpördült, kezét pedig elégedetten csapta össze.
– Dok kapitány! –
kiáltotta. – Végre!
Hitch nyelt egyet.
Az ajtóban Selma Dok
állt, és bár mosolygott, Marlowe-nak valamiért az az érzése támadt, hogy mindez
csupán egy álca. Minden kedveskedés, minden szelídség, minden nőiesség nem volt
több puszta hazugságnál. Persze ez az érzés csak egy pillanatig kerítette
hatalmába, azonban éppen elég volt ahhoz, hogy megtorpanjon, s bizonytalanul
nézzen a váratlanul megérkező nőre.
Valami nem stimmel vele – gondolta,
és amikor vetett egy óvatos pillantást Hitchre, és meglátta a lány dühös
fintorba torzuló arcát, aztán visszanézett Selmára, valahogy megértette. Nem
tudta, hogyan lehetséges, nem tudta, hogyan juthatott ilyesmi egyáltalán az
eszébe, de valamiért arra gondolt, hogy Selma Dok és Hitch Dreyse nem aznap
találkozott életében először, amikor megkapták az alvilági feladatukat, nem is
akkor, amikor beléptek a Katonai Rendőrségbe. Nem. Az ő történetük sokkal
régebben kezdődött el, nagyon régen, hosszú évekkel ezelőtt. És nem volt vidám.
Marlowe feleslegesnek
érezte magát. Feleslegesnek és eldobhatónak.
– Remélem, nem
zavarok – lépett beljebb Selma Dok, majd becsukta maga mögött az ajtót. –
Nemrégiben szeretett királyunkhoz látogató érkezett. Azt hinné az ember, hogy
nem okozok most nektek meglepetést, de úgy veszem észre, hogy igen: Hanji Zoe,
az az őrült boszorkány állított be… és fogalmazzunk úgy, elképesztő történetet
mesélt Fritz királynak. Hitch, te nyilván sejted, miről beszélek.
– Bocsásson meg, asszonyom
– hallotta meg Marlowe a lány riadt suttogását. – Nem sikerült megállítanom.
– Valóban –
biccentett Selma. – Pedig én megbíztam benned, Hitch, ahogyan egykor az
anyádban is. Shiganshinában nem okoztál csalódást, most miért teszed?
– Kérem, bocsásson meg!
– Találkoztál a
lányommal, igaz?
– Igen, asszonyom.
– Helyes. Végre
valami, amivel elégedett lehetek. Készen áll, ugye?
– Igen, asszonyom…
Tudja, mit kell tennie.
– Nagyon helyes. –
Selma Dok bólintott; pillantása Marlowe-ra rebbent. – Drága fiam, igazán kár,
hogy nem odakint születtél, mint mi.
Sokkal nyugodtabb lennék, nem kételkednék az irántam való hűségedben. De te nem
is engem szolgálsz, nem igaz? Fritz királyt. Ezt a világot. Ezt, ami oly’
gyűlöletes, hogy kedvem lenne porig rombolni!
– Ezen még
változtathatunk, Dok kapitány – mondta Hitch gyorsan. – Még szolgálhat minket!
Kérem, kegyelmezzen neki!
– Kegyelem? – Marlowe
végre felocsúdott döbbentéből. – Maga… M-maga ölte meg Nile Dokot! Maga
mészárolta le az egész családot! És Shiganshina… Mi a fene folyik itt? Hogy
érti, hogy Hitch… Te jóságos ég! – Elakadt a lélegzete, ahogyan ráeszmélt
mindenre. Hitch, aki mindig jól szórakozott rajta, ugyanolyan ellenség volt,
mint Eren Jaeger vagy a Nőstény Óriás.
Hitch… Az ő
szeretett… Elharapta ezt a gondolatot.
Hitch Dreyse is
rendelkezett az óriássá változás képességével, ő is egy volt közülük.
Emberbőrbe bújt óriás
volt.
Intelligens.
Selma mosolygott.
Kezében penge villant, aztán lassan elindult Marlowe felé.
Elindult, hogy
megölje…
** * **
Bertolt, Reiner és
Ymir szavak nélkül kommunikáltak egymással. Sasha és Connie abbahagyták a
kérdezősködést, miután Levi hadnagy váratlanul megjelent – Eren szobájából, ez
nem kerülte el Ymir figyelmét –, és feladatokat osztott ki. Mint az kiderült,
ugyanazt kellett tenniük, amiket az elmúlt napokban: takarítottak. Szorosan
álltak egymás mellett, a lopott érintések, a gyengéd cirógatások viszont nem
maradtak titokban; Ymir fél szemét rajtuk az újdonsült szerelmespáron tartotta,
olykor pedig még meg is mosolyogta. Sasha már alig-alig bicegett, de azért még
mindig észrevehető volt, hogy nem épült fel teljesen.
Levi hadnagy sietősen
távozott. Senkit sem faggatott, csak bejelentette, hogy távollétében Nifának
kell engedelmeskedniük, Mikasa kérdésére, mely sziszegésként hagyta el az
ajkát, csak annyit felelt, hogy utánajár, mi történt Hanjival. Mivel még nem
találtak rájuk, ez azt jelentette, hogy biztosan nem sikerült információkat
kicsalni a nőből; ebből nyugodt szívvel következtethettek arra, hogy Fritz
király még nem ítélkezett felette.
– Uram,
megtudhatnánk, hogy mit mondtak a többiek? – halkította le a hangját Armin. –
Nekünk semmit sem mondanak.
– Bizonyára okkal,
Arlert.
– De…
– Uram – lépett előre
Mikasa határozottan –, nem mehet el anélkül, hogy magyarázatot adna!
– Úgyis kiszedjük
belőlük – morogta Jean.
Krista csak
összepréselte az ajkait; ő nem követelt válaszokat. Bólintott a hadnagynak, és
lehajtotta a fejét, ezzel kívánva szerencsét. Ezek után visszasietett Ymirhez,
és csak akkor hagyta el az oldalát, amikor Sasha megkérte, hogy segítsen neki a
padló felsikálásában. Ymir félrebillentette a fejét, úgy nézte őket, amint
takarítanak. Őket nem fogták be, mert Hanji az utolsó parancsa az volt, hogy ne
kényszerítsék őket munkára, amíg úgy nem érzik, hogy kipihenték magukat.
Elsőnek Bertolt állt
fel. Szerette volna látni Annie-t, Jean viszont nem engedte.
– Armin arra kért,
hogy most ne zavarjuk őket – magyarázta. – Lent vannak Mikasával.
– Annie… Ő…
megszólalt? – kérdezte Bertolt suttogva, mire Jean megrántotta a vállát.
– Érdekel is engem,
de úgy hiszem, mostanra már igencsak megeredt a nyelve, legalábbis Armin mintha
erre célozgatott volna a hadnagynak.
– Vajon miket
mondhat?
– Fogalmam sincs. Én
még mindig arra szavazok, hogy öljük meg.
– Jean! – csattant
fel Krista. – Ilyet meg ne halljak még egyszer!
– Imádott Kristám –
vigyorgott Ymir. – Te mindenkit annyira óvsz.
– Annie… Ő egykor a
barátunk volt, ezt ne felejtsétek el.
– Pont ez az, ami nem
tud kimenni a fejemből – morogta Jean. – A barátunk volt, mégis képes lett
volna habozás nélkül lemészárolni minket!
– És ha
félreismertük? – erősködött Krista. – Mi van, ha irányították? Ha minden egyes
tettét kényszer hatására kellett véghezvinnie?
– Ha ez igaz, akkor
én meg az Intelligensek vezére vagyok.
– Jean!
Sasha, Connie és Ymir
nevettek, Krista és Bertolt viszont szigorúan néztek a fiúra.
– Én… nem ilyennek
ismertem Annie-t – mormolta Bertolt. – Biztos vagyok benne, hogy tévedtünk.
H-ha Mikasa és Armin jelenleg is beszélgetnek vele, h-ha tényleg magyarázatot
tud adni, h-ha… Talán tényleg tévedtünk. – Bertolt egészen felvillanyozódott,
Reiner azonban a fejét csóválta.
– Bármennyire is
megkedveltem Annie-t, Jeannak adok igazat. Az a nőstény – keze ökölbe szorult
az emlékre – kis híján végzett velem!
– Pontosan! –
kiáltotta Jean. – Majdnem megölte Reinert! Azt pedig ne felejtsük el, hogy Levi
hadnagy osztagát szó szerint lemészárolta! És még megannyi ártatlan ember
vesztette az életét miatta!
Ymir felnevetett.
– Szórakoztató a
vitátok – mondta vigyorogva. – Éljen, ne éljen… Ki vagyunk mi, hogy ítélkezzünk
felette? – Széttárta a karjait. – Azt hiszem, senkik. Folytassátok a
takarítást, engem meg hagyjatok pihenni, jó? Fáradt vagyok.
– Eláruljátok végre,
mi történt veletek? – hajolt előre Jean.
– Jean! – piszegte le
Krista. – Túl kíváncsi vagy.
– Nem igazság, hogy
semmit sem tudunk!
Sasha és Connie
felpillantottak, majd szó nélkül folytatták a takarítást.
– Köszönöm, srácok –
mosolygott rájuk Krista hálásan. Mikor visszafordult Jeanhoz, dühösen rántotta
össze a szemöldökét. – Elmondják, ha akarják! Ne legyél ennyire türelmetlen!
– Nem hiszem el, hogy
titeket egy cseppet sem érdekel, mi lehetett annyira sürgős, hogy előbb Hanji,
aztán Levi hadnagy is oly’ sietősen távozott! Láttátok a ruháikat is! Kész
csoda, hogy karcolások nélkül megúszták!
– Igen – hunyta le a
szemét Krista; megkönnyebbülten lélegzett fel. – Hála az égnek, semmi bajuk nem
esett! Ez a legfontosabb, Jean.
Ymir köszönetképpen
megszorította a kezét.
Sajnálom, én imádott Kristám, de mindarról, ami velünk esett meg, egy
szót sem szólhatok. Esküt tettünk, nem igaz, srácok? Bertolt, Reiner… – Ymir pillantása a fiúkra rebbent; azok komoran viszonozták azt. – Mi megesküdtünk Selmának, hogy hallgatunk,
őt ismerve pedig az a legokosabb döntés, ha megtartjuk az adott szavunkat.
De Annie... Annie, vajon te mit tettél?
Tényleg elárultad azt, amiért annyit küzdöttünk?
Ymir lehunyta a
szemét.
Ymir úrnő – csengett a fülében az óriás hangja. – Ymir úrnő.
Aztán az eszébe
villant egy arc és hozzá egy név: Lieselotte.
Szája mosolyra
görbült.
Elégedett volt.
** * **
– Ezt nem hiszem el!
– Ellie* felsóhajtott, amikor meghallotta testvére dühös hangját. Már megint
ugyanott tartottak: a fiú észrevette, hogy a Helyőrség tagjai már megint nem
azt csinálták, ami a feladatuk volt. Ahelyett, hogy a falakat védték volna,
iszogatással töltötték a munkaidejüket is.
– Hagyd már! –
ingatta a fejét. – Anya már vár minket.
– És ha ismét
felbukkan a Kolosszális Óriás? – dühöngött a bátyja. – Mi van, ha megint
megjelenik és lyukat üt a falba? Akkor mit csinálunk? Ugyanúgy végezzük, mint
azok, akik Shiganshinában éltek! Én nem akarok többé ennek a ketrecnek a foglya
lenni! A Felderítő Egység…
– A Felderítő
Egységnek már vége. – Ellie ijedten piszegte le. – Értsd már meg végre! Ha jót
akarunk, jobb, ha egy szóval sem emlegetjük őket. – Gyorsan körül nézett, majd
testvére kezéért nyúlt. – A végén még meghallják… Te is tudod, hogy az uralkodó
úgy döntött, felszámolja őket. A Katonai Rendőrség…
– Lusta banda,
akárcsak ők!
– Hé…
– Nem érdekel, hogy
mit mondasz, Ellie! A Felderítő Egységnek nem lehet csak úgy vége! Tudom, hogy
hamarosan újjáépül! Lesz egy új parancsnok… és lesz újra kiképzés is! És én ott
leszek, Ellie! Felderítő lesz belőlem!
Ellie szája széle
megremegett.
– Ne legyél bolond! –
nyöszörögte a visszafojtott sírástól kásás hangon. – Inkább gyere, mert anya mérges
lesz, ha nem érünk vissza ebédre!
Dél körül járhatott
az idő, Ellie nem szeretett késni, ellentétben testvérével, akinek köszönhetően
mégis rendszerint azután érkeztek vissza a házukba, hogy édesanyjuk már
megterítette az asztalt. Ez alkalommal nem így történt. Megfogták egymás kezét,
majd megindultak a házuk felé, és akkor… Akkor tapasztalták meg először, milyen
érzés, amikor megremeg a talpuk alatt a föld. A távolban aranysárga fény villant
fel, olyan volt, mintha kettéhasadt volna az ég és a föld.
Ellie felsikoltott
ijedtében. Elvesztette egyensúlyát, és magával rántotta fivérét; mindketten a
porban kötöttek ki. Míg a vakító fény alábbhagyott, a föld remegése nem szűnt
meg, sokkal inkább felerősödött.
– Tommy! – vinnyogta
bátyja nevét. A fiú ugyanolyan rémülten és tanácstalanul nézett vissza rá, mint
amilyennek ő is érezte magát. Egymásba kapaszkodtak, ahogyan életük elmúlt tíz
évében számtalanszor tették, de nem tudtak felállni.
– M-mégis mi a manó
ez?
– Megnyílt az ég!
– Ez Isten akarata!
Nem ők voltak az
egyetlenek, akik nem értették, miért tűnt úgy, mintha dübörgött volna a föld.
Kétségbeesett kiáltások harsant fel mindenhonnan, anyák ölelték magukhoz
gyermekeiket, férfiak próbálták elrejteni őket, a Helyőrség tagjai meg az a
néhány katona, aki akkor a téren időzött, pedig mintha kővé dermedt volna, úgy
álltak mozdulatlanul és meredtek a távolba. Ellie követte a tekintetüket.
Éles sikoly hagyta el
a torkát. Az égbolt ismét meghasadt. A vakító fény annyiszor villant fel, hogy
már követni sem tudták, a távolban pedig, ahová a katonák is néztek, mintha
alakok zúzták volna porrá a házakat és tornyosodtak Karanes körzetének lakói
fölé.
Ellie-nek elhalt a
hangja.
– Óriások… –
suttogta. – Azok ott… óriások.
– Ez lehetetlen! –
kiáltotta a bátyja. – H-hogy kerülnének ide óriások? A fal… Hiszen a fal
sértetlen!
– Azok ott óriások. –
Ellie a szája elé kapta a kezét, ahogyan a távolba nézett. Hirtelen megértette,
mik azok, amiket tulajdonképpen a szemével lát, s egyszerűen nem akarta
elhinni, hogy mindez valóságos. Valóban óriásokat látott. Igazi, emberevő
óriásokat, olyanokat, akik Shiganshinában is pusztítottak, ez alkalommal
viszont a Rózsa falon belül, mindezt úgy, hogy egy sem ütött lyukat a falba.
Óriások voltak és mégsem.
Ellie öklendezni
kezdett, ahogy ráébredt mindenre.
Emberbőrbe bújt óriások voltak.
** * **
– Remélem, nem
zavarlak. Szeretnék veled megbeszélni valamit. – Eren bátorítóan mosolygott, miközben az ajtóban előreengedte
Sashát. A lány lassan elbicegett az ágyig, ahol óvatosan leült a szélére, majd
bizonytalanul viszonozta a mosolyát.
– Ugyan! Legalább
végre szünetet tarthatok. Annyira éhes vagyok, de ha arra gondolok, hogy a
hadnagy elégedetlen lesz a munkámmal, inkább leküzdöm a késztetést, hogy a
gyomrom korgásával foglalkozzak – vallotta be, mire Eren felnevetett.
– Bölcs döntés –
vigyorogta. – A jól végzett munkának előbb vagy utóbb meglesz a jutalma.
– Finom, szaftos
pecsenye – álmodozott Sasha nagyot nyelve. – Mennyire örülnék neki!
Eren vigyora
kiszélesedett.
– Sasha, kérdezhetek
valamit? – kezdte aztán megfontoltan. Sasha egyből kijózanodott. Összeráncolta
a homlokát, és kíváncsian nézett Erenre.
– Baj van?
– Nem, dehogyis –
nyugtatta meg gyorsan. – Mármint… Láttam valamit tegnap. Csak arról szeretnélek
kérdezni.
– Mit láttál? – Sasha
egy pillanatra megfeszült. – Ugye… Ugye nem azt? – Lehalkította a hangját,
szeme azonban riadtan csillogott. Eren legnagyobb döbbentére előbb elsápadt,
aztán elvörösödött, végül pedig megint elsápadt, majd azt követően újfent
elvörösödött. Arcszíne rekordsebességgel változott, ahogyan kezének remegése is
ijesztő gyorsasággal erősödött fel. – Connie és én… Te jó ég! – suttogta
halálra váltan. – Pontosan mennyit láttál?
– Te jó ég! –
ismételte Eren, majd mélyen elpirult. – Én… Semmi olyasmit nem láttam. Én nem
Connie-ról szeretnék veled beszélgetni!
Sasha rákvörös lett.
– V-valóban? – nyögte
zavartan. – Akkor m-mégis miről?
– Amikor Bertolt,
Reiner és Ymir megérkeztek, láttam, hogy te is akkor értél vissza – bökte ki
végül idegesen. – Te csuktad be az ajtót… és hozzájuk hasonlóan tetőtől talpig
sáros voltál. Azt szeretném tudni, hogy miért.
– Ó, hogy az! – Sasha
megkönnyebbülten nevetett fel. – Nagyon megijesztettél, Eren!
– Sasha… Válaszolj a
kérdésemre! – utasította rekedten. – Miért voltál majdnem ugyanolyan
állapotban, mint ők? Mi történt veled?
– Én találtam meg
őket – rántotta meg a vállát a lány. – Levi hadnagy azt mondta, ne kóboroljunk
el az Alvilágban, Nifa viszont megkért, hogy kísérjem el, ezért vele tartottam.
Persze ő rengeteg parancsot kapott a hadnagytól, amiket nem sikerült időben
befejeznie… Azt mondta, menjek nyugodtan előre, én meg úgy tettem, ahogyan
kérte, és akkor… Akkor megláttam őket. Bertoltot, Reinert meg Ymirt. Bajban
voltak. Néhány alvilági fickó körülállta őket, én meg… nem hagyhattam cserben a
barátaimat, ezért beszálltam a verekedésbe. Persze ezt nem kellett volna, mert
alig épültem fel az előző sérülésemből… De nem tehettem mást! Te is így tettél
volna, ugye, Eren? – ragadta meg a kezét váratlanul. – Ugye? – Eren nyelt egyet.
Sasha görcsösen markolta meg, arca kipirult, ahogy belelovallta magát a
monológjába. – Connie persze nagyon leszidott – biggyesztette le az ajkait. –
Hanji, Levi hadnagy, Mikasa és Armin is… De akkor is! Ők a barátaink! Barátokat
nem hagyunk cserben! Ez alapszabály!
– Csak… csak ennyi? –
lélegzett fel a fiú.
Sasha homlokán a ránc
elmélyült.
– Igen – felelte
bizonytalanul. – Miért? Mi másra számítottál?
– Semmire – mondta
gyorsan Eren. – Semmire. – Barátságosan rámosolygott a lányra. – Nem is
tartalak fel, menj csak nyugodtan, végezd a dolgodat!
– Rendben – bólintott
Sasha. – Örülök, hogy ezt megbeszéltük. – Már az ajtóban állt, amikor hirtelen
visszanézett. – Ó – csapott a homlokára –, csak most jut eszembe! Nifa azt
üzeni, hogy el akar neked mesélni valamit. Azt hiszem, a hadnaggyal
kapcsolatos. Mondjuk mondtam is neki, hogy nem értem, miért érdekelne téged
bármi is, aminek köze van a hadnagyhoz. Nem a szerelmed vagy valami ilyesmi.
Eren elpirult.
– Köszi, Sasha.
– Odakint vár, a
lépcső aljában. – Mielőtt becsukta az ajtót, még egyszer visszafordult. – Azért
ne időzzetek ott sokat! Nehogy a végén
valaki felismerjen, aztán feleslegesen menekítettünk ide – tette hozzá.
Eren bólintott.
– Úgy lesz –
mosolygott, majd miután becsukódott az ajtó, a hajába túrt. Végigdőlt az ágyán,
és mélyet sóhajtott. Többé nem tudott anélkül lepihenni az ágyban, hogy ne
jutottak volna az eszébe a tegnap történtek. Levi hadnagy kemény teste, az
égető csókjai, a mohó vágy, amit egyikőjük sem tudott kontrollálni.
Hadnagy… Remélem, nem esett baja. – Azzal
felállt, majd gyorsan elindult, hogy minél hamarabb beszélhessen Nifával.
** * **
– Végre! – élénkült
fel a lány, amikor meglátta kilépni a ház ajtaján. – Azt hittem, a végén nekem
kell kirángatnom a szobádból, hogy szívj egy kis friss levegőt. – Kacsintott
egyet, majd elkomorodott. – Igaz, nem mondhatjuk, hogy annyira friss az itteni
levegő… De biztosan jobb, mint odabent.
– Ez igaz –
mosolyodott el Eren halványan. – A bentinél még ez is jobb.
Nifa kuncogott.
– Csüccs ide mellém,
drágám – ütögette meg a mellette levő helyet. – Beszélgessünk egy kicsit!
– Sasha mondta, hogy
a hadnagyról szeretnél mondani valamit…
– Igen – bólintott
Nifa. – A múltunkról… De előtte… Igazából ez csak ürügy volt, Sashának azonban
mégsem mondhattam azt, amiért valójában kihívtalak.
– Mi lenne az?
Nifa ujjai
türelmetlen dobolásba kezdtek a térdén.
– Szeretnélek
megkérni valamire – vallotta be.
Eren összeráncolta a
homlokát.
– Mire?
Nifa körülnézett,
ügyelve, nehogy valaki meghallja a hangját, aztán így szólt:
– Arra, hogy hallgass
végig – suttogta halkan. Mikor Eren meghökkent, sietve magyarázkodni kezdett: –
Tudom, mi az, amit a többiek eltitkolnak, ahogyan azt is, hogy miért nem
beszélhetnek. Tippeld meg, vajon ki gondoskodott róla, hogy egy jó ideig ne
térjenek vissza hozzánk!
Eren felmordult.
– Csak nem Selma Dok?
– Pontosan –
biccentett Nifa. – És Ymir szavai alapján… Azt hiszem, van egy őrült elméletem.
Nem tudom, hogy mind a hárman, ő biztosan… Mármint Ymir. Ymir azt hiszem…
Mindegy, ez most nem fontos. Édesanyád barátai… Emlékszel rájuk, igaz? Selma
Dok, Lieselotte Arlert… És volt még egy nő, Céline. Céline Dreyse, ő Hitch
Dreyse édesanyja. Gondolom, nem ismered őt. Veled egyidős lehet, a Katonai
Rendőrség tagja. Selma Dok őt meg egy Marlowe Sand nevű fiút küldött ide
miattatok. Hitch Dreyse a kulcs. Ő az, aki elvezethet Kreusához.
– Erre most jöttél
rá? – Eren végül csak ennyit kérdezett. Annyi minden kavargott benne, azt sem
tudta, mivel kezdjen, ám ahogy elnézte, idő híjában voltak. Nifa idegesen
forgolódott, tömör volt és lényegre törő, olyan gyorsan hadarta el az
információk tömkelegét, amilyen gyorsan csak tudta.
Eren keze
megremegett.
Kreusa…
– Menjük – jelentette
ki eltökélten. – Menjünk, mielőtt Mikasáék visszatartanának.
Nifa meghökkent.
– H-hogyan?
Eren felállt, magára
csatolta a köpenyét.
– Azt mondtad, van
egy sejtésed, hol rejtőzik Kreusa. Ha ez igaz… Látni akarom őt. Mielőtt szemtől
szemben találkozunk egymással… Tudod, mielőtt ellenségek lennénk… Szeretném
látni őt. Tudni akarom, hogy tényleg a legjobb barátom volt-e vagy csak
megjátszotta magát. Szeretném megismerni a múltunkat, visszakapni azokat az
emlékeket, amiket elfelejtettem. És meg szeretném érteni, hogy miért kellett
felejtenem.
– Eren…
– Ne is próbálj
visszatartani, Nifa! Menjünk!
– Levi hadnagy…
– Nem érdekel! –
rázta meg a fejét makacsul. – Menjünk!
Nifa megadóan emelte
a magasba a kezét.
– Jól van, jól van –
mondta. – Menjünk!
Eren idegesen
bólintott.
Kreusa… Hát végre találkozunk.
Lehunyta a szemét,
majd követte a lányt.
** * **
A falat alkotó óriás
szeme összeszűkült, amikor nap lágy sugarai egy pillanatra az arcába
világítottak. Egyre több látszódott belőle, egyre inkább erőre kapott. Annie
Leonhart édesapja köpenye kámzsája mögé rejtőzött, miközben elégedetten simogatta
dús szakállát. Sosem rajongott az arcszőrzetéért, a terv végrehajtásának
érdekében azonban bármire hajlandó volt.
Okos kislány vagy, Annie – gondolta.
– Hát persze, hogy a Sina fal
megmászásával próbáltál elmenekülni… Hát persze! Egy ekkora fal… Legyen
bármennyire is masszív, egy hozzád hasonló, ereje teljében levő óriásnőt nem
bírhat el…
Tudtam, hogy nem fogok benned csalódni.
** * **
Mikasa zihálva ért
fel a pincéből.
– Hol van Eren? –
támadt neki azonnal Jeannak. – Hol van Eren?!
– Honnan tudjam?! –
kiáltott vissza a fiú idegesen. – Nem vagyok az anyja!
– Kint van – jegyezte
meg Sasha. – Kint van Nifával.
– Mégis mi a csuda
történt? – ráncolta a homlokát Connie. – Armin, mi a baja Mikasának? – fordult
a fiúhoz, aki csak lihegve érte utol a lányt.
– Annie – nyögte. –
Annie mindent elmondott.
– Hé, Mikasa! Várj
már! Most mondta Sasha, hogy odakint vannak! – Jean félredobta a seprűt, majd a
lány után akart indulni, azonban alig tett előre néhány lépést, amikor már
hallotta felcsattanni a hangját.
– Nincsenek itt!
– H-hogyan? –
lepődött meg Sasha. – De hát odakint vannak! Az előbb még… – Elhallgatott.
Mikasa és Armin
összenéztek.
– Levi hadnagy
megmondta, hogy ne hagyja el a házat – suttogta a fiú. – Ezt nem hiszem el!
Eren… Miért?
– Nem számít, miért –
rázta meg a fejét Mikasa. – Csak az számít, hogy minél előbb visszahozzuk.
– Hogy lehetett
ennyire felelőtlen az a lány? – morgolódott Jean.
– Gyerünk! –
indítványozta Armin, figyelmen kívül hagyja a mérgelődést. – Gyorsan, mielőtt
elkésünk!
** * **
Selma Dok félredobta
a véres kést. Marlowe térdre borult, miközben figyelte, mint gyógyul be
pillanatok alatt az asszony sérülése.
– K-kérem… –
nyöszörögte. – K-kérem, kegyelmezzen! Bármit megteszek… Bármit!
– Igazán? Ezt öröm
hallani, Marlowe Sand – búgta.
Hitch lehunyta a
szemét.
Kérlek, Selma… Adj neki kegyelmet.
** * **
A ház üres volt, mire
odaértek, de egyértelműen laktak benne. Hogy Kreusa Dok tényleg itt élt, abban
nem lehettek biztosak, azonban minden jel arra utalt, hogy nem tévedtek. Eren megbabonázva
simított végig az asztalon, ujja hegye tiszta maradt.
– És most mit akarsz
csinálni? – kérdezte Nifa idegesen. – Kreusa nincs itt.
– Várni fogok –
döntötte el Eren. – Addig várok, amíg vissza nem jön. Előbb vagy utóbb vissza
kell térnie, nem igaz?
Nifa bólintott.
– Remélhetőleg.
Eren felsóhajtott.
Lerogyott az egyik székre, arcát pedig a tenyerébe temette.
– Mit akartál mesélni
a hadnagyról? – motyogta bele a kérdését. – Egy újabb szeletke a múltadból?
– Valami olyasmi –
mormolta Nifa. – Még soha senkinek meséltem el.
– Akkor igazán
megtisztelve érzem magam. Köszönöm, hogy megbízol bennem, Nifa.
– Kedvellek, Eren –
vallotta be a lány őszintén. – Nagyon kedvellek. Örülök, hogy ott vagy a
hadnagynak. Szüksége volt már valakire… Valakire, aki elég erős ahhoz, hogy a
társa lehessen élete végéig.
Eren zavartan
nevetett.
– Azért ne szaladjunk
ennyire előre!
Nifa rávigyorgott.
– Sosem tudhatod, mit
hoz a jövő!
– Ez igaz –
komorodott el, ahogyan Shiganshinára gondolt. Nifa megérintette a kezét.
– Fájdalmas a
múltunk, Eren. Mindkettőnknek.
– Igen… Nem is
tartalak szóval, minden figyelmem a tiéd.
– Levi hadnagynak
köszönhetem az életemet – kezdett bele Nifa. – Mr. Leonhart hozott az
Alvilágba, de a hadnagy nélkül aligha maradtam volna életben. Ő mindig ott volt
nekem, mindig, valahányszor elbizonytalanodtam magamban, valahányszor
segítségre volt szükségem. Egy nap azonban elváltam tőlük, emlékszel?
– Még azelőtt, hogy
Farlan és Isabel meghaltak volna. Tőled szakadt el először.
– Igen – bólintott
Nifa szomorúan. – Egy nap egy férfi érkezett az Alvilágba. Furcsán ismerősnek
tűnt, pedig biztos voltam benne, hogy azelőtt még sosem találkoztunk. Vagy ha
mégis, akkor nem emlékeztem rá. Egy másik férfival volt, az az ember volt
akkoriban a Felderítő Egység parancsnoka. Azt hiszem, te is ismered őt. Keith
Shadis.
– H-hogyan?! –
kiáltott fel Eren döbbenten. – Keith Shadis?!
– A másik férfi
pedig, akivel érkezett, orvos volt.
Eren szeme
elkerekedett.
– Nem! – lehelte. – Nem lehet, hogy…
– De – hajtotta le a
fejét Nifa. – Az az ember, aki váratlanul meglátogatott, az apád volt, Eren,
Grisha Jaeger. És Levi hadnagy… Levi hadnagy ismerte őt.
Eren lélegzete
elakadt.
– Az apám…
– Igen – mondta Nifa
gyorsan. – Az apád vitt el innen. Levi hadnagy nem bízott benne, az apád viszont azt állította, hogy ismerte a
szüleimet. Fogalmazzunk úgy, habozás nélkül vele tartottam. Keith Shadis
parancsnok a szavát adta, hogy Jaeger doktor az igazat mondta. Az apád, Grisha…
Ő azt mondta, itt az idő. Tizenhárom éves voltam.
– 845 – suttogta Eren.
– 845-ben történt…
– Shiganshina eleste
előtt.
– Igen. Abban az
évben, amikor Levi hadnagy mindenkit elvesztett. Isabelt, Farlant… és engem is.
– 845-ben történt… És
apa… Apa vitt el.
A komor arcú lány – villant
az elméjébe az emlék. A lány, aki letérdelt elé… Aki odaadta neki Carla kulcsát… A lány… A lány Nifa volt!
– Én… nem értem,
hogyan lehetséges mindez…
Nifa szomorúan
elmosolyodott.
– Eren – szólt
lágyan. – Kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzak, akkor mindent meg fogsz
érteni… Vagy legalábbis érteni fogod, miért törődött velem az édesapád.
Eren lassan felemelte
a fejét. Nifa szemében könnyek csillogtak.
– Ki vagy te? –
kérdezte rekedten.
A lány hálásan
nevetett.
– Nifa vagyok –
mondta halkan, elcsukló hangon. – Nifa Arlert. – Eren szeme kitágult, ahogy
megértette. – Lieselotte és Abraham Arlert elsőszülött, halottnak hitt
gyermeke… – folytatta eközben Nifa. – Armin nővére vagyok… és a lány az
álmaidból. Én voltam az, aki odaadta neked a kulcsot, jól emlékszem. Én… És a
szüleid… a szüleid ismertek engem. Édesanyád a haláláig halottnak hitt, az apád
viszont… Az apád rájött, hogy életben vagyok. Eren, kérlek… Látom rajtad, hogy
egy szavamat sem hiszed… Eren…
– Ne érj hozzám! –
rántotta el a karját tőle. – N-ne érj hozzám! – suttogta. – Most ne. Még ne.
– Ne haragudj, amiért
nem mondtam el rögtön.
– Levi hadnagy is
tudta? Mindvégig tudta?
– Azt nem, hogy Armin
nővére vagyok. Csak annyit tudott, hogy az édesapáddal ismertük egymást.
– Tudta és nem mondta
el? – Eren hangjából fájdalom csendült ki. – Ennyire kölyöknek tart? Azt hiszi,
nem tudtam volna elviselni? És te… Neked mi a magyarázatod?
– Kérlek, Eren…
Szerettem volna, ha előbb megbízol bennem.
– Hogy aztán eláruld
a bizalmamat?! – süvöltötte. Elöntötte a harag, valahányszor a lány
könnyáztatta arcára nézett.
A bejárati ajtó
döngve tárult ki. Eren odakapta a fejét, és tekintete szinte azonnal
találkozott Mikasáéval. Nifa meglepetten vonta fel a szemöldökét, mikor
meglátta a lányt.
– Ez aztán a
bizalmatlanság – suttogta mintegy magának. Mikasa válaszul kivonta a kardját.
– Tűnj Eren közeléből!
– mordult rá, szeme parázslott a haragtól.
– Mikasa, előbb
beszélgessünk, ne kapkodjuk el! – lehelte Armin idegesen; hirtelen bukkant fel
a lány mögött. Armin nővére, Armin
nővére, Armin nővére, zsongott Eren fülében Nifa hangja. Nifa Arlert. És ott voltak a
hasonlóságok is, amiket Eren rögvest megállapított, amint először… mármint
sokadszor, mégis először találkozott a lánnyal. Hogy lehettem ennyire ostoba? Lieselotte gyermeke sosem halt meg, csak
eljátszották a halálát. Nifa… Nifa mindvégig átvert minket. Tudta arról a
nőstényről, hogy az anyja… És Levi hadnagy? Ő vajon mennyit tudott? Azért védte
ennyire, mert kiderített róla mindent? – Annie is azt mondta, hogy…
– A francokat
Annie-ba, Armin! – csattant fel Mikasa. – Megoldom én a tanácsai nélkül!
Nifa erre összeszűkítette
a szemét.
– Pedig én
megfogadnám a helyedben Annie tanácsait. Talán nem mind ostobák, nem úgy, mint
te.
Eren nyelt egyet.
– Mikasa, Armin… –
próbálkozott; pillantása fogadott testvérére rebbent. Egyértelműen ő volt az,
aki a legjobban kimutatta a haragját, őt kellett meggyőznie, hogy csillapodjon
le, eressze le a kardját és tegye meg a lehetetlent, hallgassa végig Nifát. Nem
számított, mi történt pontosan a múltban, akkor, amikor mindketten emlékeik
birtokában voltak, Armin szerencsére még józanul gondolkodott: nem engedhették
meg maguknak, hogy a hadnagy távollétében bármit is elkapkodjanak. Nem ölhették
meg Nifát anélkül, hogy esélyt adtak volna neki a magyarázkodásra, Mikasát
azonban nem érdekelte mindez. Eren mindig is tudta, miből fakad ez a túlzott
oltalom, csak nem akart róla tudomást venni. Egyedül ők voltak egymásnak, s
Mikasa az adósának tekintette magát. Bármeddig hajlandó lett volna elmenni,
hogy megvédje őt, akár odáig is, hogy szó nélkül végezzen Nifával. – Mikasa… – szólította
meg, hogy jobb belátásra bírja, a lány viszont rá sem hederített.
– Mikor akartad
elmondani? – vicsorogta. – Az a Törpe mindenről tudott, igaz? Ezért is
védelmezett téged mindig annyira!
– Mikasa, túlzásokba
esel! – mondta Armin riadtan, mire Mikasa felmordult.
– Nem érdekel, Armin!
Nifa mindvégig hazudott nekünk!
– Igazából nem
hazudott, csak nem mondta el az igazat…
– Nem érdekel!
Válaszolj, Nifa! Mondd el Erennek, ki vagy te valójában!
– Mikasa…
– Nem, Armin – rázta
meg a fejét ellentmondást nem tűrően. – Te elfogult vagy.
– De…
– Srácok – szakította
félbe őket Eren. – Nifa az előbb mondta el, hogy Lieselotte és Abraham lánya!
Armin lélegzete
elakadt, mintha most szembesült volna a ténnyel, hogy a saját nővérével áll
szemtől szemben.
Nifa félrenézett,
mikor észrevette, hogy figyeli.
– Te magad is láttad,
Eren – mormolta Mikasa. – Te magad is láttad a sérüléseit. És látod azt is,
hogy már csak egy halvány heg sem emlékeztet arra, hogy megsebesült, amikor
behozta magával a többieket. Meggyógyult.
Ilyen rövid idő alatt meggyógyult, Eren! Nyoma sincs rajta sérülésnek!
Nem Sashát nézte – döbbent rá Eren. – Nem Sasha sérülései keltették fel a
figyelmét, hanem Nifáé. Hogy lehettem ennyire ostoba? Hogy nem vettem észre,
hogy egyszerre érkeztek meg? Hogy nem raktam össze a képet? Hiszen Sasha
elmondta, hogy Nifával távozott… Csak hamarabb indult vissza, így találta meg a
többieket. Nifa… Nifa bizonyára utolérte őket!
– Szerintem elsőre is
felfogta – húzta el a száját Nifa. Szeme hideg volt és fénylő, akár a téli
égbolt. – Fáj a bizalmatlanságotok.
– Láttam – suttogta végül
Eren. – Láttam, csak nem akartam elhinni.
Mikasa fújtatott.
– Hé, Eren –
szólította meg végül a fiút ijesztően halkan, miközben kardját egyenesen Nifa
torkának szegezte. – Itt az ideje, hogy megöljünk egy Intelligenst, nem
gondolod?
– Hé…
– Intelligenst? –
zavarodott össze Eren. – Mikasa…
– Ne mozdulj! –
sziszegte Mikasa. Nifa elhúzta a száját.
– Nem kellene ennyire
meggondolatlannak lenned, Mikasa. Végig kellene hallgatnod!
– Felesleges –
legyintett a lány türelmetlenül. – Beszéltem Annie-val, már mindent tudok, Nifa! – hangsúlyozta
dühösen. Nifa megemelte a szemöldökét.
– Ugyan mi mindent,
drágám? – kérdezte gúnyosan. – Én erre nem vennék mérget.
– Mr. Leonhart vitt
az Alvilágba! Nem volt ez véletlen, mi?
– Erről már
tárgyaltunk, ez semmit nem jelent.
– Én láttam a sérüléseidet, Nifa, tudom, mi vagy, mind tudjuk.
– Azt, hogy óriássá
tudok változni? – Nifa megrántotta a vállát. – Ugyan már, mit problémázol ezen?
Eren köhögve
kapkodott levegőért.
– Ez lehetetlen!
– Mást is tudok –
zihálta Mikasa, figyelmen kívül hagyva Eren döbbentét.
– Ne kertelj,
kedvesem! – Nifa gúnyosan nevetett. – Kíváncsi vagyok, mi minden jár a szép kis
fejedben.
– Mikasa… Nem
lehetünk benne biztosak, hogy tényleg Intelligens…
– Te maradj ki ebből,
Armin! – mordult rá a fiúra. – Gyerünk, Nifa!
– Gyerünk, Nifa,
gyerünk! – gúnyolódott a lány. – Inkább magadnak mondogasd ezt, édesem! Te vagy
az, aki per pillanat is hezitálsz! Nem mered meglépni az utolsó lépést? Mire
vársz, picinyem? Hogy kimutassam a fogam fehérét? Arra napnyugtáig is várhatsz,
mert akkor sem fog bekövetkezni! Nem hagyod, hogy elmondjam, amit akarok,
muszáj sértegetned, vádaskodnod! Intelligens? Én? Hol a bizonyítékod? Fogalmad
sincs, hogy…
Mikasa nem habozott
többé. Talán éppen egyetlen esélyt kapott csupán az élettől, nem engedhette meg
magának, hogy ne ragadja meg azt és emiatt elveszítse Erent. Nem érdekelte,
mennyire cselekszik helyesen és mennyire nem, csak az lüktetett az elméjében,
hogy meg kell védenie mindazt, ami a családjából maradt. Nem hagyhatta, hogy
tönkretegyék az életét még egyszer. Furcsamód Jeanra gondolt, mielőtt
cselekedett volna. Maga sem értette, miért jutott eszébe a fiú, de valahogy
beférkőzött a gondolatai közé. „Ne
tedd!”, ezt üzente volna neki a fiú, ha találkozott volna a tekintetük, ám
Mikasa makacsul visszautasította, hogy ez megtörténjék. Meg kellett tennie, nem
adhatott rá lehetőséget, hogy elbizonytalanítsák. Fülében csengett Krista
velőtrázó sikolya, amikor Nifa óvatosan feljebb moccantotta a kezét, közeledve
a szájához, ő pedig hirtelen előrevetette magát, és egyetlen mozdulattal
levágta a lány bal karját.
Nifa felsikoltott.
Szeme kidülledt, lélegzete elakadt, amikor az éles fájdalom végigsöpört a
testén; kétrét görnyedt, majd hangosan felzihált. Ujjai a csonkra simultak,
arcán szárnyát tárta a megrökönyödés, a vér pedig… a vér mindenütt ott volt.
Krista felzokogott, és gyakorlatilag Ymir karjaiba vetette magát. Sasha vele
ellentétben egy hangot sem hallatott, kezét viszont a szájára szorítva
igyekezett visszafojtani feltörő hányingerét, míg Connie, aki hamuszürke arccal
állt mellette, ösztönösen a hátát dörzsölve próbálta megnyugtatni. Bertolt és
Reiner döbbenten néztek össze, Jean pedig… Jean legalább annyira
megrökönyödött, mint Nifa.
Eren megbotlott a
saját lábában; a földre zuhant. A fülében érezte a pulzusát, a szíve ijesztő
ütemben kalapált a mellkasában. A rémület összerántotta a torkát, és amikor
Mikasa zihálva felegyenesedett, még mindig nem eresztve vértől csöpögő kardját,
készen állva egy újabb támadásra, annyi ereje sem maradt, hogy ráüvöltsön.
Sashához hasonlóan mintha egy örökkévalóságra elhalt volna a hangja.
– Nifa… – lehelte
végül, mire a lány felé kapta a fejét. Lassan a térdére ereszkedett, úgy
szorongatta tovább a karja csonkját; fájdalmában összeszorította a fogát.
– E-ezt… e-ezt nem
kellett volna… – sziszegte dühösen Mikasának. – Nagy hibát követtél el,
Ackerman. Nagyon… nagy… hibát.
– Igazán? – Mikasa
felrántotta a szemöldökét. – Mit vagy úgy oda? Úgyis visszanő – mondta
közönyösen, megvonva a vállát.
Valóban, észlelte Eren, a lány karja máris nekikezdett a
regenerálódásnak.
Nifa nyelt egyet.
– Ez igaz – suttogta;
szája széle halvány mosolyra kunkorodott. – Te… Ostoba… Fogalmad sincs, kivel
állsz szemben…
– Egy újabb Nőstény
Óriással – felelte Mikasa kimérten. – Ennyi az egész. Most pedig maradj szépen
nyugton, amíg ártalmatlanná nem teszlek. Nézz magadra! Jobb, ha nem ficánkolsz
sokat!
– Ostoba lány… –
nyöszörögte Nifa. – H-ha Levi h-hadnagy visszatér…!
Mikasa felhorkant.
– Ne is emlegesd
előttem azt a Törpét! Egy követ fújt veled!
– T-te meghibbantál!
– zihálta a lány. – F-fogalmad sincs semmiről… Nagy hibát… Hibát hibára…
Ackerman…
– Aligha. – Mikasa
felszegte a fejét, majd a magasba emelte a kardját. Nifa a fájdalom ellenére ez
alkalommal azonnal cselekedett. Döbbenet csillant meg halványan Mikasa
szemében, ahogyan ráeszmélt hibájára: a karját vágta le, ahelyett, hogy azonnal
a nyakszirtjét támadta volna, Nifa pedig nem volt rest kihasználni az előnyét.
Még élt, még lélegzett, így hát készen állt arra, hogy megvívja harcát a
barátai ellen. A saját szájába harapott bele, s abban a percben, hogy ez
megtörtént, aranysárga fény vakított el mindent, a robbanás pedig mindannyiukat
a levegőbe repítette…
Megjegyzések:
*Azoknak, akik
elfelejtették Ellie-t és a testvérét, az anime 22. epizódjában szerepeltek,
miután Erenék visszaérkeztek az ötvenhetedik falakon túli expedícióról Karanes
körzetébe. Erent saját magára, no meg persze Mikasára emlékeztették. :) (Igen,
a fiútestvérnek én adtam a Tommy nevet. Mindenféleképpen el akartam nevezni,
úgy gondoltam, ez illik hozzá.)
Egyéb megjegyzés:
Sajnos nem sikerült
betartanom, amit ígértem, tényleg nagyon elhúzódott a betegségem… De cserébe
viszont hosszabb fejezet érkezett a szokásosnál, remélem, örültök neki! ^^
Igen… Hosszú a fejezet, de Levi hadnagy keveset szerepel… Az én szívem is
vérzik, nemcsak a tiétek, a következőben viszont kárpótollak majd titeket! ;)
Kellett egy ilyen rész is, hogy még jobban megkuszáljam a szálakat. Lassan
magyarázom, kivel mi van… Addig is türelem, türelem! ^^ A véleményeiteket pedig
nagyon szívesen fogadom! ^^
Szia,egyre érdekfeszítőbb a történet alakulása,és minden egyes fejezettel nehezebb kivárni a következőt:):) remélem Eren nem fog nagyon haragudni a kedvenc hadnagyàra nagyon.jobbulàst neked,Devilgirl^^
VálaszTörlésSzia! ^^
TörlésNagyon köszönöm, hogy írtál, örülök, hogy tetszik, ahogy alakítom a történetszálat. :) Hogy Eren ezek után hogyan vélekedik a hadnagyról, az csak a 14. fejezetben fog kiderülni. A következőben Nifa múltja és helyzete fog valamennyire tisztázódni, illetve végre lesz egy kis "harc" is. Jó hír: meggyógyultam és be is fejeztem már, tehát elképzelhető, hogy vasárnap hozom, bár az igaz, hogy azért szeretnék egy kicsit előre is haladni, mert hamarosan vizsgaidőszak...
Detti ^^
Szia,mikor lesz folytatás??^.^ Devilgirl
VálaszTörlésAmint hazaérek az egyetemről. ;) Úgy este hét fele lehet sasolni, mi a helyzet. ^^
Törlés