2017. augusztus 4., péntek

Vihar – 29. fejezet – Azon a napon, 850-ben...

Vihar

29. fejezet

~ Azon a napon, 850-ben… ~

Az óriás üvöltött.
Véget nem érő rémálomként elevenedett meg Eren szeme előtt a rideg valóság: Yoel szétharapta Kreusa testét, utána megbosszulta az anyja halálát is, megölte Ymirt. Yoel megtette mindazt, amire Eren nem volt képes. Minden azzal kezdődött, hogy áttörték a Mária falat és kivégezték Carla Jaegert. Minden Shiganshinában kezdődött, minden ott is végződött.

A világ kifordult önmagából pusztán néhány hónap leforgása alatt. Annie-t, aki először bajtársukként és barátjukként állt az oldalukon, árulónak kiáltották ki, hidegvérű gyilkosnak, aki mészárlást hajtott végre az ötvenhetedik falakon túli expedíción, később meg Sina falon belül, Stohess körzetben, most viszont velük harcolt, értük harcolt az igaz ellenségeik ellen. Sosem a Kolosszális Óriástól vagy a Páncélos Óriástól kellett tartaniuk, Yoel volt az, és vele együtt egy egész szövetség a falakon túl, akiktől félniük kellett.

De Erennek nem szállt inába a bátorsága. Ha valaha is megfogalmazódott benne a megadás, tiszavirág életű volt. A világban nem élhetett egy olyan szörnyeteg, mint Yoel. Ártatlan vért ontott, élvezettel pusztított.

Annie előrevetette magát, a Nőstény Óriás ereje lakozott benne, a torkából feltörő üvöltéssel pedig képes volt rá, hogy magához csalja a környéken megbúvó óriásokat. Jeannal a vállán érkezett abban a percben, amikor Yoel elnyelte Ymirt is, és Eren a döbbenettől kitágult szemmel nézte, hogy emelkedik Jean a levegőben, hogyan célozza meg előbb Bertoltot. A Kolosszális Óriás lassan mozdult, ám kellő magabiztossággal, a testéből áradó hő elviselhetetlen mértékeket öltött.

Levi könnyedén hárított, szeme összevillant Jeanéval. A következő másodpercben szintén szinkronban támadtak, és amikor Bertolt teste mintha lángra lobbant volna, úgy kezdte sugározni a hőt, a köpenyükkel védték magukat, már amennyire lehetett. A forróság… Az égető forróság… Jean a fogát vicsorította, majdnem kigyúlt a köpenye is, annyira intenzív volt. Levi hadnagy esetében egy idő után mintha cirógatták volna kivörösödött, megégett bőrét; egy cseppet sem foglalkozott a fájdalommal, bár a szeme annyira tágra nyílt, hogy a szürkeség teljesen felette a mögötte megbúvó kékséget.

Olyan, mint én – gondolta Eren, miközben farkasszemet nézett Yoellel. – Ha belepusztul is, akkor is végez vele. Egyet sem hagy életben… Többé nem. Azok után nem, ami Farlannal és Isabellel történt.

Yoel kitépte magát az óriása nyakszirtjéből.

– Eren! – kiáltotta a fiú nevét. – Nincs esélyed! Miért nem fogod fel végre, te ostoba?!

Eren nem válaszolt. Yoel óriása ismét üvöltött, hangjába beleremegtek a falak. Eren a maga tizenöt méterével egyedül vállalkozott rá, hogy megküzdjön és végezzen a nagybátyjával, Annie Reinert akarta megölni, Jean és Levi meg Bertolt hatalmas testét akarták a földre küldeni. Eren nem kételkedett benne, hogy Levi egyedül is le tudta volna gyűrni Bertoltot, ha nem kellett volna állandóan visszatáncolnia a fiúból áradó forróság miatt. Jean feladata lett, hogy elterelje a figyelmét, amíg Levi ki nem vágja a nyakszirtjéből.

Eren visszafordította a figyelmét a nagybátyjára. Yoel teste erőtől duzzadt, hatalmasra nyíló szájában tűhegyes fogak csillantak meg. Fogak, melyekkel összeroppantotta Kreusát… Erent elvakította a féktelen harag. Az üvöltés ezúttal az ő torkából tört fel, és Yoel arcán mintha meglepettség suhant volna át, amikor elindult felé. Dübörgő léptei visszhangot vertek, remegett a föld, remegett fölöttük az ég, a falak… De mit tudott tenni egy tizenöt méteres egy több mint ötven méteres szörnyeteggel? Hogyan lehetne ellene bármi esélye is? Mintha csak egy szemtelen bogarat pöccintett volna le, Yoel rúgása Erenbe azt okozta, hogy a fiú a levegőbe emelkedett; szétzúzta a bordáit, az ütés pedig, melyet szinte cirógatásnak szánt, az agykoponyáját érte. Eren elterült, és bent, az óriás forró testében nem volt benne biztos, hogy képes lesz újból talpra állni.

– Eren!

– Eren!

Hogy kinek a szájából hangzott el ijedtebben a kiáltás, Eren nem tudta eldönteni. Az nem lehetett, hogy Levi hadnagy megrémült volna, ugye? Neki még akkor sem rebbent a szeme, amikor Annie Nőstény Óriás alakjában mészárlást kezdett végrehajtani az ötvenhetedik falakon túli expedíción. Akkor sem félt, hogy esetleg meghalnak, pedig hatalmas esély volt rá. Annie ereje mindenkit meglepett.

Eren gondolatai kavarogni kezdtek, szédítő táncot jártak, akár a hullámok a tengerben. Egy kialakulni készülő örvény, Eren lehunyta a szemét, és hagyta, hogy eggyé váljon a rátörő emlékekkel. Egy nagyon apró, szőke kislány, amint a fűben térdepel, egy szöszke kisfiú, amint lelkesen magyarázza a nagyapja könyvében találtakat, egy fekete hajú lány, akinek a nyaka köré tekeri a sálat. Kreusa, Armin és Mikasa, az első barátai az életében. De másra is emlékezett, egyre több kép villant fel az elméjében Kreusáról és az elfeledett időkről; az édesanyjáról, amint Selmával beszélget, és végre felfigyelt a Selma és Grisha közötti hasonlóságokra. Testvérek voltak, még ha nem is ugyanaz az anya szülte őket, és nem tagadhatták le egymást. Vajon hogy nem vették észre mostanáig?

A magasból egy óriás vetette magát Yoelre. Hogy eddig pontosan hol lapult meg, az rejtély volt Eren számára, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kinek az oldalán áll. A váratlanság erejével támadt, fogával mélyen Yoel húsába mart, egyenesen a nyakszirtjébe, és ahogy feltépte a bőrét, Eren a maga kábult állapotában is megpillantotta nagybátyja emberi testét. A harag erőt adott.

Az ember, aki az óriásban lakozott, kiszakította magát az apró, férfias testből, s Eren lélegzete elakadt, amikor megpillantotta. Hitch volt az, pont Hitch, s ajkára elégedett vigyor kúszott, ahogy észrevette Eren döbbent tekintetét.

– Erre nem számítottál, igaz? – kérdezte, aztán a kardját Yoel torkának szegezte. Vér borította a ruháját, a pengéjét is, s Eren tudta, hogy azért, mert már korábban ölt. A kérdés csak az volt, hogy vajon óriást vagy embert. Eren valamiért az utóbbira tippelt.

– Céline lánya… – hörögte Yoel, és még mondani szeretett volna valamit, Hitch azonban nem adott neki lehetőséget. A magasba emelte a kardot, majd egyetlen mozdulattal átdöfte Yoel torkát.

A férfi szájából vér bugyogott fel, a szeme meg kidülledt. Hitch újra mozdult, lenyomta fegyverét Yoel torkán, aztán elengedte a markolatot. Yoel átdöfött torokkal, még mindig a saját óriáshoz csatlakozva fulladozott a vérében. Eren számolt magában: egy, kettő, három, mindössze ennyi másodperc telt, míg az utolsó remegés is el nem halt, Yoel meg… Yoel abbahagyta a rángatózást.

– Még nincs vége – suttogta Hitch. – Ennyivel nem tudsz megölni egy ilyen szörnyet, Eren.

– Hitch… Te hogy kerülsz ide? – zihálta Eren. – Miért… Yoel…

Bertolt és Reiner kétségbeesése szívmelengető volt.

Hitch lassan Eren felé nyújtotta a kezét.

– Gyere ide, Eren – kérte lágyan; ha egyáltalán kérésnek lehetett ezt nevezni. A szemében parancsoló fény csillogott, és Eren nem tudta megmondani, milyen következményekkel járna, ha megtagadná.

– Hitch… Mindent tudok rólad.

– Azt nem hiszem – vonta meg a vállát a lány.

– Tudom, milyen szerepet játszottál anya megölésében.

– Büszkévé tettem a falakon túli világot. – Hitch bocsánatkérően mosolygott. – Igazán kár az anyádért, Eren, bátor, ámbár botor asszony volt. Most pedig, hogy ezt tisztáztuk, legyél olyan édes drágaság, és fáradj ide hozzám! Kegyes vagyok, a végső döfést te adod meg a nagybátyádnak. Jobb, ha sietsz, lassan megkezdi a regenerálódást.

– A regenerálódást…

– Bizony – bólintott Hitch. – Akár a fejedet is elveszítheted. A nyakszirt – érintette meg a sajátját –, az a legnagyobb gyengeségünk, Eren, az egyetlen gyengepontunk. Ha ott megsérülünk… Ha kivágják az emberi testünk esetében… Ugyanúgy elpusztulunk, akár az óriások. Most pedig gyere ide hozzám, Eren, vagy én megyek el hozzád, de abban nem lesz köszönet!

Eren elszakította magát az óriástestétől. Hitch mohón figyelte, amint elindul felé, s arcát csak egy pillanatig torzította el a düh, az is akkor esett meg, amikor Bertolt Erenre mordult. A helyiség mintha lángokra kapott volna, annyira forróvá vált, és abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, Levi megpördült a levegőben, Bertolt nyakszirtje felé haladva felszántotta a Kolosszális karját, Jean meg átvágta az inakat a lábánál. Megperzselődött köpennyel, megégett bőrrel simult aztán a földre, hogy valahogy védje magát Bertolt képességétől, Levi meg eszét vesztett sebességgel mozdult. Minél gyorsabban cselekedett, annál inkább tudta állni a forróságot.

Eren szeme kitágult a rémülettől.

– Ne!

Gyorsaság ide vagy oda, komolyabb sérülés elszenvedése nélkül nem kivitelezhette ezt a tervet. Az emberiség legerősebb katonája volt, nem halhatatlan, ahogyan azt már számtalanszor tisztázták. A félelem beleitta magát Eren csontjaiba, és észre sem vette, mikor emelte a szájához a kezét. Korábbi óriásának teste még el sem füstölgött, amikor ismét alakot öltött az a támadó szörnyeteg, mely nagyon mélyen benne lakozott, és ahogy elrugaszkodott a földtől, képes volt akkorát ugrani, jobbjával elérje Bertolt tűzforró vállát.

Mintha ő maga is a lángok martalékává vált volna, az egész teste lángra kapott, s Bertolt, amint megérezte, hogy ki az, aki rátámadt, fokozta a hő intenzitását. Eren belevájt a Kolosszális bőrébe, ahogy szemmagasságig küzdötte magát, és Bertolt óriásának szájára mintha lusta mosoly ült volna ki. Eren a pofájába vágott lángoló öklével, hogy letörölje a képéről az ocsmány mosolyt, másik kezével még mindig kapaszkodott, de ujjairól szinte teljesen lemállott a bőr, a csontjai látszottak.

– Eren! – sikoltotta a nevét Hitch. – Ezt ne!

Eren azonban nem hallgatott rá. Levi-nak volt annyi esze, hogy ne közelítse meg még jobban Bertolt égető testét, s Eren arra eszmélt fel, hogy érezte, amint a hadnagy megkapaszkodik a vállában.

– K-kölyök! – zihálta a fülébe a férfi. – Hagyd abba!

Arca merő vér volt, bőre kivörösödött. Kisebesedett kezével alig tudta megtartani a súlyát Eren óriásán.

De Eren az ő kérésével sem foglalkozott.

Senki sem érdekelte, csak Bertolt, és hiába látta fél szemmel, hogy Yoel megkezdte a regenerálódást, Hitch meg, hogy azt késleltesse, újra meg újra belevágott a kardjával, nem vette felé az irányt.

Nem.

Annie és Reiner küzdelme lehetetlennek tűnt. Reiner páncéllal védte magát, Annie meg újra és újra összezúzta a kezét, valahányszor ököllel próbált rátámadni, Reiner meg hasonlóképpen járt. Hiába próbálta megközelíteni Annie nyakszirtjét, a lány azonnal megkeményítette a testét. A saját csapdájukba estek, egyik sem juthatott ki az óriásából. Amint az egyik megkísérelte kitépni magát a nyakszirtjéből, a másik azonnal megpróbálta kettéharapni őt. Végül megálltak egymással szemben, s mozdulatlanul tanulmányozták egymást. Hitch valamiért Annie-n felejtette a tekintetét. Vonásai még inkább eltorzultak, ahogy a lányt figyelte, s amikor újból lenyomta a kardot Yoel torkán, akkora erővel tette, hogy kiszakította a férfi nyelőcsövét.

– Hoppá – lepődött meg. – Bocsánat, Mr. Jaeger, nem állt szándékomban. – Finomított a fogásán és a cselekedetein, de még mindig egyértelműen sakkban tartotta Kreusa és Ymir gyilkosát. Hitch, ha Ymirt nem is szerette, Kreusát egészen kedvelt; részben ez vezérelte, amikor rátámadt Yoelre.

Eren még feljebb tornászta magát. Bertolt annyira lassan mozgott, hogy mire a karja Eren teste köré fonódott, hogy addig szorítsa, míg a saját vérét nem hányja fel, Eren szétfeszítette a száját. Bertolt fulladozni kezdett, mire Eren kirántotta a jobbját, a szemébe nyomta az ujjait. Előbb az egyikbe, utána a másikba. Bertolt erre felüvöltött, Eren teljesen megvakította.

Rohadt szörnyeteg! – vicsorogta Eren. – Pusztulj!

Hollóhajú alak bukkant fel Bertolt háta mögött, Eren első ránézésre azt hitte, hogy Levi az. De nem ő volt. Az alak túlságosan is furcsán használta a háromdimenziós felszerelést ahhoz, hogy ő lehessen, mintha el lettek volna törve a végtagjai. Mikasa volt az, máskor porcelánfehér arca tűzvörös volt és kisebesedett, és nem egyedül érkezett. Eren szeme elkerekedett, amint megpillantotta a többieket: Armin, Sasha, Connie, Hanji és Nifa. Hogy odafent mi történhetett… Hogy hol voltak a többiek…

– Eren, vonulj vissza! – kiáltotta Mikasa, de Eren nem eresztette Bertolt vállát. Vagyis az óriása nem eresztette, ő maga viszont valahogy elvált a hatalmas testtől, kiszakadt belőle, és az utolsó erejét arra használta fel, hogy megpördüljön a levegőben, kardjával meg lesújtson a Kolosszális nyakszirtjére.

Összeakadt a tekintete Bertoltéval, összeakadt és a gyűlölet fellobbant benne. A gyűlölet, a bosszú…

Anyáért – gondolta, és kivágta Bertoltot a Kolosszális testéből. Kivágta, és nem csupán ezt a nyakszirtet… Az emberét is.

Bertolt szeme fennakadt, és a következő penge Mikasától érkezve beleállt a szívébe. A Kolosszális hatalmas teste füstölögve vált semmissé, a nagydarab, sovány fiú meg hörögve, utolsó kiáltással az ajkán zuhant alá… és vele együtt Eren is.

Minden csupán egyetlen pillanat volt. Eren érezte a győzelem ízét a szájában, és miközben a mélybe zuhant, fél szemmel látta, amint Armin – pont Armin! – elmetszi az egyetlen helyet Reiner testén, melyet nem védett páncél, utána meg Annie kivájja a fiút, látta, amint Nifa a kardját figyelmeztetően Hitch torkának szegezi, közben meg Yoelt figyeli. Eren túl sok mindent látott, mielőtt a kábító sötétség el nem érkezett.

Levit is látta.

Karokat a teste körül – nem Bertolt halálos szorítását –, meleget, egy köpenyt, amibe finoman belevonták, gyengéd cirógatást az arcán.

A kimerültség elérte… Elvesztette az eszméletét.

** * **

Egy mezőn találta magát. A hátán feküdt a fűben, és tágra nyílt szemmel nézte a kéken tündöklő égboltot és a hatalmas, hófehér felhőket; érezte az arcán a nap melegét, hallotta a távolból a madárcsicsergést. A szél gyengén fújt, alig érintette meg a haját, de magával hozta a kellemes virágillatot.

A gondolat mindezek ellenére sem hagyta nyugodni: – Miért?

A lány ajkán mosoly ült, miközben odahajolt fölé, szőke haja aranyként ragyogott a szikrázó napsütésben. Kék szempilláján könny csillogott, és ahogy még közelebb hajolt, vékony csíkban csordult le az arcáról.

Kreusa…

Eren az ujjbegyével itatta fel, és amikor a lány a tenyerébe simította az arcát, azon kapta magát, hogy már ő is könnyezik. Remegett, de Kreusa is remegett, és mindketten kétségbeesetten bámulták egymást a könnyek fátylán keresztül; a viszontlátás örömére sötét árnyékot vetett a tudat, hogy mindez csupán egy álom volt.

És akkor váratlanul megszakadt. A lány haja besötétedett, az éget szürkésfekete felhők takarták el. Már nem Kreusa volt az, hanem valaki más… Sálat viselt a nyakában, a haja meg a válla fölé ért egy kicsivel. Mikasa? Eren nem volt benne biztos. Lehunyta a szemét, és amikor újból kinyitotta, már nem ugyanazt a fekete hajú lányt látta, hanem megint Kreusát. Az emlékek összemosódtak.

Eren… – mondta a lány, Kreusa álombeli énje, de mintha Mikasa villant volna föl előtte. Eren neve sóhajtásként gördült le az ajkáról. Mikasa? Kreusa? Melyikőtök az? Nem számított, a lány halványan mosolygott. Az emlék-Kreusa, az emlék-Mikasa. Mindkettő. Később találkozunk…

És Eren hirtelen felriadt. Ennyi volt, az álom véget ért, Kreusa és Mikasa – mert csak ők lehettek azok, az összemosódott emlékfoszlányok szereplői – eltűntek, az égbolt is kivilágosodott. A lemenő nap fénye megcsillant az aranykulcson, a horizont pedig karmazsinszínben úszott, miközben lassan zötykölődtek visszafelé Trostba a szekéren.

Bertolt meghalt, a Kolosszális Óriás ereje elveszett. Senkivel sem falatták fel, Eren egyszerűen megsemmisítette őt. Úgy végzett vele, mintha nem ember bujkált volna az óriástestben, hanem óriás az óriásban. Arra a rövid időre ember volt az embertelenségben, de… ennek így kellett lennie. Bertolt, aki elárulta a saját nagynénjét, aki annyi szörnyűségre vetemedett, akibe cseppnyi emberség sem szorult, nem érdemelt mást.

Reiner fogolyként zötykölődött velük tovább, Jean és Hanji mindvégig rajta tartották a szemét. Johanna, aki csodával határos módon nem halt bele a sérüléseibe, szintén velük utazott. Hogy meddig fog még élni… Erre kérdésre senki sem tudott bizonyossággal felelni. Johanna haldoklott a maga módján, napjai vagy évei is lehettek. Visszakapta a családja egy részét, megismerte Erent, az unokáját… és ez talán elég erőt adott neki, hogy kitartson.

Yoel meghalt. Közösen rendelkeztek a sorsa felől, és Annie – mert végül Annie vállalkozott erre a feladatra – örömmel pusztította el. Hitch, akiről mindenki azt feltételezte, végül cserbenhagyta őket, engedte, hogy elfogják a biztonság kedvéért, ám nem úgy tűnt, mintha az ellenségük lenne.

– Megölte Aletheát – suttogta Sasha. – Utána meg értetek ment. Ő is.

Eren feje kíméletlenül hasogatott.

Levi hadnagy a lábánál gubbasztott, állát a tenyerén pihentetve. Szemlátomást valamin elgondolkodhatott, mert homlokráncolva figyelte a tájat. Amikor Eren mozgolódni kezdett, azonnal felé kapta a fejét. Egészen lágy mosoly kúszott a szája szegletébe, Eren még sosem látott ahhoz hasonlót. A kezét nyújtotta, és mintha mondani szeretett volna valamit, de erre nem került sor. Mikasa, aki Jeannak dőlve pihent, összevonta a szemöldökét, majd megelőzte a férfit.

– Eren – szólt –, folyik a nyálad.

A könnyekről nem ejtettek szót. Jean és Levi felhorkantak, Connie és Sasha pedig összenéztek és vigyorogtak. Sasha arcán látszott a fáradtság, kábultan nyomta a fejét Connie vállának, és az út alatt többször is elszenderedett. Mindkét lábát eltörte, ráadásul több olyan sérülést is szenvedett, melyek ismeretében Eren nem volt benne biztos, hogy képes lesz valaha is úgy meggyógyulni, hogy teljesen egészségesnek nyilvánítsák. Mindig lesz valami, ami emlékeztetni fogja rá, hogy nem halhatatlan. Connie-t nem érdekelte; ő így is szerette. A szerelmük örökre összekovácsolta őket.

Jean és Mikasa különös harmóniában tették meg a hátralevő utat. Nem fogták egymás kezét, de Jean néha-néha végigsimított Mikasa vállán és felkarján, közben pedig óvatosan Eren felé sandított, mintha az ítélet pillanatát várná. Eren nem ítélkezett. Az út alatt többnyire aludt, vagy amikor nem aludt, csak bámulta remegő kezét, melyet az ölében nyugtatott, vagy Levit, aki szintén nem volt a szavak embere.

Az Intelligensek mindenhol hatalmas pusztítást végeztek. Kicsavart fák, összedőlt házak, romok kísérték útjukat Pixis tábornok színe elé. Az öreg nagyot húzott az itókájából, amikor megpillantotta őket, és kivételesen Anka sem szólta meg érte. Anka és Gustav egymás mellett álltak, kezük finoman egymáséba fonódott. Mikor Eren megbámulta őket, Anka elpirult, Gustav meg elmosolyodott. Egyedül Pixis nevetett a bajsza alatt, és közben nem felejtett el rájuk kacsintani.

– Fiatalság – révedt el a tekintete. – Ha újra ifjú lehetnék…

– Inkább nem szeretnénk megtudni – vigyorgott Hanji fáradtan; a szeme alatti sötét karika jelezte, hogy szemernyit sem aludt az utazás alatt. Pixis mellé lépett, udvariasan fejet hajtott neki.

– Örülök, hogy megérkeztetek, Hanji.

– Pixis tábornok.

– Nem maradtunk alul – húzta ki magát az idős férfi. – Adtunk nekik.

– Csodálatos – kommentálta Levi. – Mindannyian fáradtak vagyunk, nem érünk rá a bájcsevejre. – Anélkül haladt el Pixis mellett, hogy ránézett volna, Eren pedig önkívületbe kerülve követte őt. Levi fogta a kezét, és gyakorlatilag húzta maga után. – Azt meghagyom azoknak, akik szeretnek fecsegni – intett a fejével hátra. – Armin, remélem, nincs harag.

Elindultak felfelé a lépcsőn, a menedékhelyre – az egyetlen házra, ami épségben maradt a pusztítás közepette, és melynek lakói életüket vesztették az óriások támadásának köszönhetően –, Levi elöl, Eren mögötte. Még nem érték el az utolsó lépcsőfokot, amikor Armin megtörte a csendet.

– Elmesélem, uram – mondta. – De ahhoz az elejétől kell.

– Az elejétől? – csodálkozott Pixis. – Hát halljunk!

Armin kihúzta magát, felszegte a fejét. Annie kezét fogta, és a lány egészen félénken mosolygott.

– Azon a napon… – kezdte. – Azon a napon… az emberiség emlékeztetőt kapott… – Megannyi pillantás szegeződött az arcára, köztük Erené is, aki úgy fordult meg, mintha az élete múlott volna rajta. Levi nem eresztette el, de ő is megállt. Armint bámulták, Armint, aki végül legyőzte Reinert, és aki készen állt rá, hogy mindent elmondjon. – A Tőlük való félelmünket illetően… – mondta –, és a falnak nevezett ketrecbe zártságunk szégyenéről…

Megjegyzés:
Sziasztok!
Remélem, mindenki vigyáz magára ebben az őrjítő dögmelegben!
A 30. fejezet lesz az utolsó fejezet – Ereri momentre és +18ra bőven felkészülni –, abban megtudjuk, pontosan hogyan végződött a végső ütközet, odafent-odalent, Trostban, mindenhol, továbbá az is kiderül, hogy milyen ember is valójában Hitch, ki érdemel megbocsátást, ki nem stb. :) Ahhoz érkezik majd a teljes és pontos családfa is, úgyhogy…

Hamarosan – várhatóan augusztus 11-12-én – találkozunk! ^^

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ez ismét egy nagyszerű fejezet volt!
    Köszönöm, és remélem, hogy hamar hozod a folytatását.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, hogy írtál! Örülök, hogy tetszett! :) Legkésőbb augusztus 12-én érkezik a folytatás, de remélhetőleg még előtte.
      Várlak vissza szeretettel,
      Detti

      Törlés