A Titánok – 3. fejezet – Shiganshina kapuja előtt

3. fejezet

Shiganshina kapuja előtt

– Elég volt.

Mikasa dühödten csapta le a fakanalat az asztalra. A vacsorához ültek oda, a feszültség azonban csakhamar a tetőfokára hágott. Mikasa várható kitörését hallván kivétel nélkül összerezzentek, még Eren is, pedig előre megfeszítette a testét, nehogy így történjen. Megint farkasszemet néztek, Mikasa tekintete viszont a jégnél is hidegebbnek tűnt.

– Muszáj megint kezdened? – sóhajtotta Eren. – Szeretnék megvacsorázni, utána pedig aludni egyet.

– Nocsak. – Mikasa hangjából gúny csendült ki. – Ezek szerint a hírhedt Titánok ma éjjel nem randalíroznak a körzetben? Ó, vajon mi történhetett, hogy kihagytak egy remek alkalmat? Ó, te jó ég – csapott a homlokára teátrálisan –, csak nem az, hogy az egyikük majdnem belesétált a Felderítő Egység csapdájába?

– Szó sem volt csapdáról! – csattant fel Eren. – Engem is kikérdeztek, nemcsak Mr. Arlertet. Téged is magukhoz hívtak, aztán Armint is! Mi vagyunk Armin legjobb barátai! Rohadtul nem érdekelték őket a Titánok, Mr. és Mrs. Arlert eltűnése kapcsán kérdezgettek! Muszáj keltened a feszültséget? Anya aludni próbálna!

– Ó, ha anyukád tudná…

– Mikasa!

– Eren. – Mindenki legnagyobb meglepetésére Mina törte meg a hirtelen beálló csendet, de annyira váratlanul, hogy Eren nyaka roppant egyet, ahogy felé fordult. A lány nem sírt, még csak a szája széle sem remegett, de túl komolyan pillantott rá. Eren torka elszorult. – Eren – hallotta a nevét újból. – A szívbajt kaptam, amikor Bertolt felbukkant, és azt mondta, hogy látta, amint Levi hadnagy osztaga elkísér. A-azt hittem… Amíg vissza nem jöttél, én tényleg azt hittem, hogy elkaptak…

– Mindannyian azt hittük! – Már Krista is elvesztette a türelmét. – Amikor Mikasáért kopogtattak, és az édesanyád csak nézett engem kétségbeesetten… – Magához ölelte kisfiát, aki a mellébe köhögött egy párat. Még mindig nem gyógyult meg teljesen, de már sokkal jobb színe volt az arcának. – Azt sem tudtam, mit mondjak neki. Mégis hogyan magyarázzam meg, miért nem jött haza a családja?

– De semmi ilyesmi nem történt!

– Akkor is elég volt, Eren! – emelte meg a hangját Krista is. – Nem akarom rács mögött látni az unokatestvéremet! Ha a többieknek jó, hogy bármikor elkaphatnak benneteket…

– Fogalmatok sincs semmiről! – kiáltotta Eren, orrcimpája dühtől remegett. – Csak fecsegtek ostobaságokat, közben meg semmit sem értetek, mert nem láttok tovább, mint ami a szemetek előtt van!

– Mert nem mondod el – mondta csendesen Mina. – Ha esetleg beavatnál minket…

Eren megdörzsölte a szemét.

– Nem akarok többé erről beszélni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Felnőtt vagyok, azt csinálok, amit akarok. Én sem szólok bele a ti életetekbe. – Ezt elsősorban Mikasának mondta, a lány pedig válaszul összepréselte az ajkait. Annyira hidegen fénylett a szeme, hogy Eren nem kételkedett afelől, hogy megbántotta-e vagy sem, ahogyan afelől sem, hogy ezúttal nem intézhetik el egy egyszerű bocsánatkéréssel. – Lefekszem – mondta, mire Mina tiltakozni kezdett.

– De szinte alig ettél valamit!

– Nem vagyok éhes – rántotta meg a vállát Eren. – Egyetek nélkülem.

– Eren?

Szobaajtó nyílt ki, Carla fáradtan támaszkodott meg az ajtófélfában.

– Kiabálást hallottam – húzta össze a szemöldökét. – Minden rendben?

– Igen, anya, csak beszélgettünk. – Eren elfordította az arcát, hogy kerülje a tekintetét, de még így is érezte, hogy a füle töve kimelegedett a hazugságtól. Az anyja is tudta ezt, mert amikor óvatosan mégiscsak rásandított, homlokán barázdája még jobban elmélyült.

– Hm – mondta, és Eren megrázkódott, amikor hirtelen fülön csípte.

– Anya! Már felnőtt vagyok ehhez!

– De az édesanyádnak akkor sem hazudhatsz – ingatta a fejét Carla. – Én mindig átlátok rajtad, Eren. – A többiekre nézett, és még jobban összeráncolta a homlokát. – Nos? – kérdezte. – Elárulja valaki, hogy mi történt?

Valahogy senkinek sem akaródzott válaszolni. Krista a gyermekét ringatta, Mina a félig üres tányérjába bámult. A csendet végül Mikasa törte meg a szokásos higgadt stílusában:

– Armin nagyapját kihallgatta a Felderítő Egység, utána pedig minket is kifaggattak.

– Armin nagyapját? – csodálkozott Carla. – Mégis miért?

– Mr. és Mrs. Arlert – mondta Eren szárazon. – Valamiért érdekli őket az ügyük.

– Vagy csak ezt használják fel a Titánok elkapására – vágta rá Carla.

Eren úgy pördült meg, mint akit megégettek.

– H-hogyan? – nyögte. – Te tudsz a Titánokról?

– Már miért ne tudnék? – rántotta meg a vállát az anyja. – Attól, hogy nem járok el sokat hazulról, még az én fülembe is eljuthatnak bizonyos pletykát. A Felderítő Egység a Titánok elfogása miatt érkezett Shiganshinába, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a bűnbanda továbbra is szabadlábon ólálkodik a körzetben.

– És te honnan is vagy ennyire jól informált? – Eren csak nyögni tudta a kérdéseit. Amikor az anyja megint csak vállat vont, majd annyit mondott, hogy Keith, azt is kicsit elpirulva, dühében ökölbe szorította a kezét. Az a nyavalyás Shadis…! Tudhatta volna…! Mindig beleütötte magát olyasmibe, ami nem rá tartozott! – Ez remek – mondta, amikor elkapta Mina ijedt tekintetét. – Shadis szokott látogatóba jönni, igaz? – Mosolyt erőltetett az arcára, édesanyja pedig még jobban elpirult. A beszélgetés pillanatok alatt más irányt vett. Eren elégedetten vigyorodott el.

– Szép terelés – lehelte a fülébe Mina, mikor odalépett mellé. – Biztos nem eszel még?

– Elment az étvágyam.

– Mikasa miatt?

– Más miatt is. – Eren a szemét dörzsölte. – Nagyon fáradt vagyok, Mina.

– Akkor pihenj – bólintott a lány. – Később csatlakozom hozzád.

Eren szája sarkát halvány mosoly ülte meg, egészen addig tartott, amíg be nem vonult a szobájukba. Akkor bevetette magát az ágyukba, és miután harmadszor is megkísérelte magára rángatni a lepedőjét, de csak még inkább belecsavarodott, feladta a küzdelmet, s inkább lehunyta a szemét. Pillanatok alatt elaludt.

** * **

Bár Eren nem tudott róla, a Titánok mégis összegyűltek aznap éjjel. Egy eldugott sikátorban beszélték meg a találkozót, miután a körzet elcsendesedett. Elsőként Annie érkezett meg közülük; meghúzta magát a sötétben, amíg a többiekre várt, a biztonság kedvéért arcát köpenyének szélével takarta el. Nappal – Erenhez hasonlóan – ő sem kereste Bertolt és Reiner társaságát; egész életében magányos farkasként rótta az utcákat, és ha össze is akadt olyasvalakivel, aki tudta a személyazonosságát – mert Eren természetesen nem tudta tartani magát a megállapodásukhoz, és volt olyan ostoba, hogy az orrukra kösse –, hűvösen társalgott velük és csak néhány mondatot váltott. Pedig Eren barátnőjét (vagyis menyasszonyát), Mina Carolinát és gyermekkori legjobb barátját, Armint még kedvelte. Az egyetlen, aki szó szerint a türelmét pedzegette, és akit tényleg nem állhatott, az Mikasa Ackerman volt, Eren fogadott nővére. Szerencsére messziből kerülték egymást, és még biccenteni sem voltak hajlandóak, ha véletlenül mégis egymásba botlottak. Mikasa felszegte a fejét, és elszánt tekintettel vonult el mellette, Armin és Mina pedig nem győztek bocsánatot kérni a viselkedése miatt. Annie-t nem különösebben zavarta. Az sem érdekelte volna, ha Mikasa felfordul. Nem taposott bele a szívébe azzal, hogy nem lettek kebelbarátnők.

Bertolt és Reiner nem várakoztatták meg, a megbeszélt időpont után néhány perccel érkeztek. Mindketten lopva körbekémleltek, mielőtt csatlakoztak volna Annie mellé, és a lány mindaddig nem lökte hátra a csuklyáját, amíg meg nem győződtek afelől, hogy senki sem követte őket. Akkor felfedte az arcát, és mire Bertolt feleszmélt, már dühödten neki is lökte a falnak, a kést a torkához szegezve.

– Nektek teljesen elment a józan eszetek?! – sziszegte a megszeppent fiú arcába. – Mégis mi járt a fejedben, amikor odamentél ahhoz a szerencsétlen lányhoz?! Erennek akartál jót, mi? – Meg sem várta, hogy Bertolt belekezdjen a magyarázkodásba, még erősebben nyomta a pengét a fiú bőrébe, és ha Reiner nem ragadta volna meg hátulról a vállát, valószínűleg vér is serkent volna.

– Torkon akarod döfni? – kérdezte a nagydarab fiú higgadtan. – Itt, a nyílt utcán?

– A francokat nyílt utca! – vicsorogta Annie. – És ha igen, akkor mi közöd hozzá? – Bertoltra villant a szeme, aki hatalmasat nyelt. – Mi a helyzet, Bertolt? Képes lennél használni az erődet? Rám támadnál? Csak a karodat próbálnád lendíteni, és én máris kiharaptalak a nyakszirtedből!

Bertolt megrázkódott.

– Annie… – hebegte. – Én nem…

Annie elvette a kést, vállai ellazultak. Bertolt meg sem próbálta titkolni, mennyire megkönnyebbült, amikor ellépett tőle; a földre rogyott, és fájó nyakát dörzsölve a levegőért kapkodott. Reiner azonnal odaugrott hozzá, hogy felsegítse és támaszt nyújtson, ám Bertolt a fejét rázta. Nem szorult rá mások szánalmára, és Annie pont ezért tisztelte.

– Egyikőtöket sem értem – találta meg a hangját. Bertolt és Reiner váltottak egy pillantást; utóbbi dühösen karba fonta a kezét. Olyan gunyorosan nézett rá, hogy Annie legszívesebben ököllel az arcába vágott volna, hogy letörölje a képéről. – Ennyire beijedtetek Levi hadnagytól? Lehet, hogy ő az emberiség legerősebb katonája, de mi nem katonák vagyunk. Minket harcosoknak neveltek. Mi nem pusztán emberek vagyunk, éppen ezért Levi hadnagy fölé hatalmasodunk. Be kell végeznünk a küldetésünket, csak ez számít. Az ördögbe is, csak az Arlert házaspár ügye miatt vitték el azt a szerencsétlent, nem azért, mert megtudták, hogy a Titánok egyike! Miért nem hagyjátok már békén Eren családját?! Miért nem tudjátok élni a szánalmas kis életeteket, ahogyan én is teszem?!

– Annie… – Reiner a vállára tette a kezét. – Csillapodj.

– Négyünk közül egyedül én végzem a munkánkat.

– Igen, te végzed… – Reiner fáradtan sóhajtott fel.

– Ti csak játszadoztok, nem igaz? – Annie félrebillentette a fejét, tekintete annyira jegessé vált, hogy Bertolt ösztönösen hátrálni kezdett. A nevét motyogta, olyan halkan, hogy Annie először nem is értette, és közben az arca nevetséges, halványpiros színt öltött. Annie nem vett róla tudomást. – Az igazság bajnokai – horkantotta. – Hát mire várunk? Azért vagyunk itt, hogy igazságot szolgáltassunk, nem igaz? Cselekedjünk végre.

– Azt mondod, hogy… eljött az idő? – Bertolt valamilyen okból kifolyólag rettegve tette fel a kérdést. Annie ennek sem tulajdonított jelentőséget. A pillanatnyi félelem, mely alattomosan kúszta bele magát a fiú testébe, el fog illanni, amikor a Mária falban tátongó lyukkal néznek majd farkasszemet. Amikor csak a mélybe pillantanak, és meglátják, miféle szörnyeteg lakozik bennük, s mennyire kegyetlen is a világ, amelyben oly’ sokan oly’ tudatlanul élnek.

– Mire várunk? – kérdezte Annie fojtottan.

A Mária fal tetejéről mindent be lehetett látni. A Helyőrség szolgálatos tagjai elunhatták magukat a munkaidejük alatt, mert vöröslő arccal, tátott szájjal hortyogtak az őrhelyükön. Az egyiknek még a nyála is elcsöppent, mikor Annie felemelt fejjel, ajkán gúnyos mosollyal elvonult mellette. Semmit sem vett észre, annyira kiütötte magát, ráadásul ha Annie nem kapta volna el Bertoltot a karjánál fogva, a fiú bizonyosan felbukott volna a szerteszét gurult, üres üvegekben és korsókban.

A csillagpettyezte égboltról szomorúan pislogott le rájuk a vékonyka holdsarló; a fal túlsó oldaláról különös, borzongtató morgás csendült fel, amit hallva Annie összes idegszála megfeszült. A mélybe pillantott, és az ajkai enyhén elnyíltak meglepettségében: hatalmas, kalimpáló kezeket látott, a túloldal – „a fenyegető külvilág”, ahogy a falakon belül élők nevezték – megtestesült szörnyetegei ámulatba ejtő értelemmel bámultak fel rá. Elkeseredetten próbálták megmászni a falat, valahogy beleakasztani a kezüket az egy-egy kiálló darabba, amit a Helyőrség tagjai nem mertek helyrepofozni, és Annie elfojtott egy megvető mosolyt, amikor az egyik démoni lény visszazuhant.

– Ti is látjátok? – kérdezte egyszer csak Bertolt. A félelem tapintható volt a hangjában. Hármójuk közül mindig is ő volt a kevésbé vakmerő; szerette gondolkodni, mielőtt cselekedett, és Annie ezt díjazta. Erent többnyire a haragja vezérelte. Nehezen tudott felnőni a korához, Annie néha még most is azt a tíz éves kisfiút látta maga előtt, aki a könnyeivel küszködve, dühtől remegve tett esküt, hogy az „összeset elpusztítja”, és aki ezzel a kijelentésével felhívta magára a figyelmet. Ami Reinert illette, Annie tisztelte a kitartásáért; mindannyiuk közül ő küzdött a legtöbbet azért, hogy az lehessen most, aki.

– Az ott… – Reiner szeme elkerekedett. Annie követte a tekintetét, és megnedvesítette az ajkát, mielőtt megtörte volna a csendet. Az éjszaka sötétje miatt hunyorítania kellett, hogy észrevehesse a gigantikus alakot, aki ügyelt rá, hogy elrejtőzzön a hold fénye elől, de miután jobban megnézte magának, azonnal felismerte. Nem akadt el látványosan a lélegzete, a keze viszont ökölbe szorult.

– Igen, az ott ő.

– Ez nem jó, nagyon nem jó – hajtogatta Bertolt rémült, vinnyogó hangon. Annie kivételesen egyetértett vele. – Ha ő itt van, akkor…

– Tényleg nem várhatunk tovább – fejezte be helyette Reiner. Kihúzta magát, arcvonásai pedig megkeményedtek, ahogy fénylő tekintetét előreszegezte. Csupa eltökéltség, futott át Annie fején a gondolat. – Azért jött ide, mert elfogyott az időnk.

A Bestia Óriás lassan megmozdult, a holdfény csak egy pillanatra csillant meg szőrös testén. Eddig kényelmesen üldögélt, most viszont a levegőbe szimatolt, utána pedig lassan két lábra emelkedett.

– Vajon Eren tudja?

– Nem mindegy, Bertolt? – mordult rá Annie. – Ha tudja, ha nem, akkor sincs más választásunk. Cselekednünk kell.

– Szólnunk kellene Erennek.

– Megőrültél? – Annie helyett ezúttal Reiner szólalt meg. Bertolt elvesztette a határozottságát, ahogy a Bestia a karját lóbálva, komótos tempóban megindult a fal felé. – Nem tehetjük!

Bertolt döbbenten nézett rájuk.

– Ti Eren nélkül akarjátok…

– Nem – vágott közbe Annie higgadtan. Elszakította a tekintetét az egyre közeledő lényről, egyik szőke tincse a szemébe hullott a hirtelen mozdulattól. Nem söpörte félre, a pillantását és a szívét azonban megacélozta. Meg kellett tennie, hogy ne mutassa ki a bizonytalanságát. A félelem a gyengéké volt, ő pedig nem akart gyenge lenni. Nem erre nevelték. – Vele fogjuk megcsinálni – folytatta halkan –, de jobb, ha bizonyos dolgokról nem beszélünk ennyire nyíltan, Bertolt. Ismerjük Erent. Ismerjük a kapcsolatát Mikasával…

– Az a lány egy Ackerman – jegyezte meg Reiner komoran. – Ezt sem szabad elfelejtenünk.

Annie szeme megvillant.

Ackerman, Ackerman, Ackerman… – A név lüktetett az elméjében. – Legalább ketten… – gondolta. – Legalább ketten léteznek még abból a klánból.

– Nem fogjuk – szegte fel a fejét. – Emiatt ne féljetek.

** * **

Eren tarkóján izzadtság gyöngyözött. Órák óta a tűzőn napon dolgozott, és csak egy szusszanásnyi szünetet tartott, amíg kézfejével letörölte az izzadtságát. Szomjas volt és sajogtak az izmai is, ráadásul Jean egy pillanatra sem fogta be a száját. Ahelyett, hogy a munkájára koncentrált volna, fennhangon kérkedett. Eren a szemét forgatta, amikor szóba került Mikasa is. Néhányszor találkoztak csupán, és bár Jean azonnal felfigyelt a lányra, Eren legnagyobb örömére fogadott nővérét a legkevésbé sem érdekelte a fiú. Azon kívül, hogy az első alkalomkor megköszönte a hajára kapott bókot, egyszer sem kommunikált egymással, sőt Mikasa még aznap este levágatta azokat a szép fürtöket, amik annyira megragadták Jean figyelmét. Eren alig tudta visszafojtani a feltörő nevetését, amikor a következő találkozókor megpillantotta Jean megnyúlt arcát. Szép volt, Mikasa.

– Ha ennyire jó életet tudnál biztosítani a barátnődnek – szakította félbe Connie a fiú monológját –, akkor hogy lehet, hogy még egy sem volt?

– Nem volt még barátnőd? – csapott le a témára Eren rögtön. – Jaj, tényleg, mindig elfelejtem.

Jean a fogát csikorgatta.

– Srácok – sóhajtotta Marco –, miért kezditek már megint?

– De olyan jó érzés húzni őt! – nevetett Eren.

Marco elnézően ingatta a fejét.

– Inkább a kezetek járjon szaporábban – javasolta –, ne a szátok! Nem hinném, hogy Mr. Shadis vagy Mrs. Braun el lesznek ragadtatva, ha továbbra is csak locsogtok a munkátok helyett. Van még mit bőven csinálni! Mindjárt ránk szakad a hó, és szegény Mrs. Braun fia jelenleg a Felderítő Egységben szolgál! Mi lesz vele a hidegben, ha még egy rendes tetőt sem tudunk neki összetákolni?

– Ha a Rózsa falon belül maradtam volna… – morgolódott Jean. – Csatlakozhattam volna a Katonai Rendőrséghez.

– Előbb a kiképzéshez, nem? Csak a legjobb tíz kerül a Katonai Rendőrségbe!

– Én benne lennék a legjobb tízbe!

Eren felhorkant.

– Kötve hiszem.

– Te nyavalyás…!

– Jean, a munkádra koncentrálj! – szólt rá Marco élesen. – Szeretnék már végre szünetet tartani, de ha ilyen tempóban haladunk, csak újabb büntetést kapunk majd Mr. Shadistől.

– Csodálatos – köpte Connie dühösen. – Na, srácok, munkára!

Eren és Jean kelletlenül hagyták abba a civakodást, majd tértek vissza a feladatukhoz. Mrs. Braun egy kedves, idősödő asszony volt, akinek a fia, Moses a Felderítő Egységben szolgált, korábban Shadis, jelenleg Erwin parancsnok irányítása alatt. Abba az osztagba tartozott, amelyiket szintén Shiganshinába vezényeltek, amikor híre érkezett a Titánoknak, de már az első napon olyan ízelítőt kaptak tőlük, hogy csakhamar átadták a stafétabotot Levi hadnagynak és a különleges végrehajtóegységnek.

Még jó, hogy Moses ritkán látogat haza – gondolta Eren. – Szerencsére nem ismert fel.

Amikor már a hőség elviselhetetlenné vált (na meg Marco is úgy ítélte meg, hogy „magukhoz képest” egész jó munkát végeztek), ebédszünetet tartottak. Eren nagyot harapott a kenyeréből, a morzsák ellepték a nadrágját. Meztelen bőre égett a nap melegétől, de a világért sem bújt volna vissza a szakadt pólójába, akkor biztosan megsült volna.

– Nagyon köszönöm, hogy megcsináljátok – hálálkodott Mrs. Braun, miután visszatért a piacról. Két nehéz, fonott kosarat cipelt magával, Eren és Marco azonban azonnal a segítségére siettek, amint megpillantották. – Rendes fiatalemberek vagytok. Tessék, ez a tietek – nyújtott át egy-egy forró buktát. – Nem vagyok én gazdag, de váltottam néhány szót Yvonne-nal, és eszembe jutottatok, így útközben megálltam a pékségnél. Frissen sült – tette hozzá, amikor Eren és Marco hezitáltak.

– Igazán nem kellett volna – mondta végül Eren, és elfordította a fejét, hogy leplezze a zavarát. Érezte, ahogy elpirult, és amikor fél szemmel Mrs. Braunra sandított, pírja még jobban erősödött. Mrs. Braun őt figyelte, vékony ajkán apró, ám szeretetteljes mosoly ült ki. Eren egyből tudta, hogy miért: nagyon hiányzott neki a fia, Moses. Nem utasíthatta vissza a meglepetést, lehunyta a szemét, mielőtt beharapott volna, s nagyot nyögött, amikor megérezte a nyelve hegyén a lekvár ízét. – Tényleg nem kellett volna… – mormogta, mire Mrs. Braun felkuncogott.

– Örülök, hogy ízlik, drágáim.

Eren rámosolygott.

– Nahát – szakította félbe a beszélgetésüket Jean döbbenten. – Megint itt van az a csinos lány a Felderítő Egységből! Mit is mondott, hogy hívják?

Eren arcára fagyott a mosolya. Úgy pördült meg, mintha megégették volna, pedig nem lett volna rá szükség, mindenféle sietség nélkül is pontosan tudta, hogy kit fog látni: Petra Ral integetett, amikor találkozott a tekintetük, de most nem egyedül járta az utcákat. Mindannyian vele voltak: a magas szőke, a sötét hajú, csendes férfi, az, aki folyton elharapta a nyelvét… és persze Levi hadnagy. A Szabadság Szárnyai.

– Levi hadnagy… – suttogta Mrs. Braun áhítatosan. – Vajon az én Mosesem is itt van valahol? – A nyakát nyújtotta, de sehol sem pillantotta meg a fiát. – Ő egy másik osztag tagja – magyarázta közben Marcónak. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon értékes az emberiség számára, és hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy előresegítsen bennünket! Minden egyes alkalommal az életét kockáztatja egy szebb jövőért!

– Valóban elismerésreméltó – mosolyodott el Marco kényszeredetten. Szerencsére elég volt egy pillantást vetnie Jeanra, hogy a fiúba fojtsa a gúnyos megjegyzést, Erenen azonban nem tudott segíteni. A pánik megint a torkát kaparta, de igyekezett látszólag megőrizni a nyugalmát. Levi hadnagy az egész körzetet bejárta az osztagával. Ezúttal nem azért érkeztek, hogy Erent elhurcolják.

Nyugalom, csak nyugalom – mondogatta magának, mikor Petra megállt. – Szimpatikus lány, nem akar bántani. Csak nyugalom. Ne csinálj semmi őrültséget, ne hívd fel magadra a figyelmet… Csak természetesen, Eren, csak természetesen!

– Szép napot, Eren – mosolygott édesen a lány. – Örülök, hogy ismét… hm, jobb körülmények között láthatlak. A tegnapi találkozunk nem volt az ínyemre, be kell valljam. – Bocsánatkérően nézett rá. – Ne haragudj, ha megijesztettelek, de nem vehettem félvállról a munkámat.

– Öhm… Nem gond…

– Petra, drágaságom, miért kérsz bocsánatot egy ilyen alaktól? – A férfi, akinek Eren elfelejtette a nevét, természetesen elharapta a nyelvét a mondat közepén. Vér fröcsögött a szájából, ahogy ennek ellenére befejezte a kérdését, és mind Petra, mind Eren undorodva léptek el tőle.

– Ne foglalkozz vele! – jelentette ki a lány. – Nem fontos.

– Ő a… barátod? – fogalmazott Eren óvatosan, mire a másik két férfi, a szőke és a sötét hajú összenéztek. Eren legnagyobb meglepetésére alig tudták elfojtani a nevetésüket, sőt, még Levi hadnagy is egy horkantással reagált a puhatolódzó kérdésre.

– Hé, Eren… – szólította meg a szőke. – Remélem, jól emlékszem a nevedre. Csak nem tetszik neked a mi drága Petránk?

– Menyasszonya van, Eld – emlékeztette a sötét hajú társa. – Hallhattad, hamarosan esküvő. Ha a Titánok így folytatják, talán még látni fogjuk, ahogy összekötik az életüket.

– Az biztos, Gunther – bólintott Eld. – De hűséget fog fogadni, nem vakságot.

– Hogy merészeltek így beszélni az én Petrámról?

– De hát sosem volt a tiéd – tárta szét a karját Eld. – Különben is… mi a kölyökről beszélünk.

Eren szeme megvillant erre.

– Tizenkilenc éves vagyok! – háborodott fel. – Senkinek sincs joga kölyöknek nevezni!

– Ugyan már! – horkant fel Levi hadnagy. Erent újabb meglepetésként érte, hogy nemcsak megszólalt, hanem ki is lépett társai gyűrűjéből. Egyenesen Eren elé sétált, és ahogy összeszűkítette a szemét, az szinte teljesen szürkének tűnt. Az a kevéske kék, amit Eren csak a sokadik ránézésre, nagy nehezen tudott kiszúrni, mintha ott sem lett volna. Nyoma veszett, és attól a hidegségtől, ami megülte a szempárt, Erennek borzongania kellett. A francba. – Ott a tojáshéj a szaros kis seggeden, szaros kölyök. – Eren megmerevedett, ahogy eljutott a füléig a férfi komoly, higgadt hangja. Semmi ingerültség, csak a színtiszta őszinteség. A francba. – Igenis szaros kölyök vagy, semmi több. Ha majd kétszer annyit éltél, mint én, akkor nevezd magadat férfinak. Mindaddig csak egy ostoba kölyök vagy, aki fel akar nőni, csak nem sikerül neki. Ez a világ kegyetlen. Ideje felébredned abból az álomvilágból, amibe száműzted magadat még akkor, amikor éjjelente az ágyadba vizeltél, és rádöbbenned a kemény valóságra. Mert ha nem teszed, mellbe fog vágni, kölyök, mégpedig kibaszottul. Értetted?

Le sem tagadhatta, hogy egy tiszteletreméltó ember volt; amíg beszélt, mindenki csüngött a szavain, amikor pedig elhallgatott, Oluo – mert Erennek végre eszébe jutott a neve – azonnal dicsérni kezdte.

– Pontosan, szaros kölyök, ahogy Levi hadnagy mondta! – Vagyis valami olyasmivel próbálkozott. Egyszerre dicsért és sértegetett. – Ébredj fel a kis mesés világodból és nézz szembe a valósággal! Látszik, hogy nem voltál még odakint! – Fejével a fal felé intett, és lenézően folytatta: – Ha láttad volna azokat a bestiákat, akkor biztosan nem ácsolnád olyan nyugodtan ennek a szegény asszonynak a háztetőjét! Azok a szörnyetegek… Amikor hatalmába kerít a rettegés, és mindenhol széttépett testek, vér, végtagok kerülnek az utadba…

– Oluo, elég volt! – csattant fel Petra. – Ne mondj ilyeneket szegénynek!

– Látod, szegény kölyök – húzta ki magát Oluo. – Tényleg csak egy szegény kölyök vagy. Egy szaros kölyök – helyesbített, amint elkapta Levi hadnagy pillantását. A férfi Eren felé fordította a fejét, komolyan nézte őt.

– Értetted? – tette fel a kérdést még egyszer, Eren pedig nyelt egy hatalmasat, mielőtt megválaszolta volna.

– Igen, uram – préselte ki magából fogcsikorgatva. – Megértettem.

– Jól van. – Levi hadnagy elfordult tőle. Meglepően sokáig hallgatott, mintha elvonták volna a figyelmét az utcán rohangáló gyerekek vagy siető emberek látványa. Mrs. Braun Eldtől érdeklődött Moses felől, és majdnem könnyekben tört ki, mikor megtudta, hogy egy közeli fogadóban kérdezősködik éppen az osztagvezetőjével, valamilyen Hanjival. – Kölykök – törte meg végül a csendet a hadnagy ismét –, vajon ti is Shiganshina megmentőit látjátok a Titánokban?

– Erre a kérdésére választ szeretne kapni, uram? – bátorodott fel Eren. Levi hátrasandított.

– Azért kérdezek, hogy választ kapjak, nem?

– Én nem mindig.

Levi szeme megvillant. Teljesen Eren felé fordult.

– Mire vársz? – húzta fel a szemöldökét. – Meg fogod válaszolni a kérdésemet?

– Uram – szólt közbe Gunther –, mennünk kellene.

– Bizony-bizony, nem érünk rá a csevegésre kis pisisekkel! Gyere velem, Petra! Tervezzük meg mi is az esküvőnket!

– Hogy nyelnéd le a nyelvedet egyszer, Oluo!

– Petra, egyetlenem, hogy mondhatsz ilyet?

– Ne utánozd folyton Levi hadnagyot! Nevetséges vagy!

– H-hogyan?! Én nem…

– Jaj, Oluo!

– Petra…

Levi nem szakította meg a szemkontaktust, Eren azonban egyre inkább kételkedett benne, hogy huzamosabb ideig tartani tudja. A férfi pillantása szinte égette a bőrét. Olyan érzés volt, mintha teljesen belélátott volna, mintha minden egyes apró titkát tudta volna. Mintha azzal is tisztában lett volna, hogy ki is ő valójában.

– Mondjon bármit is Fritz király, a Titánok hősök – jelentette ki Eren hosszas hallgatás után csendesen. Átgondolta a válaszát, mérlegelt és mert bátor lenni. Némi őszinteséggel nem veszíthetett többet, mint hazugságok halmozásával. Egy dolgot megtanult az évek folyamán: a folytonos hazudozás semmi jóra nem vezet. Ennek ellenére mégis volt egy titka, aminek megvédése érdekében minden egyes nap hazudnia kellett.

– Hősök lennének? – kérdezett vissza Levi szórakozottan. – Tényleg annak látod, szaros kölyök?

– Igen – bólintott Eren. – Maguknak fogalmuk sincs a nyomornegyed valódi helyzetéről, csak a látszatra figyelnek. A valóság nem a látszat, uram. Sejtelmük sincs róla, hogyan szenvednek az ott élők. Én tudom, mert én is ott élek a családommal. A Titánok… reményt adnak. Egy jobb életért küzdenek, és igen, a szervezetük illegális, amiket tesznek, az bizonyos szinten lopás, de azért teszik, hogy jobb legyen a nyomornegyedben élők élete. Hogy mindannyian jobban élhessünk, uram, ezért ők számomra hősök, és biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt így gondolja.

– Bizonyosan nem – értett egyet Levi hadnagy –, de te magad mondtad ki, kölyök: lopnak. Vajon meddig cselekedhetnek a kényük-kedvük szerint? Egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem lesz hova menekülniük. Amikor nem lesz már út, amit menekülésül használhatnak. Akkor szerinted mi fog történni velük? Na és a hőn szeretett nyomornegyededdel?

– Valami történni fog, és én bízom benne, hogy pozitív változás lesz. – Eren keze ökölbe szorult. Mielőtt megállíthatta volna magát, ismét megszólalt. A szavak meggondolatlan gyorsassággal törtek fel a torkán, a teste pedig árulkodóan remegni kezdett. Elszántság és harag dolgozott benne egyaránt, a szeme maga volt a háborgó óceán. – Születésünktől fogva szabadok vagyunk, uram. Akik ezt el akarják venni tőlünk, legyenek bármilyen erősek is, engem egy cseppet sem érdekel. Olyasmikről is tudok, amikről talán nem kéne. A lángoló víz, a jeges tájak… Olvastam róluk, uram, az összesről! Egyik sem érdekel! Talán túl sok mindent tudok, talán éppen hogy túl keveset. Attól függ, kinek a szemszögéből vizsgáljuk. De egy valamit biztosan tudok, hadnagy, mégpedig azt, hogy az lehet a világ legszabadabb embere, aki látta mindezeket. Aki látta azt a kegyetlen, ám gyönyörű világot, amelyben valójában élünk, s amelyet gyakorlatilag nem is ismerünk. Küzdj! Ez az, amit minden egyes nap mondogatok magamnak! Küzdj! Ez az, amit a nyomornegyed lakó mondogatnak maguknak! Számunkra minden egyes nap kínszenvedés! Minden egyes nap megküzdünk az életben maradásunkért! Küzdj! Ez olyasmi, amiért az életemet is adnám, uram. A világ odakint talán félelmetes hely, de ez nem számít. Talán kegyetlen hely, de ez lényegtelen. Csak az a fontos, hogy küzdjünk! Küzdenünk kell, különben elpusztulunk.

Eren kifulladva fejezte be a monológját. A felét sem értette mindannak, amiről fecsegett, a szíve türelmetlenül úttörőként dörömbölt a mellkasában, s annyira tisztán érezte a lüktetését, hogy ahogy összeszorította a szemét, hallotta, ahogy a vére a fülében dobol. Az egész testében érzékelte a pulzálás és a pezsgés keverékét. Megszédült, amikor Levi hadnagy felciccegett, és még inkább megszédült, amikor a szemében szokatlan fény villant meg. Szokatlan… elismerő? Csodálkozó? Nem erre számított, mi? Eren egy kicsit büszke is volt magára, amellett, hogy megijedt,t alán túl sokat locsogott.

– Nem rossz egy olyan szaros kölyöktől, amilyen te is vagy… Eren.

Eren akaratlanul is összerezzent a neve hallatán. Levi hadnagy szájáról annyira könnyedén gördült le, annyira szokatlanul csengett, hogy alig tudott magán uralkodni. Szerencsére hamar megzabolázta a testét, de az a néhány másodperc, amíg reagált a nevére, elegendő volt ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet.

– Mi az, kölyök? – pillantott rá Levi hadnagy. – Nem így hívnak?

Egyszerű kérdésnek tűnt, ám nem volt szabad megfeledkezni arról, hogy a férfi a Titánok elkapása miatt érkezett Shiganshinába. Még ha egészen mostanáig nem is sejtette, hogy kivel áll szemben, Eren fokozott óvatosságra intette magát. Csak egy újabb óvatlan reakció, és kiderül az évek során gondosan őrizgetett titka. Akkor nemcsak saját magát teszi majd tönkre, hanem a családját is. Mikasa ott segített, ahol csak tudott, sőt Armin sem hagyta őket magukra, Eren azonban nem várhatta el tőlük, hogy ők tartsák el az édesanyját, az unokatestvérét és az unokaöccsét. Ekkora terhet akkor sem tett volna a vállukra, ha többször is, erőteljessel ajánlkoztak volna.

– De – nyögte ki zavartan, miután ráébredt, hogy nem adott választ a férfi kérdésére. – Így hívnak.

Levi hadnagy végigpásztázta őt. Nem tartozott a bőbeszédű emberek közé, szavak helyett pillantásokkal kommunikált. Talán ez alkalommal szeretett volna még mondani valamit – csupán néhány szót, ahogyan azt megszokták tőle –, Eren nem tudta meg. A félelme ellenére belül valamiért égett a vágytól, hogy beszélgessen a férfival. Valamiért – maga sem értette, hogy miért.

– Hadnagy, most már tényleg mennünk kellene – szakította félbe őket Petra bátortalanul. Petra, aki vagy megérezte a pillanatnyi feszültséget, vagy valóban a dolgát végezte, és emlékeztette a hadnagyot, hogy nem időzhetnek sokáig, csak azért, hogy beszélgessenek. Eren nem tudta eldönteni, hogy hálás-e neki vagy inkább bosszús, amiért közbeavatkozott. – Annyi mindent kell még elvégeznünk, uram – magyarázta –, ráadásul Hanji osztagvezető vár minket.

– Igaz – bólintott Levi. – Menjünk. – Erenre nézett, és a szája széle mintha felfelé rándult volna. Mintha. Eren nem volt benne biztos, hogy nem káprázott-e a szeme. – Később még találkozunk, Eren…

A fiú visszafojtotta a lélegzetét, mielőtt válaszolt volna.

– Igen, uram…

Később… Este. – Végre nem nyugtalanul gondolt az éjszakai kiruccanására. Bár Mikasa határozottan ellenezte, hogy a Titánokkal tartson, Krista pedig nem támogatta, tudta, hogy menni fog. Hogy nem hagyja abban. Kevesek voltak ahhoz, hogy elriasszák. – Megmutatom neked, hogy szabadnak születtem, hadnagy, és hogy ezt senki sem veheti el tőlem. Senki sem.

Még az emberiség legerősebb katonája sem.

** * **

Mina letette a megmaradt virágokkal teli kosarat a kőre, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiabálja. Kevesen vásároltak virágokat, de ő annál nagyobb élvezettel árulta őket. Mindig megörült, ha akadt egy vevője, és az arra járók néha éppen a szép mosolya miatt álltak meg, hogy megnézzék az áruját. Voltak, akik visszajártak, mint az a helyes, kedves pár – Farlan és Isabel, emlékezett vissza a nevükre mosollyal az ajkán –, akiket Mina azonnal a szívébe zárt, amint egy kicsit beszélgetni kezdtek. Az előző napi virág annyira megtetszett neki, hogy újra tőle vettek, nem a piac túlsó végén áruló öregasszonyok egyikétől. Már ezzel teljesen elvarázsolták Minát.

– Armin!

– Jaj, de jó, hogy utolértelek! – Eren legjobb barátja a térdére támaszkodva zihált, és amikor felegyenesedett, Mina elmosolyodott, ahogy megpillantotta futástól kipirult arcát. Armin messze elmaradt, ha a fizikai feladatokat kellett teljesítenie, sőt rendszerint Eren segítségét kérte, valahányszor valamilyen problémájuk adódott a nagyapjával. Mina tudta, hogy ketten maradtak, miután Armin szülei megkíséreltek átjutni a Mária falon. Még egy furcsa valamit is építettek, ami átrepítette volna őket – „Hihetetlen!”, gondolta Mina –, de… hogy mi történt velük pontosan, azt senki sem tudta. A kísérlet napján elmentek és többé sosem tértek vissza.

– Jól vagy, Armin?

– Áh, igen, csak a bordám… – A fiú levegőért kapkodott. – Huh, most már jobb.

– Biztos?

– Igen-igen. Huh, csak megláttalak… De jó, hogy sikerült utolérnem.

– Esetleg történt valami? – Minának azonnal eszébe jutott Bertolt riadt arca, melyet a köpenye szélével próbált elrejteni a kíváncsi tekintetek alól. A Felderítő Egység több osztaga is járőrözött a körzetben, kész szerencséje volt, hogy nem futott bele egyikbe sem. Ha kiszúrták volna, meg kellett volna mutatnia magát. Egy olyan magas fiú, mint amilyen ő volt, bizonyosan felhívta volna magára Levi hadnagy figyelmét. Onnan már csak egy lépés kellett, hogy összerakják a képet, és rájöjjenek, hogy ő a Kolosszális Óriás. Az pedig Eren vesztét is jelentené, nemcsak az övét.

– Jaj, nem, dehogyis, nem! – Armin zavartan nevetgélt. – Ne aggódj, nem esett baja. Mrs. Braunnál dolgoznak most Jeannal és Marcóval, ha jól láttam. Állítólag Levi hadnagy is arra járt, de… – Lehalkította a hangját, és lopva körbekémlelt, mielőtt folytatta: – Még nem sejtenek semmit.

– Akkor egy szót sem erről, Armin! – vágott a szavába Mina. Ő is körbenézett, és közben a torkában érezte a szívét. Ha Erent elkapják… Eren jelentette most számára a mindent. Nem tudta pontosan definiálni, hogy mit is érez iránta. Szerelemnek nevezte, és szerette azt hinni, hogy mindez az is.

– Tudom… Még mindig nehezen akarom elhinni, hogy ennyire… vakmerő.

– Meggondolatlan – javította ki Mina. – Mindig is az volt, és ezen semmi sem fog változtatni. Te nem élsz velünk egy fedél alatt, nem hallod, hogyan beszél. Annyira elszánt… Ha meg is kérném, akkor sem tágítana a tervétől. Ő… bevégzi a küldetését – mormolta. A küldetésről keveset tudott, Eren nem szerette felemlegetni, ő pedig jobb szeretett nem kérdezősködni. Mindkettőjüknek úgy volt a legjobb, ha nem beszéltek róla. De a küldetés attól még létezett, és igazából ez volt a Titánok elsődleges célja; nem a nyomornegyed megsegítése, sokkal magasztosabb célért küzdöttek. Vajon mi lehet az? Mina az ajkába harapott. Annyira rá akart kérdezni! Legalább Armin nem tette meg. Mina hálás volt érte.

– Veled tartok – mondta Armin hirtelen. – Hazakísérlek. Add csak ide, majd én viszem – nyúlt a kosarakért, mielőtt Mina tiltakozhatott volna. – Látod – szisszent fel –, már megint itt vannak. Sosem pihennek. – Az utca végében három zöld köpenyt viselő alak bukkant fel. – Te jó ég – kerekedett el a szeme, amikor meglátta az arcukat. – Erwin parancsnok személyesen! Ezt nem hiszem el!

– Az pedig… Levi hadnagy – állapította meg Mina. – Na és ki lehet a harmadik?

– Hanji Zoë osztagvezető – vágta rá Armin. – Csak ő lehet.

– Vajon a híres osztag tagjai hol maradnak? – Mina egészen addig észre sem vette, mennyire gúnyosan csengett a hangja, amíg Armin fel nem ciccegett rá. – Bocsánat – szabadkozott. – Inkább menjünk, mielőtt megállítanak. Bár ha jól látom, most csak… sétálgatnak? – tippelt. Armin bólintott.

– Úgy, de jobb, ha nem várjuk ki. Gyere, Mina!

Mina vetett még egy utolsó pillantást a három felderítőre. Levi hadnagy éppen megtorpant; szemöldökét összerántotta, száját pedig bosszúsan elhúzta. Váratlan dühének tárgyául egy fiatal párt szemelt ki, akikben Mina csodálkozva ismerte fel Farlant és Isabelt.

– Jaj, ne! – suttogta riadtan. – Vajon mibe keveredhettek?

Armin a homlokát ráncolta.

– Ismered őket?

– A vevőim – magyarázta Mina.

– Ne aggódj – Armin megeresztett egy halvány mosolyt –, úgy látom, csak kérdezett tőlük valamit.

– Hála az égnek!

– Gyere! Siessünk!

– Köszönöm még egyszer a segítséget, Armin.

– Ugyan, szóra sem érdemes!

** * **

Eren összeszorította a szemét, amikor a szél az arcába csapott. Csontig hatolt, a keze majd’ ráfagyott a felszerelésére. A levegőben mindezek ellenére súlytalannak érezte magát, könnyedén pördült, lendült, mintha mindig is oda tartozott volna, mintha ő is egyike lenne a szárnyaló madaraknak. Szárnyakat növesztett, és a nyelve hegyén ízlelte a szabadság ízét. Minek töltsön hónapokat, éveket, hogy építsen valamit, aminek a segítségével át tudjon repülni a Mária falon, ha megvan hozzá a kellő lendülete, hogy megtegye? Egy lendület és már a fal túloldalán van… Mert a fal túloldalán várja őt a szabadság: a lángoló víz, a jeges tájak... Minden gyönyörűség. Minden, amiről csak álmodni mert. Álmában a képzelete mindent túlszárnyalt.

– Hé!

Összerezzent, amikor vékony, női hang harsant fel az éjszakában. Túl ismerős… Túl ismerős… Óvatosan hátrasandított a válla fölött, és akkor meglátta maga mögött a zöld köpenyeseket. Négyen voltak, élükön egy apró termetű, vörösesszőke lánnyal, akinek szép vonásait eltorzította a harag.

Petra?!

– Ne… Csak őt ne…

– Hé! – kiáltotta újból Petra. – Azt hiszed, hogy csak úgy hagyunk meglógni?!

– Örülök, hogy újból látlak – kommentált Oluo is –, már mindannyian vártunk rád! Mindjárt letépem azt a csinos kis szemfedődet az álarcoddal együtt, és akkor mindannyian megtudjuk, kit is rejtenek!

– Csak ahhoz előbb el kéne kapnunk, Oluo! – vágta rá Gunther.

– Pontosan! Úgyhogy ne a szátokat járassátok! – utasította őket Eld. – Kapjuk el a kis zsiványt, jó?

– Előlem… – Petra elvicsorodott. Eren határozottan nem azt a csinos lányt látta maga előtt, akivel annyiszor összetalálkozott az utóbbi napokban; a másik oldalát mutatta meg, a szenvedélyes felderítőt, aki sosem hibázott, s aki Levi hadnagynak és a Felderítő Egységnek ajánlotta az életét. – Nem tudsz elmenekülni! Egyikőtök sem!

Eren szeme megvillant.

Így gondolod? – Lusta, gúnyos mosoly kúszott föl az ajkára. – Akkor lássuk! Remélem, tetszett a múltkori kis ízelítőtök, mert most bizonyosan meg foglak titeket izzasztani! Megmutatom, mennyire jó is vagyok! – Még eszébe villant, hogy csak négyüket látta maga mögött, Levi hadnagy pedig nem volt velük, aztán arra gondolt, hogy legutóbb is ugyanez történt. Levi hadnagy valamiért nem csatlakozott hozzájuk, csak akkor, amikor már a Titánok kicsúsztak az emberei markából. És akkor sem vette őket üldözőbe.

Eren magának is nehezen vallotta, de csalódottságot érzett, valahányszor elképzelte, milyen lehetett volna, ha a férfi próbálja meg elkapni őt és a társait. Levi hadnagy igazi kihívás lett volna. A különleges végrehajtóegység lényegesebben ügyesebbnek bizonyult azoknál a szerencsétleneknél, akik eddig a Felderítő Egységből próbálkoztak, azonban Levi hadnagy… Levi hadnagy az emberiség legerősebb katonájaként valóságos legendává vált a falakon belüli területeken.

Annyira elmerengett, hogy arra eszmélt, egy alak vetődik felé. Ijedtében majdnem oldalra rántotta magát, de aztán megpillantotta a Nőstény Óriás maszkját és a köpeny alól kibújó szőke tincseket. Annie… Hatalmas megkönnyebbültség… Eren lassan fújta ki a levegőt. Már erre is alig maradt ideje…

– Ne bámészkodj, hanem cselekedj! – vicsorogta neki a lány. – Erre nincs időnk!

Eren nem válaszolt. Összepréselte az ajkait, és erősebben szorította meg a kardja markolatát.

Jól van… Ne ess pánikba!

Hátrasandított, a szíve pedig kihagyott egy ütemet. A négy felderítőből már csak kettőt látott.

Hol vannak?! Hova lettek?!

A két szótlan férfi volt, Eld valamint Gunther, akik továbbra is követték. Petra és Oluo eltűntek.

De hová?!

Eren idegesen nyelt egyet. Gyorsított, és csak remélte, nem fog kifogyni az üzemanyagból. Mindig is takarékoskodott, mert nem tudtak olyan könnyedén hozzáférni a Helyőrség elzárva tartott felszereléséhez és a gázpalackokhoz, ám Eld és Gunther olyan vehemenciával vetették utána magukat, hogy nem kockáztathatott. Petra és Oluo váratlan eltűnése is bosszantotta.

Amikor oldalra pillantott, még jobban elakadt a lélegzete. Szinte mindenhol zöld köpenyeseket látott. Az átokverte Szabadság Szárnyai, mindenhol ott voltak! Bertolt, Reiner és Annie éppolyan bajban voltak, amilyenben ő is. A korábban ellopott élelmet már szétosztották a nyomornegyedben, a hajsza viszont csak most kezdődött.

Nincs más lehetőség, nem igaz, Annie?

Eren a lányra nézett, az viszont nem viszonozta a pillantását. Az ujján csillogó gyűrűt bámulta elgondolkodva, és amennyire Eren látta, még a homlokát is ráncolta. Bertolt és Reiner szintén feszültnek tűntek.

Mind azok voltak.

A Felderítő Egység… mindeddig próbálkozott az elkapásukkal. Elunták. Ez nem egy újabb kísérlet volt, hanem egy konkrét csapda.

De Levi hadnagy nélkül?

A semmiből két zöld folt tűnt elő, de olyan gyorsan, hogy Eren követni sem tudta. Legnagyobb meglepetésére nem felé tartottak, hanem a Nőstény Óriást vették célba. Annyi üzemanyagot használtak el a gyorsaságért, amennyit csak tudtak – minél gyorsabban, minél gyorsabban, szinte suhanva! –, és aztán egyszer csak ott termettek Annie előtt. Az arcuk láthatóvá vált, pengéjük a kezükben megcsillant.

Miért nem lepődöm meg?

Petra és Oluo összedolgoztak, hogy eléjük kerülhessenek és közösen támadhassanak. Annie is rájöhetett erre, mert hirtelen megpördült a levegőben, Eld és Gunther tekintete pedig összevillant, amikor meglátták ezt. A francba, bizony, a francba. Az ujjon megcsillanó gyűrűről mit sem tudtak…

Csesszétek meg! – vicsorogta Eren elégedetten. – A Nőstény Óriás adni fog nektek!

De nemcsak ő.

Születésünktől fogva szabadok vagyunk – gondolta, miközben társaihoz hasonlóan gyorsított. A felderítők minden irányból támadtak. – Akik ezt el akarják venni tőlünk, legyenek bármilyen erősek, engem nem érdekel. Én vagyok az, aki támad. Én vagyok az, aki sosem adja fel. Küzdeni fogok! Az örökkévalóságig vívom a harcomat… És ez olyasmi, amiért az életemet is adnám.

Azzal, hogy elszökkent az egyik háztetőről, a semmibe lőtte magát, de nem érdekelte. A semmi a levegőt jelentette, a magasságot, az eget… A szabadságot. A szabadságot, amiért küzdött. Széttárta a karját egy pillanatra, hogy szárnyakká varázsolja, magát pedig madárrá, és amikor mindenét átitatta a haragja és a szabadság iránti vágya, a szájához emelte a kezét. Vakító aranysárga fény villant Shiganshina kapuja előtt, és Eren hosszú idő után először megmutatta magát.

Megjegyzések: el sem hiszem, végre írtam egy kicsit Zeke-ről is! *-* Mangaolvasók kifejezetten előnyben (Kenny, Dina, Frieda stb. is érkezni fognak, ez már biztos, valamint Grisha sem marad ki a mókából, ne aggódjatok), de igyekszem egy teljesen más helyzetet felvázolni. Majd meglátjuk, mennyire sikerül. ;)

Remélhetőleg egy hét múlva érkezem a folytatással! ^^