3. fejezet
Shiganshina
kapuja előtt
– Elég volt.
Mikasa dühödten
csapta le a fakanalat az asztalra. A vacsorához ültek oda, a feszültség azonban
csakhamar a tetőfokára hágott. Mikasa várható kitörését hallván kivétel nélkül
összerezzentek, még Eren is, pedig előre megfeszítette a testét, nehogy így
történjen. Megint farkasszemet néztek, Mikasa tekintete viszont a jégnél is
hidegebbnek tűnt.
– Muszáj megint
kezdened? – sóhajtotta Eren. – Szeretnék megvacsorázni, utána pedig aludni
egyet.
– Nocsak. –
Mikasa hangjából gúny csendült ki. – Ezek szerint a hírhedt Titánok ma éjjel
nem randalíroznak a körzetben? Ó, vajon mi történhetett, hogy kihagytak egy
remek alkalmat? Ó, te jó ég – csapott a homlokára teátrálisan –, csak nem az,
hogy az egyikük majdnem belesétált a Felderítő Egység csapdájába?
– Szó sem volt
csapdáról! – csattant fel Eren. – Engem is kikérdeztek, nemcsak Mr. Arlertet.
Téged is magukhoz hívtak, aztán Armint is! Mi vagyunk Armin legjobb barátai!
Rohadtul nem érdekelték őket a Titánok, Mr. és Mrs. Arlert eltűnése kapcsán
kérdezgettek! Muszáj keltened a feszültséget? Anya aludni próbálna!
– Ó, ha anyukád
tudná…
– Mikasa!
– Eren. – Mindenki legnagyobb
meglepetésére Mina törte meg a hirtelen beálló csendet, de annyira váratlanul,
hogy Eren nyaka roppant egyet, ahogy felé fordult. A lány nem sírt, még csak a
szája széle sem remegett, de túl komolyan pillantott rá. Eren torka elszorult.
– Eren – hallotta a nevét újból. – A szívbajt kaptam, amikor Bertolt
felbukkant, és azt mondta, hogy látta, amint Levi hadnagy osztaga elkísér.
A-azt hittem… Amíg vissza nem jöttél, én tényleg azt hittem, hogy elkaptak…
– Mindannyian
azt hittük! – Már Krista is elvesztette a türelmét. – Amikor Mikasáért
kopogtattak, és az édesanyád csak nézett engem kétségbeesetten… – Magához
ölelte kisfiát, aki a mellébe köhögött egy párat. Még mindig nem gyógyult meg
teljesen, de már sokkal jobb színe volt az arcának. – Azt sem tudtam, mit
mondjak neki. Mégis hogyan magyarázzam meg, miért nem jött haza a családja?
– De semmi
ilyesmi nem történt!
– Akkor is elég
volt, Eren! – emelte meg a hangját Krista is. – Nem akarom rács mögött látni az
unokatestvéremet! Ha a többieknek jó, hogy bármikor elkaphatnak benneteket…
– Fogalmatok
sincs semmiről! – kiáltotta Eren, orrcimpája dühtől remegett. – Csak fecsegtek
ostobaságokat, közben meg semmit sem értetek, mert nem láttok tovább, mint ami
a szemetek előtt van!
– Mert nem mondod
el – mondta csendesen Mina. – Ha esetleg beavatnál minket…
Eren
megdörzsölte a szemét.
– Nem akarok
többé erről beszélni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Felnőtt
vagyok, azt csinálok, amit akarok. Én sem szólok bele a ti életetekbe. – Ezt
elsősorban Mikasának mondta, a lány pedig válaszul összepréselte az ajkait.
Annyira hidegen fénylett a szeme, hogy Eren nem kételkedett afelől, hogy
megbántotta-e vagy sem, ahogyan afelől sem, hogy ezúttal nem intézhetik el egy
egyszerű bocsánatkéréssel. – Lefekszem – mondta, mire Mina tiltakozni kezdett.
– De szinte alig
ettél valamit!
– Nem vagyok
éhes – rántotta meg a vállát Eren. – Egyetek nélkülem.
– Eren?
Szobaajtó nyílt
ki, Carla fáradtan támaszkodott meg az ajtófélfában.
– Kiabálást
hallottam – húzta össze a szemöldökét. – Minden rendben?
– Igen, anya,
csak beszélgettünk. – Eren elfordította az arcát, hogy kerülje a tekintetét, de
még így is érezte, hogy a füle töve kimelegedett a hazugságtól. Az anyja is
tudta ezt, mert amikor óvatosan mégiscsak rásandított, homlokán barázdája még
jobban elmélyült.
– Hm – mondta,
és Eren megrázkódott, amikor hirtelen fülön csípte.
– Anya! Már
felnőtt vagyok ehhez!
– De az
édesanyádnak akkor sem hazudhatsz – ingatta a fejét Carla. – Én mindig átlátok
rajtad, Eren. – A többiekre nézett, és még jobban összeráncolta a homlokát. –
Nos? – kérdezte. – Elárulja valaki, hogy mi történt?
Valahogy
senkinek sem akaródzott válaszolni. Krista a gyermekét ringatta, Mina a félig
üres tányérjába bámult. A csendet végül Mikasa törte meg a szokásos higgadt
stílusában:
– Armin
nagyapját kihallgatta a Felderítő Egység, utána pedig minket is kifaggattak.
– Armin
nagyapját? – csodálkozott Carla. – Mégis miért?
– Mr. és Mrs.
Arlert – mondta Eren szárazon. – Valamiért érdekli őket az ügyük.
– Vagy csak ezt
használják fel a Titánok elkapására – vágta rá Carla.
Eren úgy pördült
meg, mint akit megégettek.
– H-hogyan? –
nyögte. – Te tudsz a Titánokról?
– Már miért ne
tudnék? – rántotta meg a vállát az anyja. – Attól, hogy nem járok el sokat
hazulról, még az én fülembe is eljuthatnak bizonyos pletykát. A Felderítő
Egység a Titánok elfogása miatt érkezett Shiganshinába, de nem váltották be a
hozzájuk fűzött reményeket, a bűnbanda továbbra is szabadlábon ólálkodik a
körzetben.
– És te honnan
is vagy ennyire jól informált? – Eren csak nyögni tudta a kérdéseit. Amikor az
anyja megint csak vállat vont, majd annyit mondott, hogy Keith, azt is kicsit elpirulva, dühében ökölbe szorította a kezét.
Az a nyavalyás Shadis…! Tudhatta volna…! Mindig beleütötte magát olyasmibe, ami
nem rá tartozott! – Ez remek – mondta, amikor elkapta Mina ijedt tekintetét. –
Shadis szokott látogatóba jönni, igaz? – Mosolyt erőltetett az arcára,
édesanyja pedig még jobban elpirult. A beszélgetés pillanatok alatt más irányt
vett. Eren elégedetten vigyorodott el.
– Szép terelés –
lehelte a fülébe Mina, mikor odalépett mellé. – Biztos nem eszel még?
– Elment az
étvágyam.
– Mikasa miatt?
– Más miatt is.
– Eren a szemét dörzsölte. – Nagyon fáradt vagyok, Mina.
– Akkor pihenj –
bólintott a lány. – Később csatlakozom hozzád.
Eren szája
sarkát halvány mosoly ülte meg, egészen addig tartott, amíg be nem vonult a
szobájukba. Akkor bevetette magát az ágyukba, és miután harmadszor is
megkísérelte magára rángatni a lepedőjét, de csak még inkább belecsavarodott,
feladta a küzdelmet, s inkább lehunyta a szemét. Pillanatok alatt elaludt.
**
* **
Bár Eren nem
tudott róla, a Titánok mégis összegyűltek aznap éjjel. Egy eldugott sikátorban
beszélték meg a találkozót, miután a körzet elcsendesedett. Elsőként Annie
érkezett meg közülük; meghúzta magát a sötétben, amíg a többiekre várt, a
biztonság kedvéért arcát köpenyének szélével takarta el. Nappal – Erenhez
hasonlóan – ő sem kereste Bertolt és Reiner társaságát; egész életében magányos
farkasként rótta az utcákat, és ha össze is akadt olyasvalakivel, aki tudta a
személyazonosságát – mert Eren természetesen nem tudta tartani magát a
megállapodásukhoz, és volt olyan ostoba, hogy az orrukra kösse –, hűvösen
társalgott velük és csak néhány mondatot váltott. Pedig Eren barátnőjét (vagyis
menyasszonyát), Mina Carolinát és gyermekkori legjobb barátját, Armint még
kedvelte. Az egyetlen, aki szó szerint a türelmét pedzegette, és akit tényleg
nem állhatott, az Mikasa Ackerman volt, Eren fogadott nővére. Szerencsére
messziből kerülték egymást, és még biccenteni sem voltak hajlandóak, ha
véletlenül mégis egymásba botlottak. Mikasa felszegte a fejét, és elszánt
tekintettel vonult el mellette, Armin és Mina pedig nem győztek bocsánatot
kérni a viselkedése miatt. Annie-t nem különösebben zavarta. Az sem érdekelte
volna, ha Mikasa felfordul. Nem taposott bele a szívébe azzal, hogy nem lettek
kebelbarátnők.
Bertolt és
Reiner nem várakoztatták meg, a megbeszélt időpont után néhány perccel
érkeztek. Mindketten lopva körbekémleltek, mielőtt csatlakoztak volna Annie
mellé, és a lány mindaddig nem lökte hátra a csuklyáját, amíg meg nem győződtek
afelől, hogy senki sem követte őket. Akkor felfedte az arcát, és mire Bertolt
feleszmélt, már dühödten neki is lökte a falnak, a kést a torkához szegezve.
– Nektek teljesen elment a józan eszetek?! –
sziszegte a megszeppent fiú arcába. – Mégis
mi járt a fejedben, amikor odamentél ahhoz a szerencsétlen lányhoz?! Erennek
akartál jót, mi? – Meg sem várta, hogy Bertolt belekezdjen a
magyarázkodásba, még erősebben nyomta a pengét a fiú bőrébe, és ha Reiner nem
ragadta volna meg hátulról a vállát, valószínűleg vér is serkent volna.
– Torkon akarod
döfni? – kérdezte a nagydarab fiú higgadtan. – Itt, a nyílt utcán?
– A francokat
nyílt utca! – vicsorogta Annie. – És ha igen, akkor mi közöd hozzá? – Bertoltra
villant a szeme, aki hatalmasat nyelt. – Mi a helyzet, Bertolt? Képes lennél
használni az erődet? Rám támadnál? Csak a karodat próbálnád lendíteni, és én
máris kiharaptalak a nyakszirtedből!
Bertolt
megrázkódott.
– Annie… –
hebegte. – Én nem…
Annie elvette a
kést, vállai ellazultak. Bertolt meg sem próbálta titkolni, mennyire
megkönnyebbült, amikor ellépett tőle; a földre rogyott, és fájó nyakát
dörzsölve a levegőért kapkodott. Reiner azonnal odaugrott hozzá, hogy
felsegítse és támaszt nyújtson, ám Bertolt a fejét rázta. Nem szorult rá mások
szánalmára, és Annie pont ezért tisztelte.
– Egyikőtöket
sem értem – találta meg a hangját. Bertolt és Reiner váltottak egy pillantást;
utóbbi dühösen karba fonta a kezét. Olyan gunyorosan nézett rá, hogy Annie
legszívesebben ököllel az arcába vágott volna, hogy letörölje a képéről. –
Ennyire beijedtetek Levi hadnagytól? Lehet, hogy ő az emberiség legerősebb
katonája, de mi nem katonák vagyunk. Minket harcosoknak neveltek. Mi nem
pusztán emberek vagyunk, éppen ezért Levi hadnagy fölé hatalmasodunk. Be kell
végeznünk a küldetésünket, csak ez számít. Az ördögbe is, csak az Arlert
házaspár ügye miatt vitték el azt a szerencsétlent, nem azért, mert megtudták,
hogy a Titánok egyike! Miért nem hagyjátok már békén Eren családját?! Miért nem
tudjátok élni a szánalmas kis életeteket, ahogyan én is teszem?!
– Annie… –
Reiner a vállára tette a kezét. – Csillapodj.
– Négyünk közül
egyedül én végzem a munkánkat.
– Igen, te
végzed… – Reiner fáradtan sóhajtott fel.
– Ti csak
játszadoztok, nem igaz? – Annie félrebillentette a fejét, tekintete annyira
jegessé vált, hogy Bertolt ösztönösen hátrálni kezdett. A nevét motyogta, olyan
halkan, hogy Annie először nem is értette, és közben az arca nevetséges,
halványpiros színt öltött. Annie nem vett róla tudomást. – Az igazság bajnokai
– horkantotta. – Hát mire várunk? Azért vagyunk itt, hogy igazságot
szolgáltassunk, nem igaz? Cselekedjünk végre.
– Azt mondod,
hogy… eljött az idő? – Bertolt valamilyen okból kifolyólag rettegve tette fel a
kérdést. Annie ennek sem tulajdonított jelentőséget. A pillanatnyi félelem,
mely alattomosan kúszta bele magát a fiú testébe, el fog illanni, amikor a
Mária falban tátongó lyukkal néznek majd farkasszemet. Amikor csak a mélybe
pillantanak, és meglátják, miféle szörnyeteg lakozik bennük, s mennyire
kegyetlen is a világ, amelyben oly’ sokan oly’ tudatlanul élnek.
– Mire várunk? –
kérdezte Annie fojtottan.
A Mária fal
tetejéről mindent be lehetett látni. A Helyőrség szolgálatos tagjai elunhatták
magukat a munkaidejük alatt, mert vöröslő arccal, tátott szájjal hortyogtak az
őrhelyükön. Az egyiknek még a nyála is elcsöppent, mikor Annie felemelt fejjel,
ajkán gúnyos mosollyal elvonult mellette. Semmit sem vett észre, annyira
kiütötte magát, ráadásul ha Annie nem kapta volna el Bertoltot a karjánál
fogva, a fiú bizonyosan felbukott volna a szerteszét gurult, üres üvegekben és
korsókban.
A csillagpettyezte
égboltról szomorúan pislogott le rájuk a vékonyka holdsarló; a fal túlsó
oldaláról különös, borzongtató morgás csendült fel, amit hallva Annie összes
idegszála megfeszült. A mélybe pillantott, és az ajkai enyhén elnyíltak
meglepettségében: hatalmas, kalimpáló kezeket látott, a túloldal – „a fenyegető
külvilág”, ahogy a falakon belül élők nevezték – megtestesült szörnyetegei
ámulatba ejtő értelemmel bámultak fel rá. Elkeseredetten próbálták megmászni a
falat, valahogy beleakasztani a kezüket az egy-egy kiálló darabba, amit a Helyőrség
tagjai nem mertek helyrepofozni, és Annie elfojtott egy megvető mosolyt, amikor
az egyik démoni lény visszazuhant.
– Ti is
látjátok? – kérdezte egyszer csak Bertolt. A félelem tapintható volt a
hangjában. Hármójuk közül mindig is ő volt a kevésbé vakmerő; szerette
gondolkodni, mielőtt cselekedett, és Annie ezt díjazta. Erent többnyire a
haragja vezérelte. Nehezen tudott felnőni a korához, Annie néha még most is azt
a tíz éves kisfiút látta maga előtt, aki a könnyeivel küszködve, dühtől remegve
tett esküt, hogy az „összeset
elpusztítja”, és aki ezzel a kijelentésével felhívta magára a figyelmet.
Ami Reinert illette, Annie tisztelte a kitartásáért; mindannyiuk közül ő
küzdött a legtöbbet azért, hogy az lehessen most, aki.
– Az ott… –
Reiner szeme elkerekedett. Annie követte a tekintetét, és megnedvesítette az
ajkát, mielőtt megtörte volna a csendet. Az éjszaka sötétje miatt hunyorítania
kellett, hogy észrevehesse a gigantikus alakot, aki ügyelt rá, hogy elrejtőzzön
a hold fénye elől, de miután jobban megnézte magának, azonnal felismerte. Nem
akadt el látványosan a lélegzete, a keze viszont ökölbe szorult.
– Igen, az ott ő.
– Ez nem jó,
nagyon nem jó – hajtogatta Bertolt rémült, vinnyogó hangon. Annie kivételesen
egyetértett vele. – Ha ő itt van,
akkor…
– Tényleg nem
várhatunk tovább – fejezte be helyette Reiner. Kihúzta magát, arcvonásai pedig
megkeményedtek, ahogy fénylő tekintetét előreszegezte. Csupa eltökéltség, futott át Annie fején a gondolat. – Azért jött
ide, mert elfogyott az időnk.
A Bestia Óriás lassan
megmozdult, a holdfény csak egy pillanatra csillant meg szőrös testén. Eddig
kényelmesen üldögélt, most viszont a levegőbe szimatolt, utána pedig lassan két
lábra emelkedett.
– Vajon Eren
tudja?
– Nem mindegy,
Bertolt? – mordult rá Annie. – Ha tudja, ha nem, akkor sincs más választásunk.
Cselekednünk kell.
– Szólnunk
kellene Erennek.
– Megőrültél? – Annie helyett ezúttal Reiner
szólalt meg. Bertolt elvesztette a határozottságát, ahogy a Bestia a karját
lóbálva, komótos tempóban megindult a fal felé. – Nem tehetjük!
Bertolt
döbbenten nézett rájuk.
– Ti Eren nélkül
akarjátok…
– Nem – vágott
közbe Annie higgadtan. Elszakította a tekintetét az egyre közeledő lényről,
egyik szőke tincse a szemébe hullott a hirtelen mozdulattól. Nem söpörte félre,
a pillantását és a szívét azonban megacélozta. Meg kellett tennie, hogy ne
mutassa ki a bizonytalanságát. A félelem a gyengéké volt, ő pedig nem akart
gyenge lenni. Nem erre nevelték. – Vele fogjuk megcsinálni – folytatta halkan –,
de jobb, ha bizonyos dolgokról nem beszélünk ennyire nyíltan, Bertolt. Ismerjük
Erent. Ismerjük a kapcsolatát Mikasával…
– Az a lány egy Ackerman – jegyezte meg Reiner komoran.
– Ezt sem szabad elfelejtenünk.
Annie szeme
megvillant.
Ackerman, Ackerman, Ackerman… – A név lüktetett
az elméjében. – Legalább ketten… – gondolta.
– Legalább ketten léteznek még abból a
klánból.
– Nem fogjuk –
szegte fel a fejét. – Emiatt ne féljetek.
**
* **
Eren tarkóján
izzadtság gyöngyözött. Órák óta a tűzőn napon dolgozott, és csak egy szusszanásnyi
szünetet tartott, amíg kézfejével letörölte az izzadtságát. Szomjas volt és
sajogtak az izmai is, ráadásul Jean egy pillanatra sem fogta be a száját.
Ahelyett, hogy a munkájára koncentrált volna, fennhangon kérkedett. Eren a
szemét forgatta, amikor szóba került Mikasa is. Néhányszor találkoztak csupán,
és bár Jean azonnal felfigyelt a lányra, Eren legnagyobb örömére fogadott
nővérét a legkevésbé sem érdekelte a fiú. Azon kívül, hogy az első alkalomkor
megköszönte a hajára kapott bókot, egyszer sem kommunikált egymással, sőt
Mikasa még aznap este levágatta azokat a szép fürtöket, amik annyira
megragadták Jean figyelmét. Eren alig tudta visszafojtani a feltörő nevetését,
amikor a következő találkozókor megpillantotta Jean megnyúlt arcát. Szép volt, Mikasa.
– Ha ennyire jó
életet tudnál biztosítani a barátnődnek – szakította félbe Connie a fiú
monológját –, akkor hogy lehet, hogy még egy sem volt?
– Nem volt még
barátnőd? – csapott le a témára Eren rögtön. – Jaj, tényleg, mindig elfelejtem.
Jean a fogát
csikorgatta.
– Srácok –
sóhajtotta Marco –, miért kezditek már megint?
– De olyan jó
érzés húzni őt! – nevetett Eren.
Marco elnézően
ingatta a fejét.
– Inkább a
kezetek járjon szaporábban – javasolta –, ne a szátok! Nem hinném, hogy Mr.
Shadis vagy Mrs. Braun el lesznek ragadtatva, ha továbbra is csak locsogtok a
munkátok helyett. Van még mit bőven csinálni! Mindjárt ránk szakad a hó, és
szegény Mrs. Braun fia jelenleg a Felderítő Egységben szolgál! Mi lesz vele a
hidegben, ha még egy rendes tetőt sem tudunk neki összetákolni?
– Ha a Rózsa
falon belül maradtam volna… – morgolódott Jean. – Csatlakozhattam volna a
Katonai Rendőrséghez.
– Előbb a
kiképzéshez, nem? Csak a legjobb tíz kerül a Katonai Rendőrségbe!
– Én benne
lennék a legjobb tízbe!
Eren felhorkant.
– Kötve hiszem.
– Te nyavalyás…!
– Jean, a munkádra koncentrálj! – szólt rá
Marco élesen. – Szeretnék már végre szünetet tartani, de ha ilyen tempóban
haladunk, csak újabb büntetést kapunk majd Mr. Shadistől.
– Csodálatos –
köpte Connie dühösen. – Na, srácok, munkára!
Eren és Jean
kelletlenül hagyták abba a civakodást, majd tértek vissza a feladatukhoz. Mrs.
Braun egy kedves, idősödő asszony volt, akinek a fia, Moses a Felderítő
Egységben szolgált, korábban Shadis, jelenleg Erwin parancsnok irányítása
alatt. Abba az osztagba tartozott, amelyiket szintén Shiganshinába vezényeltek,
amikor híre érkezett a Titánoknak, de már az első napon olyan ízelítőt kaptak
tőlük, hogy csakhamar átadták a stafétabotot Levi hadnagynak és a különleges
végrehajtóegységnek.
Még jó, hogy Moses ritkán látogat haza – gondolta Eren. – Szerencsére nem ismert fel.
Amikor már a
hőség elviselhetetlenné vált (na meg Marco is úgy ítélte meg, hogy „magukhoz
képest” egész jó munkát végeztek), ebédszünetet tartottak. Eren nagyot harapott
a kenyeréből, a morzsák ellepték a nadrágját. Meztelen bőre égett a nap
melegétől, de a világért sem bújt volna vissza a szakadt pólójába, akkor
biztosan megsült volna.
– Nagyon
köszönöm, hogy megcsináljátok – hálálkodott Mrs. Braun, miután visszatért a
piacról. Két nehéz, fonott kosarat cipelt magával, Eren és Marco azonban
azonnal a segítségére siettek, amint megpillantották. – Rendes fiatalemberek
vagytok. Tessék, ez a tietek – nyújtott át egy-egy forró buktát. – Nem vagyok
én gazdag, de váltottam néhány szót Yvonne-nal, és eszembe jutottatok, így
útközben megálltam a pékségnél. Frissen sült – tette hozzá, amikor Eren és
Marco hezitáltak.
– Igazán nem
kellett volna – mondta végül Eren, és elfordította a fejét, hogy leplezze a
zavarát. Érezte, ahogy elpirult, és amikor fél szemmel Mrs. Braunra sandított,
pírja még jobban erősödött. Mrs. Braun őt figyelte, vékony ajkán apró, ám
szeretetteljes mosoly ült ki. Eren egyből tudta, hogy miért: nagyon hiányzott
neki a fia, Moses. Nem utasíthatta vissza a meglepetést, lehunyta a szemét,
mielőtt beharapott volna, s nagyot nyögött, amikor megérezte a nyelve hegyén a
lekvár ízét. – Tényleg nem kellett volna… – mormogta, mire Mrs. Braun
felkuncogott.
– Örülök, hogy
ízlik, drágáim.
Eren
rámosolygott.
– Nahát –
szakította félbe a beszélgetésüket Jean döbbenten. – Megint itt van az a csinos
lány a Felderítő Egységből! Mit is mondott, hogy hívják?
Eren arcára
fagyott a mosolya. Úgy pördült meg, mintha megégették volna, pedig nem lett volna
rá szükség, mindenféle sietség nélkül is pontosan tudta, hogy kit fog látni:
Petra Ral integetett, amikor találkozott a tekintetük, de most nem egyedül
járta az utcákat. Mindannyian vele voltak: a magas szőke, a sötét hajú, csendes
férfi, az, aki folyton elharapta a nyelvét… és persze Levi hadnagy. A Szabadság Szárnyai.
– Levi hadnagy…
– suttogta Mrs. Braun áhítatosan. – Vajon az én Mosesem is itt van valahol? – A
nyakát nyújtotta, de sehol sem pillantotta meg a fiát. – Ő egy másik osztag
tagja – magyarázta közben Marcónak. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon értékes
az emberiség számára, és hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy
előresegítsen bennünket! Minden egyes alkalommal az életét kockáztatja egy
szebb jövőért!
– Valóban
elismerésreméltó – mosolyodott el Marco kényszeredetten. Szerencsére elég volt
egy pillantást vetnie Jeanra, hogy a fiúba fojtsa a gúnyos megjegyzést, Erenen
azonban nem tudott segíteni. A pánik megint a torkát kaparta, de igyekezett
látszólag megőrizni a nyugalmát. Levi hadnagy az egész körzetet bejárta az
osztagával. Ezúttal nem azért érkeztek, hogy Erent elhurcolják.
Nyugalom, csak nyugalom – mondogatta
magának, mikor Petra megállt. – Szimpatikus
lány, nem akar bántani. Csak nyugalom. Ne csinálj semmi őrültséget, ne hívd fel
magadra a figyelmet… Csak természetesen, Eren, csak természetesen!
– Szép napot,
Eren – mosolygott édesen a lány. – Örülök, hogy ismét… hm, jobb körülmények
között láthatlak. A tegnapi találkozunk nem volt az ínyemre, be kell valljam. –
Bocsánatkérően nézett rá. – Ne haragudj, ha megijesztettelek, de nem vehettem
félvállról a munkámat.
– Öhm… Nem gond…
– Petra,
drágaságom, miért kérsz bocsánatot egy ilyen alaktól? – A férfi, akinek Eren
elfelejtette a nevét, természetesen elharapta a nyelvét a mondat közepén. Vér
fröcsögött a szájából, ahogy ennek ellenére befejezte a kérdését, és mind
Petra, mind Eren undorodva léptek el tőle.
– Ne foglalkozz
vele! – jelentette ki a lány. – Nem fontos.
– Ő a… barátod? – fogalmazott Eren óvatosan,
mire a másik két férfi, a szőke és a sötét hajú összenéztek. Eren legnagyobb
meglepetésére alig tudták elfojtani a nevetésüket, sőt, még Levi hadnagy is egy
horkantással reagált a puhatolódzó kérdésre.
– Hé, Eren… –
szólította meg a szőke. – Remélem, jól emlékszem a nevedre. Csak nem tetszik neked
a mi drága Petránk?
– Menyasszonya
van, Eld – emlékeztette a sötét hajú társa. – Hallhattad, hamarosan esküvő. Ha
a Titánok így folytatják, talán még látni fogjuk, ahogy összekötik az életüket.
– Az biztos,
Gunther – bólintott Eld. – De hűséget fog fogadni, nem vakságot.
– Hogy merészeltek így beszélni az én
Petrámról?
– De hát sosem
volt a tiéd – tárta szét a karját Eld. – Különben is… mi a kölyökről beszélünk.
Eren szeme
megvillant erre.
– Tizenkilenc
éves vagyok! – háborodott fel. – Senkinek sincs joga kölyöknek nevezni!
– Ugyan már! –
horkant fel Levi hadnagy. Erent újabb meglepetésként érte, hogy nemcsak
megszólalt, hanem ki is lépett társai gyűrűjéből. Egyenesen Eren elé sétált, és
ahogy összeszűkítette a szemét, az szinte teljesen szürkének tűnt. Az a kevéske
kék, amit Eren csak a sokadik ránézésre, nagy nehezen tudott kiszúrni, mintha
ott sem lett volna. Nyoma veszett, és attól a hidegségtől, ami megülte a
szempárt, Erennek borzongania kellett. A
francba. – Ott a tojáshéj a szaros kis seggeden, szaros kölyök. – Eren
megmerevedett, ahogy eljutott a füléig a férfi komoly, higgadt hangja. Semmi
ingerültség, csak a színtiszta őszinteség. A
francba. – Igenis szaros kölyök vagy, semmi több. Ha majd kétszer annyit
éltél, mint én, akkor nevezd magadat férfinak. Mindaddig csak egy ostoba kölyök
vagy, aki fel akar nőni, csak nem sikerül neki. Ez a világ kegyetlen. Ideje
felébredned abból az álomvilágból, amibe száműzted magadat még akkor, amikor
éjjelente az ágyadba vizeltél, és rádöbbenned a kemény valóságra. Mert ha nem teszed,
mellbe fog vágni, kölyök, mégpedig kibaszottul.
Értetted?
Le sem
tagadhatta, hogy egy tiszteletreméltó ember volt; amíg beszélt, mindenki
csüngött a szavain, amikor pedig elhallgatott, Oluo – mert Erennek végre eszébe
jutott a neve – azonnal dicsérni kezdte.
– Pontosan,
szaros kölyök, ahogy Levi hadnagy mondta! – Vagyis valami olyasmivel
próbálkozott. Egyszerre dicsért és sértegetett. – Ébredj fel a kis mesés
világodból és nézz szembe a valósággal! Látszik, hogy nem voltál még odakint! – Fejével a fal felé intett, és
lenézően folytatta: – Ha láttad volna azokat a bestiákat, akkor biztosan nem
ácsolnád olyan nyugodtan ennek a szegény asszonynak a háztetőjét! Azok a
szörnyetegek… Amikor hatalmába kerít a rettegés, és mindenhol széttépett
testek, vér, végtagok kerülnek az utadba…
– Oluo, elég
volt! – csattant fel Petra. – Ne mondj ilyeneket szegénynek!
– Látod, szegény
kölyök – húzta ki magát Oluo. – Tényleg csak egy szegény kölyök vagy. Egy
szaros kölyök – helyesbített, amint elkapta Levi hadnagy pillantását. A férfi
Eren felé fordította a fejét, komolyan nézte őt.
– Értetted? –
tette fel a kérdést még egyszer, Eren pedig nyelt egy hatalmasat, mielőtt
megválaszolta volna.
– Igen, uram –
préselte ki magából fogcsikorgatva. – Megértettem.
– Jól van. –
Levi hadnagy elfordult tőle. Meglepően sokáig hallgatott, mintha elvonták volna
a figyelmét az utcán rohangáló gyerekek vagy siető emberek látványa. Mrs. Braun
Eldtől érdeklődött Moses felől, és majdnem könnyekben tört ki, mikor megtudta,
hogy egy közeli fogadóban kérdezősködik éppen az osztagvezetőjével, valamilyen
Hanjival. – Kölykök – törte meg végül a csendet a hadnagy ismét –, vajon ti is
Shiganshina megmentőit látjátok a Titánokban?
– Erre a
kérdésére választ szeretne kapni, uram? – bátorodott fel Eren. Levi
hátrasandított.
– Azért
kérdezek, hogy választ kapjak, nem?
– Én nem mindig.
Levi szeme
megvillant. Teljesen Eren felé fordult.
– Mire vársz? –
húzta fel a szemöldökét. – Meg fogod válaszolni a kérdésemet?
– Uram – szólt
közbe Gunther –, mennünk kellene.
– Bizony-bizony,
nem érünk rá a csevegésre kis pisisekkel! Gyere velem, Petra! Tervezzük meg mi
is az esküvőnket!
– Hogy nyelnéd
le a nyelvedet egyszer, Oluo!
– Petra,
egyetlenem, hogy mondhatsz ilyet?
– Ne utánozd
folyton Levi hadnagyot! Nevetséges vagy!
– H-hogyan?! Én
nem…
– Jaj, Oluo!
– Petra…
Levi nem
szakította meg a szemkontaktust, Eren azonban egyre inkább kételkedett benne,
hogy huzamosabb ideig tartani tudja. A férfi pillantása szinte égette a bőrét. Olyan
érzés volt, mintha teljesen belélátott volna, mintha minden egyes apró titkát
tudta volna. Mintha azzal is tisztában lett volna, hogy ki is ő valójában.
– Mondjon bármit
is Fritz király, a Titánok hősök – jelentette ki Eren hosszas hallgatás után csendesen.
Átgondolta a válaszát, mérlegelt és mert bátor lenni. Némi őszinteséggel nem
veszíthetett többet, mint hazugságok halmozásával. Egy dolgot megtanult az évek
folyamán: a folytonos hazudozás semmi jóra nem vezet. Ennek ellenére mégis volt
egy titka, aminek megvédése érdekében minden egyes nap hazudnia kellett.
– Hősök
lennének? – kérdezett vissza Levi szórakozottan. – Tényleg annak látod, szaros
kölyök?
– Igen –
bólintott Eren. – Maguknak fogalmuk sincs a nyomornegyed valódi helyzetéről,
csak a látszatra figyelnek. A valóság nem a látszat, uram. Sejtelmük sincs
róla, hogyan szenvednek az ott élők. Én tudom, mert én is ott élek a
családommal. A Titánok… reményt adnak. Egy jobb életért küzdenek, és igen, a
szervezetük illegális, amiket tesznek, az bizonyos szinten lopás, de azért
teszik, hogy jobb legyen a nyomornegyedben élők élete. Hogy mindannyian jobban
élhessünk, uram, ezért ők számomra hősök, és biztos vagyok benne, hogy nem én
vagyok az egyetlen, aki ezt így gondolja.
– Bizonyosan nem
– értett egyet Levi hadnagy –, de te magad mondtad ki, kölyök: lopnak. Vajon meddig cselekedhetnek a
kényük-kedvük szerint? Egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem lesz hova
menekülniük. Amikor nem lesz már út, amit menekülésül használhatnak. Akkor
szerinted mi fog történni velük? Na és a hőn szeretett nyomornegyededdel?
– Valami
történni fog, és én bízom benne, hogy pozitív változás lesz. – Eren keze ökölbe
szorult. Mielőtt megállíthatta volna magát, ismét megszólalt. A szavak
meggondolatlan gyorsassággal törtek fel a torkán, a teste pedig árulkodóan
remegni kezdett. Elszántság és harag dolgozott benne egyaránt, a szeme maga
volt a háborgó óceán. – Születésünktől fogva szabadok vagyunk, uram. Akik ezt
el akarják venni tőlünk, legyenek bármilyen erősek is, engem egy cseppet sem
érdekel. Olyasmikről is tudok, amikről talán nem kéne. A lángoló víz, a jeges
tájak… Olvastam róluk, uram, az összesről! Egyik sem érdekel! Talán túl sok
mindent tudok, talán éppen hogy túl keveset. Attól függ, kinek a szemszögéből
vizsgáljuk. De egy valamit biztosan tudok, hadnagy, mégpedig azt, hogy az lehet
a világ legszabadabb embere, aki látta mindezeket. Aki látta azt a kegyetlen,
ám gyönyörű világot, amelyben valójában élünk, s amelyet gyakorlatilag nem is
ismerünk. Küzdj! Ez az, amit minden egyes nap mondogatok magamnak! Küzdj! Ez
az, amit a nyomornegyed lakó mondogatnak maguknak! Számunkra minden egyes nap
kínszenvedés! Minden egyes nap megküzdünk az életben maradásunkért! Küzdj! Ez
olyasmi, amiért az életemet is adnám, uram. A világ odakint talán félelmetes
hely, de ez nem számít. Talán kegyetlen hely, de ez lényegtelen. Csak az a
fontos, hogy küzdjünk! Küzdenünk kell, különben elpusztulunk.
Eren kifulladva
fejezte be a monológját. A felét sem értette mindannak, amiről fecsegett, a
szíve türelmetlenül úttörőként dörömbölt a mellkasában, s annyira tisztán
érezte a lüktetését, hogy ahogy összeszorította a szemét, hallotta, ahogy a
vére a fülében dobol. Az egész testében érzékelte a pulzálás és a pezsgés
keverékét. Megszédült, amikor Levi hadnagy felciccegett, és még inkább
megszédült, amikor a szemében szokatlan fény villant meg. Szokatlan… elismerő? Csodálkozó? Nem erre számított,
mi? Eren egy kicsit büszke is volt magára, amellett, hogy megijedt,t alán
túl sokat locsogott.
– Nem rossz egy
olyan szaros kölyöktől, amilyen te is vagy… Eren.
Eren akaratlanul
is összerezzent a neve hallatán. Levi hadnagy szájáról annyira könnyedén
gördült le, annyira szokatlanul csengett, hogy alig tudott magán uralkodni.
Szerencsére hamar megzabolázta a testét, de az a néhány másodperc, amíg reagált
a nevére, elegendő volt ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet.
– Mi az, kölyök?
– pillantott rá Levi hadnagy. – Nem így hívnak?
Egyszerű
kérdésnek tűnt, ám nem volt szabad megfeledkezni arról, hogy a férfi a Titánok
elkapása miatt érkezett Shiganshinába. Még ha egészen mostanáig nem is
sejtette, hogy kivel áll szemben, Eren fokozott óvatosságra intette magát. Csak
egy újabb óvatlan reakció, és kiderül az évek során gondosan őrizgetett titka.
Akkor nemcsak saját magát teszi majd tönkre, hanem a családját is. Mikasa ott
segített, ahol csak tudott, sőt Armin sem hagyta őket magukra, Eren azonban nem
várhatta el tőlük, hogy ők tartsák el az édesanyját, az unokatestvérét és az
unokaöccsét. Ekkora terhet akkor sem tett volna a vállukra, ha többször is,
erőteljessel ajánlkoztak volna.
– De – nyögte ki
zavartan, miután ráébredt, hogy nem adott választ a férfi kérdésére. – Így
hívnak.
Levi hadnagy
végigpásztázta őt. Nem tartozott a bőbeszédű emberek közé, szavak helyett pillantásokkal
kommunikált. Talán ez alkalommal szeretett volna még mondani valamit – csupán
néhány szót, ahogyan azt megszokták tőle –, Eren nem tudta meg. A félelme
ellenére belül valamiért égett a vágytól, hogy beszélgessen a férfival. Valamiért – maga sem értette, hogy
miért.
– Hadnagy, most
már tényleg mennünk kellene – szakította félbe őket Petra bátortalanul. Petra,
aki vagy megérezte a pillanatnyi feszültséget, vagy valóban a dolgát végezte,
és emlékeztette a hadnagyot, hogy nem időzhetnek sokáig, csak azért, hogy
beszélgessenek. Eren nem tudta eldönteni, hogy hálás-e neki vagy inkább
bosszús, amiért közbeavatkozott. – Annyi mindent kell még elvégeznünk, uram –
magyarázta –, ráadásul Hanji osztagvezető vár minket.
– Igaz –
bólintott Levi. – Menjünk. – Erenre nézett, és a szája széle mintha felfelé rándult volna. Mintha. Eren nem volt benne biztos, hogy
nem káprázott-e a szeme. – Később még találkozunk, Eren…
A fiú
visszafojtotta a lélegzetét, mielőtt válaszolt volna.
– Igen, uram…
Később… Este. – Végre nem nyugtalanul gondolt az
éjszakai kiruccanására. Bár Mikasa határozottan ellenezte, hogy a Titánokkal
tartson, Krista pedig nem támogatta, tudta, hogy menni fog. Hogy nem hagyja
abban. Kevesek voltak ahhoz, hogy elriasszák. – Megmutatom neked, hogy szabadnak születtem, hadnagy, és hogy ezt senki
sem veheti el tőlem. Senki sem.
Még az emberiség legerősebb katonája sem.
**
* **
Mina letette a
megmaradt virágokkal teli kosarat a kőre, amikor meghallotta, hogy valaki a
nevét kiabálja. Kevesen vásároltak virágokat, de ő annál nagyobb élvezettel
árulta őket. Mindig megörült, ha akadt egy vevője, és az arra járók néha éppen
a szép mosolya miatt álltak meg, hogy megnézzék az áruját. Voltak, akik
visszajártak, mint az a helyes, kedves pár – Farlan és Isabel, emlékezett
vissza a nevükre mosollyal az ajkán –, akiket Mina azonnal a szívébe zárt,
amint egy kicsit beszélgetni kezdtek. Az előző napi virág annyira megtetszett
neki, hogy újra tőle vettek, nem a piac túlsó végén áruló öregasszonyok
egyikétől. Már ezzel teljesen elvarázsolták Minát.
– Armin!
– Jaj, de jó,
hogy utolértelek! – Eren legjobb barátja a térdére támaszkodva zihált, és
amikor felegyenesedett, Mina elmosolyodott, ahogy megpillantotta futástól
kipirult arcát. Armin messze elmaradt, ha a fizikai feladatokat kellett
teljesítenie, sőt rendszerint Eren segítségét kérte, valahányszor valamilyen
problémájuk adódott a nagyapjával. Mina tudta, hogy ketten maradtak, miután
Armin szülei megkíséreltek átjutni a Mária falon. Még egy furcsa valamit is építettek,
ami átrepítette volna őket – „Hihetetlen!”, gondolta Mina –, de… hogy
mi történt velük pontosan, azt senki sem tudta. A kísérlet napján elmentek és
többé sosem tértek vissza.
– Jól vagy,
Armin?
– Áh, igen, csak
a bordám… – A fiú levegőért kapkodott. – Huh, most már jobb.
– Biztos?
– Igen-igen.
Huh, csak megláttalak… De jó, hogy sikerült utolérnem.
– Esetleg
történt valami? – Minának azonnal eszébe jutott Bertolt riadt arca, melyet a
köpenye szélével próbált elrejteni a kíváncsi tekintetek alól. A Felderítő
Egység több osztaga is járőrözött a körzetben, kész szerencséje volt, hogy nem
futott bele egyikbe sem. Ha kiszúrták volna, meg kellett volna mutatnia magát.
Egy olyan magas fiú, mint amilyen ő volt, bizonyosan felhívta volna magára Levi
hadnagy figyelmét. Onnan már csak egy lépés kellett, hogy összerakják a képet,
és rájöjjenek, hogy ő a Kolosszális Óriás. Az pedig Eren vesztét is jelentené,
nemcsak az övét.
– Jaj, nem,
dehogyis, nem! – Armin zavartan nevetgélt. – Ne aggódj, nem esett baja. Mrs.
Braunnál dolgoznak most Jeannal és Marcóval, ha jól láttam. Állítólag Levi
hadnagy is arra járt, de… – Lehalkította a hangját, és lopva körbekémlelt,
mielőtt folytatta: – Még nem sejtenek semmit.
– Akkor egy szót
sem erről, Armin! – vágott a szavába Mina. Ő is körbenézett, és közben a
torkában érezte a szívét. Ha Erent
elkapják… Eren jelentette most számára a mindent. Nem tudta pontosan
definiálni, hogy mit is érez iránta. Szerelemnek nevezte, és szerette azt
hinni, hogy mindez az is.
– Tudom… Még
mindig nehezen akarom elhinni, hogy ennyire… vakmerő.
– Meggondolatlan
– javította ki Mina. – Mindig is az volt, és ezen semmi sem fog változtatni. Te
nem élsz velünk egy fedél alatt, nem hallod, hogyan beszél. Annyira elszánt… Ha
meg is kérném, akkor sem tágítana a tervétől. Ő… bevégzi a küldetését –
mormolta. A küldetésről keveset tudott, Eren nem szerette felemlegetni, ő pedig
jobb szeretett nem kérdezősködni. Mindkettőjüknek úgy volt a legjobb, ha nem
beszéltek róla. De a küldetés attól még létezett, és igazából ez volt a Titánok
elsődleges célja; nem a nyomornegyed megsegítése, sokkal magasztosabb célért
küzdöttek. Vajon mi lehet az? Mina az
ajkába harapott. Annyira rá akart kérdezni! Legalább Armin nem tette meg. Mina hálás
volt érte.
– Veled tartok –
mondta Armin hirtelen. – Hazakísérlek. Add csak ide, majd én viszem – nyúlt a
kosarakért, mielőtt Mina tiltakozhatott volna. – Látod – szisszent fel –, már
megint itt vannak. Sosem pihennek. – Az utca végében három zöld köpenyt viselő
alak bukkant fel. – Te jó ég – kerekedett el a szeme, amikor meglátta az
arcukat. – Erwin parancsnok személyesen! Ezt nem hiszem el!
– Az pedig… Levi
hadnagy – állapította meg Mina. – Na és ki lehet a harmadik?
– Hanji Zoë
osztagvezető – vágta rá Armin. – Csak ő lehet.
– Vajon a híres
osztag tagjai hol maradnak? – Mina egészen addig észre sem vette, mennyire
gúnyosan csengett a hangja, amíg Armin fel nem ciccegett rá. – Bocsánat –
szabadkozott. – Inkább menjünk, mielőtt megállítanak. Bár ha jól látom, most
csak… sétálgatnak? – tippelt. Armin bólintott.
– Úgy, de jobb,
ha nem várjuk ki. Gyere, Mina!
Mina vetett még
egy utolsó pillantást a három felderítőre. Levi hadnagy éppen megtorpant;
szemöldökét összerántotta, száját pedig bosszúsan elhúzta. Váratlan dühének
tárgyául egy fiatal párt szemelt ki, akikben Mina csodálkozva ismerte fel
Farlant és Isabelt.
– Jaj, ne! –
suttogta riadtan. – Vajon mibe keveredhettek?
Armin a homlokát
ráncolta.
– Ismered őket?
– A vevőim –
magyarázta Mina.
– Ne aggódj – Armin
megeresztett egy halvány mosolyt –, úgy látom, csak kérdezett tőlük valamit.
– Hála az égnek!
– Gyere!
Siessünk!
– Köszönöm még
egyszer a segítséget, Armin.
– Ugyan, szóra
sem érdemes!
**
* **
Eren
összeszorította a szemét, amikor a szél az arcába csapott. Csontig hatolt, a keze
majd’ ráfagyott a felszerelésére. A levegőben mindezek ellenére súlytalannak
érezte magát, könnyedén pördült, lendült, mintha mindig is oda tartozott volna,
mintha ő is egyike lenne a szárnyaló madaraknak. Szárnyakat növesztett, és a
nyelve hegyén ízlelte a szabadság ízét. Minek töltsön hónapokat, éveket, hogy
építsen valamit, aminek a
segítségével át tudjon repülni a Mária falon, ha megvan hozzá a kellő
lendülete, hogy megtegye? Egy lendület és már a fal túloldalán van… Mert a fal
túloldalán várja őt a szabadság: a lángoló víz, a jeges tájak... Minden
gyönyörűség. Minden, amiről csak álmodni mert. Álmában a képzelete mindent
túlszárnyalt.
– Hé!
Összerezzent,
amikor vékony, női hang harsant fel az éjszakában. Túl ismerős… Túl ismerős… Óvatosan hátrasandított a
válla fölött, és akkor meglátta maga mögött a zöld köpenyeseket. Négyen voltak,
élükön egy apró termetű, vörösesszőke lánnyal, akinek szép vonásait
eltorzította a harag.
Petra?!
– Ne… Csak őt ne…
– Hé! – kiáltotta újból Petra. – Azt
hiszed, hogy csak úgy hagyunk meglógni?!
– Örülök, hogy
újból látlak – kommentált Oluo is –, már mindannyian vártunk rád! Mindjárt
letépem azt a csinos kis szemfedődet az álarcoddal együtt, és akkor mindannyian
megtudjuk, kit is rejtenek!
– Csak ahhoz
előbb el kéne kapnunk, Oluo! – vágta rá Gunther.
– Pontosan!
Úgyhogy ne a szátokat járassátok! – utasította őket Eld. – Kapjuk el a kis
zsiványt, jó?
– Előlem… – Petra elvicsorodott. Eren
határozottan nem azt a csinos lányt látta maga előtt, akivel annyiszor
összetalálkozott az utóbbi napokban; a másik oldalát mutatta meg, a
szenvedélyes felderítőt, aki sosem hibázott, s aki Levi hadnagynak és a
Felderítő Egységnek ajánlotta az életét. – Nem
tudsz elmenekülni! Egyikőtök sem!
Eren szeme
megvillant.
Így gondolod? – Lusta, gúnyos mosoly kúszott föl
az ajkára. – Akkor lássuk! Remélem,
tetszett a múltkori kis ízelítőtök, mert most bizonyosan meg foglak titeket
izzasztani! Megmutatom, mennyire jó is vagyok! – Még eszébe villant, hogy
csak négyüket látta maga mögött, Levi hadnagy pedig nem volt velük, aztán arra
gondolt, hogy legutóbb is ugyanez történt. Levi hadnagy valamiért nem
csatlakozott hozzájuk, csak akkor, amikor már a Titánok kicsúsztak az emberei
markából. És akkor sem vette őket üldözőbe.
Eren magának is
nehezen vallotta, de csalódottságot érzett, valahányszor elképzelte, milyen
lehetett volna, ha a férfi próbálja meg elkapni őt és a társait. Levi hadnagy
igazi kihívás lett volna. A különleges végrehajtóegység lényegesebben
ügyesebbnek bizonyult azoknál a szerencsétleneknél, akik eddig a Felderítő
Egységből próbálkoztak, azonban Levi hadnagy… Levi hadnagy az emberiség
legerősebb katonájaként valóságos legendává vált a falakon belüli területeken.
Annyira
elmerengett, hogy arra eszmélt, egy alak vetődik felé. Ijedtében majdnem
oldalra rántotta magát, de aztán megpillantotta a Nőstény Óriás maszkját és a
köpeny alól kibújó szőke tincseket. Annie…
Hatalmas megkönnyebbültség… Eren lassan fújta ki a levegőt. Már erre is
alig maradt ideje…
– Ne bámészkodj,
hanem cselekedj! – vicsorogta neki a lány. – Erre nincs időnk!
Eren nem
válaszolt. Összepréselte az ajkait, és erősebben szorította meg a kardja
markolatát.
Jól van… Ne ess pánikba!
Hátrasandított,
a szíve pedig kihagyott egy ütemet. A négy felderítőből már csak kettőt látott.
Hol vannak?! Hova lettek?!
A két szótlan
férfi volt, Eld valamint Gunther, akik továbbra is követték. Petra és Oluo
eltűntek.
De hová?!
Eren idegesen
nyelt egyet. Gyorsított, és csak remélte, nem fog kifogyni az üzemanyagból. Mindig
is takarékoskodott, mert nem tudtak olyan könnyedén hozzáférni a Helyőrség
elzárva tartott felszereléséhez és a gázpalackokhoz, ám Eld és Gunther olyan
vehemenciával vetették utána magukat, hogy nem kockáztathatott. Petra és Oluo
váratlan eltűnése is bosszantotta.
Amikor oldalra
pillantott, még jobban elakadt a lélegzete. Szinte mindenhol zöld köpenyeseket
látott. Az átokverte Szabadság Szárnyai, mindenhol ott voltak! Bertolt, Reiner
és Annie éppolyan bajban voltak, amilyenben ő is. A korábban ellopott élelmet
már szétosztották a nyomornegyedben, a hajsza viszont csak most kezdődött.
Nincs más lehetőség, nem igaz, Annie?
Eren a lányra
nézett, az viszont nem viszonozta a pillantását. Az ujján csillogó gyűrűt
bámulta elgondolkodva, és amennyire Eren látta, még a homlokát is ráncolta. Bertolt
és Reiner szintén feszültnek tűntek.
Mind azok
voltak.
A Felderítő
Egység… mindeddig próbálkozott az elkapásukkal. Elunták. Ez nem egy újabb
kísérlet volt, hanem egy konkrét csapda.
De Levi hadnagy nélkül?
A semmiből két
zöld folt tűnt elő, de olyan gyorsan, hogy Eren követni sem tudta. Legnagyobb
meglepetésére nem felé tartottak, hanem a Nőstény Óriást vették célba. Annyi
üzemanyagot használtak el a gyorsaságért, amennyit csak tudtak – minél
gyorsabban, minél gyorsabban, szinte suhanva! –, és aztán egyszer csak ott
termettek Annie előtt. Az arcuk láthatóvá vált, pengéjük a kezükben
megcsillant.
Miért nem lepődöm meg?
Petra és Oluo összedolgoztak,
hogy eléjük kerülhessenek és közösen támadhassanak. Annie is rájöhetett erre,
mert hirtelen megpördült a levegőben, Eld és Gunther tekintete pedig
összevillant, amikor meglátták ezt. A francba, bizony, a francba. Az ujjon
megcsillanó gyűrűről mit sem tudtak…
Csesszétek meg! – vicsorogta Eren elégedetten. – A Nőstény Óriás adni fog nektek!
De nemcsak ő.
Születésünktől fogva szabadok vagyunk – gondolta,
miközben társaihoz hasonlóan gyorsított. A felderítők minden irányból támadtak.
– Akik ezt el akarják venni tőlünk,
legyenek bármilyen erősek, engem nem érdekel. Én vagyok az, aki támad. Én vagyok az, aki sosem adja
fel. Küzdeni fogok! Az örökkévalóságig vívom a harcomat… És ez olyasmi, amiért
az életemet is adnám.
Azzal, hogy
elszökkent az egyik háztetőről, a semmibe lőtte magát, de nem érdekelte. A
semmi a levegőt jelentette, a magasságot, az eget… A szabadságot. A
szabadságot, amiért küzdött. Széttárta a karját egy pillanatra, hogy szárnyakká
varázsolja, magát pedig madárrá, és amikor mindenét átitatta a haragja és a
szabadság iránti vágya, a szájához emelte a kezét. Vakító aranysárga fény
villant Shiganshina kapuja előtt, és Eren hosszú idő után először megmutatta
magát.
Megjegyzések: el sem hiszem,
végre írtam egy kicsit Zeke-ről is! *-* Mangaolvasók kifejezetten előnyben (Kenny,
Dina, Frieda stb. is érkezni fognak, ez már biztos, valamint Grisha sem marad
ki a mókából, ne aggódjatok), de igyekszem egy teljesen más helyzetet
felvázolni. Majd meglátjuk, mennyire sikerül. ;)
Remélhetőleg egy hét
múlva érkezem a folytatással! ^^
Mint mindig most is türelmetlenül vârom a folytatást^^
VálaszTörlésNagyon örülök! ^^ Várhatóan a hétvégén érkezik is a következő fejezet! ^^
TörlésFolytatás??*.*
VálaszTörlésValószínűleg szerdára sikerül befejeznem. Kicsit gyengélkedtem a napokban illetve a laptopom is szervizbe került, ma reggel kaptam csak vissza. Már gőzerővel dolgozom az új fejezeten. ;)
TörlésMikor??*.*:(
VálaszTörlésPont most írtam erről egy posztot. Nem csúszik többet, csak az elfoglatságom mellé ügyesen megbetegedtem, így nem sikerült befejeznem. De a hétvégén végre érkezni fog. :)
TörlésKöszönöm az újabb remek fejezetet~
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál! A folytatás a tervek szerint estefelé érkezik. ^^
Törlés