A Titánok
5. fejezet
Szembesítés
– Sajnálom, srácok.
Bertolt lesütötte
a szemét. Sápadt volt és remegett, legalább
ő mutatott némi bűntudatot mindazért,
ami történt. Legalább ő, ha már Reiner és Annie nem voltak
hajlandóak. Legalább ő. Mikasa
összepréselte az ajkait, és komoran biccentett, mintegy elfogadva a
bocsánatkérést. Látszólag elfogadta, de teljességgel nem tudta vele
megnyugtatni Bertoltot, mert a szeme dühtől parázslott. Igazából nem is állt
szándékában. Még ha nem is Bertolt tehetett mindarról, ami történt, nem
akadályozta meg, nem tett semmit, nem mentette meg Erent.
Miért?
Miért pont most?
Miért Erent?
Miért nem hallgat rám soha sem?
Mikasa a kezére
kapta a tekintetét: majdnem annyira reszketett, ahogyan Bertolt, de nem
engedhette, hogy magára vonja vele mások figyelmét. Valamennyien őt lesték:
Carla Jaeger a könnyeit törölgette, miközben Krista nyugtatóan dörzsölte a
hátát és olyasmikről duruzsolt a fülékbe, amikről ő maga sem tudta, hogy
megvalósulhatnak-e. Hogy viszontláthatják-e Erent azok után, hogy a Felderítő
Egység letartóztatta. Hogy be tudja-e bizonyítani, hogy amit mindannyian láttak,
az… csak illúzió volt? Krista gyermeke eközben Mina Carolina karjában
ficánkolt. A kétségbeesett emberekből álló tömeg, a kiabálás, a nyugtalanság,
mind-mind megrémisztették. Felpuffadt arccal, sírásra görbülő szájjal bújt
Minához, és Kristával néha helyet cseréltek, attól függően, kinek az ölelése
tudta a leginkább lecsillapítani.
Miért nem tudsz egyszer az életben rám hallgatni,
Eren?
Én megmondtam… Én megmondtam, hogy ez lesz…
Megmondtam…
– Semmi baj,
Bertolt – vette át tőle a szót Armin. Végül is… tényleg nem Bertolt tehetett
róla. Ő is vásárra vitte a saját bőrét, éppúgy, mint Eren, csak vele
ellentétben jobban szerették odafent és így azon szerencsések közé tartozott,
akiket nem kaptak el. Mikasa magába fojtotta a sóhaját. Kivételesen hálás volt,
amiért Armin törte meg a kínossá feszülő csendet, nem pedig neki kellett; félt,
hogy az ő hangja is éppen annyira elhaló lesz, mint amilyen Bertolté, azzal meg
mindent tönkretett volna, amit eddig Krista és Mina elértek. Carla és Kuklo
ugyanis valamelyest megnyugodtak, sőt Krista lelkesítő monológja után Carla –
igaz, kicsit pityeregve – még el is nevette magát.
** *
**
Trost,
Rózsa fal
– Tudod, miért
vagy itt, Eren?
Amikor Erwin Smith
parancsnok hangja még a sokadik alkalommal is szelíden csengett, Eren csodálkozva
meresztette rá a szemét. Álmában sem gondolta volna, hogy a Felderítő Egység
vezetője ekkora türelemről tesz majd tanúságot egy közveszélyes bűnözővel
kapcsolatban. A tökéletes ellenpólus természetesen ott állt mellette: Levi
hadnagy karba font kézzel várakozott, és valahányszor Erwin csak
fogcsikorgatást vagy dacos pillantásokat kapott válaszul, vagy horkantással,
vagy mordulással reagált. Ezúttal elunhatta, mert szavakkal is megtisztelte
Erent.
– Hagyd a francba,
Erwin, egy szót sem szedsz ki belőle.
A hangja nem is csöpög gúnytól – döbbent rá Eren
–, egyszerűen közömbös!
A rohadék!
A hadnagyról
alkotott véleményét percről percre változtatta. Kiskorától fogva élt benne egy
kép a férfiról, amikor először hallott a legendás Felderítő Egységről és a
katonáról, akit az emberiség legerősebbjének kiáltottak ki, természetesen
nyomós okkal. Már akkor is tisztelte… Most is tisztelte valamennyire, bár a
valóság és az általa elképzeltek igencsak különböztek. Levi hadnagy alacsony
volt, ez nem lepte meg annyira – igaz, magasabbnak képzelte egy kicsivel, de…
Ez nem lepte meg. A stílusa… az annál inkább.
A fogát
csikorgatta, miközben a szempillája alól felsandított a hatalmas, szőke
férfira. Szánt szándékkal nem nézett Levi hadnagyra. Ha a körülmények mások
lettek volna, talán… Ha nem kapott volna feladatot, ha nem számítottak volna rá
mindannyian… Akkor… Talán…
Meggondolta volna magát? Helyesen cselekedett volna? Hiszen most is, így is úgy
cselekedett, nem?
Korábban bilincs
kattant, most a csuklóira láncok fonódtak. Egyedül őt kapták el és tartóztatták
le, a többiek szerencsére megmenekültek. Ez persze nem jelentett semmit. Eren
annyit tudott, hogy hallgatnia kell.
De ha…
Nem!
Nem gyengülhetett
el!
Vicsorgott, hátha
azzal sikerül eltántorítania a kíváncsiskodókat. Túlságosan is kíváncsiak
voltak rá. Persze megértette őket, hiszen valami olyasmit láttak, amiről
mindeddig még csak álmodni sem mertek. Oly’ keveset tudtak az óriásokról, és
amit tudtak, az sem volt mind helyes. Feltételezések voltak, néhány tény, azok
is megannyi ártatlan felderítő életébe kerültek.
Ostobák.
Túl kíváncsiak.
Erwin parancsnokon
és Levi hadnagyon kívül mások is tartózkodtak a börtöncella előtt. Egy magas,
szemüveges nő, akit Erwin parancsnok Hanjiként, Levi hadnagy viszont szaros
pápaszemként szólított, miután szemtanúi voltak, hogy kis híján megfojtotta
Erent, annyira izgatott volt, hogy végre találkozhattak. Hanji osztagvezetőn
kívül egy barna hajú férfi – Hoblit?, Moblit?, Eren nem értette a nevét – is a
„vallatók” részét képezte; csüngött az osztagvezetője valamennyi szaván, és valószínűleg
az lehetett a feladata, hogy kétségbeesetten próbálja megóvni őt a bajtól.
– Hm, Levinak
igaza lehet – jegyezte meg Hanji. Ha nem csillant volna meg a szemében néha
eszelős fény, Eren még kedvelte is volna, így azonban óvatosságra intette
magát. Nem téveszthette meg sem a külső, sem a belső… Petra Ral is egy kedves,
szelíd lánynak mutatta magát, és amikor harcra került sor, ő üldözte a
legkitartóbban a Titánokat. Senkiben sem bízhatott, ez volt a
legbiztonságosabb. Senkiben. Soha. Semmilyen körülmények között. – Talán ha
hagynátok, hogy én faggassam ki… – Hanji Erenre pislogott a szemüvege mögül.
Tétova javaslatként hangzott el, mintha tudta volna előre, hogy lehurrogják. – Szerintem
nekem megnyílna…
Úgy is történt.
Erwin parancsnok ajkán halvány mosoly suhant át. A fejét ingatta lassan és
elnézően, de mielőtt válaszolhatott volna, Levi hadnagy megelőzte. Pont az az
ember, akit Eren legszívesebben a háta közepére kívánt volna.
– Még csak az
kéne, szaros négyszemű! Felejtsd el, hogy kettesben hagyjuk veled! A kölyök
élve kell, nem holtan – húzta el a száját, mire Eren arca elsötétült. Képzelem, mennyire bánod, gondolta a
fogát csikorgatva. Levi hadnagy észrevette, milyen reakciót váltott ki belőle,
ám a legkisebb jelentőséget sem tulajdonította neki. – Ha rajtad múlna –
folytatta –, szerencsétlen kölyök belehalna az unalomba.
Hanji
lebiggyesztette az ajkát.
– Annyira gonosz
vagy, Levi! – sóhajtotta. A férfi válaszul megrántotta a vállát.
– Ez a szomorú
igazság, pápaszem – tárta szét a karját. – Erwin, menjünk. Csak pazaroljuk az
időnket. – Noha a parancsnokhoz fűzte a mondandóját, a pillantása mégis
visszavándorolt Erenre. A fiú nem hajtotta le a fejét, hanem egyenesen a
szemébe nézett. Rohadj meg, Levi hadnagy!
Rohadj meg! Levi megemelte a szemöldökét, mintha olvasott volna a
gondolataiból. – Majd a tárgyalóteremben megered a nyelve – jelentette ki
higgadtan. – Akkor már bánni fogja, hogy nem élt a lehetőségével… De legalább
nekünk lesz egy nyugodt éjszakánk. Éppen elég fejfájást okoztál már nekünk,
kölyök, adhatnál egy kis pihenőt.
– Nem vagyok
kölyök! – csattant fel Eren. Hirtelen arról is megfeledkezett, hogy némasági
fogadalmat tett, amint a hideg fém a bőréhez feszült, megfosztva a
szabadságától; egyszerűen nem bírta tovább. Amióta elkapták, Levi hadnagy
egyszer sem mulasztotta el, hogy kölyöknek nevezze; ezzel, ha nem is
szándékosan, de segédkezett Eren haragjának táplálásában.
Eren fújtatott. A
férfira vicsorgott, az viszont továbbra is csak felvont szemöldökkel állta a
tekintetét. Nem szólította meg a hangnemért, sem azért, amit mondott. Ő is
meglepődött, ha nem is annyira látványosan, mint Erwin, Hanji és Moblit, amikor
Eren mégis megtörte a csendet. Hogy pont egy ilyen kis „semmiség” miatt szólalt
meg, pedig órák óta kérdezgették. Egyre csak záporoztak felé a kérdések, ő
azonban az összeset összeszorított foggal hallgatta végig. Szeme elfojtott
dühtől szikrázott, szája széle néha-néha meg-megremegett. De egyszer sem tört meg.
Egyetlen egyszer sem, egészen mostanáig.
– Nem – vagyok – kölyök! – ismételte meg
lassan. – Ne nevezzen így!
– Nem vagy az? –
Levi hadnagy félrebillentette a fejét, a ránc a szemöldöke között elmélyült. –
Én nem úgy látom. – Közelebb lépett, így már közvetlenül Eren előtt állt, csak
a rácsok túloldalán, ujjait köréjük fonva. A hangja susogássá szelídült, Erent
azonban nem tévesztette meg vele. Légy
résen, légy résen. LÉGY RÉSEN. Megfeszítette a testét, a kezét pedig ökölbe
szorította. Gyere, gyere, gyere, te
rohadék! Levi folytatta:
– Egy tizenkilenc
éves kölyök vagy, semmi több. Azt hiszed, felnőttél? Akkor azzal is tisztában
vagy, hogy mit követtél el, igaz? A saját érdekedben remélem, hogy igen, mert
mi még egészen kedvesek voltunk hozzád. Ha sor kerül a tárgyalásra és a rád
nézve a lehető legrosszabb ítélet születik meg, akkor készülj fel arra is, hogy
darabokra fognak szedni. Vannak nálunk sokkal rosszabbak, Eren Jaeger. Én a
helyedben beszélnék.
Eren beszélt is.
– Kuss legyen már…
– préselte ki magából a dühtől szédülten. Megrántotta a láncokat, a zörgő hang
és a feszítés valamelyest észhez térítették, de még mindig nem annyira, hogy
felfogja, pontosan mit mondott.
Levi
összeszűkítette a szemét, az arca elsötétült. Mielőtt azonban megszólalhatott volna,
Hanji osztagvezető, aki állandóan mosolyt csalt Eren arcára, valahányszor Levi
hadnagyon élcelődött, megelőzte őt egy vidám nevetéssel.
– Legyél ellenség
vagy sem, kedvellek, Eren.
– Kussolj,
pápaszem!
– De Levi! – Hanji
Erenre vigyorgott. – Azt hiszem, emberedre akadtál.
– H-hogy merészel
így b-beszélni a h-hadnaggyal?
– Jaj, Moblit,
drágám, ne nyüszíts a fülembe!
– O-osztagvezető!
Nem hallotta, hogy a bűnöző…
– Ej-ej, Moblit. –
Hanji a férfi vállára tette a kezét. – Jobb lenne, ha felmennénk a felszínre.
Sosem szerettem a földalatti börtönöket. Egy idő után mindig úgy érzem, hogy
fulladozom. – Levira sandított, és Eren figyelmét nem kerülte el a szemében
megcsillanó aggodalom. – Levi, Erwin, szerintem nem ártana, ha ti is tartanátok
egy kis pihenőt… Különös te, Levi. Én tudom, hogy…
– Ha ennyire nem
bírsz itt lenni – szakította félbe Levi hidegen –, akkor miért rontod tovább a
levegőt, Hanji? – Mivel teljesen elfordult Erentől, így a fiú nem láthatta,
milyen arcot vágott, miközben ezt kérdezte. Nem is bánta annyira, a hangjától
így is borsódzott a háta. Bármennyire is nem akarta magának beismerni, Levi
hadnagy tudott félelmetes lenni, ha akart. És ő gyakran akart.
– Levi…
– A kölyök megszólalt.
– Levi, szerintem
nem fog többet beszélni – mondta Hanji csendesen. – Ma már biztosan nem.
– Úgy gondolod? Én
nem. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom ismét szólaltatni.
– Levi, egy haja
szála sem görbülhet – emlékeztette Erwin. – Nem a Katonai Rendőrség vagyunk.
– A Katonai
Rendőrség egy rakás idiótából álló brigád! – horkant fel Levi. – Ők még a
kínzáshoz sem értenek.
– De mi sem –
jelentette ki Erwin nyugodtan. – Ugye tisztában vagy vele?
– Éppen annyira,
amennyire a kölyök a tetteinek következményeivel – rántotta meg a vállát Levi.
– Ti menjetek, ha menni akartok, én viszont biztosan nem tartok veletek. Ha nem
is fog beszélni, akkor elnézegetjük egymást. Az is elég. Ha most nem beszél,
később beszélni fog. Tudom, hogy meg
fog szólalni.
– Milyen
magabiztos valaki! – sóhajtotta Hanji. – Erwin, Moblit, legalább nekünk legyen
eszünk. Téged úgyis biztosan keresnek, parancsnok úr. Rengeteg a teendőd, nem
igaz? – Játékosan belekönyökölt a nagydarab, szőke férfi oldalába, mire Eren
csodálkozva rámeresztette a szemét. Hanji elkapta a tekintetét, és megint
rávigyorgott. Feljebb tolta az orrán a szemüvegét, a lencse megcsillant a
sötétben.
Túl sötét volt és
túl hideg, Eren egyiket sem szerette. Érezte, ahogy a fáradtság a szemhéjára
nehezedett; elálmosodott, és legszívesebben végignyúlt volna az ágyon, a láncok
azonban alig engedték neki, hogy mozogjon. Sikerült úgy rögzíteni, hogy
lehetetlenségnek tűnt, hogy valahogy meg tudja sebezni saját magát.
Kell egy seb – gondolta kimerülten. – Kell egy seb és kell egy cél. A célom… A
célom, hogy újra láthassam őket. Hogy ismét a karjaimban tarthassam Minát… hogy
láthassam Kristát és Kuklót… És anyát. És a többieket. Armint. A Titánokat.
– Láttam valamit.
– Eren észre sem vette, Erwin parancsnok, Hanji és Moblit mikor hagyták el a
földalatti cellát. Már a lépteik is elhaltak, mire Eren feleszmélt, hogy
kettesben maradtak Levi hadnaggyal; az őrök is néhány lépésnyire eltávolodtak,
nehogy véletlenül eljusson a fülükig a cellánál lezajló beszélgetés. –
Mindannyian láttunk valamit – folytatta Levi hadnagy –, csak azt nem tudom még,
hogy pontosan mit láttunk. Amire gondolok, az őrültség lenne, de ahogy
elnézlek, valamiért úgy érzem, valóban az történt meg. Kölykök, akik óriásbőrbe
bújtak? Óriások, akik emberbőrbe bújtak? Vajon mi is az igazság? Mit is
láttunk?
Eren hallgatott.
Erőlködnie kellett, hogy ne szólaljon meg ismét, de többé nem kockáztathatott.
Kellőképpen vásárra vitte a bőrét, a sokat emlegetett tárgyalóteremre gondolva,
ahol néhány nap múlva el fog dőlni a sorsa, felgyorsult a szívverése. Félt.
Szembesíteni fogják, és ha nem védi meg magát, akkor bűnösnek kiáltják ki. A
bűnösre pedig halál vár.
De én még nem halhatok meg – nyelt egyet. – Még nem. Most még nem. Amíg be nem végzem,
amiért kiválasztott lettem, harcolnom kell. Harcos vagyok, nem pedig katona. A kiválasztottság a katonák fölé
emel. Én más vagyok, mint a többiek, más vagyok, mint a flancos Felderítő
Egység. Én… Én én vagyok. Eren
Jaeger. Jaeger.
– Nagyon
hallgatsz, Eren – támasztotta meg a hátát Levi. – De nem baj. Nekem így is
megfelel. Alapjában véve türelmes ember vagyok.
Eren erre
felhorkant.
A nagy francokat vagy türelmes!
Legnagyobb
meglepetésre Levi hadnagy megeresztett egy halvány mosolyt. Mosoly volt az,
Eren nagyokat pislogott, mert azt hitte, a szeme káprázott. De nem. Fáradt volt
ugyan, ennyire azonban nem. Gyorsan szaladt át a férfi ajkán, de igenis
mosolyként tűnt fel. Levi hadnagy – a helyzet ellenére – igencsak jól
szórakozott, és valóban egy cseppet sem zavarta, hogy egy hideg és sötét cella
előtt kell gubbasztania, várva, hogy a foglya önként kezdjen dalolni az
emberiség elleni szövetkezéséről és bűneiről.
Ítéletnapig is várhatsz rá, seggfej! Belőlem egy szót
sem húzol ki, erre megesküszöm!
Hirtelen mintha az
édesanyja komoly hangját hallotta volna: – Sose
esküdözz, Eren!
De miért ne tenném – húzta el a száját a fiú –, ha ezúttal teljesen hiszek abban, amit
elmondtam? Ha tényleg ennyire biztos vagyok… Miért ne…?
– Nagyon
felizgattad pápaszemet, Eren – törte meg a csendet Levi hadnagy újból. A férfin
korábban nem látszottak az évek, most viszont, ahogy lassan a földre csúszott,
egyik lábát kinyújtva, másikat felhúzva, a könyökét pedig a térdén pihentetve,
hogy a homlokát meg tudja támasztani a tenyerén, Eren meglátta a valódi korát.
Legalább annyira fáradtnak látszott, mint amilyennek Eren érezte magát, és a
fiú már majdnem megsajnálta, amikor eszébe jutott, hogy miért is fáradt el. Mert engem próbált elkapni. Erre
gondolva újra elöntötte a harag. Levi hadnagyot ezúttal nem érdekelte. Mélyet
sóhajtott, és nem nézett többé Erenre, úgy folytatta:
– Minden alkalmat
meg fog ragadni, hogy kísérletezzen rajtad. Egy emberszerű valaki, aki képes
rá, hogy felöltse egy óriás testét. Vagy egy óriás, aki képes rá, hogy felöltse
egy ember alakját. Vajon mit is láttunk? – Megint felsóhajtott. – Bár tudnám.
De tudod, Hanji mindig is ilyen volt. Egyszer majdnem megölette magát és az
egyik felderítőt az osztagomból. Szerintem biztos kitalálod, melyikük lehetett
ennyire szerencsétlen – horkantott fel megvetően, ahogy visszaemlékezett.
Oluo – gondolta Eren. – Az, amelyik mindig elharapja a nyelvét. Biztosan.
– Oluo volt –
igazolta be a sejtéseit Levi; a halvány mosoly ismét ott játszott a szája
sarkában, s most még inkább idegesítette Erent, mint korábban. Akkor csak
futólag szaladt át az arcán, annyira gyorsan és annyira váratlanul, hogy Eren
fel sem fogta egyből, hogy mit látott, most viszont várta és meg is kapta. A rohadék. Levi hadnagy azonban, még ha
érzékelte is, hogy mennyire nem kívánatos a jelenléte, tovább mesélt. – Alig
tudtam megmenteni. Utána persze azt a szarházi pápaszemet is meg kellett
leckéztetnem… De hogy mi történt és hogyan, ő is el fogja neked mesélni.
Mert a hős Levi hadnagy az emberiség legerősebbje,
mindenki megmentője. Azonnal rohan, ha hívják, nem? Igaz… Kelletlenül.
Eren erre a
gondolatra elvigyorodott, és csak remélte, hogy Levi hadnagy nem vette észre.
Nem akarta megadni neki az örömöt, hogy azt lássa, jól szórakozik, ugyanakkor
tényleg nem tudta elképzelni, hogy a férfi tiszta szívből, önként dalolva
mentse meg valakinek az életét. Az egyszerűen nem illett hozzá. De az igen,
hogy mindig megmentette azt, aki rászorult. Valahogy nem olyan embernek tűnt,
mint amilyenek a Titánok voltak, akik segítettek ugyan a nyomornegyedben
élőkön, de… amit valójában tettek, mindaz maga a pusztulás volt.
Az érem másik oldala…
A szerencsétlen
démonok, akik a falakon belül ragadtak, nemrégiben megismerhették az igazi
horrort, a felszabadulás és a valódi világ ízét. Megkapták a kóstolót a kinti
világból, s most már rájöhettek, hogy mindvégig ketrecben éltek. Kalitkába zárt
madárkák voltak, porszemek a hatalmas világban. Tudatlan hangyák, fűszálak.
– Az óriások
eredete… Vajon melyikőtök tud majd többet mesélni? Biztos vagyok benne, hogy a
beszélgetésetek minden egyes percét élvezni fogja.
Levi hadnagy talán
még sosem beszélt ennyit egyszerre. Valahányszor Eren találkozott vele, inkább
a csendes megfigyelőnek tűnt, és csak akkor szólalt meg, ha a helyzet
megkívánta, hogy ő is hallassa a hangját. Az osztaga mind erős, határozott
emberekből állt, mindannyian értettek hozzá, hogyan csűrjék-csavarják a
mondandójukat, és hogyan bírják szóra azokat, akik Erenhez hasonlóan némasági
fogadalmat tettek. Előbb vagy utóbb mindenki megtört.
Nem mondok semmit. Nem hallok semmit. Nagyon fáradt
vagyok… Túl fáradt…
Levi hangja, mely
korábbá suttogássá szelídült, duruzsolásnak hatott. Erent a gyermekkorára
emlékeztette, amikor az édesanyja az ágyánál ücsörgött, és halkan mesét mondott
neki lefekvés előtt. Egy idő után, miután a második is mese is a vége felé tartott
– mert az elsőnél mindig túl eleven lett és minden álom kiment a szeméből –,
Eren többnyire elaludt, mielőtt hallhatta volna, hogyan végződött, az anyja
hangja pedig duruzsolássá halkult… Pont mint most Levi hadnagy hangja.
Eren lehunyta a szemét,
mintha azt remélte volna, mindezzel ki tudja törölni az elmúlt napok emlékét.
Azoktól nem lehetett ennyire könnyedén megszabadulni; örök időkre az
emlékezetébe vésődtek, ahogyan az összes többi tette.
Az örökkévalóságig vívom a harcomat… A múlt foglya vagyok.
Az álom lassan
nehezedett a szemhéjára. Álmában egy sötét hajú, ismerős lány nyújtotta felé a
karját.
Historia? – akarta tőle kérdezni Eren, aztán rájött a
tévedésére.
A lány magasabb és
idősebb is volt, a haja hosszabb és feketébe hajló. Egyedül a vonásaikban
hasonlítottak, még a tekintetük is máshogyan ragyogott. A lányéban szomorúság
keveredett a halovány rémülettel, tenyerén mélyvörös cseppekben csillant meg a
vére. Úgy bámulta, mint aki nem tudja felfogni, hogyan került a kezére. A
harapásnyomból származhatott, amit saját maga ejthetett.
– Mit gondolsz? – szólalt meg hirtelen. A hangja
bánatosan csengett. – Meddig mehetünk el?
Mit tehetünk még meg?
– Tudom, ki vagy – mondta Eren. Kiszáradt a szája,
ahogy ráeszmélt, ki áll előtte, és elfogta a borzongás, hogy ráeszmélt, hogyan
végezte. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg.
Ha tudtam volna… Talán… Én akkor… A lány tekintete azt üzente, hogy ő is
tudja. Mindent tud. Megértették egymást egy láthatatlan kapocsnak köszönhetően,
hús a húsban, vér a vérben, két lélek egy testben. Eren szomorúan nézte őt, és
a lány is hasonlóan nézett vissza rá. Sajnáljuk,
mindketten.
– Kérlek, öld meg őket! – szólította fel a
lány. – Kérlek, öld meg őket, mielőtt
mindenki a falakon belül el lesz pusztítva! Kérlek… Nem hagyhatsz minket
magunkra… Mi egyek vagyunk, Eren. Az én sorsom a te sorsod is, az én terhem a
te terhed is. Segíts rajtunk… Mert a vég már rohamosan közeledik. Kérlek, ments
meg bennünket… Ha én már nem tudtam.
** *
**
– Hogyan tovább?
A kérdést Bertolt
tette fel szorongva, miután a Titánok – ezúttal nem Shiganshinában, hanem Trost
körzetben – összegyűltek, hogy megbeszéljék, milyen következményekkel fog
járni, hogy elvesztették Erent. Shiganshina elestekor Bertoltra hárult a
feladat, hogy kimenekítse Eren családját a fiú kérésére, és bár Annie járulékos
veszteségnek nevezte őket, és felesleges időpocsékolásnak minősítette, Bertolt
tudta, hogy Eren megbízott benne; végrehajtotta ezt a küldetését is.
Hiba lett volna?
A Felderítő Egység… Őket is kifaggatta. Carla Jaeger
semmiről sem tudott, és alig állt a lábán, amikor Petra kérdezgetni kezdte.
Mikasa Ackerman tekintete szikrákat szórt, miközben Mina Carolinával arra
vártak, hogy sorra kerüljenek, Eren unokatestvére, Krista pedig csak nagy
nehézségek árán tudta megnyugtatni a gyermekét. Mindig ugyanazt kérdezték tőlük
– Mit tudnak az óriásokról és a
Titánokról? –, ők viszont – mindeddig – mindig ugyanazt felelték: Semmit sem.
Vajon meddig?
– Hogyan tovább? –
húzta föl a szemöldökét Reiner. – Teljesítettük a küldetésünk egy részét.
– De csak egy
részét – emlékeztette Annie. – Még nem mehetünk haza. Addig nem, amíg meg nem
találjuk őt.
– Haza akarok
menni – nyüszítette erre Bertolt. – Marcel…
– Őt ne említsd! –
dörrent rá Reiner. – Most ne.
– Ó, igen? – Annie
tekintete rávillant. Harag lobbant fel benne, és Bertoltnak nyelnie kellett.
Annie veszélyes szépség volt, de ő pont így szerette meg. – Végre elismered,
hogy minden a te hibád volt, Reiner? Vállald a felelősséget a tetteidért!
– Minden egyes nap
azt teszem – vicsorogta Reiner.
Bertolt csendesen
kérte:
– Fejezzétek be!
Kifutunk az időből!
– Pontosan –
biccentett Annie. – Ki kell találnunk valamit, most, hogy Eren ennyire béna
volt.
– Annie…
– Ne nézz így rám,
Bertolt. Béna volt. Elkapták. Az ő hibája, nem a miénk. – Annie megrántotta a
vállát. – Folytatjuk, amit elkezdtünk. Eren is ezt akarná. Ha van annyi esze,
egy szót sem szól a tárgyalásán. Ha van annyi esze, mielőtt kivégzik, kitalál
valamit, hogy megmeneküljön. Ti is tudjátok, mi fog történni, ha megölik.
Mindegyik lehetőséget ismerjük.
– De hogy jöttek
rá? – Bertolt keze ökölbe szorult. – Miből tudták meg, hogy Eren…
– Eleget
szaglásztak. Levi hadnagy… – Reiner hangja csöpögött a gúnytól, ahogy kiejtette
a férfi nevét. – Nem olyan, mint az a többi idióta. Azt pletykálják, Erwin az
Alvilágból szedte fel. Hogy egykor ugyanolyan bandita volt, amilyenek mi is
vagyunk.
– Egy újabb közös
pont, amiről tudnak majd egy jót csevegni Erennel – rándult meg Annie szája
sarka, ahogy elfojtott egy mosolyt. – Érdekes lesz. Kíváncsi vagyok, hogyan
alakul majd a sorsa.
– Lemondunk róla?
– Erenről?
Semmiféleképpen – rázta a fejét a lány. – De várnunk kell még. Eren okos fiú,
tudja, mit kell tennie. Még van egy kis időnk. Nem túl sok, de ahhoz éppen
elég, hogy bevégezzük, amiért idejöttünk.
– Ahhoz éppen
elég… – lehelte Bertolt. – Hacsak… Zeke…
– Ne is említsd a
nevét! – dörrent rá Reiner. A harag néhány pillanatig festette meg az arcát, de
éppen elég volt, hogy Bertolt összerezzenjen és visszavonulót fújjon. Ő is
elhatározott volt a maga módján, ám nem mutatta ki annyira, mint Annie vagy
Reiner. Utóbbi a vállára tette a kezét, és bátorítóan megszorította azt. –
Számítunk rád, Bertolt, ahogyan számítunk Erenre is. Most nem habozhatunk.
– De ő…
– Többet nem láttuk,
és most egy darabig nem is fogjuk, hiszen a menekültekkel együtt a Rózsa falon
belülre kerültünk – mondta nyugtatóan. – Minden úgy alakult, ahogy elterveztük.
Leromboltuk a Mária falat, megnyitottuk az utat, és most elérkeztünk a
következő állomásig. Egyre beljebb kerülünk, egyre közelebb vagyunk a
célunkhoz. Felfogtátok, mit jelent mindezt?
– Hogy hamarosan
hazamehetünk – suttogta Bertolt. – Én csak… haza akarok menni.
– Én is –
sóhajtotta Annie. – Még akkor is, ha a pokol vár ránk. Haza akarok menni.
– És haza is
fogunk – jelentette ki Reiner. – Mindannyian.
Kivéve Marcelt – jutott Bertolt eszébe a fiú. Megint
hirtelen emlékezett vissza rá, az emléke fájón szorította össze a szívét. – Marcel már nem jön haza… És talán Eren sem.
– Ez még inkább elkeserítette.
– Jól van. Tartsuk
magunkat a tervhez.
– Úgy legyen.
– Hazamegyünk.
– Haza.
– Együtt.
Összebújtak a
sötét felhők árnyékában, és amikor néhány perccel később elváltak, két
különböző irányba indultak. Bertolt és Reiner együtt tartottak, mint mindig, jó
barátként, Annie pedig – a magányos farkas – összébb húzta magán a köpenyén, és
sietve visszaindult a helyre, ahol az utóbbi napjait töltötte: a Katonai
Rendőrség főhadiszállásához.
** *
**
– Nincs
bizonyítékuk! – szorult ökölbe Mina keze. – Nem láttak semmit!
– Az a baj, hogy
láttak valamit – dörzsölte meg a szemét Armin –, de még ők maguk sem tudják,
hogy pontosan mit. Mi sem akartuk elhinni, emlékszel?
– Persze, hogy
emlékszem! – csattant fel Mina. – De ez nem jelent semmit! Nincs bizonyítékuk!
Valami olyasmiről beszélünk, aminek a létezése… lehetetlen, nem igaz? Márpedig
semmit sem tudnak azokról a lényekről, akiket oly’ előszeretettel gyilkolnak,
valahányszor a falakon túlra merészkednek! Márpedig, ha semmit sem tudnak, nem
tudják azt sem, hogyan kell előcsalogatni őket. Ha pedig ezt nem tudják, akkor
azt sem tudják bebizonyítani, hogy Eren egy közülük.
– Ez nem ilyen
egyszerű.
– Armin…
– Én is ezt
szeretném, amit te, de ők… Hanji osztagvezető évek óta azon fáradozik, hogy
valahogy rájöjjön az óriások titkára. Már így is összeszedtek kellő
információt… Ha elkezdenek… kísérletezni Erennel…
– Nem! – Az éles tiltakozás Mikasa
szájából hangzott el. A lány ököllel a térdére vágott, orrcimpái árulkodóan
remegtek meg. – Ha az a törpe csak egy ujjal is hozzáér Erenhez, darabokra
hasítom és megetetem őt saját magával!
– Öhm… Ezt talán
mégsem… – motyogta Armin. – De egyetértek, nem hagyhatjuk, hogy kísérletezzenek
Erennel.
– De mit
tehetnénk?
– Mi semmit sem
tudunk, nem, Mina?
– De – felelte a
lány bizonytalanul. – De Erent is ki fogják faggatni, márpedig most saját maga
alatt vágja a fát, hiszen nem hajlandó megszólalni.
– Tudja, hogy
bajban van – sóhajtotta Armin. – Valamit tennünk kell.
– Bertolt azt
mondta, bízzunk meg Erenben – mondta Mikasa sötéten –, de én nem fogok addig
várni. Ki kell őt menekítenünk, mielőtt lezajlik a tárgyalás.
– Vagy
bebizonyítjuk az ártatlanságát – vetette fel Mina. – Ha ki is szabadítanánk,
üldözni kezdenék. És saját magunkat is bajba sodornánk. Vagy mindannyian hazamegyünk, már ha otthonnak
nevezhetünk egy olyan helyet, ahol soha sem jártunk, és ahol valószínűleg nem
fogadnak minket szívesen, vagy maradunk és teszünk valamit. Remélhetőleg valami
olyasmit, amivel lesz nyugtunk. Hova menekülhetnénk? A hegyekbe? A föld alá?
Mindenhol ott vannak, nem igaz?
– Mina! – Armin
szeme felcsillant. – Te egy zseni vagy!
– Én? – lepődött
meg a lány. – Mégis miért?
– Igen – szólalt
meg Mikasa is. – Ez talán működhet.
– Ugyanarra
gondolunk – bólintott Armin. – Ha sikerül kijuttatnunk Erent, mielőtt lezajlana
a tárgyalás… Csak egyetlen hely maradt, ahol elrejtőzhet.
– Csak nem… A
földalatti alagutak? – suttogta Mina. – Ugye nem azt akarjátok, hogy…
– De. – Armin
lehalkította a hangját, majd körbenézett, mielőtt folytatta volna: – Azt fogja
használni. Így is a föld alatt tartják fogságban, nem igaz? Egyszerűen le kell
jutnunk hozzá, kiszabadítani, majd az egyik alagutat kihasználva meglépni! Vagy
csak kiszabadítjuk, eltereljük a figyelmét és…
– Vállalom! –
húzta ki magát Mikasa. – Kiszabadítom.
– Mikasa…
– Nem, Armin,
nekem kell mennem. Ne próbáljatok meg megállítani!
– Nekem kellene,
az én vőlegényem.
– Az én testvérem.
– De nem a vér
köteléke fűz hozzá.
– Téged sem, Mina.
– Engem a
szerelem…
Mikasa felhorkant,
Minába fojtva a mondandót.
– Kérlek – mondta,
miközben felegyenesedett –, erre nem vagyok kíváncsi. Nincs is elég időnk.
Cselekednünk kell.
– Igen. A
tárgyalás… A szembesítés már a nyakunkon.
Mikasa szeme erre
összeszűkült.
– Még ma
megtesszük – suttogta. – Most vagy soha.
– Úgy legyen.
** *
**
– Ha hajlandó vagy
együttműködni, sokkal jobban jársz. Jelenleg úgy vélekedünk rólad, mint az
emberiség ellenségéről, a tárgyaláson pedig ízekre tépnek. Én tálcán kínálom a
kiutat neked, Eren… Remélem, nem bánod, ha így hívlak.
Levi hadnagy alig
mozdult Eren cellája mellől; mikor Erwin parancsnok visszatért, ismét elkísérte
őt. Ez a látogatás annyiban különbözött a legutóbbitól, hogy egyre többször
szólalt meg. Ez nemcsak Erent, hanem a parancsnokot is meglepte, de hangosan
nem tette szóvá, sőt inkább hagyta, hogy átvegye tőle a beszélgetés
irányítását.
Eren indulatai
pillanatról pillanatra változtak. Amikor Levi hadnagy beszélt, általában ökölbe
szorított kézzel hallgatta végig, amikor viszont Erwin parancsnok, a dühe
mintha elpárolgott volna. Volt valami nyugtató a férfi baritonjában, ami miatt
nem tudott úgy viszonyulni hozzá, mint a hadnagyhoz.
– Tudjuk, hogy
négyen vagytok: a Kolosszális, a Páncélos, a Nőstény Óriás és a te óriásod.
Tudjuk, hogy Titánok néven híresültetek el, amíg a nyomornegyedben élőket
segítettétek. Háromdimenziós manőverfelszerelést loptatok a Helyőrségtől és a
Katonai Rendőrségtől, aminek segítségével megtámadtátok az élelmet szállító
szekereket. Állítólag a szegényekért tettétek mindezt, őket segítettétek, a
végén pedig mégis zokszó nélkül néztétek végig a kínhalálukat. A barátod, a
Kolosszális, aki a Mária fal fölé tudott magasodni, akkora lyukat ütött belé,
hogy Shiganshinát – az otthonodat –
hangsúlyozta Erwin parancsnok – elözönlötték az óriások. Az emberiség bizonyos
része igenis odaveszett, nektek köszönhetően. A nyomornegyedben élők közül is,
nem is kevesen. Nem értelek benneteket, mi motivált. Miért segítettetek rajtuk
annyi éven át, ha utána végignéztétek, amint lemészárolják őket az óriások?
Egyáltalán… hogyan lehetséges, hogy négy fiatal képes felölteni egy óriás
alakját? Vagy mindvégig óriások voltatok? Kik vagytok valójában, Eren?
Válaszolj! Hol van az apád? Édesanyád csak annyit tudott mondani, hogy a
munkája miatt sokat utazik, de úgy érzem, ez nem a teljes igazság. Vagy lehet,
hogy az édesanyád számára, de te sokkal többet tudsz annál, mint amennyit a
külvilágnak elárultál.
– Erwin, ha nem
tudjuk megtörni szép szóval…
– Akkor más
módszerekhez is folyamodhatunk. – Erwin Smith gondterhelten sóhajtott. – A
tárgyalás napja a nyakunkon, a legjobb lenne, ha beszélnél, Eren.
Megkönnyítenéd a helyzetünket.
– De ha nem
hajlandó… – Levi hadnagy szeme összeszűkült. – Bízd ránk. Hanjival elérjük,
hogy megeredjen a nyelve. Csak egy kicsit… dolgozunk
rajta.
– Rohadék… – vicsorogta Eren, mire Levi
felvonta a szemöldökét.
– Nocsak. Ilyenkor
bezzeg kiderül, hogy tudsz beszélni. Nem szeretnél még mást is mondani vagy
továbbra is játszod a kölyköt és
folytatod a duzzogást?
Eren megfeszítette
a testét, ahogy az idegesség borzongás kíséretében szaladt végig a gerince
mentén. Mindig is nehezen kontrollálta magát, a láncok most is a húsába
mélyedtek, valahányszor megrántotta magát. Ha elég erős lenne… Ha el tudná őket
tépni… Csak egy harapásba és egy céljába kerülne minden, Trost körzete pedig a
pusztulásé lenne.
Gyerünk… Gondolkozz!
– Parancsnok,
hadnagy… – Eren összerezzent, amikor meghallotta Petra hangját. Magas, szőke
férfival érkezett; ha Eren jól emlékezett, ő volt Eld, míg a másik férfi, aki
folyton velük lógott, Gunther. Néha összetévesztette őket. Annyit tudott, hogy
bármelyiküket jobban kedvelte az osztag harmadik tagjánál, Oluónál, aki
ismételten elharapta a nyelvét, ahogy Petra és Eld után igyekezett. Megálltak,
Oluo a nyelvét tapogatta, Eld az égnek emelte a tekintetét, Petra a szemét
forgatta.
– Hadnagy – mondta
újból, mire Levi hadnagy teljesen felé fordult.
Csilingelő hang
hallatszott, ahogy a lány átnyújtott valamit neki. A sötétben aranyló kulcs
csillant meg egy vékony láncon. Eren szeme elkerekedett, ahogy felismert a
pincéjük kulcsát. A kulcsot, amit az apja adott át neki, közvetlenül azelőtt,
hogy végleg elhagyta őket, és mindeddig a nyakában lógott, a szíve fölött. A
kulcsot, ami a pincéjüket nyitotta, s ahol mindennek a titkát őrizték hosszú
éveken keresztül.
– Tehát ez lenne
az – vizsgálta meg Levi hadnagy. – Jaeger doktor titokzatos kulcsa. Jaeger
doktoré, aki titokzatos körülmények között eltűnt. Mert eltűnt, nem igaz? –
sandított a szeme sarkából Erenre. A fiú nyelt egyet. Nem válaszolt a kérdésre,
de a hallgatásával mégis igazat adott. Levi hadnagy elégedetten bólintott. –
Mit gondolsz, Erwin? – fordult a parancsnokhoz. – Most mit tegyünk? Még teljes
a káosz… Az emberek odakint nyalogatják a sebeiket. Elvesztettük a Mária falat,
egy fallal beljebb kerültünk. Ez azt jelenti, hogy hamarosan megérkezik a
parancs a fővárosból… Túl sokan vagyunk a Rózsa falon belül.
Erwin parancsnok
gondterhelten sóhajtott.
– Ha megérkezik a
parancs… De nem, az még korai – mormolta. Erenre nézett, és amikor megszólalt,
a hangja még mindig ugyanolyan szelíden csengett, mint korábban. Szelíden, Eren
azonban mégis kiérezte belőle a fenyegetést.
Ne tévesszen meg a látszat! – mondogatta
magának. – Ők ördögök, semmi többek.
– Hogy került
magukhoz? – A kérdés mégiscsak kiszaladt a száján, mielőtt megálljt
parancsolhatott volna magának. Ahogy megtörte a hirtelen beálló csendet, úgy
villantak rá a tekintetek, hogy egy pillanatra hátravetette a fejét. Ő is
megdöbbent magán, ám a többiek is. Petra szigorú arcvonásai ellágyultak; ismét
annak a bájos lánynak tűnt, mint amilyennek Eren megismerte.
Levi hadnagy
érdeklődve nézett rá.
– Nocsak, mégis a
jobbik utat választod, Eren?
– Hogy került
magukhoz? – ismételte meg a fiú makacsul. – Válaszoljon!
– Úgy gondolod, olyan
helyzetben vagy, hogy követelőzhetsz, fiú? – háborodott fel Oluo, ám amikor
folytatni akarta a mondandóját, ismét elharapta a nyelvét. Eren majdhogynem
sajnálta, amiért állandóan sérüléseket okozott saját magának. Kellemetlen. Végül csak finoman megvonta
a vállát. Nem az én bajom.
– Semmi baj, Oluo.
– Eren legnagyobb meglepetésére Erwin parancsnok mosolygott. – A kulcs
természetesen tőled került hozzánk, Eren. Amikor elfogtunk, mindenedet
átkutattuk. A kulcs a nyakadban pihent, így Levi hadnagy levette rólad. – Eren
Levi hadnagyra pillantott, ám csak a férfi közönyével találkozott, semmi
többel. Ha te így állsz hozzám, akkor
engem még annyira sem érdekelsz, jó?!
– Mit akarnak
vele? – kérdezte. Inkább elterelte a gondolatait a hadnagyról, mert csak még
jobban felbosszantotta magát. A kulcs mindennél fontosabb volt, és úgy tűnt,
ezzel a Felderítő Egység is tisztában volt. De hogyan? Miképpen? Ki által?
– Azt hallottuk –
Erwin parancsnok szája sarkában mosoly bujkált –, ez a kulcs nyitja a
pincéteket. A pincében pedig valami olyasmit találhatunk, ami megváltoztatja az
eddigi nézőpontjainkat. Az óriások titka, azt őrzi a pincétek, nem igaz?
– H-hogyan…? Mégis…
Eren csak nyögni
tudott.
– Hogy kitől
tudjuk mindezt? – segítette ki Levi. – Természetesen valakitől, aki a javadat
akarja. Szegény kislány könyörgött nekünk, hogy kegyelmezzünk neked. Hát
nincsenek nagyszerű barátaid és rokonaid, Eren?
– Krista?! – kerekedett el Eren szeme. Krista lett volna? Ő… elmondta… Mindent
elmondott? Krista… Elárulta volna?! – Lehetetlen! – sziszegte. – Ő nem… Ő
soha… Ez… hazugság! Minden, amit mondott, hazugság!
– Krista? –
ízlelgette a nevét Levi. Petrára sandított, a lány viszont a fejét rázta. – Hm.
Minden, amit mondott, hazugság volna? Pedig lehet, hogy megmentette vele az
életedet, Eren. Akkor is fenntartod, hogy hazugság volna?
– Krista… – Eren megremegett.
– Ő…
– Azt tudom javasolni,
hogy jól gondold végig a válaszodat, Eren. – Levi hadnagy közelebb lépett a
cellához. Ismét a rácsokra markolt, és Eren bánta, amiért nem tudta eltépni a
láncait. Tökéletes alkalom kínálkozott, hogy rávethesse magát a férfira.
Korábban közelharcban alulmaradt, ezúttal azonban minden erejével azon lenne,
hogy ez ne történjen meg. Talán a
végkimenetel is más lesz… Ezúttal nem tud már meglepni, nem?
De tévedett.
Levi hadnagy meg
tudta lepni.
– Az
unokatestvéred nekem is bemutatkozott, mielőtt mindent elmondott volna, amit
csak tudott.
– Mindent? –
lehelte Eren. Aztán bennakadt a levegője, ahogy eljutott a tudatáig, hogy mit
mondott a hadnagy. Bemutatkozott? Mégis
miről…
– Historia,
csatlakoznál hozzánk? – kérte Levi csendesen, és szemlátomást elégedettséggel
töltötte el az Eren arcára kiülő rémület. Teljesen kiélvezte a pillanatot, és
Eren meg tudta volna fojtani ezért.
A lány, aki
egyszer csak feltűnt Oluo háta mögül, gyönyörű, halványrózsaszínű ruhát viselt.
Szőke haját kontyba csavarták, így sokkal öregebbnek látszott a valódi koránál,
karjában pedig gyermekét tartotta. Kuklo is levetette a szegényes rongyait, és
hozzá hasonlóan elegáns ruhákba öltöztették. De nem ez volt az egyetlen, amitől
Eren lélegezte újból elakadt, hanem a csillogó fejdísz, ami tökéletesen illett
Krista fejére. Aranyló volt, amilyen a kulcs is, drágakövekkel kirakott.
Egy korona… Hát persze – hunyta le a szemét
Eren.
– Historia Reiss
vagyok – mutatkozott be ezalatt Krista Erwin parancsnoknak.
– A falak igazi királynője.
Megjegyzés: íme, az 5.
fejezet, sokat kellett rá várni, de remélem, tetszeni fog! ^^ Igyekszem a
következőt hamarabb hozni, ráadásul a korábban ígérgetett tervekről sem
feledkeztem meg, hamarosan érkeznek.
Ez amolyan
átvezető fejezet volt, Eren rendíthetetlen – vagy mégsem? ;)
A következő fejezetben a tervek szerint meghallgatjuk
Historia múltját, lezajlik a tárgyalás és Eren sorsa eldől. Talán örül neki,
talán nem. Ilyen az élet. :D Egy jó darabig biztosan nem tud megszabadulni Levi
hadnagytól, az egyszer fix.
Illetve nem tudom, ki mennyire olvassa a mangát
– egy barátnőmnek fordítom egy ideje, nem a legprofibb fordítás, hiszen életemben
először csinálok ilyet, de gondolkodom rajta, hogy ide is feltegyem valamilyen
formában. Jelenleg a 98. (azaz az
eddigi utolsó) fejezetet fordítom; ha lenne rá igény, jelezzétek,
mert eléggé vacillálok! :)
Engem erdekelne a manga forditas ^-^
VálaszTörlésJaj de jó! Akkor várhatóan a napokban közzéteszem a 91. fejezetet. ^^
TörlésEngem is nagyon érdekelne. Folyamatosan olvasom a mangát is,de az oldal amin letöltöm elég régen nem hozott folytatást..ha jól emlékszem akkor a 90.fejezetig van fent..szóval nagyon megköszönném ha ezentúl ide is felraknád:) ^^
VálaszTörlésIgen-igen, én is úgy láttam, hogy a 90. fejezet volt az utolsó, ami elkészült, és annak is már jó ideje. :) Persze megértem a fordítókat, azért nem kis meló, ráadásul ők sokkal szebben csinálják nálam xD
TörlésA 91. fejezetet már fel is raktam, a "mangafordítás" címkénél találhatod meg. ^^ A napokban sűrű frissítések várhatóak. :D
Húha, ismét csak azt tudom mondani, hogy remek fejezet volt, lelkesen várom a következőt. És a manga is szívesen látott lenne. :)
VálaszTörlésSzia!
TörlésÖrülök, hogy tetszett! ^^ A folytatás készülőben, néhány napon belül érkezik! A mangát a "mangafordítás" címkénél találhatod meg, egyelőre a 97. fejezetig, a 98. fejezetet hamarosan feltöltöm.
Köszönöm, hogy írtál!
Detti ^^
Folytatás mikor várható???*.*
VálaszTörlésMost töltöttem fel a manga 98. fejezetét, a Titánok 6. fejezete pedig várhatóan holnap délután érkezik, csak betemettek a zhk az egyetemen. :)
Törlés