2018. február 17., szombat

A Titánok – 10. fejezet – Mardosó bűntudat

10. fejezet

Mardosó bűntudat

Eren korábban sosem járt Dauperben, de néhány óra leforgása alatt a szívébe zárta a falut. Nem hasonlított Shiganshina vagy Trost körzetre, s még messzebb állt a főváros színvonalától – eldugott, hegyvidéki helység volt, az ott lakó emberek a vadászatból éltek meg. Sasha Blouse, akit már az első munkanapján elkereszteltek Burgonyalánynak, másfél héttel Shiganshina bukása előtt érkezett a körzetbe, mégpedig nem akárhonnan: Dauperből. Eren már tudta, honnan hallotta a falu nevét: maga a lány mesélte, amikor arról faggatták Marcóval, hogy honnan keveredett Shiganshinába. Eren ezek után meg sem lepődött, amikor kiderült, hogy Sasha a Felderítő Egység tagja volt. Nem újonnan csatlakozott, amilyennek beállította magát, hanem sokkal régebben, tizenöt éves korában toborozták be. A Felderítő Egység nagyon is különbözött a Katonai Rendőrségtől; míg utóbbit tényleg csak idióták alkották, addig a felderítőknek bőven volt sütnivalójuk. Erwin parancsnok nem azért viselte ezt a rangot, mert kellett valaki, akit vezetőnek kiáltanak ki, és akkor Eren még nem is gondolt az Egység többi tagjára: Hanji osztagvezető, Levi hadnagy, továbbá azok, akik szinte veteránnak számítottak a csapatban (közülük Eren Mike valamint Nanaba nevét jegyezte meg). Mindannyian kivételes katonák voltak, akiket nem szabadott alábecsülniük. A Titánok is ráérezhettek erre, Reiner és Bertolt jelenléte a felderítők sorában pontosan ezt jelentette. Végre tanultak a hibáikból. Ehhez is persze Zeke kellett, a Bestia, aki korábban számtalanszor bebizonyította már, hogy félelmetes stratéga.

Erwin parancsnoknak fel kell kötnie a gatyáját, gondolta Eren egy hatalmas sóhaj kíséretében, ha a következő megmérettetéskor győztesként szeretne kikerülni. Dauperben lábadozott, a sebe sokkal lassabban gyógyult, mint azt szerette volna. Egyszerűen nem volt rá képes, hogy regenerálja magát, és miután az erőlködéssel egymás után többször is felszakította, Levi hadnagy és Hanji megtiltották, hogy ismét próbálkozzon az átalakulással.

Mint kiderült, a vidéki kunyhó, ahol elszállásolták, Sasha családjához tartozott. A lánnyal és annak édesanyjával rögvest az első napokban találkozott, bár addigra már tudott róla, hogy a Blouse család vette a szárnyai alá, amíg gyengélkedett, Mr. Blouse azonban nem látogatta meg, ő egyedül a Felderítő Egységgel kommunikált, mint azt Armin kiderítette. A beszélgetésből az is kiderült, hogy Mr. Blouse egyáltalán nem repesett az örömtől, hogy úgymond rendelőt üzemeltettek a házában, és hogy doktoroknak nem nevezhető emberek óriássá változó, állítása szerint „mutáns” kölyköket kezeltek. Persze nem mondhatott egy szót sem, büszke volt a lányára, amiért remek katona vált belőle, és a parancs, hogy fogadja be Erent, egyenesen a királynőtől érkezett. Historiától.

– Mr. Blouse háromszor csuklott, amikor bemutatták neki – mesélte Mina kuncogva, miközben átnyújtotta a kanalat, hogy ehessen. Mrs. Blouse levest készített valamint kenyeret sütött – Mina segédkezett benne, míg Mikasát maga Erwin parancsnok hívatta. Erennek bűntudata támadt, amiért ennyire visszaélt a család vendégszeretetével; egyes étkezések során akkora bőségből válogathatott, hogy gyanította, Mrs. Blouse az utolsó félretett morzsákkal is megkísérelte megkínálni. Hogy ezt annak köszönhette, hogy Sasha hozzáfűzte, hogy Eren a királynő unokatestvére – tehát valószínűleg királyi leszármazott –, vagy annak, hogy Mrs. Blouse megszánta, azt nem tudta. Mindegy is volt.

Eren nagyot kanalazott a gőzölgő levesből, majd miután lenyelte, megtörölte a száját a kézfejével.

– Említette, hogy miért hívatta Mikasát a parancsnok? – Nem tetszett neki, hogy a lányt beszélgetésre invitálták. Persze pont Mikasa volt az, akit igazán nem kellett félteni, tudott vigyázni magára. De Eren akkor sem szerette a gondolatot, hogy nélküle faggatják. Hogy egyáltalán kérdéseket tesznek fel neki, pedig egyszer már megtörtént, amikor kihallgatták, hogy mit tud Erenről, közvetlenül a Mária fal bukása után.

Mina természetesen a fejét ingatta.

– Mr. Jinn csak annyit mondott, hogy az ügy nem tűr halasztást, Mikasa pedig bólintott és követte. Hiába szóltam utánuk, Mr. Jinn csak rám nézett, majd nemet intett. Mire észbe kaptam, egy fakanállal álltam a kezemben és a levest kavargattam. Mrs. Blouse mintha megérezte volna, hogy aggódom Mikasáért, segített, hogy elterelje a gondolataimat a főzéssel.

– Tehát ez már régóta történt? – Eren elgondolkodva hümmögött. – Ugye tudod, hogy cseppet sem nyugtattál meg? Vajon… mi lehet olyan fontos, ami miatt pont neki kellett mennie? A képességei miatt? Félelmetes katona, ezt nem tagadom. Egy hajszál választja el Levi hadnagytól.

– Hihetetlen – értett egyet Mina, majd összeráncolta a homlokát. – Kuklo – szólította fel a kisfiút –, vedd ki az ujjad a szádból, jó? Ezt nem szabad. – Historia rájuk bízta a kisfiát, mert királynőként hirtelenjében annyi teendője akadt, hogy azt sem tudta, mihez kapjon előbb. Az embereket megrémítette a tény, hogy egy ember óriássá változhat, egyenesen az ördögöt látták benne. Egy szörnyeteget.

Historia mindent megtett, hogy elfogadtassa magát, mint a falak következő királynőjét, s Erent, mint az emberiség utolsó reményét az óriások fölötti győzelemre. A harcban, ahogyan Erwin parancsnok korábban megígérte, mindvégig élvezhette a Felderítő Egység támogatását.

De míg ő így tevékenykedett, addig Kuklóra Mina Carolina és az ágyhoz kötött Eren vigyáztak. No meg Mrs. Blouse.

Csakhamar kiderült, hogy a Blouse család a napokban egy újabb taggal gazdagodott. Zeke nem akárhonnan szerezte az óriásokat, akik rájuk támadtak Utgard vállánál: egy egész falut változtatott a Rózsa falon belül óriásokká, és azok az óriások szerteszét szóródva komoly pusztítást okoztak. Ezt Eren rakta össze az elejtett mondatokból. Hogy a felderítők mire jöttek rá, az rejtély maradt.

Nemcsak Utgardnál kellett ádáz csatát vívni, a Rózsa falon belül a katonák minden erejüket bevetették, hogy csökkentsék az elkerülhetetlen pusztítás mértékét. Az óriások mindent elleptek és mindent tönkretettek. Komoly küzdelmek és veszteségek árán tudták csak elérni, hogy egy egész falunyit kiirtsanak néhány nap leforgása alatt.

A kislány, akit Sasháék magukhoz vettek, elvesztette az édesanyját, mégpedig Eren bátyjának, Zeke-nek köszönhetően. Eren nem tudta megállapítani, mit érzett, amikor először hallotta a gyermek történetét. A gyermek anyja a rossz lába miatt nem menekülhetett – esélye sem volt, hogy életben maradjon –, a falu lakói pedig nem siettek a segítségére, hagyták volna, hogy a gyermekével együtt haljon. Mire Sasha – pusztán véletlenből – odaért, az óriás már a gyermek szeme láttára lakmározott annak anyjából. A kislányt Sarának* hívták, és jóformán tényleg csak a szerencséjének köszönhette, hogy megmenekült. Ha Sasha csak egy kicsit is később érkezett volna, ha egy kicsit is kevésbé lett volna bátor, akkor az óriás alighanem vele is végzett volna, nemcsak az anyjával.

Dauperben mindenki erről beszélt – no meg Sasháról! A lány nyílvesszővel messziből lőtte ki az óriás egyik szemét, a másikat pedig testközelből, az óriás halálos ölelésében szúrta ki, íj használata nélkül. Eren először el sem akarta hinni, hogy tényleg így történt, de Armin, aki mindezt elmesélte, váltig állította, hogy az igazat mondta. Nehéz volt így gondolni Sashára. Ő azt a Sashát ismerte, aki Burgonyalány volt, és aki könnyedén magára vette a sértéseket. Aki akcentussal beszélt, és aki mindig csak a hasára gondolt. Ez a Sasha, az új Sasha teljesen másnak bizonyult: egy elkötelezett, remek katonának, akinek helyén volt a szíve.

A kislány – Sara – apja meghalt, amikor kicsi volt, így őrá nem számíthatott. A családjából senkije sem maradt – sem nagyszülők, sem egyéb rokonok. Sasha – annak ellenére, hogy alig múlt tizenkilenc – egy másodpercig sem hezitált, amikor ezt meghallotta, azonnal magához vette. Sara élete rendeződött, amennyire rendeződhetett azok után, hogy előtte marcangolták az anyját (egyszer sem szólalt meg azóta, hogy ez megtörtént, csupán bólintással vagy fejrázással reagált a kérdésekre), Erent azonban mardosta a bűntudat. Erről is, ahogyan Petra és Gunther sérüléséről is Zeke tehetett. A pusztítást, amit véghez vittek, Zeke tehetett. Meg persze a Titánok. Eren is beszennyezte a kezét, amikor segédkezett a Mária fal lerombolásában. Miben különbözött hát a mostani az akkoritól? Miért fájt ez jobban, mint mikor a saját körzetbeli ismerőseinek halálsikolya csengett a fülében?

Nem különb, fejtette meg, csak valamiért én vagyok az, aki változtam. De miért?

A kérdésre nem érkezett válasz. Mintha Kuklo sem hallotta volna, amit Mina mondott neki. Csak azután tett eleget az utasításnak, miután a lány letérdelt mellé a földre, és a pici csuklójára fonta az ujjait.

– Nem szabad, Kuklo – mondta neki, mire a gyerek kivette a szájából az ujját. Az egész arca maszatos lett a nyáltól meg attól a valamitől, amit Mrs. Blouse adott neki ebéd gyanánt, és Mina nem győzte nagy sóhajok közepette megtörölni. – Élvezed, hogy az őrületbe kergethetsz minket, igaz?

– Mi az, hogy őjület? – kérdezte kíváncsian a kisfiú.

– Őrület – javította ki Eren, majd megrántotta a vállát. – Amitől égnek áll a hajad.

– Mi az, hogy…

– Nem fontos – szakította félbe. – Gyere ide szépen Eren bácsihoz, jó?

– Ne most, Eren, még nem töröltem meg teljesen az… Kuklo, gyere vissza! Eren, nem tudtál várni néhány másodpercet?

– Gyere ide szépen. – Eren figyelmen kívül hagyta Mina felháborodott kiáltását. Kuklo egyedül az ő kéréseinek engedelmeskedett azonnal, még Historia esetében is szeretett rosszalkodnia, pedig ő az anyja volt. Erenre mindig, minden körülmények között hallgatott. Nem kellett attól tartani, hogy az ellenkezőjét csinálja és ezzel szégyenbe hozza őket. Felkapta a kisfiút, amint odaszaladt hozzá, majd az ölébe ültette. – Majd én megtörlöm az arcodat – mormolta neki gyengéden, mire Mina szemöldöke felszaladt a homlokára.

– Ó, igen? – kérdezte csípősen. – És mivel? A kézfejeddel?

Eren vállat vont, ez nem különösebben izgatta.

Mina szeme erre összeszűkült.

– Ha az ingeddel fogod… nem mosom ki – jelentette ki zord egyszerűséggel. – Nem becsülöd meg a munkámat. Esküszöm, néha rosszabb vagy az apámnál vagy a testvéreimnél – forgatta meg a szemét. – Ők is mindig ezt csinálták, amikor még velük éltem. De nehogy azt hidd, hogy ezt az állapotot tartani fogjuk az esküvő után is! Ha ilyesmiben reménykedsz, akkor rossz lányt veszel el… – A végén már mosolygott, a korábbi haragja elillant. Eren ezt szerette benne a legjobban: a határozottságát és azt, hogy a szavait meghazudtolva minden rosszban benne volt. Nem riadt vissza attól, hogy lecsapjon-e egy elcsent sonkára, sőt az elsők között harapott bele a finom húsba – csupán az arca pirosodott ki az izgalom hevében a tiltott cselekedettől.

– Elvenni? Az mit jelent? – Kuklo fészkelődni kezdett Eren ölelésében. Most, hogy végre elmúlt a láza, sokkal élénkebb lett. Kíváncsian pislogott fel Erenre a maga három évével, és Mina rosszallása ellenére azért is a szájába dugta a kezét. Eren már hozzászokott, hogy állandóan nyáltengerben úsztak, ha a kisgyerek felkérezkedett az ölébe, ahogyan ahhoz is, hogy folyton kérdezősködött. De inkább kérdezősködjön, mintsem a láztól némaságba burkolózzon. Annál bármi jobb volt, a kínos vagy idegtépő kérdések is.

– Öhm… Hát az azt jelenti, hogy… – Eren a fejét vakarta. – Öhm… – Kuklo nem ismerte Grishát, sem Mina szüleit, velük nem hozakodhatott elő. Ami Historiát, Mikasát vagy Armint illette… Nos, valahogy a csonka családok nagyobb szerepet kaptak az életükben, ezért velük sem példálózhatott. – Nem fontos – vágta ki magát végül. – Megmutatod inkább az új játékodat? Most látom, milyen szépet kaptál! – Az óriás-játékon kívül, amit Eren készített neki, Kuklo valóban egy új játékkal játszott, amit eddig sosem látott nála. Nem lestrapált példány volt, mint a többi, látszott rajta, hogy nem kevés összeget fizettek érte. Valószínűleg a fővárosban vették, ott lehetett ennyire szépet kapni. De vajon Kuklo honnan szerezte?

Mina mintha megérezte volna, hogy mi jár a fejében, elmosolyodott.

– Erwin parancsnok és Levi hadnagy ajándéka. Kedves gesztus a Felderítő Egységtől, nem gondolod?

Erwin parancsnok?

Levi hadnagy?

Eren szeme összeszűkült.

Kedves gesztus?

– Hát hogyne – mondta fojtottan. – Milyen kedves tőlük, hogy gondoltak a királynőjükre. Nyilván a legdrágábbat vették. Jó tudni, hogy nincsenek anyagi nehézségeik…

– Mr. Jinn azt mesélte, hogy a hadnagy nem szeret sokat költeni magára.

– Milyen előrelátó, gondol a későbbiekre is.

– Jaj, Eren! – Mina nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy nem kedveled őket…

– Az ellenségeink, elfelejtetted?

– Nem felejtettem el, de…

– Nem kedvelhetjük őket. – Eren komolyan nézett a lányra. – Még ha szeretnénk, akkor sem – mormolta. – Érted, ugye?

Mina erre összeráncolta a homlokát.

– Ezt értsem úgy, hogy…

– Értsd úgy, ahogy szeretnéd – rántotta meg a vállát Eren. – Én magam sem tudom, hogy szeretném érteni. Én… Nem tudom, hogy érzek… Azt sem, hogy mit akarok.

– Elbizonytalanodtál magadban és a Titánokban? – Mina jól olvasott a sorok között, az arcát az aggodalom árnyékolta be. – Lehetséges, hogy… – Nem akarod, hogy bajuk essen? A kimondatlan kérdés az eddigiek tekintetében abszurdnak tűnt, de Eren tisztában volt vele, hogy miért kezdett bele a lány. Egyre többször fordult meg a fejében a gondolat, hogy a nyilalló érzés nem más, mint a bűntudat. Bármennyire is nem akart kötődni, törődni másokkal, elkezdte megtenni. Mindeddig csak a családja számított, ők voltak az egyetlenek, akiket nem akart feláldozni, akiket belesorolt az emberiségbe, de most…

Nem menthetek meg mindenkit, gondolta keserűen. Csak az emberiséget kell megmentenem, győzködte magát, márpedig azok, akik itt élnek, nem tartoznak közéjük. Ők… az ellenségeim, ahogyan a Felderítő Egység is. Különösen Levi hadnagy és nyavalyás osztaga. Hihetetlennek találta, hogy el tudták kapni. Tudtak valamit, amit a Katonai Rendőrség nem (igaz, azoknál az idiótáknál bárki jobban dolgozott a körzetek védelmén, legalábbis Eren így vélte). Nem kockáztathatok, nem hátrálhatok meg. Csak a küldetésemre kell koncentrálnom, egyedül ez számít!

Minára sandított, a lány aggódva, mosolytalanul viszonozta a pillantását.

– Eren – szólította meg gyengéden –, ugye tudod, hogy ettől vagy ember? Az, hogy hezitálsz… hogy elkezdtél esetleg törődni velük, ez azt jelenti, hogy még ember vagy. Nem mondtál le az emberségedről, nem lettél egy szörnyeteg, aki emberszámba sem veszi azokat, akik a falakon belül élnek. Ez valami olyasmi, amire büszkének kellene lenned.

– Büszkének? – Eren hatalmasat sóhajtott. Ujjait finoman Kuklo hajába simította, lágyan kezdte simogatni a gyermek fejét. A kisfiú a játékára koncentrált, csupán néhányszor sandított föl kíváncsian a két fiatalra; a beszélgetésükből feltehetőleg semmit sem értett. – Nem tudom, Mina. Azt tudom, hogy elegem van ebből az egészből, pedig csak most kezdődött el. Esküszöm, Yvonne nénivel is szívesebben csicseregnék a piacon, csak ne kelljen ezzel az egésszel foglalkoznom!

– Megértelek. – Mina szomorúan elmosolyodott, miközben megszorította a kezét. – Minden megváltozott, Eren. Most már ehhez a változáshoz kell hozzászoknunk. Nem tehetünk mást, hiszen az élet megy tovább. – Ezek után elhúzódott tőle, megigazította a copfjait. Ritkán bontotta ki a haját, de jól állt neki, hogy így viselte. Eren elnézte őt, amint az ajtóhoz sétál, és egy másodpercre sem engedte ki a karjából Kuklót. – Megyek, segítek egy kicsit Mrs. Blouse-nak.

– Jól van – bólintott. – Mi elleszünk.

– Pihenj – hangzott a szigorú utasítás. – Szeretnék már kiszakadni az erdőből.

– Messze kerültünk Shiganshinától… de még Trosttól is. Ha visszatérünk a körzetbe, talán ellátogathatunk Karanesbe is – vetette fel bizonytalanul. – Nem tudom, mik a Felderítő Egység tervei… Nem tudom, mit fognak engedélyezni. Mármint… most legalább nincsenek rajtam láncok – nevetett halkan. – Ez persze nem jelent semmit. Hogy egy teljesen más körzetbe elengedjenek… Azt még nem hinném.

– Azt én sem. – Mina elhúzta a száját. – Lehet, hogy kapunk őröket. Ne felejtsd el, mit mondtak a tárgyalásodon: Levi hadnagy vállalta, hogy gondoskodik rólad. Ha bármit is teszel, habozás nélkül megölnek. Jól dönts, Eren. Így is engedély nélkül változtál át a kastélynál, hogy megvédj bennünket… Igaz, tényleg minket védtél, lehet, hogy pont ez lesz az, amivel elnyered a bizalmukat. Meg azzal, hogy a testvéred szó szerint megkéselt. – Megborzongott, ahogyan erre gondolt. – Még mindig nem értem… – halkította le a hangját. – Mi üthetett belé?

Erennek kismilliónyi ötlete támadt. Ha Zeke tényleg azt akarta, hogy ezzel férkőzzön a felderítők bizalmába, igazán megkérdezhette volna őt előtte, hogy vállalja-e! Az ember szórakozásképpen, még akkor is, ha óriás és képes regenerálódni, nem szívesen vállalkozik ilyesmire. A fájdalmat, amit akkor érzett, nem felejtette el; valahányszor lehunyta a szemét, újra meg újra érezte a testében. Olyankor görcsbe rándult a gyomra, kiverte a verejték és hányingere támadt.

Legutoljára az éjszaka kellős közepén riadt fel egy rémálomból erre gondolva, akkor öklendeznie kellett, és a teste belecsavarodott a nyirkos lepedőbe, ahogy megpróbált kikászálódni az ágyból, hogy könnyítsen a kavargó gyomrán. Amikor talált végre egy edényt, a térdére zuhant előtte és csak öklendezett és öklendezett. A végén, miután megkönnyebbült, hozzászorította a homlokát a hideg edénynek, és olyan vacakul érezte magát, mintha órák óta futott volna. Nem láncolták ki, de őrizhették az ajtaját, mert miközben szenvedett, beszélgetés halk zöreje szűrődött át az ajtón keresztül, amikor pedig elhalt, Eren távolodó lépteket hallott. Az ajtó akkor nyílt ki nyikorogva, miután ismét elfogta a rosszullét. Nem kellett volna megint az álmára és az emlékekre gondolnia, az okozta, hogy visszatért. Azt hitte, nem közelítik meg, amint felfedezik, hogy milyen állapotban van, ám tévedett: hűvös ujjak simultak a homlokára, hátrasimították a haját, hogy ne lógjon a szemébe, míg újra meg újra a mosdótál fölé hajolt. Tartották őt, és amikor végre lecsillapodott, remegő kézzel törölte meg a száját. Nem lepődött meg, valahogy érezte, hogy Levi hadnagy sietett a segítségére. Ki más, ha egyszerűen az ő felügyeletére bízták? Ő tartozott érte felelősséggel. Legalább nem verték bilincsbe! Érdekesebb lett volna, ha úgy kellett volna valami edényért könyörögnie, hogy kiengedhesse a gyomra tartalmát!

– Hogy érzed magad, Eren? – kérdezte a férfi, miután segített neki felállni. Támasztékul szolgált, kis termete ellenére meglepő erő szorult belé. Eren ezen egy kicsit csodálkozott, az emberiség legerősebbje nyilvánvalóan nem lehetett gyenge, és bizonyosan nemcsak amiatt kapta a nevét, hogy félelmetes sebességgel irtotta az óriásokat. Kellett még legyen valami.

– Túlélem – rántotta meg a vállát, majd borzongva mászott vissza az ágyába. Levi hadnagy ekkor sem hagyta magára, ráhúzta a takaróját is, aztán összeráncolta a homlokát. Ahhoz képest, hogy az éjszaka kellős közepén riasztották, ébernek tűnt és úgymond kipihentnek is. Biztosan nem az ágyából rángatták ki. Ezt Eren nem felejtette el szóvá tenni: – Maga szokott egyáltalán aludni valamit?

– Beérem néhány órával – érkezett a felelet. – Milyen jól tettem.

Eren arca elsötétült.

– Igen… – szorította ökölbe a kezét. – Oluo hagyott volna megfulladni a saját hányásomban – dörmögte. Nem rajongott kimondottan a férfiért, ugyanakkor nem utálta annyira, mint első alkalommal. Kezdte érteni Eldet és Gunthert, akik remekül szórakoztak, valahányszor barátjuk elharapta a nyelvét vagy Petrának le kellett teremtenie. Lassan már Eren is vigyorgott, bármennyire is nem szerette volna.

– Nem hinném. – Levi hadnagy azonban a fejét rázta. A szája sarkában mintha mosoly bujkált volna. – Az osztagom éppúgy felel az életedért, ahogyan én is. Ha bármi gyanúsat észlelünk, habozás nélkül kiiktatunk. De bármit is tettél, ember vagy, Eren. Még ember vagy, éppen ezért… ha baj van, nem hagyunk cserben – magyarázta halkan és komolyan. A szeme, mely elsőre szürkének látszott, most egyértelműen sötétkéken izzott a gyér világításban. Eren egészen elkábult az átható pillantástól.

– Én… – Nem találta a szavakat. Mégis mit mondjon? Egyre inkább kételkedett magában. A mardosó érzés a bűntudat volt. Petra és Gunther, bár életben maradtak, olyannyira megsérültek, hogy Levi hadnagy kénytelen volt más felderítőkkel pótolni az osztagát. Eren annyit megtudott, hogy nem Bertoltot vagy Reinert bízta meg ezzel a feladattal, ugyanis számára a magasság nem számított. Két jó barátja, akik Shiganshinában is szemmel tartották Minát, vállalta el, hogy csatlakozik Eld és Gunther mellé; a férfit Farlannak, a nőt Isabelnek hívták. Eren már ismerte őket, legalábbis tudta, hogy a hadnagy közeli barátai – már ha egyáltalán vannak barátai ennek a mogorva törpének, húzta el a száját, ahogyan erre gondolt.

– Nem tudlak hova tenni, Eren. Hol így viselkedsz, hol úgy viselkedsz. Komoly fejtörést okozol, de persze nemcsak nekem. Erwin sem tudja eldönteni, hogy mennyire bízhatunk meg benned. Ez már jelent valamit, nem gondolod? – Levi a szeme sarkából sandított rá; nem foglalt helyet az ágyán, ugyanakkor nem is távolodott el tőle. Nézte őt, közben pedig úgy tűnt, annyira nem foglalkozik vele. Eren nem értette.

A rémálmok gyakorivá váltak Zeke meghökkentő tettét követően. Rendszerint Levi hadnagy is. Eren alig várta már, hogy véget érjen a látogatásuk Dauperben, mert majdnem minden éjjelét a hadnagy társaságában kellett töltenie. Ha nem őt ébresztette fel velük, akkor Mikasát vagy Armint, akik a szomszéd szobában aludtak. Persze ilyenkor Mina is felriadt, ám Kuklo sem maradhatott el, így a lány – mivel Historia titkos teendői gyakran egész napokat is igénybe vettek – elsősorban a gyermeket próbálta megnyugtatni. Kuklót szerencsére nem rémálmok kínozták, ő pusztán az édesanyja jelenlétét hiányolta.

Eren szeretett kettesben maradni a kisfiúval. Miután Mina valóban magukra hagyta őket, egyedül a gyermekre koncentrált. Kuklo elűzte az ostoba gondolatokat, és így nem kellett sem a múlton, sem a jelenen, pláne nem a jövőn rágódnia. Nem kellett emésztenie magát olyasmikért, amiket azért követett el, mert hitt valamiben, és így valahogy minden könnyebb lett.

– Tetszik az új játékod? – kérdezte a gyerektől lágyan. A kisfiú nem nézett rá, miközben vékony hangon válaszolt:

– Igen.

– Szeretsz itt lenni velem?

– Igen. – Kuklo megint a szájába vette az ujját. – Hol van anya?

– Anya most elutazott egy kicsit – magyarázta türelmesen. – Hamarosan visszajön hozzád.

– El? Hova el?

Eren hatalmasat sóhajtott. Néha nem gondolta végig, hogy mire vállalkozott, amikor beszélgetésbe bonyolódott Kuklóval. A gyermekek, különösen ebben a korban egyszerűen imádtak kérdezősködni. Mindent megkérdeztek – többnyire azt is, amit nem kellett volna –, s néha úgy tűnt, lehetetlenség kielégíteni a kíváncsiságukat. Eren mindenesetre keményen próbálkozott, hogy megfeleljen Kuklo igényeinek.

– Egy nagyon szép helyre. Amikor pedig visszajön, akkor te is vele mehetsz. És ott fogtok élni, azon a nagyon szép helyen.

– Ott fogunk? Te nem?

– Öhm… Ha szeretnéd…

Kuklo bólintott, teljesen összenyálazta magát és magával együtt Erent is.

– Mikor jön vissza? – kérdezte. – Hol van anya?

– Hamarosan – ígérte Eren. – Egy nagyon szép helyen, mint mondtam.

– Hol van az a nagyon szép hely?

– Öhm… Messze innen.

– Milyen messze? – kíváncsiskodott Kuklo. – Ennyire? – Nevetségesen apró távolságot mutatott az ujjaival, Eren elfojtotta a mosolyát, miközben ezt figyelte.

– Annál is messzebb – mondta –, de egyet se félj, visszajön.

– Mikor jön vissza?

– Hamarosan.

– De mikor?

Eren megint felsóhajtott.

– Jaj, kölyök – forgatta meg a szemét, miközben finoman összekócolta a kisfiú fekete haját. Ebben egyáltalán nem Historiára hasonlított. A szőke tincseket össze sem lehetett hasonlítani azzal a sötét hajkoronával, amit Kuklo örökölt – vagy az apjától, vagy a Reiss család többi tagjától. Historia apjának, Rod Reissnek fekete haja volt, ahogyan Frieda Reissnek is. Kész szerencse volt, hogy Historia a külsejében az anyjára ütött (ahogyan persze az is, hogy a személyiségében igencsak messze esett az alma a fájától).

Kuklót zavarhatta, hogy nem kapott választ a kérdéseire, mert újra meg újra feltette őket. Eren a haját simogatta, és közben azt figyelte, hogyan babrált a játékával a gyermek. Elunta már, hogy szigorú pihenésre fogták. Valahogy nem sikerült kipihennie magát, napról napra fáradtabbnak érezte magát. A kétely valamint a bűntudat elegye mélyen a csontjaiba itta magát, nem múlt el úgy óra, hogy ne jutott volna eszébe, hogy mennyi szörnyűséget követett el. Néha elcsípte Eld, Oluo, Farlan és Isabel beszélgetését. Oluo többnyire Petráról kérdezősködött, aki Guntherhez hasonlóan ágyban maradt az incidenst követően; lassan lábadozott, de legalább nem szenvedett maradandó vagy kellően súlyos sérülést. Eren hálát adott az égért – Petra az első perctől fogva kedvesen viselkedett vele, nem ezt érdemelte.

Arra eszmélt fel, hogy hangokat hall. Eld és Oluo álltak őrt az ajtajánál, ám egy harmadik valaki érkezhetett, mert mindketten köszöntek. A szavaiból ítélve nem Levi hadnagy volt, így Eren eleinte nem tulajdonított neki jelentőséget… aztán meghallotta azt is, hogy milyen okból jött oda a két férfihoz.

– Erwin parancsnok a fiút is látni kívánja.

Eren megmerevedett.

Engem?

Szorosabban ölelte magához Kuklót, amit a kisfiú egy panaszos nyögéssel tett szóvá. Izgett-mozgott az ölében, hogy kicsit kiszabadulhasson a szoros ölelésből, Eren azonban nem engedte. El sem jutott a tudatáig, hogy erősebben szorítja a kelleténél. Kattogni kezdett az agya, és hirtelen nem tudta, hogy mi történik vele. Egyre csak az járt a fejében, hogy vajon mit akarhatnak tőle ezúttal. Vajon mi lehet az, ami miatt Mikasa után őt is hívatják? Ez lenne… a következő tárgyalás? Döntöttek a sorsa felől? Úgy gondolják, nem megbízható?

Kiszáradt a szája.

És ekkor Eld megszólalt.

– Armin Arlert, igaz?

– Igen – felelte egy női hang. Eren elsőre nem ismerte fel. Gondolkodnia kellett, hogy eszébe jusson, kihez tartozik, aztán hamar rájött, hogy azért nem tűnt annyira ismerősnek, mert nem Levi hadnagy osztagából való volt. A lány – vagy nő, mert Eren a korát sem tudta megtippelni – a Nifa névre hallgatott, és Hanjival érkezett. Erennek be is ugrott, hogy miért találta őt annyira különösnek: meglepően hasonlított Arminra.

– Kísérjük a parancsnokhoz? – kérdezte eközben Oluo. – Csak mert a kölyök…

– Koncentráljatok Eren Jaegerre – jelentette ki Nifa. – Majd én megyek a fiúért.

– Mit akarnak Armintól? – Ezt már Mina Carolina érdeklődte meg, a hangjából aggodalom csendült ki. – Mikasa után ő is? Mi ez az egész titokzatosság? Mi szükségük van Arminra?

– Sajnálom – mondta Nifa –, de nem adhatok ki információkat. Én csak egy felderítő vagyok… Csak a parancsot teljesítem – tette hozzá szabadkozva, miután találkozhatott a tekintete Mináéval. Eren sejtette, milyen arcot vágott a menyasszonya: kellően szigorút ahhoz, hogy a legmagabiztosabb embert is megrettentse egy kicsit. Nifa bizonyosan beszélt volna, ha tudott volna valamit. De ő sem tudott.

Mi a franc folyik itt?

Eren összerántotta a szemöldökét. Hallgatózott.

Léptek erre, léptek arra. Mina nem jött vissza, a hangokból ítélve teát készített Levi hadnagynak, és az „őröket” is megkínálta vele. Oluo egyből visszautasította, Eld azonban elfogadta, és valószínűleg arra a rövid időre, amíg a tea elkészült, Minával tartott a konyhába, eltávolodva az ajtótól. A Blouse család háza egyáltalán nem volt nagy, ezért nem kellett attól tartaniuk, hogy Erent szem elől tévesztik.

Ha óriássá változom és a földdel teszem egyenlővé a falut, akkor is el tudnak kapni. Túl sokan vannak, márpedig nem leszek rá képes, hogy egyszerre támadjak és védjem a nyakszirtemet, gondolta dühösen. Mindegy is. Lehet, jobb, ha nem cselekszem meggondolatlanul… Ha átváltozom, azzal mindenkit megöletek. Kuklo is megsérülhet. Mina is. A barátaim, emlékeztette magát. Eren, nyugodj meg! Ne húzd fel magad! Hamarosan választ kaphatsz a kérdéseidre… Mikasa és Armin el fogják mondani! Csak nyugodj meg, ez a legfontosabb!

– Eren. – Levi hadnagy hangja rángatta ki az ideges elmélkedésből. Eld és Oluo eltűntek az ajtaja elől, a férfi éppen behúzta azt maga mögött. Nem viselte a köpenyét, a szürkésfehér ingre sötét zakót vett, amit nem gombolt be. A fehér nyakkendőjétől nem szabadult meg, az valahogy a személyiségéhez tartozott. Eren egy pillanatra kíváncsi lett, vajon miért tartja ennyire fontosnak, hogy rajta legyen, sosem látta még nélküle, de nem jutott el a válaszig. Levi nekidőlt az ajtónak, a karját pedig összefonta a mellkasa előtt. – Hogy érzed magad?

Mindig ugyanaz a kérdés, Eren túl sok válaszolta meg.

– Jól, uram.

– Holnap továbbállunk. – Levi hadnagy elégedettnek tűnt a válasszal, ugyanakkor összehúzott szemöldökkel kezdte vizslatni, mintha mindenáron hazugságon szeretné kapni. Nem kaphatta, mert a körülményekhez képest Eren tényleg jobban érezte magát. A sérülése lassan teljesen meggyógyult, és a bűntudatot meg a rémálmokat leszámítva egyre erősödött. Olyan könnyedén kapta fel Kuklót az előbb, hogy saját magát is meglepte vele. Persze tudta, a férfi miért faggatózott: azt akarta kideríteni, hogy képes lesz-e lóra ülni és órákon át lovagolni. Képes volt, így hát megelőzte az újabb kérdést. Levi hadnagy erre még jobban ráncolta a homlokát. – Nem sietünk. Ha azt mondod, hogy…

– Jól vagyok, uram – ismételte meg határozottan. – Nem kell értem aggódni.

– Nem aggódtam.

Eren zavarba jött; félrenézett.

– Mindegy – mondta elpirulva. – A lényeg, hogy jól vagyok.

Levi elgondolkodva hümmögött.

– Ha jól sejtem, fel szeretnéd tenni a magad kérdéseit.

– Megtehetem?

– Megtiltottam? – kérdezett vissza, mire Eren a fejét rázta. Még forróbbnak érezte az arcát, így tudta, hogy a pírja csak fokozódott. A férfi remekül értett hozzá, hogy hozza igazán kellemetlen helyzetbe. Annyira zavarban érezte magát, hogy először megszólalni sem tudott. Amikor mégiscsak megtörte a csendet, nem kerülte el a figyelmét, hogy Levi arcán mosoly árnyéka suhant át.

– A barátaim Shiganshinából… mármint azok, akikkel együtt dolgoztam – pontosított, amikor észrevette, hogy a férfi megemelte a szemöldökét –, ők, ha jól sejtem, nem most csatlakoztak a Felderítő Egységhez, igaz? Például Sasha. Ez az egész… – Furcsa kézmozdulatot tett, hogy körülírja a vele történteket. – Tényleg minden egy jól felépített terv része volt, nem igaz?

– A Katonai Rendőrség idiótákból áll – vonta meg a vállát Levi. – A jó ég tudja, mióta próbáltak elkapni benneteket… A Felderítő Egység nem érkezhetett felkészületlenül. Erwin engem küldött, mert én voltam az egyetlen, aki képes volt végrehajtani a tervét.

– És a terv része volt, hogy…

– Néhányan beépüljenek – bólintott. – Információt akartunk gyűjteni, mielőtt nekikezdtünk volna az üldözésednek. Sasha Blouse, Connie Springer valamint Jean Kirstein vállalták, hogy a körzetbe költöznek. Sokkal hamarabb felfigyeltünk rátok, mint hogy a Katonai Rendőrség a segítségünket kérte volna. Tudtuk, hogy nem fognak bírni veletek, ezért türelmesen várakoztunk.

Eren megvilágosodott.

– Tehát minden csak egy hazugság volt… – suttogta megrökönyödve. – Az egész… barátkozás.

– A te részedről nem ugyanez történt? – Levi közelebb lépett. – Barátok ide vagy oda, átváltoztál és embereket áldoztál fel valamilyen nevetséges, gyomorforgató gondolat miatt. Szabadság után vágyakozol, igaz? De amit művelsz, az pusztítás, nem felszabadítás, ugye tudod? Nem ezzel fogod megmenteni az emberiséget.

– Magának… fogalma sincs semmiről…

– Nincs? Tegyél próbára! – mondta kihívóan. – Lássuk, mit tudok és mit nem.

Eren makacsul elfordította a fejét.

– Mi a baj? – kérdezte Kuklo. – Nem értem.

– Ne foglalkozz most velünk, jó?

Levi hadnagy a gyerekre nézett.

– Lehet, hogy erről nem most kellene beszélgetnünk – ismerte be. – A kiskölyök…

– Belevaló gyerek – vágta rá Eren. Erre a férfi elmosolyodott. Őszinte mosolynak tűnt, megmelengette vele Eren szívét.

– Azt látom.

A bűntudat talán éppen ezért tért vissza utána újult erővel, de tudta, hogy semmi esetre sem mutathatta ki. Nemcsak azért, mert Bertolt és Reiner is megtalálták a maguk útjukat a Felderítő Egységbe, így mindent láttak, ami közvetlenül őt érintette, hanem azért is, mert még ő maga is bizonytalanságot érzett azzal kapcsolatban, hogy mit szeretne tenni a jövőben. Minának mindenben igaza volt, már nem olyan magabiztosan állította, hogy be kell fejeznie a küldetését.

– Megtudhatom, hogy mit akarnak a barátaimtól? – kérdezte végül csendesen. – Én vagyok a törvényszegő, nem igaz? Ők semmiről sem tudnak, ugye tudják? Minden apró kis ügyemet a hátuk mögött intéztem, pont azért, hogy ők ne sérüljenek… És minden, amit tettem… Hogy a nyomornegyed Shiganshina ünnepelt hősének kiáltott ki… Lehet, hogy mögötte egy olyan cél húzódott, amit maguk nem érthetnek, de… Én jót is tettem. Azok az emberek éppúgy szenvedtek, ahogy az Alvilágban élők. Bár honnan is tudhatná, milyen az ottani élet.

– Ellenkezőleg. – Levi szeme megcsillant. – Tudom, miről beszélsz.

Eren csodálkozva sandított rá a szempillája alól. Összezavarodott ettől a kijelentéstől, egyáltalán nem erre számított. Tudja? Ezt meg hogy érti? Amikor hangot is adott a kérdéseinek, a férfi arca elkomorult. A halvány mosoly – már ha egyáltalán annak lehetett nevezni, ugyanis nagyon hamar vesztett az erejéből – teljesen megkopott; kék szemében megmagyarázhatatlan fény foglalt helyet. Tudás. Tapasztalat. Lehetséges lenne, hogy a hadnagy… Nem, vetette el a gondolatot rögtön. Ezek az emberek nem tudják, milyen az igazi nyomor. Valamiért a keserű utóíz mégis megmaradt. Levira pislogott a szeme sarkából, és nyelnie kellett, hogy eltűnjön a torkát összeszorító gombóc.

– Nézze, én… – Levi azonban félbeszakította.

– Eren, ugye tudod, hogy nem bízunk meg benned teljesen?

– Az őrökből kikövetkeztettem. – Megnedvesítette az ajkát, majd így folytatta: – Nézze, én teljesen megértem. Jobb is, ha szabad ezt mondanom. Csak szeretném, ha végre válaszolna a kérdéseimre! Mit akarnak a barátaimtól? Miért hívatta őket Erwin parancsnok? Maga is ott volt, jól sejtem? Maga mindig ott van, kvázi a jobbja a parancsnoknak. Ez azt jelenti, hogy tudja, mi folyik itt. Szeretném tudni! Tudnom kell, hogy mibe sodortam őket!

– Gondoltál volna erre akkor, amikor belekezdtél ebbe az őrületbe.

– Én… – Eren az ajkába harapott. – Felderítő akartam lenni – suttogta. – Szabad akartam lenni. – Levi érdeklődve hajolt előre. – Láttam magukat, amint távoznak a kapun. Én… – Az anyjára gondolt, akit a Felderítő Egység hátrahagyott, mikor Utgard felé indultak, hogy segítsenek a bajba jutott osztagon. Carlát jobb volt, ha nem utaztatták. Historia megnyugtatta, hogy a legjobb orvosokat bízták meg az ápolásával, biztos kezekbe került; akár az is előfordulhatott, hogy a megfelelő kezelés mellett felépül. Eren őszintén remélte, hogy így fog történni. Ahogy eszébe jutott az anyja, beugrott a gyermekkora is. – Anya megtiltotta, hogy csatlakozzak, de… engem nem különösebben érdekelt. – Levi szemébe bámult, és csak kimondta azt, amit annyira el akart titkolni előle. – Olyan akartam lenni, mint maga. Én… mindig is tiszteltem magát… Még akkor is, amikor rossz döntéseket hoztam…

– Csak az számít a rossz döntésnek, amit később megbánsz.

– Tudom. – Eren nagyot sóhajtott. – Olyat kell hoznom, amit a legkevésbé fogok megbánni.

Levi arcán nem jelent meg új érzelem a vallomást követően. Eren nem hitte, hogy egyáltalán nem volt rá hatással a gyermekkori történetének egy töredéke. Semmit sem tudtak egymásról, és csak lassan, puhatolózva tették fel a maguk kérdéseit, óvatosan és bizalmatlanul, mert végül is ellenségek voltak.

Mi lesz az, ami végül segít dönteni? Eren nem tudta. Lesz valami, ami által meg tudom majd hozni a döntést. Akkor eldől, hogy az emberiség utolsó reményeként mire leszek képes. Annyi bizonyos, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélhetek… és vannak dolgok, amiket Zeke-ék még előttem is eltitkoltak. Az apjára gondolt, a megtalált szemüvegre és az érthetetlen szituációra. Emlékezett a kavargó gyomrára, a saját könnyeire, de semmi más nem jutott eszébe. Túl sokat hazudtam már róla. Az emberek így sem értik, miért tűnt el egyik napról a másikra… És eleinte én sem értettem. De Zeke-ék… Ők megmondták. Ők sem emlékeznek, nekik is csak mondták, de… Mindig ez történik. Mindannyian felfaltunk valakit, hogy azok lehessünk, akik most vagyunk… Mindannyian, egytől egyig gyilkosok vagyunk.

– Én… Tudom, hogy nem vagyok jó ember.

– Senki sem jó ember – vágta rá Levi előzékenyen. – Aki az lenne, azt nem tudnánk sokáig elviselni, higgy nekem. Az emberek… szeretnek bűnbe esni. Természetes. Ahogyan az is, hogy utána bűntudatot érzel. Az is természetes, hogy most még nem tudod, hogyan viszonyulj ehhez az egészhez. Azt ne felejtsd el, hogy mi miért vagyunk itt. Hogy én mit vállaltam a tárgyalásodkor. Ne tévesszen meg egyesek mosolya vagy sértő szavai, őket nem az érzelmeik fogják vezérelni, amikor helyzet adódik. A józan eszük.

– Mit akar tőlem? – Eren fáradtan nézett rá. – Annyiszor elmondtam, hogy van, amiről nem beszélhetek…

– Ó, igen? Most nincs itt senki, Eren. Senki sem tudja meg, ha elmondtad.

– Én… – Eren Kuklóra pillantott. – Nem tehetem – mondta újból. – A gyerek előtt… pláne nem.

Levi értően bólintott.

– Tehát…

– Még nem tudom – válaszolta halkan. – Még át kell gondolnom. – Megdörzsölte a tarkóját, és ezúttal a mozdulat nem járt kínzó fájdalommal, sőt semmit sem érzett. Levi felé kapta a pillantást, majd vissza a saját testére, és az ujjaival tétován tapogatta ki a bőrén azt a helyet, ahol korábban a seb volt. Most semmit sem érzett. Semmi sem volt a kötés alatt. Végre sikerült regenerálnia magát. – Úgy látszik – emelte fel a fejét –, holnap tényleg továbbállhatunk. De előbb… a kérdéseimre a válaszok. Kérem.

– Hát jó. – Levi különös tekintettel bámulta a makulátlan, új bőrt. Eren tényleg olyan volt, mint egy óriás. Egy emberbőrbe bújt óriás vagy óriásbőrbe bújt ember – vajon melyik a kettő közül? Kinek az oldalán állt? Eren, ahogy viszonozta a férfi pillantását, ez alkalommal tisztán ki tudta olvasni ezeket a kérdéseket az átható kékségből. – Nem kell megijedned. A barátaidat azért hívta magához Erwin, mert úgy érzi, a hasznunkra lehetnek. Elmeséltem neki, hogy a fogadott nővéred hogyan harcolt… Az a lány… Mikasa Ackerman, igaz?

– Igen – felelte Eren. – És Armin Arlert. A barátom, akit szintén hívattak.

Levi hümmögött.

– Erwin kíváncsi volt rájuk.

– Erwin parancsnok sok mindenre kíváncsi.

– Leginkább a családod történetére. A Bestia Óriás után különösen – tette hozzá. – Azóta én is. Az a szörnyeteg… nagyon…

– Izzasztó volt? – Eren elmosolyodott. – Meglepte magát, mi?

– Ritkán fordul elő ilyesmi – ismerte el Levi. – De most ez történt, bármennyire is nem tetszik.

Eren összeszorította a fogát. Résnyire nyílt az ajtó, Eld kukkantott be rajta. Mielőtt Levi bármire is utasította volna, megemelte Kuklót, és szó nélkül a szőke férfi karjába nyomta. Eld nem kérdezett rá, egyből tudta, hogy Minára kívánja bízni. Amikor ismét visszanézett, Levi a fejét ingatta: semmi másra nem volt szükségük. Behúzta maga mögött az ajtót, és a szobára hirtelen néma, borzongtató csend telepedett. Erent a hideg rázta. Nem állt szándékában mindent a férfi orrára kötni, azonban mindenképpen mondani szeretett volna valamit. Az érzés, hogy meg kell szólalnia, mielőtt megbánja, a torkát kaparta. Egyszerűen kikívánkoztak belőle a szavak, és Levi nem sürgette. Csak ketten voltak, senki más nem hallgatta őket. A titkok… vajon titkok maradhatnak-e? Eren ezen elmélkedett, mielőtt megtörte volna a csendet.

A családjáról mesélt. Zeke-ről. Dináról. Az óriás-erőre nem akart kitérni. Ha akarják, előbb vagy utóbb megtalálják a módját, hogy beszéltessék, nem igaz? Előbb vagy utóbb… valahogy rákényszerítik, hogy elárulja Zeke-et? De vajon megteszi-e? A végén… amikor Zeke zseniális terve eléri a csúcsát, vajon mit fog választani? Vajon… kit fog igazán elárulni?

– Az öreg Fritz, aki mindeddig a fővárosban uralkodott, és… mindannyian tudjuk, hogy semmi mást sem csinált a vedelésen kívül… csupán egy bábkirály volt. A valódi uralkodói család a Reiss család, de ezt… gondolom, az unokatestvérem is elmondta.

Levi bólintással reagált, aztán így szólt:

– Ez téged is uralkodói család tagjává tesz.

– Igen. – Eren az anyjára gondolt. – Anya… Reiss. Vagy Fritz, ha ez a név jobban tetszik. Ugyanazt takarja: a királyi családot. Historia nővére, Frieda… A kilenc óriás egyike. Lehet, hogy ezt már mondtam… Kilenc van belőlünk. Csak kilenc, akik intelligenciával bírnak. Az összes többi eszét vesztett. Vannak közülük deviánsak, ez igaz, de… Ettől a kilenctől kell rettegni, ha úgy tetszik.

– Mi történt Frieda erejével? – kérdezte Levi lassan. – Historia azt állította, valaki ellopta. Lehet tudni, hova került?

Lehet, gondolta Eren. Ha igaz az, amit Zeke mondott…

– Semmit sem tudnak az óriások eredetéről, igaz?

– Vannak sejtéseink. – Levi összevonta a szemöldökét. – Tudod, mire jöttünk rá, miután megérkeztünk ide, Dauperbe?

Eren a fejét rázta.

– A Rózsa fal nem sérült meg. Az óriások úgy kerültek a falon belülre, hogy a Bestia Óriás… Zeke – pontosított – létrehozta őket. Délen létezett egy falu, Ragako. Az egyik felderítőnk, Connie Springer onnan valósi. A faluból semmi sem maradt. A házakat lerombolták, azonban vér sehol sem volt. Látszólag senkit sem ettek meg az óriások. – Levi szája sarkában kesernyés mosoly jelent meg. Eren ugyanígy érzett, a keserűség, a fojtogató gombóc visszatért. Mindent tudott, de legszívesebben semmiről sem szeretett volna tudni. Tudta, mit tett Zeke, és egyáltalán nem értett vele egyet. Az, hogy valakit óriássá változtattak… eszetlen óriássá… büntetés volt, nem? De azokat a szerencsétlen embereket… gyermekeket, mert azok is voltak közöttük, miért kellett megbüntetni? Ők nem tettek semmit. Nem őket kellett hibáztatni, amiért biztonságban éltek a falak mögött… hanem a felmenőiket. Minden a múltban kezdődött, most csak folytatódott szüntelen.
Levi így folytatta: – A felderítők, akik odaértek, megkönnyebbültek. Sikerült megmenekülniük, hát nem csodálatos? Aztán meglátták azt a valamit… Egy óriás feküdt Springer házán. – Eren szeme döbbenten kerekedett el.

– Tessék?!

– Jól hallottad. Az óriás nem tudott mozogni, a végtagjai… A teste nem bírta volna el őket. Úgy tűnt, soha nem is volt képes a mozgásra. De akkor hogyan kerülhetett Ragakóba? Connie Springer odáig merészkedett ezt követően, hogy az óriás még beszélt is… Sőt olyan sületlenségeket is összehordott, hogy az anyja volt.

Erennek még a szíve is megállt.

Istenem, Zeke… Mit műveltél?

– Először nem vettük komolyan. Egészen addig figyelmen kívül hagytuk, míg meg nem mutatta a képet a szüleiről… És az az óriás kiköpött úgy nézett ki, mint az anyja, Mrs. Springer. Az óriások… most már tudunk valamit. – Levi arcán átsuhant egy megmagyarázhatatlan érzelem. A szeme tágra nyílt, a borzalom tisztán kiolvasható volt belőle. Eren szánni kezdte, amiért rájöttek a keserű igazságra. – Az óriások emberek voltak. Mindeddig… annyira büszkén mészároltam őket… pedig valójában ugyanolyanok vagyunk, nem, Eren? Te elpusztítottad a falat a barátaid segítségével… ezzel úgymond kivégeztél megannyi embert. És én is ugyanezt tettem, csak én a falakon túl irtottam az emberiséget.

– Ezeket… nem lett volna szabad elmondani nekem, ugye? – Eren hangja alig volt több suttogásnál. Egész testében remegett, miközben állta a férfi tekintetét. Levi nem vádolta, csak nézte őt.

– Jól sejted – mondta. – Abban állapodtunk meg, hogy még titokban tartjuk, de látni szerettem volna az arcodat, miközben elmesélem. Tudni akartam, mi jár a fejedben.

Eren nyelt egyet.

– És rájött?

– Ó, igen – felelte. – Most már tudom, hogy megbízhatok-e benned vagy sem.

– És mire jött rá? – Eren érezte, hogy felgyorsult a szívverése. Ez lesz az a mindent eldöntő pillanat? Most fog elválni, hogy Zeke terve… működött-e? De ha működött is, nekem még akkor is döntenem kell… És nem tudom, mit válasszak. A családomat… vagy azt, amiben valójában hiszek? A saját utamat?

Levi hirtelen közelebb került hozzá. Túl közel. Zavaróan közel.

– U-uram… – A forróság végigkúszott Eren nyakán, elérte az arcát. A férfi olyan közel volt hozzá, hogy érezte a leheletét a bőrén, az ujjait az álla alatt megállapodva. Mégis… miért? Mit akar… tőlem? – U-uram?

Levi félrebillentette a fejét.

– Meghoztam a döntésemet – mormogta. – Megbízom benned, Eren Jaeger. Őszintén remélem, hogy nem kell később megbánnom. – A pillantása égető volt, Eren teljesen zavarba jött tőle. Aztán Levi tekintete lejjebb vándorolt.

Eren a szemét meresztette.

Ez most…

Mire kettőt pislogott, a férfi ismét csak az arcát nézte. A képzelete űzött volna vele csúfos tréfát? Eren valamiért biztos volt benne, hogy nem. Levi hadnagy, ha csak néhány másodpercig, valóban az ajkát bámulta. A szeme is élénkebben csillogott.

Eren megborzongott.

Láttam, amit láttam, gondolta eltökélten. De… miért?

Levi hadnagy megbízott benne, ezt közölte vele.

Zeke terve működött: ha nem is teljesen, valamennyire elnyerte a Felderítő Egység bizalmát. Levi hadnagyot tartotta a legproblémásabbnak; mindig is úgy vélte, hogyha őt megnyeri magának, onnantól kezdve nem kell aggódnia. Sokan vakon követték a hadnagyot, ahogyan Erwin parancsnokot is. Ők ketten… a Felderítő Egység meghatározó alakjai voltak.

Minden simán menne? Lehetséges?

Eren nem tudott neki örülni.

– Remélem, uram – szólalt meg végül halkan, ahogy megfogalmazódott benne a döntése –, én sem fogom megbánni az enyémet.

Levi bólintott.

Elmosolyodott.

– Reméljük – mondta. – Reméljük.

Nem is tehetünk mást, gondolta Eren. Csak ezt.

Megjegyzés:
1.) *Egy másik történetem során Sarának kereszteltem azt a szőke hajú kislányt, aki Sasha megmentett a manga 36. fejezetében/2. évad 2. részében, ezért úgy döntöttem, itt is azt fogom használni. Ti tudtátok, hogy állítólag az az óriás Connie apja volt? Én nagyon meglepődtem, amikor a minap erről olvastam, de aztán megnéztem a képeket, és… wow, tényleg!
Ha pedig már szóba kerültek a nevek, akik olvasták tőlem a Vihart, azok emlékezhetnek a két trosti gyerekre, Ellie-re valamint a testvérére, akik az ötvenhetedik falakon túli expedíció kapcsán szerepeltek a mangában/animében. A kisfiúnak akkor a Tommy nevet adtam, és a továbbiakban is így fogom hívni.
2.) Húha, Eren végre döntött. ^^ Én már nagyon izgulok, mit fogtok szólni, végre elkezdenek egy kicsit összemelegedni a kedvenceink. :D (És Mina is hamarosan kikerül a képből, várjatok türelemmel.) Ez a fejezet egy kicsit inkább az Erenben bujkáló érzésekről szólt, ezért nem volt annyira eseménydús, de kellett ahhoz, hogy Eren meghozhassa a döntését és egy kicsit közelebb érezze magához a Felderítő Egységet. Zeke lavinát indított el a késeléssel, és amikor megtette, hát biztosan nem ilyen végkimenetelre számított! :D
A 104. egység többi tagjáról lesz szó még bőven, egyelőre legyen annyi elég, hogy (Marco kivételével) Eren előtt csatlakoztak a Felderítő Egységhez, ahogyan azt Levi is mondta a fejezetben, és vállalták, hogy kutakodnak egy kicsit a Titánok után.

Mivel már a Reiss családra épülő teóriával is eltértem a mangától, a későbbiekben számíthattok rá, hogy nem fogom ennyire követni a történetszálat. Végül is nem a mangát szeretném ilyen formában megírni, hanem az alapján egy kicsit a saját elképzeléseim szerint megbolygatni a szálakat. Remélem, tetszeni fog nektek. ^^

4 megjegyzés:

  1. Még mindig meg tudsz lepni... Egy újabb fantasztikus fejezetet olvashattam. Köszönöm .
    Remélem hamarosan hozod a folytatást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, és nagyon köszönöm, hogy írtál! ^^
      A következő fejezet a héten várható. ;)

      Törlés