Vihar
29. fejezet
~ Azon a
napon, 850-ben… ~
Az óriás
üvöltött.
Véget nem
érő rémálomként elevenedett meg Eren szeme előtt a rideg valóság: Yoel
szétharapta Kreusa testét, utána megbosszulta az anyja halálát is, megölte
Ymirt. Yoel megtette mindazt, amire Eren nem volt képes. Minden azzal
kezdődött, hogy áttörték a Mária falat és kivégezték Carla Jaegert. Minden
Shiganshinában kezdődött, minden ott is végződött.
A világ
kifordult önmagából pusztán néhány hónap leforgása alatt. Annie-t, aki először
bajtársukként és barátjukként állt az oldalukon, árulónak kiáltották ki,
hidegvérű gyilkosnak, aki mészárlást hajtott végre az ötvenhetedik falakon túli
expedíción, később meg Sina falon belül, Stohess körzetben, most viszont velük harcolt, értük harcolt az igaz ellenségeik ellen. Sosem a Kolosszális
Óriástól vagy a Páncélos Óriástól kellett tartaniuk, Yoel volt az, és vele
együtt egy egész szövetség a falakon túl, akiktől félniük kellett.
De
Erennek nem szállt inába a bátorsága. Ha valaha is megfogalmazódott benne a
megadás, tiszavirág életű volt. A világban nem élhetett egy olyan szörnyeteg,
mint Yoel. Ártatlan vért ontott, élvezettel pusztított.
Annie
előrevetette magát, a Nőstény Óriás ereje lakozott benne, a torkából feltörő
üvöltéssel pedig képes volt rá, hogy magához csalja a környéken megbúvó
óriásokat. Jeannal a vállán érkezett abban a percben, amikor Yoel elnyelte
Ymirt is, és Eren a döbbenettől kitágult szemmel nézte, hogy emelkedik Jean a
levegőben, hogyan célozza meg előbb Bertoltot. A Kolosszális Óriás lassan
mozdult, ám kellő magabiztossággal, a testéből áradó hő elviselhetetlen
mértékeket öltött.
Levi
könnyedén hárított, szeme összevillant Jeanéval. A következő másodpercben
szintén szinkronban támadtak, és amikor Bertolt teste mintha lángra lobbant
volna, úgy kezdte sugározni a hőt, a köpenyükkel védték magukat, már amennyire
lehetett. A forróság… Az égető forróság… Jean a fogát vicsorította, majdnem
kigyúlt a köpenye is, annyira intenzív volt. Levi hadnagy esetében egy idő után
mintha cirógatták volna kivörösödött, megégett bőrét; egy cseppet sem
foglalkozott a fájdalommal, bár a szeme annyira tágra nyílt, hogy a szürkeség
teljesen felette a mögötte megbúvó kékséget.
Olyan, mint én – gondolta Eren,
miközben farkasszemet nézett Yoellel. – Ha
belepusztul is, akkor is végez vele. Egyet sem hagy életben… Többé nem. Azok
után nem, ami Farlannal és Isabellel történt.
Yoel
kitépte magát az óriása nyakszirtjéből.
– Eren! –
kiáltotta a fiú nevét. – Nincs esélyed! Miért nem fogod fel végre, te ostoba?!
Eren nem
válaszolt. Yoel óriása ismét üvöltött, hangjába beleremegtek a falak. Eren a
maga tizenöt méterével egyedül vállalkozott rá, hogy megküzdjön és végezzen a
nagybátyjával, Annie Reinert akarta megölni, Jean és Levi meg Bertolt hatalmas
testét akarták a földre küldeni. Eren nem kételkedett benne, hogy Levi egyedül
is le tudta volna gyűrni Bertoltot, ha nem kellett volna állandóan
visszatáncolnia a fiúból áradó forróság miatt. Jean feladata lett, hogy
elterelje a figyelmét, amíg Levi ki nem vágja a nyakszirtjéből.
Eren
visszafordította a figyelmét a nagybátyjára. Yoel teste erőtől duzzadt,
hatalmasra nyíló szájában tűhegyes fogak csillantak meg. Fogak, melyekkel
összeroppantotta Kreusát… Erent elvakította a féktelen harag. Az üvöltés
ezúttal az ő torkából tört fel, és Yoel arcán mintha meglepettség suhant volna
át, amikor elindult felé. Dübörgő léptei visszhangot vertek, remegett a föld,
remegett fölöttük az ég, a falak… De mit tudott tenni egy tizenöt méteres egy
több mint ötven méteres szörnyeteggel? Hogyan lehetne ellene bármi esélye is?
Mintha csak egy szemtelen bogarat pöccintett volna le, Yoel rúgása Erenbe azt
okozta, hogy a fiú a levegőbe emelkedett; szétzúzta a bordáit, az ütés pedig,
melyet szinte cirógatásnak szánt, az agykoponyáját érte. Eren elterült, és
bent, az óriás forró testében nem volt benne biztos, hogy képes lesz újból
talpra állni.
– Eren!
– Eren!
Hogy
kinek a szájából hangzott el ijedtebben a kiáltás, Eren nem tudta eldönteni. Az
nem lehetett, hogy Levi hadnagy megrémült volna, ugye? Neki még akkor sem
rebbent a szeme, amikor Annie Nőstény Óriás alakjában mészárlást kezdett
végrehajtani az ötvenhetedik falakon túli expedíción. Akkor sem félt, hogy
esetleg meghalnak, pedig hatalmas esély volt rá. Annie ereje mindenkit
meglepett.
Eren
gondolatai kavarogni kezdtek, szédítő táncot jártak, akár a hullámok a
tengerben. Egy kialakulni készülő örvény, Eren lehunyta a szemét, és hagyta,
hogy eggyé váljon a rátörő emlékekkel. Egy nagyon apró, szőke kislány, amint a
fűben térdepel, egy szöszke kisfiú, amint lelkesen magyarázza a nagyapja
könyvében találtakat, egy fekete hajú lány, akinek a nyaka köré tekeri a sálat.
Kreusa, Armin és Mikasa, az első barátai az életében. De másra is emlékezett,
egyre több kép villant fel az elméjében Kreusáról és az elfeledett időkről; az
édesanyjáról, amint Selmával beszélget, és végre felfigyelt a Selma és Grisha
közötti hasonlóságokra. Testvérek voltak, még ha nem is ugyanaz az anya szülte
őket, és nem tagadhatták le egymást. Vajon hogy nem vették észre mostanáig?
A
magasból egy óriás vetette magát Yoelre. Hogy eddig pontosan hol lapult meg, az
rejtély volt Eren számára, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kinek az oldalán
áll. A váratlanság erejével támadt, fogával mélyen Yoel húsába mart, egyenesen
a nyakszirtjébe, és ahogy feltépte a bőrét, Eren a maga kábult állapotában is
megpillantotta nagybátyja emberi testét. A harag erőt adott.
Az ember,
aki az óriásban lakozott, kiszakította magát az apró, férfias testből, s Eren
lélegzete elakadt, amikor megpillantotta. Hitch
volt az, pont Hitch, s ajkára elégedett vigyor kúszott, ahogy észrevette Eren
döbbent tekintetét.
– Erre
nem számítottál, igaz? – kérdezte, aztán a kardját Yoel torkának szegezte. Vér
borította a ruháját, a pengéjét is, s Eren tudta, hogy azért, mert már korábban
ölt. A kérdés csak az volt, hogy vajon óriást vagy embert. Eren valamiért az
utóbbira tippelt.
– Céline
lánya… – hörögte Yoel, és még mondani szeretett volna valamit, Hitch azonban
nem adott neki lehetőséget. A magasba emelte a kardot, majd egyetlen
mozdulattal átdöfte Yoel torkát.
A férfi
szájából vér bugyogott fel, a szeme meg kidülledt. Hitch újra mozdult, lenyomta
fegyverét Yoel torkán, aztán elengedte a markolatot. Yoel átdöfött torokkal,
még mindig a saját óriáshoz csatlakozva fulladozott a vérében. Eren számolt
magában: egy, kettő, három, mindössze ennyi másodperc telt, míg az utolsó
remegés is el nem halt, Yoel meg… Yoel abbahagyta a rángatózást.
– Még
nincs vége – suttogta Hitch. – Ennyivel nem tudsz megölni egy ilyen szörnyet,
Eren.
– Hitch…
Te hogy kerülsz ide? – zihálta Eren. – Miért… Yoel…
Bertolt
és Reiner kétségbeesése szívmelengető volt.
Hitch
lassan Eren felé nyújtotta a kezét.
– Gyere
ide, Eren – kérte lágyan; ha egyáltalán kérésnek lehetett ezt nevezni. A
szemében parancsoló fény csillogott, és Eren nem tudta megmondani, milyen
következményekkel járna, ha megtagadná.
– Hitch…
Mindent tudok rólad.
– Azt nem
hiszem – vonta meg a vállát a lány.
– Tudom,
milyen szerepet játszottál anya megölésében.
–
Büszkévé tettem a falakon túli világot. – Hitch bocsánatkérően mosolygott. –
Igazán kár az anyádért, Eren, bátor, ámbár botor asszony volt. Most pedig, hogy
ezt tisztáztuk, legyél olyan édes drágaság, és fáradj ide hozzám! Kegyes
vagyok, a végső döfést te adod meg a nagybátyádnak. Jobb, ha sietsz, lassan
megkezdi a regenerálódást.
– A
regenerálódást…
– Bizony
– bólintott Hitch. – Akár a fejedet is elveszítheted. A nyakszirt – érintette
meg a sajátját –, az a legnagyobb gyengeségünk, Eren, az egyetlen
gyengepontunk. Ha ott megsérülünk… Ha kivágják az emberi testünk esetében…
Ugyanúgy elpusztulunk, akár az óriások. Most pedig gyere ide hozzám, Eren, vagy
én megyek el hozzád, de abban nem lesz köszönet!
Eren
elszakította magát az óriástestétől. Hitch mohón figyelte, amint elindul felé,
s arcát csak egy pillanatig torzította el a düh, az is akkor esett meg, amikor
Bertolt Erenre mordult. A helyiség mintha lángokra kapott volna, annyira
forróvá vált, és abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, Levi megpördült a
levegőben, Bertolt nyakszirtje felé haladva felszántotta a Kolosszális karját,
Jean meg átvágta az inakat a lábánál. Megperzselődött köpennyel, megégett
bőrrel simult aztán a földre, hogy valahogy védje magát Bertolt képességétől,
Levi meg eszét vesztett sebességgel mozdult. Minél gyorsabban cselekedett,
annál inkább tudta állni a forróságot.
Eren
szeme kitágult a rémülettől.
– Ne!
Gyorsaság
ide vagy oda, komolyabb sérülés elszenvedése nélkül nem kivitelezhette ezt a
tervet. Az emberiség legerősebb katonája volt, nem halhatatlan, ahogyan azt már
számtalanszor tisztázták. A félelem beleitta magát Eren csontjaiba, és észre
sem vette, mikor emelte a szájához a kezét. Korábbi óriásának teste még el sem
füstölgött, amikor ismét alakot öltött az a támadó szörnyeteg, mely nagyon
mélyen benne lakozott, és ahogy elrugaszkodott a földtől, képes volt akkorát
ugrani, jobbjával elérje Bertolt tűzforró vállát.
Mintha ő
maga is a lángok martalékává vált volna, az egész teste lángra kapott, s
Bertolt, amint megérezte, hogy ki az, aki rátámadt, fokozta a hő intenzitását.
Eren belevájt a Kolosszális bőrébe, ahogy szemmagasságig küzdötte magát, és
Bertolt óriásának szájára mintha lusta mosoly ült volna ki. Eren a pofájába
vágott lángoló öklével, hogy letörölje a képéről az ocsmány mosolyt, másik
kezével még mindig kapaszkodott, de ujjairól szinte teljesen lemállott a bőr, a
csontjai látszottak.
– Eren! –
sikoltotta a nevét Hitch. – Ezt ne!
Eren
azonban nem hallgatott rá. Levi-nak volt annyi esze, hogy ne közelítse meg még
jobban Bertolt égető testét, s Eren arra eszmélt fel, hogy érezte, amint a
hadnagy megkapaszkodik a vállában.
–
K-kölyök! – zihálta a fülébe a férfi. – Hagyd abba!
Arca merő
vér volt, bőre kivörösödött. Kisebesedett kezével alig tudta megtartani a
súlyát Eren óriásán.
De Eren
az ő kérésével sem foglalkozott.
Senki sem
érdekelte, csak Bertolt, és hiába látta fél szemmel, hogy Yoel megkezdte a
regenerálódást, Hitch meg, hogy azt késleltesse, újra meg újra belevágott a
kardjával, nem vette felé az irányt.
Nem.
Annie és
Reiner küzdelme lehetetlennek tűnt. Reiner páncéllal védte magát, Annie meg
újra és újra összezúzta a kezét, valahányszor ököllel próbált rátámadni, Reiner
meg hasonlóképpen járt. Hiába próbálta megközelíteni Annie nyakszirtjét, a lány
azonnal megkeményítette a testét. A saját csapdájukba estek, egyik sem
juthatott ki az óriásából. Amint az egyik megkísérelte kitépni magát a
nyakszirtjéből, a másik azonnal megpróbálta kettéharapni őt. Végül megálltak
egymással szemben, s mozdulatlanul tanulmányozták egymást. Hitch valamiért
Annie-n felejtette a tekintetét. Vonásai még inkább eltorzultak, ahogy a lányt
figyelte, s amikor újból lenyomta a kardot Yoel torkán, akkora erővel tette,
hogy kiszakította a férfi nyelőcsövét.
– Hoppá –
lepődött meg. – Bocsánat, Mr. Jaeger, nem állt szándékomban. – Finomított a
fogásán és a cselekedetein, de még mindig egyértelműen sakkban tartotta Kreusa
és Ymir gyilkosát. Hitch, ha Ymirt nem is szerette, Kreusát egészen kedvelt;
részben ez vezérelte, amikor rátámadt Yoelre.
Eren még
feljebb tornászta magát. Bertolt annyira lassan mozgott, hogy mire a karja Eren
teste köré fonódott, hogy addig szorítsa, míg a saját vérét nem hányja fel, Eren
szétfeszítette a száját. Bertolt fulladozni kezdett, mire Eren kirántotta a
jobbját, a szemébe nyomta az ujjait. Előbb az egyikbe, utána a másikba. Bertolt
erre felüvöltött, Eren teljesen megvakította.
Rohadt szörnyeteg! – vicsorogta
Eren. – Pusztulj!
Hollóhajú
alak bukkant fel Bertolt háta mögött, Eren első ránézésre azt hitte, hogy Levi
az. De nem ő volt. Az alak túlságosan
is furcsán használta a háromdimenziós felszerelést ahhoz, hogy ő lehessen,
mintha el lettek volna törve a végtagjai. Mikasa
volt az, máskor porcelánfehér arca tűzvörös volt és kisebesedett, és nem
egyedül érkezett. Eren szeme elkerekedett, amint megpillantotta a többieket:
Armin, Sasha, Connie, Hanji és Nifa. Hogy odafent mi történhetett… Hogy hol
voltak a többiek…
– Eren,
vonulj vissza! – kiáltotta Mikasa, de Eren nem eresztette Bertolt vállát.
Vagyis az óriása nem eresztette, ő maga viszont valahogy elvált a hatalmas
testtől, kiszakadt belőle, és az utolsó erejét arra használta fel, hogy
megpördüljön a levegőben, kardjával meg lesújtson a Kolosszális nyakszirtjére.
Összeakadt
a tekintete Bertoltéval, összeakadt és a gyűlölet fellobbant benne. A gyűlölet,
a bosszú…
Anyáért – gondolta, és kivágta Bertoltot a Kolosszális
testéből. Kivágta, és nem csupán ezt a nyakszirtet… Az emberét is.
Bertolt
szeme fennakadt, és a következő penge Mikasától érkezve beleállt a szívébe. A
Kolosszális hatalmas teste füstölögve vált semmissé, a nagydarab, sovány fiú
meg hörögve, utolsó kiáltással az ajkán zuhant alá… és vele együtt Eren is.
Minden
csupán egyetlen pillanat volt. Eren érezte a győzelem ízét a szájában, és
miközben a mélybe zuhant, fél szemmel látta, amint Armin – pont Armin! –
elmetszi az egyetlen helyet Reiner testén, melyet nem védett páncél, utána meg
Annie kivájja a fiút, látta, amint Nifa a kardját figyelmeztetően Hitch
torkának szegezi, közben meg Yoelt figyeli. Eren túl sok mindent látott,
mielőtt a kábító sötétség el nem érkezett.
Levit is
látta.
Karokat a
teste körül – nem Bertolt halálos szorítását –, meleget, egy köpenyt, amibe
finoman belevonták, gyengéd cirógatást az arcán.
A
kimerültség elérte… Elvesztette az eszméletét.
** * **
Egy mezőn
találta magát. A hátán feküdt a fűben, és tágra nyílt szemmel nézte a kéken
tündöklő égboltot és a hatalmas, hófehér felhőket; érezte az arcán a nap
melegét, hallotta a távolból a madárcsicsergést. A szél gyengén fújt, alig
érintette meg a haját, de magával hozta a kellemes virágillatot.
A
gondolat mindezek ellenére sem hagyta nyugodni: – Miért?
A lány
ajkán mosoly ült, miközben odahajolt fölé, szőke haja aranyként ragyogott a
szikrázó napsütésben. Kék szempilláján könny csillogott, és ahogy még közelebb
hajolt, vékony csíkban csordult le az arcáról.
Kreusa…
Eren az
ujjbegyével itatta fel, és amikor a lány a tenyerébe simította az arcát, azon
kapta magát, hogy már ő is könnyezik. Remegett, de Kreusa is remegett, és
mindketten kétségbeesetten bámulták egymást a könnyek fátylán keresztül; a
viszontlátás örömére sötét árnyékot vetett a tudat, hogy mindez csupán egy álom
volt.
És akkor
váratlanul megszakadt. A lány haja besötétedett, az éget szürkésfekete felhők
takarták el. Már nem Kreusa volt az, hanem valaki más… Sálat viselt a nyakában,
a haja meg a válla fölé ért egy kicsivel. Mikasa?
Eren nem volt benne biztos. Lehunyta a szemét, és amikor újból kinyitotta,
már nem ugyanazt a fekete hajú lányt látta, hanem megint Kreusát. Az emlékek
összemosódtak.
– Eren… – mondta a lány, Kreusa álombeli
énje, de mintha Mikasa villant volna föl előtte. Eren neve sóhajtásként gördült
le az ajkáról. Mikasa? Kreusa? Melyikőtök
az? Nem számított, a lány halványan mosolygott. Az emlék-Kreusa, az
emlék-Mikasa. Mindkettő. – Később találkozunk…
És Eren
hirtelen felriadt. Ennyi volt, az álom véget ért, Kreusa és Mikasa – mert csak
ők lehettek azok, az összemosódott emlékfoszlányok szereplői – eltűntek, az
égbolt is kivilágosodott. A lemenő nap fénye megcsillant az aranykulcson, a
horizont pedig karmazsinszínben úszott, miközben lassan zötykölődtek visszafelé
Trostba a szekéren.
Bertolt
meghalt, a Kolosszális Óriás ereje elveszett. Senkivel sem falatták fel, Eren
egyszerűen megsemmisítette őt. Úgy végzett vele, mintha nem ember bujkált volna
az óriástestben, hanem óriás az óriásban. Arra a rövid időre ember volt az
embertelenségben, de… ennek így kellett lennie. Bertolt, aki elárulta a saját
nagynénjét, aki annyi szörnyűségre vetemedett, akibe cseppnyi emberség sem
szorult, nem érdemelt mást.
Reiner
fogolyként zötykölődött velük tovább, Jean és Hanji mindvégig rajta tartották a
szemét. Johanna, aki csodával határos módon nem halt bele a sérüléseibe,
szintén velük utazott. Hogy meddig fog még élni… Erre kérdésre senki sem tudott
bizonyossággal felelni. Johanna haldoklott a maga módján, napjai vagy évei is
lehettek. Visszakapta a családja egy részét, megismerte Erent, az unokáját… és
ez talán elég erőt adott neki, hogy kitartson.
Yoel
meghalt. Közösen rendelkeztek a sorsa felől, és Annie – mert végül Annie
vállalkozott erre a feladatra – örömmel pusztította el. Hitch, akiről mindenki
azt feltételezte, végül cserbenhagyta őket, engedte, hogy elfogják a biztonság
kedvéért, ám nem úgy tűnt, mintha az ellenségük lenne.
– Megölte
Aletheát – suttogta Sasha. – Utána meg értetek ment. Ő is.
Eren feje
kíméletlenül hasogatott.
Levi
hadnagy a lábánál gubbasztott, állát a tenyerén pihentetve. Szemlátomást valamin
elgondolkodhatott, mert homlokráncolva figyelte a tájat. Amikor Eren mozgolódni
kezdett, azonnal felé kapta a fejét. Egészen lágy mosoly kúszott a szája
szegletébe, Eren még sosem látott ahhoz hasonlót. A kezét nyújtotta, és mintha
mondani szeretett volna valamit, de erre nem került sor. Mikasa, aki Jeannak
dőlve pihent, összevonta a szemöldökét, majd megelőzte a férfit.
– Eren –
szólt –, folyik a nyálad.
A
könnyekről nem ejtettek szót. Jean és Levi felhorkantak, Connie és Sasha pedig
összenéztek és vigyorogtak. Sasha arcán látszott a fáradtság, kábultan nyomta a
fejét Connie vállának, és az út alatt többször is elszenderedett. Mindkét lábát
eltörte, ráadásul több olyan sérülést is szenvedett, melyek ismeretében Eren
nem volt benne biztos, hogy képes lesz valaha is úgy meggyógyulni, hogy
teljesen egészségesnek nyilvánítsák. Mindig lesz valami, ami emlékeztetni fogja
rá, hogy nem halhatatlan. Connie-t nem érdekelte; ő így is szerette. A
szerelmük örökre összekovácsolta őket.
Jean és
Mikasa különös harmóniában tették meg a hátralevő utat. Nem fogták egymás
kezét, de Jean néha-néha végigsimított Mikasa vállán és felkarján, közben pedig
óvatosan Eren felé sandított, mintha az ítélet pillanatát várná. Eren nem
ítélkezett. Az út alatt többnyire aludt, vagy amikor nem aludt, csak bámulta
remegő kezét, melyet az ölében nyugtatott, vagy Levit, aki szintén nem volt a
szavak embere.
Az
Intelligensek mindenhol hatalmas pusztítást végeztek. Kicsavart fák, összedőlt
házak, romok kísérték útjukat Pixis tábornok színe elé. Az öreg nagyot húzott
az itókájából, amikor megpillantotta őket, és kivételesen Anka sem szólta meg
érte. Anka és Gustav egymás mellett álltak, kezük finoman egymáséba fonódott.
Mikor Eren megbámulta őket, Anka elpirult, Gustav meg elmosolyodott. Egyedül
Pixis nevetett a bajsza alatt, és közben nem felejtett el rájuk kacsintani.
–
Fiatalság – révedt el a tekintete. – Ha újra ifjú lehetnék…
– Inkább
nem szeretnénk megtudni – vigyorgott Hanji fáradtan; a szeme alatti sötét
karika jelezte, hogy szemernyit sem aludt az utazás alatt. Pixis mellé lépett,
udvariasan fejet hajtott neki.
– Örülök,
hogy megérkeztetek, Hanji.
– Pixis
tábornok.
– Nem
maradtunk alul – húzta ki magát az idős férfi. – Adtunk nekik.
–
Csodálatos – kommentálta Levi. – Mindannyian fáradtak vagyunk, nem érünk rá a
bájcsevejre. – Anélkül haladt el Pixis mellett, hogy ránézett volna, Eren pedig
önkívületbe kerülve követte őt. Levi fogta a kezét, és gyakorlatilag húzta maga
után. – Azt meghagyom azoknak, akik szeretnek fecsegni – intett a fejével
hátra. – Armin, remélem, nincs harag.
Elindultak
felfelé a lépcsőn, a menedékhelyre – az egyetlen házra, ami épségben maradt a
pusztítás közepette, és melynek lakói életüket vesztették az óriások
támadásának köszönhetően –, Levi elöl, Eren mögötte. Még nem érték el az utolsó
lépcsőfokot, amikor Armin megtörte a csendet.
–
Elmesélem, uram – mondta. – De ahhoz az elejétől kell.
– Az
elejétől? – csodálkozott Pixis. – Hát halljunk!
Armin
kihúzta magát, felszegte a fejét. Annie kezét fogta, és a lány egészen félénken
mosolygott.
– Azon a
napon… – kezdte. – Azon a napon… az emberiség emlékeztetőt kapott… – Megannyi
pillantás szegeződött az arcára, köztük Erené is, aki úgy fordult meg, mintha
az élete múlott volna rajta. Levi nem eresztette el, de ő is megállt. Armint
bámulták, Armint, aki végül legyőzte Reinert, és aki készen állt rá, hogy
mindent elmondjon. – A Tőlük való
félelmünket illetően… – mondta –, és a falnak nevezett ketrecbe zártságunk
szégyenéről…
Megjegyzés:
Sziasztok!
Remélem, mindenki vigyáz magára ebben az őrjítő dögmelegben!
A 30.
fejezet lesz az utolsó fejezet – Ereri momentre és +18ra bőven felkészülni –,
abban megtudjuk, pontosan hogyan végződött a végső ütközet, odafent-odalent,
Trostban, mindenhol, továbbá az is kiderül, hogy milyen ember is valójában
Hitch, ki érdemel megbocsátást, ki nem stb. :) Ahhoz érkezik majd a teljes és
pontos családfa is, úgyhogy…
Hamarosan
– várhatóan augusztus 11-12-én – találkozunk! ^^
Szia!
VálaszTörlésEz ismét egy nagyszerű fejezet volt!
Köszönöm, és remélem, hogy hamar hozod a folytatását.
Szia!
TörlésKöszönöm, hogy írtál! Örülök, hogy tetszett! :) Legkésőbb augusztus 12-én érkezik a folytatás, de remélhetőleg még előtte.
Várlak vissza szeretettel,
Detti