Vihar – 25. fejezet – Johanna

Vihar

25. fejezet

~ Johanna ~

– Tessék?!

Eren a karján érezte a hadnagy érintését, de nem kapta felé a fejét. Johanna arca – az apja arca –, Johanna mosolya – az apja mosolya –; Johanna minden vonásában az apját fedezte. Hát persze, hiszen Johanna az apja anyja volt, a nagyanyja. Borzongtató volt látni azt az asszonyt, akinek a halál hírét keltették. Azt az asszonyt, akivel azt hitte, sosem fog találkozni – és most mégis itt állt előtte, ráadásul nem is akárhogyan, egy ígérettel az ajkán, miszerint mindenre fény derül. A pince titka: egy alagút, mely a falakon túli világba vezet, oda, ahonnan a családja származik, valamint Johanna a maga meséjével, mert Eren most már biztosan tudta, hogy megkapják a kérdéseikre a válaszaikat. Türelemjáték, kérdezz-felelek, Eren pedig élesen szívta be a levegőt: egyszerre remegetett az izgatottságtól és az idegességtől. Gyomra görcsbe rándult, és még az sem nyugtatta meg, hogy Levi nem engedte el, hanem összefűzte az ujjaikat. Ritkaságba ment, amikor megtette, s Eren hálás volt érte.

– Johanna Jaeger vagyok – ismételte meg az asszony nyugodtan –, az apád, Grisha anyja. Az unokám vagy, Eren… – A mellére szorította ráncos kezét, szeme sarkát mintha könny ülte volna meg. – Isten a tudója – suttogta –, csakis ő a tudója, mennyire boldog vagyok, amiért végre láthatlak. Le sem tagadhatnád édesanyádat, Eren. – Halvány, szomorkás mosoly suhant át az arcán, egészen szívszaggató volt. Eren csak akkor vette észre, hogy hozzá hasonlóan remeg. Ő maga is sokkolódott a viszontlátástól (?), megismerkedéstől (?). – Ahogyan te bennem az apádat látod, úgy látom én benned Carlát – mondta lágyan. – Erős vagy és bátor. Az anyád mása… És te pedig… – Kreusa felé fordult, mire Eren szeme elkerekedett. – Szintúgy – lehelte. – Te is édesanyádra hasonlítasz, Kreusa.

Johanna nem beszélhetett Selmáról. Kreusa és Selma nem hasonlítottak, csak a hajszínük volt hasonló. Johannának tudnia kellett az igazságot Selmáról, hiszen Selma éppen úgy kintről származott, ahogyan ő is, Kreusa viszont… Kreusa csak bizonyos dolgokat tudott. Hogy tudta-e, hogy valójában nem Selma lánya, azt Eren nem tudta. Valószínűleg nem.

Kreusa elfordította a fejét.

– Remélem, nem – mormolta, mire Johanna szeme megvillant. Figyelmen kívül hagyta, közelebb lépett. Eren – maga sem értette, pontosan miért – ösztönből hátrált – volna; Levi határozottan tartotta egyhelyben, és Johanna megadóan emelte fel a kezét, amikor észrevette, miért nem tudott hátrahúzódni.

– Semmi baj. – Bár mosolyt erőltetett az arcára, hangjából kicsendült a bánat. – Megértem, hogy időre van szükséged… Persze éppen időnk nincs. Hamarosan felfedezik, hogy idejöttem. Nem szeretik. Ez a világ tiltottá vált, mióta… nos, Shiganshina óta. – Köhögni kezdett, és az egész teste rázkódott vele. A szájához kapta a jobbját, a kézfejével próbálta elfojtani. A köhögés ellenére tovább beszélt. – Mindig is tudtam, hogy eljön ez a nap… Nagyon… régóta vártam… – A köhögése nem csillapodott. Kétrét görnyedt, és talán percek teltek el, mire végre elemelhette a kezét a szájától; a vércseppek igenis ott voltak a bőrén és az ajkán, és a szívet tépő mosoly sem múlt el nyomtalanul, halványan továbbra is ott játszott a szája sarkában.

Johanna beteg volt, s Eren azon kapta magát, hogy dühében végigszánt a haján az ujjaival.

Nem!

Nem, nem, nem!

Ez nem lehetett igaz! A nagyanyja, a hús-vér nagyanyja, akiről korábban álmodozni sem mert, ott állt előtte, és a viszontlátás örömét nemcsak a titkok áradata árnyékolta be, hanem az is, hogy a vére megfestette pengevékony ajkát. Erennek fel sem tűnt, mikor kezdett remegni. Valamikor Levi szorítása felerősödött körülötte, Johanna pedig, ha meg is lepődött a kettőjük kapcsolatán, nem mutatta ki.

– Kérlek – hallották meg aztán a köhögéstől még gyenge, reszelős hangját. – Engedjétek meg, hogy elmeséljek mindent. Válaszokat kerestetek, nem? – Bár mindennél jobban vágyott rá, hogy közelebb lépjen hozzájuk, mégsem mozdult. Tiszteletben tartotta Eren kimondatlan kérését. – Az egész életetek megkérdőjeleződött – mondta lágyan. – Én meg tudom adni, amire szükségetek van. Sietnünk kell – tette hozzá sürgetően. Kreusa és Eren összenéztek. – Készen álltok rá, hogy megismerjétek a múltatokat és mindazt, amit elfeledtetek? – kérdezte Johanna, mire Eren ráemelte a tekintetét.

– Hallgatjuk, asszonyom…

** * **

Bertolt olyan gyorsan szelte át a levegőt, hogy Mikasa majdnem lemaradt, úgy meglepődött. Miután észbe kapott, aggódva kiáltott a fiú után; nem kockáztathatták meg, hogy elfogyjon az üzemanyaguk, míg hírt nem hallanak Erenék felől. Percek vagy órák? Mikasa nem tudta megállapítani, mennyi idő telt el azóta, hogy Eren, Kreusa és Levi eltűntek a pince rejtekében, azt viszont igen, hogy takarékoskodniuk kellett.

– Lassabban, Bertolt!

– Ne haragudj! – szabadkozott a fiú, amint utolérte. – De Ymir… Armin a lelkemre kötötte, hogy minél előbb érjünk oda hozzá!

Mikasa szeme megvillant.

– Minden rendben lesz, Bertolt – mondta végül. – Ne aggódj.

– Reiner… – Bertolt arcán fájdalom suhant át. – Vajon jól van?

Mikasa nem válaszolt. Túl sok bajtársukról nem tudtak semmit – vagy amilyen információval éppenséggel rendelkeztek, félelmet és aggodalmat keltett a szívükben. Összeszorította a fogát, ahogyan eszébe jutott, hogy hagyta maga mögött Jeant és Connie-t. Connie még mindig szédelgett az ütés erejétől, és Jean… Ő szóhoz sem jutott a döbbenettől, miután megcsókolta. Mikasa halványan elmosolyodott erre: Jean, aki mindig lopva figyelte, féltékeny csillogással a szemében, valahányszor megérintette Erent, annyiszor álmodozhatott erről a pillanatról, s amikor megvalósult, nem akarta elhinni. Pedig megtörtént. Mikasa saját magát is meglepte vele, nemcsak Jeant, de megtörtént, és örült neki, amiért végre felismerte az igazi érzelmeit.

Eren… A fiú, aki megmentette, aki újra értelmet adott az életének. A barátja, a családja. De csak a barátja, a családja volt, nem a szerelme. Amit iránta érzett, az nem szerelem volt, hanem erős szeretet, hála, amiért nem hagyta, hogy elvesszen a sötétségben.

Nem tudta, mikor történt pontosan, nem tudta, hogyan történt, de valamikor beleszeretett Jeanba. A Katonai Rendőrség fogságában? Utána? Valamikor ráeszmélt, mi az, ami valós és mi az, ami a hamis.

– Mikasa, erre!

Bertolt rángatta ki a gondolataiból. A fiú hirtelen a föld felé kezdte venni az irányt, arra, amerre a faltömbök a legnagyobb pusztítást okozták. Szinte porrá zúzták a házakat, a romokat, amik a Kolosszális Óriás által maradtak egykor Shiganshina körzetéből; rá sem lehetett ismerni az öt évvel ezelőtti világra. Mikasa megkésve követte csak, és már menet közben is azt kereste, melyik törmelék alá szorult Ymir.

Mikasa lába alig érte a földet, amikor ráeszmélt élete legnagyobb hibájára: a hely hemzsegett az óriásoktól, megszámolni sem lehetett őket. Váratlanul bukkantak elő a törmelékek alól, vérszomjasabbnál vérszomjasabb vicsorral az arcukon, és a lány hallotta, ahogy Bertoltnak elakadt a lélegzete.

– Fedezlek! – Nem szállt inába a bátorsága, újabb meglepetést okozva. Mikasa szóhoz sem jutott: Bertolt összeszedte magát annyira, hogy igenis merjen cselekedni. – Át kell jutnod az óriásokon, ott van Ymir és Armin!

– Armin! – Mikasa a fiú nevét sikoltotta, válasz azonban nem érkezett. Bertolt felé kapta a fejét, de az csak riadt-komoran, falfehéren bámult vissza rá. – Bertolt… – Mikasa élesen szívta be a levegőt. – Fedezz, amíg ki nem derítem, mi történt velük – mondta lassan. – Mindenképpen visszajövök érted. Megígérem. Három percet kérek, nem többet, jó?

Bertolt nagyot nyelt, mielőtt rábólintott volna.

– Jó – lehelte, mire Mikasa elrugaszkodott. Az egyik óriást használta, hogy a levegőbe tudjon emelkedni, s ahogy megpördült, sikerült átrepülni egy gyönyörű ívben a szörnyeteg rusnya feje felett; kardjának pengéje megcsillant, a vágás pedig éppolyan mélyre sikeredett, hogy a lény utána füstölögve dőlt el.

Finoman megérintette a földet a tenyerével; zihálva, a homlokát ráncolva egyenesedett fel. Ismét Armin nevét kiáltotta. A fiú, ha válaszolt is, hangját elnyomta Bertolt kiáltása, és az azt követő hatalmas puffanás, ahogyan végzett valamelyik óriással a sok közül.

Vércseppek a földön, a törmelékeken.

Mikasa megfeszült.

– Armin… Ymir…

Megállt – valószínűleg pont ott, annál a törmeléknél, ahol egykor Ymir megmentője is állt. Ymir nem volt sehol, valaki – talán Reiner – idejében kihúzta, amíg Bertolt elszáguldott értük, és biztonságban elmenekültek Arminnal. Talán. Mikasa az óriások felé nézett: a sajátjaik ismét harcoltak, bár néha mintha bizonytalanabb mozdulatot tettek volna, ami csak egyet jelentett, mégpedig nem más, mint hogy Ymir élt, de rossz állapotban volt. Ymir… megmenekült. Armin is. Reiner megtalálta őket, igaz? Reiner… Hála az égnek, Reiner…

Akkor látta meg, az egyik kőtömbbe karcolták az üzenetet. Egyedül Ymir tehette – ki más? –, és Mikasa szeme elkerekedett a sokktól, ahogy elolvasta.

Pillanatok teltek csak el, de hirtelen mindent megértett.

– Mindvégig hazudtál – suttogta hitetlenül. Felemelte a fejét, és Bertoltra emelte csillogó tekintetét. A fiú észrevétlenül lopakodott mögé, köpenyét és kardját vér borította. Legyőzött néhány óriást, de pusztán figyelemelterelésből. Persze nem bírta állni Mikasa pillantását – ha megtette volna, Mikasa biztosan az arcába vágott volna az öklével –, inkább a csizmája orrát bámulta. Legalább maradt még benne annyi emberség, hogy elszégyellje magát. Mikasa felhorkant. – Igazából én vagyok az ostoba – folytatta sötéten kuncogva –, sokkal hamarabb rá kellett volna jönnöm, nem? Annyi jel volt, hogy többet tudtok, mint amennyit elmondtatok, hogy egy követ fújtok Ymirrel… Vagy mégsem?

Ymir neveket vésett a kődarabba, nem is egyet, amíg arra várt, hogy kiszabadítsák, alájuk pedig a következő üzenetet: ők közénk tartoznak. Mikasa nem értette ugyan, miért nem változott át azonnal óriássá. Talán az ő óriása nem lett volna elég erős ahhoz, hogy felemelje a kődarabot? Lehetséges.

De nem unatkozott.

A nevek…

Az egyik név Carla Jaegeré volt. Carláé, aki a falakon túlról származott, és aki végre megmutatta azt a nevét, melyet még azelőtt viselt, hogy Grisha Jaeger felesége lett volna. Még Eren sem tudta, nemhogy Mikasa. Valahogy soha sem került szóba, de mégis… Mikasa egyszerűen csak tudta, hogy Carlához tartozik.

Carla Hoover.

Hoover, mint Bertolt, akinek a neve szintén szerepelt.

Carla a falakon túlról származott és a Hoover család gyermeke volt, éppúgy, ahogyan Bertolt Hoover is. Carla és Bertolt valamilyen szinten rokonok voltak. Bertolt… Közéjük tartozott.

Mikasát elvakította a harag.

– Hol van Ymir? – esett a fiúnak. – Mit tettetek Ymirrel, Bertolt? Nézz a szemembe! – szólította fel parancsoló éllel a hangjában. – Gyerünk, Bertolt! Nézz a szemembe és válaszolj a kérdésemre! Hol van Ymir? És Armin? Te jóságos ég… – Tágra nyílt szemmel, elborzadva meredt rá. – Mit műveltetek Arminnal?! – sikoltotta. – Ti szörnyetegek!

– Mégis mit képzelsz rólunk?! – Bertolt eddig állta meg szó nélkül a monológját, dühösen rivallt rá. Ökölbe szorította a kezét, és sápadtan viszonozta a lány pillantását. – Azt hiszed, valaha is ártanánk az egyik barátunknak?! Ymir megsérült, aztán eltűnt, mire ideértünk! Nem mi húztuk ki! A sérülései miatt nem mindig képes irányítani őket! De nem bántottuk őket! Sem Ymirt, sem Armint! Hogy képzelheted… Te tényleg azt hiszed, hogy…

– Ó, de még mennyire! – Mikasa elvicsorodott. – Engem is ezért csaltál el magaddal, nem? Hogy megölj. Jaj, Bertolt, ne nézz már így rám, pontosan tudom, mi jár a fejedben! Most már minden világos! Hogy nem jöttem rá hamarabb? Már az elejétől fogva gyanúsnak kellett volna lenned! Ostoba vagyok!

Bertolt élesen szívta be a levegőt; kezét olyan erősen szorította, hogy még a bütykei is kifehéredtek. Egész testében remegett, és Mikasa félig kaján élvezettel figyelte. A szíve persze makacsul elárulta valódi érzéseit is, eszét vesztett tempóban dörömbölt a mellkasában. Sejtelme sem volt, mit fog tenni, ha a fiú átváltozik.

– Igen! – szólalt meg Bertolt váratlanul. – Valóban ezért hívtalak magammal.

Mikasa szeme elkerekedett a sokktól. Nem várta a fiútól, hogy ennyire könnyedén bevallja, Bertolt azonban nem adott időt neki a reagálásra. Ajka lusta, riasztó mosolyra görbült, és Mikasa hirtelen rá sem ismert. Ez nem az a fiú volt, akivel annak idején összebarátkozott. Persze, hogy nem!

B. H., a Kolosszális, véste Ymir a kőbe.

B. H. – csak ő lehetett: Bertolt Hoover. A Kolosszális.

Ymir, aki mindvégig csak hallgatott, pedig valójában minden titkok tudója volt. Talán mindenkinél többet tudott.

Mikasa sosem szeretett vele társalogni, igaz, nem is volt rá lehetősége. Ymir és Krista valahogy csak egyként léteztek, amerre az egyik ment, arra kellett keresni a másikat is. Talán Connie-val vagy Sashával beszélgetett még, és Annie után… Annie után Bertolt és Reiner oldalán küzdött a Katonai Rendőrség ellen.

Mikasa ráébredt, mennyire ostoba is volt a hónapok alatt. Bertolt, Reiner és Ymir együtt tűntek el, Ymir ismerte Armin szüleit, Selmát… Ymir tudott dolgokat, sokkal többet, mint ők. Tudott a Kolosszálisról és a Páncélosról.

Betroltra nézett.

Bertolt Hoover, aki Carla által valahogyan kapcsolódott Erenhez, maga volt a Kolosszális Óriás, legnagyobb ellenségeik egyike, nem egy szegény, nagyra nőtt bajtárs, aki inkább csendben meghúzódott a sarokban. Hát persze, hogy nem!

Bertolt előrelépett.

– Mondanám, hogy sajnálom, Mikasa – mosolygott rá kegyetlenül –, de akkor hazudnék, és már így is majdnem a fejemet vetted a hazugságaimért, nem? Jobb lenne, ha nem folytatnám. Elég a játszadozásból, a szándékom valóban az, hogy megöljelek. És meg is fogom tenni, Mikasa. Egy cseppet sem sajnálom, de még ha sajnálnám is, ezt a helyet akkor sem hagyhatod el élve. – Kivonta a kardját, és a lány torkának szegezte. Mikasának a szeme sem rebbent, sem ekkor, sem akkor, amikor Bertolt – saját, eddigi énjét meghazudtolva – rávigyorgott. – Remélem, azért nincs harag.

** * **

Mit tettetek Ymirrel?

A kérdés megválaszolatlanul lógott a levegőben.

Hitch a hátán cipelte Sashát. Mindketten vértől és portól voltak mocskosak, és az óriások szinte hemzsegtek körülöttük, amikor Armin és Reiner észrevették őket. Armin érezte, hogy Reiner szorítása felerősödött a csuklóján.

– Egy szót se! – suttogta a fülébe. – Nem szeretnénk, hogy Mikasának komolyabb baja essen, nem igaz? – Remegett a hangja, és Armin nem tudott nem arra gondolni, ahogyan mindig a megmentésére sietett. Akkor is, amikor Annie a Nőstény Óriás alakjában rájuk támadt az ötvenhetedik falakon túli expedíció során, és most is, amikor az óriások majdnem megölték a Jaeger család otthonának közelében. Reiner mindig önzetlenül, a saját életét kockáztatva segített, aztán most kiderült, hogy a semmiért? Hogy mindez csupán egy álca volt? Armin nem akarta elhinni, de a szeme előtt vált valóra, hogy mindaz, amire az elmúlt hónapok alatt felfigyelt, nemcsak képzelgés volt, hanem a kőkemény valóság. Az igazság, amit legszívesebben figyelmen kívül hagyott volna, csak nem tehette meg.

Mikasa majdnem olyan erős, mint Levi hadnagy – gondolta. – Nem kell féltenem, minden rendben lesz. Csak Bertolt van vele… Csak Bertolt, aki a Kolosszális Óriás. Ó, édes Istenem! – Nézte, ahogy Hitch térdre ereszkedett, hogy lesegítse a hátáról Sashát. Hogy kihúzta a kardját, szeme pedig összeszűkült. Készen állt rá, hogy megvédje Sashát, ha szükséges, akkor akár az élete árán is. És Reiner is látta ugyanezt, és mégis magával húzta Armint.

– M-mit művelsz? – hebegte. – Hagyod őket… Hagyod őket meghalni? – kerekedett el a szeme. – Reiner… Kérlek… Ezt nem… Ezt nem… – Reiner megragadta a fejét, mire nyüszítve hallgatott el.

– Látod? – dörmögte. – Én senkit sem hagyok meghalni, de meg tudják védeni saját magukat.

Aranysárga fény villant fel, szinte kettéhasította a szürkésfeketébe boruló égboltot, s miközben Sasha a tenyerébe temette az arcát, hogy elrejtse könnyeit, Hitch Dreyse hosszú idő után először, ismét megmutatta óriásalakját.

** * **

Johanna megfáradt mosollyal az arcán nézett végig rajtuk. Néha köhögött, és olyankor Eren szorítást érzett a mellkasában, de senki sem hozta szóba. Levi szó nélkül tisztára mosott, fehér anyagkendőt nyújtott át, Johanna pedig egyből elfogadta. Megtörölte a szája szélét, utána pedig ismét mosolygott.

– A családotok története egy adott ponton összefonódott – mondta lágyan, elsősorban Erennek. Végül is én vagyok az unokája, emlékeztette magát a fiú, nem Kreusa. – Nem véletlen lettetek legjobb barátotok gyermekkorokban. Igazából mindig is egymás mellett volt a helyetek, Eren. – Kinyújtotta a kezét, és talán meg akarta érinteni Eren asztalra fektetett jobbját, végül azonban meggondolta magát. Látszott rajta, hogy nem merte. Szomorúság csillant meg a szemében, és Eren még a levegőben kapta el és fűzte össze az ujjaikat. Ösztönből cselekedett: finoman rájuk szorított, s Johanna hálásan pillantott rá.

– Kérem, mondja el – biztatta. – Mindannyian kíváncsiak vagyunk rá.

– Igen – jött meg Kreusa hangja is. Felbátorodva hajolt előre. – Szeretnénk tudni, hogy kik vagyunk… Hogy én ki vagyok… Mert lassan már fogalmam sincs. – Észrevette Eren döbbent-ijedt pillantását, mire hatalmasat sóhajtott. – Tudok róla, Eren – mondta halkan. – Tudom, hogy Selma nem az édesanyám. Hogy semmi közöm a Lenz családhoz. Philip Lenz, ő sem volt az apám, igaz? Ezeket már tudom, de azt nem, hogy akkor ki vagyok. Ha se nem Kreusa Dok, se nem Krista Lenz, se nem Kreusa Fritz nem vagyok, akkor ki vagyok? Mrs. Jaeger – fordult Johanna felé –, ön tudja, igaz? Kérem, árulja el, akkor ki vagyok én? Tényleg csak Kreusa lennék és semmi több? Vagy már ez sem az igazi nevem?

Annyi fájdalommal beszélt, hogy Eren szíve teljesen összefacsarodott tőle. Legszívesebben a karjaiba vonta volna, hogy szorosan átölelje, megvigasztalja, de nem tehette meg. Johanna meglepő erővel kapaszkodott belé, és egészen megrendültnek látszott, ahogy Kreusa monológját hallgatta.

– Selma? – suttogta a nő nevét hitetlenül. – Te tényleg azt hitted, hogy Selma lánya vagy?

– I-igen… – felelte Kreusa bizonytalanul. – Ebben a hitben nőttem fel, és most már… most már nem tudom, ki vagyok, Mrs. Jaeger.

Johanna hitetlenkedve nézett rá.

– Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie – jelentette ki a fejét rázva. – Sosem kellett volna hagynom, hogy idáig fajuljanak az események. Meg kellett volna tennem, amikor az első lehetőségem adódott… Nem szabadott volna, hogy mindez megtörténjen. Annyira sajnálom, gyerekek. Ha tudnátok, mennyire…

– Hogy érti ezt? – ráncolta a homlokát Levi. – Mi ezeknek a szegény kölyköknek a története?

– Ez a történet hosszú-hosszú évekkel ezelőttre nyúlik vissza, hadnagy úr. – Johanna felemelte a fejét; egész testében remegett, a harag, a bánat és kétségbeesés különös egyvelege fűtötte.

– Van valami köze Rene Jaegerhez?

Ártatlan kérdésnek látszott, mégis sok feszültséget hozott magával.

Johanna komoran biccentett.

– Túl sok köze van.

– Ki ez a férfi? – nézett rá Eren kíváncsian. – Valamilyen rokonunk?

– Igen – válaszolta az asszony szárazon. – Ő a nagyapád volt, Eren. A férjem.

– Volt? – kérdezett közbe Levi élesen. Eren érezte az érintését a combján, s megkönnyebbülten lélegzett fel, amiért nem neki kellett feltennie. Szédült a sok információtól.

– Meghalt. – Johanna hangjából nem csendült ki sajnálat, közben pedig fejével Kreusa felé intett. – Hála neked, drága gyermekem.

Kreusa szeme tágra nyílt.

– H-hogyan? Nekem?

– Igen. – Johanna szája sarkában halvány mosoly játszott. Kihúzta a kezét Eren szorításából, és hátradőlt ültében. – Megölted őt, Kreusa, és ezért kimondatlanul hálás vagyok. Ha te nem tetted volna meg, a jó ég tudja csak, mi történt volna még.

– De én… – kezdett bele a tiltakozásba, aztán váratlanul elhallgatott. Egyszerre akadt a lélegzete Erenével. – Amikor Selma belém fecskendezte a szérumot… – suttogta színtelen hangon. – Megettem a nagyapámat… Az apját. Selma apját. Az a férfi… Az a férfi Rene Jaeger volt, a maga férje. Eren nagyapja…

Johanna bólintott.

– És a te nagyapád is, Kreusa – mondta csendesen, mire a lány ajkai elnyíltak.

– Tessék? – hökkent meg. – Az előbb… Az előbb tisztáztuk, hogy nem vagyok Selma lánya. De várjunk csak… – Hirtelen jött rá, mi rejlik igazából az elsuttogott szavak mögött. – Úgy érti, hogy Selma apja… és Rene Jaeger, a maga férje… Ők egy és ugyanaz a személy? Úgy érti, hogy Selma nem Fritz király gyermeke, ahogy azt már kiderítettük, hanem valójában… Ő egy… Jaeger? Ő…

– A nagynéném – fejezte be helyette Eren döbbenten. – Selma a maga lánya.

– Nem! – tiltakozott Johanna kiáltva. Eren összerezzent és megugrott ültében az éles hangjától. Az asszony bocsánatkérően pillantott rá, egy árnyalattal szelídebb hangon folytatta: – Selma nem a lányom.

– De Rene Jaeger…

– Selma a férjem gyermeke, de nem én hoztam a világra. Ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet, gyerekek. Elmesélem nektek, cserébe viszont azt kérem, hogy ne szakítsatok félbe. Csak hallgassatok és utána kérdezzetek, jó?

Kreusa és Eren összenéztek.

– Legyen – egyezett bele a fiú. Levi érintése bátorító volt. Ha nem lett volna vele, mellette, Eren nem volt benne biztos, hogy végig tudta volna csinálni. Nézni Johanna – a nagyanyja, emlékeztette magát keserű szájízzel – arcát, viszontlátni benne Grishát, közben pedig ráébredni, hogy az egész élete hazugságokból épült fel… Kavargott a gyomra.

Johanna megnedvesítette az ajkát, mielőtt belekezdett volna a történetébe.

– A falakon túli világ, így emlegettek bennünket? – Mélyet sóhajtott. – Mindig is az volt a küldetésünk, hogy leromboljuk a három falat. Azok, akik az óriássá változás képességével rendelkeznek, kivétel nélkül ebből a másik világból származnak, nem a Mária falon belülről. Az óriások keletkezésének története nagyon messzire nyúlik vissza, elsősorban nem is erre szeretnék kitérni. Azt szeretném elmesélni, milyen szerepet játszik a családunk, Eren.

A fiú tágra nyílt szemmel hallgatta. Érezte, hogy kiszáradt a torka, és Levi erősebben markolta meg a kezét az asztal alatt, mintha tudta volna, mennyire gyorsan dübörög a szíve. Johanna pusztán szemének villanásával jelezte, hogy észrevette az apró mozdulatot, Erent azonban a legkevésbé sem érdekelte. Tudja meg a világ, mindenki, ha kell, a barátai így is összesúgtak a háta mögött. Nem kürtölték világgá, de senki sem volt ostoba, még Connie-nak is feltűnt, pedig neki sosem esett le a nyilvánvaló sem.

– A Jaeger család mindig is az események középpontjában helyezkedett el, nem is annyira véletlenül… hiszen azok, akik a falakon belül élnek, a prédák, s mi magunk vagyunk a vadászok, nemde? Valahogy így. – Mintegy magának bólintott. Eren előredőlt ültében, egyik könyökével az asztalra támaszkodott, állát pedig megpihentette a tenyerén. Jól láthatóan remegtek az ujjai.

– Nyugalom, kölyök – súgta Levi. Kreusa felé kapta a fejét, de nem szólalt meg.

– Miért? – suttogta Eren. – Miért vagyunk ennyire fontosak?

Johanna szája sarkát halvány, kissé talán hitetlen mosoly ülte meg.

– Tényleg nem tudjátok? A fiam sosem árulta el?

Eren a fejét ingatta.

– Egy árva szót sem mesélt a családunkról. Sem ő, sem anya. Higgye el, semmit sem tudok róla, hogy ki vagyok valójában. Azt sem tudtam, hogy a szüleim óriássá tudtak változni. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy annyi éven át el tudták ezeket titkolni előlem! És aztán Kreusa… Hogy valahogy mindent elfelejtettem, az egész közös múltunkat, Selmát.

Johanna előredőlt, szokatlan fény villant a szemében, és Eren érezte, hogy kiszáradt a torka. Görcsösen kapaszkodott a hadnagy kezébe, és maga sem tudta, mit is vár pontosan, hogy mi lehet az a titok, amit annyira féltve őriztek a szülei.

– Gideon Fritz a falak uralkodója – jelentette ki az asszony –, a falakon túli világ irányítása azonban… – Élesen szívta be a levegőt; mosolya megtört, vesztett fényéből, ahogy folytatta: – Mi vagyunk azok, akiknek ez a feladat jutott. Ezért vagyunk annyira jelentősek, Eren. Ezért volt elengedhetetlen, hogy megismerd a pincét és vele együtt a megannyi titkot: te is Jaeger vagy. Biztos vagyok benne, hogy a fiamnak szándékában állt egy nap elmondani mindent, elhozni téged ide, hazahozni, ahová igazán tartozol, mert az nem Shiganshina világa, Eren, hanem a miénk. Te is meg Kreusa is… Mindketten a falakon túli világ gyermekei vagytok, éppen úgy, ahogyan a szüleitek.

– Én ide tartozom! – kiáltotta Eren. – Semmi közöm egy olyan világhoz, aminek emberei el akarják pusztítani a falakon belüli emberiséget! Ez őrültség! Ha a vérem odaköt, akkor sem… – A bizonytalanság bennakasztotta a levegőt. A felismerés éppolyan őrjítő volt, mint a tudatlanság, talán még rosszabb is. Eren nem tudott, nem is akart hinni, zsigerből tiltakozott az asszony igaza ellen. – Én akkor sem… – lehelte. Egyedül arra volt képes, hogy lehelje, úrrá lett rajta a remegés. – Én akkor sem, és… nem, ő sem… Kreusa… Ugye te sem? – pillantott a lányra szinte reménykedve. Krista összepréselte az ajkait; látszott rajta, mennyire küzdött, hogy mit tegyen. Végül szavakkal nem volt hajlandó válaszolni, csak a fejét ingatta. Volt valami a szemében, ami viszont egy cseppet sem tetszett Erennek. – Ugye véletlenül sem? – suttogta ismét a kérdést. – Kreusa… – A lány megint fejrázással felelt.

– Eren – mondta a nevét Levi, talán azért, hogy észhez térítse, talán azért, hogy erőt nyújtson.

– Eren… – Johanna vele egyszerre szólalt meg; végtelen türelemmel, szelíden nézett a fiúra. – Felfogtad, amit mondtam? Érted, mennyire fontos vagy? Hogy milyen vér csörgedezik az ereidben?

Nem, egy cseppet sem fogtam fel.

Eren nyelt egyet.

 (De, mindent felfogtam.)

– Én értem – szólalt meg hirtelen Kreusa, magára vonva a figyelmet. Erent annyira váratlanul érte, hogy még a nyaka is reccsent, ahogy a lány felé fordult. Kreusa lehajtotta a fejét, szőke haja eltakarta az arcát. – Azt hiszem, egyre inkább értem.

Johanna – vele ellentétben – nem vette le róluk a tekintetét. Mintha éveket fiatalodott volna, mintha mindig is erre a napra vágyott volna, s tulajdonképpen igen, döbbent rá Eren, csak ez állhatott mögötte: Johanna Jaeger éveken át meghúzódott a háttérben, hogy egy nap a szemükbe nézhessen és kimondja az igazságot. Azt az igazságot, amit nem kevesen őriztek.

Azon a napon az emberiség emlékeztetőt kapott – a Tőlük való félelmüket illetően, és a falnak nevezett ketrecbe zártságuk szégyenéről. Azon a napon, Shiganshina körzetében elkezdődött (vagy talán folytatódott?) valami, ami ép ésszel felfoghatatlan volt, s ugyanitt, öt évvel később véget fog érni, ebben Eren biztos volt. Véget kell érjen.

Johanna – a nagyanyja – felszegte a fejét; a büszkeség ott csillogott a szemében.

– A királyi család tagjai vagytok – mondta halkan; mondta ki azt, amit már megértettek, ám gondolni sem mertek rá. Kreusa megrázkódott, mire a pillantása őrá rebbent. – Mindketten – mormolta. – Mindketten, Kreusa.

Eren összeráncolta a homlokát.

– Mindketten?

Kezdte megérteni, kezdett emlékezni.

– Selma sosem volt Fritz király lánya – suttogta Kreusa –, de én mindig is Fritz király unokája voltam, jól sejtem? Sosem hazudtak, csak elferdítették az igazságot, nem? Ez Selma legnagyobb bűne.

Johanna bólintott.

– Emlékszel? – kérdezte szomorúan.

– A férfira, akit Selma az apjának nevezett?

– Igen, a férjemre.

Kreusa mély levegőt vett.

– Igen – felelte halkan. – A férfira, aki Selma apja volt, a maga férje… és aki… azt mondta, a nagyapám. Úgy mutatkozott be, hogy a nagyapám. Ez… nem volt hazugság, igaz? Ahogyan az sem, hogy Gideon Fritz unokája vagyok. Semmi sem volt hazugság, csak nem a teljes igazság, jól sejtem?

Eren szeme elkerekedett, amint meghallotta a választ. Minden igaz volt és hamis, egyszerre mindkettő. A kemény valóság mindig is ott lebegett a szemük előtt, mint megkérdőjelezhetetlen igazság, ám egyszer sem tulajdonítottak neki jelentőséget. Nem vették észre a nyilvánvalót. Eren hagyta, hogy elvesszen az emlékeiben, melyek lassan törtek csak a felszínre, azonban egyszer sem jutott el odáig, hogy összerakja a képet. Ha Armin is mindenről tudott volna, talán ő… Armin volt közülük a nagy stratéga, aki mindig megoldást talált, aki mindig kihúzta őket a szorult helyzetből. Nem Mikasa döbbenetes ereje, nem Eren kitartása, hanem Armin páratlan elméje volt az, ami sokszor megmentette már az életüket.

– Fritz király felesége és gyermekei megbetegedtek. – Nanaba szavai jutottak az eszébe, szinte beleszédült, ahogy tényleg kezdte megérteni. Elöntötték az emlékek, és szédülve markolta meg az asztal peremét. Kitágult a szeme és elnyílt az ajka, s hiába hallotta fél füllel Johanna és Kreusa aggódó hangját, érzékelte Levi szorítását felerősödni a karján, nem tudott rájuk koncentrálni. – Akkoriban hatalmas járvány pusztított a falakon belül, sok áldozatot követelt – mesélte Nanaba. – Fritz király legidősebb lánya, Alethea alig volt tizenhat éves, amikor elkapta a betegséget, őt pedig lassan követte a többi gyermek, később meg maga a királyné is.

Fritz király mintha megveszett volna, nem? A gondolat egyszeriben befészkelődött Eren elméjébe és nem akart onnan távozni – mert mindenki kapcsolódott mindenkihez, a szálak pedig lassan egymásba fonódtak. A pince döntött: Johanna felfedte a titkokat. Minden a falakon túl kezdődött – az emberiség bizonyos része igenis életben maradt, s megtalálta a módját, hogy felvértezze magát az óriások ellen. Óriássá változó fiatalok, egy csapat gyermek, akiknek az lett volna a feladata, hogy kiirtsa a falakon belül élőket: Carla, Selma, Céline, Grisha… Az ellenség réges-rég köztük élt, s a történet túlságosan is messzire nyúlt vissza.

– Selma?

Eren tisztán hallotta visszacsengeni édesanyja hangját.

– A lánya… Emlékszik a lányára, ugye?

Fritz király nem emlékezett, hiába faggatta őt Carla Jaeger. Egyre csak ugyanazt hajtogatta:

– A lányom halott… Halottak.

– Nem tudok kapcsolatba lépni Selmával azóta.

Azóta – de mióta? Amióta meghaltak azok a szegény gyermekek?

Eren szeme előtt foltok táncoltak, Fritz királyét viszont mély szomorúság ülte meg.

– Selma halott – szegezte átható pillantását egyenesen Carla Jaegerre. – Számomra halott, akárcsak az anyja.

Az anyja, aki Edna királyné volt, és aki még jóval azelőtt hozta a világra, hogy Fritz király felesége lett volna. Selma apja… Rene Jaeger volt. Ugyanolyan óriásváltó, amilyen ők is, és aki hagyta, hogy Kreusa eszét vesztett óriásként felfalja, hogy öntudatára ébredhessen abban az évben, 844-ben, amikor Mikasa a családjuk részesévé vált. Rene Jaeger, aki Kreusa nagyapjának nevezte magát, azért hagyta, hogy mindez megtörténjen, mert Kreusa… Selma, aki valamilyen okból kifolyólag gondoskodott Kreusáról, és Fritz király, aki Kreusa másik nagyapja volt… Az anyai nagyapja.

– Minden Alethea hibája – suttogta maga elé Carla Jaeger évekkel ezelőtt. Fritz király felkapta a fejét, ahogy meghallotta legidősebb gyermeke nevét. Tiszta volt a tekintete, egyértelműen tiszta, hangja pedig keserű. A fejét ingatta.

– Nem, drága Carlám – felelte szomorúan. – Selmáé… és a többi szörnyetegé. A férjedé.

Carla arca pedig megrándult e szavakra – mert igazak voltak.

– Hogyan lehetséges mindez? – lehelte Eren. – Hogyan lehetséges… Kreusa, ő valójában…

– Az unokatestvéred – válaszolta Johanna. – Mindketten a királyi család tagjai vagytok, a férjem unokái. Hogy hogyan lehetséges mindez? A nagyapátoknak három gyermeke született, de csak egyet hoztam én a világra.

– Az apámat.

– Igen – bólintott. – Grishát.

– Selma… – szólalt meg Kreusa is. – Ő is Rene Jaeger gyermeke. Ő… De nem ő… De nem ő az édesanyám. Sosem voltam Selma lánya, csak megtévesztettek. – Johanna minden egyes kijelentése után lassan biccentett egyet a fejével. Igen, igen és igen! Eren gondolata szédületes tempóban kavarogtak.

– A harmadik testvér – szólt Levi rekedten –, neki a gyermeke Kreusa – nézett az idős asszony szemébe. – Rene Jaeger unokája, meg azé a szánalmas bolondé, Fritzé – húzta el a száját, ahogy a királyra gondolt. – Ha pedig Fritz unokája, akkor Kreusa valójában…

– Alethea Fritz lánya – fejezte be helyette Eren, s a pillantás, amit Johannától kapott viszonzásul, mindenről árulkodott.

** * **

Lehetetlen!

Mikasa fel volt készülve Bertolt támadására, azonban a mindig csendes, meghúzódó fiú döbbenetes gyorsasága és agresszivitása mégiscsak váratlanul érte. Ujjaival alig érintette meg a kardjának markolatát, Bertolt már nekilökte az egyik faldarabnak. Mikasa úgy érezte, mintha kipréselték volna a tüdejéből a levegőt. Próbálta tompítani az ütközés erejét, de a kapkodásban rosszul támaszkodott meg; reccsenés hallatszott valahonnan a csuklója környékéről, az éles fájdalomtól pedig hangosan felzihált.

H-hogy lehet ennyire jó?

Bertolt magasabb volt nála, és majdnem annyira erős is; természetesen mindkettőt kihasználta. Ökle milliméterekkel kerülte el Mikasa fejét, és így is súrolta a fülét. A lány kirúgta a lábát, miközben záporoztak a gondolatai.

És én? Hogy lehettem ennyire vak? Miért nem jöttem rá korábban? Miért nem vettem észre a nyilvánvalót?

Összeszűkítette a szemét, ahogy ráébredt, mindvégig félreismerték a fiút. A fiút, aki Ymir állítása alapján Eren unokatestvére volt, Carla Jaeger, azaz Hoover unokaöccse… A fiú, aki miatt Carla meghalt. Ahogy lyukat ütött a Mária falba, a kőzápor összezúzta a Jaeger család otthonát, és Carla – a saját nagynénje – nem tudott többé mozogni. Akkor megtehette volna, hogy óriássá változik, ahogyan Eren is, mikor végül szembeszállt Annie-val, ám végül mégsem fedte fel a titkát. Akkor is, élete utolsó perceiben megóvta Erent a múlt sötét emlékeitől.

Mikasa változtatott a kardjának fogásán.

– Elég volt – suttogta mintegy magának. Tudta, hogy nem szabad alábecsülnie Bertolt képességeit. Egyetlen tökéletes pillanat is elegendő volt ahhoz, hogy Bertolt maga legyen a Kolosszális Óriás – és akkor nemcsak az óriással kell szembenéznie, hanem az öt évvel korábban történő események emlékeivel is, melyek őt is mélyen sokkolták. Mindig is erősnek mutatta magát, de hiába volt ura az érzelmeinek, amikor egyedül volt, minél többet gondolkodott, annál inkább érezte a fájdalmat. – Most megfizetsz, Bertolt – vicsorogta. – Minden bűnödért kegyetlenül megfizetsz. Fogalmad sincs róla, hogy mit tettél, nem? Vagy mégis? Ennyire velejéig romlott lennél? Megöletted a saját nagynénédet!

Bertolt arca erre megrándult. Nem érte arculcsapásként az információ, ami azt jelentette, hogy tudott róla, ám szemében különös fény villant fel. Mikasa nem tudta eldönteni, pontosan mi is az, amit lát.

– Előfordul az ilyesmi – mondta végül színtelen hangon. – Az árulók nem érdemelnek kegyelmet, a nagynéném meg réges-rég elárulta az ügyünket.

– Te pedig minket! Te sem érdemelsz tehát kegyelmet, nem?

– Akkor ne érdemeljen – vonta meg a vállát. – Nem különösebben érdekel, hogyan vélekedtek rólam. Egy biztos, Mikasa, mégpedig az, hogy te nem jutsz el Erenig. Addigra meg fogsz halni. Alig várom már, hogy ismét találkozhassak! Csak elképzelem, milyen arcot fog vágni az a szánalmas fattyú, és máris nevetnem kell!

Mikasa leengedte a nyugalom páncéljait. A kardját szabad szemmel követni sem lehetett, és látszott Bertolton, hogy ő is mennyire erőlködött, amikor kivédte az első csapást. A másodikat már nem tudta elkerülni, Mikasa pedig kaján élvezettel hallgatta az ordítását: a penge belemélyedt a fiú vállába, feltépve a húsát.

Majdnem!

Mikasa elkáromkodta magát. Ha egy kicsit jobban célzott volna, talán sikerült volna átvágnia a fiú torkát.

Leszedem a fejét – döntötte el –, akkor legalább befogja.

Bertolt rávigyorgott a véres szájával.

– Nem érted, Mikasa? Hiába vagy az emberiség harmadik legerősebb katonája, a hozzánk hasonló ördögi szörnyek ellen esélyed sincs! Nézz körül és döbbenj már rá, hogy itt fogsz megdögleni!

– Hol van Reiner? – Mikasa nem törődött az ostoba fecsegéseivel. Újra csapott a kardjával, Bertolt meg védekezni és visszatámadott. Az óriások a semmiből jelentek meg, a súlyos kőtömbök temették alá őket. Egy, kettő, három… Megszámolhatatlan. Mindenhol ott voltak. És a távolban is feltűnt egy tizennégy és egy tizenegy méteres. Mikasa élese szívta be a levegőt.

– Ő az, nem? – folytatta, miközben belédöfte fegyverét a fiú oldalába. Szaggatottan lélegzett így is, a bal csuklója meg biztosan eltörött, mert amikor odapillantott, észrevette, hogy legalább a kétszeresére dagadt. Egyáltalán nem tudta megmozdítani sem, éppen ezért még inkább oda kellett figyelni, mikor harcolt. Nem engedhette meg, hogy még jobban megsérüljön, különben… Most már nem kételkedett afelől, hogy Bertolt habozás nélkül megöli, ha alkalma adódik rá.

– Reiner, a kis cimborád a Páncélos Óriás. Ha te vagy a Kolosszális, akkor neki kell lennie a Páncélosnak, csak így van értelme. Most, hogy jobban belegondolok, tényleg hatalmas idióta voltam, amiért nem jöttem rá korábban! Hasonlítotok az óriásformátokra! És Annie, a Nőstény Óriás… – Ajka megvető fintorra húzódott. – Ő is elárult minket, igaz? – Mikor Bertolt nem válaszolt, felnevetett. – Tudtam, hogy nem lenne szabad megbíznunk benne! – rázta meg a fejét. – Ki árult még el? – kérdezte. – Ki az, aki valójában az ellenség oldalán áll? Egyáltalán ki az ellenség? Selma? Ő is csak egy kutya, nem? Akkor meg… Akkor meg ki az? – Hangja fokozatosan halkult el, a végére suttogássá szelídült. – Hol van Armin? Ymir? – Az egyik könnycsepp megremegett a szempilláján. – Hol vannak? Könyörgöm, mondd meg… Mi a francot tettetek, Bertolt?

Bertolt nem felelt, a mosolya viszont kiszélesedett.

– Hoppá – lehelte, s amikor a föld megremegett a lábuk alatt, Mikasa teste a levegőbe emelkedett… Vastag valamik – ujjak, döbbent rá megkésve – fonódtak a dereka köré, kiszorítva belőle a szuszt, és az óriás, aki a markában tartotta, éppúgy mosolygott, mint öt évvel ezelőtt, eszelősen és ijesztően.

Mikasa szeme elkerekedett.

Ugyanaz az óriás volt, ugyanaz, öt évvel korábbról… A mosolygó, amelyik megette Carla Jaegert.

Az óriás, akiben ember lapult.

** * **

– Alethea? – visszhangozta Kreusa. – Hogy lennék én…

– A lánya vagy – előzte meg Johanna. – Eren jól mondta: Alethea Fritz lánya vagy, Kreusa. Ha szeretnéd, hívhatod magadat Kreusa Jaegernek, de… amikor megszülettél, az édesanyád Kreusa Fritznek keresztelt.

– Alethea Fritz meghalt tizenhat évesen.

– Csak elferdítették az igazságot. – Ezt már Eren mondta. Johanna meglepetten nézett rá. – Nem hozták nyilvánosságra, hogy a Fritz család tagjai a falakon kívül haltak meg, hiszen akkor azt is el kellett volna mesélniük, hogy a királyné, Edna is onnan valósi. Egy eszét vesztett óriás ölte meg valamennyiüket… Az édesanyám az utolsó pillanatokban érkezett… És egyedül a királyt tudta megmenteni. Fritz ekkor bolondult meg végleg. A szüleim ezek után úgy határoztak, azt hazudják, hogy betegségben haltak meg. Egy őrült hazugságot eszeltek ki, és éveken át tévhitben tartották a világot.

– Tehát Alethea, mielőtt meghalt volna…

– Világra hozott téged, gyermekem.

– Tizenöt évvel ezelőtt… – Kreusa hitetlenkedve gondolta végig. – Azért kerültem Selmához, mert az anyám meghalt, és így már nem tudott többé nevelni… Az anyai nagyapám megőrült… És… Jól sejtem, hogy nem vagyok törvényes gyermek?

Johanna szomorúan bólintott.

– A te létezésedről sem tudott senki a falakon belül.

– Maga tudott róla.

– Én valóban tudtam.

– Azért, mert Rene Jaeger unokája vagyok.

Kreusa hangja nyugodtan csengett.

– Igen, gyermekem – válaszolta az asszony. – A férjem, Rene Jaeger unokája vagy. A legidősebb gyermekének, Yoel Jaegernek az egyetlen, ugyanakkor törvénytelen lánya. Unokatestvérek vagytok Erennel. Érted már, miért nektek kellett eljutnotok a pincéig? Ti vagytok azok, akik a kulcsfontosságú szerepet játszanak ebben az ördögi történetben! Haza kellett térnetek, hogy szembenézzetek a múltatokkal… és ismét emlékezzetek… Emlékeznetek kell mindenre, mert csak ti vagytok azok, akik véget vethetnek ennek a háborúnak.

– Most már kezdem érteni… – suttogta Kreusa. Eren magán érezte a pillantását, azonban szándékosan nem nézett a szemébe. Megkapta, amire vágyott, megismerte valamennyire a családja történetét, találkozott is az egyik tagjával, ugyanakkor mégsem kapott választ minden kérdésére. Valami még mindig hiányzott.

– Kérem – emelte fel a fejét –, árulja el…

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy vége legyen a mesedélutánnak. – Hűvös hang vágta el az újabb kérdését, a pincéből vezető átjáró felől érkezett. Mind a négyen egyszerre kapták a fejüket az irányába, s Eren szédelegve kapaszkodott bele Levi hadnagyban. Az átjáróban egy viszonylag alacsony, sötétszőke hajú férfi állt, kezében géppuskát tartva, melynek csövét egyenesen rájuk szegezte. Mogorva arcán undorító, alattomos vigyor – vicsor – terült szét. Johanna sokkoltan meredt rá. – Drága mostohaanyám, remélem, nem zavar, hogy eluntam a fecsegésedet. Féltem, túlcifrázod, ezért inkább most állítottalak meg. Megtörtént a nagy családi újraegyesülés, nem? Találkozhattál az unokáddal, megismerhetted a férjed fattyának gyermekét is… – A pillantása Kreusa rebbent, s vonásai egészen ellágyultak. – Kreusa Fritz – ejtette ki a lány nevét. – Hasonlítasz édesanyádra… De azért engem sem tagadhatsz le, jól mondom, Johanna?

– M-magát? – nyögte ki a lány döbbenten. – Maga lenne…

– Yoel! – szisszent fel Johanna. – Követtél!

– Kérlek – forgatta meg a szemét a férfi. – Tudtam, hogy készülsz valamire. Valahányszor idejöttél, követtelek. Annyira vártad már ezt a két kölyköt. Minden egyes nap azt hitted, jönni fognak. Öt teljes éve jársz ide szüntelen. Bolond lettem volna, ha nem jövök rá, aztán amikor Selma kiskedvence, a Mosolygós Óriás elhagyta Shiganshinát, egyből tudtam, hogy az a valami, ami egykor elkezdődött, folytatódott.

– Maga lenne… – Kreusa eközben döbbenten motyogott. Yoel Jaeger felé fordította a fejét, és amikor rámosolygott, arcáról minden torzság eltűnt.

– Igen, lányom – mondta halkan. – Az apád vagyok, éppen ezért nem szeretnék ártani neked. – Kreusa szeme kitágult, mintha csak akkor vette volna észre a géppuskát. Eren a szabad kezével megragadta a karját.

– Nyugalom – súgta a fülébe. – Ne csinálj semmi őrültséget.

Yoel elégedetten bólintott.

– Az unokaöcsém jól mondja. Ha szeretnétek megélni a holnapot, akkor ne csináljatok semmi őrültséget.

– Yoel, gondold végig, mit csinálsz…

– Már réges-rég végiggondoltam, Johanna. Most pedig elhallgass!

A puska csöve az asszony irányába mutatott, és mielőtt Eren megálljt kiálthatott volna, a férfi tüzelt. Kreusa és Johanna egyszerre sikoltottak fel. A föld megrázkódott, ahogy két test nekiütődött, Eren pedig kővé dermedt a sokktól.

Johanna a feje búbját fogva feküdt előttük; hörögve szedte a levegőt, vére pedig ott, ahol beverte a fejét, megszínezte a pince falát.

Jól volt, nem sérült meg komolyabban. Életben maradt.

Yoel meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Nahát – jegyezte meg csodálkozva. – Észre sem vettem, hogy volt veletek még valaki. Bár ahogy elnézem, most már mindegy is. Látod, Johanna? Téged nagyon szeretnek odafent, ismét megmentették az életedet.

Eren ajkai elnyíltak.

– Nem… Levi…

Nem vette észre, pontosan melyik pillanatban történt; valamikor a hadnagy elengedte őt, ellépett mellőle, s úgy mozdult, hogy félrelökte vele Johannát. Az idős asszony a fejével ütődött a falnak és úgy csúszott le a földre félig eszméletlenül, Levi pedig… Levi még az eszméleténél volt, amikor a koszos padlóra zuhant, az oldala azonban merő vér volt, ahol eltalálta a golyó. Furcsán nehézkesen vette a levegőt, és ahogy találkozott a tekintetük, Eren érezte, hogy remegni kezdett. A gyomrát összeszorította valami… félelem? Azon kívül valami mást is érzett. A sokk elmúlt, helyét valami más vette át: harag.

Yoel előttük termett, a puska csöve pedig Eren hasába nyomódott.

– Mire vársz, kölyök? – morrant rá. Nem tűnt fel neki, nem ismerte Eren tekintetét, nem úgy, mint Kreusa vagy Levi. – Szeretnéd úgy végezni, mint ez a szánalom?

– Levi… – Nem a sokkolt nyögés szaladt ki a száján, a hangja egészen hideg lett. A világ, amelyben éltek, kegyetlen volt. A kemény valóság hidegzuhanyként érte, de legalább észhez térítette.

– Mozduljatok! – hangzott el a rideg parancs, s Kreusa felsikoltott, ahogy az apja megragadta a karjánál fogva, és az átjáró felé taszajtotta. Ő is szinte megbénult; megbotlott a saját lábában, ahogy Yoel mozgásra kényszerítette, és a végén négykézláb terült el a földön.

Yoel elhúzta a száját.

– Hogy ennyire szerencsétlen gyermeket nemzettem… Szégyen rám nézve. – Belerúgott a lányba, újabb nyöszörgő hangot csalva ki belőle. – Talpra, Kreusa! – parancsolta. – Mutasd meg, hogy kinek a vére vagy! Ne legyél annyira szánalmas, mint az anyád! – Mikor a lány nem mozdult, többször is belérúgott még, hátha azzal ráveszi, hogy felálljon. Kreusa minden egyes ütés után fájdalmasan sikoltott.

– Elég… – sziszegte Eren. – Elég legyen…

Kreusa nagy nehezen talpra küzdötte magát.

– Elég? – Yoel elmosolyodott, kivillantva a fogát. – Akkor mozdulj, Eren.

Eren keze lassan ökölbe szorult. Johanna zihálva fogta a fejét, Levi pedig a fogát összeszorítva próbálta türtőztetni magát, hogy ne üvöltsön. Még élt, ami szemlátomást bosszúsággal töltötte Yoelt. Johanna életben maradása is.

– Azért ne hidd, hogy megúszod, drágám – mondta az asszonynak. Újabb dörrenés hallatszott, amit sikoltás követett, Eren pedig lehunyta a szemét borzalmában.

Három, kettő, egy… – számolt visszafelé.

Yoel megfordult, és az arcára volt írva a döbbenet, amikor Eren vicsorogva rávetette magát.

– PUSZTULJ!

Megjegyzések:

El sem hiszem, hogy sikerült végre befejeznem ezt a fejezetet – és szégyen, hogy még nem értem a végére a történetnek, pedig már a második évad is befejeződött. :D Letudtam a vizsgákat, most már tengernyi időm van, úgyhogy tényleg igyekszem rendszeresen frissíteni. Közel a történet vége.

Na de a mostani állásról egy kicsit: továbbra is két szálon fut a történet, a Kolosszális és a Páncélos Óriás kiléte felfedve, Ymir pedig… nos, valahol határozottan van, súlyosan megsérülve. Ami a másik szálat illeti, összegezve: Rene és Johanna Jaeger Grisha Jaeger szülei, azaz Eren nagyszülei. Rene-nek három gyermeke született: Yoel – Kreusa biológiai apja –, Grisha – ugyebár Eren apja – valamint Selma – neki nem született gyermeke, de mivel Kreusa az unokahúga volt, magához vette. Kreusa valóban Fritz király unokája, mégpedig Alethea Fritz által. A rokonai kapcsolatok nagyon fontosak, éppen ezért…

A következő fejezet: Alethea.

Kiderül, mi történt pontosan azon a napon, amikor a királyi család tagjai – Fritz király kivételével, akit ugye Carla mentett meg – meghaltak, hogy ki áll minden mögött, Yoelnek milyen szerepe van, hogy hova került Ymir…

Eren és Kreusa elhagyják a pincét.

És a meglepetés családfa:

Képek

(nem vagyok valami profi, nézzétek el ^^)

Nifa
(ahogy én elképzeltem;
animében Isabel 2.0 lett)

Mikasa
(50. mangafejezet, illetve Vihar 24. fejezet)