Vihar
13. fejezet
~
Nifa múltja ~
Mikasa köhögve
mozdult meg a súlyos törmelékek alatt. Először csak a kezét moccantotta meg, az
is elképesztő fájdalommal járt, azonban amikor a föld megremegett alatta,
egyszerűen muszáj volt erőt vennie magán; felemelte a fejét, és nyögve valahogy
sikerült megtámaszkodnia a könyökén.
– Mikasa...! –
hallotta meg a hangját Armin szájából.
– Armin… – suttogta.
– Semmi bajom. – A hazugság könnyen csusszant ki a száján, tudta, hogy ennyi
elég ahhoz, hogy megnyugtassa a fiút. Fájdalmas nyöszörgés és köhögés
hallatszódott, ezek jelezték, hogy Armin is megkísérelte ugyanazt cselekedni,
amit ő: valahogyan kikeveredni a kőtömbök alól. – Eren… Merre vagy, Eren?
– Mikasa, Mikasa…! –
Kellett néhány másodperc, míg eljutott a tudatáig, hogy nem Eren válaszolt
neki, hanem Jean szólongatta egyre kétségbeesettebben. Mikor a fiú odavonszolta
magát és megragadta a vállát, Mikasa összerezzent az érintésétől. Jean pocsékul
festett: felhasadt az ajka, halántékából pedig ömlött a vér, mégsem magával
foglalkozott először; ezt Mikasa nem tudta megérteni. Majdnem odamondta neki,
hogy törődjön a maga sérüléseivel, és csak utána, ha maradt még ideje,
gondolhat ő rá is, végül azonban meggondolta magát; összepréselte az ajkait,
kezével meg fekete hajába túrt, kisöpörve egy-egy vértől csatakos tincset a
szeméből.
– Nem esett bajotok,
srácok? – kérdezte Armin. – Mindenki egyben van?
Sasha a lábát
fájlalta, de úgy tűnt, ez alkalommal rá tudott nehezedni anélkül, hogy térde
megroggyanjon. Connie mindenesetre nem hagyta el az oldalát, a biztonság
kedvért keze óvón simult a derekára, gyöngéd erővel megszorítva azt. Ymir
mérgesen egyenesedett fel, elutasítva Armin barátságosan felé nyújtott jobbját,
míg Reiner ezzel egy időben Bertoltot segítette fel a földről. A fiú – Ymirrel
ellentétben – hálásan nézett a barátjára.
– Eren! – suttogta
Mikasa. – Hol vagy, Eren?
A felkavarodó por
lassan eloszlott: magas, izmos alak tornyosodott föléjük; fekete haja
ugyanolyan egyenes volt, mint emberalakjában, míg szeme hasonlóan élénken
csillogott, egyedül az arckifejezése változott meg, nem mosolygott többé. Ijesztően komornak és megfontoltnak látszott,
ahogyan térdelve lebámult rájuk; hatalmas kezével arra készülve, hogy
összeroppantsa őket.
Mikasa dühösen
mordult fel. Kardja, mely méterekre tőle feküdt, így kinyújtózva nem érhette
el, megcsillant a sötétben.
– Ezért megöllek, Nifa! – sziszegte.
– Darabokra szaggatlak!
Nifa arca nem
mutatott több érzelmet. Karja regenerálódott, mire átváltozott, s noha csak
térdelt, az Alvilágban így is kitört a pánik. Mikasa füle még mindig csengett a
robbanás erejétől, azonban a kétségbeesett kiáltások és sikolyok nem kerülték
el a figyelmét. Az emberek egymást taposva próbáltak elmenekülni az óriás
közeléből, míg a távolban a Katonai Rendőrség Alvilágban állomásozó csapatai
tűntek fel. Kevesen voltak – egy tucaton sem –, ahhoz meg pláne, hogy egy
Nifához hasonló Intelligenst legyőzhessenek. Persze az Alvilág túl szűkös hely
volt ahhoz, egy óriás elmenekülhessen, ráadásul a napfény sem világította meg a
házakat. Mikasában – ezt végiggondolván – feléledt a remény, hogy
megállíthatják. Az sem érdekelte, hogy kiszednek-e belőle valamiféle
információt, a vágy éltette, hogy mihamarabb pontot tegyen a kapcsolatuk végére
és végezhessen az árulóval.
Nem kell ide a Katonai Rendőrség sem – gondolta harciasan –, ha kell,
egyedül ölöm meg!
Ekkor tudatosult
benne az is, hogy Jean tulajdonképpen még mindig lefogta. Olyan volt, mintha a
testével próbálta volna védelmezni Nifa elől, ami nevetséges elképzelésnek tűnt
Mikasa számára. Inkább neki kellett volna ezt tennie Jeannal, akkor még lett is
volna valami értelme egy ilyesfajta cselekedetnek. Tudta magáról, hogy ő a
legerősebb a fiatalok közül. Egyedül Levi hadnagy jelentett számára igazi
kihívást; a férfit talán még nem
sikerült volna legyőznie, ha összecsaptak volna.
Nifára nézett, szeme
összeszűkült.
De téged… Téged habozás nélkül meg tudlak ölni, Nifa – vicsorogta, mire Nifa tekintetében megvillant valami. Mintha megértette
volna, hogy mi jár Mikasa fejében, mert többé nem időzött feleslegesen.
Váratlan és gyorsan mozdult, Mikasának felocsúdni sem maradt ideje, a keze már
elérte őket.
– Eren! – ordított
fel Armin. – Hol van Eren?! Még mindig a romok alatt?!
– Őt keresi! –
sikította Sasha.
Nifa félrelökte a
törmelékeket.
– Nem fog tudni
felegyenesedni! – kiabálta Jean. – Mindenki nyugodjon meg!
– Ó, dehogynem –
mormogta Mikasa. – Ha akarja, meg tudja tenni… De elmenekülni, azt nem fog
tudni. – Szája széle torz mosolyra húzódott. Nem volt kétsége afelől, hogy úgy
festett, mint aki valóban elvesztette a józan eszét. Jean szorítása a csípője
körül arra adott bizonyosságot, hogy nem tévedett. A fiú rémülten nézte őt. –
Eressz el! – mondta higgadtan. – Nem szorulok védelemre.
– Mikasa…
– Eressz el! – emelte
fel a hangját. – Eren! Eren, merre vagy?!
– Eren! – kiáltotta
Armin is. Jean úgy eresztette el a lányt, mintha égette volna a kezét.
Mikasa elégedett
dühvel fújtatott.
– Megtaláltam! –
csendült fel hirtelen Krista megkönnyebbült kiáltása. – Itt van, itt van Eren!
– Hangjára mindannyian felkapták a fejüket, köztük Nifa is, aki először
megmerevedett, utána arra fordult, amerről Kristát hallotta. A szőke lány
néhány karcolással megúszta a robbanást. Ymirnek köszönhette, aki idejében
magához rántotta, hogy megvédje. Arca piszkos volt, haja pedig kócos, ám azért,
mert annyira belevetette magát Eren keresésébe, hogy semmivel sem foglalkozott,
csak azzal, hogy minél előbb kimenekíthesse a romok alól.
– Krista! –
sikoltotta Sasha, szeme kitágult döbbentében. – Krista, vigyázz!
Mikasa a kardja után
kapott. Borzasztóan fájt a mozdulat, sikítani támadt tőle kedve. Reccsenés
hallatszódott – a lábát törhette, abban sem volt biztos, csupán a hangokból
következtetett rá –, de legalább a marka összezárult a kard markolatán, s ez
megnyugvással töltötte el.
Krista felsikoltott.
Míg Mikasa azzal
foglalkozott, hogy mihamarabb elérje fegyverét, addig Nifa nem teketóriázott,
ráébredt arra, hogy az élete a tét, s aszerint cselekedve, kihasználva Ymir
figyelmetlenségét, megragadta Krista vékony testét.
– Csináljatok
valamit! – visította Sasha. – Csináljatok valamit! Megöli!
Ymir a döbbenettől
lebénulva figyelte Nifa mozgó kezét. Ajkai elnyíltak, jobbja tétován moccant a
kardja felé.
– KRISTA! – bömbölte
Reiner, és ez volt az, ami visszarángatta Ymirt a valóságba.
– Te nyavalyás…!
Senki sem bánthatja az én imádott Kristámat! – Bármennyire is sajogtak az
izmai, figyelmen kívül hagyta őket; elrugaszkodott, háromdimenziós
manőverfelszerelésével már a levegőt szelte át döbbenetes sebességgel, Nifa
pedig arra kényszerült, hogy szabad kezével a nyakszirtjét védje.
Minden annyira gyorsan
történt, hogy emberi szemmel nem lehetett követni az eseményeket. Mikasa
megkísérelte, ám Ymir szélsebesen mozgott, végigszántva kardjával Nifa karját.
Fájdalmas üvöltés hallatszódott, Nifa nem védhette magát, aztán…
– YMIR, ÁLLJ! –
sikoltotta Sasha. – HAGYD ABBA!
Míg Ymir az anyák
vehemenciájával támadt, Krista szeme hirtelen kidülledt, sikolyai és
kétségbeesett rúgkapálásai pedig egyszerre elhaltak. Nifa – annak ellenére,
hogy Ymir súlyos sebeket ejtett rajta, villámgyorsan regenerálódott – a magasba
emelte a lányt – szemmagasságba –,
és… és ekkor mutatott először igazi érzelmet azóta, hogy átváltozott
egy tizennégy méteressé. A mosoly, ami szétterült az arcán, beteges volt, torz
és rémisztő; kivillantotta hófehér fogsorát, és ahogy fekete, egyenes haja a
válláig sem ért, Mikasának elakadt a lélegzete. Nifa olyan volt, mint az az
óriás, amelyik mosolygott, miközben felfalta Carla Jaegert, de mégsem ugyanaz. A hasonlóság
megdöbbentette és megijesztette, emlékek villantak az elméjébe arról a napról, ám nem maradt elég
ideje, hogy többet foglalkozzon mindezzel, Krista szájából ugyanis elképesztő
mennyiségű vér robbant ki.
Mikasa kiejtette a
kezéből a kardját a sokktól. Lerogyott a földre, és hangosan felzihált.
Vércseppek hullottak alá, Krista teste meg lassan elernyedt. Nifa szélesre
tárta a száját, és azokhoz az emberevő népekhez hasonlóan, akiket a régi írások
kannibálokként emlegettek és tartottak számon, belényomva a lányt, lenyelte őt.
Hosszú pillanatokig
senki sem tudott megszólalni vagy akár megmozdulni. Ymir elengedte magát,
hagyta, hogy odazuhanjon Mikasa mellé, és csak a fejét rázta hevesen, közben
meg nyöszörgött, másra nem volt képes.
– Kristám… –
formálták az ajkai a lány nevét. – Kristám…
– Krista… – suttogta
Armin és Sasha is, majdhogynem ugyanabban a másodpercben.
Nifa ismét mozdult.
Félrelökte a maradék törmeléket, és kiszabadította Eren testét. A fiú gyengén
lélegzett, de határozottan élőnek tűnt hamuszürke színe ellenére.
Mikasa felemelte a
fejét.
– Eren…! – De az
emlékek és a történtek annyira a hatásuk alá kerítették, hogy nem bírta rávenni
magát a cselekvésre. Bénultan térdelt, és nézte, amint Nifa hajolva
felemelkedik, a markában tartva Erent. Mosolya eltűnt az arcáról, ajkait
szorosan összepréselte, szemöldökét meg összeráncolta, úgy koncentrált, hogy ne
verje be a fejét a mennyezetbe.
– Támadás! – Jean
volt az, akinek a szájából elsőként elhangzott a parancs. Odaugrott Mikasához,
a vállánál fogva megrázta őt, hogy észhez térítse, utána meg a magasba emelte a
kardját. – Kristáért! – kiáltotta. – Kristáért…!
– Hangja másodjára elcsuklott. Sasha szintén kivonta a kardját, Bertolt és
Reiner pedig, miután összenéztek, hasonlóan cselekedtek.
– Ne engedjétek, hogy
elvigye Erent! – süvöltötte Armin. – És bosszuljátok meg Kristát!
Nem számított többé,
hogy Nifa Armin nővére volt-e vagy sem, az, aki megette Krista Lenzet, a
barátjukat, nem lehetett egy közülük, nem állhatott az ő oldalukon. Ymir
szemében vad harag lobbant lángra, Mikasa meg olyan erővel markolta meg a
kardját, hogy Armin riadtan nézett rá.
– Senki sem veheti el
tőlem Erent! – sziszegte dühösen. – Senki!
Nifa meg… Nifa meg végképp nem! –
Azzal, mielőtt Armin megállíthatta volna, kilőtte magát a levegőbe. Gyorsabban
mozgott, mint mikor Annie után eredt, mélyebb harag táplálta, szájában érezte a
gyilkolás ízét.
Nifa, mivel nem mert
teljesen felemelkedni, nem is tudott gyorsan menekülni. A Katonai Rendőrség
tagjai, miután összeszedték Krista halála után inába szálló bátorságukat,
könnyűszerrel beérhették.
– Ackerman! –
csendült fel egy fiú kiáltása, mire Mikasa odakapta a fejét.
Talán… valami Marlowe?
Nem érdekelte
túlzottan, egy pillantást sem vetett rá.
– Ők azok! – harsant
fel még egy. – A szökött Felderítők!
– Levi hadnagy új
osztagának tagjai!
– Akkor Eren Jaeger
is rejtőzik valahol!
– Az óriásnő keze, te
ostoba! Nem hiszem el, hogy ennyire idióták vagytok mind!
– Mintha te annyira
okos lennél, újonc! – ordította egy idősebb férfi. – A pisisek húzzanak haza
anyuci szoknyája mögé és ne oktassák ki a feletteseiket!
– Elhallgasson! –
kiabált vissza a fiú, Marlowe dühösen. – Minket személyesen Dok kapitány
küldött ide! Selma Dok kapitány! Ezt bizonyára maga is tudja, maga ostoba
barom! Úgyhogy jobb lesz, ha nem pofázik bele dolgunkba! A mi feladatunk Eren
Jaeger visszavitele, nem a magáé!
Vidám kacagás vágta
el a felettes szavát.
– Jaj, de mókás fiú
vagy, drága Marlowe!
Mikasa nem tudta
megállni, hátra kellett fordulnia, hogy megnézhesse magának azt a lányt, aki
ilyen körülmények között is képes volt arra, hogy nevessen és huncutul mosolyogjon.
Látta már korábban, a neve viszont csak nehezen jutott az eszébe. Hitch, Hitch Dreyse. És ekkor
visszaemlékezett Annie meséjére is.
– A negyediket Céline-nek hívták. Céline Dreyse. Ő is, akárcsak a
többi, családot alapított. A lányát talán ti is ismeritek… Hitch… A Katonai
Rendőrséget választotta, akárcsak én… Mi... Mindig is jóban voltunk.
– Hitch Dreyse? – ráncolta a homlokát
Armin. – Nem ő az a lány, aki mindig
annyira jókedvű? Azzal a Marlowe-val lóg.
– Ő az – erősítette meg Annie, mire Mikasa felmordult.
– Engedd meg, hogy megtippeljem, Annie: hozzád
hasonlóan ő is képes rá, hogy óriássá változzon.
Annie arcán megvető
fintor tűnt fel.
– Hogy te milyen okos vagy, Mikasa… – suttogta.
Mikasa szorosabban
markolta meg a kardját; megrázta a fejét, hogy visszatérjen az emlékek
rengetegéből, közben pedig óvatos pillantást vetett a másik óriásnőre. Hitch
Dreyse könnyedén érte utol őket, készen állva rá, hogy bármelyik pillanatban
lecsapjon Nifa nyakszirtjére. Nifa most is védte, míg a másik keze, mellyel
eddig Erent tartotta fogságban, hirtelen felszabadult.
– A szájában van! –
kiáltotta oda Jeannak. – Ugyanazt csinálja, mint Annie! A szájában őrzi Erent!
– Vigyázzatok vele,
nehogy véletlenül lenyelje! – figyelmeztette őket Hitch, mire Reiner a fejét ingatta.
– Szerintem élve kell
neki!
– Szerintem is –
értett egyet Bertolt. – De azért óvatosan, srácok!
– Ha le is nyeli,
majd én felhasítom a hasát! – morogta Mikasa sötéten. – Ha szükséges, teljesen
kibelezem! – Ismét magán érezte Armin ideges-rémült tekintetét. Tudta, mi jár a
fiú fejében. Nifa a nővére volt. Nem álltak közel egymáshoz, nem is ismerték
egymást, mégis… Nifa tudott dolgokat – különösképpen a szüleikről. Olyasmiket,
amiket Armin sosem. Ha megölik Nifát, azzal mindazt az információt is elpusztítják,
amivel ő rendelkezett. De Eren élete volt a tét. Mikasa, bármennyire is
szerette Armint, bármennyire fájt a szíve, amiért a titkok örökre titkok fognak
maradni, nem engedhette, hogy Nifa elmeneküljön Erennel. Meg kellett állítania
a lányt…
Muszáj megtennem…! És ha ezt csak úgy tudom, hogy megölöm… Akkor meg
fogom ölni! Ezek után… Ezek után nem habozhatok!
Nifa, pusztulj!
Pillantása Hitchre
tévedt.
De mit csináljak vele?
Armin, mit javasolsz? Mit tegyünk?
Itt van, ő az, ez egyértelmű!
Találkozott a
tekintetük, Armin zaklatottan sandított a vidám lányra. A katonák nem Nifával
törődtek. Ahelyett, hogy elkapták volna a menekülő óriást, nekitámadtak a
fiataloknak. Bertolt és Reiner egyből harcra kényszerült, Connie-t és Sashát
pedig néhány pillanat múlva kerítették körbe.
Hitch volt az
egyetlen, aki nem ezt tette, hanem Nifa után eredt. Ymir, Mikasa és Jean
szintén meg tudták már közelíteni a lányt, azonban meggyűlt vele a bajuk: mivel
felszabadult a keze, könnyűszerrel támadhatott.
Armin lelassított,
mikor feltűnt előtte Marlowe Sand. Mikasa bólintására cselekedett. Nem adott
esélyt Marlowe-nak, ő volt az, aki megragadta a szót:
– Ti ott, gyáva
népség! – ordított hirtelen a Katonai Rendőrség többi tagjára. – Mire vártok?!
Ne velünk foglalkozzatok, hanem az ellenséggel! Elsődleges célunk, hogy
likvidáljuk ezeket a szörnyeket! És ez a nőstény itt… Ennek a nősténynek halnia
kell! Össze kell dolgoznunk! Az életünk… az emberiség élete a tét!
– Ha ennek vége, a
király kötél általi halálra fog ítélni benneteket! – emelte meg a hangját a
felettes katona is. – Nem ússzátok meg szárazon!
– Eresszetek el! –
lökte el magától a katonát Sasha. – Ne nyúljatok hozzám! Az óriást öljétek!
Nála van Eren Jaeger!
– Hitch tudja, mit
kell tennie – válaszolta egyszerűen a felettes.
– Ezt nem hiszem el!
– zihált fel Connie. – Maguk nem normálisak!
Mikasa nem törődött
velük.
Megoldják – gondolta –, Nifa
viszont elmenekül, ha nem csinálunk valamit.
Összevillant a
tekintete Ymirrel, a szeplős lány az eszét vesztette, akkora vehemenciával
támadt neki Nifának.
– Ügyeljetek! –
kiabálta Jean. – A végén még letépi a fejünket! Nem érdekli, hogy a barátai
voltunk, csak saját magával foglalkozik!
Ymir sosem volt még ennyire jó harcos, ez alkalommal lélegzetelállítóan bánt a felszerelésével.
– Mikasa! – zihálta.
– Ha minél több húst vágunk le róla, egy idő után nem bírja tartani magát!
Nifa megállt a
futásban, térdelő pozícióban helyezkedett el. Száját makacsul összeszorította, úgy
védelmezte Erent, kezével viszont oda csapott, ahová csak elért.
Tizedmásodperceken múlt, hogy nem zúzta össze Jeant az egyik ilyen alkalommal.
– Gyerünk! –
süvöltötte. – Mikasa, Ymir, én elterelem a figyelmét, ti szeleteljétek fel,
akár egy darab kenyeret!
– Úgy lesz! –
hangzott kórusban az egyetértés. Mikasa és Ymir megpördültek a levegőben, úgy
tettek eleget Jean tervének: Nifa fájdalmas üvöltést hallatott, amint
belevágtak a bőrébe, s hiába próbált védekezni ellenük, Jean annyiszor táncolt
elé, hogy őt sem tudta figyelmen kívül hagyni. A fiú homlokán verejték
gyöngyözött. Beleállította a pengéjét a lábszárába, aztán felfelé rántva húst
metszett ki belőle. Nifa végül nem bírta tovább, a hosszú percekig tartó ostrom
után azt a kezét, amelyikkel a nyakszirtjét védte, le kellett eresztenie.
– Most menjetek, én
addig levágom a végtagjait! – szólt Jean rögvest, mire Mikasa ismét kivonta a
kardját.
– A nyakszirtjére,
Ymir!
Minden erejét
bevetve, belevájta a pengéjét Nifa nyakába. A morgás, mely Armin nővérének
torkából szakadt fel, megremegtette ugyan az Alvilágot, ám nem nyomta el Mikasa
és Ymir fülsértően magas sikolyát.
– Lehetetlen! – zihálta Jean. – Ilyen nem létezik!
A penge nagyot
koppanva tört ketté a kemény kristálypáncélon, melyet Nifa a bőrén képzett.
Nifa nem elégedett meg ennyivel, a kristálypáncél a frissen regenerálódott
karján is megjelent, s ahogy végigszaladt rajta, úgy mozdult, hogy elsöpörte a
lányokat az útjából, keményen odavágva őket a szomszédos ház falának. Jean a
nevüket kiáltotta, amikor a földre zuhanva összecsuklottak, ám még messziből is
meg tudta állapítani, hogy nem haltak bele. Mikasa ujjai megrándultak, Ymir
pedig, bár erőlködve ugyan, mégiscsak felhúzta azt a lábát, amelyik a legjobban
sérült a csapódás intenzitásától.
– Hé, Marlowe kettő…!
Jean… vagy hogy a francban hívnak! – Hitch, aki eddig kimaradt a küzdelemből,
figyelmeztetően kiáltott. – Térj ki az útjából! Hagyd elmenni!
Mikasa feje zsongott
az ütés erejétől, fülében vér dobolt. Homályosan látott, ám Hitch hangját sikerült
felismernie.
Egy követ fújsz vele, Dreyse? Annie azt mondta, te Kreusa Dok oldalán
állsz.
Jean… – Az aggodalom az állapota ellenére is
megőrjítette. – Vigyázz vele, Jean,
nagyon veszélyes…! Ő… ő is óriás – próbálta mondani, azonban nyelve
megbicsaklott. Nem volt rá képes, hogy figyelmeztesse a fiút. – Könyörgöm… Hallgass rá, mielőtt megölnek. – Nem
bánthatták Erent! Nem és nem! Jeannak egyedül semmi esélye sem lett volna két
óriás ellen, a Katonai Rendőrség tagjai pedig nem foglalkoztak Nifával, hanem
éppen letartóztatták Connie-t, Sashát, Bertoltot, Reinert és Armint. Mikasa
egyre biztosabb volt benne, hogy hamarosan az ő csuklóján is kattanni fog a
bilincs, amint felfedezik, hol fekszenek Ymirrel. Nifa addig nem ölt, amíg nem
támadtak rá. Egyet akart: Erent, a
katonák pedig készek voltak megadni neki pusztán gyávaságból, hogy a saját,
nyamvadt kis életüket mentsék. Mikasa undorodott tőlük. Küzdeni akart, mert
csak az maradhatott életben, aki nem adta fel, ám amikor belemarkoltak a hajába
és hátrafeszítették a fejét, annyi ereje sem maradt, hogy ágyékon rúgja az
előtte álló katonát. Lehunyta hát a szemét, és engedelmeskedett a Katonai
Rendőrségnek. Mielőtt még ezt megtette, látta Nifát. Látta, amint Erennel a
szájában felemelkedik, látta, amint megindul az Alvilág sötét alagútjai felé,
aztán azt is látta még, amikor megállt az egyik előtt, s füstölögni kezdett.
Eren – gondolta. – Kérlek,
Eren… Várj rám… Maradj életben…!
Eren…
Én…
Én…
Az életem árán is… de meg foglak védeni!
Erre esküszöm.
** * **
Levi felmordult.
Gyűlölte a várakozást, ráadásul ezúttal valóban idejét nem tudta már, mennyit
kellett ácsorognia az alagút sötétjében, mire a végében megpillantotta azt a
csuklyás alakot, aki ennyit késett. Mikor Hanjival elváltak egymástól, a nő
pontos utasításokkal látta el. Levi nem kérdőjelezte meg a terveit, valahogy
így volt rendjén: Hanjinak kellett követnie Erwint. Ő volt az egyetlen, akiből
ideális vezető válhatott. Nem tudták ugyan, hogy eljön-e az a nap, amikor
újjákovácsolódik a Felderítő Egység, minden bizonytalannak látszott, ám ha
mégis megtörténik, Levi nem kívánta a hatalmat.
Legyél vele boldog, pápaszem – morrant
fel sötét kárörömmel –, remélem,
ragyogsz, amiért a parancsnokom lehetsz. Csak legalább annyi bosszúságot
okozzak neked, mint amennyit te Erwinnek. – Erre majdnem elvigyorodott.
Halványan ugyan, de felfelé rándult a szája széle. Hanji sok nehézséget okozott
Erwinnek, amíg az engedélyt nem adott egy-egy óriás élve elfogatására.
Hasonlóakat remélt most Hanjinak is, bár biztos volt benne, hogy Eren Jaeger
mellett egyikőjük sem fog nyugodtan aludni. – Az a kölyök… Káprázatosan ért hozzá, hogyan kerüljön bajba. – Homloka
kisimult, ahogy a fiúra gondolt.
Maga sem tudta,
miért, hol, mikor és hogyan kezdődött. Semmit sem tudott, csak azt, hogy valami
megváltozott. Talán akkor, amikor felelősséget vállalt érte a Katonai Rendőrség
és a Felderítő Egység előtt, talán akkor, amikor először védte meg a saját
osztagától. Vagy akkor, amikor ténylegesen az életükért küzdöttek az
ötvenhetedik expedíción? Utána, amikor Eren a szemébe sem mert nézni, mert
attól félt, hogy örökre meggyűlölte, amiért miatta lemészárolták azt a kevés
embert, akire barátként tekintett? Valamikor, valahol és valahogyan
elkezdődött.
Eren más volt, mint a
többi újonc, aki izgalommal vegyes félelemmel várta az első útját a falakon
túli világba a Felderítő Egység újdonsült tagjaként. Erenben vad tűz gyúlt
lángra minden alkalommal, valahányszor megszólalt, s ugyanez éltette, amikor a
kötelessége került szóba Felderítőként: megölni annyi óriást, amennyire csak
képes.
Levi-nak kiszáradt a
szája.
Eren annyira új volt számára, annyira különös, annyira… jó? Igen. Minden, amit vele tapasztalt
meg, az furcsán jó volt – így, egyszerre a kettő, jó is meg furcsa is. Eren is
hasonlóképpen érezhetett, legalábbis egy-egy elejtett mondatából erre
következtetett, a szoba sötétje, az éjszaka azonban elég bátorságot adott
mindkettőjüknek. Érezte magán a fiú forró, kemény testét, a vágyát és
gyönyörét, hallgatta szívének dübörgését, kapkodó légvételeinek lágy zörejét,
mindent, ami Eren volt, és ezeket a magányos, idegőrlő perceket is szívesebben
töltötte volna az ő társaságában, mintsem egyedül az alagútban.
Eren tényleg értett
hozzá, hogy bajba kerüljön, s Levi hiába bízta Nifára, biztos volt benne, hogy
megtalálja a módját, hogy beteljesítse sorsát. Levi megesküdött rá, hogy nem
hagyja el az oldalát, hogy vállalja érte a felelősséget, hogy megvédi tőle az
embereket… hogy megvédi Erent saját magától.
Bosszúsan dőlt neki
az alagút falának.
Kölykök… Csak a baj van velük. – De
nem volt éle már a gúnyos megjegyzésnek. A fülében csengett a fiú mérges hangja,
amint azt követeli, hogy ne nevezze többé kölyöknek. Eszébe jutott a kora – „Kibaszott tizenöt év, csak ennyi!” –, s
még dühösebbnek érezte magát, mint eddig. Egyszerre volt helyes és helytelen,
amit műveltek. Egy olyan világban, ahol bármelyik percben meghalhattak, nem
lehetett fennakadni azon, hogy mindketten férfiak voltak, ahogyan azon sem,
hogy Levi bőven meghaladta már a harmincat. – Csessze meg mindenki, aki bele kíván szólni az életembe!
A csuklyás alak
végre-valahára megérkezett.
– Késtél – vetette
oda mogorván, mire halk kuncogás csendült fel.
– Tényleg nem
változott, hadnagy úr – hangzott a tiszteletteljes válasz. Levi azt hallván
elhúzta a száját.
– Pápaszemnek fogytán
az ideje, nem igaz? Gyerünk, mielőtt a drága Dok kapitány felfedezi a csapdát,
amit neki állítottunk.
– Már tudja. Ön nem
ismeri őt, hadnagy, én viszont igen. Selma Dok nagyon eszes asszony, őt nem
lehet átverni.
– Mily’ csodálatos.
– Igaza van, uram –
bólintott az alak. – Mennünk kell! – Azzal előrelépett, és hátrahúzta köpenye kámzsáját,
felfedve az arcát. – Ígéretet tettem Hanjinak, hogy ráveszem Kreusát arra a
találkozóra. Én állom a szavam, hadnagy úr. Menjünk, mielőtt elkésünk.
Levi egyetlen
pillanatig mélyen a szemébe nézett, csak utána biccentett. Biztos lett benne,
hogy Anka Rheinberger a színtiszta igazat mondta.
** * **
Eren lassan haladt
előre az alagút mélye felé vezető úton, a koromsötétben alig látott valamit.
Más talán réges-rég visszafordult volna, ő azonban nem volt rá hajlandó; ahogy
egyre beljebb került, úgy erősödött fel benne az érzés, hogy itt megtalálhatja
a lányt. Annyi mindent nem értett még, annyi mindent kellett még tudnia… És
gondoljanak bármit a többiek, ő hitt Nifában. Nem ismerte régóta, mégis
valamiért csak arra tudott gondolni, hogy mindannyian félreértették. Nem adtak
neki esélyt, hogy megmagyarázza a történteket, hanem azonnal támadtak. Mikasa tényleg megpróbálta megölni.
Nifa nem rabolta el.
Vagy hát… megkísérelte elrabolni, nem igaz? Valahogy elszakadt a többiektől.
Semmire sem emlékezett, mindvégig ájultan feküdt a romok alatt, utána meg…
utána Nifa szájában.
Nifa átváltozott.
Nifa óriás volt.
Felzihált.
Igen, ez még rémlett,
utána viszont… utána semmi.
Nifa nem akarta
bántani, mert azok után, hogy elvitte a többiektől, ott hagyta az alagút
elején. Erennek volt egy olyan sejtése, hogy mindez azt a célt szolgálta, hogy
magától lelje meg őt. Nifa azt akarta, hogy kövesse, hogy minél mélyebbre
menjenek a sötétben… és ott, a legnagyobb biztonságban… ott adjon neki egy
esélyt.
Elégedettséget érzett,
amikor a következő kanyarban végre rátalált a lányra.
Nifa egyből felkapta
a fejét, amint meghallotta a lépteit.
– Nem bántalak! –
emelte fel a kezét Eren megadóan. – Esküszöm!
A lány hezitálva
nézett rá; egész testében reszketett, ahogy a térdét átkarolva igyekezett minél
apróra összehúzni magát, megbújni az alagút szikláinak oltalmában, fekete haja
pedig eltakarta ugyan könnyáztatta arcát, vállának rázkódását nem tudta
elrejteni.
– Igazán? – kérdezte
keserűen. – Nekem már mindegy, Eren, nem igaz? Amint a kis barátnőd megtalál,
menten végez velem. Ezúttal nem tudjátok visszafogni őt… Azok után, amiket
tettem, megérdemlem, hogy ez legyen a sorsom… Mert ez lesz… Nem leszek képes
ugyanolyan kristály mögé menekülni, amilyent Annie alkotott a védelme érdekében.
Túl gyenge vagyok, nagyon gyenge. Elfáradtam. Különben is… Kérdem én, mire ment
vele? Ugyanúgy benne van a pácban, mint eddig, csak most nem nagyobb hatalmak,
hanem néhány fiatal fog dönteni a sorsa felől.
– Nifa… – Eren lágyan szólította meg;
hangjából kicsendült a bizonytalanság. Nem akarta még jobban megsebezni a
lányt, aki így is eleget szenvedett az életében. – Kérlek! Esküszöm az
életemre, esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem foglak bántani, ahogyan arra
is megesküszöm, hogy nem hagyom, hogy mások a közeledbe férkőzzenek. A hadnagy
beléd fektette a bizalmát, én pedig tudom, hogy ő nem adja azt olyan könnyedén.
Tudom, hogy valamiért kiérdemelted. Nem értem a történeteket, de szeretném
megérteni. Szeretném, ha mindent elmesélnél nekem, amit csak tudsz, cserébe
pedig… cserébe én is megosztom veled, amit én tudok, bár… én biztos nem tudok
majd annyit mesélni, mint te.
Nifa megdörzsölte az
arcát a kézfejével, nem karolta át többé a térdét. Eren megkockáztatta, hogy
közelebb csússzon hozzá, így amikor egymáshoz simult a combjuk, óvatosan a
vállára tette a kezét. Először csak megérintette,
nem tudta, meddig mehet el, aztán amikor azt látta, hogy a lány nem húzódik
el tőle, csupán megrándult, finoman magához vonta, hogy átölelje. Nifa szinte
belevetette magát az ölelésbe, és nem fojtotta el a zokogását. Eren tétován
kezdte simogatni a hátát, miközben igyekezett teljes erejével ölelni és
védelmezni őt; mindenáron azt akarta, hogy a lány érezze, benne nem az
ellenséget kell látnia. Úgy tűnt, sikerült a terve, mert Nifa már nem
feszítette meg a testét, kellemesen ellazult az ölelésében, és néhány perc
elteltével csak némi szipogás törte meg a barlangra telepedett, mély csendet.
– Tényleg
végighallgatsz? – suttogta. – Tényleg hiszel nekem? Azt sem tudod, miket
tettem!
– Ez utóbbit még nem
tudom – felelte Eren őszintén –, de azt igen, hogy szeretném elhinni, hogy az
emberiség oldalán állsz. Én… Igen, sejtelmem sincs, miket műveltél, amíg
eszméletlen voltam… Bevallom, nem tudom még, mit gondoljak rólad. Levi hadnagy
szava sokat számít, és ha ő úgy határozott, hogy megbízik benned, akkor egy
ideig nekem is azt kell tennem, nem igaz? Utána én is döntök.
– Levi sem
tévedhetetlen – figyelmeztette Nifa. Eren fáradtan bólintott.
– Tudom, ezért is
kérlek, hogy mesélj! Szeretném tudni, ki vagy valójában.
Nifa szája szomorkás
mosolyra görbült.
– Hogy ki vagyok? Arra
nem vagy kíváncsi, miket tettem, hogy idáig eljussunk? – A kérdés keserű sóhajba
fulladt.
– Még nem – rázta a
fejét Eren. – Előbb az első kérdésre válaszolj.
– Legyen – egyezett
bele Nifa. – A szüleink jóval a születésem előtt ismerték már egymást, ezt te
is tudod. Édesanyád és édesapád is rendelkeztek azzal a képességgel, hogy
óriássá változzanak… és ezt a titkot később megosztották az én szüleimmel. Hogy
nagyapa mennyit tudott erről, a falakon túlról, fogalmam sincs. 832-ben
születtem, én voltam az elsőszülött gyermek.
– Akit Lieselotte elvesztett – szúrta közbe Eren. – Emlékszem arra az
emlékjelenetre… Lieselotte… Édesanyád – javította
ki magát – nem bírta elviselni a tudatot, hogy elragadtak tőle… mert erőszakkal
elvettek, igaz? – pillantott bizonytalanul a lányra. Nifa hasonló tétovasággal
nézett vissza rá, a bólintása sem volt határozott.
– A-azt hiszem – mondta. – Erről a részről nem tudok sokat.
Eren beletúrt a hajába, miközben felsóhajtott.
– Anya szerint teljesen kicserélődött, nem lehetett ráismerni. Sokkal
több minden van a háttérben, mint ami egyáltalán megfordult a fejemben, ebben
biztos vagyok.
– A falakon túlról irányítottak mindenkit, aki valamilyen kapcsolatba
került velük. A szüleim is nekik köszönhették a „halálukat”. Nem ismerem őket,
de tudom, hogy maguktól sosem hagytak volna minket hátra. Nem lehettek ennyire
kapzsik, nem? Nem vágyhattak ennyire a tilos után… Hiszen mégiscsak a gyermekeik
voltunk, nem? Nem hagyhattak minket hátra maguktól! M-miféle szülők az ilyenek?
– Elcsuklott a hangja, ám míg ezen hamar erőt vett, könnyei lassan apadtak el.
Eren ujjai mindvégig gyengédek táncoltak a gerince mentén; óvatosan és
gyengéden érintette meg, és úgy tűnt, sikerült valamelyest megnyugtatnia, mert
Nifa légzése végül csak-csak rendeződött. Megdörzsölte az arcát, aztán
felszegte a fejét; ekképp próbálta megőrizni a büszkeségét – vagy inkább
összeszedni mindazt a keveset, ami még megmaradt belőle.
– Nifa…
– Jártál a pincétekben, Eren! – vágta el a szavát a lány.
Belekapaszkodott a vállába, és szinte kétségbeesetten bámult rá. – Jártál, csak
semmire sem emlékszel! Az óriás… Az édesanyád halála! Jaj, Eren, te még semmit
sem értesz!
– Szeretném megérteni! – csattant fel. – Szeretném tudni, mi miért
történt.
– Undorító, amit odakint művelnek. Édesanyád ráébredt erre, ezért
kellett meghalnia. Selma árulónak tekintette, így egyértelmű parancsot adott:
Carla Jaeger nem élheti túl a Shiganshinában véghezvitt mészárlást. Carla
felbátorodott, miután Selma óriássá változtatta a saját lányát. Azt hiszem,
édesanyád mindvégig meg akart óvni téged ettől. Ők… Talán még az apád is…
Mélyen ellenezték ezt, végül azonban apád rájött, hogy ez a világ kegyetlen…
Szükség van arra az erőre, hogy életben maradhass. Az ellenségeid… Nem
kímélnek. Eltiportak volna, ha csak ember lennél.
– Nifa, próbálj megnyugodni! Alig értem, miről beszélsz!
– Eren! – vinnyogta. – Eren, kérlek! Kérlek, könyörgöm, bíznod kell
bennem! Az ellenségeid… Te semmit sem tudsz, Eren! Nem tudod, ki kicsoda! Nem
tudom, kitől kell óvakodnod, kitől pedig nem! De a pince… A pincét tudod, ugye?
Tudod, hogy vissza kell foglalnunk a Mária falat… Ha kell, az életünk árán!
Tudod, hogy el kell jutnunk a pincébe, ugye?
– Nifa…
– Eren, válaszolj! – zihálta a lány. – Ez a kötelességünk, ezt kell
tennünk! – Benyúlt az inge alá, Eren pedig lánc csörgését hallotta, s nem akart
hinni a saját szemének, amikor meglátta az aranykulcsot. Ugyanolyan volt, mint
az övé, pont ugyanolyan. Egyből megértette. Aznap, amikor megette az apját,
Nifa állítása szerint Carla Jaeger kulcsa került a nyakába, az apjáé meg… az
apjáénak Nifa lett a tulajdonosa.
– H-hogyan? – nyögte. – Hogyan kerülhetett hozzám anyámé? És a kulcs,
a-apa…
– Édesanyád tudta, mi vár rá – mondta végül Nifa szomorúan. –
Pillanatokkal azelőtt tudta meg, hogy a Kolosszális Óriás lyukat ütött a Mária
falba. Aznap… Aznap, miután elrohantál, voltak, akikben felébredt az emberség.
Selma férje, Philip mindent elmondott neki, csupán ennyire maradt ideje.
Ígéretet tett édesanyádnak, hogy eljuttatja hozzád a kulcsot, hogy nem hagyja,
hogy Selma ellened nevelje Kreusát… Persze semmi sem valósult meg. Philip
annyiban állta a szavát, hogy a kulcs igencsak körülményesen, de végül eljutott
oda, ahová kellett: édesapádhoz.
– Philip meghalt.
– Igen. – Nifa lehajtotta a fejét. – Selma nem tűri az árulást.
– És Kreusa? – kérdezte Eren élesen. – Ő kinek az oldalán áll? Fontos
vagyok neki? Úgy veszem ki a szavaidból, hogy te mindenkit ismersz, aki ebben
az egészben benne van.
Nifa bólintott.
– Miután találkoztam Jaeger doktorral, nem maradtak előttem titkok –
ismerte be. – Annie, Hitch, Kreusa, nem idegenek számomra, Eren.
– Levi hadnagy tudta?
– Hogy ismerem őket?
Eren összeszorította a fogát.
– És hogy Armin nővére vagy – szűrte a szavakat, ujjai idegesen
remegtek.
– Levi hadnagy annyit tudott, hogy valamilyen szinten kapcsolódom ehhez
a történethez. Tudta, hogy valamilyen közöm van hozzád, hozzátok, azonban nem
avattam be minden részletbe… De igen, azt tudta, hogy Arlert vagyok. Megmondtam
neki, hogy magam akarom elmondani nektek, ő pedig tiszteletben tartotta a
kérésemet. Azt ő sem tudta, hogy a szüleink életben maradtak, én is csak akkor
váltam bizonyossá, amikor találkoztunk édesanyámmal. Ki más lehetett az az
Intelligens, aki hasonlított az én óriásalakomra, és aki ismeri Selma Dokot? Ki
más, ha nem az anyám?
Erennek kiszáradt a szája.
– Miért nem mondtad el azonnal? – lehelte a kérdést. – Miért vártál
vele?
– Ha elmondom, szerinted másként alakultak volna a történtek? –
kérdezte Nifa keserűen. – Ugyanilyen sorsra jutottam volna.
– Nifa…
– Eren – szakította félbe váratlanul határozott hangon. Eren
elhallgatott. Nyelt egyet, és mélyen a lány szemébe nézett.
– Igen? – suttogta. Nifa komolynak tűnt, nagyon komolynak.
– Mindenáron vissza kell szereznünk a Mária falat! Mindenáron el kell
jutnunk a pincétekbe!
– Tudod, mit találunk, ha odaérünk?
– Nem – rázta a fejét –, de van sejtésem. Egyet viszont biztosan tudok,
Eren Jaeger: meg kell állítanunk a falakon túli világban élő embereket, azokat
az Intelligenseket, akik köztünk élnek és az emberiség ellen vannak. Össze kell
fognunk, csak így menthetjük meg a világunkat!
– Nem válaszoltál arra a kérdésemre, hogy Kreusa kit támogat –
emlékeztette. – Ha össze is fogok veled, ketten aligha akadályozhatjuk meg
Selma tervét. Túl kevesen vagyunk… és nem is vagyunk elég erősek.
Nifa szeme megvillant.
– Valóban – suttogta. – És ha
lenne egy seregünk? Ha azt mondanám, hogy vannak óriások még rajtam kívül, akik
az emberiséget választották, nem a falakon túli világot?
– Van ilyenünk? – hajolt előre Eren mohón. – Vannak még?
– Talán igen, talán nem – felelte Nifa titokzatosan.
– Nifa! – csattant fel. – Ne szórakozz velem!
– Gyere velem, Eren! – állt fel a lány. – Ha bízol bennem… Ha még ezek
után megbízol bennem, akkor kérlek, gyere velem!
– Nifa… Mégis miről beszélsz?
– Tudom, hogy te nem veszíted el olyan könnyen a másokba vetett
hitedet! Tudom, hogy Annie-t sem
adtad fel… Még szinte semmit sem tudsz, nem ismered igazán a hatalmasak
játszmáját. Fogalmad sincs, Selma mikre képes. Nem ismered az ellenségeidet,
sem a barátaidat…
Nifa elfordult tőle. Lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
– Bízol bennem, Eren? – kérdezte suttogva. – Bízol bennem?
Csend ülte meg az alagutat, Nifa kapkodva vette a levegőt, alig bírta
megnyugtatni magát. Eren keze ökölbe szorult.
– Igen – hallatszott végül a suttogása. – Ezek után is… Igen, Nifa,
megbízom benned.
– Akkor jó – motyogta. – Akkor… most már találkozhattok.
– Találkozni? Mégis kivel?
Nifa nem válaszolt, csak a fejét fordította felé. Meglepettség
ragyogott fel az arcán; szája sarkában szomorkás, ám szelíd mosoly jelent meg.
Eren szemöldökráncolva figyelte. Szeme elkerekedett, mikor váratlan megszólalt
valaki mögötte.
– Azt hiszem, Nifa rám gondolt – csendült fel egy lágy, kedves hang.
Szinte megpördült, úgy fordult meg, hogy találkozhasson a tekintetük, és akkor,
öt év után először újból láthatta azt az arcot, melyet álmaiban sehogyan sem
tudott felidézni. Úgy érezte, mintha a szíve a torkában kalapálna. Kővé dermedt
a döbbenettől.
Kreusa Dok hátrahúzta köpenye kámzsáját, és végre felfedte az arcát.
Már annyira várom a folytatását^^
VálaszTörlésEnnek nagyon örülök! ^^ Igyekszem vele! :)
TörlésEgyre jobb,köszönöm^^ *.* Devilgirl
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál! *-* Örülök, hogy tetszik! ^^
TörlésSzia mikor lesz folytatás???^^ Devilgirl
VálaszTörlésSzia!
TörlésHúha, hát eredetileg ezen a hétvégén terveztem volna, de szerintem csak december 7-8 körül lesz... Ne haragudjatok, hogy ennyit kések, kicsit besűrűsödtek a számonkérések az egyetemen... De persze ettől függetlenül lehet, hogy sikerül hamarabb befejeznem. :)
Detti ^^
Uhh eddig nagyon tetszik :D igen igen még csak most találtam rá.Bonyolult a cselekmény nem csak egyszerű fanfic történet, van benne történés és előre haladás nem csak az h Levi és Eren (vagy épp a más szereplők) egymásnak esnek és már csak arról szól a történet.
VálaszTörlésKönyvet véletlenül nem írsz? Szívesen olvasnék tőled :D
Egyszóval nagyon jó lett :)
Szia!
TörlésNem számít, ki mikor talál rá, mindig örülök, ha új olvasót látok. :)
Húha, olyan történetet írni, amiben csak egymásnak esnek... Hát igen, valahogy nem az én stílusom. A cselekmény valóban bonyolult, és hajajj, még mennyire megbonyolítom... :D Remélem, későbbiekben is tetszeni fog.
Köszönöm, aranyos vagy! :) A könyvírással már kacérkodom egy ideje, talán egyszer lesz belőle valami. Addig meg... itt vannak helyette a ficek. ;)
Detti